Parall

Mielőtt rátérnék a párhuzamosok címben ígért találkozására a cyberspace-ben, ahol a geometria nem egészen euklidészi, hanem inkább teljesen eszement, el kell oszlassak egy tévedést, melyet valamiképpen az előző postok sugalltak.

Nem vagyok az e-read ellenére, sőt, kifejezetten örülök, az iPad-nek és társainak, mint az e-read terjesztésre szolgáló eszközöknek, és egy könnycseppet sem ejtek a könyvpiacért jelenlegi formájában [1].

A Terrán kifejezetten az e-readre készülök. Az őrült, káros, kizárólag profithajtotta üzleti modellek nem tetszenek, és próbálok tenni lépéseket – no nem ellenük, ekkora ambícióim nincsenek – hanem csak az általuk okozott kár mérséklésének irányában.

Visszatérve a párhuzamosokra: az ember annyi baromságba botlik a neten, hogy a nyilvánosság előtt magukat önkéntelenül leleplező szerencsétleneken röhöghetné végig az életét. De valahol mégis szomorú és szánalmas ez az egész, amikor ambíciók és tehetségek olyan távolságra esnek egymástól, mint ide a tau Ceti…

Mindegy. Képzeld el a következő szituációt!

1899 egy napfényes reggelén egy növendék meghallgatást kért a Tbiliszi Teológiai Szeminárium diakónusától.
– Hát mi a bajod, fiam? – kérdezte a jóságos Spiridon atya. – Nem ízlett a zabkása? Hideg volt a csája?
– A zabkása olyan volt mindig, atyám! A teácska pedig olyan meleg, amilyennek lenni kell…
– Hát akkor?
– Ez az egész, atyám! – Mutatott körbe széles mozdulattal a növendék. – Túlnőttem ezen, atyám! Kicsi nekem ez a szeminárium.
– Kicsi? Nagyobb cellát akarsz?
– Félreértett, atyám. Isten nem elég hozzám! Ez az egész keresztény cucc. Alázat meg szegénység meg minden. – A növendék hangja unott lett. – Kinőttem ezt. Érzem, hogy nagyra vagyok hívatva, és Isten ehhez nem elég…
– Értem – mondta szomorúan Spiridon atya –, bár én nem ismerek nagyobb elhívatást, mint a keresztényi szolgálat…
– Pedig van! – tört ki a növendék. – Én egész népemet fogom…
– Tudom. – Ezúttal a perjel lett unott. Legyintett. – Nem középiskolás fokon!
– Honnan tudja, atyám? – Jött kissé zavarba a növendék.
– Most mondhatnám, hogy az egyház mindent tud, de rád ez ebben a pillanatban nem tenne jó benyomást. Egyszerűen öreg vagyok, fiam, és annyiszor szembesültem már ezzel az ostobasággal, hogy kívülről tudom, mit mondotok…
– De nem! Én komolyan gondolom. És meg is teszem!
– Persze, fiam. És hol?
– Oroszországban!. Aztán az egész világon! Vannak mások is, akik már túlléptek ezen! Csatlakozom hozzájuk! Vezetni fogom őket! Kereszténység! Alázat! Bah! Még a logónk is olyan snassz! Van sokkal jobb!
– Van? Jobb? – Húzta fel a szemöldökét az atya. Ettől olyan lett, mint az öreg Nimoy.
– Éppen, hogy jobb! – Düllesztette ki a mellét a növendék. – Egy ötágú vörös csillagot képzeljen maga elé, atyám! Micsoda szimbolika! Micsoda szín! Hát nem jobb, mint ez az unalmas, semmitmondó kereszt? Soha, senki nem tudta megmagyarázni nekem például, hogy miért van három szára… Krisztus Urunknak csak két keze volt, nem? Meg ott van az a ferde szar… Lábító? Minek? Miért nem egyenesen karszék?
Spiridon atya jósága addig tartott ki. A növendéket négy markos szerzetes testvér kicipelte a szeminárium udvarára, és a többi növendék okulására kancsukával jól helyben hagyták.
Másnap megszökött.

Az atyának nem volt egészen igaza. Néhány évtized múlva az egykori szemináriumi növendék valóban az egész népét… Meg még másokat is… És nem középiskolás fokon… De Sztálin az Sztálin…



Különös, hogy egy ártatlan, felfújt szóvicc, mennyire telibe tud találni emberi jellemeket illetően…

Más:

Dear Doctor,

I received your letter, with that strange and disturbingly uncharacteristic, rather desperate voice about the slight changes in the work of the editorial room of our favourite journal, The Stand, where you usually publish your – I could say, rather silly – biographic writings about the insignificant author of these rows, claiming them as adventures.
Indeed, as you mentioned, some unfortunate and undesirable tendencies seems to have risen at The Stand. But please, my friend, I think your feeling – I even could risk, your fears –, about these tendencies are exaggerate ones and they stand without any solid basis. There were no real changes at the journal just there some unfortunate choices were made. I think if you continue your excellent work with the quality attached inseparably to your character for years, there will be no problems.
Nevertheless, even if everything will change and turn wrong and never again a story of you will be published by them: where will be The Stand after a hundred years and where will be you, Dr. Watson?

Yours sincerely

SH

PS: Considering what you mentioned about the bad habit of making excrement from our own work I need some mesmeric address to check and afterwards maybe I will able to make some measures.

Jegyzetek:

[1] A Libriben vettem egy igazi könyvet, és a nejlontasakba becsempészték Frei Álorgyilkostbérelek Tamás új regényének promóját (Részlettel! Absza meg!). Kértem én azt? Ugye nem…

Retro

Csak most jutott eszembe és most is csupán azért, mert érdekes dolgot (lásd később) láttam véletlenül „tisztelőim” nyájas (csürhés) karáról, hogy nagy undoromban nem fejeztem be a kritikai sorozatot. Éppen az maradt le, amiért tulajdonképpen elkezdtem írni.
Tanulság: a csömör (továbbra sem az irodalomtörténetileg oly jelentős HÉV vonal egyik végállomása) rossz tanácsadó.
Rosszkedvem nyáron is áthúzódó telét [1] ugyanis egy csúnya és aljas fórumvita okozta még tavaly, a Solarián.

Nem óhajtom listázni azt a tömérdek aljasságot, mely e vita kapcsán előjött, mindössze az időzítésre hívnám fel a figyelmet. A téma éppen akkor vetődött föl, amikor az írószövetség honlapján publikáltak az és drága Diganózisomról egy véleményt. Ami eddig rendben van, hiszen, ha írói munkásságom bármely szeletéről pozitív vélemény vetődik föl, nyájas (csürhés) „tisztelőim” azonnal igyekeznek cáfolni, vagy legalábbis szanaszét szarházni azt. Csakhogy itten úgy keverődött (föl) a dolog (vö. szennyvíz), hogy rajtam keresztül (vagyis azért, mert valaki e kurzus résztvevő közül pozitíven merte megítélni a Diagnózist) a Sárdi Margit féle sci-fi kurzus és a szakosztály egész tevékenysége is megkérdőjeleződött. Azt mondom, még ez is beleférne – ha másokat hülyéznek le azért, mert jónak találnak engem, tulajdonképpen továbbra is engem szapulnak: cél elérődött, lehet koccintani, eljutni az orgazmusig genitáliák kézzel-szájjal való izgatása által, tűzijátékot kilőni, etc. (Hogy mégis miért nem fér bele, arról később)). Azonban érdemes megfigyelni a téma felvetésének időzítését: az írószövetség honlapjára 2009. szeptember végétől kerülnek fel ezek a kritikák, vélemények, recenziók, melyek az ELTE sci-fi kurzus tanulmányi aktivitásán belül keletkeznek (lásd később). Nem a Diagnózis volt az első és más művekről (mindről?) hasonlóan pozitív hangnemű írások születtek. Ez három dolgot jelenthet:

1. Valóban olyan katasztrofálisan szarul írok, hogy minden más ott elemzett írás magasan veri a Dignózist, a vélemény szerzője tehát éppen olyan segghülye, mint én.
2. Valamennyi ott publikált írás egyformán hülyék szerzeménye – beleértve Margitot is, és erre éppen akkor döbbentek rá a vita kirobbantói.
3. Csak a Diagnózis – vagyis inkább én – szúrja – szúrom – még mindig egyesek szemét.

Megpróbáltam kideríteni, vajon a három lehetőség közül melyik fedheti a valóságot.

A kettes számú lehetőséget elvetném, Vágó úr! Egyrészt, mert ez azt jelentené, hogy a sok segghülye dicséretei valójában határ szar művekre vonatkoznak, beleértve a fanyalgók vélhető kedvenceit is. Az pedig még nem esett (nem eshet, vö lehetelenség) meg, ugyebár, hogy kedvenceinket leszarházzuk. Azzal az eshetőséggel nem szívesen foglakoznék, hogy a zümmögőkórus Margit munkásságát en block, kurzusostul, tanítványostul dobná a kukába. A „vitában” részt vevő szakosztálytagokat megkértem a levelezőlistán, hogy véleményüket talán egyenesben, szemtől-szemben osszák meg Margittal a legközelebbi szakosztályösszejövetelen. Erre tudtommal nem kerül sor, ezt jóakaratúan vehetem Margit munkája hallgatólagos elismerésének (rosszakaratúan egyszerűen gyáva aljasságnak). Az állítás másik fele, hogy csak akkor vették észre, talán hihető: ha feltételezzük, hogy az első fél jogos, és a „vitatkozók” ingerküszöbét éppen akkor, tucatnyi írás publikálása után sikerült átütni. Mindez azonban együtt kissé valószínűtlen.

Akkor nézzük az első lehetőséget! Ennek bizonyítása egyszerű: ha sikerül bebizonyítani, hogy a Diagnózis annyira szar, amennyire a vitatkozók sugallják, szegény XY segghülye volta automatikusan bizonyítódik. Erre a bizonyításra a kritikák szolgálnak, ha lennének – ezek hiányában marad a fellehető vélemények kritikai összevetése. Itt sajnos kizárólag az internetre hagyatkozhatunk, mert nyomtatott vélemény e tárgyban sem született. Kritikai összevetésen pedig nem a tartalmi elemzésüket (vö. öncenzúra), hanem szerzőjük hozzám fűződő viszonyának megállapítását – vagyis a szövegek objektivitása farbakúrásának nagyságrendjét értem.

Hát, a kép legalábbis vegyes, ha a skálát a remekműtől az olvashatatlan betűhalmazig húzzuk, és ha valaki mindezeket elolvassa, a könyvtől bizonyára még azelőtt elmegy a kedve, mielőtt kézbe vehetné (de nem veheti, mer’ nem kapni, hehehe, bár a Tuan végre kinyomott belőle párszázat a bargain terjesztésbe). Azonban éppen emiatt, aki XY-t segghülyének nevezi, mert tetszésének hangot adott abban a recenzióban, enyhén szólva túloz, közelebbről: kibaszottul elfogult – nem XY-nal, akit valószínűleg hozzám hasonlóan nem ismer, hanem velem szemben.

Így minden jel arra mutat, hogy mégiscsak a harmadik lehetőség állt fenn: ez az egész pocskondia nekem szólt.

Gratulálok!

Gyönyörű demonstrációja ez az egész annak, hogy hová vezet a valódi kritika hiánya – a zavaroshoz és a benne halászáshoz (vö: HaszonLeső Harcsa). Nem bízom benne, hogy észre tértek [2], nektek így jó minden.

Most már csak azon kellene elgondolkozni a tisztelt vita-résztvevőknek, hogy azért a kopár kis örömért cserébe, hogy azt hihették, virtuálisan farba rúghatnak, mekkora kárt okoztak. A szakosztály és Sárdi Margit kurzusa ugyanis ugyanazt a közös célt szolgálja: a hőn szeretett sci-fi irodalmi elfogadtatását. A tisztelt résztvevők, kik közül nem egy a szakosztály tagja, Margit kurzusának résztvevője, meghívott vendége, etc. volt, ezzel a kis trufával talán elvadított valakit/valakiket, aki/k a jövendő irodalmáraként esetleg tudna/tudnának tenni valamit ez ügyben, talán annyira megsértette Margitot, hogy kétszer meggondolja, tesz-e kersztbe szalmát a továbbiakban, avatott, szakmailag hiteles, hivatásos irodalmárként a zsáner érdekében.

Most utoljára ajánlom figyelmébe a tisztelt résztvevőknek, hogy az irodalmi termés nem kizárólag remekművekből áll, a hatvan százalék felejthető, harminc százalék közepes és talán csak tíz százalék az, amiért rajongani érdemes. De hogy az a tíz százalék megszülessen szükség van arra kilencvenre – anélkül nem megy.

Tehát nyugodtan várjátok csak a remekműveket és szarházzátok szét azt, ami szerintetek nem az! Így aztán elveszik minden esélyt, hogy valaki is kinőhesse magát és megalkossa azokat a remekműveket, melyekre vártok!

Végezetül, ami ezt az egészet eszembe juttatta: tudomásomra jutott (belebotlottam egy blogon), hogy egyes jó emberek ténylegesen megalapították (gondolom, alapszabály, meg nagykönyv, meg nevek kisbetűvel, meg minden) a Falkát, még logót is kreáltak maguknak.

Gratulálok!

Csak pár baj van:

1. A falka megjelölést azokra a jó emberekre használtam (figyeld meg a múlt idő használatát!), akik azidőtájt az endless, ekultura, delta vision, rpg, fantasya etc. honlapok és csatolt részek impresszumaiban közöst halmazt képeztek (vö. nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei) továbbá ezen helyek fórumainak azon látogatóit, akik együtt csaholtak szeretett véleményvezéreikkel. Emlékezetem szerint azon szándékból, hogy a kutyaféléket (még a hiénákat se’, akikre eredetileg gondoltam) ne sértsem, jó másfél éve ezen jó emberek megjelölésére a „csürhe” megjelölést használom, mely máskülönben sertések csoportját jelöli, tagjai tehát malacok, disznók, ártányok, kanok, kocák és emsék. Semmiképpen sem farkasok (vö. átlőve oldalunk).
2. Ha valakinek csupán annyi cáfolatra telik, ha megbírálom buzgó és kártékony munkálkodását, hogy falkatagnak nyilvánítja magát, anélkül, hogy elgondolkodna, miért is bírálom – hát, ez, hm, kissé leegyszerűsítése a dolgoknak.

Mint a mellékelt ábra mutatja, logóckát magam is tudok csinálni...

E pihentető szájkarate-bemelegítés után van itt néhány bejelentés:

Kódai Richárd nagynovellájának második fele fenn van a Terrán.
Miéville The City and The City című regénye ledarálva
És egy kis szeletke Budapest szépségeiről

És persze szeretnélek ott látni szerdán hatkor az Írószövetkezetben, úgy is mint alapszervezeti, bocs, szakosztálytitkár!

Jegyzetek:

[1] Valóban rosszkedvű vagyok. De nem frusztrált. Főleg nem frusztrációm okán fröcsögöm szerteszét pesszimizmusomat, mely természetesen nem pesszimizmus, csupán nem optimizmus, vagyis nem vagyok hajlandó szép jövőnek, még inkább szép jelennek elfogadni azt a helyzetet, amikor egy kezdő írónak gyakorlatilag nincs esélye a publikációra és az olvasókra minden eddiginél igazabb Vonnegut százalékos felosztása. Azzal a sanyarú következményektől terhes ténnyel, hogy az írók említett 75%-a és az olvasók említett 90% jelentős mértékben átfedésben van.
[2] Hovatovább valóban nagyobb sértés lett a kritika elnevezés megtagadása az internetes véleményeckéktől, és a kritikus név NEM odaítélése elkövetőiknek, mintha egy írónak azt mondanák: „Te nem tudsz írni!” Dühtől elvörösödő fejek, eltorzult arcok a jelei e fura folyamatnak.

Perspectives 2

Azt mondod, paranoiás hülye vagyok, mert az Apple Store-ban biztosan szépen meg lesz szervezve a könyvkeresés, csodás, informatív nyitóoldalakkal, melyek eligazítanak a könyvek között, számszerűen kimutatván a minőséget például a letöltések számán keresztül.

Biztosan.
Fejős Évike négy könyve meg két év alatt százötvenezer példányban fogyott, a bikicsunájt pedig millióan hallgatták.

Emberek! Tömegmédia (Including internet & co.) van! Tömegember van. Tömegével.
A világ nem fehér vagy fekete. A világ szürke. Színes lenne, de a tömegmédia a tömegember fejében összemossa a színeket.

Nyilván, hogy az Apple könyvkiadó modellje megbukik majd, mert nettó hülyeség, és csak a profitra megy, bár eleinte a modell az Apple számára pénzügyileg kétségkívül sikeres lesz és sokan utánozzák majd, kétségkívül leszorítva a tárolóhely részesedését akár tíz százalékra is. Talán még a letöltések ára is mérséklődik, de a végén a zaj lesz az úr minden tekintetben.
Természetesen, ahogy a dolgok manapság haladnak, azért is kimúlhat az egész, mert az eljövendő generációk egyáltalán nem olvasnak majd az eddigi értelemben: az élő média lesz a „menő” és egyeduralkodó, könyv helyett multiszezoros médiafile, írás helyett piktogramok, ikonok és logók, így könyvekre egyáltalán nem is lesz szükség, sem papíron, sem elektronikusan.

Mindegy miért lesz vége, addig mindenképpen évek telnek el, sőt, a dolgok tehetetlensége miatt lehet, hogy évtizedek, és azalatt az az író, aki csak ír, nem válik médiaguruvá, marketingmanagérré, úgy tűnik el, mintha sohasem lett volna.

Nem lesznek egyedül. A könyvkiadásban érdekelt szakmák jeles képviselőinek milliói kerülnek utcára vagy képezik át magukat valami mássá. Csak az a baj, hogy az új típusú analfabétizmus, mely audiovizuális befogadásra épít, olyan könyvet, filmet, médiaállományt akar, amelynek előállításához speciális képességek szükségeltetnek [1], így az utcára került nyomdai szakemberek jelentős része jobb esetben hamburgert árul majd – az írók oldalán.

Nos, én ezt a jövőt nem akarom, de nem is tehetek semmit az megvalósulása ellenében, mivel a lihegő profitéhség a tömeg unalmát meglovagolva buzgólkodik létrehozásán. Még lassítani sem tudom, nemhogy megakadályozni a hosszú farkak szép új világának eljövetelét.

Amit meg lehet tenni, hála – a sors iróniája – az internetnek és a Gugli mániákus mindent ellenőrizni akarásának, hogy az Apple Store mellett legyenek helyek, ahol olyan írások találhatók, amelyek legalább átestek valamiféle kiadási folyamaton.

Ilyet én is tudok. Ez a hely a Terrán belül az XLibris Terra lesz. Egyelőre a saját könyveimet pakolom föl oda, kezdve az iDeallal. Ha minden jól megy, Kódai Richárd regénye lesz a következő, melynek Tükörjáró a címe. Aztán majd meglátjuk. Remélem, hogy jelentkező lesz bőséggel, és olvasó is.

A mi modellünk úgy működik, hogy a Terrán megjelenik a mű néhány részlete, első fejezetek, ilyesmi, majd két hét múlva az egész .pdf formátumban letölthető lesz az XLibrisről. Természetesen ingyér. Mely harminc százalékára persze igényt tartok.

Magyarországon írónak lenni nem a megélhetésről szól, a nyelv szabta piac ilyen szűkös, hivatás értelemben profi íróból nagyon kevesen tudnak megélni, és ahhoz is olyan esztelen bátorság (nemtörődömség?) kell, ami mondjuk Szélesiben megvan, a többségben nics. Bennem sincs. Viszont azt akarom, hogy ha már megírtam ezeket a kurva szövegeket, akkor minél többen olvassák. Mások is így vannak ezzel. Együtt menni fog.

And now, something completely different!

Mivel úgy néz ki, én leszek az SF szakosztály következő titoknoka, szerettel meghívok mindenkit az őszi szezon első rendezvényére, jövő szerdán:



Jegyzetek:

[1] Elvileg, legalábbis. De a videómegosztó oldalak azt mutatják, hogy a tömeg vizuális igénye még alacsonyabb, mint a tömegolvasók irodalmi igénye. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a jövő oktatási rendszere az jövő generációi számára nem az olvasást, hanem az ilyen képességek megszerzését helyezi előtérbe. Nagyon el tudom képzelni, hogy néhány évtized múlva okos programok generálják élő szereplők közreműködése nélkül Kispöcs Dávid vagy Kispicsa Sára instrukciói alapján a kész filmeket. Fasza lesz. A hosszú farok belóg a vizuális kultúrába is, és filmet csinálni annyit tesz majd, mint könyvet írni. Zaj, zaj, zaj.

Perspectives 1

Az ártánynak teljesen igaza van, a döntésem, hogy kéziratot többé nem bízok magyar kiadóra a sértődöttség motiválta. Abban is igaza volt, hogy a sikertelenség közrejátszott a sértődésben. Csak éppen, mint ahogy az szerencsétlen ártány minden véleményében, a részigazságok kifordítva, felnagyítva, abszolútummá emelve hazugsággá válnak, és elsikkad az egész értelme és igazsága (hja, a lélek és a hiánya!) – itt is ez történt.
A sikertelenséget ugyanis nem a féltucat netes véleményviszeketeg [1] negatív mondatocskáin mérem (ugyanannyi pozitív is van, döntetlen, megint okosabbak lettünk), hanem a példányszámon és az eladáson: azon, hogy hány emberhez juthatna és jut el ténylegesen a szöveg. És, hogy nem jut, az az amatőr kiadók és a túlságosan is profi terjesztés bűne.
Az ún. sci-fi rajongókról most nem akarok beszélni, mert ha rajtuk múlna, egyáltalán nem lenne magyar sci-fi sem szerzői, sem kiadói szinten, bár annyiban azért róluk is szót kell ejteni, hogy a kiadók hibás koncepciója a könyveik célcsoportjairól az ún. sci-fi rajongók létének, létszámának és olvasási szokásainak – szerintem – alapjaiban hamis becslésein alapul.
Nem akarom elemezgetni a tyúk-tojás problémát, hogy vajon a terjesztői huncutságok váltották ki ezt a fajta kiadói választ, vagy a kiadók eleve ilyenek voltak, mert jó ideig vagy nem voltak kiadók, vagy túl sok is volt belőlük, ami meg most van, az meg hát –– ilyen. Egy biztos, az adott kiadói struktúra együttesen és elemeiben is amatőr és inkompetens. Valószínűleg a „sales” és a „marketing” mint koncepciók éppen olyan felfoghatatlanok számukra, mint a indiai génalapból származó egyedeknek a hígítás fogalma.
A mi kiadóink bevételt akarnak, de azon kívül, hogy úgy-ahogy elkészítik a könyvet, nem sokat tesznek az eladásáért. Vagy ha igen, akkor még rosszabb… A mi kiadóink a merjünk-nagyon-kicsi,-de-hangosan-ordító-egerek-lenni hozzáállás és holmi félig titkolt-félig büszke küldetéstudat (túlságosan azért nem artikulált és nem is igen eredményesen megvalósított küldetések tudatával, ha vannak egyáltalán, és nem csak én képzelem az egészet) elegyével állnak hozzá ehhez az egészhez. Mely nemigen működik. Legalábbis abban az értelemben, hogy kezdő magyar író ebben a kiadói szerkezetben, koncepciótlanságban, példányszámockákkal kezdői állapotából tovább nemigen lépendhet. Hogy mit is kellene csinálni, amíg még nem késő (Az: a szép hosszú farkak már el is hagyták a spájzot.), már írtam, nem akarom ismételni magam.
Az a baj, hogy a kiadóink nem látják azt a veszélyt, amire a honi terjesztők ugyan a kiadókkal tökéletesen uniszóban nem mozdultak rá, de legalább észrevették, és üzleti tervüket, az amíg-még-van-könyv,-gazdagodjunk-rajta-pofátlanul elv szerint tarrá vágják a piacot.

Oh, yeah! A terjesztők tudnak a hosszú farokról… Nagyon is. De úgy gondolják, odébb van az még, mire meg is csóválja a kutyát, ha meg nem odébb, hanem idébb, akkor szaporán, minden nemtelen eszközzel lenyúlni szegény Gutenberg örökségét, amíg lehet. Nem baj, ha az egész könyvszakma tönkremegy, úgyse’ lesz már rá szükség…

Azért nincs igazuk egyébként az odébbal, mert, mint oly sokan az én generációmból és a nálam idősebbek közül (a fiatalabbak pedig beleszülettek, észre sem veszik), nem veszik figyelembe a modern tömegmédia erősítő-gyorsító hatásait – mely nem csak ezen a területen működik [2].

Szóval, ne köntörfalazzak, az e-readről van szó. Illetve az e-readhez kapcsolódó üzleti modellről, melyről élesben, igen komoly ember szájából a Hungarocon-on hallottunk. Bizonyára sokan megírták már erről a véleményüket, valószínűleg csak saját félelmeimet teszem hozzá ezekhez, de legalább megszabadulok tőlük.

Semmi bajom az e-read-del, az általam olvasott szépirodalom harmada képernyőről jön. Alig vártam, hogy a readerek ára a normális tartományba zuhanjon. Hibás várakozás volt, mivel hibás koncepció az egész e-book, e-papír. E-sztelenség.

Illetve önmagukban nagyon is okos, ügyes dolgok, csak éppen az élet egy kis szeletére, az olvasásra fókuszálva születtek, attól a kényszertől hajtva, hogy bizony az elektromos energia tárolása, hm, hát, mondjuk úgy, még jelentős fejlődés előtt áll, és azt, amit egy könyv tud, ti. külső energia (Az olvasó energiája meg smafu, mi? Lásd később!) nélkül bármikor és bárhol olvasható (vö. Asimov [3]) az e-readerek nemigen tudják. Már ha lemerült a telepük. Ezért jó elvileg az e-papír.
Biztosan jó lesz valamire. Nem e-readernek.

Az élet ugyanis lelépte ezeket a kisszerű és negatív alapról induló koncepciókat. Nem kell e-reader, azaz nem kell kizárólag e-reader, mivel az igény felmerült, és a tömegmédia által esztelenül felerősödött a mobil információ iránt. A videó és zenelejátszó, az internetböngésző mellett az eszköz, ha jól megkonstruáltják, mellesleg e-raedre is jó… Ilyen egyszerű.
Gazdaságilag is. Egyre kevésbé olvasó korunkban az e-reader igénye eltörpül a médialejátszó iránti igény mellett. Azt lehet akkora tömegben gyártani, hogy realtíve (és abszolút) olcsó legyen. Legalábbis más – magasabb – a lélektani határa egy médialejátszóra kiadott pénznek, mint egy szaros e-bookra kiadottnak, ami csak olvasni jó, ahhoz is kicsinyke a képernyője…
Ez az iPad koncepciója, amelyből máris milliókat adtak el, és az első klónja már meg is született a Samsungnál.

Ehhez persze az is kellett, hogy a technológiai fejlesztés megtegye azokat a lépéseket, melyek oda vezettek, hogy a megjelenítő felület, a CPU és az adattár fogyasztása a töredékére zuhanjon, így a meglevő, hm, hát, kissé még fejlődés előtt álló battériák is elkötyögtessék az iPad-ot tíz óra hosszat – videólejátszóként. Meddig mehet csak olvasva, nem is tudom. És ebben a generációban semmiféle energy harvesting-et nem építettek az istenadtába. Úgy is mondhatnám, az iPad tökéletesen korszerű: azt tudja, amit ma a technológiai átlag tud.
Ha viszont lesz ezekben a mobilmédiamasinákban EH, akkor a júzer testmelegével, a gombok nyomogatásával, lóbálással vagy egyszerűen azzal, hogy kiteszed a napra feltöltötted, az aksit. Amiből így kisebb, és mert a battéria fejlesztés sem áll le, még annál is kisebb kell, a mozgó alkatrészek teljes hiánya pedig még csak javít a dolgon – a mobilmédiamasina még könnyebb lesz… Ezek azonban technológiai evidenciák.

A lényeg, hogy az iPad (és valószínűleg szapora klónjai) már ebben a formájában is mint e-reader is ready for the slaughter, ahogy a vidám ír mondja…

De kit fognak lemészárolni?
Elsősorban minket, írókat.
Hogyhogy? Hiszen könnyebben és többen hozzáférnek majd az írásaikhoz, mint a nyomtatott forma idején! Az írói Kánaán jő el, tejjel, mézzel, szaporán folyó jogdíjakkal…
Igen. In a pefect world.

Te abban élsz?

Mert én nem, így én félek.
Jelen világunk ugyanis – ha eddig nem vetted volna észre – távol áll a tökéletestől. Nem csupán azért, mert az általános elsekélyesedés, eltömegesedés és tömeges elbutulás korát éljük, hanem mert ez az a korszak, ahol a Tőke csupasz profitéhsége mindennél nyilvánvalóbban (ugyanakkor a buta tömeg elől gondosan eltitkolva), ön és közveszélyesen megnyilvánul. Ahol őkelme (extra)profitot szimatol – természetesen minimális befektetés mellett –, oda nyomul.

Az e-read ilyen. És lám, az Apple-nél meg is jelent a vonatkozó üzleti terv. Erről hallottunk Gyulán.

Szóval: tegyük fel, hogy él ezen a kies, szép bolygón tízmilliárd ember. Mindenkinek van egy iPadja. Ez szép egy világ lesz. És mindegyik olvasni akar… (Naná! De tegyük fel azért!)

Akkor a jó Apple, mert Steve Jobs ilyen faszagyerek, MINDEN könyvnek ingyen tárhelyet biztosít az Apple Store-ban. Onnan aztán az a tízmilliárd olvasni vágyó valami pitiáner összegért letöltheti a vágyott szöveget és mindenki kibaszottul jól jár. Az olvasó, mert tényleg pitiáner összegért töltheti le a cuccot. Az író, mert ha csak minden tízezredik ember tölti le a könyvét, az is egymilliót jelent, ami után az Apple odaadja annak a pitiáner összegnek a hetven százalékát. (Számolj! Mondjuk egy dollárért tölti le a cuccot az az egymilliónyi ember, az egymilla, zöldhasúban, annak a hetven százaléka még mindig hétszázezer dollár. Nem jönne rosszul.) Az író azért is jól jár, mert a világ legnagyobb, és legkönnyebben kezelhető (értsd kereshető) könyvesbótjában MINDIG jelen van, ingyér, és nincs kiszolgáltatva a mindenkori Haszonleső Harcsa [4] kényének-kedvének. Persze jól jár az Apple, mert az a harminc százalék a fenti példában bizony three hundred thousand bucks, folks. Say thankya!!

Még nem mentünk bele az üzleti terv finom szépségeibe, de az már látszik, hogy mindenki örömére ebből a tervből valaki mindenestül kimaradt: bizony, a Dezső. Neki biza mélyebbre kell merülni a borbizniszbe, mert az e-read Apple modelljében neki egy fillér sem jut. Halleluja!

De jól figyelj! A nyomdának sem jut… A könynyomtatás lassan elhal, mint szakma és tudás. Én azt mondom: kár érte!

Ebben a modellben a kiadó, mint olyan, egészében lassú halálra ítéltetett, mert érdekérvényesítő ereje még kisebb, mint a Haszonleső Harcsa féle monopóliumokkal szemben volt. Miért fizetne valaki, ha van egy hely, ahol anélkül megjelenhet, hogy bármiféle pimasz kurafi, aki szerkesztőnek nevezi magát, beleszóljon a kéziratába? Ugye? Senki se álljon közém, és az én drága olvasóim közé! Abcúg!

Mert itt jönnek a borzasztó finomságok, melyeket az Apple, legalábbis Magyarországi e-read helytartója egészen, egészen, egészen komolyan gondol. Vagyis, hogy valóban MINDEN szöveg kerüljön föl az Apple Store-ba. Majd a letöltők ítélnek, tárhely van bőven.
És itt lóg be a hosszú farok. Vagyis a farkat a könyvre fazonírozva: a függvény elején ott vannak a bestsellerek, pár tucat, amelyekből milliószám töltenek le, ez tiszta üzlet, csak éppen bestseller kell hozzá, ami remekmívű szöveget és vagy komoly marketinget kíván. A függvény végén a végtelenbe nyúló hosszú farok azokat a műveket jelképezi, amelyek kevésbé sikeresek. Mondjuk, csak egyetlenegyszer tölti le őket egyetlen valaki. De ha tízmilliárd ilyen mű van, az tízmilliárd letöltést jelent, nemde? Ez komolyabb pénz, mint ami a bestsellerekben van…
Ebben az üzleti modellben a terjesztő a tároláson és a kapcsolódó e-store szolgáltatásokon kívül nem foglakozik a könyvvel. Egyrészt, mert a hosszú farok magyarországi apostola úgy tudja, hogy a könyvet elég, ha megírja valaki, oszt’ tőti is föl a Store-ba, másrészt, mert a modellben azzal kalkulálnak, hogy az író felteszi a könyvét, és kész – a többi letöltők, meg az e-kereskedelemben érdekelt bankok dolga. Ha kell is vacakolni a kézirattal, a szerző dolga.
Ha az író el akarja adni a könyvét, marketingelje, ha szerkesztett könyvet akar, akkor szerkessze, ha borítót akar rája, akkor csináltasson, etc. – és viselje mindezek költségeit. Melyeket mindezidáig a kiadó fedezett. Innentől kezdve az a hétszázezer dollár már nem is hétszázezer, bár azért maradna jócskán.

Az aranykor a szabadúszó szerkesztők, grafikusok, tördelők, tipográfusok, lektorok, etc. számára jön el.

Nem is győzik majd munkával. Meg is látszik majd az eredményen. Hiszen a hosszú farok – kis pénz, óriási számok, náluk is működnek. Hogy a szerkesztés, grafika, tördelés etc. nem egy pillanatszerű aktus, mint a fel- vagy letöltés, melyet a Store motorja amúgy is automatikusan elvégez, a hosszú farok élvezőit cseppet sem zavarja. Az eredmény: tízmilliárd iPad, tízmilliárd olvasó és a tízmilliárd író n x tízmilliárd rosszul, vagy sehogy sem megszerkesztett, lektorált, tördelt etc. „könyve” (Könyv-e?). Az Apple-nek mindegy: ha csak mindent egyszer letöltenek, már tízmilliárd dollárt keresett…

Az, hogy tízmilliárd „könyv” között az a pár tucat könyv meg sem látszik majd, a hosszú farkat lóbálókat nem érdekli. A jel per zaj viszony fogalma valószínűleg olyan régi, hogy a mai mérnökök már nem is ismerik – mit várunk akkor piaci befektetőktől és marketingesektől? Pedig a jelenség létezik, és ha a zajt még mesterségesen is felerősítik, tömegmédiával, netdivattal, hypeokkal, etc. akkor a jel – a könyv – végkép eltűnik a zajban – a „könyvek” óceánjában.

És ha a könyv eltűnik, mi lesz az írójával?

Folyt. Köv.

A darálón meg Kondor Vilmos Budapesti kémje.

Jegyzetek:

[1] Azért mert valaki cinált valami ügyeszke farkaszockás logóckát (értsd: energiát, munkát etc. ölt bele, hogy azok demonstrálhassák az összetartozásukat, akik ezt egyébként vehemensen tagadják), még nem vagyunk farkasok. Hiénabőrbe bújt gyesznók esetleg (vö. csürhe és falka közötti számottevő különbség), ha létezhet ilyes állat és egyedeinek csoportja.
[2] Azok a drága emberek, akik az elharapózó tinigügyögést a nyelv evolúciójának tekintik, csak azt nem veszik figyelembe, hogy az evolúció mechanizmusai megbolondulnak, ha külső erősítést kapnak (vö. szfinxmacska, hogy ne mindig szegény csivavákat bántsam – ők csak a feneketlen emberi ostobaság, mérhetetlen gőg és a technológia ügyes, bár teljesen vak használatának vétlen áldozatai). A tömegmédia olyan nyelvi förtelmeket rögzít és terjeszt, melyek a régi szép időkben megmaradtak volna a réteg- vagy csoportnyelv szintjén, és néhány év alatt eltűnnek.
[3] Azért a nagy öreg is csúsztatott picinyég: a könyvet sem lehet bárhol, bármikor olvasni – fény kell hozzá (A Braille írással haggyá mostan!). Az e-reader a világító lapjával máris előnyben van.
[4] Aki elfelejtette volna: a Dezső.

A Planet Revived

Rövid mérlegelés és hosszadalmas halogatás után viszonylag gyorsan sikerült életre lehelni a tetszhalott Terrát. Most már csak az kell, hogy minél több írás jöjjön. Szerkeszteni talán győzöm majd, ha nem féregirtásra megy el az idő.

Olvasd hát most ott, először Kódai Richárd nagynovellájának első részét!

Lesz ott még valami más is, de azon még dolgozom. Majd holnap.

A Great Hungarian Genetic Trait

Olvasni a sorok között.
Ennek a népnek bőven volt ideje megtanulni ezt a művészetet a cenzúrák évszázadai alatt, meg is tanulta, kitűnően, csak éppen, mint általában mindent, ezt is túlzásba visszük. Ott is olvasunk a sorok között, ahol nincs semmi, és ha nincs, hát odaolvasunk valamit – nem bírjuk ki, ha nincs ott semmi.

Szeptemberi első posztom NEM a csalódottságról vagy a csömörről vagy effélékről szólt. Éppen ellenkezőleg: amikor annyira elkúródott már minden, hogy kvázi az ország megint egy vesztes háború utáni állapotban van (Alapállapotunk lenne? Azért állunk állandóan sorba lófaszért, hogy ezt az alsómerán léleknek oly kedves szintet elérjük? Ki tudja?), gazdaságilag, morálisan, egészségileg, mindenhogy: az már valami szabadság-féle.

Ott újra lehet kezdeni az egyénnek is.

Pláne, ha nincsenek megszálló hatalmak, ordas eszméket állami gondolkodásmóddá tevő szörnyállamok, akik a hazai ordasokat táplálhatnák.

Ott újra lehet kezdeni. Ez van.

Ami nincs, azok a párhuzamok a Horthy rendszerrel, a korai Rákosi rendszerrel. A politológus urak a nembalabbikkal riogatnak, fidesz diktatúrával, etc., vonják a párhuzamokat, melyek persze majd a végtelenben találkoznak a valósággal: nincs jelen Európában sem a bolsevizmus, sem a nácizmus, de még a fasizmus sem állami szinten operatív formában (bár elismerem, lenne rá igény). A hazai szélsőségeinknek nincs külföldi „hátországa”. Nem ömlik a Reichsmark számolatlanul a nembalabbikba, nem ömlik a rubel számolatlanul valamilyen bolsi pártba. Nem lepett el a Wehrmacht meg a Waffen SS, hogy hatalomba segítse a nyilasokat, nem lepett el a Vörös hadsereg, hogy hatalomba ültesse a bolsikat (Lo and behold! A személyi összetétel alig változott – szánalmasan kicsiny csőcselékünk, csakúgy, mint most.). Ami van, azt most magunktól kúrtuk el, senki sem erőltetett bele ebbe a nemzeti szintű postwar syndrome-ba. És, hogy magunk másztunk bele, magunk is mászhatunk ki belőle. Újra lehet kezdeni.

Csak éppen másképpen muszáj.

Tévedtem, Beleragadtam a papírra nyomtatott szó mézgájába, azt gondoltam, Alsó Merániában is számít, hogy valami kiadó kiad. Lófaszt! Nálunk nem. Ebben a szét- és farbakúrt könyvszakmában semmit sem számít. Abban a nagyon személyes, kétoldalú kapcsolatban, ami minden szöveg születésekor olvasó és író között keletkezik, az alsómerán kiadóknak és terjesztőknek nincs kitüntetett helye. Elkúrták.

Az első szerelmét az ember inkább ne a kuplerájban keresse, ha lehet…

Persze megtévedhet az ember, és amikor rájön, hogy amit tisztes háznak hisz, a valójában harmadosztájú kupleráj, amatőr prostikkal, de ami még fájóbb, amatőr madámmal, hát kicsit mérges lesz; de olyasféle kegyelmi állapotban, ahol most vagyunk, ezen fölül lehet – kell – emelkedni, be lehet magunk mögött baszni a kupi ajtaját, és továbblépni. Újrakezdeni.

Nem vagyok az internet nagy barátja, de van benne lehetőség – éppen ezért kezd belelógni Jobs hosszú farka –, amit ki kell használni, meg lehet – kell – próbálni, hogy ne a hosszú farok modell legyen a győztes, legalábbis ne egyetlen hosszú farok legyen a kizárólagos forrása (Lelki szeid előtt látod e buzgó forrást fölfelé lövellni? Ah ja, das ist eine schöne Spritzposition!) az írott malasztnak…

Ez most egy program.

Ezek meg más, friss bejegyzések:

Vörös Zászló

A temető könyve

A Practical Approach

Van az az emberfajta, akit jobb híján pragmatikus kereszténynek nevezek.
Te is találkoztál már vele, ha eszedbe juttatom ars poeticáját, biztos felismered:

"Keresztény vagyok, nem hülye!"

Rémlik már?

Ez az alak, aki a keresztényi könyörületesség nevében az első adandó alkalommal hátba szúr, átráz, megrágalmaz, eltipor etc.
Moliere Tartuffe-je valami ilyesféle féreg, bár a pragmatikus keresztény általában nem tobzódik az ájtatosságban, mindössze úgy viseli a vallását, hogy arról azért egy pillnatra sem feledkezzhess meg. Mert miközben hátba szúr, átráz, megrágalmaz, eltipor etc. az ő nagy kereszténységében emeli magát fölibéd.

Most az ő idejük jön, évekig láthatod a diadalmas pofájukat, amint kioktatnak majd, miként kellene élned keresztényien, miközben ők minden tettükkel saját Tanítójukat gyalázzák. Mert a keresztényi életet (szerénység, szegénység, irgalmasság, spiritualizmus etc.), azt neked kell élned, hogy ők könnyebben hátba szúrhassank, átrázzanak, megrágalmazzanak, eltiporjanak etc. Mert ők keresztények, nem hülyék. A hülye, az te vagy.

A mondat ugyanis azt jelenti, hogy aki szerénységben, szegénységben, irgalmasságban, spiritualizmusban etc.-ban él, az hülye. Mint a Tanítójuk... A hülyék Jézusa.

Ez az egyik kedvenc képem Tintorettótól:



Ez pedig a kedvenc részletem róla:



Nézd milyen buzgalommal ás! Figyeld a feszülő vádliját! Ő a pragmatikus keresztények őse. A Megfeszítés idején még éppen pragmatikus izraelita vagy a római istenek pragmatikus híve... Ha az emberiség kitalál valamilyen invenciózus új vallást, annak pragmatikus követőinek is ő lesz az őse...