Cythereans

Nagyon, nagyon, nagyon régi vágyam teljesül a júniusi Galaktikában, a legeslegelsőnek megírt (vállalható) novellám jelenik meg, a Vénuszlakók (Cythereans) ciklus első darabja, a Kutya. Ha hiszed, ha nem, ezt a novellát 1990 előtt írtam, talán nyolcvanhétben? A folytatások természetesen újabb keletűek, bár a második és a harmadik még a kilencvenes évek terméke.

A ciklus a Vénusz terraformálásáról mesél egy család történetén keresztül; mondjuk úgy, hard/szocio fiction (vagy ha úgy teszik, újabb szappanopera). Úgy tervezzük, hogy ha lesz érdeklődés, akkor a ciklus darabjait két-három-négy havonta jelentetjük meg. Ez nem kisregény, a szereplők azonosak, az epizódok egymásra épülnek, de mindegyik külön-külön zárt egész.

Ami a ciklusban igazán érdekes, hogy megjósoltam benne a lányomat (Vintage 1993)! Olyannak, amilyen a valóságban lett (minusz hajszín) – és valójában tudatosan semmit sem tettem, hogy ilyen legyen.

A ciklus novellái (nem tudom kijön-e ez a Magazin formátumában) szinte karakterszámig azonos vázon valósulnak meg, kísérlet volt ez arra, hogy tudok-é vajon fegyelmezetten írni. A válasz: Tudok, de nem akarok és nem is szeretek. A szerkezet ráadásul kettős spirális, visszafelé az időben a novellakonfliktus kiindulópontjáig, aztán vissza, ahol kezdődik.

Amikor ennek a terraformálós sztorinak a létezéséről írtam, támadt egy kis hitetlenség, az akkori időkben szokásos, Odo a tanúm, aki látta az eredeti KÉZiratot, hogy milyen régi cucc ez.

Remélem tetszik majd!

Közben beesett egy hír, mely kifakasztott egy bejegyzést a Polit(e)bürón. Sokk, ami sokk!