Some Fact About Decomposition I.

Muszáj részletesebben érvelni akkor, ha ha az ember vitapartnere valószínűleg a valaha volt Pilotikai Vitakörökben szocializálódott. Máshová nem tudom tenni Szélesi Sanyi viselkedését/vitatechnikáját a megjegyzéseknél... Sokadszorra mondom: az ellentétes álláspontot képviselő fél kifigurázása, lehülyézése nem helyettesíti az érveket, szintúgy nem a bohóckodás, az érvek teljes ignorálása, a csúsztatás, a bele- és félremagyarázás.

Miről is van szó?
Azt mondtam:
A sci-fi halott, mert megszűnt rá a társadalmi igény, és belterjessé vált.

Ennek az állításnak az alátámasztására, sajnos röviden, mert a megjegyzésekben annyira sem tudok listázni, mint itt, a következő kijelentéseket tettem:

Megszűnt a társadalmi igény, mert

• a társadalom csalódott benne mivel

1. technológiai "jóslatai" nem következnek be
2. a társadalmi jóslatai be-bekövetkeznek
3. nem képes már elébe menni a technológia fejlődésnek
4. nem képes élhető társadalmi víziókat vázolni, leginkább csak extrapolálja a mai szart
5. a filmes világgal nem tud versenyre kelni
6. mégis megpróbálja

• egyre kevesebbet olvasnak általában
• speciálisan a célkorosztály, a fiatal felnőtt-kamasz olvas kevesebbet
• az átlagolvasót lenézi, "az úgysem képes fölfogni az N-dimenziós teret..."
  

Belerjessé vált, mert

• az átlagolvasót lenézi, "az úgysem képes fölfogni az N-dimenziós teret..."
• irodalmilag (ábrázolásmód, történetvázak) képtelen megújulni
• tematikailag egyre inkább divattémákban mozog
• az alkotók többsége a science-t csak ugatja, dísznek használja
• az alkotók bezárkóznak az "értő" közönségbe
• mely közönség egyre kevésbé értőbb (mármint technológiailag-tudományosan)
• viszont egyre kisebb, így megértőbb

Sándorom, akit ettől függetlenül imádok, válaszai így festenek:

"sosem volt rá társadalmi igény. szórakoztató irodalomnak indult, az volt, a társadalom egésze sosem igényelte. Tehát már az alapfeltevés is hülyeség :)"

Ez, azon kívül, hogy egy explicit lehülyézés, nem válasz semmire. Nem mondta senki, hogy az társdalom egésze igényelte, nem mondta senki, hogy nem szórakoztató irodalom volt és maradt. Éppen, hogy szórakoztató irodalomként nincsen rá igény a tárasadalom azon részében, aki hajlandó olvasni.

"Jézusom, ez a társadalom úgy van, mint a viccben a róka, aki a nyuszikán a sapkát nézi. Van rajta sapka - nincs rajta sapka... Viccnek jó. Érvnek szegényes."

Újabb nem érv. "Az érvnek szegényes." nem cáfolat. A csalódottság több rétegű, egyik rétegéről éppen a HVG cikkje nyomán beszéltünk a HUNGAROCON-on, mely a sci-fin szocializálódott amerikai technokraták generációjának csalódottságáról tudósított. A be-bekövetkező társadalmi negatívumok megjóslásánál pedig a "rossz hír hozóját kivégzik" jelenség áll, nincs semmi ellentmondás.

"mááár? elébe ment valamikor is? komolyan, te azért olvasol sci-fit, hogy megtudd, mi lesz jövőre a hifitornyok világában? kis naiv... :)"

Megint csak érvek nélküli vagdalkozás. Egy kis "naív" minősítéssel, kiforgatással, belamgyarázással és csúsztatással. Az utóbbi időket leszámítva mindig elébe ment. Verne, vagy Ciolkovszkij, például. Vagy mondjuk az atombomba leírása, a gestacionárius műholdakon alapuló távközlés, vagy az IT technológia megjövendölése.

"Élhető társadalmi víziókat akarsz? Szerintem neked az ötvenes évek Szovjetúniójában kellett volna születned :) Tele voltak gyönyörű társadalmi víziókkal, amelyben élni szép, élni jó, élni egészséges..."

Miről is beszélünk? Ideák, célok, hit etc. nélkül nemigen lehet élni. Kitől várná el az ember, hogy álmodjon szépet is, ha nem attól, aki hivatásszerűen szövi álmait a jövőről? És kit érdekel a 100000 plusz egyedik negatív jövőkép? Nem látod, Sanyi, hogy még a manapság olyan divatos vámpírirodalom is azt mondja, hogy a szörnyek nem is szörnyek, éljünk együtt azokkal, akik jók? Nem mintha ezzel személyesen egyetértenék, a jó vámpír a liberális maszlag újabb féle szirupba mártott méregpirulája, de az agymosás sikeres volt – erre van igény...

"Miután a filmes világ nyúlja le a dick-regényeket, Brown-t, már Asimovot is, meg Clarke-ot, gondoljuk csak át, ki épít kire, és miért is akarna a könyv versenyezni?
Bocsáss meg, de ez megint csak blődség..."

Egy explicit minősítés, és válasz arra, amit nem mondtam. Az emberek látványra vágynak, és az ún. sci-fi filmek megadják nekik. A könyvek nem. Eltűnőben a saját fantáziájából a könyv alapján világokat felépítő olvasó. Ettől szellemileg restebb a mai emberiség, készen kell a világ. A jelenről beszélek, nem a múltról – most halott a sci-fi, nem az aranykorban és Dick korában volt az. Akar versenyezni. Lehet, hogy te nem, ezt teszed, nem így írsz, de nézd csak a rengeteg óriásira szabott kortárs történetet. Herbertnek a hősei voltak emberfelettiek, a maiaknak a technológiájuk – mert azt gondolják látványban versenyezhetnek Hollywoodal.

"Na, most meg a sci-fi a csúnya mumus, lenézi az átlagolvasót. Ez a sci-fi csak ilyen, láttam felmenni az elefántcsonttoronyba és látcsővel kukkol lefelé. Túl az irónián, ez az érv nesze semmi fogd meg jól megint. Cö-cö... Ennél jobb vagy te Józsi :)"

A szokásos bohóckodás, paródia-szándék, minősítés – érv nélkül.
Az idézetre figyelj! És, ha már értelmiségi vagy, holmi író, absztrahálj! A mai sci-fi író nézi le a nagyközönséget – sokszor joggal, de ez akkor is hiba. Verne nem lenézésből írt a csodáiról, ahnem el akarta kápráztatni egyúttal ismeretekkel akarta ellátni az olvasóját (a szórakoztató történet mellett). Persze nyilván fingom sincs, hogy akart-e a pénzen kívül mást Verne, de jólesik ezt elképzelni.

"Igaz, nem csak sci-fit. Akkor most minden gettóban van?"

Ki beszélt itt gettóról? Az egy másik téma, bár nem összefüggés nélkül. Cáfold meg a következő két szillogizmust. Kevesebb irodalmat olvasnak általában. A sci-fi az irodalom része. Tehát sci-fit is kevesebbet olvasnak általában. A fiatalabb korosztály a sci-fi célközönsége. A fiatalabb korosztály még az átlagnál is kevesebbet olvas. Tehát sci-fit még kevesebben olvasnak. Hozzáteszem, hogy a nagy egészen belül a romantikus irodalom, és a krimi olvasótábora nőtt, és mivel ezt csak a többi zsáner rovására tehette csökkenő általános olvasási kedv mellett, a sci-fi olvasottsága emiatt méginkább csökkent. Ezek statisztikai tények, és a társadalom részéről a zsáner elutasításáról szólnak.

"...és a női olvasók maradnak meg. Ez van. Persze ez egy 200 milliós nyelvterületen nem gáz, csak nálunk. Kérdés, hogy akkor mit kezd magával pl. Szlovákia?

Mi lenne, ha a helyzetet elemezve alkalmazkodnának a kiadók. De ennek semmi köze az sf minőségéhez, elfogadottságához, írókhoz..."

Szerinted mihez van köze? Ha a sci-fi a harmincas-hatvanas években a tömegekhez tudott szólni (úgy, hogy a nők akkoriban nem voltak ekkora reading force), ma miért nem tudja megszólítani a tömegeket? Talán mert a tömegek nem kíváncsiak rá?
"Látod, én erről nem tudok nyilatkozni, mert nem ismerem az angolszász, francia, német, spanyol, olasz, orosz vagy éppen japán sci-fit. Ha te igen, úgy hiszek neked..."

Tehát nem olvasol Galaktikát? Ejnye-bejnye... :-) Lem 1967-től ugyanezt mondja az irodalmi eszköztárról. Ha Miéville-ről lehámozod a kellékeket, a cselekményváz és a kifejezőeszközök alig különböznek Doyle-tól. Persze, az idősíkok variálgatását azért használjuk, de meg kell nézni, mennyivel különb eszközöket használt mondjuk Nabokov már a hatvanas években (sci-fit is írt, ha a paralell történelmet idesoroljuk, az Ada sci-fi).

"Egyre inkább? Hm. a harmincas években nyilván nem így volt. Vagy a hatvanasban? Ugyan, Józsi, te is tudod, hogy a divattémák eladhatók, divattémák mindig is lesznek, leginkább kiadói nyomásra. Ez nem újdonság. Ismétlem: nem az."

Elismerem, hogy az aranykorban a témák hemzsegtek. De hogy ma csak nano, bio és silico lenne, azt túlzásnak tartom. Nem boncolgattam, hogy mi az oka a divattémák egyeduralmának, csupán a jelenséget soroltam a belterj előidézői közé. Létezik a kiadói nyomás, de bizony olyan kezdők is szívesen ragadnak meg a divattémáknál, akiktől a kiadás fényévekre van. OK, látják a divattéma sikerét, mely mögött kiadói döntés van. De az írói döntést ők maguk hozzák meg. És még nem beszéltüönk a rajongótáborokról, melyek, ha meglátják a megfelelő kulcsszót, Pavlovi reflexszel azonnal nyáladzani kezdenek... Azt is elismerem, hogy ez mindig is volt: de sohasem ennyire birkanyáj szerűen, ennyire kondicionálva.

* az alkotók többsége a science-t
csak ugatja, dísznek használja
* az alkotók bezárkóznak az "értő"
közönségbe

"Ugyanazok az alkotók? vagy mások? Ez ugyanaz a nyuszika vagy más? Döntsd már el, mi a bajod!

Mert ha mindkét tendencia megvan, akkor bizony, mindenki megtalálja az olvasóközönségét. Az értőbbek is, meg a nem-értőbbek is. Akik szórakozást keresnek, meg akik tudományt.

Nem értem, ezzel megint mi a baj. Pont te magad állítod, hogy színes a piac."

Ki beszélt arról, hogy a sci-fi piac színes-e? Egyébként nem színes, legfeljebb szürkeárnyalatos. Én a SCIENCE fictionról bszélek. Azokról a művelőiről, akik még a saját technoblablájukat sem értik. Card a Holtak szószólójában, a kvantumösszefonódáson alapuló távközlésről beszélt, és nem halandzsázott (csak elhallgatta az információmegmaradási törvényt, mely egyelőre lehetelenné teszi ennek az alkalmazását), ellentétben például Strossal, aki mondjuk az energiamegmaradás törvényéről szok (sic!) megfeledkezni. És a mai rajongók (és szerkesztők) körében ez nem bűn, még csak nem is hiba. Fura, hogy nem vagy képes az "értő" szó köré rakott idézőjelet az irónia jelöléseként értelmezni. Azt akartam jelezni, hogy a közönség is ugyanúgy messziről ugatja a SCIENCE-t, mint az íróink (tisztelet a kivételnek). És a nagy színességben szépen összebújnak, buzog a belterj. Én úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy semmitsem tudsz, te úyg etszel, mintha nem tudnád, hogy én se tudok semmit.

"mely közönség egyre kevésbé
értőbb (mármint technológiailag-
tudományosan)
* viszont egyre kisebb, így
megértőbb, hogy a belterjhez is
elérjek."

"Ez meg már kezd kaotikus lenni. Szerintem rajzold le :)

Megint gondoljuk csak végig az egészet:
Az alkotók bezárkóznak értő közönségükbe, amely tulajdonképpen hülye, és nem érti őket, de mégis érti, és ezzel együtt is kisebb lesz. Bakker. Komoly."

Furcsa, hogy egy író nem képes felfogni az iróniát, és észrevenni a szavak többszörös jelentésében rejtőző gúnyt sem. De megmagyarázom, nehogy úgy maradj:

A közönség a SCIENCE nem értője, csakúgy, mint a szerző. A közönség – ezt megelőlegezem – nagyobb sebességgel ért egyre kevesebbé a tudományhoz (oktatási színvonal), mint a szerző. Így aztán a tudományt nem értő közönség megértően fogadja a szerzőt (és annak magánál kisebb tudomány meg nem értését). A közönség (a megértő is) pedig egyre szűkebb lesz (lásd föntebb) , a szerző pedig egyre inkább rászorul. Ezt hívják belterjnek. Nem állítom, hogy sci-fi sajátosság, de méreteinknél fogva, és mert egyéb belterjekkel ellentétben állami támogatás nem áll mögöttünk, ránk nézve halálos.

Megértés, Sanyi! Tudom, hogy nem sokszor találkozol ilyesmivel, de én megértelek! :-)

Néhány hozzászóló reakcióját úgy értelmezem (remélem nem félre), hogy azt hiszik, ezekkel a bejegyzésekkel bárkit is arról akarok meggyőzni, hogy a sci-fi a halott. Senkit sem akarok meggyőzni. Csupán egy kis belső válságba kerültem, és hangosan gondolkodom. Azért hangosan, mert hátha engem sikerül meggyőzni, hogy nem így van, vagy azokkal, akik hasonlóan vélekednek, együtt kiötlünk valamit, hogy még látszólag (ha nincs igazunk) se legyen így.

Az már látszik:

• nemcsak én látom válságosnak a helyzetet
• a kétféle (optimista és pesszimista) helyzetértékelés világosan elkülönül a publikáló és még nem kiadott szerzők között
• a közönség nemigen óhajt nyilatkozni
• a hazai helyzet különbözik a külfölditől, valószínűleg sokkal rosszabb
• több optimista hozzászólás és blogbejegyzés végül abba a konklúzióba fordul, hogy a szerzője tulajdonképpen nem is sci-fit ír
• ez lehet, hogy azt mutatja, "csupán" a klasszikus meghatározások szerinti sci-fivel (Asimov-Clarke, Herbert, Card) van a baj
• lehet, hogy a nem egészen tudományos fantasztikumé (Not Entirely Science Fiction) a jövő
• valójában a sci-fi meghatározásában senki sem érdekelt
  

Az a baj, hogy arra képtelen vagyok, hogy a tudományoskodást díszletként használjam...

Azt tervezem, hoyg a következőkben sorra veszem a válságjegyeket és megpróbálom a tünetek kialakulása mögé nézni a sci-fi szereplőin keresztül.

Tehát:

• könyvpiac

1. kiadó
2. terjesztő

• szerzők
• rajongók
• laikus közönség
• hivatásos közönség
  
• konkurens média

Addig is, itt egy link, különös tekintettel a bevezetőre:

"Humoros sci-fit nehéz csinálni. Ugyanaz a probléma vele, mint a pornóparódiával: maga a parodizálandó műfaj eleve vicces, így minek még ki is röhögtetni."

! Borzadjatok!

Internet Impact Factor

Addig buzeráltam, hogy eltűnjön a feketeség, amíg a bevezető szöveg tűnt el... Nem írom újra. Rohadjon szét valamennyi számítógép!
A következő, hosszú feketeség utáni táblázat azoknak az íróknak az interneten tükröződő hatása, mindenféle súlyokkal korrigálva Gugli találatok alapján, akik valamiképpen a sci-fi közelébe kerültek:

Író	"Kor"	Öszes SF publikáció	Korrigált Kulturális Impact	Korrigált Sci-fi Impact
George Lucas (born 1944)	65	2	163.95	76.81
Edgar Allan Poe (1809-1849)	200	2	21.51	59.96
Terry Pratchett (born 1948)	61	2	76.08	46.81
Arthur Conan Doyle (1859-1930)	150	5	9.30	29.67
Carl Sagan (1934-1996)	75	1	145.17	27.99
Neil Gaiman (born 1960)	49	6	42.28	19.15
Cory Doctorow (born 1971)	38	6	44.01	19.13
George Orwell (1903-1950)	106	2	60.04	15.59
Gene Roddenberry (1921-1991)	88	3	14.79	11.52
Stephen King (born 1947)	62	20	27.34	11.16
Kim Stanley Robinson (born 1952)	57	14	2.89	10.04
C. S. Lewis (1898-1963)	111	4	29.23	8.59
Lois McMaster Bujold (born 1949)	60	23	1.86	7.48
Ted Chiang (born 1967)	42	1	6.64	7.29
Richard Morgan (born 1965)	44	6	16.49	7.26
Philip K. Dick (1928-1982)	81	64	0.67	6.27
Douglas Adams (1952-2001)	57	16	8.92	5.92
Neal Stephenson (born 1959)	50	11	7.81	5.35
John Scalzi (born 1969)	40	6	5.94	4.99
Alastair Reynolds (born 1966)	43	11	3.83	4.41
William Gibson (born 1948)	61	10	6.60	3.95
H. P. Lovecraft (1890-1937)	119	5	7.75	3.70
Elizabeth Bear (born 1971)	38	19	3.45	3.48
Aldous Huxley (1894-1963)	115	3	13.66	3.45
Mary Shelley (1797-1851)	212	2	11.71	3.43
China Miéville (born 1972)	37	8	6.06	3.38
Anthony Burgess (1917-1993)	92	2	11.03	3.28
L. Ron Hubbard (1911-1986)	98	30	0.69	3.27
Kurt Vonnegut, Jr. (1922-2007)	87	7	9.43	3.02
Edgar Rice Burroughs (1875-1950)	134	34	0.40	2.80
Greg Egan (born 1961)	48	11	1.16	2.42
Bruce Sterling (born 1954)	55	17	1.65	2.24
Ivan Antonovich Efremov (1907-1972)	102	7	0.18	1.98
Jack London (1876-1916)	133	3	15.08	1.81
Michael Moorcock (born 1939)	70	14	0.95	1.79
Stephen Donaldson (born 1947)	62	5	2.60	1.72
Sergey Lukyanenko (born 1968)	41	19	2.27	1.54
Charles Stross (born 1964)	45	15	1.59	1.54
Marion Zimmer Bradley (1930-1999)	79	85	0.21	1.44
Iain M. Banks (born 1954)	55	10	1.49	1.36
Jules Verne (1828-1905)	181	17	4.09	1.34
Michael Crichton (1942–2008)	67	26	3.02	1.28
Vernor Vinge (born 1944)	65	13	0.67	1.26
Ken MacLeod (born 1954)	55	15	1.50	1.15
Peter F. Hamilton (born 1960)	49	15	1.01	1.09
Ursula K. Le Guin (born 1929)	80	17	1.40	1.07
H. G. Wells (1866-1946)	143	22	1.84	0.98
James Patrick Kelly (born 1951)	58	5	0.75	0.95
Dan Simmons (born 1948)	61	27	1.35	0.92
Arthur C. Clarke (1917-2008)	92	46	0.96	0.84
Orson Scott Card (born 1951)	58	60	1.12	0.83
David Brin (born 1950)	59	18	1.06	0.83
Yevgeny Zamyatin (1884-1937)	125	1	1.37	0.77
Robert Charles Wilson (born 1953)	56	14	0.69	0.72
Isaac Asimov (1920-1992)	89	61	0.85	0.70
Frank Herbert (1920-1986)	89	29	0.95	0.68
Stephen Baxter (born 1957)	52	40	0.72	0.63
Arkady and Boris Strugatsky (1925-1991, born 1933)	84	33	0.22	0.53
Ian McDonald (born 1960)	49	19	0.34	0.53
Ray Bradbury (born 1920)	89	54	0.79	0.51
Edwin Abbott (1838-1926)	171	1	0.85	0.50
Lester del Rey (1915-1993)	94	38	0.37	0.45
Greg Bear (born 1951)	58	39	0.88	0.43
Joe Haldeman (born 1943)	66	28	0.38	0.42
Harlan Ellison (born 1934)	75	32	0.44	0.40
Nancy Kress (born 1948)	61	25	0.38	0.40
Julie E. Czerneda (born 1955)	54	15	0.32	0.40
Larry Niven (born 1938)	71	71	0.23	0.39
John Varley (born 1947)	62	16	0.64	0.39
Damon Knight (1922-2002)	87	20	0.15	0.38
Jack McDevitt (born 1935)	74	21	0.38	0.38
Elizabeth Moon (born 1945)	64	30	0.47	0.35
Fredric Brown (1906-1972)	103	6	0.45	0.34
Robert Merle (1908-2004)	101	3	1.36	0.32
Jerry Pournelle (born 1933)	76	22	0.41	0.32
Gene Wolfe (born 1931)	78	32	0.43	0.31
Timothy Zahn (born 1951)	58	36	0.50	0.29
John G. Cramer (born 1934)	75	2	0.35	0.29
Stanisław Lem (1921-2006)	88	21	0.67	0.27
Alan Dean Foster (born 1946)	63	70	0.46	0.27
Robert A. Heinlein (1907-1988)	102	54	0.33	0.26
Theodore Sturgeon (1918-1985)	91	22	0.25	0.25
Gentry Lee (born 1942)	67	9	0.39	0.25
Cyril M. Kornbluth (1923-1958)	86	9	0.24	0.23
Karel Čapek (1890-1938)	119	5	1.32	0.21
Roger Zelazny (1937-1995)	72	40	0.27	0.21
John Wyndham (1903-1969)	106	21	0.25	0.21
Octavia E. Butler (1947-2006)	62	21	0.24	0.21
C. J. Cherryh (born 1942)	67	52	0.21	0.20
Vonda McIntyre (born 1948)	61	13	0.19	0.20
Joan Slonczewski (born 1956)	53	6	0.21	0.19
Alfred Bester (1913-1987)	96	17	0.21	0.19
Leigh Brackett (1915-1978)	94	18	0.18	0.16
Ben Bova (born 1932)	77	73	0.18	0.15
James Blish (1921-1975)	88	32	0.12	0.13
H. Beam Piper (1904-1964)	105	18	0.11	0.12
Robert Silverberg (born 1935)	74	105	0.12	0.12
Wolfgang Jeschke (born 1936)	73	6	0.10	0.12
Fritz Leiber (1910-1992)	99	41	0.13	0.12
Olaf Stapledon (1886-1950)	123	12	0.12	0.12
Brian Aldiss (born 1925)	84	60	0.22	0.11
Kir Bulychev (1934-2003)	75	50	0.08	0.11
Jack Vance (born 1916)	93	50	0.13	0.11
Harry Harrison (born 1925)	84	69	0.15	0.10
Algis Budrys (born 1931)	78	19	0.08	0.10
Ian Watson (born 1943)	66	41	0.25	0.10
Hal Clement (1922-2003)	87	19	0.08	0.10
Robert Sheckley (1928-2005)	81	41	0.09	0.09
Mike Resnick (born 1942)	67	79	0.09	0.09
A. E. van Vogt (1912-2000)	97	41	0.08	0.09
William C. Dietz (born 1945)	64	35	0.11	0.09
Piers Anthony (born 1934)	75	114	0.14	0.09
K. W. Jeter (born 1950)	59	24	0.10	0.09
Poul Anderson (1926-2001)	83	94	0.09	0.09
Fred Hoyle (1915-2001)	94	19	0.35	0.08
Frederik Pohl (born 1919)	90	76	0.07	0.08
Philip José Farmer (1918-2009)	91	60	0.11	0.07
Bob Shaw (1931-1996)	78	35	0.16	0.06
Curt Siodmak (1902-2000)	107	13	0.08	0.05
Herbert W. Franke (born 1927)	82	11	0.27	0.04
Clifford D. Simak (1904-1988)	105	49	0.05	0.04
Brian Daley (1947-1996)	62	41	0.09	0.04
Jack L. Chalker (1944-2005)	65	62	0.04	0.04
John Brunner (1934-1995)	75	114	0.04	0.03
Kōbō Abe (1924-1993)	85	21	0.12	0.02
Sam Lundwall (born 1941)	68	23	0.34	0.02
Ray Cummings (1887-1957)	122	18	0.03	0.02
René Barjavel (1911-1985)	98	29	0.06	0.02
J. G. Ballard (1930 - 2009)	79	41	0.03	0.01
Alexander Beliaev (1884-1942)	125	13	0.01	0.00
Dan Brown			1028.43	163.06
Chuck Palahniuk			16.19	2.65
Ernest Hemingway			4.47	2.56

Meglepő, mi? Engem földhöz vágott, de logikus és megjósolható.

Lucas, mi?

Adott területre mindig a kortársak vannak a legnagyobb hatással, és az idő csak az irodalmilag igazán nagyoknak ad tartós hatást. Olyanoknak gyakorolják a legnagyobb a hatást a sci-fire, akiknek a kultúra egészére is nagy a hatásuk.

Vagy Lucas...

És nagy sci-fi klasszikusok sehol sincsenek. A sci-fi megváltozott, és a kortársak közül nagyobb hatással vannak rá a nem igazán sci-fi írók (Gaiman, Prachett, King, Miéville), mint a keményvonalas SF szerzők...

Bármilyen szomorú is, a valódi, nem csupán sci-fi klsszikusokon kívül a mai sci-fi Internetes Impactját a mi korosztályunk (35-55 korosztály) határozza meg leginkább.

Ami még döbbenetesebb, hogy a sci-fi keresőszóval Palanhiuk és Hamingway is elég nagy hatást mutat. A szomorú és intő, hogy Dan Brown mekkorát... Jelzi, hogy az internethasználók zömének mit jelent a sci-fi, mennyire vannak tisztában azzal, mit jelent.

Az Internetes korszak egyoldalúságát mutatja, hogy Ted Chiang, akinek egyetlen önálló kötete van, és összesen 11, nem regény méretű írása, hatásban már előzi Dick-et. Normális ez? Valóban "nagyságrendekkel" jobb Asimovnál? De nagyjából ugyanez igaz Scalzira, Cory Doctorowra, vagy Liz Bear-ra...

Lehetne még elemezgetni, hogy a feminista írók mennyire együtt vannak, hogy a nagy sci-fi klasszikusok is hogy összeszorultak, nagyjából hasonló befolyással. Remélem valamennyire érdekel ez a kísérlet, de ha nem, én jól töltöttem el az időt, amig csináltam.

Hát emiatt, és mert eddig a számomra egyik legfontosabb könyvet olvastam, ma már nem válaszolok az előző posztok kommentjeire.

Insufficient Memory

Az ilyesmit úgy el tudom felejteni:

"Alexandra Irodalmi Kávéház

szep. 25

Péntek

17.00

Galaktika klub - Antal József Justitia című könyvének bemutatója. A kötetről Antal József íróval Csordás Attila, a Galaktika magazin kommunikációs vezetője beszélget. Téma: szépirodalom és science-fiction, nők, igazság és vakság az irodalomban. Házigazda a Metropolis Media Kiadó"

Vagyok akkora kurva, hogy annak az irodalmi kávéházába megyek, akit a könyvszakma hóhérának tartok. És van pofám ezt a kiadómhoz való hűséggel takargatni...

Szóval, gyertek el! Utána a trombiba megyünk...

Some Principals

Attól tartok, hogy a sci-fi zombulásáról – remélhetően – kitörő vitában közös definíciók hiányából fakadó félreértések miatt megint elszabadulnak az indulatok, mint annak idején a Solaria fórumon a robotokról szóló vitában.

Tehát, az alábbiakban arról, hogy mit tekintek én sci-finek. Elegánsabb, és főleg rövidebb lenne linket adni, mert az anyag elvileg fenn van a Terrán, gyakorlatilag azonban a honlap megzombult, és TUDOM, hogy úgyse mennél el oda elolvasni. Itt, talán...

Lehet vitatkozni ezzel a nem igazán eredeti (eredetileg orca definiálta a sci-fi rétegeit a racionalizáló tudomány bennük foglalt mennyiségével és mélységével) definícióval, de tartsd szem előtt, hogy ez csupán az én véleményem, arra szolgál, hogy tudd, én mire gondolok, ha sci-fit vagy fantasyt vagy magreált mondok.

Íme:

Fantasztikus!
Sokak – talán a Fantasztikum rajongótáborának többsége szerint – semmi szükség a fantasztikus zsáner, zsánerek pontos meghatározására, ennek ellenére időről-időre születnek ilyen meghatározások – melyek általában sehová sem vezetnek, sőt csak fokozzák a zsánert övező homályt és erősítik a mítoszt, hogy efféle meghatározás mindenestül lehetetlen.
A Terra Projectnél azonban úgy látjuk, hogy – legalábbis házi használatra – lehetséges és szükséges ilyen meghatározás.
A szükségességet egyrészről a hamis (Sience Faketion, Faketasy, lásd ott) sőt provokatívan zsánerellenes, fantasztikusnak tűnő művek (agresszív zsánerparódiák) megjelenése indokolja, melyek mindkét szerkesztő praxisában fel-felbukkannak, másrészről az alzsánerek (szerintünk örvendetes) fúziójának korszakában az a konzervatív (talán egyfajta sznobizmusnak is nevezhető) olvasói igény, mely az effajta orientációt igényli.
Az olvasó a lehetőség valóságosságáról jelen jegyzet megismerése után személyesen győződhet meg, esetleg még vitába is szállhat meghatározásaink és besorolásaink filozófiájával és logikájával. A marxizmus klasszikusai szerint vitában születik az igazság. Legalábbis fényesebbre polírozódik, amit annak hiszünk.
Bár nem áll szándékunkban saját meghatározásainkat bárkire ráerőltetni, efféle meghatározásokra égető szükség lenne a mindennapi életben is. A sci-fi elnevezés legalábbis végletesen korrumpálódni látszik egyrészt abban az értelemben, hogy a laikusok tájékozatlanságból, a rajongók pedig szeretetből minden, fantasztikus elemeket felvonultató alkotásra egyre-másra ráaggatják a címkét, másrészt abban az értelemben, hogy a média és a politika nem éppen felkészültségükről ismert szereplői az ellenfél légből kapott elképzeléseit szeretik e nagyvonalúan pejoratív jelzővé előléptetett rövidítéssel illetni.
Tucatjával ismertek különféle többé-kevésbé találó meghatározások, olykor egészen szellemes, olykor inkább nevetséges definíciók is, azonban használhatóságukat általában erősen lerontja inkább kirekesztő, mint integráló szándékuk, a meghatározáshoz használt jellemzők kiválasztásának eseti jellege és a definíció felépítésének iránya. A Terra meghatározásai más elvek szerint épülnek fel.
Első körben a fantasztikum egészét kívánjuk definiálni, mivel ezt sajnálatosan kevesen kísérelték meg – noha a kifejezés számos világnyelven (The Fantastic, Phantastik, Fantastique, Fantástico, Fantastyka, Фантастика) létezik, mutatván az integrálás igényét – majd a tágabb meghatározásból kiindulva definiáljuk az alzsánereket. Meghatározásunkban el kívánjuk kerülni a korábbi definíciók alapvető hibáit, tehát nem illékony tematika és/vagy nehezen meghatározható intellektuális funkció, hanem a fantasztikus elemek racionalizálásának mértéke és módja szerint soroljuk be az alzsánereket. Pete László bon mot-ja szerint ugyanis az ember nem racionális lény – csupán racionalizáló.
A FANTASZTIKUM a Terra Project felfogásában magában foglal minden olyan művészeti – irodalmi vagy képzőművészeti – alkotást, melynek a valóságon túlmutató elemek nélkülözhetetlen részei, azok nélkül nem értelmezhető.
A Terra Antológia jellegéből következően az irodalmi alkotásokra koncentrál, és a fantasztikus irodalmon belül, attól függően, hogy szöveg mi módon és mennyiben racionalizálja a realitáson túli elemeket, négy irányzatot különböztet meg: Tudományos Fantasztikus, Fantasy, Mágikus Realizmus és Természetfölötti alzsánereket. Ezek az alzsánerek természetesen nem átjárhatatlan kategóriák, hanem egymással nagyon is szoros kapcsolatban álló, kölcsönhatásra, fúzióra képes irányzatok. A Terra kifejezetten támogatja az ilyen fúziós kísérleteket.
Anélkül, hogy ez bármiféle minőségi értékítéletet hordozna, tekintsük elsőként az angolul sokféle névvel jelölt, de a magyar kifejezéssel pontosabban leírható Tudományos Fantasztikus alzsánert.
A TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS történet a reális világon kívül eső elemeket a természet- és társadalomtudományok módszereivel és logikájával, a reális világból, mint premisszából kiindulva teljes mértékben racionalizálja.
Nem szükségszerű a tudomány explicit jelenléte a történetben. Azonban ahhoz, hogy Tudományos Fantasztikumról beszéljünk, teljesülnie kell annak a szükséges és elégséges feltételnek, hogy az ábrázolt szituációk, világok a kortárs természet- és társadalomtudományos ismeretek alapján racionális módszerekkel levezethetők legyenek a reális világból.
Nem szükséges az sem, hogy ez a levezetés megjelenjen a történetben, azonban az ábrázolt világ “működése” mindenképpen feltételezi egy ilyen levezetés lehetőségét.
A Tudományos Fantasztikus irodalom témái Nemere István a ’80-as években felállított kategóriái szerint: a Tér, az Idő és az Értelem. Ezen főtémák játékai önmagukban és tetszőleges arányú kombinációjukban lefedik valamennyi már létező és születendő művet.
A Tér a Föld középpontjától és az óceáni mélységektől a világűrön keresztül más dimenziókig és univerzumokig terjed.
Az Idő felöleli az emberiség és a világegyetem múltját, jelenét és jövőjét.
Az Értelem lehet emberi vagy nem emberi – mesterséges és/vagy idegen.
Ha az Értelmet, mint témát tekintjük, fontos megjegyezni, hogy a Tudományos Fantasztikus mű természetesen magát a tudományt/technológiát, annak fejlődését, társadalmi hatásait is ábrázolhatja – a legjobb sci-fik témája valójában éppen ez. Felvonultathat valós, a történet keletkezésének idején elfogadott tudományos ismeretek alapján álló, spekulatív, a kortárs tudomány extrapolációjából származó, vagy kisebb-nagyobb, illetve teljes mértékben fiktív, a kortárs tudományos ismeretekkel alá nem támasztott, de szigorúan az elfogadott tudományos módszereket és logikát alkalmazó tudományt és technológiát. A. C. Clarke vagy Zsoldos Péter műveiben főként valós és spekulatív, Isaac Asimov és a Sztrugackij fivérek történeteiben elsősorban a spekulatív és fiktív tudományról olvashatunk. P. K. Dick, Ray Bradbury és Iain Banks regényeinek tudománya többnyire teljesen fiktív.
Bár a racionalizáló/ábrázolt tudomány és az ábrázolt témák szerint szokás az ún. hard, szoft, szocio, és egyéb SF megkülönböztetése, a Terra ezeket a megkülönböztetéseket nem ismeri el és minden olyan írást, mely a fentebb bemutatott kritériumoknak megfelel, Tudományos Fantasztikus műként fogad el.
Természetfölötti elemek, azaz a kortárs tudományos ismeretekkel megmagyarázhatatlan, esetleg azoknak ellentmondó erők, logika, lények és világok a nem Tudományos Fantasztikusként megjelölhető fantasztikus alkotásokban fedezhetők fel.
A természetfölötti erőkkel létrejött interakciókban a reális világ talán még sarkítottabban jellemezhető, a természetfölötti erőkkel és logikával szemben talán még jobban megvilágíthatók az emberi jellemek és motivációk, mint a valóság kiterjesztéseiben. Így a természetfölötti tágabb teret nyithat a történetmeséléshez, az alkotó tehetség fantáziájának kibontakozásához.
A Fantasztikumban a természetfölötti jelenlétének arányától, eredetétől és racionalizálásuk mértékétől függően a Tudományos Fantasztikus mellett három további zsánert különböztetünk meg.
A TERMÉSZETFÖLÖTTI műben meghatározásunk szerint az ábrázolt világ reális, vagy a science fictionnél bemutatott módon a valóságból levezethető, a természetfölötti logika, erők és szereplők pedig ezen az ábrázolt világon kívül helyezkednek el, kívülről hatnak. A történet valóságon kívül eső elemeit a természetfölötti erők és a logika teljesen racionalizálják.
A reális világ szereplői számára a mágia – a természetfölötti erők befolyásolásának képessége – általában nem hozzáférhető vagy passzív, többnyire ismeretlen törvényszerűségek szerint működik. A mágia valódi, tudatos használói a történetben sok esetben szó szerint „megidézett” természetfölötti lények. A reális szereplőknek általában kevés a befolyásuk a természetfölötti erőkre, illetve ellenkező esetben maguk is a „másik” világhoz tartozónak bizonyulnak.
A Természetfölötti témáit átfedéseik miatt igen nehéz tisztán kategorizálni, néhány főbb vonulata azonban meghatározható.
A természetfölötti horrortörténetek talán a meghatározásunknak megfelelő legtisztább természetfölötti írások. Újabb keletű, de napjainkban igen sikeres vonulat az urban fantasynak az az ága, melyben a menny és pokol örök harcának színtere az emberi világba helyeződik át. Egy harmadik nagy témakör a transzformációs történeteké, melyekben valós hősök válnak természetfeletti lényekké, vagy küzdenek ilyen transzformált lényekkel.
Természetesen a fentieken kívül számtalan kategorizálhatatlan téma létezik és létezhet.
A Terra – azzal a feltétellel, hogy a történet saját logikájának engedelmeskedik –, e kategorizálhatatlan témákat még szívesebben fogadja.
A MÁGIKUS REALIZMUS világa reális, vagy a science fictionnél bemutatott módon a valóságból levezethető, azonban ezt a reális világot tökéletesen átszövik a realitáson kívül eső elemek. A természetfölötti logika, erők és szereplők a reális világ részei, alkotói és mozgatói, számos esetben a történet főszereplői. Olyannyira, hogy ezekben a történetekben a racionalizálás teljesen elmarad, a természetfölötti szerves, magyarázatot nem igénylő, magától értetődő része a világnak, a történéseknek.
Ellentmondásnak tűnik a Mágikus Realimusnak az a jellemzője, hogy – a Természetfölöttihez hasonlóan – az irreális elemeken túl az ábrázolt világ a „normál” természeti törvényeket követi, színre lépésük után sokszor még a természetfölötti eredetű elemek is azoknak engedelmeskednek (Lásd Neil Gaiman Amerikai istenek).
A Mágikus Realizmus meglepő módon nem jelent okvetlenül mágiát, sőt az idesorolt művek jelentős részében semmiféle mágiát sem találunk. Saramago Vakságában például az emberek egyszerűen elveszítik, majd visszanyerik látásukat. A történetet mégis azért soroljuk a Mágikus Realizmushoz, mert hiányzik belőle a látás változásának racionalizálása, az egyfajta természetfölötti történésként következik be.
A Mágikus Realizmus témái nehezen kategorizálhatók, mivel ha természetfölötti elemeket figyelmen kívül hagyjuk, a Mágikus Realizmus a reális világ eseményeit meséli el, a természetfölötti történések „csupán” peremfeltételekkel szolgálnak ezekhez.
A FANTASY történetben az ábrázolt világ önmagában természetfölötti és általában egészében a realitáson kívül esik – bár a realitás és a fantasy-világ között létezhetnek átfedések és átjárók. A két világ együttes „működése” csakis az átfedésekben és átjárókban lehetséges, ahol is inkább a természetfölötti elemek dominálnak, hiszen létezésük alapfeltétele a realitáson kívüliség. A meghatározás szempontjából a legfontosabb: saját – természetfölötti – szabályai szerint ez a fantasy-világ teljes egészében racionalizálja önmagát.
A varázslat, a mágia kötelező eleme a Fantasynak, azonban a történetben felbukkanó természetfölötti lények, erők az adott világ szabályainak (mágia) ugyanolyan szigorú engedelmességgel tartoznak, mint a reális világ lényei és erői saját természeti törvényeinknek.
Jellemző, szinte általános érvényű szabály, hogy a Fantasy lényei között – legyen bár a világ a valóságtól a legteljesebb mértékben elrugaszkodott – mindig találunk emberi lényt, lényeket. A jól ismert, legalábbis ismerni vélt humán pszichével, még akkor is, ha az emberi szereplő mellesleg mágikus hatalommal is bír.
A Fantasy mágiája megítélésünk szerint egyfajta tudomány. A. C. Clarke híres bon mot-ja szerint „Bármely elegendően fejlett tudomány megkülönböztethetetlen a mágiától.” Véleményünk szerint a mondás fordítva még fokozottabban igaz: „Bármely kellően fejlett mágia megkülönbözhetetlen a tudománytól.” Ha a mágia bizonyos, a saját szabályrendszeren belül konzekvensen felismerhető és leírható képességek és/vagy megtanulható fogások által reprodukálhatóan alkalmazható, gondolatilag nem különbözik a tudományos módszerektől. Mindössze a premisszák mások – a fantasy terét tehát tekinthetjük úgy is, mint egy a miénktől kisebb-nagyobb mértékben eltérő fizikai állandók szerint berendezett világegyetemet.
A Fantasy témái többféleképpen kategorizálhatók. Az alzsáner őshazájában, angolszász nyelvterülten ezeknek a kategóriáknak már-már barokkos túlburjánzása tapasztalható – az ennek megfelelő elkerülhetetlen átfedésekkel és az egyértelműség hiányával. Úgy hisszük, más peremfeltételekkel a nemerei felosztás itt is alkalmazható: a Tér, az Idő és az Értelem, mint főtémák önmagukban és tetszőleges arányú kombinációjukban lefedik valamennyi már létező és születendő művet.
A Tér meghatározásunk szerint tehát a fantasy-világ, mely létező földi helyek, városok és vidékek természetfölötti rétegeitől más dimenziókban és univerzumokban található helyszínekig terjed, lehetséges átjárókkal és átfedésekkel a reális világgal. A könnyebb értehetőség kedvéért így sorolható be az ún. Kortárs Fantasy egy része (Urban Fantasy, Elfpunk), a Történelmi Fantasy (Mitologikus fantasy, a Történelem Előtti és Történelem Utáni Fantasy), a Bolygóközi Fantasy, etc.
Az Idő a fantasy-világ saját ideje, mely azonban párhuzamosan folyhat a reális világ múltjával, jelenével és jövőjével. Ide sorolhatjuk például a Történelmi Fantasy-t valamennyi alzsánerével.
Az Értelem lehet emberi vagy nem emberi, természetfölötti. Eszerint tudjuk megkülönböztetni a Hősi Fantasyt a Társadalmi Fantasytől és a Dark Fantasytól.

Zombies in the Ghetto

Lelkem békésen lebeg, mosolyogva írtam az alábbiakat. Macska volt nálam, és nem féltem használni. Egy feline kisragadozó, az egy feline kisragadozó. Már neve is van: Cirka. Gereznáját azonosítottuk: fahéj színű márvány cirmos.

Igen különös érzés ráébredni a embernek, hogy egész addigi világképe valószínűleg hibás volt, és nekiállni felépíteni egy újat, most már azzal a biztos tudattal, hogy a következő is nagy valószínűséggel hibás lesz.

Velem most fordul elő negyedszer.

Az első úgy nyolcéves koromban esett, amikor – hála az Anyaszentegyház buzgó pásztorainak –, elsőáldozásra felkészülés közben elveszítettem a vallásomat és istenhitemet (Jézus szerencsére maradt).
A második nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt, amikor választott hivatásom, a tudomány fedte föl egyre másra olyan oldalait, melyek tökéletes tagadásban álltak mindennel, amit addig hittem róla, a világban elfoglalt helyéről és művelőiről.
A harmadik éppen három éve zajlott, amikor a csürhe működése következtében elvesztettem minden illúziómat a modern liberalizmussal kapcsolatban, és revelációszerűen helyre kerültek olyan mozaikdarabkák, melyek azelőtt erősen akadályozták a megértését bizonyos folyamatoknak és „eredményeknek”.
Az utolsó pedig a HUNGAROCONon kezdődött, és még most is zajlik, de szerencsére már nem olyan nagy világnézeti egységeket érint, mint a hit, a tudomány, vagy az ideológia, „mindössze” a sci-firől van szó. Amely nagyjából tizennégy éves koromtól mindennapi része az életemnek az olvasmányok és rajzolgatás szintjén, aztán egyetemista koromtól az írás és a komolyabb rajzolás még nagyobb teret kapott az olvasás mellett, az első publikációk után pedig akár még hivatásnak is nevezhetem, különösen most, hogy az a megtiszteltetés ér, hogy szerkesztőként dolgozhatom a következő generációval. Szóval, ez a valami nagyjából az életem, na! És szépen megcsömörlöttem az egésztől.

Pont most kellett „megvilágosodnom”!

A probléma ráadásul kettős. Egyrészt arra döbbentem rá, hogy a sci-fi, mint zsáner világszerte halott, legalábbis erősen élőhalottra hajaz, amihez Alsó Merániában hozzáadódik még az irodalmi gettó is. Zombinkat tehát gettóba zárták: szép kis helyzet! Még cifrább, ha azt mondom, hogy olyan Undead került gettóba, mely aktívan részt vett saját elzombulásában, ezt a fojtogató kényszerlakhelyet részben önmaga jelölte ki magának, és nem sok mindet tesz azért, hogy kijusson belőle. Sőt húzza magára az ajtót, nehogy kívülről ki találják nyitni.

Undorító és megrögzött szokásomhoz híven gondolkodni kezdtem ezen a jelenségen. Elsősorban a sci-fi halálán. Az eszmefuttatás néhány argumentuma majdnem olyan idős, mint magam vagyok. Egy Stanisław Lem nevű lengyel filozófus, aki mellesleg sci-fit is írt, nagyjából a születésem idején élhetett át hasonló csömört és kezdett a zsáner hangos és alapos bírálatába (Summa technologiae, Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia). Lem fő baja a sci-fi felszínessége, igénytelensége, megújulásra képtelensége volt. Azt is nehezményezte, hogy irodalmilag és történetvázak tekintetében semmi újat nem volt képes fölmutatni, megmaradt az üres szenzációhajhászás szintjén. Az sem tetszett neki, hogy a tudományt/technológiát csak ürügyként használják a szerzők, valójában minden tudományos meggondolást nélkülöző, szenzációhajhász fantazmagóriákban élik ki magukat, és – bármilyen ellentmondásos is – a tudományt illető fantáziájuk nevetségesen ekélyes és szegényes. Sok mindenben lehet vitatkozni Lemmel, legfőképpen amiatt, hogy megállapításait elsősorban a nyugati, közelebbről az angolszász sci-fi alkotásai alapján tette, tudomást sem véve pl. a szovjet szerzők eredményeiről (egy jó lengyelnek az orosz kultúra valószínűleg szándékolt vakfolt).

Az a probléma, hogy Lem megállapításai ma is ülnek, sőt, talán még fokozottabban. Akkoriban nem számolhatott ugyanis azzal, hogy a sci-fi sematikussá válik. A technológiai hurráoptimizmus évtizedének végén (Megyünk a Holdra, emberek!) nem számolhatott a technológia fejlődés megtorpanásával (harmincéves hiátus a közlekedési eszközök fejlődésében, harmincéves tötyörgés az energiaiparban, etc.), melyet egyébként éppen az általa jósolt kibernetikai irányváltás okozott. Nem számolhatott az átlagember csalódásával amiatt, hogy a tudomány nem képes megoldani hétköznapi problémákat, sőt látszólag szaporítja azokat. Nem számolhatott azzal sem, hogy a közönség a sci-fi által megjósolt csodák elmaradása (No flying cars, no spacecities, no maglevs, no atomic lighters, folks!) miatt megorrol magára a sci-fire is. Nem számolhatott azzal sem, hogy részben a technológiai irányváltás eredményeképpen a mozi látványvilága ilyen mértékben felhgítja a sci-fit és olyan irányokba kényszeríti, amelyek gyakorlatilag akkor is zárójelbe teszik a „tudomány” szót, ha egyébként lenne rá igény. Nem számolhatott azzal, hogy a technológia irányváltás éppen a sci-fiben hív életre új, de annál sematikusabb irányzatokat. Azzal pedig végképpen nem számolhatott, hogy ez a technológiai irányváltás nem a haladást, hanem legfőképpen a munkátlan néptömegek szórakoztatását fogja szolgálni és az olvasóból interneten csüngő konzumidióta válik (különös tekintettel a sci-fi mindenkori legpotensebb célközönségére, az ifjúságra), aki minél tudatlanabb, annál hangosabb. Azzal sem számolhatott, hogy a felnövekvő írógenerációk technológiai, természettudományos érdeklődése, de főként képessége éppen a társadalom technológiai érdektelensége/ellenessége miatt milyen alacsony lesz. Nem számolhatott azzal, hogy a kibernetikai forradalom révén végül a technológiai fejlődés megugrik, és a technológiai/természettudományos képességek terén igen gyönge sci-fi írók technológiai fantáziája messze elmarad nemcsak az elődöké mögött, de még a technológia saját fejlődése mögött is. Alibi sci-fik tömkelege lett a vége, melyek már csak nevükben őrzik a zsáner egykori vonásait, melyekben minden szélhámosság (technoblabla, szenzációhajhász plotok, melyek minél nagyobbra szabásában vetélkednek az írók, etc.) megengedett, csak a technológiai részletekkel ne kelljen vacakolni! Az olvasónak sem.

Mindezek eredménye a leszűkült piac. Kit érdekel az elszürkült fantázia, a szélhámos szerzők, ha maga a valóság izgalmasabb, és amit ígér, azt be is tartja. Optimisták figyelmébe: el kellene gondolkodni azon, hogy a legnagyobb amerikai sci-fi magazinok példányszáma nem haladja meg egy nagyságrenddel a Galaktikáét abban az országban, ahol a könyvpiac viszont legalább két nagyságrenddel nagyobb…

A halál akkor kezdődik, amikor a szervezet nem képes többé megújulni, önmagát emészti föl. Ez történik a sci-fivel tematikailag. Mégpedig azért, mert miközben gondolati (tudományos és irodalmi engedményeket (Lem az irodalmi hiányosságokra is alaposan kitér a Fantasztikum és futurológiában) tett, elment abba az irányba, melyben az ún. ötlet egyeduralkodóvá vált az irodalmi megvalósítással szemben, kinevelve azt az olvasótábort, melynek fogékonysága szinte kizárólag csak az ötletre irányul, ráadásul eléggé egyoldalúan inkább mennyiségi szemléletben. Mindezzel nincs is baj, amíg a szerzők győzik ideákkal. A probléma akkor kezdődik ha elfogynak az új ötletek. Ez be is következett a kilencvenes évekre (Card Végjátéka-Szószólója, Brin Dettója ritka fenomén), nincs már új a Napok alatt, ha utánaolvas az ember, kiderül, hogy a hatvanas évekre gyakorlatilag már mindent megírtak.

A bolsevik rendszer egyoldalúsága miatt Alsó Merániában a rendszerváltás után kitűnően megél(t) abból a kiadó és szemfüles szerző, hogy letörlessze az adósságokat, vagyis megjelentesse a klasszikussá vált nyugati darabokat, illetve idegen nyelvű jártassága alapján, bízva abban, hogy az eredeti sokára jut el Magyarországra, szépen összeollózhatott olyasmit, melyet idehaza eredetiként adhatott el (pláne, ha egy kicsit magyarra aktualizálta), de az angolszász piacon rég lerágott csont volt. Ez az írói tendencia szerencsére mára megfékeződött, de meglehetős szögeket vert be halottunk koporsójába.

Lem természetesen mit sem sejthetett arról, hogy a rendszerváltás idejére a magyar értelmiség sikeresen gettófalat rak a népszerű irodalom köré, egyszerűen azért, mert

• megtehette a sznob kultúrpolitika segítségével, elég volt a népszerű irodalom értéktelenségét és burzsoá csökevény voltát megfelelő helyeken kidomborítania
• létérdeke volt, mivel a lektűr komoly piaci konkurenciát jelentett a senki által nem értett és vett modernkedő irodalmároknak, irodalomtörténészeknek, egyszóval mindenkinek, aki abból él, hogy maga sem érti, amit mond.

Lem nem tudhatta, de valószínűleg megjósolta volna, hogy a magyar sci-fi részben önként sétál be ebbe a gettóba. Egészen egyszerűen azért, mert amikor az ötvenes években a bolsevik ideológia szolgálatába állt, és fölvállalta, hogy a haladó ifjúság tanítója lesz, egyúttal korosztály irodalommá is vált, majd a kuczkai érában abbéli görcsös igyekezetében, hogy ebből a kategóriából kitörjön, mindenféle funkciókat vindikált magának, sznob értelmiségi allűröket vett fel és a „tudományos” jelleget kidomborítva csaknem teljesen megfeledkezett a fikcióról, az irodalomról. (Kisebb csodával fölér Zsoldos Péter életműve ebben a közegben.) A magyar sci-fi író (és rajongó) ez időtől kezdve az univerzális világesze, a tévedhetetlen tudományismerő és stílusvirtuóz, aki lenézi a bölcsészt, mert nem képes őt követni a természettudományok világába, akit viszont ő (és átlagolvasója) nem hajlandó követni az irodalom mélységeibe. A probléma, hogy a bölcsész tényleg nem volt képes még annyi természettudományos belátásra sem, melyet a felszínes sci-fi írók műveinek megértéséhez kellene, így önvédelemből annak irodalmi értékeibe, illetve azok hiányba kapaszkodott, és az egészre ráütötte a silányság bélyegét. Többnyire nem is egészen jogtalanul. Erre a természetes válasz egyrészt az lenne, hogy az író megpróbál irodalmilag is fejlődni (Kuczkáék ezt megkísérelték, legalábbis Kasztovszki Béla tanulságtétele szerint. Az eredmény azonban visszás: egyrészt továbbra is különálló valamiként – SF munkacsoport próbálkoztak, fenntartva az akkora záródó gettót, másrészt valamiféle alázatossággal, beismerve, hogy irodalmilag bajok vannak.), egyúttal párbeszédet indít a bölcsésszel annak természettudományos felvilágosítására. Ne feledkezzünk azonban a magyar sci-fi író fentebb felvázolt jellemvonásairól! Így tehát megsértődtünk, és önként belső száműzetésbe vonultunk, azzal hitegetve magunkat, hogy a mi természettudományos „tudásunk„ felsőbb rendű a bölcsész cöncögésnél. Ez egyrészt nem igaz, másrészt az ifjúsági irodalom bélyegével homlokunkon igen nagy könnyelműség a fondor bölcsészt egyedül hagyni a kulturális irányítással, mecenatúrával. Bár nem a földön jár, a bölcsész nem hüyle, különö9sen, ha együl hagyjék a húsosfaékkal. Meg is lett az eredménye. El tudjuk képzelni azokat a pályázati pénzeket, emyleket egymás között kiosztogatak? Nem BKV nagyságredű, de megélnek belőle...

Lem nem tudhatott arról sem, hogy a gettóba a sci-fi nem egyedül vonult, rajongótábora ész nélkül követte, és a sci-fi szerzők mentalitását örömmel magáévá is tette. (Érdekes aspektus, hogy „tiszta” rajongó nemigen akad. Ha megkaparod, valamikor mindenki írt valamit.).

Hogy a magyar sci-fi közélet olyan, amilyen, az a gettólét eredménye. Ebben az évben számolták, számolják fel a Dzsumbujt, a szociológusok paradicsomát az Illatos út-Gubacsi út sarkán. Hajmeresztő, hogy a Dzsumbujban tapasztalt szociológiai jelenségek mennyire átültethetők a hazai sci-fi közéletre is!

Mert a gettólét például önfenntartó, és egy idő után, főleg a gettóba születettek hajlamosak erővel is fenntartani azt, bennmaradni a falak mögött, mert az már ismerős, nem bánt. Ez a jellemző viselkedés ma sci-fi körökben.

Be is fejezem az elemzést, mert ki illene térni egyrészt arra a kis vitára, mely a post után keletkezett, másrészt megválaszolni az ottani felvetéseket, harmadrész elemezni a vitát, végül keresni valamiféle megoldást.

Mint általában az ilyen jellegű vitákban nem sok érdemi reakció jött, még afféle tétova vélemény, is akadt mely valahol középen található a két meghatározó szélsőség, a dögletes pesszimizmus és a hurráoptimizmus között.

Ettől érdekesebb, hogy akik „birtokon belül vannak”, vagyis a befutott szerzők, sokkal rózsaszínűbbnek látják a helyzetet, mint azok, akinek nem sikerült megugrani a publikálási küszöböt. De ez természeten nem véletlen. Valahol mindenkinek igaza van, jó posztmodern liberális módra, de azért talán valami súlyzófaktort kellene rendelni az állításokhoz aszerint, ki hol áll a megjelenésben. :-)

Elgondolkoztató, hogy a publikálási hierarchiában alacsonyabban állók hajlamosabbak elfogadni a zsáner bírálatát, elgondolkodni az Undead állapoton, és reménytelenebbnek megítélni a gettó körülményeit és a kitörés esélyeit, mint azok, akik szerencsésebbek. Úgy tűnik a publikálási állapot különböző, ellenkező előjelű, de súlyos elvakultságokat szül, melyeket előbb meg kellene szüntetni, mielőtt nekiállunk delejezni a halottat, aztán vele együtt kilépni a gettókapun. A legsúlyosabb elvakultság egyébként a nem befutottak részéről merül fel. Számukra a befutott író mindenképpen tehetségtelen, csak a szerencséjének és a haverjainak köszönheti a megjelenést. Szóval a patás ürdöng maga. Legalábbis ogre. Lehet ebben akár igazság is (Én a szerencsémnek köszönhetem, hogy a pályám kezdetén minden beküldött írásom nyert a pályázatokon, és a szerencsének köszönhetem a Galaktikás ismeretséget is.), de mielőtt ilyen kijelentéseket tesz az ember, illik önvizsgálatot tartani.

Nota bene, nem labirintusban vagyunk, nem azért nem leljük a kiutat, mert nincs, vagy nehéz megtalálni, hisz’ ott az ajtó az orrunk előtt, hanem azért mert
1. nem is keressük

1.a. mert jól érezzük magunkat berekesztve
1.b. mert sikeresek vagyunk benne
1.c. mert ez az igényszintünk
1.d. mert békében elvagyunk
1.e. mert felsőbbrendűnek hisszük magunkat idebent
1.f. mert nem akarunk kijutni

• mivel nem merünk
• mivel tisztában vagyunk saját gyöngéinkkel
• sértődöttségből, csak azért se!

2. azt se tudjuk, hogy be vagyunk zárva

• tudatlanságból
• hurráoptimizmusból

3. nem hiszünk a kitörés lehetőségében
4. nem tudjuk, hogyan kellene kitörni

– Megvilágosodni sohasem késő! – mondta Szidharta és máris Buddhává változott.

Annál is inkább, mert tavaly egy kicsit megnehezteltem Fonyódi Tibire a Katedrális, mint „időutazós kalandregény” ön-definiálása miatt. Most belátom, hogy igaza volt és van. Megkövetlek, Tibor bátyám! :-)

Mert ebből az egész kilátástalan nem-labirintusból Tibi útja a kiút. Lerázni a korlátokat, vállalni, hogy lektűrt írunk, de abból aztán a legjobbat, a legsikeresebbet. Nem sci-fit írni, hanem időutazós kalandregényt, űrutazásos kalandregényt, tudományos kalandregényt, űrháborús kalandregényt, techno thrillert – mit tudom én még mi egyebet, de nem azt a billogot billegtetni a fülünkben, ami a kutyának se kell. Kitágítani, nem leszűkíteni zsánerhatárokat. Közben eltanulni az elitirodalomtól, amit érdemes; pályázni, pályázni és pályázni nem kizárólag a sci-fi pályázatokra; ott és akkor az irodalmárok orra elé tolakodni, amikor lehet; megtalálni a nyitott elméket közöttük, felkérni őket irodalomkritikára egyrészt azért, hogy képben legyenek, ne idegenkedjenek ettől az újfajta lektűrtől, amit eléjük teszünk, másrészt azért, hogy tanuljunk a hibáinkból is. Lehetséges még több tucatnyi javaslat.

Egyet nem szabad: elégedetten pihenni a babérokon, és sci-fi nagy megújulásáról papolni.

Sokat segít az őszinteség – magunkhoz. Ha felmérjük, hogy mennyire szánalmasan összezsugorodott a piac, és hogy a mesterséges alzsáner határok még jobban zsugorítják. Ha megvizsgáljuk saját kvalitásainkat, összevetjük azokkal, kikre kígyót-békát kiabálunk, és csak akkor osztjuk magunknak a Messiás szerepét annak másiknak pedig Kajafásét, ha legalább olyan jól csináljuk, mint ő. Ha megvizsgáljuk, és megértjük, milyen kilátástalan helyzetben vannak a kiadók, a könyvszakma, és még a jogos bírálatokat is azokhoz a lehetőségekhez igazítjuk, amelyekkel a kiadók rendelkeznek. Ha elszámolunk azzal, hogy az állami kultúrpolitika és mecenatúra önjelölt, tolvaj, belterjes kultursznobok kezében van, és onnan semmi jót nem várhatunk, legfenebb morzsákat. Hogy kicsinyes szekértáboraink, sértődéseink a gettólét következményei. Satöbbi, satöbbi.

Sezlonynak:

A megjegyzésemben az eladott példányszám, olvasói és szakmai recepció azonos súllyal szerepelt mint minőségjelző. A példányszám természetesen nem mond semmit, különösen nem Magyarországon. De minél nagyobb, annál nagyobb a lehetőség is. A szerzőnek valódi megmérettetésre, a kiadónak valódi piaci döntésekhez.

Válaszok Kánai Andrisnak:

„AZ SF nincs válságban - avagy, BW Aldiss szavaival - mindig is abban van, mert ott a helye.”

Ezt bizonyítani illenék, mármint nem Aldisst (bár miért pont ő ne mondhatott volna szamárságokat?), hanem a nem-válságot: emelkedő példányszámokkal, olvasótáborral, megújuló témákkal, emelkedő irodalmi színvonallal, ilyesmikkel. Ezeket én nem látom, hanem többnyire éppen az ellenkezőjét. Itthon is, Amerikában is.

„AZ USA-t (angolszász piacot) tekintve egyre több a jó író, a jó novella, a jó regény. Szó sincs hanyatlásról, sőt. Kéretik olvasgatni a Year's Best SF antológiát!”

Én olvastam, András. Jó sokáig visszamenőleg is. Nincsenek új témák, nincs új nyelv, új történetváz a hetvenes évek óta. Van haladás, ha haladás az, hogy a 2008-as YBSF-ba már nem válogatták bele a posztapokaliptikus jövőben embernőket baszó mutáns kutya igen épületes történeteit, mint a 2005-ösbe, meg azt hiszem az előzőbe. De attól még divattémák vannak, melyek jobbára azért a régiek újramelegítései. Ami új és pezsgő, és érdemes a figyelemre, azt alig lehet sci-finek nevezni. Az a zsánerhatárokon mozog, mint a régi szép időkben…

„A SF rétegműfaj/tematika, soha nem fog versenyezni a krimivel, románccal vagy fantasyvel. De nem is ez a dolga.”

És ezt ki mondta? Ki véste kőbe? Senki. Így alakult, de nem volt mindig így. Most, te ezt kijelented. Mert ezt szeretnéd, vagy mert rétegműfajjá sorvadt, és ez a status quo valamiért kényelmes neked? Ráadásul nem is igaz. Odakint Crichton, Dan Brown, Lukjanyenkó, idehaza Lőrincz László éppen az ellenkezőét igazolják. nehogy most még azt is megmondd, hogy mi a sci-fi dolga, mert összecsinálom magam.

„Az SF gettófalai éppen vékonyodnak. Nem nekünk kell kilépnünk a külvilághoz; az jön közel hozzánk.”

Abban van igazság, hogy gettó hamarabb felszabadul külső segítséggel, mint belülről. De azokról a közelre jövőkről egy jellemző idézet a tavaly könyvünnepi műsorvezetőnktől (bölcsész értelmiségi). „Én még egyetlen sci-fit sem olvastam.” Vagy esetleg Kornis Mityu vagy Esterházy szavait idézzem a fikcióról általában? Ideillik még a Kossuth kiadó crichtoni sci-fi (technothriller) pályázatának nyertese is – ugyanis nem crichtoni sci-fi, hanem valami űropera… (borotvált, piercinges pinákkal, by Watson) Ennyit arról, mit tud a külvilági szakember a sci-firől.

„Magyarországon egyértelműen konjuktúrában van az SF, legalábbis érdeklődés szinten ez biztos. De ha hozzáteszem a két antológiában (plusz Terra, ofkorz) publikálókat meg az írókörösöket, akkor számomra reménykeltő a helyzet.”

Számodra, aki rendszeresen publikálsz a Galaktikában, biztosan az, azoknak a tucatjai számára, akik el se jutnak Attila szeme elé, már nem annyira. A kiadóink ugyanis amatőrök és gyávák, a jelenlegi könyvterjesztési gyakorlatban a példányszámok nem teszik lehetővé az új szerzőkkel kísérletezést. Kritika nincs, a terjesztői visszajelzések hamisak, semmire sem orientálnak. Ó, igen. Sokan, és sokat írnak. De mit, és milyen távlatokkal? Szóval, ez a konjunktúra, mint minden konjunktúra a megelőző válság fényében oly biztató. A gödör fenekéről olyan biztatóan süt a Hold… Az érdeklődést pedig kiválóan reprezentálják a rendezvények „sikerei”. Az interjúk kiváló kérdései. Nem az internet párszáz hangoskodója alapján kellene extrapolálni ilyen kijelentéseknél. Egyáltalán nem kellene extrapolálni.

„Balfrasz, ami nagyon hiányzik: jó magyar SF-regények sora. Tudsz ebben segíteni?”

A sorában nem, lassan írok. :-) Egyáltalán, segíts magadon! Eddig írtam kettőt, szerintem legalábbis jók. :-) A Justitia 2005-ben még közönségdíjas lett, azóta viszont nyilván elfeledtem írni. Ráadásul olyanokat kérnek számon rajta, amit soha senki nem ígért, olyat olvasnak bele, ami nincs benne. A Diagnózis meg nem jutott el a könyvesboltokba. Egy harmadik a Galaktikánál van, talán kijön idén, talán nem.

Ja, Kondor Vilmos Bűnös Budapestje a Könyvdarálón.

La Nausée

Bár az undor nem a leghelyesebb kifejezés, a surfeit lenne az, a csömör, de mit tegyek, ha ez a hülye Sartre ezt a címet választotta magának.

Csömöröm van, elég keményen, több dologtól, és észrevehetően lehúzódtam emiatt az netről is – nem mellesleg mert éppen az internet omnipresentiája váltotta ki a csömör egy részét. De a csömöröm leginkább a HUNGAROCON-on indult be, és mindannyiunk kedvence, a sci-fi ellen irányul. Nem javít a dolgon, hogy íróként képtelen vagyok nem sci-fit írni. (Még akkor is, ha a magas zsűri nem sci-finek nyilvánította az India alkirályát… Meg kellene mondani különben, hogy akkor mi a csuda, he?) És sokak bánatára azt sem jelenti, hogy abbahagynám ezt a dolgot.

Arra jutottam csupán, amit kedves barátunk, Bolyki Tamás állított zombi pamfletjében, hogy tudniillik a scifi halott.

Természetesen nem úgy és azért halott, ahogyan barátunk hiszi. Például igencsak kétséges az az implicit állítás, hogy éppenséggel szerény hozzájárulásom jelenti a halálos döfést a zsánerre, ettől azért halottabb – vagy élőbb – az ügy, és – hogy megfordítsam – az az implicit állítás sem állja meg a helyét, hogy a halott egyből életre kelne, ha barátunk (és valamennyi hasonlóan borzalmasan elnyomott tehetség) regényei és novellái százasával jelennének meg a hazai kiadásban.

A sci-fi ugyanis – “Mint tudjuk“ Hehehehe! – az egész világon halott, erről igazán könnyen meggyőződhet az, aki kihúzza fejét a seggéből és egy kicsit utána olvas, mondjuk a valaha volt dicsőség mezején, az Egyesült Államokban az ún. sci-fi megjelenések körében (mennyiségi és minőségi ételemben egyaránt), de akár csak ha szétnéz olyan valaha volt SF nagyhatalom könyvkiadásában, mint Frankhon. Az hogy hallhatóan fecseg a felszín, csak annál fájdalmasabbá teszi, hogy hallgat a mély… Mélyen hallgat. Ahogy a hullák szoktak.
Egyszerűen idejétmúlt a technológiai [1] zsáner, mivel egyrészt a technológiában rejlő lehetőségek szinte teljes tárházát megírták elődeink a hetvenes évek végére [2], másrészt a technológiai fejlődés, a technológia lehetőségeit értő elme számára messze túllépték az általában laikus természettudós [3] sci-fi írók technológiai fantáziáját. Harmadrészt, a közönség is felnőtt. Na nem a technológiához, abban még rosszabb is a helyzet, mint a kilencvenes évek elején/közepén, amikor Carl Sagan azt találta mondani, hogy aszongya:

“Olyan társadalomban élünk, mely teljes mértékben a tudománytól és a technológiától függ, és amelyben alig valaki tud bármit is a tudományról és a technológiáról.”

Hogy úgy van!

Kedves közönségünk abban az értelemben nőtt fel, hogy átlát a sci-fi bűvésztrükkjein, mivel fizikailag is felnőtt, és rájött, hogy becsapták. Igen, átverték, mert ő bizony kamaszkorában, az ötvenes-hatvanas évek technológiai optimizmusában, készpénznek vette a repülő autót és az űrvárosokat. Ezt nem lehet azzal elintézni, hogy a sci-fi írók nem ígértek semmit. Bár ott még nem tartunk, hogy az írott szó mágiája működjön, és minden valósággá váljon, az ember esendő lény, és ha elég sokan és elég meggyőzően azt mondják neki, hogy felnőve űrvárosokban fog lakni és egész jéghegyeket transzportál át az Antarktiszról az ausztrál sivatagba, de ha nem, akkor is helikopterrel jár munkába, konzervnyitóját és szemétmegsemmisítőjét legalábbis atomenergia hajtja, akkor hajlamos lesz ezt kézpénznek venni. Különösen akkor, ha például az építészet, vagy az autó és konyhai készülékipar külsőségekben még támogatja is ebben. Nem lenne szabad elfeledkezni a harmincas évek amerikai sci-fi képregényeinek stílusában épült gyorsbüfékről és benzinkutakról, a sokszárnyú, az aszfaltról felemelkedni látszó automobilokról (Dejszen még a Trabinak is vót szárnya!), és természetesen a Rakéta porszívóról sem (látnád csak a Kitchen aid robotgépemet!)… Tehát mindezeket a gyerekkori álmokat kéri számon a felnőtt közönség, és – valami különös oknál fogva – se űrváros, se atomkonzervnyitó, se repülő autó [4]. Van viszont Windows és globális környezeti katasztrófa. Miért is adjon hát hitelt a továbbiakban annak zsánernek, amely ily rútul becsapta? Nem fogja a fiai vagy lányai kezébe sem adni.

Így megy ez.

A sci-fi ráadásul irodalmilag sem volt képes megújulni az ötvenes évek vége óta, hacsak nem tekintjük megújulásnak a CP katymaszát – de inkább ne tekintsük! Háromszáz-egynéhány kortárs novellakézirat elolvasása után, azt hiszem, egy bizonyos erős statisztikai valószínűséggel mondhatom, hogy nem is fog. Még mindig ott tartunk, hogy harmadrangú, Doyle idejéből származó krimisémákra [6] építgetjük már-már bántóan egyhangúan egyes szám első személyben szóló műveinket [7]. Ha valaki marlowe-i sémát használ, azt ma zseniként üdvözöljük.
Az üdítő kivételeket viszont az interzsáner kísérletek (lásd később), és a hipererőszakos, trancsírozós művek jelentik, melyek utübbiaknak valójában semmi közük a sci-fihez, a sci-fi keretek többnyire a torz mát tükröző még torzabb jövőképek elképzeléseinek ürügyeként szolgálnak. Ami gyávaság, barátaim: merjük kimondani egyenesen, hogy a világ szar, és ne a jövőbe kilőve piszkálgassuk a ma szarkupacát! A híresztelésekkel ellentétben lehet forradalmat csinálni! Na, nem az irodalomban...

Annál is inkább lehetetlennek érzem az irodalmi megújulást, mert saját írásaim gyengécske kifejezésbeli kísérletei kapcsán azt tapasztalom, hogy az irodalmi megújulásra nincs is igény. Egyelőre ott tartunk, hogy a hazai “kritika” képtelen értelmezni egy novellacímet vagy meghatározni egy szereplő nemét. Arról a keserű tapasztalatról nem is szólva, hogy egy-egy személyes beszédmód írásos megjelenítése micsoda félreértelmezésekre adhat okot [8].

Well, a sci-fi könyvkiadás paradox módon mégis üzlet – még nálunk is. De olvasói részről korántsem az a tudományos-technikai érdeklodés a hajtóereje, mint a harmincas-hatvanas években, nem is a technológiától való rettegés, mint az ötvenes-hetvenes években, vagy a techno pesszimizmus, mint a hetvenes-kilencvenes dekádokban, hanem az egyszerű, kétkezi szenzációhajhászás, mely hollywoodi látványgyár szuperprodukcióiból kiszivárogva veri bele az utolsó szögeket a sci-fi koporsójába.

Mivel azonban a sci-fi egyelőre Hollywood infúziójára kötve még jó üzlet, hát kiadják, és mindig akad, aki elolvassa. Annál is inkább, mert az okosabb [9] sci-fi szerzők megtalálták, hogy hogyan váljanak le a dög bűzlő teteméről: olyasmit írnak, melyet én interzsáner kísérletnek nevezek, vagyis a fantasztikus alzsánerek olyan összemosását, melynek végeredményében a jó anyja se ismerne se rá a sci-fire. E téren még legalább két generációnyi lehetőség van az előre menekülésre, ahogy pl. azt Miéville vagy Murakami teszi.

A sci-fiben rejlő üzleti lehetőség nálunk természetesen kissé más. Ha a sci-fi könyvpiacot figyeled, az még mindig jobbára a bolsevizmus felemássága okozta adósságokból él. Így aztán a biztos angolszász siker fényében ritka az a könyvkiadó, aki kezdő magyar szerző könyvét kiadja. Mi, vének, akiket az új generációk saját érvényesülésük legfőbb kerékkötőinek tekintenek, és a sci-fi hullarablóinak és hóhérainak neveznek, egy furcsa kegyelmi állapotnak köszönhetjük kétes karrierünket – a magyar sci-fi utolsó rángásakor kiürült kiadói térnek. A kiadói emberek derékhadát viszont most a mi generációnk adja, és ha temérdek (ironizáltam: bármily furcsa, regényből nincs sok) agyhalott műből kell választani, akkor azt az agyhalott művet választják, mely legalább generációsan közel áll hozzájuk.

That’s all folks!

Mindenhez tegyük hozzá a magyar könyvpiac, hm, sajátos állapottyát! Egy gondolatkísérlet erejéig képzeljük el, hogy mi volna, ha a könyvterjesztő (és az általa pavlovi reflexek útján erre trenírozott olvasóközönség) szeme előtt nem az új címek mennyisége lebegne ("Még. még, még még! Ennyi nem elég!"), hanem kevesebb címben, és nagyobb példányszámban gondolkodnának! Mi történne egy olyasféle utópikus álomban, ahol egy sci-fi regény mondjuk 10-15000, horibile dictu, harmincezer! példányban jön ki az egy-két-háromezer helyett, és sokszorosan meghozza az árát a kiadónak, amelynek így többlet tőke kerül a kezébe, hogy – ha erre perverz hajlama van – mondjuk egy ígéretesnek látszó kezdőt kísérletképpen, alacsonyabb példányszámban, de kiadjon, és promótáljon? Mi történne ekkor? Nos, a sci-fi továbbra is halott lenne, de legalább engem nem néznének hullarablónak, sőt hóhérnak… Valójában a jelenlegi terjesztésben továbbra sem történne semmi a hulla reanimálása terén, mivel a terjesztés jelenlegi rendszere nem ad a kiadónak megbízható minőségi és mennységi információt döntése – új szerző bevezetése – sikeréről. Az utópiában tehát a terjesztő a terjesztésben és a valós adatok szolgáltatásában lenne érdekelt. És persze lenne megbízható, nem önmaga előtti tetszelgésbe borult kritika, és feddhetetlen díjak… Meg tej és méz a Dunában…
Ebben az ideális rendszerben mindenkinek szinte egyenlő esélye lenne megkísérelni feléleszteni a Nagy Halottat, amíg azonban a jelenlegi szisztéma nem változik, üvölthet bármit a különféle kinoid kis és közepes ragadozók [10] kara, a hulla reanimálására a leghaloványabb esély sincsen.

Magánvélemény, hogy erre egyáltalán semmi esély sincsen, ámde értelme se sok, viszont nem akarom elvenni senki kedvét. Hülyébbek esetleg megpróbálkozhatnak ezzel a jelenlegi szisztémában is, gallért felhajtva, állat büszkén fölszegve, egyedül, de én szóltam: senki se jöjjön sértődötten, vérző orral az ablakom alá hullarablót ordibálni…!

Mi lenne hát a megoldás?
Hát – elsőre abbahagyni a sci-fikedést. Felmondani a belterjet. Kilépni az irodalom tágabb színpadára, újra meg újra, amíg az a másik közönség, amelyik kissé népesebb, mint a mi jelenlegi [11] olvasótáborunk, hajlandó észrevenni minket, és odafigyelni ránk. Megmutatni az értékeinket, nem partikulárisan, hanem mint valami egész fontos részét. Hogy megtanuljanak értékelni (le vagy föl – jelen pillanatban mindegy) minket. Tudom, hogy nehéz, hogy könnyebb gettót kiáltani, lemeztelenített mellkassal áldozatnak, sőt mártírnak feltüntetni magunkat, tocsogni a langyos, ámde annál szűkösebb és egyre büdösebb, pimpósabb vizű pocsolyában, vélt vagy valós sérelmek miatt gyepálni egymást, a másik impotenciájára mutogatva elvonni a figyelmet saját lankadt pöcsünkről…
A lektűrnek Magyarországon hatalmas olvasótábora van, paradox módon általános iskolai kötelező olvasmányaink, ha szigorúan vesszük, a lektűr kategóriájába tartoznak. Írjunk jó, érdekes lektűrt, és ennek ürügyén csempésszük vissza a sci-fi témákat az irodalomba, mert bármilyen más típusú lektűrnek nagyobb esélye van kötelező olvasmánnyá válni, mint az ezerszer lejáratott, belső viszályai által rémületesen szétforgácsolódott és – ne feledjük! – halott sci-finek!

Addig is, itt van az Új Galaxis, melynek első valódi sajtópromóciója is megszületett Sárdi tanárnő jóvoltából a szombati Magyar Nemzet hasábjain.
A véletlen – melyben nem hiszek – úgy hozta, hogy a honlapra éppen ma éjjel kerül fel az Utópia pályázat értékelése és még más egyebek is. Figyeljetek!

Mi páran, régi hullarablók itt virrasztunk ugyan a dög mellett, hátha akad még valami pénzzé tehető, de nem fogjuk le a kezét annak, aki próbálkozik az újraélesztéssel. Sőt, jómagam, amilyen aljas vagyok, a villámhárítóra kötött csupasz vezetéket magam adom az önként jelentkezők kezébe… Várjuk a vihart a biliben!

És jól szórakozom…

Ja, szerdán, 16-án, este hatkor az Írószövetség Bajza utcai palotájában a Metagalaktika 11 stábja, így jómagam is várjuk az érdeklodoket.

Jegyzetek:

[1] Ebben az összefüggésben a tudományt említeni: blaszfémia.
[2] Az ún. cyberpunk semmi újat nem mondott, mindössze mikrohullámon felmelegítette az elődök húsdarálón lehajtott, és lejárt szavatosságú fűszerekkel megvadítani szándékozott ötleteit. Nuke ‘em, baby!
[3] Hú, de PC vagyok! Mintha romát mondanék cigány helyett. Szóval zavaros fejű, mindenféle tudománynépszerűsítő zanzát összeolvasó, és összezagyváló, a legrosszabb értelemben vett, nem ritkán monomániás amatőrök, akik legföljebb az értelmetlen technoblablában jeleskednek. Ha egy CP író és /agy olvasó egy egyiptomi áldozópap áhítatával kiejti például, hogy Turing teszt, hát összepisili magát a gyönyörűségtől. Vagy figyeld a poszthumán apostolait onanizálni az ő méretes szingularitásukkal…
[4] Én természetesen repülő autóról álmodom, még mindig, és ez nem is fog már megváltozni. Legfenebb csinálok magamnak egyet, ha sok pénzem lesz.
[5] “We live a Society exquisitely dependent on science and technology, in which hardly anyone knows anything about science and technology.” A mondás bővebb változata 1995-ben hangzott el egy interjúban, ez szerintem korábbi. És frappánsabb.
[6] Ez ellen Lem csaknem negyven éve szólalt föl. Ez ám a reakcióidő mi? Még a búvár hencser is gyorsabban tanul…
[7] Többnyire jó magasról szarva az egyes szám első személy belső logikájára.
[8] Erről Odónak is lenne egy kitűnő, tragikus anekdotája.
[9] Az ostobább folytatja a régi módit, legfeljebb Hollywood látványgyárának igézetében mindennek a léptékét megemeli pár nagyságrenddel, grandiózus plotokban éli ki magát.
[10] Sakálok, hiénák és farkasok. “Figyelembe ajánlom, hogy az átlott oldal valóság, a szabadság illúzió.” Egy háziasított dögkeselyű emlékirataiból…
[11] “Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mienk!”

Amateurs and Professionals

János úr ereje teljében lévő… És az elbeszélő – Krakk! Micsoda kudarc! – rögtön az első mondatnál elakad. János úr nemi identitása ugyanis a sajátos és sajnálatos körülmények és események miatt tökéletesen bizonytalan. Talán hagyjuk is! Elég, hogy János úr ereje teljében lévő… Profi. Professzionális gyilkos. A reneszánsz dicső idejéhez képest ritka szakmának tűnik ez a huszonegyedik században, de nem is hinné az ember, hogy közvetlen környezetében hány János úr féle szerzet űzi ugyanezt foglakozást jól-rosszul ! Arról csak az áldozatok tudnának mesélni, de ők ugyebár áldozat mivoltukból következően már nem mesélnek semmit. Csak bizonyos kezdő írók képzelik úgy, hogy az egyes szám első személyű, múlt idejű monológ megfelelő elbeszélésmód abban a történetben, melynek a végén az elbeszélő meghal, mielőtt az olvasónak esélye lenne megismerni a monológ címzettjét. És most tekintsünk el attól a feltételezéstől, hogy a monologizáló elmebeteg lenne: kicsi a valószínűsége, hogy minden kezdő író elmebeteget választ főhőséül…

De sem a kezdő írók, sem hőseik elmeállapota nem tartozik az elbeszélés szorosan vett tárgyához. Ebben a kis történetben másféle amatőrökről és professzionalistákról esik szó. János úr tehát professzionális gyilkos, aki – be kell vallani – élvezi az ölést. Ha teheti, rendesen el is nyújtja, eljátszik úgymond az áldozattal. A külső szemlélő – már ha akad ilyen, de ritkán akad, mert János úr, ugye, profi – úgy ítélheti, mindez egyszerű, kétkezi szadizmus, de aki ismeri János urat, az tudja, hogy nem az áldozat kínja, hanem a saját teste fölötti uralom okoz neki örömet. Nem elhanyagolható továbbá, hogy a küzdelem az áldozattal egyúttal felkészülés, edzés a következő ölésre. Mert János úr alaptermészete a lustaság. János úr, ha úgy adódik, végigalussza az egész napot, csak a legszükségesebb testi funkciók kielégítése végett kell föl. Hősünk nem éppen konditerembe és kung-fu edzésre járó típus. Bár irigylésre méltóan fitt és szinte követhetetlenül gyors – nem éppen hátrányos tulajdonságok a szakmájában –, élte hosszának növekedésével egyre inkább a sumo látszik annak a sportnak, melyet kedvencéül választana, ha egyáltalán érdekelné bármiféle sportnak nevezett tevékenység.

A kölyök – minő fordulat, elbeszélői lelemény! – még kölyök. Valójában még neve sincs, és úgy tűnik, olyan tekintélyes és tiszteletre méltó névre talán sohasem tesz szert, mint János úr. A kölyök igazi kamasz, kiváló kondícióval, hibátlan izmokkal, tökéletes érzékszervekkel, de kissé elnagyolt arányokkal és a serdülők minden testi és lelki esetlenségével. A kölyök is gyilkosnak készül, határozottan, elviekben és a szó szoros értelmében is János úr nyomdokaiban jár, de szerencsétlenségére János úr éppen csak megtűri maga mellett; a szakma fortélyait úgy kell ellesnie az idősebbtől, mert János úr pedagógiai elvei valószínűleg a szovjet módszerekben gyökereznek. A pofonok, melyeket a kölyöknek sűrűn kioszt, legalábbis Makarenkó tanár úr életmuvének alapos ismeretére engednek következtetni.

Az eset hátterében, mellyel az elbeszélő az amatőrök és professzionisták közötti különbséget kívánja szemléltetni, évekkel ezelőtti titokzatos események húzódnak. Senki sem tudja megmondani, hogy mikor költöztek be először, annak pontos ideje sem ismert, hogy mikor szaporodtak el olyan ijesztő mértékben, hogy az már a normális együttélést alapjait kezdi ki, annyira elszemtelenedni azonban csak az utóbbi két évben szemtelenedtek el, hogy a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Az ember egyszerre azon veszi észre magát, hogy az életterébe illetéktelenek – idegenek – tolakodnak be, akik ráadásul semmibe veszik tulajdonosi jogait, sőt estéről-estére pofátlanul ki is röhögik – mert mi más is lehetne az a hang, ha nem röhögés? Nos, az emberben gyilkos indulatok horgadnak föl, és végül a helyzetet csak a betolakodók lemészárlásával látja megoldhatónak. Gyilkost fogad föl. Mivel pedig az ember nem született bűnöző, alvilági körökben is elég járatlan, első körben a gyilkosok között is nagy valószínűséggel csak a hozzá hasonló amatőrbe botlik, és meglehetősen kínos helyzet alakul ki.

***

Úgy kezdődött, hogy a pelék [1] két éve beköltöztek a konyha hosszabbik falát a tisztaszobába vezető ajtó négyszögének kivételével elfoglaló kályha és kemencekomplexum [2] tűztereibe a kéményen keresztül, és esténként a kemence különböző részeiben matatnak, rágnak, kaparnak és vihognak. Sőt ha tehetik, kikukucskálnak és bámulják az embert. Csak vendek tudják, hogy valaha milyen titokzatos, és a maguk módján kifinomult ételek elkészítésére szolgált az a temérdek kisebb-nagyobb ajtó a falnyi kemenceszörnyeteg oldalában, mindenesetre a pelék a csukott vasajtók mögött élik titokzatos, ám annál hangosabb életüket.

Már ameddig az ember [3] be nem teszi a leghangosabb ajtó mögé a kismacskát [4].

Azért a kismacskát, mert János úr, az ereje teljében lévő, hároméves, herélt vörös kandúr, ismeretlen helyen tartózkodik, és nem méltóztatik megjelenni a hívásra. Sütőajtó kinyílik, pele meglehetősen hülyén néz [5], kismacska beugrik, térül-fordul és fogai között már hozza is a méltatlankodó betolakodót – most röhögj, gazfickó! –, aztán morogva elviszi a sarokba, és játszadozni kezd vele. Az ember negyedóra múlva döbben rá, hogy amatőrrel van dolga. A kölyök nem tud ölni! Igazából nem tudja, mit kezdjen a visongó pelével, ami egyre lassabban mozog, mert az útbaigazító pofonok és harapások, ha nem is halálosak, de nem is igazán gyengédek. Az ember ugyan nem sajnálja a pelét, de fél óra múlva már sokallni kezdi a monoton meccset: pele sarokba bebújik, macska kikotorja, pele megindul, macska visszapofozza, pele visong, macska morog, mint a dongó motor – csak az ölés nem halad előre. Az ember végül megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy az ablakon vacsorája elköltése szándékával hangtalanul beugrik János úr, a profi. János urat egyelőre nem érdekli a pele, észre sem veszi, ügyet sem vet arra, hogy mivel foglalatoskodik az egyre fáradtabb kismacska. János urat legfőképpen az esti Kitekatja érdekli a mosogató alatti dobozban. Az ember akkor megfogja János urat, és kellő tisztelet mellett odacipeli a peléhez. A szakértő egyetlen pillantással felméri a helyzetet, tesz egy követhetetlen nyakmozdulatot, és a pele eltűnik a színtérről. János úr átmenetileg megfeledkezik a Kitekatról, és szájában az áldozattal, ahogy jött, hangtalanul kiugrik az ablakon [6].

A kölyök morog, és fogalma sincs hogy hová tűnt a játékszere, még percekig keresgéli a sarok tárgyai között, végül egy Kitekattal kell megvigasztalni, hogy abbahagyja a kemenceajtó előtti hibavaló strázsálást és szemrehányó nyávogást.

A történet tanulsága: a különbség amatőrök és profik között akkora, hogy azt az amatőr még észlelni sem képes.

Jegyzetek:
[1] A pele védett állat, de amikor az ember házában már minimum három tucat pele lakik, rágja szét a falakat és a tetőt, zajong az ereszben és tetőgerincben, az emberben a magyar szociálpolitika eredményessége merül föl párhuzamként, és pokolba kíván mindenfajta pozitív diszkriminációt. Különben érdekes jogi probléma: mi a helyzet, ha a védett állatot a macska ejti és fogyasztja el?
[2] A kemencefal másik felén, a tisztaszobában a komplexummal egybeépítve plafonig érő cserépkályha. A peléket a tüzelés, mely telente egy űrsiklót is magasba emelő kalória felszabadulásával jár, nyilvánvalóan nem zavarja.
[3] Ogre. Az ogrék szeretik a macskákat. Máskülönben miféle valóságalapja lenne annak az ütodött francia mesének a Csizmás kandúrral? Mellesleg a zöld bőrön érdekes kontrasztot ad egy karban és karon tartott vörös macska. Lásd Sherek 2.
[4] Teknőctarka vörös kölyök. Még nincs neve, ingadozunk a Dzsihád és a Kapucíner között. Imádnivaló.
[5] A pele a mókusfélék szégyene. A farka egy kémcsőkefére emlékeztet. Fürge, de nagyon hülye. Bemész a kamrába, és csak kapaszkodik a falon, mereszti a szemét, mint egy palotapincsi, és ha nem vennéd észre, mielőtt eltűnik valami lukban, még kiröhög. A háziak szerint október végén, amikor lezárják a házat karácsonyig, a pelék téli álomra szenderülnek, pedig még bőségesen lenne táplálékuk. De nyilván, ha már nincs kit bosszantani, fölösleges ébren maradniuk.
[6] János úr nem volt mindig ilyen kimért a pelékkel. Egyéves korában a pelék még nem költöztek be a kemencébe, a tetőgerincben közlekedtek, közvetlenül a kúpcserép alatt (a kúpcserép még véletlenül sem kúp alakú!), az akkor még kismacska, de máskülönben már lovardai egereken kiképzett, profi gyilkos János úr számára elérhetetlenül, és válogatott gorombaságokat vágtak a szénabálákon sziesztázó macska (akkor még Jancsika) fejéhez. János úr azon a nyáron rendkívül sikeresen, hanyag eleganciával és tökéletes professzionalizmussal mezei pockokra vadászott, de egyetlen pelét sem ejtett el, és bánatában békákat felezett, keresztben. János úr ideje akkor jött el, amikor a pelék végképp elszemtelenedtek, és birtokba vették a kemencét. Az első, ajtó mögött elcsípett áldozatot bosszúból másfél óráig kínozta, az emberek már el akarták venni tőle… Azt hiszem, ez volt János úr gyilkos karrierjének legsötétebb pillanata, viszont a bosszúszomj kioltása után már érett, profi gyilkosként alig tölt időt áldozataival mielőtt azok a gyomrában végeznék. Azóta békákat sem felez.