Tinker, Taylor, Critic, Guru, Writer

Először úgy hittem, szegény drótostótok és szabók csak azért kerülnek a címbe, hogy hasonlítson valamire*. Azután átgondoltam. Végül is, a felsorolásban, miszerint

Olvasó, Kritikus, Guru, Író,

az olvasó miért ne lehetne drótostót vagy szabó?

Ez a sorrend természetesen csupán az internet kritikátlan és kritikán aluli ún. erkölcsisége miatt alakult mára így. Normálisan az

Olvasó, Író, (Kritikus), ((Guru))

sorrenddel írható le a folyamat. Ráadásul bizony a prenetwork (értsd bármilyen hálózatra!) korszakban nem is minden író lépett a Kritikus és Guru fázisba: még, ha el is Gurusodott az illető, a Kritikus fázis esetleg akár el is maradhatott, és nem minden Kritikus lett Guru. Bár egy bizonyos emberfajta esetében a Kritikusság és a Guruság elkerülhetetlen volt, elkerülhetetlen és elkerülhetetlen lesz – különösen Alsó Merániában.

Vegyük észre, hogy a rovarok teljes átalakulására hajaz ez a folyamat, így az Olvasó petéjéből az Író lárvája [1] bújik elő, majd a Kritikus bábjából kifejlett rovarként mászik elő a Guru.
Az analógiánál maradva a hálózati világban átalakult sorrend: az Olvasó petéjéből a (net)Kritikus lárvája [2] kel ki, amely (net)Guruvá bábozódik, és ebből a bábból búvik elő a kifejlett rovar, az Író.

Széplelkek kedvéért: nem minden rovar pillangó, vagy rózsabogár. A dög- és trágyabogarak, nyüvek és a piaci légy is ugyanezen a folyamaton esnek át…

Az írás, különösen a tudományos fantasztikusnak nevezett dolgok írása valami olyasmi, amit mindig mindenki jobban tud annál, mint aki csinálja [3]. Nem is volt ezzel sok baj a hálózati kommunikáció jelen állapotának elterjedéséig [4]. Az irodalmi kibicek addig-addig értettek jobban hozzá, míg maguk is alkottak egy jó nagyot, talán (biztosan) meg is kerestek vele valami kiadót-szerkesztőt, aztán vagy közölődtek és megnyugodott az ő szépséges, nagy alsómerán lelkük, vagy nem közölődtek, és ettől kritikai érzékük tovább finomodott (ez itt az irónia helye!). Ha a siker ilyen vagy olyan (többnyire olyan) okból elkerülte őket, esélyük sem volt, hogy Kritikussá, pláne Guruvá váljanak: ezeket az időtöltéseket annak idején az irodalmi teljesítmény (vagy a pártmunka, illetve a „brancs”, de tekintsünk el most ezektől) szokta volt legitimálni. Csak az pofázhatott bele más munkájába, aki előtte igazolta hozzáértését – vagy, mint író, vagy mint irodalmár.

Ez most úgy hangzik, mintha az evangéliumokban szegény Jézus szájába adott [5] szálka és gerenda mentén kezdenék érvelni, vagyis ahogy manapság mondani szokás: „Mielőtt beleugatsz valamibe, elébb tegyé’ má’le valamit a zasztalra, ecsém!”

Hát nem! Mindenki abba ugat bele, amibe akar, mindenki azt kritizál, amit akar, mindenki annak guruja, aminek akar (legalábbis aminek a hívek elismerik). Nincs ezzel semmi baj.

Az a jó a kibiceléssel, hogy a kibicelőtől nem követel meg semmiféle teljesítményt. A probléma akkor jelentkezhet, ha a kibic kezébe nyomják a leosztott lapokat. Mer’ mi van, ha játékosként veszít? Ha elfogják a huszonegyest?

Attól kezdve biza kikezdődik az a megelőlegezett hitelesség, melyet kibic korában nagy, kinyilatkozott okosságokkal kivívott magának. Előfordulhat, hogy nem engedik többet az asztalhoz…

Irodalomra lefordítva, akkor kell vigyázni, ha a (net)Kritikus és/vagy (net)Guru komolyan kezdi venni magát [6] és Író lesz. Akkor biza föl köll kötni a guru-alsóneműt, amikor bábjukból kibújva, mint író, a nyilvánosság elé lépnek: valamennyi gurukorukban vagy előbb, (net)kritikusként számon kért szarság attól kezdve az ő orrukra is ráhúzható.

Aki tehát – mondjuk – állandóan remekműveket kér számon másokon, annak kutya kötelessége remekművekkel előrukkolni, minden megjelenésében.

Ha nem így van – és ahogy tapasztalom, a guruk egyre-másra megjelenő írásain [7], nagyon nem így van – egész guruságuk hiteltelenné válik.

Ha pedig ez a helyzet, a guruk számára egyetlen erkölcsös tett maradna. A néma csend.

De persze nem így történik, a guru éppen azért guru, mert ahhoz az emberfajtához tartozik, aki nem tudja még elképzelni sem, hogy ne ő határozza meg, mit tegyenek mások, mit szeressenek mások, mit és hogyan értsenek mások, mi tetsszen másoknak, egyáltalán jónak és rossznak egyedüli tudója (vö. Isten, illetve Ádám és Éva közvetlenül almazabálás után). Ráadásul ezen a kis irodalmi szemétdombon, esetleg? (vö. „Véletlenül? Véletlenül?) éppen azért választja valaki a guruság rögtelen, ámde annál sárosabb útját, hogy könnyebben író lehessen.

Hogy is megy ez?

A jó guru másodsorban [9] okos, ezért nem áll elő rögtön irodalmi munkásságával (bár valószínűleg annak egy jó része már a mindenféle táraiban lapul (vö. háttér)). A jó guru elébb kritizál. Mindent és mindenkit. Természetesen semmi sem jó neki, semmi sem ELÉG jó neki, semmiképpen sem üti meg azokat a gondosan válogatott mércéket (vö. validated and unvalidated standards), melyeket leendő gurunk a kritizáltak és a közönség elé tár. A gondos válogatás létkérdés, az eljövendő guruság ezen áll vagy bukik. Figyelj! Először is kell egy csipetnyi a nagy, többség által megkérdőjelezhetetlen klasszikusokból. Ezek a szerencsétlen, divatja- és idejétmúlt vén (halott, az az igazi) köcsögök azért kellenek a standard mixture-be, mert i.) mutatják, hogy a Kritikus, eljövendő Guru, ismeri ám őket; ii.) a Kritikus, potenciális Guru, elismeri őket; iii.) így a Kritikus, Guru-aspiráns saját ítéleteit ezekkel a jóemberekkel legitimálja, mert azok jók, mindenki tudja, hogy jók, és ha a Kritikus, Guru szereti őket, máris belopja magát a köznek az ő nagy szívébe. Amint a Kritikusság Gurusággá alakul, ezek a klasszikusok előbb óvatosan fikázhatók, majd az új standardokkal szembeállítva bátran szarházhatók szanaszét. Az időzítés ezekben kulcsfontosságú! A Kritikusság megalapozásánál elengedhetetlen, hogy értékítéletünk nagy vonalakban egyebe essen a közével. Nota bene, még nem mi diktálunk, még csak készülünk arra (vö. a kommunizmus alapjainak lerakása)! De miért is kell majdan szétszarháznunk a klasszikusokat? Mert a Guruként felállítandó önkényes standardok csak úgy lesznek standardok, ha olyan meghaladhatatlanul, megkerülhetetlenül jók, hogy a köz elfogadja őket standardként. Erre, ha valóban kritikus szemmel nézünk, az esély kicsi. De ha a standarddá tenni kívánt cuccról notóriusan, következetesen és meglehetős hangerővel állítjuk, hogy jobb a régi standardoknál, vagyis a klasszikusoknál, a köz előbb-utóbb elhiszi. Különösen előnyös, ha ezek az új standardok nehezen hozzáférhetőek, mondjuk nem jelennek meg alsómeránul. Akkor, már csak a „király új ruhája” effektusban is bízva, a jóemberek elhiszik nekünk, hogy az új standardok az érvényesek. Természetesen az aktív és potenciális konkurenciát szanaszét kell szarházni mind a régi, mind az új standardok szerint. Biztos, ami biztos. Mert közelg már Guruságunk ideje. Ilyenkor már nem árt, ha kapcsolatainkat kiépítjük a kiadók felé, egyelőre inkább szakmai, mint irodalmi szöveggel igyekszünk képbe kerülni, mert előrébb tekintünk mi a Guruságnál, hiszen azokban a tárakban azóta még több kézirat lapul – mink írók akarunk lenni… A Guruvá avatás így gyorsan eljő: netes jelenlétünket véleményünk nyomtatott megjelenése nyomatékosítja, aláhúzza, megvastagítja (vö. félkövér). És ha Guruk vagyunk, már úgy tekerhetjük, csavarhatjuk, pödörhetjük a köz ízlését, mint egyszeri enzim a dezoxiribonukleinsavat. Ha pedig a köz ízlése a miénk, előbújhatunk végre bábunkból (egyes rovarfajoknál gubó, de például az imádkzósáska petecsomója, na az valami!), és megmutathatjuk, mit érünk, mint író. A siker szinte garantált: a publikum azt várja (mit várja: kiéhezett rá!), amit elébe teszünk, hiszen évek szorgos munkájával etettük éppen ennek ígéretével. Különösen akkor lehetsz sikeres, ha Guruként nem egyedül, hanem kollektívában lépsz fel (vö. fitnesssssstúdió) [8].

Vannak erre nyugati példák, mely égtájról jövő minden szemetet úgy szeret követni az alsómerán nemzet: Cory Doctorownak például sikerült. És neki még az a könnyűsége sem volt, hogy olyan közönséget vezet meg, aki csak benne bízhat, mint forrásban. Bizony nem kis teljesítmény a teljes anyanyelvi mezőnyben bedumálni magunkat a legjobbnak véltek közé. Persze, ha azokat legjobbakat [10] használtuk standardnak elébb, megy a dolog. Egy olyan naív, idiótamód becsületes társadalomban, mint az amerikai, mindenképp.

Alsó Merániában látszólag könnyebb. Viszont, ha publikálunk, nagyon vigyázni kell! Irigy és éber az alsómerán, nem lehet hibázni. Amíg csak az észt osztod, csügg a szódon, mint a szentíráson, de, ha a professzióban hibázol, véged van. Mert mindenki potenciális guru. Olyan, mint te…

Természetesen a fenti szöveg fikció, az írói fantáziátlanság terméke. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, helyzetekk és intézményekkel csak a véletlen és az alsómerán viszonyok műve

* Vö. Le Carré Tinker, Tailor, Soldier, Spy
illetve

Tinker, Tailor,
Soldier, Sailor,
Rich Man, Poor Man,
Beggar Man, Thief.

Jegyzetek:

[1] A magyar a féreg szót többféle állatfajtára (Különböző osztályokból, sőt törzsekből, honjaim! A nyelvi megokolatlanság érhető tetten itt.) használja, többek között például rovarlárvákra is. Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy minden író féreg.
[2] Természetesen nem szükségszerűen minden (net)Kritikus féreg.
[3] Alsó Merániában szerintem nincs olyan foglakozás, időtöltés, talán a bányászatot kivéve (ebben sem vagyok biztos), amivel ne lenne ugyanígy. A tízmillió kibic országa vagyunk.
[4] Vagyis – legalábbis gyönyörű kis hazánkban – a nem digitális, ámde annál undokabb hálózatok telepedtek rá az irodalomra bűzös valagukkal.
[5] Még ha valóban mondott is volna a Megváltó ilyes szamárságot, minden valószínűséggel erkölcsi, és nem szakmai kérdésekre értette. Ott van helye ilyesminek, elvégre erkölcsileg tényleg nem igazolható, hogy a gyesznók okítsanak ki nemgyesznókat a moslékevés bűnös voltáról, bordélyba járó uarságok a kurvákat a kurvaság erkölcstelen mivoltáról…
[6] Az a fajta olcsó siker, amelyet a net ígér, nagy kísértés, hogy valaki megtegye ezt a lépést. És guruként esetleg még nagyobb esélye is, hogy kiadódjon a MŰ. A guru ugyanis általában nem ül a babérjain, hanem nyüzsög és sündörög. Szem előtt van. A kiadói szemek előtt.
[7] Felzúdulást és élénk tiltakozást keltett az a kijelentésem, hogy a sci-fiben minden fan, de főként minden ún. kritikát publikáló egyén, író is egyben. Pedig bujkál kifelé a szög az zsákbul, vagyis, hogy hasonlatnál maradjak, Író a Guruból és Kritikusból. Hát tessék olvasni! És ítélni [8].
[8] Ein problem megfan, hogy a Kritikát éppen azok monopolizálják, akik most Guruból Írók akarnak lenni. Holló meg a hollónak, ugyebár szemét ki nem vájja.
[9] Elsősorban gátlástalan. Harmadsorban nyüzsgő. Rovartani példával: a döglégy ilyen lárvakorában és kifejlett egyedként… De az legalább bábkorában lapít és kussol.
[10] Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei…

Things are moving

"-- Лед тронулся, господа присяжные заседатели! Лед -- тронулся!"
"A jég megtört, tekintes esküdtszék! A jég megtört!"

Először, mióta az ÚG-t szerkesztem, egy időben van példányom a terjesztéssel! Szóval megjelent, boltokban a második Utópia szám.

Így nézünk mi ki:



A borítógrafika Lőrinczy Judit munkája. (Javítva, fuck!)*

Jövő hét szerdán (2010. június 23.), 18 órakor igazi könybemutatónk lesz, F. Tóth Benedek vezetésével. Végre nem égek abban szerepben, amit nem nekem találtak ki.

Gyertek el!

* Jud neve valamiért úgy rögzült bennem, hogy Ferenczy Judit, és persze (elnézést!) úgy is írtam. Ahogy a jó Vásárhelyi Lajos is többnyire Miklós lesz nálam. Dr. Alzheimer...

Creative Writing

Gyertek el! Tanuljatok! Vagy csak úgy.

Declaration of independence

Úgy vagyok az írással, hogy elkezdem, aztán nagyon gyorsan önálló életre kell a szöveg. Tartok tőle, hogy most is így történik majd.

Szóval, majd egy évnyi zombizás és gettózás után, azt akarnám mondani, hogy mindezek ellenére én szeretem a sci-fit. Vagy tágabban, helyesebben, a fantasztikumot. Nem is lehetne másképpen. Ezen nőttem fel, ez jelentette a szabadságot, amikor nem lehetettem szabad (na nem a Rendszer miatt, hanem mert kollégiumba voltunk suvasztva), ez (főként Kornbluth rendszerkritikája, és a Fivérek víziója) beépült a világnézetembe, és természetesen ott az X faktor, a fantasztikushoz vonzódás ismeretlen összetevoje is. Az sem elhanyagolható, hogy nem tudok mást írni, csak sci-fit: megpróbáltam, végül mindig valami fantasztikus kerekedett ki belőle. Ezt azonban mostanában inkább fogyatékosságnak, átoknak tekintem, mint áldásnak.

Ugyanis, bár szeretni már feltétel nélkül kell, a bele- és kiszeretés már nagyban függ a körülményektől. A szerelemnek múlnia kell. Ha múlik akkor fájnia kell.

Például:
Magyarország én így szeretlek!
Mondják a reklámok, és – talán szándékosan – kétértelmű az üzenet. Vagy a kijelentő szeretetének minőségére, vagy az ország állapotjára utalhat az “így”.

Szeretnék egyértelműbb lenni:
Fantasztikum, így nem szeretlek!

De ebben a szerkezetben nem igazán megy az egyértelműség még tagadásban sem. Magyarázni kell. Tehát, szeretem a fantasztikumot, sőt éltető elemem a fantasztikum, ha írok, csak azt tudok írni, ha olvasok, az olvasottak több, mint fele valamilyen fantasztikus írás, minden filmbe belenézek a tévében, amire valamilyen fantasztikus jelzőt akasztottak (bár annyi a szemét, hogy öt percnél többet ritkán bírok, sorozatot pedig már alig vagyok képes elviselni), de nem szeretem, amire manapság a sci-fi jelzőt ragasztják, ahogy ragasztják, akik ragasztják, amiért ragasztják; csömöröm van az önmaga szánalmas kis pöcsét önfeledten szopogató vagy egymás képét szarba nyomkodó fantasztikus közélettől; a félamatőr kiadóktól, a kontraproduktív kiadói gyakorlattól, a kiadók körül lihegő szekértáboroktól, a terjesztési hegemóniától; a megújulásra képtelen, ámde világmegváltó szemeket csillogtató amatőr íróktól és félanalfabéta, wannabe fanoktól, a divattémákban tobzódó szerzőktől és olvasóktól, pózba merevedett íróktól és a póztól ájult rajongóktól, az angolszász túltermeléstől és az iránta érzett ájulattól; a tudománynak nevezett technológiától, és a technológiának hitt spekulációtól (enyhébben nevezzük filozófiának), az “ötlettől” és krimiplottól, kliséktől és közhelyektől, a mondanivalótól és üzenettől, az egyes szám első személytől; a kritika teljes hiányától, a gonzó özönétől, az irodalom közönyétől – a belterjtől.

És ez feleim, nem csupán alsómerán tünetegyüttes, ez világszerte majdnem ugyanilyen (mínusz terjesztői hegemónia).

Ezt elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon. Ennyi böszmeséget, ilyen szép összeforrottságban más zsánerben nem találni. Hazudtunk nappal és hazudtunk este.

Bocsánatos bűn, ha az írók hazudnak az olvasóknak – hiszen azért fizetnek bennünket! –, kívánatos, hogy az olvasók hazudjanak önmaguknak – hiszen ezért olvasunk! –, de gáz, ha az írók önmaguknak az olvasók pedig az íróknak is hazudnak. És milyen könnyű elhinni, ha a két hazugság átfedi egymást. Díjakat adunk és kapunk, a technológiáról egyedül gondolkodni merők pózában tetszelgünk, remekműveink egymás hegyén-hátán hevernek, csakúgy, mint értéktelen szarjaink és az igazság – mely minden ellentétes libsi mítosz ellenére lehet abszolút – a hazugság ködfátyla mögül legfeljebb félig villan elő – ami még rosszabb. Valódi kritika híján, az irodalom semmittevése, sőt megvetése közepette, ez volt és maradt a helyzet.

Ez nem elkésett őszödi beszéd, és nemcsak azért, mert én nem vagyok Gy.F. elkövető, nemcsak azért, mert semmi hatalmam sincs és nem is volt a zsáner fölött, nemcsak azért, mert tehetség híján egyesek szerint nem is lehetne, hanem azért is, mert a sci-fi őszödi beszéde, beszédei már a hetvenes évek legelején kiszivárogtak. Mit kiszivárogtak! Nagy példányszámban kinyomtatták őket

Sejted kire és mire gondolok. A két nagy zsáner-megtagadóra, Kurt Vonnegutra és Stanislaw Lemre. Ez a két jóember nagyjából azonos időben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján jutott el a csömör állapotáig, mely nem csupán egy megálló a gödöllői HÉV vonalán (mely vonal irodalomtörténeti jelentősét nem lehet eléggé kihangsúlyozni más okból, (önirónia)), hanem annak a tudatállapotnak a manifesztálódása is, melyet jómagam is érzek a tavalyi HUNGAROCON óta [1]. Ironikusnak érzem, hogy két mű egy éven belül jelent meg Magyarországon…
Lem Tudományos fantasztikus irodalom és futurológia című művét (1969) nem áll módomban közzétenni [2], Kurt kis cikkét viszont, mely 1965-ben (Akkor születtem!) jelent meg a New York Timesben On science fiction címmel (Itthon 1975, Galaktika 16, A science fiction), felvonva a halálfejes lobogót, igen. Méghozzá saját fordításban, mert a Galaktikáé nem tetszik, ráadásul az utolsó mondatait nem közölték, és valójában kalózkodni sem akarok (vö. csúnya dolgok). Nem árt, ha elolvasod, mielőtt továbbmegyünk, mert nem akarom elismételni, azt, amit nálam jobban, és főleg szórakoztatóbban egy kétségkívül nagy és nagyhatású író már megfogalmazott.

A tavalyi HUNGAROCON óta meggyőzősésem, hogy ezt az állapotot a sci-fi szándékosan újratermeli. Minden panasz a gonosz, értetlen, elnyomó külvilágra egyrészt képmutatás, másrészt a bezártság fenntartásának eszköze. Nem is akarunk kitörni, mert akkor kiderülne, hogy nem is voltunk bezárva…

Ezért nincs kritikánk, szakmai recepciónk: mi magunk akadályozzuk, meg, hogy legyen, nehogy szembesülni legyünk kénytelenek magunkkal, irodalmi minőségünkkel. Amíg mi magunk nem vesszük komolyan, amit magunkról tételezzünk, nem várható el a külvilágtól, hogy komolyan vegyen bennünket. És nem is vesz. Az irodalomtudós fintorát a sci-fi szóra lehet sznobizmusnak nevezni, de ezt a „sznobizmust” értéktelen alkotások ezrei hitelesítik.

Mi, sci-fi írók, egyfajta kábulatban tartjuk olvasóinkat. Elhitetjük velük, hogy azért, mert merünk gondolkodni [3] a technológiáról és annak társadalmi aspektusairól, a bölcsek kövét tartjuk a zsebünkben [6] – és irodalmi értelemben is valami jelentőset alkotunk. Sajnos valódi kritika nélkül sem az utóbbiról, sem annak ellenkezőjéről nem győződhetünk meg. Ez a legfőbb baj a gonzó kritikával: még ha igazat is mond, ahogy mondja (felszínesen, szenzációhajhászva, önmaga előtt tetszelegve, mindenféle szakmaiságot nélkülözve) abban ez az igazság értéktelen részigazsággá silányul, és elveszik.
És persze valójában nem is akarunk meggyőződni semmiről…

Ahogyan kiadóink sem igen néznek szembe a valósággal, időről-időre egy-egy ordító egér fölhorgad, hogy akkor most letarolja a piacot… A rendelkezésre álló forrásokkal, marketingerővel, etc.? Belterjes "piaci" verseny, miközben mindenki a Nagy Testvér kiszolgáltatottja… Természetsen ebben az állapotban végtelen ideig el lehet evickélni, csak éppen sem pénz, sem paripa, sem fegyver nem jut új íróknak. A belterj szorsabbra vonja magát.

És mi még a belterj veszélye?
Hogy aki belül van, az komolyan veszi. Naggyon komolyan. Túlságosan komolyan. És esetleg lehetősége, hatalma etc. van hozzá, hogy meg is élje, amit komolyan vett…

A HUNGAROCON-on, amikor szóba került, minden jelenlévő író (és a fandom egy része is, már amelyik megszólalt) egyetértett abban, hogy az a felvetés, miszerint a sci-fi írók rosszul jósolták meg a jövőt, baromság – legjobb esetben félreértés, legrosszabban rosszindulatú újságírói provokáció. Merthogy a sci-finek nem feladata, hogy jósoljon, a sci-fi író nem jós, még csak nem is futurológus. Ez többé-kevésbé igaz, de érdemes elolvasni az apró betűs részt is: a THM 4000%. Az előbbi okoskodás ugyanis nem beszél az író felelősségéről és az olvasók vágyaiból és szellemi színvonalából fakadó elvárásokról, és e vágyak és szellemi színvonal között tátongó szakadékról. Nem beszél arról, hogy a sci-fi író miért is nyúl oly gyakran a jövőhöz, sőt a közeljövőhöz.

Mert akárhogy is tagadjuk, jósolunk és most nem az évezredek múlva felépülő galaktikus birodalmakra gondolok, hanem például a CP „ragyogó” előrejelzéseire [7], melyeken mostanra már túl kellene lenni, vagy a szingularisták műveire, mely szingularitáson, ha hűek prófétájukhoz, Kurzweilhez, már túl is vagyunk – szerencsére ezt nem érzem, illetve igen, egy másféle szingularitást nagyon is érzek, bár ebbe most nem mennék bele.

De nem a megvalósulás [8] a lényeg, hanem a jóslat! Jósolunk, mert izgat minket a jövő, és a jelenből kiindulva valóságváltozatokon töprengünk, gondolatkísérleteket végzünk, és nem írjuk a szövegeink előszavába, hogy ennek egyetlen szavát sem kell komolyan venni, mert nem is írhatjuk, mert mi igenis komolyan vettük, legalábbis akkor, amikor leírtuk azokat a szavakat, különben le sem írtuk volna. Aki mást mond, valamilyen módon vagy önmagát, vagy a közönséget csapja be. Arra hadd ne térjek ki, ha egyeten karakterét sem vesszük, komolyan, kizárólag a bevétel reményében használjuk a sci-fit.

Most csodálkozunk, hogy sértődötten számon kérik rajtunk azon jóslatok megvalósulását, melyeket elődeink részben meggyőződésből, nagyobb részben azonban csupán a honorárium reményében tettek, nagyvonalúan megfeledkezve arról a tényről, amely Vonnegut írásában az olvasók minőségére vonatkozik, mely tény következménye, hogy a sci-fi olvasó képes komolyan venni a jóslatainkat [11].

Ezek régi, meg nem valósult jóslatok (pl. repülő autó [12]) azonban ártatlan játszadozások azokhoz képest, amelyeket mi, a kortárs generáció teszünk. Néha úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fi írók erőszakkal siettetnék [13] az emberiség eltűnését, átalakulását valami ismeretlen, emberen kívüli valamivé, megfeledkezve arról, hogy vannak, akik ezt is komolyan veszik – és elkezdenek buzgón dolgozni rajta.

Vonnegut írásában már felvetődik, hogy az ötvenes, hatvanas évek éretlen sci-fi olvasói a számukra kezelhető jövőket látták a tudományos fantasztikus írásokban. És mi megadtuk nekik: repülő autót, mars utazást, csillagközi utazást – mindent. És az olvasók lassan megváltoztak, és nem azt mondom, hogy érettebbek lettek; keserűbbek csupán, ahogy a technológia egyre csak nem váltotta be a sci-fi keltette reményeiket. A sci-fi írók persze megérezték a hangulatváltást, megszületett a CP, mely nem jósol fényes jövőt, de még mindig a megállíthatatlan technológiai fejlődés csodáit vágja az arcunkba, igaz, a CP-ben már nemigen élvezhetjük gyümölcseit, leginkább szenvedünk tőlük. A post CP víziók jó része ott folytatja, ahol a CP előtt abbamaradt, csak most már a csillagközi utazás helyett lokális csodákat jósol. Azt mondja a pattanásos bőrében feszengő kamasznak, hogy a virtuálisban, az embertelenségben (poszthumanizmus, szingularitás) olyan jövőt talál, amit kezelni tud, sőt nagymenő lesz benne – vagy nem tud kezelni, de nem is kell, mert az már egy teljesen különböző világ lesz [14] – ő mindenképpen egyenlő esélyekkel indul majd azért a nagymenőségért.

Ez pedig roppant veszélyes. Fiatal emberek kezdhetnek miattunk a valóság ellenében munkálkodni, és ha ez a jóslat végül a nagy igyekezetben valóra válik, nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd azt kérik számon rajtunk, miért is jósoltunk olyan pontosan. Csakhogy ebben az esetben, mintha nem jósoltunk volna, hanem, mint Lem csaló futurológusai, akképpen befolyásoltuk a valóságot, hogy jóslataink valóra váljanak.

Én régimódi vagyok és gyáva és kényelmes, megszoktam ezt a világot az összes szarával együtt, élni akarok benne – emberként. Szóval, attól tartok, hogy is mondjam, a belterjes sci-fi ezen a módon közveszélyessé vált, válik. Nem akarok részt venni ennek a belterjnek a fenntartásában.

Nem akarok részvenni a a kiadói beltej világában sem, bár ezt elkerülni szinte lehetetlen ma, Magyarországon.

Ki akarok kerülni Vonnegut fiókjából, és kívülről látni, vajon valóban olyan émelyítő-e ez a fiók, ahogy el akarják hitetni róla, és valóban olyan veszélytelen-e, ahogy rétegzsánerként tételezik. Szerintem egyik sem igaz.

Meg akarom tudni odakintről, hogy mindaz az értéktelenség vagy érték, melyeket idebent a számlámra írnak, valóban értéktelenség vagy érték – mert erre belülről egyszerűen nincs esélyem.

Szóval, még nem tudom, hogyan, de le szándékozom vedleni a sci-fi író lárvabőrét, és megpróbálkozni ugyanazzal, amit eddig csináltam de már a sci-fin kívüli világban. Valahogy úgyis sci-fi lesz belőle, bár remélem nem hívják majd így.

De mindeképpen függetlenül attól, amit magunkra zártunk és zárunk.

Jegyzetek:

[1] Ez itt az együttdübörgés helye! Valószínűleg véletlen egybeesés csupán, hogy mindhárman negyvenes éveink közepén jártunk a csömör megfogalmazódásnak pillanatában. Kurt 43, Stanislaw 46, szerénységem 44 éves volt, amikor ugyanezt éreztük a témával kapcsolatban. Az akceleráció mindent borít: tizenhat éves leánygyermekem három-négy év intenzív fantasztikum olvasás után elérte ugyanezt az állapotot, anélkül, hogy kiadók és más olvasók (közélet) között egyetlen percet is töltött volna. Bölcs gyermek, és ebben apjának csupán genetikai felelősségét lehet megállapítani: próbálom tömni a jobbnál-jobb sci-fikkel, de már nem akarja őket…
[2] Jellemző módon e mű csak nem akar újra megjelenni… Jellemző módon, ha erre hivatkozik az ember, szegény Stanislawot azonnal lehülyézik, azok, akik egyébként más eszmefuttatásait zseniálisnak mondják… Persze senki sem tévedhetetlen mindenben, de megfordítva, ha annyi más esetben zseniálisan látja a valóságot, miért éppen ebben az egy témában hagyta cserben zsenialitása?
[3] Ez a gondolkodás legtöbb esetben merő fantáziálás, spekulálgatás, vulgárpszichológizálás, vulgárfilozofálgatás. Tudománynak nevezzük technológiai vágyálmainknak és bizonyíthatatlan [4] természetfilozófiai elméleteknek félig megemésztett [5] és visszaböfögött egyvelegét, és mint olvasók, ájult tisztelettel tekintünk ezeknek az egyvelegeknek kiagyalóira, de ha egy szövegben valódi tudomány vagy technológia kerül szóba, valamennyi aspektusával (mínusz matematika [5]) ugyanúgy menekülünk előle, mint a Vonnegut szövegben emlegetett angolszakos (általában: bölcsész).
[4] Tipikus példája ennek a mindenféle húr és szuperhúr, multiverzum és buborékelmélet. Jellemzően gazdag vadászterületei a sci-fi íróknak.
[5] Jellemzően a sci-fi írók és olvasók híjával vannak annak a matematikai apparátusnak, melyek ezen fantazmagóriák érvényességéről vagy érvénytelenségéről meggyőzhetnének.
[6] Ennek legszebb bizonyítékai a Dűne (és a hazánkban sajnálatosan ismeretlen Pandora) ciklus fejezetbevezető elmélkedései. Bevallom, engem mindig lenyűgöztek, de ha kissé kritikusabb szemmel néz rájuk az ember, eredetiségük és gyakran igazságuk is eltűnik, felszínes guru-kinyilatkoztatásokká válnak. Bár Herbert legalább igen jól írt.
[7] Félelmetes, hogy a CP ígért világai mennyire nem valósultak, valósulnak meg! Ahhoz a nagyképűséghez és magabiztossághoz képest, ami a CP-ből árad, legalább valami bekövetkezett volna… De ez nem baj, ugye nem a jóslás a dolguk – akkor viszont miért próbálják elhitetni, hogy az egyedül lehetséges közeljövőt tálalják elénk?
[8] Adjuk meg a császárnak, ami a császáré! Ha a sci-fi technológiai jóslatai hamisnak is bizonyultak, igen sok társadalmi prófécia sajnálatosan beigazolódott vagy beigazolódni látszik. Kornbluth maflái itt menetelnek mellettünk [9], és ránk lesnek a század ragadozó tárgyai [10].
[9] Amikor ezt a szlogent és reklámokat megláttam, azt hittem, felhömbörödöm a röhögéstől: a Maflák jutottak az eszembe… Már itt tartunk, hogy be is lehet vallani, hogy az ostobákat mivel verik át, annyira buták lettünk, hogy még örülünk is neki?
[10] Egyelőre ott tartunk, hogy ártatlan kemikáliák válnak kábítószerré. De azt hiszem, az IT még tartogat e téren számunkra sok minden jót…
[11] A scientológiai egyház léte és minden következménye az élő példa arra, hogy mire képes a sci-fi, ha megfelelő talajra talál.
[12] Jellemző és ironikus, hogy ezt az egész jóslás-számonkérést olyan emberek kezdték, akik Amerika technológiai boszorkányüstjében kavarják a kavarnivalót. Nyilván éppen azért vannak ott, mert ifjúkorukban komolyan vették a sci-fi jóslatait. Arról azonban megfeledkeznek, hogy azoknak a jóslatoknak a megvalósítása éppen az ő kezükben van. Ne sírjanak a repülő autóért, hanem csinálják meg! Hja, persze sokkal könnyebb inkább olyan számítógépet konstruálni, melyet be se kell kapcsolni…
[13] Jó darabig mi, sci-fi írók, abban tetszelegtünk, hogy valamiféle élő lelkiismeretként olyan problémákkal is szembe merünk nézni, és azokat irodalmi formában fókuszba állítani, melyekkel a főáram és az elitirodalom nem akar, vagy nem mer, vagy nem tud szembenézni. Manapság úgy tűnik, ezeknek a problémáknak a generálásához mi magunk hozzá is járulunk.
[14] Ünnepelt tehetségeink sorra meg is próbálkoznak ezzel az egészen különböző világgal – az eredmény sokrétű kudarc. Van akinél a transzhumánok afféle mezei übermenschek lettek, akiknek a gondolkodása viszont a szerző tanulsága szerint merőben tizenkilencedik századi és nagyon is emberi, vagy – mint a tiszteletreméltó Stross – ott maradt szereplők nélkül, és kénytelen volt faramuci módin pre-poszthumán kraktereket újraéleszteni, hogy befejezhesse a könyvét. Persze így maradt a huszadik századi emberi világ… Van olyan is, ahol egyszerűen a kliséket, díszleteket leszámítva mintha meg sem történt volna az átmenet. Tiszteletre méltó hazai kivétel László Zoli, aki kijelenti, hogy ami számunkra fölfoghatatlan, mert annyira különbözik tőlünk, arról nem ír (Keringés).

Toward to… hell

Biza a "Pokolba!", a természetes befejezése manapság minden olyan kérdésnek, mely a “Merre tart…” szavakkal kezdődik.
Jó lenne azt mondani, hogy a “…magyar sci-fi?” kérdés más választ indukál, és – lo and behold! – valóban: a magyar sci-fi már nem tart a Pokol felé, hanem benne van. Pörkölődik, zsugorodik, szenesedik, időnként alámerül a Pokol közepén bugyogó meglehetős méretű szartóban, olyankor sistereg egy kicsit, aztán kimászik, és sül tovább. Saját levében (vö. nyálkahártya). Közben pedig örömsikolyokat hallat, hogy milyen fasza is minden, és micsoda jövő áll előtte, és egyáltalán éppen most és itt kezdődik a nagy ki- és áttörés…
Hogy mi tör ki és át, azt inkább hagyjuk (vö. iszapvulkán – eufemizálva, vagy Örkény örökbecsű szavainak parafrázisával: lófasz fog itt kitörni)!
Hát ennyi az árnyalatlan véleményem, de persze az árnyalás (vö. Sztálin, szárnyalás, szarnyalás [1]) előtt még felhívom a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy a pokolra kerülést megelőzi az exitus, viszont a Pokol létezése azt garantálja, hogy van túlvilág, a magyar sci-fi tehát quasi elpusztíthatatlan. Hangérien szájenszfiksön furever! Ez ugyebár rettenetesen hangzik.

Mindez nyilván az írószövetkezetbeli este kapcsán buggyant föl bennem (vö. szartó), szép magyar kifejezéssel artikulálódott (vö. békönös kifli, baconos kifli, bécönös kifli [2]), ahol természetesen a kérdésre adott válasznak még a közelébe se kerültünk.

Persze nem is kerülhettünk: a négy résztvevő (három író, 1+0,5+0,5=2 szerkesztő) közül négy (including myself) a szebb jövőben érdekelt – többszörösen is. Ez persze nem okvetlenül tételezne olyas mértékű realitásvesztést, mely a terem fölött lebegett egyaránt jótékony, lomha szárnyai alá gyűjtve vitatkozót és hallgatót. A statisztika szabálya szerint minden bizonnyal én is realitást veszítettem, csak éppen ellenkező előjellel, de egymagam nem voltam elég, hogy legalább valamiféle használható átlag kikeveredjen az estéből.

Tehát a beszélgetők álláspontjai:

Kánai András, feltörekvő (ámbár egyelőre kötet nélküli, ez később fontos momentum lesz) sci-fi író fényes jövőt vizionált, mivel az IT és az alsómerán nyelvtudás fejlődése révén végre késlekedés nélkül másolhatjuk a nyugati sci-fi általa definiált legjavát, nem kell megvárni, amíg magyarul megjelennek [3], és, ha így teszünk, akkor kurva jó lesz a magyar sci-fi, mert ugyebár az angolszászok legjobbjai (Doctorow, Chiang, etc.) ebben fényévekkel előttünk járnak… Kánai lelkesedett még az utóbbi évek mennyiségében és minőségében megnövekedett magyar novellaterméséért (normális körülmények között valóban ez lenne a jövő záloga, lásd később), és reménytelinek gondolta, hogy a mainstream egyre gyakrabban merít a sci-fiből.

Antal József, kitörekvő (eddig kétkötetes, és ennek semmi jelentősége sincs) sci-fi író és eltörekvő szerkesztő ezzel szemben a zsáner halálát nem vizionálta, hanem jelen időben megállapította (Diagnózis, hehehehe). Érveket nem mondott, mert a jelenlévők közül arra senki sem volt valójában kíváncsi. Nevezett különben még mindig! meglévő naivitását árulta el, azzal, hogy Kondor Vilmos élő, valódi íróként, és nem az Agave valamely munkatársa írói alteregójának vélte, melyet a jelenlévők tényként kezeltek. De ez nem tartozik ide, csakúgy, mint az este elhangzottak jelentősebb hányada.

K. Varga Beáta, feltörekvő (ámbár egyelőre kötet nélküli, ez később fontos momentum lesz) író a kulcskérdésben valójában igen bölcsen nem nyilatkozott. Abban pontosított, hogy a novellatermés javulása főként az íróköröknek köszönhető.

Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője, aki előtt pedig hivatalból bizonyára igen erőteljes és meghatározó vízió (víziók!) kell, hogy kirajzolódjon a zsáner jövőjét illetően, ezt a víziót (víziókat) nem osztotta mg velünk. Mondjuk félidőben (valójában az egy óra lejártával) el kellett mennie, de úgy vélem, Attilánk a víziómegosztásra addig sem sok hajlandóságot mutatott.

Így, utólag, nem is tudom tehát, hogy a szerintem kártékonyan optimista jövő- és jelenkép, mellyel vitatkozom, kié is. Bár mindegy, létezik, és a Bajza utcában jelen lévő közönség reakció mintha azt mutatnák, hogy széles körben elterjedt. De azt hiszem ez az élő közönség ellenére virtuális – valahogy mindig ugyanazt a kéttucatnyi arcot látom a Bajza utcában és egyéb nyilvános helyeken. Gallup úr a fejét fogná ekkora reprezentativitás láttán.

Legelsőbben is, jó lenne tudni, hogy miért ez az optimizmus? Szélesivel eleget vitatkoztunk már erről és még mindig nem látom a fene nagy felfutást.
Úgy tűnik, ez az egész optimista jövőkép arra alapozódik, hogy

1. a Walhalla jobblétre szenderülése és a Galaktika újragründolása közötti kiadói hiátus az utóbbi megerősödésével megszűnt
2. a sci-fi megjelenések száma az interregnum éveihez képest egy nagyságrenddel nőtt, 3 a novellatermés szignifikáns mennyiségi és minőségi javulást mutat, sok új tehetség tűnt/tűnik föl
3. ugyan ki nem mondva, de az utóbbi években sci-finek mondott mozi és TV sikerek “rengették meg“ a világot, ehhez kapcsolódva
4. a mainstream egyre másra nyúl olyan témákhoz, melyeket magunkénak tartunk
5. nem ennyire egyértelműen az internet publikációs, recepciós, terjesztési és marketing hatása
6. nyilvánvalóan kisebb impacttal András kedvenc vesszőparipája, az angolszász irodalom immár egyre közvetlenebb hatása.

Csakhogy ezekkel az örvendetes jelenkori tendenciákkal az a baj, amit a viccben az ecceri gyerek véleménye az iskoláról – bővebb kifejtés után tükröz [4]. Bizony a helyzet “Nem jó!”
Lássuk!

1. a Walhalla jobblétre szenderülése és a Galaktika újragründolása közötti kiadói hiátus az utóbbi megerősödésével megszűnt

Csakhogy nem volt hiátus! Sőt, a paletta jócskán színesebb volt akkor, mint jelenleg. Több működő kiadó, a régi Galaktikához a jogutódnál közelebb álló, és magyar szerzőkre koncentráló antológia (Átjáró) létezett akkoriban. Valóban kevesebb cím látott napvilágot, de azok között jóval magasabb volt a magyar művek aránya. Mondhatod, hogy ez elsősorban a Cherubionnak volt köszönhető, de akkor azon is gondolkozz el, hogy a rendszeresen sci-fit publikáló írók: Bán János, Fonyódi Tibor, László Zoltán, Markovics Botond, Szélesi Sanyi mind a Cherubionnál kezdtek. Tegyük mán kicsiny kezünket a sci-fiért hőn dobogó nagy szívünkre, létezik-e vajon jelenleg olyas írói műhely bármelyik jelenlegi kiadó körül, mely ezt a teljesítményt csak megközelíti? A Tuan megpróbálkozott új szerzőket befuttatni (Benyák Zoli, Csepregi Tamás), az eredmény (piaci és közönség recepció) kevesebb, mint vegyes. Ne legyek részrehajló: Kasztovszky Béla és magam a Galaktikában kezdtem.

2. a sci-fi megjelenések száma az interregnum éveihez képest egy nagyságrenddel nőtt

Csakhogy ez a nagyságrendi növekedés nyolcvan százalékban a Galaktikának “köszönhető” és a magyar megjelenésekre jóformán semmilyen hatással sincs. A kiadó szédületes számú címmel rukkolt elő az utóbbi időben, köszönhetően megnyert pályázatainak, csakhogy a magyar piaci helyzet (kínálati piac, terjesztői monopóliumok) ezt dömpinget nem képes kezelni elsősorban a terjesztésből származó extrém magas árak, másrészt az elhibázott marketing, harmadrészt a pályázati keretek kikényszerítette döntések (pl. Cusanus játszma, Clip art, etc.) miatt. Ugyanezen okokból a hazai szerzők kiadása nyilvánvalóan hendikepes, új szerző bevezetése szinte szóba sem kerülhet. Pedig a jövőt az újabb és újabb tehetségek újabb és újabb megjelenései alakítják. Ha ilyenek nincsenek, akkor nincsen jövő. Csak múlt, jobb esetben jelen van. Mi. Én. A zsáner megölője és sírásója.
Mondhatod persze, hogy a Galaktikán kívül is van élet, és tényleg. De mennyi és milyen? A Galaktika nagyjából tízszer annyi címet jelentetett meg, mint az össze többi együttvéve.
Olvastad a Kossuth kiadó pályázat nyerteseit? Szerinted lesz folytatása a kezdeményezésnek? Érted, mire célozgatok?
Akkor most jössz a magánkiadásokkal. Vásárhelyi Lajos Masoch úr derék követőjeként azokból is jócskán elolvas, recenzeál, az azok közül legjobbnak szánt (Zsoldos Péter Díjra jelölt) művekről nyomtatásban is olvashatsz az ÚG hasábjain. Én nem kommentálom az eredményt, utálnak anélkül is éppen elegen.
Közben kiváló regények porosodnak valóságban a fiókokban és virtuálisan a háttérmemóriákon, kiváló írók veszítik el kedvüket, illúzióikat, etc., hagyják el a zsánert, mert a kiadók deklaratíve nem jelentetnek meg magyar szerzőt, pláne nem új, bejáratatlan magyar szerzőt. Bea kissé eufemisztikusan azt nyilatkozta saját regénye sorsáról: “nem jutott el a kiadókig.” Ez valójában azt jelenti, hogy a szerkesztők el sem olvasták a kéziratot. Ami szégyen und gyalázat! Én a pofámba kaptam, hogy – kissé enyhítve az időkorláttal, és bájosan a válságra [5] kenve – az “idén” nem adunk ki magyar sci-fit.

3. a novellatermés szignifikáns mennyiségi és minőségi javulást mutat, sok új tehetség tűnt/tűnik föl

Bea szerint ez a jelenség az íróköröknek köszönhető, de a helyzet minden bizonnyal árnyaltabb. Tudomásom szerint Beán kívül nincs olyan Galaktikában publikáló szerző, akinek komolyabb írókörös kapcsolata lett volna. A másik immár rendszeres és “tömeges” publikálási lehetőség az ÚG. Az itt megjelent íróknak jó, ha a harmada írókörös. A boldog emlékezetű Terra egyetlen eddigi számában pedig egyáltalán nem volt írókörös novella. Vannak tehát új tehetségek, örvendetesen sokan vannak, csupán az a kérdés, lesz-e belőlük író, lesz-e belőlük rendszeresen kötettel megjelenő író, egyáltalán, lesz-e közülük önálló kötettel idegen kiadónál valaha is (a közeljövőben) megjelenő író.
Nem úgy néz ki, hogy igen. Mitől is oly rózsás a jövőjük?

4. az utóbbi években sci-finek mondott mozi és TV sikerek “rengették meg“ a világot

Ezek a filmek általában a sci-fit (a fantasztikumot általában, de különösen a tudományos fantasztikumot) csupán ürügyként, díszletként, közönségcsalogatóként használják, egyszerűen, mert az amit a hollywoodi producerek sci-finek hisznek és mondanak, a legprofitábilisabb közönségcsalogató látvány potenciáját kínálja. Attól, hogy a Győzikesó közönsége betódul az filmre, még nem adtak el egyetlen kötettel több sci-fit sem, amely nem kapcsolódott valamiképpen az aktuális mozihoz. Sőt, a hatás inkább negatív, ha a nagy sci-fi filmlegendák hatását nézzük a közönségre és a jövendő, a filmeken csüggő jövendő szerzőkre. Szerkesztőként csak annyit mondhatok, a Star Wars negatív hatása máig kitörölhetetlen, de nem lett jobb a felhozatal a Mátrixtól sem. Ahogy az Avatar elrugaszkodását néztem mindentől, amit a sci-finek illene szem előtt tartani, hogy a látvány és az üzenet oltárán mennyi minden áldozódott föl, egyáltalán nem vagyok boldog ettől a tendenciától.

5. a mainstream egyre másra nyúl olyan témákhoz, melyeket magunkénak tartunk

A mainstream sci-fi lenyúlásaival ugyanaz a helyzet. Díszlet, máz, olvasócsalogató, izgalomfokozó kellék mindaz, ami ma bekerül egy-egy sikeresebb mainstream, horribile dictu elitirodalmi műbe. Ráadásul ez a fajta lenyúlás nem is most kezdődött: a mágikus realizmus sikeresen leválasztotta a fantasztikus művészetekről azt a természetfölöttihez sorolható szeletet, mely az ötvenes évekig a sci-fi határain is belül tudott maradni. Az irodalomtudomány az utópia témát egyszerűen kiemelte a fantasztikumból [6]. Ahogy látom, szép lassan széthordanak mindent, ami értékes és/vagy piacképes tud lenni a zsánerből, amit elvisznek azt sci-finek véletlenül sem nevezik, sőt hevesen tiltakoznak az ilyesmi ellen, ami pedig megmarad, az a legaljább serdülő ösztönökre ható kamaszirodalom lesz. Ez sem igazán rózsás jövő, bár saját szempontomból a sci-fi ilyentén kimúlását csak üdvözölni tudom.

6. nem ennyire egyértelműen az internet publikációs, recepciós, terjesztési és marketing hatása

Léteznek internetes írói karrierek – Nyugaton. Néhány. Azok is inkább a tömeghatás, hype és a kapcsolati (származási, baráti, etc.) háló termékei, mint a digitálisé. Nálunk internetes acsarkodás van, sőt, a magyar elemi és leküzdhetetlen vonzalma az ingyen is megszerezhető dolgok irányában már megteremtődése előtt szinte ellehetetleníti a normális e-read-et. Arról nem is beszélve, hogy az olcsó (10 000 Ft alatti árú) e-book olvasó egyelőre ott van, ahol az amerikai mars utazás – a Holdban [9].
Három éve hozsannáznak barátaim azon, hogy az internetes terjesztés hogy seggbe fogja kúrni a terjesztési monopóliumokat. Biztos így van vagy lesz, de ha most van is ilyen kúrás, úgy tetszik, a monopóliumok inkább élvezik, mint, hogy beledöglenének. Abban biztos vagyok, hogy a monopóliumok meg fogják találni a módját, hogy az e-könyvkereskedelemről is lehúzzák a sápot. Legalább egy évtizedig itt sem látom a túlságosan rózsaszín jövőt.

7. nyilvánvalóan kisebb impacttal András kedvenc vesszőparipája, az angolszász irodalom immár egyre közvetlenebb hatása.

Nagyon nem látom, ez miért jó. Miként vezet a fényes jövőbe a magyar sci-fi számára, ha direktben képes követni azt a kevés eredményt, amit az angolszász zsánerirodalom produkál?


A total rigor mortis előtt azért még van némi rángatózás (jól bekentük Fastum géllel!), gyere el!!!

A Magyar Írószövetség SF szakosztálya szeretettel meghívja Önt és kedves ismerőseit

2010.április 14-én, szerdán, 18 órától

az Írószövetség klubjába
(1062 Budapest, Bajza utca 18.)

F. Tóth Benedek: Kritikus kritika
című estjére.

Jegyzetek:

[1] Mielőtt bárki, szándékos rosszakarattal bármiféle utalást vélne ebben fölfedezni a korábbi posttal, az egyrészt kapja be, másrészt fölvilágosítom, hogy ez csupán arra a régi anekdotára utalás, miszerint a Sztálint dicsőítő újságcikkben a kommunizmus “szárnyalásából” kimaradt az első ékezet. Hogy az infernális keretek között maradjunk: a nyomda ördögének keze tette be a lábát.
[2] Ahogyan az angol szó rágja a maga útját befelé halódó nyelvünk lágy altestébe (vö. nyű, titkos féreg foga), mert ugyebár: császárhúsos kifli az. Hogy modern nyelvünk miért irtózik a szalonna szótól, rejtély előttem.
[3] Volt azért idő, amikor fantasztikus módon megelőzte saját magát a magyar sci-fi: a Walhalla író arra alapozták karrierjüket, hogy azelőtt ellopták a CP-t, mielőtt azt itthon a nagyközönség megismerhette volna. Szép volt fijjug!
[4] – Na, Móricka, milyen volt az iskola?
– Jó.
– Bővebben?
– Nem jó.
[5] Negyven évvel ezelőtt az oroszokra kentünk mindent, nyolcvannal ezelőtt trianonra, százhatvannal ezelőtt a Habsburgokra, háromszázhússzal korábban a törökre, azelőtt a tatárra, azelőtt a besenyőre – csak valahogy mi, magyarok nem tehetünk soha semmi bajunkról.
[6] Hogy miként számolnak el akkor a az utópia fantasztikus elemeivel, melyek kötelezően a jelen viszonyaiból, kötelezően a racionalitás eszközeivel vezetődnek le, tehát tudományos fantasztikusak [7], azt nem látom. Valószínűleg nem is igen akarják magyarázni ezt a döntést, hiszen hatalmuknál fogva megtehetik. Egy utópia nyilván nevezhető politológiai-szociológiai spekulációnak [8], de akkor például a Lakott szigetet miért nem nevezik annak, vagy a Jurassic Park-ot technológiai-szociológia-ekonómiai spekulációnak?
[7] Minden egyéb jelző nélkül mondom, fenti saját sci-fi definícióm a legrugalmasabb és legmegengedőbb. Nem mondom, hogy jó, irodalomtudományilag értelmezheto, vagy bármiféle esztétikai kapaszkodót tartalmazna, és biztosan nem tetszik neked: mindenkinek megvan a saját definíciója, mely leginkább arra jó, hogy a szeretett szövegeket belegyömöszölje, a nemszeretem dolgokat kirekessze; még csak nem is eredeti, orka sci-fin belül rétegzése ihlette, de azt gondolom, használható, ha bizonyos szövegeket meg akarunk különböztetni másoktól egy bizonyos szempont szerint, vagyis tudományos fantasztikumnak nevezhető a cucc vagy nem.
[8] A speculative fiction kifejezés kitalálóit és terjesztőit nem győzöm eleget átkozni. Egyrészt egszerűen sunnyogás, hogy a név körüli suskussal csempésszük be magunkat a főáramba valós teljesítmény helyett (OK, mondhatod, az irodalmi sznobizmussal szemben minden megengedett, mert a legmagasabb teljesítményt is szőnyeg alá söprik, ha rajta a sci-fi bélyeg, de ez így nem egészen igaz), másrészt átlátszóan hamis a név, hiszen minden fikció spekuláció, harmadrészt ezzel a rendkívüli teljesítménnyel, hogy sikerült megtartani az SF rövidítést, egyúttal sikerült elodázni a halott végső lebomlását, aminek rég meg kellett volna már történnie.
[9] Az amerikai marsutazás kulcsállomása volt a visszatérés a Holdra. Az Obama adminisztráció ezt (is) lefújta, mivel – ahogy most látom – az Államok lassacskán az izolacionizmus felé fordul. Az India alkirálya novellám (mely a Zsoldos zsűri szerint nem sci-fi, mert nincsen benne elég epika – tünet) legrosszabb olvasata válik valóra.

Some Fact(s) about Decomposition VI./02.3

A február, Magyarország és én – úgy látszik – totál inkompatibilisek vagyunk, ez a második évad, amit végigdöglődtem, úgy, hogy még Arcüreg Gyula sem látogatott meg, de nem használ az ügynek az általános csömör és undor, melyek eluralkodtak rajtam a télen. Csak illusztrációképpen: a nagy karácsonyi enterovirális dizaszter óta, mely egy hétre prolongált egy máskülönben talán nem is jelentkező másnaposságot, még sört sem iszom [1]. És ez nem kamu, még csak nem is Camus, de a legmélyebb Sartre, mármint nem csupán Közöny, de általános Undor.
Elmúlt szerdán viszont a Bajza utcában beszélgetés volt a magyar sci-fi jövőjéről, melyen én is részt vettem. Nyilvánvaló, hogy csak mint az ördög ügyvédje, és/vagy mint a sci-fi sírásója kaptam erre meghívást, hiszen majd egy éve egyrészről meggyőződésem, hogy a sci-fi, mint ilyen: halott; másrészről nagyjából egy éve nyilvánított egy érdemes ember többedmagammal a zsáner megölőjének. Hogy mi történt szerdán, talán beszámol róla más, bár később talán pár kósza benyomást és azokból eredő következtetést fölteszek ide. Most inkább a

Recepciórul

mint a kritikai minőségről szóló korábban föltett saját kérdéseket válaszolom végre meg, továbbra is főleg magamnak. Mellesleg – bármennyire is fáj (igazából nem) – összeszorított foggal szinte figyelmen kívül hagyom azokat a hozzászólásokat, melyek szerint, a “nem vagy kritikus, nem írsz kritikát“, értékelés valakinek a megbélyegzése lenne. No more comment!
Szóval, jöjjenek inkább a régi kérdések, és ami közben még felböffent:

Idézet, illusztráció, kiragadás, spoiler: mennyit és mi módon tárhatunk elő a szövegből?

Ma az az elterjedt véleményalkotási gyakorlat a sci-fiben, hogy – általában semmitmondóan rövid és leegyszerűsítő – tartalmi összefoglalót adunk a műről, a tartalomhoz egyetértő vagy elutasító (vö. szerzői anus nyelvi tisztogatása vs. lófasz ugyanoda) megjegyzéseket teszünk, melyeket sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálunk, de ez akár el is maradhat, majd néhány lapos és többnyire félreértésen [2] alapuló szövegkritikai skiccet húzunk, sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálva azokat, de ez akár el is maradhat, végül kimondunk egy sommás ítéletet, és kész.
A felületességről, pongyolaságról, elfogultságról már elég szó esett, azonban amikor a vélemény (olykor a kritika, bár nevezhető-e kritikának, még akkor is, ha kritikusköveti el?) volumenében kimerül a mű tartalmi összefoglalójában, illetve a tartalom bírálatában, vagy a szövegkritika főtömegét önkényesen kiragadott részek teszik ki, engem igencsak taszít.
Taszít akkor is, ha már olvastam a szöveget, nem csupán azért, mert nem sokban különbözik a parazitizmustól (lásd korábban), hanem, mert nem igényel igazán nagy kritikusi teljesítményt. Ha pedig nem olvastam, a spoiler egyenesen dühít. Nem érdekel előre, hogy miről szól könyv, arra pedig végképp nincs szükségem, hogy mindezt mindenféle megjegyzések kíséretében tudjam meg, melyek az író alkalmatlanságát vagy zsenialitását bizonygatják.
Ez ugyanis a marketing tárgykörébe tartozik, nem az irodalomelméletébe.
Maradjon meg a recenziónak. Vagy a könyvek mindenféle felületein nálunk is divatba jövő reklám-nagyotmondásnak [3].

Mi adja a kritika minőségét?

Egyszerűen fogalmazva, ha a kritika: kritika. Azaz megfelel az irodalomkritika valamilyen definíciójának, vagyis a mérés elvégeztetett, már egyfajta minőségről lehet beszélni.
Mielőtt veszett hápogásba kezdesz: korábban megadtam valamiféle definíciót. Most kritikának valami olyasmit nevezek, ami a Chicagói Iskola alaposságával, és sokirányú megközelítésével készült. Természetesen létezhetnek rész-kritikák, de akkor azt illene jelölni.

Természetesen a definíció(k) kereteit rosszul is ki lehet tölteni, azaz a mérés hibás is lehet. Ahogyan az analitikai eszközt rosszul is lehet használni, a mérést végző személyen még a műszeres analitikában is sok múlik – és nemcsak a mintavétel szintjén, hanem a kivitelezésben is.

A méréstechnikában ezért alkalmaznak standardokat, kalibrátorokat, ezért végeznek több laborra kiterjedő összehasonlító vizsgálatokat.

A természettudományokon kívül ilyesmi megvalósítása igen nehéz, de nem lehetetlen. Ha definiálható az analitikai eszköz – a kritika –, akkor bizonyára definiálhatók hozzá a kalibrátorok, standardok, és elvégezhetők az összehasonlító vizsgálatok. Az irodalommal e tekintetben szerencsésebbek vagyunk, mint a képzőművészetek a maguk nehezen definiálható és változékony esztétikájával. Léteznek ugyanis aranystandardjaink, idő próbálta klasszikus művek, melyek esztétikai, művészi értékét senki sem vitatja.
Ha ugyanazzal a kritikai módszerrel vizsgálunk meg több klasszikus művet, majd egy bármilyen tetszőleges írást, és eredményünk a klasszikus műveket kiválóra értékelése, akkor a tetszőleges másik mű fölött alkotott ítélet valószínűleg hasonlóan megbízható lehet. Ha módszerünk a klasszikus műveket konzekvensen silánynak ítéli, akkor minimum gondolkodóba kell esnünk eszközünket illetően, mielőtt tetszőleges más művek fölött ítéletet mondanánk.
Másrészt a labor körvizsgálatokhoz hasonlóan, más kritikusok véleményét és a tesztelni kívánt kritikát összehasonlítva, nyilvánvaló, hogy mennyire tér el és mennyiben hasonlít azokhoz. Ma ott tartunk azonban, hogy ugyanarról a műről homlokegyenest ellenkező előjelű vélemények (végeredményben tetszik-nem tetszik szinten) jelennek meg (lásd később), így az efféle körvizsgálat, standardok híján egyelőre értéktelen.

Mi adja a kritikus tekintélyét?

Az egyik legösszetettebb választ igénylő kérdés.
Talán a megbízhatóság. Nem egészen. Megbízható kritikusok vetették el Adyt…
Műveltség? Szükséges, de nem elégséges feltétel. József Attila hentelői valószínűleg igen művelt emberek voltak.
Nyitottság? Csak nyitott elme képes, ha nem is egyből elfogadni, de legalább befogadni új eszméket, irányzatokat teljesítményeket. Viszont a legrosszabb fajta modernista sznobizmus éppen a nyitottság mezében tetszeleg (körültekintő képzavarral: a nyitottság mögé rejtőzik, hehehehehe). Nyitottnak lenni így nem elég, de zártnak lenni semmiképpen sem szabad.
Empátia? Valóban elvárható, hogy érzékeny lélekkel, befogadásra, értésre és megértésre készen (vö. akarás) közelítsen valaki bármilyen szöveghez. Viszont a bolsevik irodalomszemlélet ötven éve nem múlt el nyomtalanul, a véleményalkotók döntő többsége egyszerűen képtelen felülemelkedni a tematikai alapú ítéletalkotáson (“Nem teszik/nem szeretem ami a szövegben van, ezért nem teszik/nem fogadom el ahogy belekerült” vagy az ellenkező, “tetszik/szeretem, ami a szövegben van, ezért tetszik,/elfogadom, akárhogy került bele” szemléletek.), és az újabb generációk ezt szinte változatlanul öröklik.
Szakmai teljesítmény? Nem elég. Harold Bloom vitathatatlan? szakmai teljesítménye például az öreg Willy-vel olyan kritikusi tekintélyt biztosít(ott) neki, amely alapján most bátran állít megfellebezhetetlen, ámde orbitális baromságokat.
Szakmai tapasztalat, azaz a Mennyiség? Na ez aztán végképp nem elég. Eszerint a fantasztikum méltán? népszerű gonzó kritikusa lenne a legnagyobb szakmai tekintély.
In a perfect world… hajlamos lennék egyszerűen azt mondani, hogy az objektivitás, elfogulatlan, előítéletmentes, szakmai közelítés a szöveghez. De abban a világban, ahol Harold Bloom a kritikai tekintély, látható, hogy az objektivitás jelenleg egyáltalán nem követelmény.

A való világ azt mutatja, hogy manapság a hangerő, mennyiség és siker formálja a kritikus tekintélyét. Ami szerintem gyalázat.

Az objektivitáshoz technikailag kapcsolódva a függetlenség is ilyen ismérv lehet. Ma azonban alig létezik olyan ember a kishazában, akinek az lenne a szakmája, megélhetési forrása, hogy irodalomkritikákat alkot, akit azért fizetnének [4], hogy olvasson el MINDENT, és legjobb tudása szerint mondja el róla a véleményét. Sajnos a hon jelenlegi morális állapotában (vö. korrupció, átpolitizáltság, keresztbe-kasba ideologizáltság) még a hivatásos kritikus függetlensége is megkérdőjeleződhetne.

Ezzel a válasszal végeredményben adós maradtam, maradok. Nem tudom, mi adja a kritikus tekintélyét.

Talán függetlenség, objektivitás, megbízhatóság, szakmai teljesítmény, tapasztalat, tolerancia és empátia együtt. És akkor a titokzatos kognitív tekintéllyel még nem számoltam.

Csak azt tudom, előttem a legnagyobb tekintély is leomlik, ha munkájában az önérdek , elvakultság vagy önző rosszindulat szikráját föltűnni látom.

Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?

Egy íráson, meglehetős leegyszerűsítéssel tartalmi és esztétikai megfelelést, azaz hitelességet kérhetünk számon, melynek természetesen több szinten kell érvényesülnie. A tartalmi megfelelés természetesen nem azt jelenti, hogy a mű valamiféle külső (ideológiai vagy divat) kívánalmaknak feleljen meg [5]. A lényeg, hogy a választott forma, terjedelem, az irodalmi eszközök összhangban vannak-e a témával, mondanivalóval, az írói céllal, azaz az olvasás (befogadás, nota bene megértés) alá [6] dolgoznak, vagy nem. Természetesen léteznek olyan tartalmak, melyek nemkívánatosak lehetnek, egyszerűen mert túlhaladottak. Nem hiszem, ha manapság valaki lekendezően írna a tengeralattjáró vagy a helikopter csodájáról, nagy tetszést aratna a sci-fiben. Mint ahogy a Mars arcról írni a huszonegyedik században kissé, hm…, túlhaladott. Mivel a sci-fi technológiai zsáner, az olyas blődlikre is illik odafigyelni, melyek nem feszegetik, hanem semmibe veszik a technika határait. Például ilyen a komplex pneumatikus logika, vagy a lehetetlen űrcsaták tömkelege. Különösen igaz ez a zsáner összemosásokra, gondolok itt, mondjuk, a kacsaszárnnyal javított aerodinamikájú sárkányra… A hasonló gyöngyszemek, bár apróságok csupán, mélyen aláássák a mű hitelét tartalmi megfelelését – önmagának.

Az esztétikai megfelelés (nevezzük jobb híján stílusnak, vö. hátam meg borsó), ezzel párhuzamosan, bár a választott forma, terjedelem mellé rendelve kívántatik meg, elsősorban a megint csak aszerint, mennyiben dolgozik az olvasás alá. Egy máskülönben stílusos szöveg is lehet fárasztó, rossz, ha a stílus éppenséggel agyoncsapja a szöveget (stílustörés), ha öncél, azaz nem a szöveg egészét – az olvasót szolgálja, etc.
Személy szerint nagyon föl tud baszni az üres stílusbravúr.

Én nagyjából ennyi hitelességet várok el egy irodalmi műtől, és nagyjából ennyire – tartalmi és esztétikai megfelelésre – számítok a kritikától is.

Itt nyilvánvalóan könnyebb a helyzet, hiszen a tartalmi megfelelés köre szűkebb: a kritika tárgya, a szöveg. Alap, hogy a kritika a bírált szövegről szóljon. Meglehetősen tiviálisan hangzik elsőre, de ha jobban megnézzünk a kortárs kritikát, gyakran a harmadik mondat után nem tudjuk, miről is van szó, a kritikus műveltségének kényszeres bizonygatásáról, a szakma egyéb részeinek sárga anyaföldbe döngöléséről, vagy akár látványos, de üres terminus technicusok ködfelhőjéről, etc. Szép és helyes kívánalom a mű tágabb irodalmi kontextusba helyezése, összehasonlítása, de amikor a kontextus már olyan tág, hogy nem látni tőle az alapszöveget, az fájdalmas. A gonzó és az internetes véleményözön e téren akár előremutató is lehetne, hiszen alaposság és szakismeret híján elő nem fordulhat, hogy az a bizonyos kontextus kitágulna [7], vagy a terminus technicusok eluralnák a véleményt [8].
A tartalmi megfelelés következő szintje, hogy kritika legyen a kritika, vagyis ha már a szöveggel foglalkozik, akkor valamilyen kritika definíciónak megfelelő eszköztárral tegye, vagyis ne rekedjen meg a “jó vót/nem vót jó” ítéletalkotásnál. Ide tartozik az a saját követelmény, hogy ha már kritikát alkot valaki, akkor méltó terjedelemben tegye. Ha egy kétszáz oldalas regényt két sorban intéz el valaki, az nyilvánvalóan a véleménye lehet csupán, túl sok érv ennyibe nem fér bele. Főként, ha ezt is főtömegében a tartalom ismertetése viszi el (lásd előbb).

A kritika esztétikai megfelelésére nem sok kívánalmat lehet fölállítani. A kritika nyelvében is legyen kritika: feleljen meg a szakmai beszédnek, de ne rejtse a lényeget (vagy a semmitmondást) terminus technicusok sűrű, ámde aeroszolja mögé, és – bár ezzel lassan kisebbségbe szorulok – a nyelvezete lehetőleg megkülönböztethető legyen a Nagy fuvaros utca sarki közért előtt igénytelenkedő emberi roncsok (kurvák, stricik, idültek, katonaság, népség) kommunikáció kísérleteitől. Egyébként, nem árt, ha élvezheto stílusban íródik, hiszen végül is irodalmi alkotásról van szó – ha a kritikusnak nem is föladata, hogy saját írói nagyságát a kritikai szövegben bizonyítsa, illik méltó lenni legalább a bírált szöveg színvonalához. Ez persze fölső határt jelent, bármilyen rossz is a szöveg, nem szerencsés leszállni a színvonalára a kritikában.

Van azonban egy éles különbség a mű és a kritikája között: az irodalmi mű lehet elfogult, a kritika nem. A kritika nem kérheti számon szerzője elfogultságait/elvárásait a bírált szövegen (lásd korábbi postok). Ezt hajlamos vagyok még az olvasótól is megtagadni: az irodalmi mű nem ismeretlenek elvárásai szerint íródik, hanem az írói önkény terméke.

Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?

Elegánsnak tűnő írói hozzáállás, miszerint az író köszönjön meg szépen minden kritikát. Manapság tágabban értelmezve: minden véleményt. Merthogy valaki vette fáradságot és megtette… Hogy az olvasás vagy az olvasás és vélemény együttesének szóljon, egyelőre nem tisztázott…

Sok kioktatást kaptam, miszerint minősítek, hát, eddig ugyan nem tettem, de most hangsúlyozottan minősíteni fogok: ez a hozzáállás minimum álszent és ostoba!

Ha valakinek fáradság, teher, nyűg elolvasni a könyvet, akkor ezt a fáradságot, terhet, nyűgöt miért kellene megköszönni?
Nyilván nem azért ír valaki, hogy a szövegével szenvedést okozzon az olvasónak, de ha véletlenül tényleg ez történik, kérjünk inkább elnézést… (Ez vicc volt.) Ha pedig valakinek annyira nagy fáradság, teher, nyűg, akkor minek végigolvasnia? Vagy mégsem annyira nyűg? Valami nem egyenes itten… Egyik esetben sincs mit megköszönni.

Inkább a vélemény megfogalmazására szánt fáradságot, terhet, nyűgöt köszönjük meg? Miféle nyűgöt? Ha valaki annyira nem bír ítéletalkotó baszdühével, hogy kérve-kéretlenül összevéleményíti magát, akkor nyilván élvezetből és/vagy megkönnyebbülésből (vö. feszülő herék vagy az ürítés öröme) teszi, nem azért, mert szenved közben. Valójában a véleményalkotónak kellene megköszöni minden szerzőnek (a mű minőségétől függetlenül), hogy lehetőséget adott műve publikálásával e baszdüh kielégítésére (vö. “…nálunk ezért kemény dollárokat fizetnek!”).

Az alapos, jó kritikát – és a “jó” itt nem a bírálat hangnemét, a szöveg elfogadását, rajongást etc. jelenti, hanem a minőséget, alaposságot, mindazokat az ismérveket, amelyekről eddig írtam – valóban nem lehet eléggé megköszönni, mert egyszerűen szakmai együttműködést, segítséget jelent (lásd később).

Azonban mi köszönnivaló van a szarházásban, a felületes, indulatos véleményalkotásban? Hol, miféle illemtan mondja ki, hogy köszönjük meg a sértéseket? Az irodalom, a művészet másféle etikettet parancsolna? A művel és művésszel, konkrétan a szöveggel és írójával szemben mindent szabad, a mindent szabad kihasználójával (visszaélés) szemben semmit – sőt, köszönje meg az író, hogy vécépapírnak használta valaki?

Honnan ered ez a furcsa etikett?

A kritika csupán a bolsevik gyakorlatban vált a negatívumok lajstromává (vö. önkritika, “jól megkritizálom!”) [9]. Ebből a nézőpontból a kritika hatalom, és megértem, bár el nem fogadom, hogy kisszerű lelkek és/vagy cégéres gazemberek dőzsöltek ebben a hatalomban, így a kritika ostora lett a rendszer ellenségeinek.
A marxista ihletésű kritikai iskolák a maguk tematikus bírálatával buzgó kiszolgáló lettek az ilyen törekvéseknek, nemcsak a bolsevizmus sújtotta országokban, de Nyugaton is (lásd Harold Bloom vs. Stephen King), mert a hatalom, legyen akármilyen pici (vö. Microsoft), még Amerikában is édes.

A kritika önjáróvá vált, és a hatalom természete már csak olyan, hogy szívesebben sújt a porba, mint emel a mennybe, a közönség is szívesebben veszi a kár hírét, mint a pozitív eseményekét (vö. tömegmédia), így aztán a kritikusok szívesebben alkotnak elmarasztaló szöveget, mint támogatót. Nem számoltam ugyan utána, de lefogadnám, hogy szignifikánsan több bírálat születik gyengébb szövegekről, mint erősebbekről. Legalábbis a megjelenés idején.

A fentiek alapján nem kell csodálkozni, hogy az író úgy érzi magát, mint a nyúl a hajtáson, (erre a nyúlra nincsen tiltott szezon), és ellenségének tekinti a kritikust. A helyzetet így a legkönnyebb racionalizálni: mindenütt ellenség, írónk az üldözött ártatlanság, a meg nem értett zseni. Kényelmes, és különösen a világesze magyar sci-fi írónak igen kellemes álláspont.
Ennek a hozzáállásnak a legnagyobb hátránya, hogy akkor sem néz szembe saját gyengeségeivel, ha azok valóban léteznek, annál is inkább, mivel az aknamezőn igen nehéz megkülönböztetni a döglött aknát az élestől (vö tehénlepény): ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy sárba rejtettek…

A kritikus is hasonlóképpen viszonyul az íróhoz, egyszerűen, mert saját viselkedését így tudja a legkönnyebben racionalizálni. Valójában nincs oka, hogy személy szerint gyűlölje az írót, de ha már egyszer kénytelen volt rosszat írni róla, szükségét érzi, hogy ezt a támadást legalább maga előtt igazolja. Aki ilyen szart ír, nyilván csak ostoba gazember lehet, ráadásul narcisztikus görény, aki nem viseli el a bírálatot… – és a kritikus szépen belovallja magát valami személyes gyűlölet félébe, és attól kezdve az író ellenség.
Ez akkor okoz problémát, ha a kisebb személyiség-formátumú kritikus ellenséges érzülete vakfoltokat okoz magában a kritikába, ha ezek után már nem képes tárgyilagosan hozzáállni az ellenséges szerző művéhez. Sajnos e szerint a logika szerint előbb-utóbb minden író ellenség lesz.
De ellenség lesz előbb vagy utóbb az az író is, akit szeret a pára. Egyszerűen, mert kizárt, hogy valaki sorozatban olyan remekműveket alkosson, amelyek mindig, minden szempontból elnyerik kritikusunk tetszését. És ha már egyszer szentté avattunk valakit, nem szívesen vetünk a szemére semmit, hiszen ezzel talán saját előző ítéletünket is bíráljuk. A rohadék! :-)

A legnagyobb bánatom, hogy a kiásott csatabárdok a bolsevizmus múltával nem temetődtek el, sőt a helyzet – hála főként az új tömegmédiumoknak – romlott, annak ellenére, hogy az ideológiai felhang eltűnt.

Az internetes gonzó kritika és a gonzó helyek körül tobzódó rajongótábor ugyanis a legkisebb szikrából is tűzvészt képes csiholni, olyan sebek keletkezhetnek vice és versa, amelyek elfekélyesednek, és a konfliktusok kérlelhetetlen ellenségességgé merevednek.

Sajnos megmaradt, hogy a kritikát a magyarban szinte kizárólag a “bírálat” értelemben használjuk, pedig az eredeti görögben nagyjából a felismerés művészetét jelenti. Felismerni a mű jellemzőit és helyükön értékelni azokat. A kritika nem szükségszerűen elutasítás, a kritika ugyanúgy elfogadás is lehet, a végkövetkeztetés egyedüli meghatározója az elemzett mű minősége.

Ilyenképpen az úgynevezett negatív kritika nagyjából értelmetlen fogalom: az alapos, elfogulatlan kritika, még ha rá is mutat a mű gyöngeségeire, pozitív szerepet tölt be – segíti az írót a következő művében (lásd később és előbb). Természetesen csak akkor, ha az írói személyiségtípus ezt lehetővé teszi, és az írót nem tették a megelőző vélemények hajtáson menekülő nyúllá.

Negatív lehet a kritika intenciója és hangneme, de legalábbis számomra az ilyesmi nem is kritika egyáltalán – maximum gonzó –, így a fenti állítást nem cáfolja.

A szerző és kritikus ellenségessége ugyanúgy kontraproduktív, mint barátságuk, nem viszi előre a közös munkát. Viszont, mivel nagyjából olyan az egész, mint a seregben az újoncok szívatása (csak azért, mert az öregeket szívatta valaki) – öröklött viselkedésminta, csak elhatározás kérdése lenne, hogy véget vessünk neki, és új alapokon meginduljon a kritika. Természetesen ehhez az kellene, hogy a tematikus-ideologikus műbírálat mindenestül vonuljon háttérbe. Ne szűnjön meg, csak foglalja el a megillető helyét, valahol a harmadrangú kérdések sorában.

A megfelelő hozzáállást Halmai Tamás kritikus fogalmazza meg:

“…miért van a kritika, és miért nem inkább a semmi. Akkor én emlékeztetni fogom: a miért nem a mi kérdésünk. Gyermekekhez illik inkább és bölcsekhez […] Hozzá fogom még tenni, hogy a művel szemben soha nincs igazunk. De nem is az igazság: a módszer a miénk.” [10]

Mi hát a kritika föladata?

Ez látszólag a legnehezebben megválaszolható kérdés. Valahogy olyan, mint a sci-fi definíciója: senki sem AKAR vagy MER vállalkozni a meghatározásra, így inkább mindenki arra az álláspontra helyezkedik, hogy a meghatározás lehetetlen, sőt felesleges és értelmetlen. A sok fantasztikum körül forgolódó (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) ebben az egyben aztán kiválóan egyetért. Nyilván ez a legkényelmesebb, mert így leghomályosabb a zavaros, melyben egyesek halászni szeretnek. Hogy a zsákmány minősége is kétes, azt talán nem kell részletezni.

Nem fogom bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, csupán elmondom, hogy szerintem mi ez a feladat. Ahogy a sci-fi saját definícióját is már korábban közzétettem.

Elsőre talán megadható, hogy mi biztosan nem feladata a kritikának: sem az író személyének bármilyen előjelű minősítése, sem a kritikus szakmai ambícióinak és/vagy személyes elfogultságainak, indulatainak kifejezése a mű és/vagy az író rovására.

Nem feladat az olvasó pénztárcájának védelme, az olvasó orientálása mielőtt egy büdös bötüt elolvashatott volna a szövegből. Séra Bálint találó szavai szerint:

"…elmondom, szerintem mi tenne jót az „irodalom”-nak. Az, ha átgondolnánk, milyen következményei vannak annak a ténynek, hogy ez is egy piac. A termelők tegyenek meg mindent, hogy eladják a termékeiket, de ez kerüljön nekik pénzbe és energiába (fizessenek a reklámért, hiszen elvben az eladásokból fedezhetik azokat) – ne várják el, hogy az irodalom szakemberei ingyen marketingesek legyenek, amire egyébként se nagyon alkalmasak. A fogyasztók számára jöjjenek létre olyan helyek, amik tájékoztatják és eligazítják őket a legfrissebb termékek között, anélkül, hogy kritikának akarnának látszani, és főleg anélkül, hogy ingyenreklámot tüntetnének fel akként. A Könyvesblogra szükség van, de csak akkor, ha nem téveszti meg az olvasóit: az ajánlóit úgy írja meg, hogy az a kívülálló és a szakmai olvasó számára is hasznos legyen. Azokhoz szóljon, akik még nem olvastak, a kritika pedig azokhoz, akik kíváncsiak rá, más hogyan olvasta – és akkor értelmet nyer a „szakmázás”, máshogy ugyanis nem lehet megvédeni egy-egy értelmezést (márpedig vannak olvasók, például a szerző, akit meg kell győzni). Ez volna az a konfiguráció, ami minden szereplővel egyaránt igazságos volna…, [11]

Igen, a szöveget nem ismerő olvasó tájékozódjon a recenziókból, melyek minőségét, elfogultságait jól ismerheti – szerencsés esetben [12]. Az az olvasó pedig, aki már szerencsésen vagy szerencsétlenül túlesett a művön, saját gondolatainak, kétségeinek, kérdéseinek visszhangjára esetleg egészen újszerű nézőpontokra találjon a kritikában. Egy kritikai feladat hát: segítse a szöveg befogadását, értelmezését, újraértelmezését. Az olvasó felé nem elhanyagolható feladat, hogy mindezt érthetően, világosan, egyértelműen és könnyen befogadható formában – mondjuk ki fogcsikorgatva: akár szórakoztatóan! – tegye [13].

Ez így rendben lévőnek is látszik, azonban Séra is megfeledkezett az olvasás aktusának másik lényeges szereplőjéről, az íróról. Véleményem szerint a kritikának legalább annyira az író számára is kell készülnie, mint az olvasónak (Vigyázat, kettős értelemben vett olvasó: a mű és a kritika olvasója!). A gonzó gáncs nélküli lovagjai ezt igen határozottan elutasítják, mondván, hogy nem az ő feladatuk megtanítani írni valakit. Ugyanakkor a gonzó nyilvánvaló szándéka, hogy rossz perceket szerezzen a gyűlölt és – lehetőleg többszörös – orgazmust (vö. felláció) a szeretet szerzőnek – tehát még a gonzó is az író számára is íródik. Magam ezt a második "is"-t szeretném elsődleges okká tenni. Hogy a kritika, mint szakmai felügyelet segítse, orientálja a szerzőt, és ne az olvasót, mutasson rá a hibáira, de ugyanúgy mutasson rá az erényeire is. Csupán annyit szeretnék, hogy mint a recepció leginkább szakmai szereplője, a kritikus ennek megfelelően is viselkedjen. Segítsen, hogy ugyanazok a hibák ne követődjenek újra meg újra, legközelebb a kritikus és a szélesebb közönség jobbat olvashasson, hogy aki értékeset alkot, de elbátortalanodik, az ne veszítse el végképp minden írói ambícióját, hogy akinek túlságosan sok is a bátorsága ahhoz a minőséghez képest, amit nyújtani tud, az kapja meg a “Hallgass el! Tanulj! Nem elég!” tanácsokat, még időben. Hogy ebben a kusza kiadási-terjesztési mocsárban a kiadó és szerző ne vaktában hozott, ad hoc döntések alapján jelentessen meg könyveket.

A jó kritika a szakmai recepció egyéb szereplői felé is feladatot teljesít: rámutat a művekre, szerzőkre, reflektorfénybe helyezi azokat. Fölemel és elsüllyeszt, persze kizárólag érdemek szerint, szakmai elvek mentén. Ha a kritika a felismerés művészete, akkor bizony a kritika feladata, hogy felismerje az érdemes újat (irányzat, szerző), esetleg megmutassa a káros, haszontalan, szélhámos tendenciákat, értéket keressen ott, ahol vannak, és pöröllyel verje le a mázat, a csillogást, a PR-t arról, ami valójában üres.

A kritika feladata, hogy felállítsa a szakmai aranystandardokat, és ezt a feladatot szerencsésen anélkül teljesítheti, hogy külön erőfeszítéseket kellen tennie: az érdemes művekről születő jó kritika automatikusan megteremti az irodalmi és kritikai standardot.

Nem olyan erőszakos kívánalmak ezek: ha már úgyis elmondja valaki a véleményét, tegye azt haszonnal…

Ki a jó kritikus? Ki kritizáljon?

Az eddig alapján könnyű lehet felböffenteni azt a fanyar választ: bogíró szerint olyan ember még nem született.

Ami lehetséges. De a kívánalmak azért fölsorolhatók.

Elsősorban és mindenekfölött: legyen jó és igaz ember. Ebben minden benne van: a jó emberben megtalálható mindaz a tolerancia, empátiakészség és alázat (a szöveg, a szerző és az olvasótársak iránt), az igaz emberben a szakmai és általános etika, mely ehhez a valójában igen nehéz mesterséghez szükséges. A jó és igaz ember nem saját ízlésvilágát kéri számon minden áron , föltételezve annak valamiféle felsőbbrendűséget.

Ami technikailag szükséges még, az széleskörű olvasottság és műveltség, szakmai tapasztalat, írói véna és mindenekfölött szakmai és anyagi függetlenség – miközben nem árt, ha a kritikusságot hivatásszerűen űzi valaki.

Ha jól meggondolom, ilyen ember tényleg nem született mostanában.

Egy biztos: a magyar fantasztikum jelenlegi szakmai recepciója döntő többségében nem teljesíti sem a kritika definícióját, sem feladatát, sem a szerzővel-olvasóval szemben vállalt/vállalható/vállalandó kötelességét, megmarad az egyéni véleményalkotás (többé-kevésbé elfogult, bizonyítatlan állítások) szintjén. Így nehezen érthető, hogy az a fajta vagdalkozás, mely ezen bejegyzések időszerűségét adja, miféle minőségi alapon történik…

De maga a vagdalkozás anamnézise már megint egy újabb postra maradt.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] “Az alkoholizmus első számú foglakozási ártalmunk.” John Blaine
[2] A félreértés általában kettős. A véleményalkotó egyrészt eleve félreértette és/vagy soha el sem sajátította a szövegelemzés elveit, illetve hibás elveket, megközelítéseket sajátított el (vö. felületesség, divatos hívószavak, bolsevik ideológia követelmények esztétikai manifesztciója, etc.), másrészt képtelen arra, hogy a szöveg bizonyos nyelvi rétegei helyesen értelmezze (vö. intolerancia, elvakultság, szellemi restség, műveletlenség,etc.)
[3] Lásd pl. a mindnyájunk által kedvelt Slonczewsky asszony kiadásainak ömlengései.
[4] Ha azért fizetik, hogy kritizáljon, akkor elvárás, hogy valóban mindent elolvasson, zsánertől és témától függetlenül, vagy ha szakkritikus, akkor mindent adott zsánerben vagy tematikában. Ha azért fizetik, akkor az egyéni ízlése és hajlama az olvasmány kiválasztásban nem lehet mérvadó, legfeljebb valamennyire a közlés sorrendjében.
[5] Elutasítom a például a sci-fiben a modernitás igényét, ha a gyakorlatban a divattémák és stílusok megjelenítésével egyenlő. Gibson hazai epigonjairól nem ejtenék szót, de például csak mostanában olvastam Morgan Valós halálját, és fájdalmasan ismerős volt. Fájdalmasan, mert egy rakás kortárs írásból dönög vissza Morgan hangja. De nincs ez másképpen a CP-vel és hazai epigonjaival sem. Sajnos író és olvasó ebben a térben állandó pozitív visszacsatolásban van, az olvasó a divatosat (és megszokottat) várja, az eképpen elért siker pedig az írót ismételten efelé tereli: szolgáltatja a divatost és megerősíti az olvasói elvárást. Gondolom, ha hozzájutok a Hyperionhoz, hasonló kellemetlen meglepetés ér.
[6] Vonnegut nyolc alapszabályát nem lehet elégszer elismételni:
Nyolc szabály kitalált történetek írásához

1. Úgy használd vadidegenek idejét, hogy ne érezzék azt elpazarolt időnek!
2. Legalább egyetlen szereplőt adj az olvasónak, akiért izgulhat!
3. Minden szereplő akarjon valamit, még ha csak egy pohár vizet is.
4. Minden mondatnak egy vagy két funkciót be kell töltenie: jellemezze a szereplőt vagy/és vigye előre a cselekményt.
5. Kezdd olyan közel a befejezéshez, amennyire csak lehetséges!
6. Légy szadista! Nem számít mennyire kedvesek és ártatlanok a főhőseid, tedd, hogy szörnyű dolgok történjenek velük, hogy az olvasó megláthassa, miből gyúrtad őket.
7. Úgy írj, hogy csupán egyetlen embert kápráztass el! Ha kitárod az ablakot és az egész világnak szeretkezel, a szöveged mondhatni tüdőgyulladást kap.
8. Adj az olvasódnak annyi információt és olyan hamar, ahogy csak lehetséges! Pokolba a feszültséggel! Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie azzal hol, miért és mi történik, hogy képesek legyenek befejezni a történetet, ha esetleg a csótányok fölfalnák az utolsó lapokat.

In Kurt Vonnegut, Bagombo Snuff Box: Uncollected Short Fiction (New York: G.P. Putnam's Sons 1999), 9-10.
Eight rules for writing fiction:

1. Use the time of a total stranger in such a way that he or she will not feel the time was wasted.
2. Give the reader at least one character he or she can root for.
3. Every character should want something, even if it is only a glass of water.
4. Every sentence must do one of two things -- reveal character or advance the action.
5. Start as close to the end as possible.
6. Be a sadist. Now matter how sweet and innocent your leading characters, make awful things happen to them -- in order that the reader may see what they are made of.
7. Write to please just one person. If you open a window and make love to the world, so to speak, your story will get pneumonia.
8. Give your readers as much information as possible as soon as possible. To heck with suspense. Readers should have such complete understanding of what is going on, where and why, that they could finish the story themselves, should cockroaches eat the last few pages.

[7] A sci-fiben speciálisan igen sok vélemény abban tobzódik, hogy szerzője felismerje, hol olvasott már hasonló témáról. Ennek gonzószerzőink számára kettős előnye is látszik. Egyrészt jól be lehet állítani a szerencsétlen írót, hogy semmiféle eredeti gondolata nincs, másrészt a nagy klasszikusokkal összevetve jól ki lehet hangsúlyozni a silányságát, harmadrészt a gonzószerző így az utolérhetetlen sci-fi műveltség nattyon kellemes pózában tetszeleghet az ő hálás közönsége előtt. Ez meddő sport, az olvasottság mellett leginkább a szerző korlátoltságát bizonyítja. Egyrészt mert a sci-fiben a témakészlet kimerült már a hetvenes évekre (a mítoszokkal ellentétben tematikában CP semmi újat nem hozott: leporolt, kifényesített és Tajvani csipekkel felturbózott olyan témákat, melyeket mondjuk Kornbluth és mások évtizedekkel azelőtt megírtak). Másrészt a történetvázak – az ájultan csodált nyugati sci-fiben legalábbis – szinte sohasem léptek, lépnek túl a már Lem által is kárhoztatott krimiplotoknál vagy klasszikus kalandregényvázaknál – minden mindenhonnan ismerős. Harmadrészt hasonló keretek közé helyezett történeteknek hasonló megoldásokkal KELL (ha nem így van, valaki hibázott) kifejlődniük, egyszerűen a keretek belső logikája szerint. Ha feudális keretek közé tesszük a cselekményt, akkor a feudalizmus logikája működik, és minden más inadekvát. A műbírálatban tehát inkább annak megmutatása a cél, hogy a szöveg megfelel-e ezen saját kereteinek, és nem az, hogy bebizonyítsuk, egy másik mű is ugyanezen következtetésekre jutott ugyanezen keretek között.
[8] Hiszen a gonzó éppen azért jött létre, és lehet sikeres, mert a köznek állítólag már tele a hócipéje a belterjes szakmai szövegekkel. Legalábbis a Litera.hu-n zajlott vitában a Könyvesblog szerzői ezt is hozták érvként.
[9] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott kritikai (értsd kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. A bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel.
[10] Halmai Tamás Isteni fény, emberi lény Kortárs Kiadó, 2009.
[11] Séra Bálint A köz helye, a reklám helye és a magánterület (a Könyvesblogról és a litera.hu kritika-vitájáról)
[12] Főként a külföldi (angolszász) könyvek hazai kiadásainak borítóján megjelenő eredeti reklámszövegekkel nem árt vigyázni. A honi kiadók pimaszul kihasználják az a kedves alsómerán tulajdonságot, hogy kritika (hehehehe) nélkül beszopunk – vagy zsigerből elutasítunk, kinek-kinek a nácizmus-skálán elfoglalt helye szerint – mindent, ami Nyugatról, főleg Amerikából jő. [3]
[13] Természettudósként kétféle szakcikket utálok: azt, amelyik terminus technicusok ködfala mögé rejti és azt amelyik humorosnak szánt hangnemével álcázza hazugságait, elhallgatásait [14].
[14] Valójában ipari kutatóként szembesültem azzal, hogy a fejlesztéseknél használandó alapkutatási cikkek túlnyomó részt reprodukálhatatlanok, hazudnak, vagy lépten nyomon elhallgatott részletekbe ütközik az ember.

Toward to...

Ha engem kérdezel...
Mindenesetre, ha érdekel, gyere el, láthatod (hallhatod?), hogyan tudok hallgatni... Nu, legfeljebb csalódsz majd.