Állottmese

La Rochelle ostroma idején esett, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége sincsen, lévén történetünk színhelye és mondott franczia város között több ezer mérföld a távolság, és lehet, hogy nem is akkor történt, illetve, hogy melyik ostromra is gondolok tulajdonképpen, lévén szegény La Rochelle folyton ostrom alatt álló vár, hogy Madár fészkére rátaláltak a szürkevarjúk, és a szülők kétségbeesett védekezésére fittyet hányva, agyonvágták a még röpképtelen fiókákat. Maguk a szülők is csak azért maradtak életben, mert a fészek pusztultával szomorúan vijjogva elröpültek.
          A szürkevarjú nagyon okos madár, van neki éntudta meg minden, és csapatban képes vadászni, ha akar, tisztára, mint a magyarok, így a fentieken sok csodálkoznivaló nincsen. Legfeljebb, hogy, mint a magyarok, néha akarnak.
          Mármint csapatban vadászni. De történetünk szempontjából sem a magyaroknak, sem a francziáknak, sem egyéb nációnak sincsen semmi jelentősége, így ezt most hagyjuk is abba!
          A lényeg!
          Madár a dúlás idején éppen nem volt otthon, lévén a legjobban fejlett, csaknem röpülni tudó fióka, hanem elcsavargott a magas tölgy ág-rengetegében, hogy le-lehuppanva egynémely ágakról alantabb fekvő lombozati szintekre, majd csőrével-karmával vissza-, sőt felsőbb gallyakra felkapaszkodván tökéletesen elvesszen. Nem is szokott ebből általában baj történni, hiszen az alkony közeledtével a szülőmadarak mindig megkeresték a szökevényt, és büszke vijjogással, bár mit tagadjam, a horgas csőrök csípéseit és koppintásait is bőséggel osztogatva, hazaterelték az engedetlent. Baj abból származott volna, ha Madár a földre zuhan, de a szülők tudták, hogy valójában képes már annyi szárnycsapásra, hogy felküszködje magát a legalsóbb ágra, ha túléli a zuhanást, a földet érést, és az örökké éber ragadozókat.
          De Madár akkor sem zuhant a földre, igaz, szokás szerint elveszett, és ha lehet, a szokásosnál is alaposabban, hiszen az ő korában a fióka minden nappal erősebb és ügyesebb, ami az elveszés szempontjából napról-napra nagyobb szintkülönbségeket jelent a lomb útvesztőben. Az alkony közeledett, majd teljesen az égre borította rongyos, homályló leplét, hogy a költőiségnek is adjunk, a szülők meg sehol, és Madár kezdte magát valóban elveszettnek érezni. Hallotta ugyan a vijjogást, a károgást, az egész ribilliót, hogyne hallotta volna, hiszen az egér motoszkálását is képes volt már meghallani az avarban, de abban a kis koponyában, melynek legnagyobb részét amúgy is a szemek teszik ki, nem vonódnak le túlságosan elvont összefüggések. Különben is, Madár a történet idején még csak fióka volt – ne várjunk tőle túlságosan sokat.
          Az est is leszállt, majd éjszakává mélyült a sötétség, de a szülők csak nem jöttek, a vijjogás és károgás már rég elhallgatott, és Madár rettentően éhes lett, és, bár nem fázott, jól esett volna a testvérei közé bújni…
          Végül elunta az éhséget és a rettegést, behúzódott a törzs mellé, és a durva kéreghez lapulva álomba merült.

          Nem tudhatjuk, hogy álmodott-e, de nyugtalanul, meg-megremegve aludt, és nem sokkal hajnalhasadás után máris felébredt – még kétségbeejtőbb éhség és szomjúság mardosását érezve hasában.
          Tétován elindult arrafelé, ahol a fészket sejtette, de csak még jobban eltévedt, és gyengébb lévén, mint előző nap, egyre csak lefelé tartott, ahol a tölgy lombja még terebélyesebb. Abból viszont, hogy elkerülte a varjak támadását, tudjuk már jól, tollasodó hősünk a szerencse kegyeltje – bizony az elveszett Madár némi bolyongás után fészekre lelt!
          Természetesen nem saját fészkükre, csak egy hevenyészett, meglehetősen ócskának tűnő, de utóbb felette kényelmesnek bizonyuló gerlefészekre, melyet a gerlepár azon meggondolásból rakott éppen a sólymok tölgyfájára, és újított fel a maga tehetségéből évről-évre, mert tudták, hogy az ég rablólovagjai nem vadásznak saját fészkük közelében. A számítás addig fényesen bevált – ennek biztonságban felnőtt gerle generációk az elturbékolhatói.
          Madár nem is találta üresen a gerlefészket: két pállott szájú, borzas, szürke és kövér gerlefióka tátogatott benne. Madár ugyan még nem vadászott, de a szülők olykor-olykor már félig eleven zsákmánnyal tértek haza, és hősünk tudta jól, hogy mi a különbség zsákmány és étel között: hogy tudniillik az előbbit meg kell ölni, hogy az utóbbivá váljék. Rendelkezett is az öléshez szolgálatos instrumentumokkal, így buzgón használatba véve őket, nem okozott néki gondot, hogy az egyik gerlefiókát némi birkózás után azonmód le ne vágja – tiltakozott az istenadta, nem akaródzott neki vacsora lenni, de mit tehetett?
          A másikat nem bántotta, sőt, miközben a testvérét falatozta, a maga nyelvén biztató, bár gyermekesen megfogalmazott szózatot intézett hozzá a galamb- és sólyomlét közötti különbségekről. A gerlefióka ettől úgy megilletődött, hogy becsukta tátogó száját, és nem is nyitotta ki, még akkor sem, amikor a gerlepár hazatért, és megkísérelt némi begytejet beléöklendezni.
          Bezzeg Madár!
          Ő aztán, még elnehezülten az elfogyasztott gerlefiókától, már tátotta is csőrét az édes csemege után: evett kettőjük helyett is. Gerlemama és gerlepapa, még annyira sem lévén az elme bajnokai, mint hősünk, láthatóan csak a létszámmal törődtek, fiókáik ötven százalékának csodálatos minőségi változása még csak meg sem torpantotta tápláló buzgalmukat.

          A második gerlefiókát öt nap múlva fogyasztotta el. Addigra az istenadta megszokta már új testvére jelenlétét, sőt saját testmelegét sem sajnálta tőle a hűvösebb éjszakákon – galambnak lenni nem túlságosan bonyolult dolog. A gerlefióka étvágya persze hamar visszatért, és az öt nap alatt még terebélyesebb lett, Madár nem is tudta az egészet fölfalni, a maradékot sajnálkozó vijjogással szórta ki a fészekből, csak a begy finom pehelytollaiból tartott meg egy jó csomónyit, hogy a fészek puhább legyen.
          El is döntötte magában, hogy ha saját fészke lesz, nem fogja olyan puritán módon berendezni, amilyen a szüleié volt.

          A gerlepár meggyászolta a veszteséget, de gyászukat legyűrve minden tápláló tudományukat megmaradt „fiókájuk” felnevelésére fordították. Madár nem akart hálátlannak tűnni, csakhogy a gerlefióka emlékének elmúltával a begytej egyre kevésbé tűnt megfelelően táplálónak számára, főként, hogy „fiókájuk” örömteli cseperedését látva a gerlepár olyasmit kezdett felöklendezni, ami egyre kevésbé tűnt tejnek, hanem egyre inkább mindenféle rosszul megőrölt magok pépjének.
          Jólnevelt ragadozóhoz illően Madár undorodott az ilyesmitől, így egyre éhesebb és mohóbb szemeket meresztett nevelőszüleire, akik ezt teljesen félreértelmezvén még buzgóbban hordták neki a magpépet.

          Végül nem bírta a tovább Madár, és előbb gerlemama, majd egy héttel később gerlepapa is ugyanúgy végezték, mint jobb gerlesorsra érdemes fiókáik.

          A gerlefészekből szárnyra kapó fiatal sólyom, nevelőszülei emlékére mindenesetre megfogadta, hogy saját fészekfájának közelében soha többé nem vadászik, így szolgáltatva utólagos és teljesen hiábavaló igazolást gerlemama és gerlepapa gondolkodásának.
          Persze, aki szegény, nem számolhat mindennel, víznek járásával, Globális Környezeti Átrendeződéssel, svájcifrank árfolyammal, Déli Hadseregcsoporttal, törökvésszel, tatár- és varjúdúlással és a dúlásból megmenekülő fiókával.
          De ez már a szegények baja!

          Itt a vége futsal véle!

          Ennek a történetnek az égvilágos semmilyen tanulsága nincsen.
          Aki esetleg mégis akar ilyet, a fontolja meg a következőket:

„Madarat tolláról, embert ellenségéről ismerni meg.” (© Névtelen)
„Amit ma megehetsz, nem áll el holnapig.”
„Aki sólymot nevel, ne csodálkozzon, ha a bögyében végzi.”
„Így megy ez!”

          És így tovább.
          Ha van ötleted, küldd be egészen bátran, megígérem, hogy nem sorsolunk ki közötted semmit!

          Személyes kedvencem egyébként a következő:

„A forradalmat felfalják gyermekei.”

          Ugye, mennyivel igazabb ez, mint az eredeti!? Miszerint:

„A forradalom felfalja gyermekeit.”

          Ugyan már!
          Ezt nyilván az a burzsoázia ötölte ki, akit saját győztes forradalmai (Nagy Franczia és Nagy Októberi) és hatalomra jutása után a lehetséges proletárforradalom igen csak kényelmetlenül érintett volna. Nosza meg is tett mindent a revolúció – minden revolúció – lejáratására ilyesféle bon mot-kal.

Nehéz istennek lenni

Bizonyára így lehet, ha már a rendezőnek is akkora föladat megrendezni egy színielőadást, hogy nem is nagyon képes mit kezdeni vele. Sőt, tulajdonképpen istennek könnyebb lenni – nincs közönség. Meg darab se’

Úgy szerettem volna csupa jót mondani erről az egészről! Hogy megörültem, amikor láttam a hírt: újra itthon az előadás – és elvileg meg tudom nézni, belefér térbe és időbe. Meg nagylányom is van már, aki elkísér, mert egyedül színházba (se’) nem szeretek… És nemzetközi sikerek. Hiszen itten a kultúra főáramába – na jó, élcsapatába – került bele letagadhatatlanul sci-fi eredetű valami. Valami elkezdődött.
Na, itt baj – valami…

Darabról a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni előadás kapcsán, csakúgy, mint egy istennél, sem lehet beszélni. Előadás van, rendezés van, válami ván [1] – darab nincs.
Tudom, nem könnyű probléma a színielőadás rendezés, és nem könnyű problémákkal előfordul, hogy nem birkózik meg velük a legzseniálisabb ember sem – vannak ilyen problémák, vannak ilyen előadások. Például jelen esetben. Pedig, hasonlóan az isten dolgához, előadást tényleg könnyebb rendezni, mint darabot, mert darab itt se kell, csak a színészek meg a rendező. Aztán majd lesz valahogy. Közönség itt se’ követelmény.

Az irodalmi anyag, a Nehéz istennek lenni című Sztrugackij regény, a fivérek egyébként sem gyönge életművének egyik legerősebb darabja. Látszólag a legkönnyedebb: „fantasy”, kardok és boszorkányság, középkor, de valójában igen sokrétű, sokértelmű, bátor. Mint általában, a fivérek ebben a regényben is inkább kérdéseket tesznek fel, mint kész válaszokkal szolgálnak mások problémafelvetéseire, és rendes szokásuk szerint nyitva hagyják kellemetlen kérdéseiket. Hogy jobban fájjon.
De nem a regényről akarok írni, az akkora munka, hogy belefogni sem merek, hanem az előadásról, melynek tegnapelőtt közönsége voltam. Közönség, hangsúlyozom. Nem értek a színházhoz, és nem is akarok „érteni” hozzá, közönség akarok maradni, és élvezni egy jó, hibátlan előadást. Hát ez elmaradt. A neten lelhető hozzáértő vélemények szinte egyöntetűen lekendeznek az előadásért. De azért akad kivétel, hasonló következtetéssel [2] – hogy legyen kivel együtt dübörögnöm megint.

Tételezzük fel, hogy lehet darabot, forgatókönyvet – mittudomén! – írni a regényből [3]. Mi hiányzott ehhez a dramatizáló(k) részéről?
1. A szöveg megértése. A Trafó előadásának legfontosabb anyagi feltétele, mármint a darab, elkészülte már itt vakvágányra vagy – legyek inkább stílszerű! –, zsákutcába futott. A darabírók a szöveg legnyilvánvalóbb értelmét ragadták ki az egészből, és nem vette észre, hogy ez az elem önmagában, helyezze bármilyen környezetbe, nem áll meg. Túlságosan általános, túlságosan agyoncsócsált, túlságosan agyon moralizált, etc.
2. A darabírókból (rendezőből) hiányzott a tudás, hogy sci-fit rendezzen, hogy egyáltalán, tudja, mi az a sci-fi (tágabban fantasztikum) és merje fölhasználni/kihasználni azt a szabadságot, melyet a tematika nyújtani tud.
3. Bátorság. Gyáván és lakájlélekkel ilyes mondanivalóhoz nem nyúlunk. Egyszerűen nem ildomos.
4. Témaismeret. Ha már a témát kiragadják a környezetéből, és mai viszonyok közé helyezik, valamennyire ismerni kellene a realitást, a valódi nyomort és aljasságát, nemcsak azt az átszublimált, „művészi” elképzelést a való világ szubhumán részéről, amely itten elénk állt. Ebben az esetben a hitelesség alapkövetelmény kellene, hogy legyen, akár a Grand kanyon mélységű mondanivaló közvetítésének rovására is. Vagy éppen azért.
5. Egyértelmű művészi szándék. Tudni kellene, hogy az avantgárd és a polgárpukkasztás, vizuális botrányokozás etc. ma már más dimenziókba süllyedt, mint akár harminc évvel ezelőtt is. A nyomor, az emberi aljasság talán erőteljesebben nyilvánul meg, ha kevésbé explicit formában tálalják – vagy naturálisabban. Ez a nyálas, művészieskedő középút, csupasz pinákkal és szottyadt férfiseggekkel, meg sárral, nem vezet túl messzire. A szimbólumokkal is óvatosan kellene bánni, mert szavatossági idejük van, és ha nem figyelnek rájuk, maguktól megromlanak.
6. Végül, és ez igazán fáj, színházi gondolkodás. Hiszen Mundruczó képzett, végzett színész és rendező, ismernie illene a közönség érzékszervi befogadóképességének határait, így a színpadi geometriát és geográfiát. Tudnia illene, hogy mi a különbség a film képi világa, az utómunkálatok tervezett, kiszámítható, és a színpad spontán és azonnali hatása között. Meglehet, hogy a Filmművészetin a filmrendezőknek nem oktatnak színpadi dramaturgiát és minden egyebet, ami a vásznat megkülönbözteti a színpadtól – de ezt egyszerűen nem hiszem. Talán csak elfelejtette. Szintúgy jó lenne már valakinek elmondani a színházcsinálóknak, hogy a zene, bár ig-gggggen divatos, és a színészanyag is egyre inkább alkalmas rá [6], a legnagyobb érzelmi hatású művészi kifejezőeszköz, éppen ezért, mert ilyen, könnyedén a visszájára fordít, zárójelbe tesz minden hatást.

A fikázás persze a legkönnyebb műfaj, így kénytelen vagyok kifejteni a fentieket.

1. A regény nem csupán a beavatkozás és be nem avatkozás kérdéséről és a beavatkozás minkéntjéről tesz fel kérdéseket (észre kellene venni, hogy kimondatlanul is!). Arkanar bolygóján (minden humanoidok lakta bolygón, ahová a kommunista Föld emberei eljutottak) ugyanis az olyan ún. progresszorok, mint Rumata, aktívan beavatkoznak. Nem megfigyelők, nem kísérletezők [4], ahogy az előadás sugallja, hanem progresszorok, ahogy nevük mutatja, fejlesztők, előremozdítók, haladásra ösztönzők. A történelmüket nem veszik el – nem vehetik el – a helybéliektől, de úgy alakítják, hogy általában, az embertömegek számára összességében kevesebb szenvedést okozzon. Ettől természetesen az egyének még szenvednek. Az eredeti – és az előadásbéli – Rumata tettéhez is ez adja a kulcsot. Ameddig a borzalom explicite nem tolakodott be a magánéletébe (a regényben szerelmét megölik, az előadásban csaknem – lásd 3. pont), addig szépen progresszorkodott (a feudalizmjus anarchikus formájának abszolutizmusba történő átmenete fölött bábáskodott, csökkentve az ilyen átmenetek áldozatinak számát, lerövidítve az átmenet idejét). Amikor azonban Kirát megölik, úgy dönt, hogy aktívan beavatkozik, és mivel tudja, hogy erre valójában nincsen módja, pillanatnyi elmezavarában, ő, a képzett történész, úgy gondolja, elegendő eltávolítani (megölni) a legveszélyesebb emberi vadállatokat, és minden megoldódik. A könyv nyitott kérdése, hogy igaza volt-e ebben. Amit a regény sugall, hogy még az olyan fejlett erkölcsiségű lények is, mint Rumata, igen sokáig vakok tudnak lenni az emberi aljasságra és az ebből eredő szenvedésre. Egészen addig, amíg személyesen nem érintettek általa. Hogy sok progresszor végül beleroppan ebbe, az világosan kiderül a Delelő ciklus további műveiből – ahhoz, hogy valamiféle megközelítése legyen valakinek a Nehéz istennek lenni-hez, azokat is illik tehát elolvasni (lásd 2. pont).
Az előadás hamvába holt (ölt), és kissé aljas kísérletet tesz ennek a morális problémának a felfejtésére, amikor az előadás végén egy nyilvánvalóan kamu fogással megpróbálják bevonni a közönséget, bebizonyítván, hogy ugyanolyan közömbösek vagyunk, mint bárki más (cinkos, aki béna). Természetesen az előadást irányító szerep tüstént kinyilatkoztatja, hogy „nem tűr civileket a kamionján”, megadva így az erkölcsi feloldozást a kamuzásba bele nem menő közönségnek. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mi történne, ha még e kinyilatkozás előtt jelentkezik egy kicsi, szőke lány? Akkor mi a vége az előadásnak.
Lányom ugyanis jelentkezni akart, de miután önvizsgálatot tartott (nem kicsi és nem szőke) és nem jelentkezett. Mivel pedig TUDTAM hogy ez jár a fejében, így egyrészt drukkoltam, hogy tegye meg, jelentkezzen, másrészt tartottam attól, hogy mégis megteszi, a színészek belemennek a játékba, és agyonsározza magát a platón. Hát kell az nekem? Ennyit egyúttal az előadás nyújtotta katartikus élményről.)
Világos, hogy a regény egyik üzenetét – szándékosan? – félreértelmezték, és olcsó moralizálásba váltották át, a többit pedig észre sem vették, vagy figyelmen kívül hagyták. Azért különösen szembetűnő ez, mert még a beavatkozás/be nem avatkozás üzenete sem Rumata mészárlása során válik világossá, hanem Rumata és a helybéli orvos-tudós Budah (Budha? :-) ) doktor lekváros bukta fölötti beszélgetése során. És ugyanekkor hangzik el a regény legfontosabb mondata is: „Ha istennek tudnám képzelni magamat, azzá lennék!”
Rumata tragédiája, hogy nem képes istenné képzelni magát – ennek minden következményével együtt.
A „szerzők” által elszalasztott/kihagyott további lehetőségekről logikailag inkább következő két pont szól.

2. A regény: sci-fi. Annak valamennyi attribútumával és következményével, és ezt figyelmen kívül hagyni – vagy inkább nem tudni mit kezdeni vele, újabb rétegeket töröl el az eredeti jelentésekből. Mivel az eredeti árnyalatok közül amúgy is csak a legharsányabb lila maradt meg, ezek a hiányok már nem is fájnának annyira, ha a sci-fi hozzá nem értés nem fajult volna rettenetes gagyizásba [5].
Ha valaki a sci-fit a huszonegyedik században a Mézga család és az Omega együttes szintje alól közelíti meg, ha valakinek a sci-fi fehér füstben vonagló, alulról megvilágított emberalak, illetve mákos képernyő, a la Köbüki, az ne dolgozzon fel tudományos fantasztikus témát! Már csak azért sem, mert a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken a baklövéseken, és arra jut, hogy az illető minden tematikát hasonló alapossággal képes feldolgozni. Ha valakinek idegen világok felsőbbrendű lényeit a fehér öltönyben megejtett mocsári ladikázás teszi, ha valaki képes a felsőbb rendű lény szájába adni, hogy felsőbb rendű (hiszen ők utaztak ide hozzánk, és sikeresen közénk helyezték Rumata nevű ügynöküket) világuk (közelebbről meg nem nevezett) problémáira a Föld legalacsonyabb rendű értelmes létformáinak megfigyelése adja a megoldást, az legalábbis zavarosan gondolkodik. És a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken, és arra jut, hogy az illető minden mást hasonló zavarossággal gondol át.
Hogy miért kellett egyáltalán a regény eredeti szituációját visszájára fordítani, már a következő pontban keresendő a válasz.
Természetesen meggondolandó, hogy a sci-fi gagyizás nem szándékos-e. Nem azért gagyiznak-e, hogy az egész sci-fiségét zárójelbe tegyék? Még csak nem is egyszerű, kétkezi sci-fi utálatból (hiszen valaki a szerzők közül nyilvánvalóan olvasta a könyvet), hanem, hogy a témát, üzenetet közelebb hozzák a nézőhöz. Esetleg, mert a mainstream nem bocsátaná meg nekik, hogy a tematikához nyúltak.
Lehet. De ha így is van, ezt, mint sci-fi író és olvasó én nem tudom megbocsátani.

3. A „gyáva” és „lakájlélek” erős szavak. Sértőek. Nem tudom azonban másképpen jellemezni azt a szerzői attitűdöt, mely erre az eredményre vezet.
Sokrétű bátortalanság mutatkozik itt meg.
Elsősorban abban, hogy az eredeti szöveg sci-fi jellegét, és egyértelmű kommunista/marxista alapállását és üzeneteit egyszerűen figyelmen kívül hagyták, sőt visszájára fordítva megtagadják. Gyávaság, nem egyszerűen fantáziátlanság, nem elképzelni, nem azt üzenni, hogy a Földön is megszűnhet a szenvedés, megszűnhet az aljasság, létezhet igazságos társadalmi újratermelésen alapuló társadalom, hanem éppen az ellenkezőjét. Vagyis, hogy ez csupán idegen bolygókon lehetséges, sőt ott sem „problémamentes”, bármi is legyen ez a probléma. Itt, bájos bolygónkon minden ilyen felszabadítási kísérletnek csak mészárlás lehet a vége…
Talán nem is gyávaság. Talán csak egyszerű lakájtempó. Nem marunk bele kenyéradó gazdánk, a tőke kezébe, nem mutatunk neki alternatívát (a nyolcvanas évek közepe óta a tőkeaplologéták és lakáj politikusok állandó jelszava a „nincs alternatíva”, még elméletben sem, még a fantázia világában sem), még akkor is, ha tudjuk, hogy működése embertelen, egyre embertelenebb, hiszen éppen azért csináltuk ezt a darabot, hogy ezt megmutassuk. Nem. Zsíros fesztiválszereplések és sikerek, a lakájmédia és megmondóemberek zajos tetszése csábítóbb az igazság kimondásánál.
Hogy nem vállalják fel egy kommunista szöveg kommunistaságát, az persze lehet világnézeti kérdés, sőt, aktív kommunistaelleneség is. Sugalmazza ezt Károly „forradalmának” (talán minden forradalomnak) eleve nevetséges helyzetből indítása, nevetséges terv szerinti végrehajtása, és tragikomédiába fulladó végkifejlete. Azonban, ha valaki ennyire rossz véleménynel van a kommunizmusról, miért nyúl egyáltalán egy kommunista szöveghez? Miért nyúlja le? Paródiát kíván csinálni? Hiszen azzal saját mondanivalóját is zárójelbe teszi, lejáratja.
Hogy a kontraszt nagyobb legyen, mégis kénytelen vagyok visszatérni a regény egyik üzenetéhez, mely nyilvánvalóan marxi, és amelynek kimondásához az ennek ellenkezőjét hirdető (puskatussal az emberekbe beleverő) a bolsevik-sztálinista Szovjetunióban igen nagy bátorság kellett. Hogy tudniillik az emberektől nem szabad elvenni a történelmüket, ahogy Trockij (és Lenin) elméleti alapjain a sztálini gyakorlat tette.
Gyávaság lehet a sci-fi fel nem vállalása is, és gyávaság, hogy a tematikai és színházi eszköztár legkézenfekvőbb megoldásaival megelégszenek közvetítő közegül. A kamionplató ugyanis, minden ellenkező véleménnyel ellentétben nem bátorság, hanem egyfajta modern színházi rutin egyenes következménye. Behódolás az alternativitás kliséhalmazainak. De ez már a következő pontokba tartozik.

4. Ha felszínesen szemléljük, tiszteletreméltó bátorságra vall a témaválasztás, a mindent átfogó (a tudástól a munkaerőn keresztül a puszta testig terjedő) kizsákmányolás, a politikai mocsok (mocskos politikus, és az őt mocskos eszközökkel lejáratni kívánók), aljasság és kiszolgáltatottság, etc. – egy velejéig romlott társadalom ábrázolása. Hogy mindezt miért nem lehetett Arkanarban hagyni, ahol mindez hatványozottabban és brutálisabban történhet, elvégre a legsötétebb középkort váltja fel éppen a kapitalizmus felé masírozó abszolút monarchia, az rejtély, de ha már így esett, hát legyen a földi mocsok valóban mocsok, a földi aljasság valóban aljasság, a földi kizsákmányolás valóban kizsákmányolás.
Az előadásban nem az.
Szépelgést kaptunk helyette, a mocsok kliséit és közhelyeit. Szar helyett sarat. Hideg aljasság helyett többnyire (lásd később) kétségbeesett őrület-paródiát. Az egyik legnagyobb ellentmondása az előadásnak, hogy ha már nyilvánvalóan hökkenteni akar, a székhez szögezni a brutalitással, akkor miért nem teszi.
Miért nem választottak valódi témát a stilizáció helyett? Miért állítottak fel tökéletesen valószínűtlen alapszituációt? Miért nem hozták be az élet valódi abszurditását a művi, rutinos helyett, miért nem a felfokozott realitás zsibbasztó irrealitását választották a művészeté helyett?
Mire jók az elidegenítő hatások, ha katarzist akarnak, morális megújulást, de legalább arculcsapást?
Miért kamuztak ebben is, mint a sci-fiben?
Hiszen az én ablakomból, a Nagy Fuvaros utcában minden csütörtökön (most már gyakrabban is, ahogy a szesz romboló ereje egyre gyorsabban marja szét az agyakat és az emberséget) brutálisabb és aljasabb előadást láthatok és hallhatok. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, a csontokba ivódott aljasság, a függés és a bűn egyfajta szolidaritásának olyan bugyrait, amiről – úgy tetszik – a művészet nem szívesen vesz tudomást, csak a felszínt vakargatja – fakéssel. Szívesen vendégül látok inspirációra vágyó szerzőket!
Miért kamuznak a nyelvvel is?
Alig találhatók nyelvi rétegek az előadásban, még az idegenek is alig különülnek el a kamion utasaitól. Mintha erre csak Mami alakjának megformálásakor ügyeltek volna. Láng Annamária élt is a lehetőséggel, amennyire tudott. A kamionsofőr, Derzsi János magától hozott egy nyelvi szintet, ebben a szerzőknek semmi szerepét nem látom. Omar nyelve pedig egyenesen katasztrófa: ha valaki nem tud arab-angol akcentust, az ne helyettesítse be magyar-angol akcentussal, mert lerombolja a figurát [7].
Miért stilizált az argó és a szleng?
Elismerem, nem lenne értelme kiállni a színpadra a:

„Té geci geci! Hát a rák egye ki a faszodat. Tee fasszopó geci vagy, geeci!”

mondattal, mert nehezen lenne beleértelmezhető bármiféle mondanivaló a szubkultúrán kívüli ember számára, de legalább törekedni kellene valamiféle nyelvi-kifejezésbeli realitásra az „így képzelem, ahogy beszélnek ezek az emberek” helyett. Be lehetne mutatni a nyelv romlását és elaljasodást, ami bekövetkezett az elmúlt évtizedekben, és ami mindig is jelen volt a szubkultúrákban, kifejezőjeként az elaljasodásnak.
Miért agyalták ki a legostobább, legkevésbé hatásos, így a leghihetetlenebb bosszútervet, a politikus apa hasonlóan valószínűtlen bűneinek megtorlására?
Ha már az emberi kisszerűség és aljasság kipellengérezése volt a céljuk, miért ezt a nyilvánvalóan aljas környezetet választották. A nyomorban és annak határán élőket könnyű aljasként ábrázolni. Kézenfekvő.
Nem lett volna megrázóbb a polgári környezet aljasságát bemutatni? (Természetesen nem, ahhoz sokrétű bátorság szükségeltetne – lásd előző pont). Persze kísérlet erre is történt, és világos, hogy támaszkodva a közvéleménykutatási adatokra, könnyebb volt kiválasztani a legrosszabb megítélésű polgári pályát, a politikust, erre a célra. Megint csak a legkézenfekvőbb választás.

5. Manapság nem kell nagy bátorság a színpadi újításokhoz, sőt kritikai és (soha fel nem mért) közönségigény van rájuk. Szívesen láttam volna ilyesmit az avantgárd rutin (ugye, ennek a szóösszetételnek oximoronnak kellene lenni, sajnos mégsem az) helyett.
A genitáliák látványa és színpadon imitált aktus nem hoz közelebb a katarzishoz. A literszám szétlocsolt művér sem. Nem lesz nagyobb a hatás a szarul használt szlengtől sem. A kivetítők manapság már szinte kötelező kellékek, de ilyen erőteljesen támaszkodni rájuk megint csak elidegenítésbe csap át, és megpendíti a gyávaságról szóló húrokat. Az explicit brutalitást kivetítőn közvetíteni valóságsó ízt ad az egész vállalkozásnak.
A valóságsót pedig, még ha esetleg éppen a valóságsó pellengérre állítása, paródiája is a cél, hagyjuk meg inkább a kereskedelmi televíziózásnak! Hiszen még oda sem való.
Bennem ezek az olcsó eszközök végképpen lerombolták a hatást, zárójelbe tették színházilag is az egész estét. Nem vagyok színházi ember, Isten mentsen, hogy valaha is színpad közelébe kerüljek, másképpen, mint néző! Az, hogy tanácsot adjak művészeknek pedig végkép nonszensz, de erre vonatkozóan, kapcsolódva az előző pont polgári gondolatához még egy megjegyzés: Buñuel tudott avantgárd lenni öltönyös polgárok és finom beszédű úrinépek szerepeltetésével is.

6. Egy darabhoz, ha már színdarabot írunk, hozzátartozik a színpadkép is, ennek minden következményével. Ha a történet kamionplatón játszódik [8], kézenfekvőnek látszik ugyan, hogy a plató legyen a színpad és ne a színpad a plató, de ezzel fel is merült két jókora geometriai probléma.
Az egyik a nézőpontra vonatkozik, és ha Mundruczó nem elsősorban filmrendező, ez talán nem is okozott volna gondot. A filmrendező azonban nem fókuszálta össze a nézők látóterébe a cselekményt, így a lehetetlenül széles színpadképen, amelyet a plató (platók) adnak, a párhuzamos történéseket fárasztó, sokszor lehetetlen volt befogadni. Ezen nem segítettek kivetítők, sőt, fokozván a befogadandó információmennyiséget, még rontották is a közönség helyzetét. Mely egyébként is kényelmetlen volt a székek és a sorok lanyha emelkedése miatt. A rendező nyilván a harmadik sorból rendezett…
A másik geometriai buktató – és ez megint a hitelességet apasztja – hogy a kamion zárt dobozában a benne létezők nem oldalirányban, hanem a hossztengely mentén élnek. Az, hogy minden szereplő az nem létező oldalfalnak beszélt, nem a kívánt abszurd hatást adja, hanem egyszerűen nevetséges.
Ami a zenei betéteket illeti, ezek funkcióját az előfordulások többségében nem látom, hacsak arra nem jók, hogy a Zita nevű lányt alakító Kiss Diána Magdolna valóban kiváló hangját megcsodálhassam.
Néhányszor az énekbetét, amelynek többnyire még annyi indoka sincs, mint egy musicalban lenne, akkor töri meg az előadás lendületét, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy haladjon.
Tulajdonképpen az első, a Mammy Blue betéten kívül a zenének csak elidegenítő funkciója érvényesült. Ott kétségkívül a helyén volt, egyfajta ehejuhnyem, munkadal funkciót töltött be, és hangulatilag, logikailag tökéletesen illeszkedett az előadás rendjébe, illusztrálta Mami aljasságát és olcsó manipulációit, mellesleg kiváló alkalom volt a lányok bemutatására. Ennek a zenei témának halk visszatérése is helyénvaló. A többi – mintha olyan eszköz került volna a kézbe, melyről nem igazán tudott mire való. Hogy a Sztrugackij fivéreknél maradjunk: „mikroszkóppal vertek szöget a falba”.
Mellesleg szerintem a színészeket is zavarták, kizökkentették.

Annyi marad még, hogy a darab hiánya-hiányosságai után értékeljem magát az előadást, de a színházhoz nem értek, az irodalomhoz talán valamicskét, így ami föntebb áll, a darabra vonatkozik. Az előadást többen értékelték ilyen szemmel, rájuk hagynám a színházkritikát.
Csak néhány benyomás a 2011. szeptember 20-i előadásról.
Általában úgy tűnt, hogy Derzsi János és Rába Roland (mint dr. Varjassy Károly) kivételével mindenki puszta rutinból játszik. Nagy Zsolt, bármilyen kiváló színész, nem tudott mit kezdeni a Doktor megíratlan szerepével, nem találta magát. A Mamit alakító Láng Annamária kiválóan hozta a gátlástalan, cinikus ugyanakkor az aljaéletből menekülni vágyó figurát, de ehhez nem a darab hanem a színészi rutin segítette. Talán szándékos, hogy a lányok „ott se voltak”, elvégre egy kurva „nincs ott” az aktus közben, de Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna és Tóth Orsolya akkor sem „voltak ott”, amikor az életük lett a tét. Katona László Omár szerepében tobzódott, talán túl is játszotta figura groteszkségét, alakítása inkább Commedia dell'Artéba való.
Már jeleztem, hogy a színpadkép illogikus, sokszor átláthatatlan, a kivetítős megoldások gagyik, a nézőtér fizikai megvalósítása közönségellenes.

Legalább utaztam emeletes városnéző buszon, de az se volt jó – hűvös van már ehhez.

Ha Mundruczó Kornél mindezt filmen csinálja, valódi, százfős illegális varrodával, ahol a lányok egy része kurva, és a kupleráj valóban megjelenik, ha elfelejti Rumatát, és helyette egyszerűen földi megfigyelőt állít be, ha a politikai-politikusi, forradalmi szálat bátran újra-átgondolja, akár még egészen kiváló filmet is összehozhatnak.

Jegyezetek:

[1] Ifjabb olvasók kedvéért: nézz és hallgass Rajkint. Ha már orosz kultúra.
[2] Pedig ő elvileg ért hozzá...
[3] Ez egyelőre nem bizonyított feltételezés, mindkét ismert filmkísérlet katasztrófálisra sikerült.
[4] OK. Rumata a Kísérleti Történelemtudományi Intézet munkatársa is. De elsősorban progresszor, csak másodsorban történész.
[5] Persze, abban a tágabb keretben, hogy a Szájfáj kanális vagy hogy hívják, műsorpolitikájában és önálló filmjeiben ugyanezt a gagyizást űzi fennállása óta, az előadás ezen „üzenetét” kissé más megvilágításba helyezi. Ha magunk is a fészkünkbe szarunk, ne csodálkozzunk, ha más is ezt teszi.
[6] Egyfajta kontraszelekció figyelhető meg a képzésben a zenés formákban otthonosság javára.
[7] Egyáltalán, miért kellett a szadista, perverz kategórián aluli pornórendezőnek arabnak lenni? Hány arab pornórendező van a szakmában? Talán csak nem egyfajta rasszizmus érhető itt tetten?
[8] Hogy a kamionra helyezett, vándorló varroda ötlete mennyire valóságos, valóságellenes, még akkor is, ha a varroda fedőtevékenység, nemigen érdemes kitérni – létezik az ún. művészi szabadság is. De hogy ez a varroda, három (3) varrónővel/ kurvákkal a KÍNAIAKnak termeljen, az túlmegy az abszurdon. Az nonszensz. És csak egyetlen felesleges mondat a szövegben. Mellesleg jólmenő kupi sem üzemeltethető három lánnyal – van a termelőeszköz avulásnak egy határa ugyanis. Főleg, hogy a színpadkép szerint az aktushoz nincsen hely a varrodában. Két kamiont ugyanis nem visz el egyetlen sofőr…

Nincs bocsánat

Van egy embertípus, aki képtelen megbocsátani valós vagy vélt sérelmeket, sőt a legelemibb bírálatot sem. Remélem legalább nem hetedíziglen megy el, mert akkor jaj a leszármazottaimnak...

Az ilyen élőlény nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy beléd törölje a lábát, vagy, ha ezt adott hlyzetben/közegben nem érzi saját imázsára nézve komilfónak, legalább ne kicsinyileljen, a gyalázkodás és bosszú legenyhébb formájaként. Még olyan piciny körben sem hagyja ki a lehetőséget, ahol ennek látszólag az égvilágon semmi jelentősége sincsen.

De mégis van.

Szóval, itt és most üzenem, mivel kissé fölbasztam magam:

1. Bár semmi köze sincs ahhoz, hogy mit olvasok magyarul és mit angolul, Le Guin-től véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsee ciklust, a The Dispossessed-et, a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t, a The Left Hand of Darkness-t.

2. Ha egyszer a segítségét kérem, nem azért teszem, hogy utólag kiforgassa, amit hallott, és úgy tálalja, ahogyan tette. Azért kértem a segítségét, mert tisztelem a munkáját, és a segítségével reméltem gyorsabban hozzájutni egy anyaghoz. Bocs, többé nem teszem.

+1 A fentiekhez kapcsolódva minden magtalannak is szól: Nem csak ti olvastok angolul, kedveseim! Bármennyire is ezt hiszitek és terjesztitek.

Nevet direkt nem írok, mert nyilván azonmód személyeskedő barommá válok.

Rossz a PR-om.

Update (110926):

Mint a példa mutatja, a harag pocsék tanácsadó. Javítás:
"véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsea ciklust, a The Dispossessed-et, a The Left Hand of Darkness-t és angolul a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t."
Kegyelem sincsen. Figyelnek. És nem szeretnek. Rossz a PR-om,
Brühühühü!

Bitszag

Mond gyilkosa a kanapén ült. A pisztolya – ősöreg, de jó karban lévő Glock, csak a régi filmekben látni már ilyet – mellette hevert a kanapén. Kissé zavartan simogatta az ölébe fészkelődött macskát, Mond vén kandúrját, Káint.
          „A macskám elárult engem” gondolta Mond derűsen.
          A pisztoly nem riasztotta meg, sőt valamennyire megnyugtatta. Ha valamelyik ultramodern, célkövetős, mikrorobbanófejes rakétafegyver heverne a kanapéján, komoly bajban lenne – egy profi csábította volna el a macskáját. Ez mégiscsak amatőr.
          Letette a kést a hosszú komódra, a limlomok emléktárgyak közé.

          Az író a hátsó ajtón jött be, tíz perccel azelőtt, éppen idejében észrevéve a riasztó kikapcsolt állapotát, hogy automatikusan ne élesítse vissza a kódjával, és ne riassza saját jelenlétével a rendőröket.
          „Akik úgyse érnek ki időben” gondolta Mond némi elégedettséggel. „A világban ez legalább biztos pont.” Tudta, hogy valaki behatolt a lakásba, mert sohasem felejtette el élesíteni a riasztót, mielőtt elment hazulról. Káin miatt.
          Valaki mégis behatolt a lakásba, valamiképpen kikapcsolta a külső személy által kikapcsolhatatlanként eladott zsák szar! riasztót. „Profi betörő. Még itt lehet” gondolta Mond. „Talán Káin se’ slisszolt ki…” vigasztalta magát.
          Egyelőre nem hatolt beljebb a lakásba. A másik biztos pont, hogy a betörő nincs a konyhában. Megdicsérte magát az éleselméjű következtetésért, és amilyen nesztelenül csak tudta, elővette a gines palackot, és meghúzta az üveget, majd a késtartóból magához vette kedvenc, harmincöt centiméteres szeletelőkését.
          A belső felügyeleti rendszer vizuális inputjait a hűtőszekrény képernyőjére is lehívhatta. Az emeleten a hálószobákban nyomát sem látta a betöréssel járó felfordulásnak, úgy tűnt, minden úgy maradt, ahogy hagyta. „Már amennyire emlékszem a reggelre. Vagy bármelyikre. Jobban oda kellene figyelni az életemre.” De jól tudta, hogy úgysem fog már sohasem.
          A betörő a nappaliban ült, a kanapén, és egyáltalán nem látszott betörőnek. Valami feketéllett az ölében, és valami feketéllett mellette a bézsszínű bőrön. Valamire várt.
          Vagy valakire. Rám.
          Mond már tudta, az ember azért ül ott, hogy őt megölje.
          Csak azt nem tudta, hogy miért.
          A kíváncsiság felülkerekedett egyébként is ingatag életösztönén, és nesztelenül megindult a nappali felé.

          Káin természetesen előbb vette észre a konyha felől érkező gazdáját, mint a gyilkos Amatőr, hangos dobbanással leugrott az ember öléből, és Mond elé szaladt. Mintha nem egy vadidegen ujjainak gépies simogatását élvezte volna egy fél pillanattal azelőtt, nyolcas alakú pályákat leírva, hangosan dorombolva, felemelt farokkal gazdája lábaihoz törleszkedett.
          – Áruló! – sziszegte Mond hangtalanul. „Túlságosan sokat hagyom egyedül…” gondolta sajnálkozva, és lehajolt, karjába emelte a macskát. Hagyta, hogy az állat kényelmesen elfészkelje magát, majd hosszú bundájába túrva belépett a nappaliba – nem látta értelmét, hogy tovább az ajtókeret mögött rejtőzködjön.
          – Ki maga? – remélte, hogy a meglepetés ereje az ő oldalán van, és az Amatőr nem puffantja le ijedtében.
          Az Amatőr frissen kapott nevéhez illően viselkedett. Mond hangjára az ajtó felé kapta a fejét, azután a pisztolyra nézett, egy hosszú pillanatig megbámulta, mintha először látná, majd felkapta, és bizonytalanul az íróra szögezte. A Glock torkolata vészesen ingadozva hol Mond szeme közé, hol a nappali egészen különböző irányaiba nézett. Az író belebandzsított a csőbe, majd visszatartotta magát, hogy tekintetével a lehetséges célpontok bizonytalan irányait kövesse, inkább alaposan megnézte gyilkosát.
          Alacsonynak látszott, egészségtelenül keskeny testtel, pálcikaszerű végtagokkal, a kanapé látszólag be sem süppedt alatta. Ujjai, mintha csak felerősíteni akarnák teste vékonyságát, póklábakként ölelték a pisztoly markolatát és egymást. Arca szíjas, bőrszíne egészségtelenül sápadt, már-már hullamód sárga, a szeme beesett és karikás, ajka keskeny és száraz. Az orr uralta azt az arcot, római fővezérhez méltó hatalmas sasorr, éles kontrasztban a behúzott állal, és magas, keskeny koponyával.
          „Ez az orr! Valahol már láttam. Kell nekem egy ilyen orr! Római fővezérre én hasonlítok… Remélem.” Mond önkéntelenül pózba vágta magát, mintha latin tógát viselne. Bíborszegélyest… Tudta, hogy a póz, karján a macskával, több mint nevetséges.
          Az Amatőr fekete vászonnadrágba és hosszú ujjú fekete pamutgarbóba bújtatta keskeny testét ninja orgyilkos, micsoda pojáca!, de a hatást lerontotta, hogy fakó, seszínű, száraz haját lófarokba fogta össze a tarkóján.
          – Johnny Pointer vagyok – mutatkozott be –, és azért jöttem, hogy megöljem magát!
          Először nézett Mond szemébe, és az író nem látott zavart vagy őrültséget a tiszta, mogyorószín szempárban. Elszántságot annál inkább.
          Mond nagyot nyelt, és kiesett klasszikus pózából. „Ez tényleg lelő! Nem kellett volna bejönni! Szépen csendben kimenni, ahogy bejöttem, és hívni a zsarukat… Késő bánat!”
          – Nézze, Mr. Pointer! Nem ismerem magát, és nem hiszem, hogy akaratlanul vétettem magának valaha is. Ha igen, bocsánatát kérem, aztán felejtsük el ezt az incidenst!
          – Johnny. Mindenki Johnnynak hív! Én nem felejtek, Mond!
          – Rendben. Megöl. Megteheti, magánál a fegyver… De jogom van tudni, hogy miért halok meg!
          – Éppenséggel nincsen joga, de úgyis el akartam mondani… Azért ölöm meg, mert maga sci-fi író. Megölöm valamennyi sci-írót az országban. Ezzel a pisztollyal. Magával kezdem, mert magát ismerem… Ilyen egyszerű.
          – Értem – válaszolta Mond kiszáradó torokkal, pedig csak azt értette, hogy tiszta tekintete ellenére Johnny Pointer mégiscsak őrült. Csak egy őrült akarhat lemészárolni minden sci-fi írót. – Akkor sem ismerem magát, Mr. Poin…, Johnny.
          – Dehogynem! Tizennyolc évvel ezelőtt a Mittelfeld Egyetemen dolgozott, nem? Mielőtt profi író lett… Nem rémlik?
          – Nem vagyok profi író… – tiltakozott Mond erőtlenül. Ha bebizonyítja, hogy nem író, a bolond talán meggondolja magát. – Ne haragudjon, de nem rémlik… Maga is a Tanszéken volt akkoriban?
          – Nem voltam a Molekuláris Virológia tanszéken! – az Amatőr türelmetlenül felcsattant, a pisztollyal olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene.
          – Vigyázzon, ember!
          – Ugyan mire? Megtehetném, hogy szétlövöm a térdét, és azután kényelmesen elmondhatom, hogy miért is teszem, amit teszek. De nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni senkinek. Maga meghallgat, aztán lelövöm. Ilyen tiszta az ügy. Nem akarok felesleges fájdalmat… Üljön le a földre!
          – Hogy?
          – Üljön le a földre! Ott, ahol van… Tegye már le az a kurva macskát! Ne akarja, hogy szétlőjem a térdét!
          Mond engedelmeskedett. Káin puhán a padlóra ugrott, sértődötten visszanézett, és a kanapéhoz sétát.
          – Úgy! Üljön törökülésbe, és tegye a kezét a térdére. Mindkettőt!
          „Tarkón lő majd, mint egy disznót! Ha feláll, hátra kell vetni magam, ki a folyosóra… Beszéltetni! Beszélteteni!”
          – Még mindig nem tudom, hogy kicsoda maga, Johnny.
          – Volt egy kutatás a hemagglutinin mutációk térképezésére…
          – Már emlékszem! Maga írta a pozíció súlyozó programot. DISPOSE… Emlékszem. Senkit sem érdekelt… Amiatt hagytam ott az akadémiai szférát… Tíz évvel korábban lehetett volna influenza meg nátha vakcina… Eh…! De magának akkor szakálla volt!
          – Részletkérdés. Most már tudja, ki vagyok. Elmondom, miért akarom megölni. A többi kurvapecérrel együtt.
          – Mindnyájunkat? Nem tud annyi golyót venni a Glockjába, ahányan sci-fit írnak manapság…
          – Ne viccelődjön ezzel! Annyit ölök meg, amennyit tudok, ha eleget kicsinálok, a többinek csak elmegy a kedve attól, hogy baromságokat irkáljon össze!
          – Magának tematikai kifogásai vannak! – csodálkozott rá Mond. „Ha az őrültségbe rendszer csúszik bele, annál veszélyesebb… Beszéltetni kell!” – Mondja meg, hogy mit írtam rosszul semmit… mindent, és boldogan visszavonom!
          – Már késő! Maga életveszélyes dolgokat publikált! Emlékszik? Háromfázisú vírusfegyver…
          – Higgye el, voltak morális dilemmáim és álmatlan éjszakáim miatta. De szerencsére azt se vette senki komolyan…
          – Nono. Azt nem tudhatja! Mindig akad valami barom, aki komolyan veszi magukat! Bármi baromságot, amit kiötlenek! Az emberek rühellik ezt a világot és a maguk fantáziabirodalmait akarják. Némelyiknek baromnak meg is van a hatalma hozzá, hogy megvalósítsa. Az ipar kétségbeesett marketingbarmai pedig állandóan azt szondázzák, mit lehetne a népre sózni. Sci-fivel aztán bármit! A porszívók úgy néznek ki, hogy minden változtatás nélkül kellékek lehetnének valami olcsóbb sci-fi filmben… Már vannak repülő autók, Mond! Képzelje el, hogy valahol valaki időgépet épít, vagy a maga inteinjeivel játszik.
          Mond beleborzongott a gondolatba, de nem hagyta magát.
          – Azt hiszi, hogy nélkülünk megállna a technológiai fejlődés?
          – Nem vagyok hülye. De nehezebben fordulna esztelen irányokba. Maguk törik fel az ugart és trágyázzák meg a talajt, amiből a kézzelfogható baromságok kinőnek. Kimossák az emberek agyát, torz szükségleteket teremtenek. A szükséglet meg árut szül…
          – Tudtommal semmiféle szükséglet nem született az írásaim alapján… Pláne nem áru. Most gazdag ember lennék… Ha valaki elhányta magát tőlük, már örülhetek…
          – Ezt nem tudja öniróniával elütni…! Tudom jól, hogy a maga írásaiból nem lett termék! De csak azért, mert nem olyan témákban írt. Nem tehetek kivételt! Valamennyiüknek pusztulni kell! Azért kezdem magával, mert magát ismerem. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy milyen a riasztója, tudtam, hogy ugyanazt a jelszót használja mindenütt… Én nem felejtek, Mond.
          Mond elvörösödött:
          – Nem fogom többé… Megígérem.
          – Ez már nem fontos. Akar imádkozni? Igyekezzen! Öt perc múlva halott lesz.
          – Anyám! Ha engem véletlenül is választott, valami csak kiváltotta magában ezt a gyilkos szándékot, Johnny!
          – Hát persze! Elveszítettem a munkámat…
          – De hisz maga volt az egyik legjobb bioinformatikus az egyetemen!
          – A legjobb vagyok – válaszolta Pointer sötéten. – De nem tudok többé dolgozni. Platformváltás történt.
          – Ne mondja, hogy nem tudott lépést tartani egy platformváltással!
          – De mondom. Ezzel nem tudtam. Fizikailag. Mindig is gyenge volt a fizikumom. Ezért lettem informatikus. Nem bírom a gesztusvezérelt információtechnológiát. Nem bírok lépést tartani azokkal a kigyúrt barmokkal, akik képesek napi tizenkét órát ugrándozni meg hadonászni, meg nyújtózkodni, meg hajolgatni a gesztustérben. Öt percig se bírom… És, hát a szagot se bírom…
          – Micsoda?
          – A szagot. Tudja maga is, egy gépterem régen sem volt éppen virágillatú. Épp’ maga írta valahol: „Szemét módon élő, szemetet evő emberek meg szemét műanyag kipárolgásai.” Most olyan a gépterem szaga, mint egy futballöltözőé… Méghogy platformváltás…
          – Ó – az írótól nem tellett többre. – Izé… Johnny. Tudja, hogy én sohasem írtam ilyesmiről… Mindig is ellene voltam, hülyeségnek tartottam.
          – Tudom. De nem számít. Valakik maguk közül éppen elég ideig tömték ezzel a szarral a nép fejét. A hülyeség meg gyökeret vert. Mindig a hülyeség ver gyökeret. Mostanra ez lett a menő. Van egy generáció, akik már csak így tudnak programozni. Az enyém meg többnyire így nem. Én biztosan nem. Tudja, hogy van: ha valami divatba jön, minden, ami nem divatos, a kukába megy. Készüljön, Mond!
          Pointer erősen megmarkolta a pisztolyt. Mond látta, hogy a szeme összeszűkül, ujja a ravaszra görbül…

Megbízatás

Elhiheted, én mindent tudok a gonoszról! Elég régóta ez a szakmám. Az emberi gonoszság a szakterületem. Bőséges és fárasztó munka. Fölöttébb unalmas lett néhány száz év után. Azután kész szenvedés. De hát ki vagyok én, hogy panaszkodjam?
          Egyébként nem az unalomig egyforma pitiánerségeitek végtelen ismétlődése zavar a legjobban, hanem az undor, amit közben érzek. Hánynom kell tőletek! De ezt úgysem érted… Hogyan is értenétek meg a jót, ami a lényegem?! A lényegünk. Mint ahogy valójában én sem értem meg a gonoszt, hiába ismerem a lényegét, és tapasztalom, érzem, látom, hallom, tapintom, sőt szimatolom, nap mint nap! Minket jóra teremtettek, előttetek nem ismertünk mást, csak a Végtelen Jót. Veletek aztán volt alkalmam megismerni a gonoszt is! De csak kisbetűvel. Úgy viszont bőségesen. Egy ideje már szinte kívánom, hogy cselekedjetek valami igazán gonoszat, valami nagystílűt, de nem! Minden gonoszságotok mélyén csak a hétköznapi kis gazemberségek lapulnak: irigység, hatalomvágy, bujaság, gyávaság. Ezek a kis bűnök undorítanak, mert végtelenül idegenek számomra.
          A fantáziátlanságotok, egyformaságotok a piti bűnökben egyszerűen csak dühít, és ez a düh, a lényegemtől idegen rossz, félelemmel tölt el… Félek saját magamtól. És, mint mindig, ugyanúgy, mint nálatok , a félelem újabb dühöt szül. Ördögi kör. Azelőtt sohasem féltem. Azelőtt sohasem voltam dühös. Ez a munka tönkretesz. Nem látom a végét, ez a legrosszabb. Csak a gonoszság végtelen, egyre szélesebb és egyre sekélyebb folyamát látom. Lehet, hogy egyszer elértek egy torkolatot, a Gonosz óceánját, és elvesztek benne. De ezt kétlem.
          Van egy teóriám. Lehet, hogy nem is igaz, sohasem számoltam utána, talán még nekem sem sikerülne, de azt gondolom, hogy a gonoszság összege véges: ahogy egyre több ember él a Földön, az egy főre eső rossz csökken, ezért vagytok egyre pitiánerebbek mindenféle bűnben. Nem mintha számítana a bűn nagysága…
          Nincsenek fokozatok, a kis gonoszságtól a nagyig eljutni már nem szándék, hanem alkalom kérdése. Aki kicsiben elbukott, elbukna nagyban is, nem is érdemes további próbák alá vetni.
          Lehet, hogy a másik elméletem igaz: ahogy egyre többen vagytok, egyszerűen egyre kevesebb alkalom kínálkozik, egyre kevesebb lehetőségetek van élni az alkalommal.
          Káinnal még könnyű volt. Mármint képletesen, mert természetesen nem egy Káin létezett, de minden családnak, minden törzsnek megvolt a maga Káinja. Mert mindig vannak, akik hibásan értékelik magukat, és mindig vannak, akiket hibásan értékel a közösség, tehát mindig vannak sértődöttek és sértettek – a végeredmény szempontjából nincs különbség a kettő között –, így minden sértődöttben és sértettben, minden Káinban , ott munkált az irigység és az elégtétel vágya, ami oly könnyedén lép frigyre a hatalomvággyal. Könnyű volt megtalálni Káint, könnyű volt belevájni lelke fekélyes sebeibe, és megmutatni neki, hogyan csillapulhat kínja.
          Sohasem mondtam, hogy valóban csillapul utána . Sohasem kértem a közvetlen tettet, mégis mindig ugyanoda torkollott a Kísértés. Pedig abban az időben, amikor még olyan közel voltatok a természethez, az állathoz , és olyan szánandóan kevesen voltatok, a testvérgyilkosság a legnagyobb gonoszságnak számított. Mégis, minden Káin rálépett arra az útra.
          Néha nem is tudom, kellettem-e én is hozzá. Néha kételkedem, hogy egyáltalán én csábítalak-e benneteket, vagy csak azért vagyok ott, hogy tanúja legyek a pillanatnak, amikor a gonosz útjára léptek. Igazán nem tudom… De ki vagyok én, hogy kételkedjek a munkámban?
          Ő azt parancsolta, hogy tegyelek próbára benneteket, engedtek-e a gonosznak. Akkor azt sem tudtam, mi a gonosz. Mellesleg azt sem tudtam, hogy mit jelent próbára tenni. Ilyesmi a mi létezésünkben addig föl se merült. Tettük a dolgunkat, és tudtuk, hogy az Jó.
          Azt válaszolta, a gonosz mindennek az ellenkezője, amit ismerek. Azt válaszolta, a próba, az próba. Mindig így csinálja, és addig nem is volt probléma, tudtuk az akaratát és valóra váltottuk, mert tudtuk, hogy az Jó. Én voltam az első, aki kérdezett, és aki újra kérdezett. Addig egyáltalán nem volt szükség kérdésekre. Mellesleg azt sem tudtam, hogy kérdezek.
          Azt válaszolta, a próba az választás. És én újra kérdeztem, hogy mi a választás.
          Megérintett – az is először történt meg –, és tudtam mindent, amit tudnom kellett, és megértettem mindent, amit meg kellett értenem.
          Sírtam akkor. Az is először történt meg. Velem. Velünk.
          Megkérdeztem, miért büntet ezzel a munkával. Mert már azt is tudtam, hogy mi a bűn, mi a bűnhődés. Tudtam, hogy mi a különbség bűnhődés és büntetés között. És tudtam, hogy semmiféle bűnért nem kell bűnhődnöm: Addig csak a Jót ismertem, csak a Jót cselekedtem.
          Azt válaszolta, hogy a feladat nem büntetés, hanem jutalom. Jutalom, mert olyan sikeres voltam a legutóbbi Ádámmal. Mert végre megszületett az emberiség a segítségemmel. Mert Ádám az állati lét helyett az emberi létezést választotta. A tudatos létezést. Annyi Ádám közül először. Az Érintés előtt nem tudtam, hogy választás elé állítottam Ádámot. Úgy tudtam, Jót cselekszem. Úgy tudtam, az ember Jó. Jobb, mint az állat. Az állat nem ismer sem jót, sem rosszat. De ez is így Jó.
          Még mindig úgy gondolom.
          Ki vagyok én, hogy másképpen gondoljam?
          Nem kételkedhetem az Ő terveiben.
          Nem mintha többet tudnék a terveiről, mint a Kérdések idején. Csak annyit tudok, amennyit az Érintés tudni engedett: létezik a Terv.
          Ez a tudás is túlságosan sok nekem.
          Hiszen nem tudni akartam! Csupán megérteni . Ahogy addig, nem akartam én tudni semmit! Csak meg akartam érteni a feladatot, hogy el tudjam végezni. Nem kértem az Érintést.
          Jobb lett volna nem kérdezni, jobb lenne nem tudni.
          Tudod, miért sírtam akkor?
          Mert a gonoszság lényege, hogy valaki ellen irányul. Valakinek szenvednie kell a gonosztól, és a gonosznak tudnia kell, hogy valaki szenved a gonoszságától.
          Mert a gonoszság őrület: valóban mindannak a tagadása, amit addig ismertem. Ha pedig a Jó az értelem, a tagadása csak az őrület lehet.
          Van még egy elméletem. Nem nagyon tetszik. Az a lényege, hogy a Kísértés maga szüli a gonoszságot. A Próba talán maga a gonosz. Mert értelmetlen. Mert számotokra mindegy, hogy mit választotok.
          Mármint az egyén számára mindegy – a Terv a Fajról szól. A Faj végül eléri a legfőbb Jót. Az ember Jó lesz. Tökéletesen Jó. Végtelenül Jó. Mint én. Mint mi. Mint Ő. Akkor bizonyára jön majd egy angyal, és az új, a tökéletesen Jó Ádámot választás elé állítja. Azt nem tudom, hogyan lesz tovább. Mivé lehet még az ember, ha eléri a Jóságot? Nem látok túl a Jón. Nem láthatok túl rajta.
          Csak azt tudom, hogy nem én leszek az az angyal, aki ráveszi azt az Ádámot, hogy megtegye a következő lépést. Engem addigra elpusztít a gonoszság. A ti gonoszságotok. Szinte érzem, ahogy minden rossz választásotok elvesz belőlem egy végtelenül kicsiny darabot.
          De ki vagyok én, hogy ez számítson valamit…?
          Addig az egyének megteszik a maguk választását. A jutalom és a büntetés pedig ugyanaz: a Semmi.
          Ugyanaz a Semmi, ami azoknak jár, akiket próbára sem teszek. Nem mintha ők nem választhatnának Jó és rossz között. Csak éppen az ő választásuk mintha semmit sem számítana a Terv szempontjából. Nem tudom, hogy miért nem. Nem látok sok különbséget közöttük és közötted. Mégis, valamiképpen tudom, hogy valakit próbára kell tennem, valakit pedig nem. Valószínűleg az Érintés ajándékozott meg ezzel a tudással is. Azelőtt semmi ilyesmit sem tudtam. Semmit sem tudtam.
          Addig csak gyönyörködtem az emberben.
          Néha ma is megteszem. Néha már látom azt a távoli Jót.
          Emlékszem Jézusra.
          A legbizarrabb Kísértés volt a praxisomban. Nem volt benne egy szikrányi gonosz sem, mégis próbára kellett tennem. Temérdek alkalommal. Egyszer sem bukott el. Ilyennek képzelem azt az eljövendő Ádámot, akinek nem én leszek az angyala.
          Jézus egyszerűen csak korán jött.
          Túl nagy volt még a gonoszság rajta kívül.
          Íme a negyedik elméletem, amit a legjobban szeretek mind közül: a rossz azért egyre kisebb stílű, mert valóban csökken a gonoszság az emberben, a gonoszság összege egyre kisebb. A Terv működik, a Kísértés értelme, hogy a gonoszak valamiképpen kigyomláltassanak, ne terjeszthessék a rosszat.
          Remélem, hogy így van.
          Még akkor is, ha a létezésem véget ér, mielőtt a Terv beteljesedik.
          Ami természetesen kívül esik az általad belátható időn.
          Az általam beláthatón is.
           Most van.
          Most lépsz ki a szeminárium kapuján. Most látom lelkedben a gennyedző sebeket. Most látom sötét szemedben a düh villanását.
          És tudom, hogy próbára teszlek majd. Hamarosan. Most .
          Ülsz majd velem szemben, tompán a bortól, hallgatod, amit mondok, vigyorogsz, bólogatsz, az irigység meg a hatalomvágy egyre emelkedik a lelkedben, és fogalmad sem lesz, hogy mit gondolok rólad közben. Nem tudod, hogy zokogok majd belül, miközben a bűnre csábítalak, ahogy zokogtam minden emberi lénynél, akit próbára tettem, és szánlak majd, de meg is vetlek közben, mert tudom, hogy elbuksz, már elbuktál, amikor a szemed először veted majd rám. Pedig nem a bujaság a legfőbb gyöngeséged. Azt hiszed, hogy a vágyad, férfiasságod vezet hozzám, pedig valójában a hatalom megszerzésének ígérete hoz majd el. Azt hiszed, te csábítasz el engem, holott én vonzlak magamhoz.
          Mindenem megvan hozzá.

          Semmit sem mondok el abból, ami átfutott rajtam, amikor megláttalak.
          Semmi közöd a fájdalmamhoz.
          Nem tudsz segíteni rajtam.
          Nem tudsz.
          Megszólítalak majd, és csak azt mondom:
          „Szép fiúcska! Kár, hogy a pópák között fecséreled el az idődet. Bezzeg apád, Visszárion, a te korodban nem csak szent igéknek élt…”
          És te velem jössz majd, elindulsz az úton.
          A Semmi felé.
          
          Nincs kedvem…!

Az utolsó genetikai kapcsolat

Mely a múlttal összekötött, megszűnt. Csak a jövő maradt.
Tegnap eltemettük anyámat.
Nem szenvedett.
Elkopott.
Tíz évvel túlélte saját élettartamát. 84 év az tízzel több, mint ami nálunk az anyai ágban kiszabatott. Nyugi, illetve pánik, respectively: apai ágon kilencven a minimum. Ha okosan élek. Ha ez a szép világ hagy okosan élni, és addig.

Ha valakinek valamivel tartozom, hát az utolsó két hónapban ezért nem. Illetve karácsony óta nemcsak ezért, sőt karácsony óta még inkább tartozhatok mindenféle tennivalóval, és a végét sem látom, hogy ez meddig tart: apósom azóta kómában van.

Egyébként makkegészséges, 56 éves. A kóma is rendes, mély kóma.

Csak egy ostoba háztartási baleset.

Vigyázzatok a lépcsőkkel, korlátokkal, sarkokkal!
Ez egy őszinte jó tanács.

Kómában feküdni nem egyszerű. A világ boldogabbik reszortjaiban sem, hát még Alsó Merániában.

Egy másik őszinte jó tanács:
Ha már kitöritek a nyakatokat, törjétek ki egészen, ha szétcsapjátok a fejeteket, hát loccsanjon szét rendesen! Ne hagyjatok esélyt a rendszernek, mellyel a legnagyobb baj az, hogy nem is létezik.

What a cosy lot! What a lovely planet! What a wonderful life!

És mind a miénk. Élvezzük!

A genetikai kapcsolatokra meg figyeljünk! Volt, nincs, oszt maradsz egyedül a nagy, büdös, közönyös időben.

Some Revival

Na, nézd ezt! Ugye, minden benne van, amin az ún. sci-fi írók évtizedek óta gyűrik magukat... Muhahahaha!

Hamarosan új regény lesz a Terrán. Aki olvasta a Terra évkönyvet, talán emlékszik, Avakian Pax Dei novellaciklusára. Na abban a fantasy?világban játszódik ez az ifjúsági darab. Remélem még ebben az évben befejezzük a szerkesztést (Odo már végzett vele első körben) és a címlap is meglesz. Persze kell hozzá csinálnom egy (két, három) új fontkészletet is, mer mér ne?

Egész más:

Nem lenne illendő Kovács Ákos Vágyálmok ligáját elmeznem. De.
Más elemzők figyelmébe ajánlom: aki nem veszi észre (félreolvassa), hogy a regény legerősebb motivációs szála a gyerek apjának harca a fia életéért, az inkább felejtse el azt, hogy valaha is kritikát ír bármi egyébről is. Pár hónapja még azt mondtam volna egyszerűen: mert nincsen neki lelke. Most kissé cizelláltabb vagyok: nincsen elég élettapasztalata.