Ha tudsz és akarsz, hozzál e-book olvasót, hogy a a kevésbé szerencsések is megnézhessék, milyen is. Kösz!
2010. február 23., kedd
e-book
Szerettel várnak ide:
Ha tudsz és akarsz, hozzál e-book olvasót, hogy a a kevésbé szerencsések is megnézhessék, milyen is. Kösz!
Ha tudsz és akarsz, hozzál e-book olvasót, hogy a a kevésbé szerencsések is megnézhessék, milyen is. Kösz!
2010. február 10., szerda
The Power of Comments
A nyolcvan százalékban irreleváns megjegyzésekből is érdekes dolgokat tanulhat meg az ember.
Például a kritikára vonatkozó eddigi rothadás bejegyzések kommentjeiből ezeket:
1. Megtanultam, hogy az igazi sértés nem az, ha lehülyéznek, elmebetegnek, paranoiásnak, analfabétának, etc. neveznek, hanem, ha kételkednek abban, hogy amit a neten produkálsz és terjesztesz, az irodalomkritika. Szóval, ha azt találja mondani neked valaki, hogy „Nem vagy kritikus!” azonnal vágd pofán, mert, még ha nem is tudod, de úgy megsértett, hogy azt boldogabb korokban csak vérrel, párbajban lehetett lemosni. Ez levonható implicite a válaszreakciókból is, de explicite ott találhatod a jó Wyquin konkrét szövegében .
2. Megtanultam, hogy analízis kísérleteim, melyek a hazai kritikai helyzet felmérésére irányulnak, légből kapottak, és szakmailag sértő provokációk csupán. Ebből egyrészt az következik, hogy a sci-fire/fantasztikumra vonatkoztatva Alsó Merániában legalább három tucat [1] olyan személy kell legyen, kinek tanult/gyakorolt hivatása irodalomkritikus. Kábé ennyien publikálnak ugyanis mindenféle véleményeket (leginkább interneten). Felteszem, ők azok, akiket folyamatosan megsértek szakmájukban, tehát ők azok, akiknek szakmája ez – legalábbis, ha szakmai teljesítményről pofázunk, akkor valami szakmát is kell tételeznünk, ugyebár.
A másik következménye a légből kapottságnak, hogy a gonzó nem létezik, az internetre fölböfögött véleménydömping csak az én elmémben valóság, mert vagy egyáltalán nincs, vagy valamennyi megjelent vélemény veretes kritika. Ez az első következmény fényében kicsit kétséges.
3. Megtanultam, hogy minden ellentét és baj forrása a fantasztikumban én vagyok, és ha abbahagynám, amit csinálok (vö. az írás minden formája), illetve ha végre nem valami ellen, hanem valami mellett szólnék, akkor itten béke lenne. Sőt tejjel-mézzel [3].
Azt nem sikerült megtudnom, hogy ez hogyan is működne. Például én lelkendező véleményeket írnék a saját könyveimről, meg a mondjuk Szélesiéről, nem nevezném átlagos írónak Ted Chiangot (sehogy se nevezném), a szótáramból és blogomból kitörölném a gonzó szót, miközben Attila veretes szavakkal dicsérne minden Deltás kiadványt és természetesen a megkerülhetetlen Ted Chiangot, továbbá az rpg.hu-n (plusz a rokon és független szervereken, és blogokon) kitörölnének minden eddigi gonzót…?
Ez egy elég brutális béke-vízió… (Remélem figyelsz, hogy megteszem itt az első lépést! Pl. most nem az írtam reflexből, hogy (öncenzúra1) és (öncenzúra2), hanem Attila és rpg.hu.)
4. De persze megtanultam, hogy ez nem így működne ám! Úgy lett ez elképzelve (by jó Wyquin), hogy én kussolnék, és a másik térfélen minden folyna ugyanígy tovább, sőt, újabb és újabb gonzószerzők indulnának diadalútjukra a béke nevében… (vö. …kés egymás mellett él(esít)és…)
5. Megtanultam, hogy bárki irodalmi szövege bármilyen mélységig ócsárolható, de az ócsárló szöveget egyszerűen nem érheti bírálat, az úgy szép, jó, pontos, találó – Igaz! Honjaim! – ahogy van. Kiterjesztés: az én bármilyen szövegem bármilyen mélységig ócsárolható.
6. Megtanultam, hogy a gonzó kritika bírálatához a bírálónak minimum Nobel díjas írónak muszáj lennie, különben nincsen szegénynek erkölcsi alapja szóvá tenni a gonzó viselt dolgait. Miközben bármilyen szöveg bírálata bármiféle (irodalmi) teljesítmény nélkül, bárki számára lehetséges.
Itt egy pillanatra meg kell állni! A második mondat természetesen így helyes. Csak így lehet helyes. A demokratikus közgondolkodás szerint legalábbis. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét. (Hangsúlyozom: véleményét [4].) Függetlenül saját teljesítményétől, tulajdonságaitól, etc. [5]. Probléma a viszonossággal van: ha bármilyen szöveg bárki által bírálható, akkor ez igaz a kritikára, igaz a gonzóra is. Miért ne lenne? Valami isteni hatalom talán tévedhetetlenné és bírálhatatlanná tette a véleményt és a véleményezőt? Ugyan már! Fokozottan igaz ez olyan véleményekre, melyek mögött önmagukon kívül (önreklám, szám, hangerő, rajongótábor? Piha!) semmiféle autoritás, szakmai tekintély, szakmai tapasztalat nem áll. Az eddigi gyakorlat szerint, ha bárki (bárki: nem okvetlenül a szerző vagy az anyukája) a szétszarházott szöveg védelmében, a szarházás ellenében felszólal, az vét az ún. netikett [6] ellen és/vagy flémbe hajszolja magát. Nem számít mennyi az igazságtartalma a szarhazásnak és a szarházás elleni felszólalásnak, a csürhe automatikusan a gonzószerző mellé áll. Most sokadszorra kérdezem az igazság és a szabadság internetes bajnokait: Hol van itt az igazság és a szabadság? Hol van legalább a sportszerűség?
7. Megtanultam, hogy főbenjáró bűn kiállni bárkinek saját érdekeiért.
Különösen, ha ez az érdek ellentétes a tisztelt másik oldal érdekeivel. Mert a tisztelt másik oldal foggal-körömmel harcolhat saját érdekeiért. Hogy ne távolodjunk messzire, most speciel azért, hogy a véleményük kritikának neveztessék.
Ezt nehezen tudom összeegyeztetni például a mindannyiunk által szeretett Richard Morgan quellizmusának egyik alaptanával, miszerint [7]:
"– A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad! Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvéy szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az esezedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán: az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak, a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak, és kivégeznek. Tudod mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!
De ellentétben áll saját – nyilvánvalóan obsolete – felfogásommal is az őszinteségről és egyenességről. Eddig úgy gondoltam, hogy ha világosan látszanak az érdekek, sunnyogás nélkül megbeszélhetők az ügyek. Valószínűleg éppen ez a baj, hogy tudniillik nincsen tere a sunnyogásnak.
8. Megtanultam, hogy miután ez a deklaráció közkeletűvé és bizonyos körökben elfogadottá vált (vö. netikett), minden vita, felszólalás úgy kezelendő, mintha mögötte személyes érdek, sérelem állna, és innentől kezdve Goto 7, a vita felszólalás kényelmesen a (öncenzúra3) szőnyeg alá söpörhető, elvethető, kifigurázható.
9. Megtanultam újra, hogy személyes és személyeskedés a tisztelt másik oldal számára ködös, átjárható kifejezések. Mondjuk, ugyanúgy személyeskedik az, aki személyes sérelmeit felhozza, mint az, aki érvek helyett válogatás nélkül sértések és minősítések tömkelegét vágja a másikhoz.
10. Megtanultam továbbá, hogy ugyanaz a személy, aki blogján minősíthetetlen hangnemben aláz valakit, egy másik blogon a hűvös, szerény, visszafogott, szakmára koncentráló békebíró szerepében léphet föl, és ez semmiféle visszatetszést nem kelt.
Most azon töprengek, vajon mennyit kellene fölhasználni ebből a könnyen szerzett tudásból.
Jegyzetek:
[1] Ez tekintélyes szám ilyen kis piacra, ugyanakkor meggondolandó, hogy létezik-e kishazánkban összesen másfél tucatnyi hivatásszerűen sci-fivel foglalkozó irodalmár. Nagyvonalúan, fél szemünket lehunyva vegyük ide a kiadói irodalomszerkesztőket is! Akik viszont főtömegükben [2] nem jelentetnek meg ilyen véleményeket.
[2] Nem tisztelet a kivételnek, mert nem ez a dolguk, ugyebár…
[3] Nem sanyargatna a Matyi, sőt, ő fizetne a terjesztésért, kizárólag remekművek, minimum huszonötezer példányban jelennének meg, melyek bolti maximált áron háromszáz forintba kerülnének, a sci-fi és egyéb fantasztikus írókat pedig jelentős adókedvezményben és ösztöndíjakban részesítené a kulturális kormányzat, miközben a fantasztikum kötelező tananyag lenne az általános iskola felső tagozatától kezdve. Mindezt most én akadályozom meg! Szép föladat így keresztbefeküdni! 2005 előtt valószínűleg Szélesi volt, aki mindezt a jót lehetetlenné tette, mert akkor például én sehol sem voltam… Hopp! Matyi nagyjából az időtől tombol, hogy én is színre léptem. Itt egybeesés van!
[4] Amíg a vélemény hátterében nincs szakmaiság, addig nem ácsingózhat a kritika névre, addig az vélemény marad.
[5] Nem tételezem föl Krisztus Urunkról, hogy annyi emeletes faszságot összehordott volna, mint amennyit az evangéliumok egyes szerzői a szájába adtak (vagy a szegény evangelisták tollába a kanonizáló egyházatyák, saját érdekeik szerint). Kezdve az orbitális baromsággal: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”, folytatva a szálka és gerenda példájával, melyet Arisztotetész Krisztus előtt majd’ négyszáz évvel érveléstechnikai csalásnak (argumentum ad hominem) minősített. Ha jogos a bírálat, jogosságát nem teszi semmissé vagy erősíti föl a bíráló semmilyen (negatívnak vagy pozitívnak tételezett, értelemszerűen ) tulajdonsága, mint ahogy a jogtalan bírálat jogtalanságát nem teszi semmissé (vagyis változtatja jogossá) a bíráló semmilyen tulajdonsága. Sajnos a hazai vitakultúra valószínűleg keresztényi alapon (Ne jöjjek má’ mindig a bolsikkal!) megrekedt ezen az óvodás szinten.
Például: Attila (látod, hogy visszafogom magam!) gonzó-teljesítménye saját kijelentése szerint nem bírálható mondjuk Scal által, mert Scal irodalmi teljesítményét a Sors gyermekei című mű reprezentálja, melyet, nem kevés eufemizmussal szólva, Attila nem tart sokra. (Hoppá! Mellesleg egy argumentum ad ignorantiam, az ősi érveléstechnikai csalás egy válfaja.) Nem érzed ennek az „érvelésnek” kitekert voltát és nevetségességét?
Item, a jó Wyquin szerint nem mondhatom azt Attilának (Megint sikerült! Bámulatos önfegyelem.), hogy ne mindig magából induljon ki, mert én is mindig magamból indulok ki. Bájos.
De visszatérve még az ítélkezéses faszságra: ha a tisztelt urak (és hölgyek) ennyire ragaszkodnak a jézusi tanokhoz, akkor tessék mán figyelemmel lenni erre is, ne csak arra, ami éppen kedvező. Tehát, ha szálka és gerenda, akkor ne ítélj! Egyszerű.
Ez csak vicc volt.
[6] A netikettet a net létrehozói, úttörői és eredeti felhasználói találták ki, amikor még alig voltak pár ezren, és így tökéletesen megbízhattak egymásban, kicsi volt az esélye, hogy az illemszabályokkal bárki visszaél, és (akkor még) könnyedén ki lehetett zárni a vétkest a kommunikációból. A www robbanásával a hálózatra szabaduló gátlás és meggondolás deficites kamasz lelkek (és persze non-human/immoral corporate interests) tömegei ezt az etikettet arra használják, hogy mindenféle huncfottságaikat takargassák vele… Hát, kösz nem!
[7] In Richard Morgan Valós halál, p. 166. Agave, 2006
Például a kritikára vonatkozó eddigi rothadás bejegyzések kommentjeiből ezeket:
1. Megtanultam, hogy az igazi sértés nem az, ha lehülyéznek, elmebetegnek, paranoiásnak, analfabétának, etc. neveznek, hanem, ha kételkednek abban, hogy amit a neten produkálsz és terjesztesz, az irodalomkritika. Szóval, ha azt találja mondani neked valaki, hogy „Nem vagy kritikus!” azonnal vágd pofán, mert, még ha nem is tudod, de úgy megsértett, hogy azt boldogabb korokban csak vérrel, párbajban lehetett lemosni. Ez levonható implicite a válaszreakciókból is, de explicite ott találhatod a jó Wyquin konkrét szövegében .
2. Megtanultam, hogy analízis kísérleteim, melyek a hazai kritikai helyzet felmérésére irányulnak, légből kapottak, és szakmailag sértő provokációk csupán. Ebből egyrészt az következik, hogy a sci-fire/fantasztikumra vonatkoztatva Alsó Merániában legalább három tucat [1] olyan személy kell legyen, kinek tanult/gyakorolt hivatása irodalomkritikus. Kábé ennyien publikálnak ugyanis mindenféle véleményeket (leginkább interneten). Felteszem, ők azok, akiket folyamatosan megsértek szakmájukban, tehát ők azok, akiknek szakmája ez – legalábbis, ha szakmai teljesítményről pofázunk, akkor valami szakmát is kell tételeznünk, ugyebár.
A másik következménye a légből kapottságnak, hogy a gonzó nem létezik, az internetre fölböfögött véleménydömping csak az én elmémben valóság, mert vagy egyáltalán nincs, vagy valamennyi megjelent vélemény veretes kritika. Ez az első következmény fényében kicsit kétséges.
3. Megtanultam, hogy minden ellentét és baj forrása a fantasztikumban én vagyok, és ha abbahagynám, amit csinálok (vö. az írás minden formája), illetve ha végre nem valami ellen, hanem valami mellett szólnék, akkor itten béke lenne. Sőt tejjel-mézzel [3].
Azt nem sikerült megtudnom, hogy ez hogyan is működne. Például én lelkendező véleményeket írnék a saját könyveimről, meg a mondjuk Szélesiéről, nem nevezném átlagos írónak Ted Chiangot (sehogy se nevezném), a szótáramból és blogomból kitörölném a gonzó szót, miközben Attila veretes szavakkal dicsérne minden Deltás kiadványt és természetesen a megkerülhetetlen Ted Chiangot, továbbá az rpg.hu-n (plusz a rokon és független szervereken, és blogokon) kitörölnének minden eddigi gonzót…?
Ez egy elég brutális béke-vízió… (Remélem figyelsz, hogy megteszem itt az első lépést! Pl. most nem az írtam reflexből, hogy (öncenzúra1) és (öncenzúra2), hanem Attila és rpg.hu.)
4. De persze megtanultam, hogy ez nem így működne ám! Úgy lett ez elképzelve (by jó Wyquin), hogy én kussolnék, és a másik térfélen minden folyna ugyanígy tovább, sőt, újabb és újabb gonzószerzők indulnának diadalútjukra a béke nevében… (vö. …kés egymás mellett él(esít)és…)
5. Megtanultam, hogy bárki irodalmi szövege bármilyen mélységig ócsárolható, de az ócsárló szöveget egyszerűen nem érheti bírálat, az úgy szép, jó, pontos, találó – Igaz! Honjaim! – ahogy van. Kiterjesztés: az én bármilyen szövegem bármilyen mélységig ócsárolható.
6. Megtanultam, hogy a gonzó kritika bírálatához a bírálónak minimum Nobel díjas írónak muszáj lennie, különben nincsen szegénynek erkölcsi alapja szóvá tenni a gonzó viselt dolgait. Miközben bármilyen szöveg bírálata bármiféle (irodalmi) teljesítmény nélkül, bárki számára lehetséges.
Itt egy pillanatra meg kell állni! A második mondat természetesen így helyes. Csak így lehet helyes. A demokratikus közgondolkodás szerint legalábbis. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét. (Hangsúlyozom: véleményét [4].) Függetlenül saját teljesítményétől, tulajdonságaitól, etc. [5]. Probléma a viszonossággal van: ha bármilyen szöveg bárki által bírálható, akkor ez igaz a kritikára, igaz a gonzóra is. Miért ne lenne? Valami isteni hatalom talán tévedhetetlenné és bírálhatatlanná tette a véleményt és a véleményezőt? Ugyan már! Fokozottan igaz ez olyan véleményekre, melyek mögött önmagukon kívül (önreklám, szám, hangerő, rajongótábor? Piha!) semmiféle autoritás, szakmai tekintély, szakmai tapasztalat nem áll. Az eddigi gyakorlat szerint, ha bárki (bárki: nem okvetlenül a szerző vagy az anyukája) a szétszarházott szöveg védelmében, a szarházás ellenében felszólal, az vét az ún. netikett [6] ellen és/vagy flémbe hajszolja magát. Nem számít mennyi az igazságtartalma a szarhazásnak és a szarházás elleni felszólalásnak, a csürhe automatikusan a gonzószerző mellé áll. Most sokadszorra kérdezem az igazság és a szabadság internetes bajnokait: Hol van itt az igazság és a szabadság? Hol van legalább a sportszerűség?
7. Megtanultam, hogy főbenjáró bűn kiállni bárkinek saját érdekeiért.
Különösen, ha ez az érdek ellentétes a tisztelt másik oldal érdekeivel. Mert a tisztelt másik oldal foggal-körömmel harcolhat saját érdekeiért. Hogy ne távolodjunk messzire, most speciel azért, hogy a véleményük kritikának neveztessék.
Ezt nehezen tudom összeegyeztetni például a mindannyiunk által szeretett Richard Morgan quellizmusának egyik alaptanával, miszerint [7]:
"– A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad! Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvéy szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az esezedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán: az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak, a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak, és kivégeznek. Tudod mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!
QUELLCRIST FALCONER
Dolgok, amelyeket mostanra már meg kellett volna tanulnom"
Dolgok, amelyeket mostanra már meg kellett volna tanulnom"
De ellentétben áll saját – nyilvánvalóan obsolete – felfogásommal is az őszinteségről és egyenességről. Eddig úgy gondoltam, hogy ha világosan látszanak az érdekek, sunnyogás nélkül megbeszélhetők az ügyek. Valószínűleg éppen ez a baj, hogy tudniillik nincsen tere a sunnyogásnak.
8. Megtanultam, hogy miután ez a deklaráció közkeletűvé és bizonyos körökben elfogadottá vált (vö. netikett), minden vita, felszólalás úgy kezelendő, mintha mögötte személyes érdek, sérelem állna, és innentől kezdve Goto 7, a vita felszólalás kényelmesen a (öncenzúra3) szőnyeg alá söpörhető, elvethető, kifigurázható.
9. Megtanultam újra, hogy személyes és személyeskedés a tisztelt másik oldal számára ködös, átjárható kifejezések. Mondjuk, ugyanúgy személyeskedik az, aki személyes sérelmeit felhozza, mint az, aki érvek helyett válogatás nélkül sértések és minősítések tömkelegét vágja a másikhoz.
10. Megtanultam továbbá, hogy ugyanaz a személy, aki blogján minősíthetetlen hangnemben aláz valakit, egy másik blogon a hűvös, szerény, visszafogott, szakmára koncentráló békebíró szerepében léphet föl, és ez semmiféle visszatetszést nem kelt.
Most azon töprengek, vajon mennyit kellene fölhasználni ebből a könnyen szerzett tudásból.
Jegyzetek:
[1] Ez tekintélyes szám ilyen kis piacra, ugyanakkor meggondolandó, hogy létezik-e kishazánkban összesen másfél tucatnyi hivatásszerűen sci-fivel foglalkozó irodalmár. Nagyvonalúan, fél szemünket lehunyva vegyük ide a kiadói irodalomszerkesztőket is! Akik viszont főtömegükben [2] nem jelentetnek meg ilyen véleményeket.
[2] Nem tisztelet a kivételnek, mert nem ez a dolguk, ugyebár…
[3] Nem sanyargatna a Matyi, sőt, ő fizetne a terjesztésért, kizárólag remekművek, minimum huszonötezer példányban jelennének meg, melyek bolti maximált áron háromszáz forintba kerülnének, a sci-fi és egyéb fantasztikus írókat pedig jelentős adókedvezményben és ösztöndíjakban részesítené a kulturális kormányzat, miközben a fantasztikum kötelező tananyag lenne az általános iskola felső tagozatától kezdve. Mindezt most én akadályozom meg! Szép föladat így keresztbefeküdni! 2005 előtt valószínűleg Szélesi volt, aki mindezt a jót lehetetlenné tette, mert akkor például én sehol sem voltam… Hopp! Matyi nagyjából az időtől tombol, hogy én is színre léptem. Itt egybeesés van!
[4] Amíg a vélemény hátterében nincs szakmaiság, addig nem ácsingózhat a kritika névre, addig az vélemény marad.
[5] Nem tételezem föl Krisztus Urunkról, hogy annyi emeletes faszságot összehordott volna, mint amennyit az evangéliumok egyes szerzői a szájába adtak (vagy a szegény evangelisták tollába a kanonizáló egyházatyák, saját érdekeik szerint). Kezdve az orbitális baromsággal: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”, folytatva a szálka és gerenda példájával, melyet Arisztotetész Krisztus előtt majd’ négyszáz évvel érveléstechnikai csalásnak (argumentum ad hominem) minősített. Ha jogos a bírálat, jogosságát nem teszi semmissé vagy erősíti föl a bíráló semmilyen (negatívnak vagy pozitívnak tételezett, értelemszerűen ) tulajdonsága, mint ahogy a jogtalan bírálat jogtalanságát nem teszi semmissé (vagyis változtatja jogossá) a bíráló semmilyen tulajdonsága. Sajnos a hazai vitakultúra valószínűleg keresztényi alapon (Ne jöjjek má’ mindig a bolsikkal!) megrekedt ezen az óvodás szinten.
Például: Attila (látod, hogy visszafogom magam!) gonzó-teljesítménye saját kijelentése szerint nem bírálható mondjuk Scal által, mert Scal irodalmi teljesítményét a Sors gyermekei című mű reprezentálja, melyet, nem kevés eufemizmussal szólva, Attila nem tart sokra. (Hoppá! Mellesleg egy argumentum ad ignorantiam, az ősi érveléstechnikai csalás egy válfaja.) Nem érzed ennek az „érvelésnek” kitekert voltát és nevetségességét?
Item, a jó Wyquin szerint nem mondhatom azt Attilának (Megint sikerült! Bámulatos önfegyelem.), hogy ne mindig magából induljon ki, mert én is mindig magamból indulok ki. Bájos.
De visszatérve még az ítélkezéses faszságra: ha a tisztelt urak (és hölgyek) ennyire ragaszkodnak a jézusi tanokhoz, akkor tessék mán figyelemmel lenni erre is, ne csak arra, ami éppen kedvező. Tehát, ha szálka és gerenda, akkor ne ítélj! Egyszerű.
Ez csak vicc volt.
[6] A netikettet a net létrehozói, úttörői és eredeti felhasználói találták ki, amikor még alig voltak pár ezren, és így tökéletesen megbízhattak egymásban, kicsi volt az esélye, hogy az illemszabályokkal bárki visszaél, és (akkor még) könnyedén ki lehetett zárni a vétkest a kommunikációból. A www robbanásával a hálózatra szabaduló gátlás és meggondolás deficites kamasz lelkek (és persze non-human/immoral corporate interests) tömegei ezt az etikettet arra használják, hogy mindenféle huncfottságaikat takargassák vele… Hát, kösz nem!
[7] In Richard Morgan Valós halál, p. 166. Agave, 2006
2010. január 30., szombat
Answers to the Generalissimo
Joszipka!
A szemedet kaparom ki, Isten bocsássa meg a bűnömet! ha ki merel lépni a szeminárjiumból! Anyácskád, akinek megszakad a szíve.
Dzsugasvili Ügynök!
Minden körülmények között maradjon a bolsevik párt tagja! Bármilyen, ismétlem, bármilyen lépést megtehet a bolsevikok lejáratására, beleértve az emberölést is. Lehet akár a vezetőségük tagja is, elnök, titkár, stb., ha úgy nagyobb mozgásteret lát a megbízatás elvégzéséhez.
Ezt a levelet elolvasás után semmisítse meg!
Pjotr Ivanovics Raszkovszkij
MVD
MVD
Koba!
Vállald már el ezt a kibaszott titkárságot, elvtársam! Senki sem akarja, nyűg az egész. Proszit! Lev
Sztálin Elvtárs!
Ha még egyszer a hátam mögött… Mit is akartam? Mindegy! A Moszkvába lövetlek! Elvtársi üdvözlettel: Iljics
Kedves Joszif!
Köszönöm a beható érdeklodést egészségem felől!
Con afecto.
Lev Davidovics
Kedves Joszif Visszarionovics!
Ahogy a srácok megegyeztek, Lengyelország nyugati felét nemzetiszocialista megőrzésre átvettem!
Őszinte híved:
Adolf
Kedves Joszif Visszarionovics!
Kártyaadósságom fejében, kérlek, fogadd el Európa keleti felét a Háború után.
Örök barátsággal:
Winston
Sztálin Elvtárs!
Ma nem volt kit lelövetnem! Mi legyen? Az ön hű Berijája
Joszif Visszarionivics Sztálin (azelőtt Dzsugasvili) Kárhozottnak,
helyben
Kérdésére, miszerint, “Annak ellenére, hogy a Pokolban a kínzások mellett minden kárhozottnak nehéz fizikai munkát kötelező végeznie (kazánfűtés, tüzelő és salak ki- és behordás, kátrány töltés, stb.) miként lehetséges, hogy Adolf Hitler kárhozott mégis egy minden kényelemmel berendezett dolgozószobában ül, kávét, konyakot iszik, és finom cigarettákat szív, miközben valamit írogat?”, a válaszom a következő:
Adolf Hitler kárhozott legfelsőbb utasításra éppen Marx Károly Tőke című művét fordítja orosz nyelvről héberre, majd vissza.
helyben
Kérdésére, miszerint, “Annak ellenére, hogy a Pokolban a kínzások mellett minden kárhozottnak nehéz fizikai munkát kötelező végeznie (kazánfűtés, tüzelő és salak ki- és behordás, kátrány töltés, stb.) miként lehetséges, hogy Adolf Hitler kárhozott mégis egy minden kényelemmel berendezett dolgozószobában ül, kávét, konyakot iszik, és finom cigarettákat szív, miközben valamit írogat?”, a válaszom a következő:
Adolf Hitler kárhozott legfelsőbb utasításra éppen Marx Károly Tőke című művét fordítja orosz nyelvről héberre, majd vissza.
Belzebub
Főellenőr, Végrehajtási Csop.
Főellenőr, Végrehajtási Csop.
Most nem tudod, hogy mi van, mi?
Hát az van, hogy egy másik “ acél” [1] az előző postban föltett egy jellemzően kellemetlennek szánt kérdést, miszerint:
"Egyvalamit mondj meg, csak egyetlen egy dolgot.
Akinek nem tetszett a könyved, annak csak azért nem tetszhet, mert előítéletei vannak, mindenáron ellened beszél, valamilyen régi sérelme származott tőled, etc.?
Igen vagy nem?"
Számítottam a kérdésre, sőt alig vártam a kérdést.
Sekélyes gondolkodásra, vall, hogy miután egy rakás különböző elfogultságot felsoroltam a korábbi posztokban, csakis és kizárólag a személyes elfogultság került elő. Árulkodó, hogy talán “acél” esetében, ki remélem megegyezik az sfportálos acélpatkánnyal, ez a szempont tülekszik föl elsőként.
Nos, én nem erre gondoltam, bár abban biztos vagyok, hogy nagyszámú gyűlölőim azon kisebbségének, aki egyátalán a kezükbe vették, sőt kinyitották, továbbmegyek: elolvasták! már az első kinyomtatott karakter sem tetszett. Viszont szarom le, hogy nekik mi tetszik [3]. Tehát nemcsak annak nem tetszhet, amit írok, aki gyűlöl. És akkor mi van? Például tetszhet annak is, aki szeret, gyűlöl vagy közömbös (nem ismer). És akkor mi van?
Elégedett vagy?
Akkor, feltéve, ha azonos vagy az sfportálos acélpatkánnyal, felteszek én is két kérdést:
Hát az van, hogy egy másik “ acél” [1] az előző postban föltett egy jellemzően kellemetlennek szánt kérdést, miszerint:
"Egyvalamit mondj meg, csak egyetlen egy dolgot.
Akinek nem tetszett a könyved, annak csak azért nem tetszhet, mert előítéletei vannak, mindenáron ellened beszél, valamilyen régi sérelme származott tőled, etc.?
Igen vagy nem?"
Számítottam a kérdésre, sőt alig vártam a kérdést.
Sekélyes gondolkodásra, vall, hogy miután egy rakás különböző elfogultságot felsoroltam a korábbi posztokban, csakis és kizárólag a személyes elfogultság került elő. Árulkodó, hogy talán “acél” esetében, ki remélem megegyezik az sfportálos acélpatkánnyal, ez a szempont tülekszik föl elsőként.
Nos, én nem erre gondoltam, bár abban biztos vagyok, hogy nagyszámú gyűlölőim azon kisebbségének, aki egyátalán a kezükbe vették, sőt kinyitották, továbbmegyek: elolvasták! már az első kinyomtatott karakter sem tetszett. Viszont szarom le, hogy nekik mi tetszik [3]. Tehát nemcsak annak nem tetszhet, amit írok, aki gyűlöl. És akkor mi van? Például tetszhet annak is, aki szeret, gyűlöl vagy közömbös (nem ismer). És akkor mi van?
Elégedett vagy?
Akkor, feltéve, ha azonos vagy az sfportálos acélpatkánnyal, felteszek én is két kérdést:
- Sportszerűnek tartod, hogy te nyilvánosan butának nevezheted a könyvemet, így engem, miközben, ha én ostobának neveznélek azért, mert még egy buta könyvet sem voltál képes fölfogni, pápai kiátkozást kanék, vagy legalábbis a teljes szalonképtelenség* bélyegét hordoznám? (Ezért nem teszem.)
- Ha én azzal, hogy publikálok egy könyvet, közszereplővé válok, tehát vállalnom kell ennek következményeit, mikortól közszereplő egy blogíró (napi száz olvasó? ötven? húsz? öt?)? Mert ha közszereplő, akkor vállalja, hogy leostobázom a véleményét, ahogy ő teszi az enyémmel, és senki se vessen meg ezért! Egyenlő pályák, egyenlő esélyek.
Amire én gondoltam, az az egyéb elfogultságok bájos köre, melyek leginkább a sci-fi olvasóra jellemzőek, és leginkább a sci-fi írókat terhelik, a zsánert sújtják és kényszerítik ördögi körökre, maximum egy helyben topogásra.
A sci-fi olvasó ugyanis vár valamit a könyvtől. Sőt elvár. Ezek az elvárások azonban kétélűek, egyáltalán nem minden esetben hordoznak pozitív értéket, sőt. Ráadásul egy részükről a sci-fi olvasónak talán tudomása sincsen, mivel a zsáneren nevelődött, amelyet hozzá hasonlók elvárásai alakítottak évtizedeken át. A sci-fi olvasónak nem elég, hogy jól szórakozik, ő vár még valami “pluszt”, melyet általában világosan nem tud megfogalmazni, még magának sem, ha mélyrehatóan faggatjuk, kiderül, hogy ún. tudományos ötleteket, és ún. poént (csattanót) vár. Az csöppet sem zavarja, hogy az sci-fiben fellehető ún. tudományos ötletek legtöbbje blődség, lehetetlenség, bizonyítatlan fantazmagória vagy egyszerűen pseudoscience [4], a sci-fi olvasó magában leltárt vezet, és számolja ezeket, és nagyon elégedetlen, ha a letár nem kielégítő. A sci-fi olvasó ezen kívül elvárja a sci-fiben szinte egyeduralkodó krimiplotot (vö. Lem háborgása efölött [5]), azaz, hogy bizonyos dolgok relytéjesen (sic!) tálalódjanak, és a végén derüljenek ki, még regényekben is elvárva, ezt a jellemzően novellánál alkalmatos fogást. E sivár történetváz elvárások után nem lehet csodálkozni, hogy a sci-fi szerző irodalmilag is azt várja (el), amit megszokott (vö. azt eszed, amit kapsz, illetve azt főzöm, amit kívánnak kiadói és írói hozzáállások). Nyelvi invenciók inkább zavarnak, a sci-fi nyelve elvárhatóan ne legyen avantgárd, inkább kissé avétas, illendően a krimiplothoz. A si-fi olvasó szereti az E1-et (hozzászokott), még akkor is, ha ez az elbeszélésmód az érzelmi közelítésen túl jelen időben például a legszegényesebb, ha következetesen alkalmazzák. De természetesen a sci-fi olvasót ez a szegénység nem hozza zavarba, az írók többsége ugyanis E1 jelen időben szemrebbenés nélkül alkalmazkodik ahhoz a konvencióhoz (vö. kegyes csalás), hogy a sci-fi szereplők irodalmi formában magyarázzák el maguknak, kommentálják a világ eseményeit, nem egyszerűen lereagálják, mint a hétköznapi ember. Bizony ez esetben a “Jön a Tompika. Játszik a Tompika. Jé, kis csege!” az elvárás. A sci-fi író és olvasó számára álatalában E1 múlt időben nem elvárás a nagymonológ indoka, pedig nem drámában vagyunk, és a sci-fi szerző és olvasó összekacsintva simán szemet huny (képzavar) afölött hogy az elbeszélő a történet végén megdöglend (vö. Gyalog galopp, AaaaaÁ vára.). Szóval a nyelvi elvárások nem túlzottak, csak benne legyenek a szövegben azok a kulcsszavak, melyek jelenlétét a sci-fi olvasó, az aktuális téma divathullámnak megfelelően szintén elvár (divatos író meg belerak)! Apropó, témák. A sci-fi olvasó ellentmondásos szerzet az ő elvárásaiban. Szereti, ha ismerős témákról olvas, otthon van ő bennük, elvégre kurva sok sci-fit összeolvasott már, de nem szereti, ha ismerős motívumot lát. Főleg, ha azt a motívumot – még ha általános, emberi cselekvés, történelmi tett vagy történés, klisé, automatizmus, vándormotívum, etc. – egy másik, sci-fi szerző korábban megírta [6].
Vannak még hasonló elvárások, mint például képzettebb sci-fi olvasóknál a bolsevizmus és a romantika által az olvasókba vert ún. jellemfejlődés elvárása, de nem akarok itt mindent felsorolni, már így is elég okot adok a sértődésre (lásd később).
A sci-fi olvasó ennél is súlyosabb elvárása, hogy ő bizony remekművet akar. Kész. Nincs középszer! Remekmű vagy rakás szar. Ezt persze két, tökéletesen ellentmondásos folyamat eredményezte (Az alsómerán lelemény nem ösmér löhetetlent!), melyek nemhogy kioltották volna egymást, egészséges egyensúlyt hozva, hanem ezt az extrém [7] minőségi elvárást föl is erősítették. Nem részletezem, mert már tudod (Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), a módszerváltásig a kuczkai szigor általában csak a legjobbat engedte a közeledbe, a módszerváltás után pedig a szemét öntött el mindent.
És van még egy horribilis elvárása a sci-fi olvasónak: önmaga egója. Mert a sci-fi könnyebben átcsábít a Sötét oldalra, mint Palpatin Anakint. Egyrészt ha sci-fit olvasol, máris egy kissé magasabb rendűnek érezheted magad, mert hiszen a mezei irodalomhoz képest itten TUDOMÁNY van, amelyet nem minden földi halandó képes megérteni (Pedig… Lásd följebb, [4]). Erről a platformról aztán, a sci-fi irodalmi nyersanyagainak negatív tömege (Muhahahahaha, nesze neked pszeudotudomány!) adta csekély gravitációban elrugaszkodva a sci-fi olvasó máris a sci-fi írók között találja magát, és anélkül, hogy bármilyen valós írói teljesítményt fölmutatott volna, a bennfentesség okán máris véleményt alkot, először magában (“Ez szar! Ezt én jobban meg tudtam volna írni!”, etc.), aztán egójától és a könnyű sikertől hajtva nyilvánosan is. És máris kész a gonzó kritikus. De most nem erről a rögeszmémről kívánok hitszónoklatot tartani, megúsztad! Csupán jelzem, hogy ez az elfogultság is munkálhat benned: elvárod, hogy a könyv (téma) úgy legyen megírva, ahogy te megírnád.
Egyszerűbb sci-fi olvasóknak van egyszerűbb elvárásuk is: ők az írótól várnak el valamit. Többnyire azt, amit megszoktak tőle, elsősorban témában, de akár stílusban is, és ettől a megszokástól való bármilyen előjelű kitérés sárga lapot von maga után.
Mindezen elvárások (előítéletek) közül a nem sci-fi olvasó csak kevéssel terhelt, leginkább csak az íróval szemben vannak elvárásai, de szokott esélyt adni, mert tudja, hogy az irodalomban (Ellentétben a sci-fi irodalommal, ahol bizony, hajajaj!) a remekművek nem könnyen teremnek, és biza hajlamos megbocsátani gyengébb darabokat az eljövendő remekmű ígéretében. Mivel pedig irodalmilag kicsit szélesebb körből merít, hajlamos az író stiláris kilengéseit tolerálni sőt üdvözölni.
A magam részéről olvasóként egyetlen egy elvárásom van a könyvvel szemben: ne hazudjon a fülszöveg túlságosan nagyot. Mert, egyszerű lélek lévén, könyvet általában a saját ismertetése miatt olvasók el.
* Viccen és hamisításon kívül: a lütyő Wörk helyesírás ellenőrzője e szót “sezlonképtelenséggé” alakította át, míg a Wörkből pörk lett. Hozsánna néked Gates!
Jegyzetek:
[1] Előfordult a blogon, hogy egyszerre három acélpatkány [2] tülekedett a megjegyzésekben. Egy kicsit sok. Nyilán ezt feloldandó, most meg feltűnt “acél”, ki nyilván egyik ezek közül, s talán nem a legkisebb. Csak azt felejté el, hogy a múlt század történelmébe két “acél” is belerandított már. A föntebb említett Sztálin és a mi drága Aczél evtsunk, kinek kicsiny unokaöccse sem feledkezik meg a családi hagyományokról, s most politikai korrupciós ügyekben utazik…
[2] Hogy miért jó a sci-fi egyik legirritálóbb, és vénségére elviselhetetlenül nagyképűvé vált írója által a sci-fi egyik legirritálóbb, legsekélyesebb hősének kreált alak nevét nick-nek választani, nem értem. Barátkozom a gondolattal, hogy valahová Ketchikan néven regisztráljak…
[3] Akárhányan kielégíthetik például orálisan Ted Chiang írásművészetét, az általam olvasottak alapján ott van a nagy, szürke átlagban, és akárhányan tarthatják szar írónak Asimovot, számomra az Alapítvány trilógia mindig az elsők között lesz, ilyesmi. Avétas vagyok, tudom, nem korszerű etc. Ezt is szarom le.
[4] Például Chiangnál maradva, a komplex, értelmes pneumatikus logika. In Kétszázadik, GFK, 2009.
[5] In Tudományos fantasztikum és futurológia, 1969 magyarul 1974.
[6] Szeretek saját sebeimben vájkálni (Te nem? Nem szoktad lefeszegetni a vart, vagy véresre vakarni a szúnyogcsípést? Ja, te nem. Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), így ehhez példát a Justitiából illetve bírálataiból veszek. Hunyadi Mátyás királyunk nyilván Frank Herberttől lopta, hogy a dinasztikus okokból feleségül vett Beatrix helyett Borbálától legyen neki trónörököse. Karl May is Herberttől lopta az indián beavatási küzdelmeket, etc. Mivel Herbert is feudális világot írt le, meg én is bátorkodtam, így a feudalizmus általános ismérvei, tényei, automatizmusai mozgattak mindkettőnket. Az lenne hiba, ha én ez ellen megyek, csak mert Herbert így tett. Vannak természetsen párhuzamok, de pl. a hasadó atomenergia nálam teljesen tiltott, még a fúziós is csak korlátozottan használható, Herbertnél csak az atomfegyverek. Ha már párhuzamok, akkor az Argus 12-vel léteznek, de persze azt a mai többség valószínűleg nem olvasta...
[7] Normális esetben 100 műre jut egy remekmű, vagy még rosszabb az arány. Még igazán briliáns írók életmuvében is vannak közepes művek, sőt azokból van több. Cardnál a Végjátékra és a Szószólóra egy tucat közepes és legalább hat szinte tökéletsen értéktelen kötet jut. Még a kivételes zsoldosi életmu egyharmada is “csupán” közepes. Közepes művek százai, horribile dicitu silány művek ezrei “termelik ki” azt az egy műremeket. Sohasem volt másképpen, és nem hiszem, hogy ma kivételes korban élnénk…
[1] Előfordult a blogon, hogy egyszerre három acélpatkány [2] tülekedett a megjegyzésekben. Egy kicsit sok. Nyilán ezt feloldandó, most meg feltűnt “acél”, ki nyilván egyik ezek közül, s talán nem a legkisebb. Csak azt felejté el, hogy a múlt század történelmébe két “acél” is belerandított már. A föntebb említett Sztálin és a mi drága Aczél evtsunk, kinek kicsiny unokaöccse sem feledkezik meg a családi hagyományokról, s most politikai korrupciós ügyekben utazik…
[2] Hogy miért jó a sci-fi egyik legirritálóbb, és vénségére elviselhetetlenül nagyképűvé vált írója által a sci-fi egyik legirritálóbb, legsekélyesebb hősének kreált alak nevét nick-nek választani, nem értem. Barátkozom a gondolattal, hogy valahová Ketchikan néven regisztráljak…
[3] Akárhányan kielégíthetik például orálisan Ted Chiang írásművészetét, az általam olvasottak alapján ott van a nagy, szürke átlagban, és akárhányan tarthatják szar írónak Asimovot, számomra az Alapítvány trilógia mindig az elsők között lesz, ilyesmi. Avétas vagyok, tudom, nem korszerű etc. Ezt is szarom le.
[4] Például Chiangnál maradva, a komplex, értelmes pneumatikus logika. In Kétszázadik, GFK, 2009.
[5] In Tudományos fantasztikum és futurológia, 1969 magyarul 1974.
[6] Szeretek saját sebeimben vájkálni (Te nem? Nem szoktad lefeszegetni a vart, vagy véresre vakarni a szúnyogcsípést? Ja, te nem. Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), így ehhez példát a Justitiából illetve bírálataiból veszek. Hunyadi Mátyás királyunk nyilván Frank Herberttől lopta, hogy a dinasztikus okokból feleségül vett Beatrix helyett Borbálától legyen neki trónörököse. Karl May is Herberttől lopta az indián beavatási küzdelmeket, etc. Mivel Herbert is feudális világot írt le, meg én is bátorkodtam, így a feudalizmus általános ismérvei, tényei, automatizmusai mozgattak mindkettőnket. Az lenne hiba, ha én ez ellen megyek, csak mert Herbert így tett. Vannak természetsen párhuzamok, de pl. a hasadó atomenergia nálam teljesen tiltott, még a fúziós is csak korlátozottan használható, Herbertnél csak az atomfegyverek. Ha már párhuzamok, akkor az Argus 12-vel léteznek, de persze azt a mai többség valószínűleg nem olvasta...
[7] Normális esetben 100 műre jut egy remekmű, vagy még rosszabb az arány. Még igazán briliáns írók életmuvében is vannak közepes művek, sőt azokból van több. Cardnál a Végjátékra és a Szószólóra egy tucat közepes és legalább hat szinte tökéletsen értéktelen kötet jut. Még a kivételes zsoldosi életmu egyharmada is “csupán” közepes. Közepes művek százai, horribile dicitu silány művek ezrei “termelik ki” azt az egy műremeket. Sohasem volt másképpen, és nem hiszem, hogy ma kivételes korban élnénk…
2010. január 26., kedd
Private Literature Success
Igyekvő és éber olvasóim, de főképpen makacs levelezőpartnereim észrevehették, hogy pár napra egyszerűen eltűntem. Mellesleg aktivitásom úgy nagyjából karácsony óta úgy egészében, hm..., lelappadt.
Well, elnyelt a magyar pályázati rendszer fekete lyuka (lásd itt). És ez heveny billntyűoldalt okoz a nap vége felé.
Legutóbb konkrétan az történt, hogy szombat délelőtt beléptem a Diagon nagy vaskapuján, és hétfő este tízig ki se jöttem onnan. Hatvan órát (másfél munkahét) dógoztam egyfolytában a kurva pályázaton. Alvás nuku. Ilyet utoljára huszonnégy évesen tettem, minus work, plus alcoholic beverages.
No, de Terminus, a határidők és határok római istene, akit néha Jupiter atya egyik megtestesülésének tartanak, kegyességéről közismert: a hátáridőnek egyszer a másik oldalára kerülünk, és azontúl béke, és prosperitás az osztályrészünk.
Személyes, apró irodalmi sikerekről akarok beszámolni.
Először is, a Diagnózis megfilmesítése:
Well, elnyelt a magyar pályázati rendszer fekete lyuka (lásd itt). És ez heveny billntyűoldalt okoz a nap vége felé.
Legutóbb konkrétan az történt, hogy szombat délelőtt beléptem a Diagon nagy vaskapuján, és hétfő este tízig ki se jöttem onnan. Hatvan órát (másfél munkahét) dógoztam egyfolytában a kurva pályázaton. Alvás nuku. Ilyet utoljára huszonnégy évesen tettem, minus work, plus alcoholic beverages.
No, de Terminus, a határidők és határok római istene, akit néha Jupiter atya egyik megtestesülésének tartanak, kegyességéről közismert: a hátáridőnek egyszer a másik oldalára kerülünk, és azontúl béke, és prosperitás az osztályrészünk.
Személyes, apró irodalmi sikerekről akarok beszámolni.
Először is, a Diagnózis megfilmesítése:
A másik: kollégám addig buzerált, míg – kínomban, nem lévén Diagnózisom – megleptem a Justitia egy példányával. Na most: kollégám férfi, két méter magas, nálam jóval nagyobb darab, kopaszabb, jócskán ötven fölött jár és nem mondható sci-fi meg a romantikus irodalom rajongónak. Mégis élvezte a könyvet, felismerte, megértette és értékelte a szándékokat és eszközöket (irodalmi és gondolati) benne. Egyszerűen mert előítéletek és várakozások nélkül fogott neki. Szóval, meg lehet próbálni így is! Mellesleg több Libri boltból kifogyott: most mi van?
Akiknek egyszerűen elmulasztottam válszolni levelére az elmúlt hónapban, azoktól elnézést kérek, mostantól pótolni fogom.
2010. január 18., hétfő
Some Fact(s) about Decomposition VI./02.2
Még mindig a
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].
Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.
Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].
Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.
De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.
Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.
Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.
Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.
Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.
Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.
Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.
Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.
Jegyzetek:
[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
Recepciórul
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].
Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.
Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].
Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.
De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.
Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.
Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.
Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.
Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.
Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.
Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.
Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
2010. január 13., szerda
Some Fact(s) about Decomposition VI./02.1
Még mindig a
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések (melyek közben még szaporodnak is, mint a legyek) közül az elsőre adott válasz folytatása, és további válaszok:
A Chicagói Iskola saját (vö. „mert enyém”) interpretációja [0] legkönnyebben példákon keresztül érthető meg annak, aki szeretné megérteni, de blogíró mondatainak nem gördülékenysége ….etc. ezt a megértést akadályozza. Azzal, akit ez nem akadályoz, de nem akarja (vö. nyögés) megérteni, nem tudok, de nem is akarok mit kezdeni – annak a Kövér Laca által ajánlott megoldást tudom még javasolni (vö. kötél).
Szóval nézzük például Szélesi Sanyi Beavatás szertatását! A recepció vegyes, bár többnyire pozitív. Nem is lehetne más, egyik véleményező sem foglakozik a mű egészével: részleteiben ilyen-olyan hiányosságokat kérnek rajta számon, illetve a saját ízlésüknek nem megfelelést kifogásolják.
A Chicagói módszerrel vizsgálva mik lehettek a szerző szándékai az olvasóra gyakorolt hatásokat illetően (causa finalis)? Egy szándék nyilvánvaló: erkölcsi parabola (Nem tányérostévé, bazmeg!) állítás, mely egyaránt érinti az ember környezethez, és az ember idegenekhez való viszonyát. Ismerve Szélesi (causa efficiens) világnézeti elkötelezettségét, ez a parabola valójában korunk liberális-konzervatív vitájának ábrázolása a rassziszmusról és a környezeti tudatosságról, generációk közötti, világnézeti, ökológiai, vallási és etnikai toleranciáról etc. Elérte-e a szerző amit akart? HA kritikus lennék, ÉN azt mondanám (a kritikus szubjektivitása belép, de – lo and behold! – ettől Szélesi nem kapja meg egyből a nagyképű, írni nem tudó barom címkét), hogy nagyjából elérte. Katarzishoz hasonló állapothoz juttatott ugyanis a könyv végére, azáltal, hogy a parabolát személyes drámán keresztül tárta elém, de ezt a katarzist sajnos lerontja az emberek tömegpusztulása, amelyet valamiféle Isteni igazságosságként vehetünk, a rosszak, lám, megbűnhődtek Csakhogy ENGEM a fekete-fehér bibliai megoldás, miszerint a rosszal együtt pusztuljanak az ártatlanok is, taszít. A katarzis ereje így NÁLAM csökken, mert a parabola üzenete visszafordult: mi a garancia arra, hogy a bolygó, és nem a Föld igazsága az Igazság? Miért lenne automatikusan igaza a nem nyugati típusú civilizációnak?
A katarzishoz egyébként engem éppen azáltal jutatott a regény, hogy az írót néhány kevésbé nyilvánvaló (talán önkéntelen) szándék (célok) is vezérelte írás közben. Annak az apának a kapcsolata a fiával, akinek legnagyobb félelme a gyermeke elvesztése. Mivel a nő, mint olyan (anya, szerető, etc.) nemigen jelenik meg a szövegben feltételezhetek egy másik, didaktikusabb célokot: annak demonstrálása, hogy egy apa képes egyedül is felnevelni a fiát. Ismerve a szerző magánéletét (hatóok), vagyis, hogy a fia, válásuk után az anyjával maradt, ez a félem nagyon is állandó lehet. Számomra, aki ugyanebben a helyzetben van, ez a félelem napi realitás, annak bizonyítása, hogy képes lettem volna felnevelni a fiamat, égető, bár mai családjogi rendszerben meddő és felesleges kényszer, így könnyedén osztozom, mint FELTÉTELEZETT KRITIKUS, a szerzői szándékban, és kényelmesen magamévá teszem a műnek ezt a vonalát. Saját tapasztalataimon átszűrve hitelesnek TUDOM [1].
Miféle céloka lehet még a műnek? Ebben a szövegben végighúzódik egy transzcendentális szál, mely a végén sem kap világosságot, de célokként tiszta üzenete van: annak demonstrálása, hogy több dolgok vannak, mintsem… Ismerve a szerző életművét, és vonzódását a természetfelettihez, a mítoszokhoz (Elsősorban a Láthatalan város, de a Mysterious Universe ciklus, Kalandor ciklus), ez a szál egyáltalán nem meglepő, viszont más dimenzióba helyezi a szöveget, elmozdítja a tiszta sci-fitől a mágikus realizmus irányába. A szöveg ott tart ebben az irányban, ahol Bradbury történeteinek java része. Ha a szerzőnek ez volt (lehetséges, hogy ismételten akaratlan) célja, akkor megvalósult. Ismerve Szélesi különös (vö. nagyvonalú, felületes, hanyag) viszonyát a természettudományokhoz, és írói önmegjelölését, ez a cél tökéletesen érthető.
A célokok felmérése, leltárba vétele után mélyebben is megvizsgálhatók az elérési útvonalak, azaz mennyire támogatja elsősorban a témaválasztás és a cselekmény acélok elérését. Az elsődleges céloknak tételezett morális parabola megvalósításához a tudományos-fantasztikus keretek nagyon is helyénvalóak, alkalmasságukat sokszor (talán a kelleténél többször is (vö. klisé)) bizonyították. Gondoljunk csak arra, hogy Bradbury Marsbéli krónikákja éppen erről szól, vagy a legfrisebb frissebb példánál maradva, fontoljuk meg az Avatar történetét! Néhány bíráló a szerző szemére vetette, hogy a történetet más keretek között is megírhatta volna, nem lett volna okvetlenül szükséges a sci-fi díszlet, de gondoljuk csak meg: lehetne-e nagyobb kontrasztot, erőteljesebb ütközést és konfliktust elérni az ember-idegen különbségnél? Ember-más (idegen) ember viszonya ennél jóval erőtlenebb, mert ember és ember között legalább esély kínálkozik a megértésre. A sci-fi tematika tehát önmagában erőteljesen támogatja az elsődleges célok elérését, még akkor is, ha a téma realizálása helyenként a hatóok természettudományos hendikepje miatt zötyögős, és inkább a hiteltelenség irányába mozdítja a szöveget.
Hogyan érvényesül a tudományos-fantasztikus tematika a másodlagos célokok körében?
Az apa-fiú kapcsolat egyik vonulata (félelem és bizonyítási vágy) sem igényli a sci-fi tematikát, valóban megtenné egy csendes óceáni sziget is, de van-e magányosabb sziget egy idegen bolygónál, és ha a félelem vonalat nézzük, annak veszélyeinél, van egy nagyobb csábító az apa világnézetével szemben az idegen transzcendentalitásnál? A választott tematika ismét tehát inkább erősíti a kontrasztot ezeknél a célokoknál is. Legalábbis semmiképpen sem gátol, tehát az elsődleges célok megvalósításánál nyújtotta előnyöket nem negálja.
A természetfölötti lehetősége tételezésének céloka automatikusan kívánja a fantasztikumot, de látszólag éppen, hogy nem a sci-fit. Ez a szándék azonban – annak ellenre, hogy a történet fantasyban is megállna, meglenne tehát a kontraszt – a tisztán természetfölötti környezetben valójában nem működne. Hiányozna ugyanis a természetfölötti és a racionalitás kontrasztja egy tisztán természetfölötti környezetben. Valamennyi tételezett célokot így a sci-fi és a magreál keretei között lehetett volna megvalósítani. Nem hiszem, hogy a hatóok, a szerző szemére lehetne hányni, hogy abban a közegben mozog, amelyet megszokott, amelyben sikereket ért el. De tartsuk szem előtt, hogy az elmozdulás megtörtént!
A tematika után a történet következne, de ennek alaposabb áttekintéséhez nem elég, a szöveg egyszeri elolvasása [2]. Nekem pedig most egyszerűen nincs időm még egyszer elolvasni, de olyan teljes kritikát írni [3] sem, amit kellene. ÉN NEM RAGASZKODOM mindenáron a kritikusi címhez és ÁLTALÁBAN SINCS KEDVEM kritikát írni.
Tehát általánosságban a sokszor sablonos, kiszámítható és még többször naív történet nem mindig támogatja a morális parabolát (lásd előbb), a szoros, időben és térben zárt történet elsősorban az apa-fiú kapcsolat aspektusai ábrázolásának kedvez, nem beszélve a naívabb megközelítésektől. A trancendentális vonalat is jobban erősítené egy acélosabb sztori, de éppen a természetfölötti csábíthatja az írót könnyelműségekre (vö. húgyagyú kalandtörténet a áradása mély gondolati tartalom fölött, á la Banks, vagy éppen á la Szélesi mint Anthony Sheenard). Itt – hála Istennek! – ez nem történt meg.
Mivel a célokok valójában az olvasónál elért hatások, érdemes megvizsgálni, hogy a regény milyen olvasói környezetben próbál hatást gyakorolni. Azaz kitekinteni a potenciális olvasótábor lehetséges olvasmányélményeire, és közöttük elhelyezni a művet. Jelen esetben például az ember-idegen konfliktus hasonló célokoknak szentelt műveinek sora például Bradbury Marsbéli krónikákjától, Lem Solarisán és Édenén, illetve A Fivérek Csigák a lejtőnjén keresztül Wilson Bioszférájáig terjed. Az olvasói befogadás tehát megalapozott lehet.
Az apa-fiú kapcsolat célokként jelölése már sokkal unikálisabb a tudományos-fantasztikumban, hamarjában nem is igen jut eszembe sci-fi irodalmi előkép, így külön díjazandó a szerző bátorsága, hogy a magot egy kellően elő nem készített talajba vetette. Bizonyos vélemények nyilvánvaló értetlensége/elutasítása ezt alátámasztani látszik.
A természetfölötti összekapcsolása racionális világunkkal meglehetősen bőséges előzményekben, hiszen tulajdonképpen ez az egész magreál, erre épít Bradbury szinte teljes munkássága, és a manapság divatos szerzők is ezt a hullámot lovagolják meg – ez alól maga szerző eddigi életműve sem kivétel. Szélesi így igen nagy eséllyel talál olyan olvasót, aki műve ezen rétegét értőn és megértőn befogadja.
Ezek után lehet megnézni, hogy az alsóbb szintek (causa formalis és materialis), a forma és nyelv szintjei miként segítik vagy gátolják a célokok érvényesülését.
Formai szinten a regényforma (mint potenciálisan sokszereplős, sok történetvonalas, tág időkeretű képződmény) elegendő teret ad erre, mely teret azonban az író nem használta ki egészen: esélyt sem adott például egy olyan szál kibontására, mely a meglehetősen egysíkúan bemutatott földieknek legalább a motivációs hátterét megadta volna. A morális parabola fölállíttatott, és él, azonban egysíkúra (vö. lapos) sikeredett – minden bizonnyal a szerző szilárd világnézeti meggyőződése miatt. Azon el lehet morfondírozni, hogy okvetlenül szükséges-e a regényforma ezekhez a célokokhoz, főként az apa-fiú kapcsolat esetében, nem lett volna-e elegendő egy hosszabb novella. Azonban ez már csúnya beavatkozás az írói szuverenitásba, nem szeretnék elmenni ebbe az irányba, nem is helyeslem ezt a fogást [4].
A regény narrációja E3 személyű, múlt idejű, ez az az elbeszélésmód, mely a legtágabb lehetőséget kínálja az írónak, ha didaktikai céljai vannak. Jelen esetben a parabolaállítás, az apai nevelőpotenciál bemutatása, és természetfölöttire vonatkozó figyelemirányítás mindenképpen didaktikus, ennek megfelelően a narráció észrevehetően alárendelt a célokoknak, segíti azokat. Az apa-fiú viszonyokra irányuló célokoknál lehetséges, hogy E1 erőteljesebb hatást lett volna képes előidézni (ráadásul a szerzőnek ebben nagy gyakorlata van), de ez megint csak az írói szuverenitásba avatkozás. A konklúzió, hogy az alkalmazott narráció kellőképpen támogatja a célokot, legalábbis nem hat ellenükben.
Nyelvi szinten, mint a sci-fi alkotások zöménél [5], leginkább a regény elszalasztott lehetőségeiről beszélhetek. A nyelvi különbségeket (lehetséges szakadék [5]) ember és idegen között, vagy akár amit az évtizednyi különbség jelent a kultúra fősodrától elszakadt ember és a fősodorba tartozó telepesek között, az elsődleges célok szolgálatába lehetett volna állítani. Ez nem történt meg. A nyelvi szintet az író a tőle szokatlan verbális naivitással és didaktikus nehézkességgel, mintha kizárólag az apa-fiú viszony célokai szolgálatába állította volna, és mintha leginkább a gyermekes szülőket vagy az ifjúsági olvasóközönséget célozta volna meg ezzel.
És itt abba is hagyom a Bevatással való példálózást. Még annyit, hogy ugyanezt a fajta vizsgálatot el kellene végezni a regénnyel részleteiben is, egyre kisebb egységekre bontva, általában részek, fejezetek, történetblokkok, esetleg bekezdések szintjéig lehatolva. Megvizsgálni az egységek célokait, azok érvényesülését, és az érvényesítésükre szolgáló eszköztárat. Nyilvánvaló, hogy a kisebb részeknél, új, partikuláris célokok jelentkeznek, melyek önmagukban és aszerint is tárgyalást igényelnek, hogy a részek és sajátos célokaik miként szolgálják a mű egészének célokait.
Jó lenne, ha észrevennéd, hogy ebben a kritika vázlatban nem kapott helyet az író minősítése, a regény történetéről minimális információ szivárgott ki, és nem hozatott tematikai/ideológiai értékítélet. Mélyebbre hatolva természetesen egyre több konkrétum derülhet ki a történetből, a formai-nyelvi szintek kritikája illusztrációképpen kész szövegdarabokat idézhet a könyvből, de a spoilerezés mindenképpen elkerülhető, mert nem az írói teljesítmény besározása a cél részletek önkényes és tendenciózus kiragadása, valamint történet/cselekmény/tematika/írói eszköztár (szintén önkényes és tendenciózus) demonstratív lefitymálása által, hanem a regény alaposabb megértése.
Van még egy példám, mely még világosabban mutatja a Chicagói megközelítés előnyeit és a hagyományos textuális/tematikai kritika vakfoltjait [6]: az Új Galaxis 14. számában jelent meg Dávid Attila egypercese, melynek címe a szám (és a pályázat) címével azonos: A Naprendszer újrafelfedezése.
A novella fogadtatása csaknem egyenlő a nullával, az egyetlen, meglehetős sommás vélemény, melyet eddig találtam ez:
"Extra rövid kis írás, teljesen felejtős, önreflexiv témával."
Mely semmit sem árul el magáról a novelláról, annál többet a véleményalkotóról, de erről már a két előző, hasonló témájú posztban értekeztem.
Mit kezdene ezek után a Chicagói Iskola az írással?
Először is, mi lehet a novella céloka? Mivel a novella hangvétele szatirikus-ironikus, adódik a feltételezés, hogy elsősorban nevettetés, szórakoztatás. Ezt a célt az írás eléri, mosolyra fakaszt, mint azt tapasztaltuk Írószövetségbeli felolvasásakor. A szatirikus-ironikus hangvétel azonban általában rejtettebb célokokat is rejt. Mit akar nevetségessé tenni a novella? Először: nyilvánvalóan az irodalmi pályázatokat, a maguk formai/terjedelmi kötöttségeivel. Másodszor: magát a témakiírást, a maga – nem sci-fi fanok számára nevetségesnek ható – fontoskodásával, és korlátaival. Harmadszor: a kiírás szellemeskedő és emiatt félreérthető témamegjelölését magát (mely az én bűnöm). Negyedszer: magukat a pályázókat, az írókat, az alkotói folyamat esetlegességét. Ezek elé az írás sikeresen tartott görbe tükröt, a mellék-célokokat így elérte, teljesítette. Mi lehet még? A novella csattanója, azoknak, akik tisztában vannak a Mars jelen állapotával, szatíra mögött kínál még egy célok-réteget: ökológiai miniparabolát, vagyis, lám, miért olyan a Mars, amilyen. Mivel ez egyértelműen adódik a csattanóból, teljesítése is adott.
Mivel a célokok egy része egyértelműen a sci-fihez kapcsolódik, a tudományos-fantasztikus témaválasztás megkerülhetetlen azok szempontjából, a témaválasztás általában támogatja megvalósításukat, hiszen a tudományos-fantasztikus irodalom is irodalom, a pályázatai éppen olyan esetlegesek, mint az elitirodaloméi, az ökológiai vonalat pedig a Föld-mars párhuzam kontrasztja mindennél jobban támogatja. Ráadásul ez a megoldás, ezek a célokok ezen a speciális antológia számon kívül sehol másutt nem nyerhetnek igazolást, hiszen éppen ennek a számnak a témájával, címével kezdenek játékba. (Az antológiaszerkesztő elkövethette volna azt a hibát, hogy nyitó vagy záródarabul választva az írást, zárójelbe teszi vele a többi alkotás komolyságát, és/vagy olybá teszi a szerkezet, hogy a többi novella jóformán csak felvezetésül/háttérül/indokul szolgál ehhez. Szerencsére – valószínűleg véletlenül – nem így jártam el.)
A novella írójáról nem tudhatunk semmit, azon kívül, hogy kezdő író, így feltehetően fiatal. A hangvétel és a témaválasztás is erre a korosztályra vall, a hatóok így összhangban van a célokkal, bár feltehető írói tapasztalatainál nagyobb tehetséget árul el az alsóbb szinteken.
A formaválasztás – egyperces – tökéletes a modern szatírához, a történet is tökéletesen illik a terjedelemhez, így a causa formalis egyértelműen a célokok irányába hat. Nyelvi szinten a szereplők a helyükön vannak: az író és barátja a causa efficiens esetében feltételezettek szerinti korú, így a kissé nyegle, ugratós nyelvezet összhangban van a cselekménnyel és a szereplőkkel, szintén a célokok irányába hat.
Túlságosan sok értelme nincsen az alig egy oldalnyi (2500 leütés) novellát elemeire bontani, mert ami az egészre vonatkozik, az – ebben az esetben – érvényes a részekre is, újabb célok nehezen lenne feltételezhető, meg kell azonban jegyezni, hogy a formai és nyelvi elemzés lehetne alaposabb annál, ami következik, és bizonyos részek alsóbbrendű céloka nyilvánvalóan meghatározható. Különösen igaz ez az a párbeszéd – és a novella – utolsó mondatára, hiszen itt, a csattanóban jelentkezik az ökológiai célok, a párbeszédes forma mintha ennek a felvezetését szolgálná. A szinte elhanyagolható terjedelemben az író arra is képes, hogy jellemvázlatot szolgáltasson a két szereplőről, a kissé nagyképű, pragmatikus és pimasz íróról, és tudálékos barátjáról.
Nos, ezek azok az okok, melyek miatt a novellát közlésre választottam, és – igaz, fogcsikorgatva :-) – meglehetősen magasra értékeltem. Ugyanis a maga nemében a tökéleteshez közelít, és tulajdonképpen nem számít, hogy nem az örökkévalóságnak [7] készült. Ebben az utolsó mondatban már benne van egy, a könnyelmű véleményezők új hullámának szánt újabb fricska, de erről bővebben majd később.
Jegyzetek:
[0] Szükségszerűen interpretáció, mert az akadémikus urak nemigen szolgáltak recepttel, és illusztrációik félreértésekre adtak/adnak alkalmat. A célok ilyetén értelmezése például biztosan nem a Chicagói Iskola sajátja, viszont hűbbnek érzem az arisztotelészi logikához.
[1] Egy későbbi kérdésre válaszolva már most el lehet gondolkodni azon, hogy aki nem tapasztalt meg valamit ÉS nem kellően empatikus lélek, képes-e hitelesnek érezni annak a valaminek bármilyen megjelenítését.
[2] A kritika jobbára esélytelen, hogy meghatározza egy szöveg minőségét és sorsát (kivételes eset az újrafölfedezés, mint mondjuk Shakespeare-nél), az olvasók tömege ugyanis felülír minden ítéletet (vö. a bolsevik kultúrpolitika esete Faludyval, avagy a Villon fordítások 29+. kiadása). Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, de a végén Barthes igazsága derül fel: az az irodalom, ami újraolvasható. Minél többször, minél több ember (generáció) számára újraolvasható, annál maradandóbb, annál függetlenebb saját korától és alkotójától – annál értékesebb.
[3] Ez nem azt jelenti, hogy a regény újraolvashatatlan [2], csak éppen most nem akarom újraolvasni. Azt sem jelenti, hogy recenziót éppen ne írhatnék egyszeri olvasás után, bár recenziót általában arról írok, amit érdemesnek tartok újraolvasni.
[4] Nálunk a véleményezők sajátos (vö. sajnálatos) háttere ilyen esetekben mutatkozik meg. Tudniillik, amikor az írói szuverenitás hatókörébe tolakszanak olyas beszólásokkal, hogy „Ezt így vagy úgy kellett volna megírni.”, vagy még explicitebb módon: „Ezt így vagy úgy írtam volna meg.”, lelepleződik, hogy tulajdonképpen az írói konkurencia szólalt meg. A kritikus nem az író versenytársa. Régen rossz, ha az. Ha író kritizál – miért ne tehetné? –, fogja vissza magát, esetleg írja meg témát – jobban! Speciel ezért is ragaszkodom az ÚG tematikus szerkesztéséhez: adott téma bemutatásával kiderül, hogy oroszlánkarmokról vagy patáról beszélünk.
[5] Nagyszerű kivétel: Joe Haldemen, Aki nem tud !tangul… című novellája.
[6] A jó Derrida úrról nem is szólva.
[7] Van egyáltalán valakinek fogalma az irodalmi alkotások átlagos felezési idejéről [2]?
Recepciórul
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések (melyek közben még szaporodnak is, mint a legyek) közül az elsőre adott válasz folytatása, és további válaszok:
A Chicagói Iskola saját (vö. „mert enyém”) interpretációja [0] legkönnyebben példákon keresztül érthető meg annak, aki szeretné megérteni, de blogíró mondatainak nem gördülékenysége ….etc. ezt a megértést akadályozza. Azzal, akit ez nem akadályoz, de nem akarja (vö. nyögés) megérteni, nem tudok, de nem is akarok mit kezdeni – annak a Kövér Laca által ajánlott megoldást tudom még javasolni (vö. kötél).
Szóval nézzük például Szélesi Sanyi Beavatás szertatását! A recepció vegyes, bár többnyire pozitív. Nem is lehetne más, egyik véleményező sem foglakozik a mű egészével: részleteiben ilyen-olyan hiányosságokat kérnek rajta számon, illetve a saját ízlésüknek nem megfelelést kifogásolják.
A Chicagói módszerrel vizsgálva mik lehettek a szerző szándékai az olvasóra gyakorolt hatásokat illetően (causa finalis)? Egy szándék nyilvánvaló: erkölcsi parabola (Nem tányérostévé, bazmeg!) állítás, mely egyaránt érinti az ember környezethez, és az ember idegenekhez való viszonyát. Ismerve Szélesi (causa efficiens) világnézeti elkötelezettségét, ez a parabola valójában korunk liberális-konzervatív vitájának ábrázolása a rassziszmusról és a környezeti tudatosságról, generációk közötti, világnézeti, ökológiai, vallási és etnikai toleranciáról etc. Elérte-e a szerző amit akart? HA kritikus lennék, ÉN azt mondanám (a kritikus szubjektivitása belép, de – lo and behold! – ettől Szélesi nem kapja meg egyből a nagyképű, írni nem tudó barom címkét), hogy nagyjából elérte. Katarzishoz hasonló állapothoz juttatott ugyanis a könyv végére, azáltal, hogy a parabolát személyes drámán keresztül tárta elém, de ezt a katarzist sajnos lerontja az emberek tömegpusztulása, amelyet valamiféle Isteni igazságosságként vehetünk, a rosszak, lám, megbűnhődtek Csakhogy ENGEM a fekete-fehér bibliai megoldás, miszerint a rosszal együtt pusztuljanak az ártatlanok is, taszít. A katarzis ereje így NÁLAM csökken, mert a parabola üzenete visszafordult: mi a garancia arra, hogy a bolygó, és nem a Föld igazsága az Igazság? Miért lenne automatikusan igaza a nem nyugati típusú civilizációnak?
A katarzishoz egyébként engem éppen azáltal jutatott a regény, hogy az írót néhány kevésbé nyilvánvaló (talán önkéntelen) szándék (célok) is vezérelte írás közben. Annak az apának a kapcsolata a fiával, akinek legnagyobb félelme a gyermeke elvesztése. Mivel a nő, mint olyan (anya, szerető, etc.) nemigen jelenik meg a szövegben feltételezhetek egy másik, didaktikusabb célokot: annak demonstrálása, hogy egy apa képes egyedül is felnevelni a fiát. Ismerve a szerző magánéletét (hatóok), vagyis, hogy a fia, válásuk után az anyjával maradt, ez a félem nagyon is állandó lehet. Számomra, aki ugyanebben a helyzetben van, ez a félelem napi realitás, annak bizonyítása, hogy képes lettem volna felnevelni a fiamat, égető, bár mai családjogi rendszerben meddő és felesleges kényszer, így könnyedén osztozom, mint FELTÉTELEZETT KRITIKUS, a szerzői szándékban, és kényelmesen magamévá teszem a műnek ezt a vonalát. Saját tapasztalataimon átszűrve hitelesnek TUDOM [1].
Miféle céloka lehet még a műnek? Ebben a szövegben végighúzódik egy transzcendentális szál, mely a végén sem kap világosságot, de célokként tiszta üzenete van: annak demonstrálása, hogy több dolgok vannak, mintsem… Ismerve a szerző életművét, és vonzódását a természetfelettihez, a mítoszokhoz (Elsősorban a Láthatalan város, de a Mysterious Universe ciklus, Kalandor ciklus), ez a szál egyáltalán nem meglepő, viszont más dimenzióba helyezi a szöveget, elmozdítja a tiszta sci-fitől a mágikus realizmus irányába. A szöveg ott tart ebben az irányban, ahol Bradbury történeteinek java része. Ha a szerzőnek ez volt (lehetséges, hogy ismételten akaratlan) célja, akkor megvalósult. Ismerve Szélesi különös (vö. nagyvonalú, felületes, hanyag) viszonyát a természettudományokhoz, és írói önmegjelölését, ez a cél tökéletesen érthető.
A célokok felmérése, leltárba vétele után mélyebben is megvizsgálhatók az elérési útvonalak, azaz mennyire támogatja elsősorban a témaválasztás és a cselekmény acélok elérését. Az elsődleges céloknak tételezett morális parabola megvalósításához a tudományos-fantasztikus keretek nagyon is helyénvalóak, alkalmasságukat sokszor (talán a kelleténél többször is (vö. klisé)) bizonyították. Gondoljunk csak arra, hogy Bradbury Marsbéli krónikákja éppen erről szól, vagy a legfrisebb frissebb példánál maradva, fontoljuk meg az Avatar történetét! Néhány bíráló a szerző szemére vetette, hogy a történetet más keretek között is megírhatta volna, nem lett volna okvetlenül szükséges a sci-fi díszlet, de gondoljuk csak meg: lehetne-e nagyobb kontrasztot, erőteljesebb ütközést és konfliktust elérni az ember-idegen különbségnél? Ember-más (idegen) ember viszonya ennél jóval erőtlenebb, mert ember és ember között legalább esély kínálkozik a megértésre. A sci-fi tematika tehát önmagában erőteljesen támogatja az elsődleges célok elérését, még akkor is, ha a téma realizálása helyenként a hatóok természettudományos hendikepje miatt zötyögős, és inkább a hiteltelenség irányába mozdítja a szöveget.
Hogyan érvényesül a tudományos-fantasztikus tematika a másodlagos célokok körében?
Az apa-fiú kapcsolat egyik vonulata (félelem és bizonyítási vágy) sem igényli a sci-fi tematikát, valóban megtenné egy csendes óceáni sziget is, de van-e magányosabb sziget egy idegen bolygónál, és ha a félelem vonalat nézzük, annak veszélyeinél, van egy nagyobb csábító az apa világnézetével szemben az idegen transzcendentalitásnál? A választott tematika ismét tehát inkább erősíti a kontrasztot ezeknél a célokoknál is. Legalábbis semmiképpen sem gátol, tehát az elsődleges célok megvalósításánál nyújtotta előnyöket nem negálja.
A természetfölötti lehetősége tételezésének céloka automatikusan kívánja a fantasztikumot, de látszólag éppen, hogy nem a sci-fit. Ez a szándék azonban – annak ellenre, hogy a történet fantasyban is megállna, meglenne tehát a kontraszt – a tisztán természetfölötti környezetben valójában nem működne. Hiányozna ugyanis a természetfölötti és a racionalitás kontrasztja egy tisztán természetfölötti környezetben. Valamennyi tételezett célokot így a sci-fi és a magreál keretei között lehetett volna megvalósítani. Nem hiszem, hogy a hatóok, a szerző szemére lehetne hányni, hogy abban a közegben mozog, amelyet megszokott, amelyben sikereket ért el. De tartsuk szem előtt, hogy az elmozdulás megtörtént!
A tematika után a történet következne, de ennek alaposabb áttekintéséhez nem elég, a szöveg egyszeri elolvasása [2]. Nekem pedig most egyszerűen nincs időm még egyszer elolvasni, de olyan teljes kritikát írni [3] sem, amit kellene. ÉN NEM RAGASZKODOM mindenáron a kritikusi címhez és ÁLTALÁBAN SINCS KEDVEM kritikát írni.
Tehát általánosságban a sokszor sablonos, kiszámítható és még többször naív történet nem mindig támogatja a morális parabolát (lásd előbb), a szoros, időben és térben zárt történet elsősorban az apa-fiú kapcsolat aspektusai ábrázolásának kedvez, nem beszélve a naívabb megközelítésektől. A trancendentális vonalat is jobban erősítené egy acélosabb sztori, de éppen a természetfölötti csábíthatja az írót könnyelműségekre (vö. húgyagyú kalandtörténet a áradása mély gondolati tartalom fölött, á la Banks, vagy éppen á la Szélesi mint Anthony Sheenard). Itt – hála Istennek! – ez nem történt meg.
Mivel a célokok valójában az olvasónál elért hatások, érdemes megvizsgálni, hogy a regény milyen olvasói környezetben próbál hatást gyakorolni. Azaz kitekinteni a potenciális olvasótábor lehetséges olvasmányélményeire, és közöttük elhelyezni a művet. Jelen esetben például az ember-idegen konfliktus hasonló célokoknak szentelt műveinek sora például Bradbury Marsbéli krónikákjától, Lem Solarisán és Édenén, illetve A Fivérek Csigák a lejtőnjén keresztül Wilson Bioszférájáig terjed. Az olvasói befogadás tehát megalapozott lehet.
Az apa-fiú kapcsolat célokként jelölése már sokkal unikálisabb a tudományos-fantasztikumban, hamarjában nem is igen jut eszembe sci-fi irodalmi előkép, így külön díjazandó a szerző bátorsága, hogy a magot egy kellően elő nem készített talajba vetette. Bizonyos vélemények nyilvánvaló értetlensége/elutasítása ezt alátámasztani látszik.
A természetfölötti összekapcsolása racionális világunkkal meglehetősen bőséges előzményekben, hiszen tulajdonképpen ez az egész magreál, erre épít Bradbury szinte teljes munkássága, és a manapság divatos szerzők is ezt a hullámot lovagolják meg – ez alól maga szerző eddigi életműve sem kivétel. Szélesi így igen nagy eséllyel talál olyan olvasót, aki műve ezen rétegét értőn és megértőn befogadja.
Ezek után lehet megnézni, hogy az alsóbb szintek (causa formalis és materialis), a forma és nyelv szintjei miként segítik vagy gátolják a célokok érvényesülését.
Formai szinten a regényforma (mint potenciálisan sokszereplős, sok történetvonalas, tág időkeretű képződmény) elegendő teret ad erre, mely teret azonban az író nem használta ki egészen: esélyt sem adott például egy olyan szál kibontására, mely a meglehetősen egysíkúan bemutatott földieknek legalább a motivációs hátterét megadta volna. A morális parabola fölállíttatott, és él, azonban egysíkúra (vö. lapos) sikeredett – minden bizonnyal a szerző szilárd világnézeti meggyőződése miatt. Azon el lehet morfondírozni, hogy okvetlenül szükséges-e a regényforma ezekhez a célokokhoz, főként az apa-fiú kapcsolat esetében, nem lett volna-e elegendő egy hosszabb novella. Azonban ez már csúnya beavatkozás az írói szuverenitásba, nem szeretnék elmenni ebbe az irányba, nem is helyeslem ezt a fogást [4].
A regény narrációja E3 személyű, múlt idejű, ez az az elbeszélésmód, mely a legtágabb lehetőséget kínálja az írónak, ha didaktikai céljai vannak. Jelen esetben a parabolaállítás, az apai nevelőpotenciál bemutatása, és természetfölöttire vonatkozó figyelemirányítás mindenképpen didaktikus, ennek megfelelően a narráció észrevehetően alárendelt a célokoknak, segíti azokat. Az apa-fiú viszonyokra irányuló célokoknál lehetséges, hogy E1 erőteljesebb hatást lett volna képes előidézni (ráadásul a szerzőnek ebben nagy gyakorlata van), de ez megint csak az írói szuverenitásba avatkozás. A konklúzió, hogy az alkalmazott narráció kellőképpen támogatja a célokot, legalábbis nem hat ellenükben.
Nyelvi szinten, mint a sci-fi alkotások zöménél [5], leginkább a regény elszalasztott lehetőségeiről beszélhetek. A nyelvi különbségeket (lehetséges szakadék [5]) ember és idegen között, vagy akár amit az évtizednyi különbség jelent a kultúra fősodrától elszakadt ember és a fősodorba tartozó telepesek között, az elsődleges célok szolgálatába lehetett volna állítani. Ez nem történt meg. A nyelvi szintet az író a tőle szokatlan verbális naivitással és didaktikus nehézkességgel, mintha kizárólag az apa-fiú viszony célokai szolgálatába állította volna, és mintha leginkább a gyermekes szülőket vagy az ifjúsági olvasóközönséget célozta volna meg ezzel.
És itt abba is hagyom a Bevatással való példálózást. Még annyit, hogy ugyanezt a fajta vizsgálatot el kellene végezni a regénnyel részleteiben is, egyre kisebb egységekre bontva, általában részek, fejezetek, történetblokkok, esetleg bekezdések szintjéig lehatolva. Megvizsgálni az egységek célokait, azok érvényesülését, és az érvényesítésükre szolgáló eszköztárat. Nyilvánvaló, hogy a kisebb részeknél, új, partikuláris célokok jelentkeznek, melyek önmagukban és aszerint is tárgyalást igényelnek, hogy a részek és sajátos célokaik miként szolgálják a mű egészének célokait.
Jó lenne, ha észrevennéd, hogy ebben a kritika vázlatban nem kapott helyet az író minősítése, a regény történetéről minimális információ szivárgott ki, és nem hozatott tematikai/ideológiai értékítélet. Mélyebbre hatolva természetesen egyre több konkrétum derülhet ki a történetből, a formai-nyelvi szintek kritikája illusztrációképpen kész szövegdarabokat idézhet a könyvből, de a spoilerezés mindenképpen elkerülhető, mert nem az írói teljesítmény besározása a cél részletek önkényes és tendenciózus kiragadása, valamint történet/cselekmény/tematika/írói eszköztár (szintén önkényes és tendenciózus) demonstratív lefitymálása által, hanem a regény alaposabb megértése.
Van még egy példám, mely még világosabban mutatja a Chicagói megközelítés előnyeit és a hagyományos textuális/tematikai kritika vakfoltjait [6]: az Új Galaxis 14. számában jelent meg Dávid Attila egypercese, melynek címe a szám (és a pályázat) címével azonos: A Naprendszer újrafelfedezése.
A novella fogadtatása csaknem egyenlő a nullával, az egyetlen, meglehetős sommás vélemény, melyet eddig találtam ez:
"Extra rövid kis írás, teljesen felejtős, önreflexiv témával."
Mely semmit sem árul el magáról a novelláról, annál többet a véleményalkotóról, de erről már a két előző, hasonló témájú posztban értekeztem.
Mit kezdene ezek után a Chicagói Iskola az írással?
Először is, mi lehet a novella céloka? Mivel a novella hangvétele szatirikus-ironikus, adódik a feltételezés, hogy elsősorban nevettetés, szórakoztatás. Ezt a célt az írás eléri, mosolyra fakaszt, mint azt tapasztaltuk Írószövetségbeli felolvasásakor. A szatirikus-ironikus hangvétel azonban általában rejtettebb célokokat is rejt. Mit akar nevetségessé tenni a novella? Először: nyilvánvalóan az irodalmi pályázatokat, a maguk formai/terjedelmi kötöttségeivel. Másodszor: magát a témakiírást, a maga – nem sci-fi fanok számára nevetségesnek ható – fontoskodásával, és korlátaival. Harmadszor: a kiírás szellemeskedő és emiatt félreérthető témamegjelölését magát (mely az én bűnöm). Negyedszer: magukat a pályázókat, az írókat, az alkotói folyamat esetlegességét. Ezek elé az írás sikeresen tartott görbe tükröt, a mellék-célokokat így elérte, teljesítette. Mi lehet még? A novella csattanója, azoknak, akik tisztában vannak a Mars jelen állapotával, szatíra mögött kínál még egy célok-réteget: ökológiai miniparabolát, vagyis, lám, miért olyan a Mars, amilyen. Mivel ez egyértelműen adódik a csattanóból, teljesítése is adott.
Mivel a célokok egy része egyértelműen a sci-fihez kapcsolódik, a tudományos-fantasztikus témaválasztás megkerülhetetlen azok szempontjából, a témaválasztás általában támogatja megvalósításukat, hiszen a tudományos-fantasztikus irodalom is irodalom, a pályázatai éppen olyan esetlegesek, mint az elitirodaloméi, az ökológiai vonalat pedig a Föld-mars párhuzam kontrasztja mindennél jobban támogatja. Ráadásul ez a megoldás, ezek a célokok ezen a speciális antológia számon kívül sehol másutt nem nyerhetnek igazolást, hiszen éppen ennek a számnak a témájával, címével kezdenek játékba. (Az antológiaszerkesztő elkövethette volna azt a hibát, hogy nyitó vagy záródarabul választva az írást, zárójelbe teszi vele a többi alkotás komolyságát, és/vagy olybá teszi a szerkezet, hogy a többi novella jóformán csak felvezetésül/háttérül/indokul szolgál ehhez. Szerencsére – valószínűleg véletlenül – nem így jártam el.)
A novella írójáról nem tudhatunk semmit, azon kívül, hogy kezdő író, így feltehetően fiatal. A hangvétel és a témaválasztás is erre a korosztályra vall, a hatóok így összhangban van a célokkal, bár feltehető írói tapasztalatainál nagyobb tehetséget árul el az alsóbb szinteken.
A formaválasztás – egyperces – tökéletes a modern szatírához, a történet is tökéletesen illik a terjedelemhez, így a causa formalis egyértelműen a célokok irányába hat. Nyelvi szinten a szereplők a helyükön vannak: az író és barátja a causa efficiens esetében feltételezettek szerinti korú, így a kissé nyegle, ugratós nyelvezet összhangban van a cselekménnyel és a szereplőkkel, szintén a célokok irányába hat.
Túlságosan sok értelme nincsen az alig egy oldalnyi (2500 leütés) novellát elemeire bontani, mert ami az egészre vonatkozik, az – ebben az esetben – érvényes a részekre is, újabb célok nehezen lenne feltételezhető, meg kell azonban jegyezni, hogy a formai és nyelvi elemzés lehetne alaposabb annál, ami következik, és bizonyos részek alsóbbrendű céloka nyilvánvalóan meghatározható. Különösen igaz ez az a párbeszéd – és a novella – utolsó mondatára, hiszen itt, a csattanóban jelentkezik az ökológiai célok, a párbeszédes forma mintha ennek a felvezetését szolgálná. A szinte elhanyagolható terjedelemben az író arra is képes, hogy jellemvázlatot szolgáltasson a két szereplőről, a kissé nagyképű, pragmatikus és pimasz íróról, és tudálékos barátjáról.
Nos, ezek azok az okok, melyek miatt a novellát közlésre választottam, és – igaz, fogcsikorgatva :-) – meglehetősen magasra értékeltem. Ugyanis a maga nemében a tökéleteshez közelít, és tulajdonképpen nem számít, hogy nem az örökkévalóságnak [7] készült. Ebben az utolsó mondatban már benne van egy, a könnyelmű véleményezők új hullámának szánt újabb fricska, de erről bővebben majd később.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
[0] Szükségszerűen interpretáció, mert az akadémikus urak nemigen szolgáltak recepttel, és illusztrációik félreértésekre adtak/adnak alkalmat. A célok ilyetén értelmezése például biztosan nem a Chicagói Iskola sajátja, viszont hűbbnek érzem az arisztotelészi logikához.
[1] Egy későbbi kérdésre válaszolva már most el lehet gondolkodni azon, hogy aki nem tapasztalt meg valamit ÉS nem kellően empatikus lélek, képes-e hitelesnek érezni annak a valaminek bármilyen megjelenítését.
[2] A kritika jobbára esélytelen, hogy meghatározza egy szöveg minőségét és sorsát (kivételes eset az újrafölfedezés, mint mondjuk Shakespeare-nél), az olvasók tömege ugyanis felülír minden ítéletet (vö. a bolsevik kultúrpolitika esete Faludyval, avagy a Villon fordítások 29+. kiadása). Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, de a végén Barthes igazsága derül fel: az az irodalom, ami újraolvasható. Minél többször, minél több ember (generáció) számára újraolvasható, annál maradandóbb, annál függetlenebb saját korától és alkotójától – annál értékesebb.
[3] Ez nem azt jelenti, hogy a regény újraolvashatatlan [2], csak éppen most nem akarom újraolvasni. Azt sem jelenti, hogy recenziót éppen ne írhatnék egyszeri olvasás után, bár recenziót általában arról írok, amit érdemesnek tartok újraolvasni.
[4] Nálunk a véleményezők sajátos (vö. sajnálatos) háttere ilyen esetekben mutatkozik meg. Tudniillik, amikor az írói szuverenitás hatókörébe tolakszanak olyas beszólásokkal, hogy „Ezt így vagy úgy kellett volna megírni.”, vagy még explicitebb módon: „Ezt így vagy úgy írtam volna meg.”, lelepleződik, hogy tulajdonképpen az írói konkurencia szólalt meg. A kritikus nem az író versenytársa. Régen rossz, ha az. Ha író kritizál – miért ne tehetné? –, fogja vissza magát, esetleg írja meg témát – jobban! Speciel ezért is ragaszkodom az ÚG tematikus szerkesztéséhez: adott téma bemutatásával kiderül, hogy oroszlánkarmokról vagy patáról beszélünk.
[5] Nagyszerű kivétel: Joe Haldemen, Aki nem tud !tangul… című novellája.
[6] A jó Derrida úrról nem is szólva.
[7] Van egyáltalán valakinek fogalma az irodalmi alkotások átlagos felezési idejéről [2]?
2010. január 10., vasárnap
Elementary...
Az új Sherlock film tökéletes lett a maga nemében, remélem lesz, és nem gyengébb folytatás.
És azt a pofátlanságot, hogy a Lord Blackwood arca ugyanaz legyen, mint a hagyományos Holmes arc már a kezdetektől...!
Valahogy így kellene új életre lehelni minden porosodó és süllyedő klasszikust.
És azt a pofátlanságot, hogy a Lord Blackwood arca ugyanaz legyen, mint a hagyományos Holmes arc már a kezdetektől...!
Valahogy így kellene új életre lehelni minden porosodó és süllyedő klasszikust.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
