To blog or not to blog

Blogni vagy nem blogni, az itt a kérdés.
Természetesen blogni.
De illik tudni, hogy mit és miért csinálunk. A blog ugyanis, ahogy ma ismerjük, és szeretjük vagy utáljuk – publicisztika, így felelősség. Magunkkal és az olvasókkal szemben.
Hogy milyen minőségű publicisztika, azt persze a blogolvasók döntik el, de hogy akármilyen blog nem pusztán napló, az biztos.

A blog egyben technológia is a maga előnyeivel és korlátaival.
Előnye a gyorsaság és a közeg sajátosságaiból kifolyóan a kvázi ingyenes, széles hozzáférhetőség. Előnye még, hogy az olvasók prompt ütköztethetik az írásról alkotott véleményeiket egymással vagy a blog alkotójával.
Hátránya, hogy hiába az ezerszám kínált skin, a blogok csak mind egy kaptafára készülnek és meglehetősen merevek. (Mire kitaláltam hogyan illesszek állandó címképet a saját motoromba, belekerült néhány próbálkozásba, s még most sem ott van, ahol szeretném, hogy legyen. Szerettem volna megerőszakolni a blogmotort, hogy adjon két párhuzamos post ablakot a párhuzamos, kétnyelvű tartalomhoz, de nem ment. Mondhatod, kevés a tudásom, és ez így igaz. De hadd ne kelljen már profi web programozónak lennem, ha valami változatosságot, horribile dictu, kényelmet akarok!) Hátránya még, hogy az olvasók prompt ütköztethetik az írásról alkotott véleményeiket egymással vagy a blog alkotójával.
A technológiának van még egy sajátossága, melyet kevesen ismernek és használnak ki: az olvasótábor követhetősége.

A technológia visszahat a blogon megjelenő publicisztika minőségére is.
Blogon általában felületesebb információ jelenik meg, mint az írott sajtóban (a magyar blogok döntő többségére ez igaz, az angol nyelvűekre is általánosan, de akad nagyon sok nagyszerű kivétel is), a blog stílusa pedig teljesen kötetlen, hangneme személyesebb, mint az írott publicisztikáé. Még akkor is, ha a tartalom esetleg a legképzettebb értelmiséget célozza.
A minőség pedig visszahat az olvasóra: blogot felületesebben olvasunk, és leginkább azért megyünk oda, mert a frissességre, botrányra vágyunk, nagyon gyakran saját véleményünk kifejtésére – megint csak egy másféle publicisztika.
A blogolvasó (én is az vagyok) korunk gyermeke: kíváncsi, mindenről megvan a véleménye és – roppant felületes. Saját blogom látogatóinak zöme nem tölt több időt a site-on, mint tíz másodperc. Ez természetesen engem, a blogomat minősíti, de azt is mutatja, hogy legalábbis, aki hozzám jön, az többnyire csak a post címét olvassa el. Ha botrányt szagol, akkor marad, ha nem, továbbáll. Nem hinném, hogy ez máshol is sokban különbözne.
Még egy fontos jellemzője a blogolvasónak, hogy többnyire maga is blogger és a bloggertársadalom baráti körei úgy szövik egymásba webnaplóikat, mint a mocsári fák a gyökereiket.
Az olvasói attitűd természetesen megint csak visszahat a blogra magára. Nem folytatom.

Most, hogy valami sci-fi aktualitása is legyen a dolognak, ha már pont itt olvasod ezt: az internetes nyilvánosság, a webnapló ilyentén elterjedését és a blog-nyilvánosság politikai erővé szilárdulását nem a nagy, idolizált cyberpunk szerzők „jósolták“ meg, hanem a sokak által utált Orson Scott Card a Végjáték-ban. És – tetszik, nem tetszik – a jó Card már jó ideje vastagon ki is használja az internet nyújtotta a lehetőséget önmaga, művei. és nézetei népszerűsítésre. Továbbá, a Terrán megjelent Jelentések a Kreatív Ügyek Hivatalának novella, (whatever!) Orosz Péter az egyik legkorábbi magyar blogger első webnaplójának irodalmasított változata.

What the fuck makes the blogger?

Az írott sajtó cirka kétszáz év alatt jutott el odáig, hogy ömnagáról kezdjen szólni, a rádiónak tán ötven év kellett, a tévének harminc, a blog, mint műfaj pár év alatt eljutott idáig.

A bakter ződrefestett afszát érdekli, hogy ki a blogger?

Ugyanis TótaW blogja és a TótaW blogjáról szóló blogok ma erről harsogtak. Hogy TótaW-nek, szegénynek, meg lett mondva, hogy nem blogger, hanem "csak" egy publicista, aki a blogot használja közegként.

Ez bizony így van.

És akkor mi van?

Manapság ez a leggyorsabb és legkényelmesebb, és legcélzottabb közönséget elérő publicisztikai médium. Nincs szerkesztő, nincs átfutás, nincs terjesztés.

Bizonyám!
Publicisztika, elvtársak, mert olyan, hogy blog a weblog, vagyis internetes nyilvános napló nem létezik. Mivel ez így értelmetlen.

A napló, jóemberek, szigorúan személyes, magánjellegű, legfenebb az utókor számára nyilvános valami.

Apropó, láttál valaha valami igazán személyeset TótaW blogján?

Ha valaki naplóvezetésből él, akkor meg aztán még a papírnapló is publicisztikává válik.

A weblog ab ovo nyilvános. Valamiféle közönségnek szánja alkotója. Ergo, publicisztika.

Hát még akkor, ha valamiért divatba jön, közönséget vonz! Tehát reklámértéke vagyon. Pénzt kapsz érte.

Mint a TótaW. Olyan izék is feltűnnek a blogján, na mondd már! Reklámok, ja.

Mit gondolsz, én mér' csinálom?

Na nem, ki hamis, nem a reklámokért, meg a pénzért (Ki lenne bolond ezért fizetni? Meg, tudod, ezt a szép fekete hátteret nem szeretném színes reklámbannerekkel elcsúfítani, már balfrász is elég randa a furunkulusaival.), hanem a publicisztikai értéke miatt. A jelenlét miatt. Lélek az már nincs jelen, de egyébként - megtanultam - jelen kell lenni.
Jobb, ha te is jelen leszel!

Érdekelne, ha arról írnék, milyen kurva hideg van a laborban már egy hónapja? Vagy hogy a kínai kolléga a kabátja alatt alszik az íróasztalon? Hogy lassan teljesen megsüketülök a jobb fülemre a vákuumpumpák miatt? Vagy hogy a gymben nem jutottam hozzá a tricepszcsigához, mer' a mexikói faszagyerek lefoglalta a nonszensz gyakorlataival? Vagy hogy a Safewayben nem volt sale-en a Pepsi? Hogy milyen gyönyörű lesz katedráliskert három héten belül? Ugye nem?