Some Fact(s) about Decomposition VI./02.3

A február, Magyarország és én – úgy látszik – totál inkompatibilisek vagyunk, ez a második évad, amit végigdöglődtem, úgy, hogy még Arcüreg Gyula sem látogatott meg, de nem használ az ügynek az általános csömör és undor, melyek eluralkodtak rajtam a télen. Csak illusztrációképpen: a nagy karácsonyi enterovirális dizaszter óta, mely egy hétre prolongált egy máskülönben talán nem is jelentkező másnaposságot, még sört sem iszom [1]. És ez nem kamu, még csak nem is Camus, de a legmélyebb Sartre, mármint nem csupán Közöny, de általános Undor.
Elmúlt szerdán viszont a Bajza utcában beszélgetés volt a magyar sci-fi jövőjéről, melyen én is részt vettem. Nyilvánvaló, hogy csak mint az ördög ügyvédje, és/vagy mint a sci-fi sírásója kaptam erre meghívást, hiszen majd egy éve egyrészről meggyőződésem, hogy a sci-fi, mint ilyen: halott; másrészről nagyjából egy éve nyilvánított egy érdemes ember többedmagammal a zsáner megölőjének. Hogy mi történt szerdán, talán beszámol róla más, bár később talán pár kósza benyomást és azokból eredő következtetést fölteszek ide. Most inkább a

Recepciórul

mint a kritikai minőségről szóló korábban föltett saját kérdéseket válaszolom végre meg, továbbra is főleg magamnak. Mellesleg – bármennyire is fáj (igazából nem) – összeszorított foggal szinte figyelmen kívül hagyom azokat a hozzászólásokat, melyek szerint, a “nem vagy kritikus, nem írsz kritikát“, értékelés valakinek a megbélyegzése lenne. No more comment!
Szóval, jöjjenek inkább a régi kérdések, és ami közben még felböffent:

Idézet, illusztráció, kiragadás, spoiler: mennyit és mi módon tárhatunk elő a szövegből?

Ma az az elterjedt véleményalkotási gyakorlat a sci-fiben, hogy – általában semmitmondóan rövid és leegyszerűsítő – tartalmi összefoglalót adunk a műről, a tartalomhoz egyetértő vagy elutasító (vö. szerzői anus nyelvi tisztogatása vs. lófasz ugyanoda) megjegyzéseket teszünk, melyeket sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálunk, de ez akár el is maradhat, majd néhány lapos és többnyire félreértésen [2] alapuló szövegkritikai skiccet húzunk, sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálva azokat, de ez akár el is maradhat, végül kimondunk egy sommás ítéletet, és kész.
A felületességről, pongyolaságról, elfogultságról már elég szó esett, azonban amikor a vélemény (olykor a kritika, bár nevezhető-e kritikának, még akkor is, ha kritikusköveti el?) volumenében kimerül a mű tartalmi összefoglalójában, illetve a tartalom bírálatában, vagy a szövegkritika főtömegét önkényesen kiragadott részek teszik ki, engem igencsak taszít.
Taszít akkor is, ha már olvastam a szöveget, nem csupán azért, mert nem sokban különbözik a parazitizmustól (lásd korábban), hanem, mert nem igényel igazán nagy kritikusi teljesítményt. Ha pedig nem olvastam, a spoiler egyenesen dühít. Nem érdekel előre, hogy miről szól könyv, arra pedig végképp nincs szükségem, hogy mindezt mindenféle megjegyzések kíséretében tudjam meg, melyek az író alkalmatlanságát vagy zsenialitását bizonygatják.
Ez ugyanis a marketing tárgykörébe tartozik, nem az irodalomelméletébe.
Maradjon meg a recenziónak. Vagy a könyvek mindenféle felületein nálunk is divatba jövő reklám-nagyotmondásnak [3].

Mi adja a kritika minőségét?

Egyszerűen fogalmazva, ha a kritika: kritika. Azaz megfelel az irodalomkritika valamilyen definíciójának, vagyis a mérés elvégeztetett, már egyfajta minőségről lehet beszélni.
Mielőtt veszett hápogásba kezdesz: korábban megadtam valamiféle definíciót. Most kritikának valami olyasmit nevezek, ami a Chicagói Iskola alaposságával, és sokirányú megközelítésével készült. Természetesen létezhetnek rész-kritikák, de akkor azt illene jelölni.

Természetesen a definíció(k) kereteit rosszul is ki lehet tölteni, azaz a mérés hibás is lehet. Ahogyan az analitikai eszközt rosszul is lehet használni, a mérést végző személyen még a műszeres analitikában is sok múlik – és nemcsak a mintavétel szintjén, hanem a kivitelezésben is.

A méréstechnikában ezért alkalmaznak standardokat, kalibrátorokat, ezért végeznek több laborra kiterjedő összehasonlító vizsgálatokat.

A természettudományokon kívül ilyesmi megvalósítása igen nehéz, de nem lehetetlen. Ha definiálható az analitikai eszköz – a kritika –, akkor bizonyára definiálhatók hozzá a kalibrátorok, standardok, és elvégezhetők az összehasonlító vizsgálatok. Az irodalommal e tekintetben szerencsésebbek vagyunk, mint a képzőművészetek a maguk nehezen definiálható és változékony esztétikájával. Léteznek ugyanis aranystandardjaink, idő próbálta klasszikus művek, melyek esztétikai, művészi értékét senki sem vitatja.
Ha ugyanazzal a kritikai módszerrel vizsgálunk meg több klasszikus művet, majd egy bármilyen tetszőleges írást, és eredményünk a klasszikus műveket kiválóra értékelése, akkor a tetszőleges másik mű fölött alkotott ítélet valószínűleg hasonlóan megbízható lehet. Ha módszerünk a klasszikus műveket konzekvensen silánynak ítéli, akkor minimum gondolkodóba kell esnünk eszközünket illetően, mielőtt tetszőleges más művek fölött ítéletet mondanánk.
Másrészt a labor körvizsgálatokhoz hasonlóan, más kritikusok véleményét és a tesztelni kívánt kritikát összehasonlítva, nyilvánvaló, hogy mennyire tér el és mennyiben hasonlít azokhoz. Ma ott tartunk azonban, hogy ugyanarról a műről homlokegyenest ellenkező előjelű vélemények (végeredményben tetszik-nem tetszik szinten) jelennek meg (lásd később), így az efféle körvizsgálat, standardok híján egyelőre értéktelen.

Mi adja a kritikus tekintélyét?

Az egyik legösszetettebb választ igénylő kérdés.
Talán a megbízhatóság. Nem egészen. Megbízható kritikusok vetették el Adyt…
Műveltség? Szükséges, de nem elégséges feltétel. József Attila hentelői valószínűleg igen művelt emberek voltak.
Nyitottság? Csak nyitott elme képes, ha nem is egyből elfogadni, de legalább befogadni új eszméket, irányzatokat teljesítményeket. Viszont a legrosszabb fajta modernista sznobizmus éppen a nyitottság mezében tetszeleg (körültekintő képzavarral: a nyitottság mögé rejtőzik, hehehehehe). Nyitottnak lenni így nem elég, de zártnak lenni semmiképpen sem szabad.
Empátia? Valóban elvárható, hogy érzékeny lélekkel, befogadásra, értésre és megértésre készen (vö. akarás) közelítsen valaki bármilyen szöveghez. Viszont a bolsevik irodalomszemlélet ötven éve nem múlt el nyomtalanul, a véleményalkotók döntő többsége egyszerűen képtelen felülemelkedni a tematikai alapú ítéletalkotáson (“Nem teszik/nem szeretem ami a szövegben van, ezért nem teszik/nem fogadom el ahogy belekerült” vagy az ellenkező, “tetszik/szeretem, ami a szövegben van, ezért tetszik,/elfogadom, akárhogy került bele” szemléletek.), és az újabb generációk ezt szinte változatlanul öröklik.
Szakmai teljesítmény? Nem elég. Harold Bloom vitathatatlan? szakmai teljesítménye például az öreg Willy-vel olyan kritikusi tekintélyt biztosít(ott) neki, amely alapján most bátran állít megfellebezhetetlen, ámde orbitális baromságokat.
Szakmai tapasztalat, azaz a Mennyiség? Na ez aztán végképp nem elég. Eszerint a fantasztikum méltán? népszerű gonzó kritikusa lenne a legnagyobb szakmai tekintély.
In a perfect world… hajlamos lennék egyszerűen azt mondani, hogy az objektivitás, elfogulatlan, előítéletmentes, szakmai közelítés a szöveghez. De abban a világban, ahol Harold Bloom a kritikai tekintély, látható, hogy az objektivitás jelenleg egyáltalán nem követelmény.

A való világ azt mutatja, hogy manapság a hangerő, mennyiség és siker formálja a kritikus tekintélyét. Ami szerintem gyalázat.

Az objektivitáshoz technikailag kapcsolódva a függetlenség is ilyen ismérv lehet. Ma azonban alig létezik olyan ember a kishazában, akinek az lenne a szakmája, megélhetési forrása, hogy irodalomkritikákat alkot, akit azért fizetnének [4], hogy olvasson el MINDENT, és legjobb tudása szerint mondja el róla a véleményét. Sajnos a hon jelenlegi morális állapotában (vö. korrupció, átpolitizáltság, keresztbe-kasba ideologizáltság) még a hivatásos kritikus függetlensége is megkérdőjeleződhetne.

Ezzel a válasszal végeredményben adós maradtam, maradok. Nem tudom, mi adja a kritikus tekintélyét.

Talán függetlenség, objektivitás, megbízhatóság, szakmai teljesítmény, tapasztalat, tolerancia és empátia együtt. És akkor a titokzatos kognitív tekintéllyel még nem számoltam.

Csak azt tudom, előttem a legnagyobb tekintély is leomlik, ha munkájában az önérdek , elvakultság vagy önző rosszindulat szikráját föltűnni látom.

Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?

Egy íráson, meglehetős leegyszerűsítéssel tartalmi és esztétikai megfelelést, azaz hitelességet kérhetünk számon, melynek természetesen több szinten kell érvényesülnie. A tartalmi megfelelés természetesen nem azt jelenti, hogy a mű valamiféle külső (ideológiai vagy divat) kívánalmaknak feleljen meg [5]. A lényeg, hogy a választott forma, terjedelem, az irodalmi eszközök összhangban vannak-e a témával, mondanivalóval, az írói céllal, azaz az olvasás (befogadás, nota bene megértés) alá [6] dolgoznak, vagy nem. Természetesen léteznek olyan tartalmak, melyek nemkívánatosak lehetnek, egyszerűen mert túlhaladottak. Nem hiszem, ha manapság valaki lekendezően írna a tengeralattjáró vagy a helikopter csodájáról, nagy tetszést aratna a sci-fiben. Mint ahogy a Mars arcról írni a huszonegyedik században kissé, hm…, túlhaladott. Mivel a sci-fi technológiai zsáner, az olyas blődlikre is illik odafigyelni, melyek nem feszegetik, hanem semmibe veszik a technika határait. Például ilyen a komplex pneumatikus logika, vagy a lehetetlen űrcsaták tömkelege. Különösen igaz ez a zsáner összemosásokra, gondolok itt, mondjuk, a kacsaszárnnyal javított aerodinamikájú sárkányra… A hasonló gyöngyszemek, bár apróságok csupán, mélyen aláássák a mű hitelét tartalmi megfelelését – önmagának.

Az esztétikai megfelelés (nevezzük jobb híján stílusnak, vö. hátam meg borsó), ezzel párhuzamosan, bár a választott forma, terjedelem mellé rendelve kívántatik meg, elsősorban a megint csak aszerint, mennyiben dolgozik az olvasás alá. Egy máskülönben stílusos szöveg is lehet fárasztó, rossz, ha a stílus éppenséggel agyoncsapja a szöveget (stílustörés), ha öncél, azaz nem a szöveg egészét – az olvasót szolgálja, etc.
Személy szerint nagyon föl tud baszni az üres stílusbravúr.

Én nagyjából ennyi hitelességet várok el egy irodalmi műtől, és nagyjából ennyire – tartalmi és esztétikai megfelelésre – számítok a kritikától is.

Itt nyilvánvalóan könnyebb a helyzet, hiszen a tartalmi megfelelés köre szűkebb: a kritika tárgya, a szöveg. Alap, hogy a kritika a bírált szövegről szóljon. Meglehetősen tiviálisan hangzik elsőre, de ha jobban megnézzünk a kortárs kritikát, gyakran a harmadik mondat után nem tudjuk, miről is van szó, a kritikus műveltségének kényszeres bizonygatásáról, a szakma egyéb részeinek sárga anyaföldbe döngöléséről, vagy akár látványos, de üres terminus technicusok ködfelhőjéről, etc. Szép és helyes kívánalom a mű tágabb irodalmi kontextusba helyezése, összehasonlítása, de amikor a kontextus már olyan tág, hogy nem látni tőle az alapszöveget, az fájdalmas. A gonzó és az internetes véleményözön e téren akár előremutató is lehetne, hiszen alaposság és szakismeret híján elő nem fordulhat, hogy az a bizonyos kontextus kitágulna [7], vagy a terminus technicusok eluralnák a véleményt [8].
A tartalmi megfelelés következő szintje, hogy kritika legyen a kritika, vagyis ha már a szöveggel foglalkozik, akkor valamilyen kritika definíciónak megfelelő eszköztárral tegye, vagyis ne rekedjen meg a “jó vót/nem vót jó” ítéletalkotásnál. Ide tartozik az a saját követelmény, hogy ha már kritikát alkot valaki, akkor méltó terjedelemben tegye. Ha egy kétszáz oldalas regényt két sorban intéz el valaki, az nyilvánvalóan a véleménye lehet csupán, túl sok érv ennyibe nem fér bele. Főként, ha ezt is főtömegében a tartalom ismertetése viszi el (lásd előbb).

A kritika esztétikai megfelelésére nem sok kívánalmat lehet fölállítani. A kritika nyelvében is legyen kritika: feleljen meg a szakmai beszédnek, de ne rejtse a lényeget (vagy a semmitmondást) terminus technicusok sűrű, ámde aeroszolja mögé, és – bár ezzel lassan kisebbségbe szorulok – a nyelvezete lehetőleg megkülönböztethető legyen a Nagy fuvaros utca sarki közért előtt igénytelenkedő emberi roncsok (kurvák, stricik, idültek, katonaság, népség) kommunikáció kísérleteitől. Egyébként, nem árt, ha élvezheto stílusban íródik, hiszen végül is irodalmi alkotásról van szó – ha a kritikusnak nem is föladata, hogy saját írói nagyságát a kritikai szövegben bizonyítsa, illik méltó lenni legalább a bírált szöveg színvonalához. Ez persze fölső határt jelent, bármilyen rossz is a szöveg, nem szerencsés leszállni a színvonalára a kritikában.

Van azonban egy éles különbség a mű és a kritikája között: az irodalmi mű lehet elfogult, a kritika nem. A kritika nem kérheti számon szerzője elfogultságait/elvárásait a bírált szövegen (lásd korábbi postok). Ezt hajlamos vagyok még az olvasótól is megtagadni: az irodalmi mű nem ismeretlenek elvárásai szerint íródik, hanem az írói önkény terméke.

Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?

Elegánsnak tűnő írói hozzáállás, miszerint az író köszönjön meg szépen minden kritikát. Manapság tágabban értelmezve: minden véleményt. Merthogy valaki vette fáradságot és megtette… Hogy az olvasás vagy az olvasás és vélemény együttesének szóljon, egyelőre nem tisztázott…

Sok kioktatást kaptam, miszerint minősítek, hát, eddig ugyan nem tettem, de most hangsúlyozottan minősíteni fogok: ez a hozzáállás minimum álszent és ostoba!

Ha valakinek fáradság, teher, nyűg elolvasni a könyvet, akkor ezt a fáradságot, terhet, nyűgöt miért kellene megköszönni?
Nyilván nem azért ír valaki, hogy a szövegével szenvedést okozzon az olvasónak, de ha véletlenül tényleg ez történik, kérjünk inkább elnézést… (Ez vicc volt.) Ha pedig valakinek annyira nagy fáradság, teher, nyűg, akkor minek végigolvasnia? Vagy mégsem annyira nyűg? Valami nem egyenes itten… Egyik esetben sincs mit megköszönni.

Inkább a vélemény megfogalmazására szánt fáradságot, terhet, nyűgöt köszönjük meg? Miféle nyűgöt? Ha valaki annyira nem bír ítéletalkotó baszdühével, hogy kérve-kéretlenül összevéleményíti magát, akkor nyilván élvezetből és/vagy megkönnyebbülésből (vö. feszülő herék vagy az ürítés öröme) teszi, nem azért, mert szenved közben. Valójában a véleményalkotónak kellene megköszöni minden szerzőnek (a mű minőségétől függetlenül), hogy lehetőséget adott műve publikálásával e baszdüh kielégítésére (vö. “…nálunk ezért kemény dollárokat fizetnek!”).

Az alapos, jó kritikát – és a “jó” itt nem a bírálat hangnemét, a szöveg elfogadását, rajongást etc. jelenti, hanem a minőséget, alaposságot, mindazokat az ismérveket, amelyekről eddig írtam – valóban nem lehet eléggé megköszönni, mert egyszerűen szakmai együttműködést, segítséget jelent (lásd később).

Azonban mi köszönnivaló van a szarházásban, a felületes, indulatos véleményalkotásban? Hol, miféle illemtan mondja ki, hogy köszönjük meg a sértéseket? Az irodalom, a művészet másféle etikettet parancsolna? A művel és művésszel, konkrétan a szöveggel és írójával szemben mindent szabad, a mindent szabad kihasználójával (visszaélés) szemben semmit – sőt, köszönje meg az író, hogy vécépapírnak használta valaki?

Honnan ered ez a furcsa etikett?

A kritika csupán a bolsevik gyakorlatban vált a negatívumok lajstromává (vö. önkritika, “jól megkritizálom!”) [9]. Ebből a nézőpontból a kritika hatalom, és megértem, bár el nem fogadom, hogy kisszerű lelkek és/vagy cégéres gazemberek dőzsöltek ebben a hatalomban, így a kritika ostora lett a rendszer ellenségeinek.
A marxista ihletésű kritikai iskolák a maguk tematikus bírálatával buzgó kiszolgáló lettek az ilyen törekvéseknek, nemcsak a bolsevizmus sújtotta országokban, de Nyugaton is (lásd Harold Bloom vs. Stephen King), mert a hatalom, legyen akármilyen pici (vö. Microsoft), még Amerikában is édes.

A kritika önjáróvá vált, és a hatalom természete már csak olyan, hogy szívesebben sújt a porba, mint emel a mennybe, a közönség is szívesebben veszi a kár hírét, mint a pozitív eseményekét (vö. tömegmédia), így aztán a kritikusok szívesebben alkotnak elmarasztaló szöveget, mint támogatót. Nem számoltam ugyan utána, de lefogadnám, hogy szignifikánsan több bírálat születik gyengébb szövegekről, mint erősebbekről. Legalábbis a megjelenés idején.

A fentiek alapján nem kell csodálkozni, hogy az író úgy érzi magát, mint a nyúl a hajtáson, (erre a nyúlra nincsen tiltott szezon), és ellenségének tekinti a kritikust. A helyzetet így a legkönnyebb racionalizálni: mindenütt ellenség, írónk az üldözött ártatlanság, a meg nem értett zseni. Kényelmes, és különösen a világesze magyar sci-fi írónak igen kellemes álláspont.
Ennek a hozzáállásnak a legnagyobb hátránya, hogy akkor sem néz szembe saját gyengeségeivel, ha azok valóban léteznek, annál is inkább, mivel az aknamezőn igen nehéz megkülönböztetni a döglött aknát az élestől (vö tehénlepény): ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy sárba rejtettek…

A kritikus is hasonlóképpen viszonyul az íróhoz, egyszerűen, mert saját viselkedését így tudja a legkönnyebben racionalizálni. Valójában nincs oka, hogy személy szerint gyűlölje az írót, de ha már egyszer kénytelen volt rosszat írni róla, szükségét érzi, hogy ezt a támadást legalább maga előtt igazolja. Aki ilyen szart ír, nyilván csak ostoba gazember lehet, ráadásul narcisztikus görény, aki nem viseli el a bírálatot… – és a kritikus szépen belovallja magát valami személyes gyűlölet félébe, és attól kezdve az író ellenség.
Ez akkor okoz problémát, ha a kisebb személyiség-formátumú kritikus ellenséges érzülete vakfoltokat okoz magában a kritikába, ha ezek után már nem képes tárgyilagosan hozzáállni az ellenséges szerző művéhez. Sajnos e szerint a logika szerint előbb-utóbb minden író ellenség lesz.
De ellenség lesz előbb vagy utóbb az az író is, akit szeret a pára. Egyszerűen, mert kizárt, hogy valaki sorozatban olyan remekműveket alkosson, amelyek mindig, minden szempontból elnyerik kritikusunk tetszését. És ha már egyszer szentté avattunk valakit, nem szívesen vetünk a szemére semmit, hiszen ezzel talán saját előző ítéletünket is bíráljuk. A rohadék! :-)

A legnagyobb bánatom, hogy a kiásott csatabárdok a bolsevizmus múltával nem temetődtek el, sőt a helyzet – hála főként az új tömegmédiumoknak – romlott, annak ellenére, hogy az ideológiai felhang eltűnt.

Az internetes gonzó kritika és a gonzó helyek körül tobzódó rajongótábor ugyanis a legkisebb szikrából is tűzvészt képes csiholni, olyan sebek keletkezhetnek vice és versa, amelyek elfekélyesednek, és a konfliktusok kérlelhetetlen ellenségességgé merevednek.

Sajnos megmaradt, hogy a kritikát a magyarban szinte kizárólag a “bírálat” értelemben használjuk, pedig az eredeti görögben nagyjából a felismerés művészetét jelenti. Felismerni a mű jellemzőit és helyükön értékelni azokat. A kritika nem szükségszerűen elutasítás, a kritika ugyanúgy elfogadás is lehet, a végkövetkeztetés egyedüli meghatározója az elemzett mű minősége.

Ilyenképpen az úgynevezett negatív kritika nagyjából értelmetlen fogalom: az alapos, elfogulatlan kritika, még ha rá is mutat a mű gyöngeségeire, pozitív szerepet tölt be – segíti az írót a következő művében (lásd később és előbb). Természetesen csak akkor, ha az írói személyiségtípus ezt lehetővé teszi, és az írót nem tették a megelőző vélemények hajtáson menekülő nyúllá.

Negatív lehet a kritika intenciója és hangneme, de legalábbis számomra az ilyesmi nem is kritika egyáltalán – maximum gonzó –, így a fenti állítást nem cáfolja.

A szerző és kritikus ellenségessége ugyanúgy kontraproduktív, mint barátságuk, nem viszi előre a közös munkát. Viszont, mivel nagyjából olyan az egész, mint a seregben az újoncok szívatása (csak azért, mert az öregeket szívatta valaki) – öröklött viselkedésminta, csak elhatározás kérdése lenne, hogy véget vessünk neki, és új alapokon meginduljon a kritika. Természetesen ehhez az kellene, hogy a tematikus-ideologikus műbírálat mindenestül vonuljon háttérbe. Ne szűnjön meg, csak foglalja el a megillető helyét, valahol a harmadrangú kérdések sorában.

A megfelelő hozzáállást Halmai Tamás kritikus fogalmazza meg:

“…miért van a kritika, és miért nem inkább a semmi. Akkor én emlékeztetni fogom: a miért nem a mi kérdésünk. Gyermekekhez illik inkább és bölcsekhez […] Hozzá fogom még tenni, hogy a művel szemben soha nincs igazunk. De nem is az igazság: a módszer a miénk.” [10]

Mi hát a kritika föladata?

Ez látszólag a legnehezebben megválaszolható kérdés. Valahogy olyan, mint a sci-fi definíciója: senki sem AKAR vagy MER vállalkozni a meghatározásra, így inkább mindenki arra az álláspontra helyezkedik, hogy a meghatározás lehetetlen, sőt felesleges és értelmetlen. A sok fantasztikum körül forgolódó (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) ebben az egyben aztán kiválóan egyetért. Nyilván ez a legkényelmesebb, mert így leghomályosabb a zavaros, melyben egyesek halászni szeretnek. Hogy a zsákmány minősége is kétes, azt talán nem kell részletezni.

Nem fogom bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, csupán elmondom, hogy szerintem mi ez a feladat. Ahogy a sci-fi saját definícióját is már korábban közzétettem.

Elsőre talán megadható, hogy mi biztosan nem feladata a kritikának: sem az író személyének bármilyen előjelű minősítése, sem a kritikus szakmai ambícióinak és/vagy személyes elfogultságainak, indulatainak kifejezése a mű és/vagy az író rovására.

Nem feladat az olvasó pénztárcájának védelme, az olvasó orientálása mielőtt egy büdös bötüt elolvashatott volna a szövegből. Séra Bálint találó szavai szerint:

"…elmondom, szerintem mi tenne jót az „irodalom”-nak. Az, ha átgondolnánk, milyen következményei vannak annak a ténynek, hogy ez is egy piac. A termelők tegyenek meg mindent, hogy eladják a termékeiket, de ez kerüljön nekik pénzbe és energiába (fizessenek a reklámért, hiszen elvben az eladásokból fedezhetik azokat) – ne várják el, hogy az irodalom szakemberei ingyen marketingesek legyenek, amire egyébként se nagyon alkalmasak. A fogyasztók számára jöjjenek létre olyan helyek, amik tájékoztatják és eligazítják őket a legfrissebb termékek között, anélkül, hogy kritikának akarnának látszani, és főleg anélkül, hogy ingyenreklámot tüntetnének fel akként. A Könyvesblogra szükség van, de csak akkor, ha nem téveszti meg az olvasóit: az ajánlóit úgy írja meg, hogy az a kívülálló és a szakmai olvasó számára is hasznos legyen. Azokhoz szóljon, akik még nem olvastak, a kritika pedig azokhoz, akik kíváncsiak rá, más hogyan olvasta – és akkor értelmet nyer a „szakmázás”, máshogy ugyanis nem lehet megvédeni egy-egy értelmezést (márpedig vannak olvasók, például a szerző, akit meg kell győzni). Ez volna az a konfiguráció, ami minden szereplővel egyaránt igazságos volna…, [11]

Igen, a szöveget nem ismerő olvasó tájékozódjon a recenziókból, melyek minőségét, elfogultságait jól ismerheti – szerencsés esetben [12]. Az az olvasó pedig, aki már szerencsésen vagy szerencsétlenül túlesett a művön, saját gondolatainak, kétségeinek, kérdéseinek visszhangjára esetleg egészen újszerű nézőpontokra találjon a kritikában. Egy kritikai feladat hát: segítse a szöveg befogadását, értelmezését, újraértelmezését. Az olvasó felé nem elhanyagolható feladat, hogy mindezt érthetően, világosan, egyértelműen és könnyen befogadható formában – mondjuk ki fogcsikorgatva: akár szórakoztatóan! – tegye [13].

Ez így rendben lévőnek is látszik, azonban Séra is megfeledkezett az olvasás aktusának másik lényeges szereplőjéről, az íróról. Véleményem szerint a kritikának legalább annyira az író számára is kell készülnie, mint az olvasónak (Vigyázat, kettős értelemben vett olvasó: a mű és a kritika olvasója!). A gonzó gáncs nélküli lovagjai ezt igen határozottan elutasítják, mondván, hogy nem az ő feladatuk megtanítani írni valakit. Ugyanakkor a gonzó nyilvánvaló szándéka, hogy rossz perceket szerezzen a gyűlölt és – lehetőleg többszörös – orgazmust (vö. felláció) a szeretet szerzőnek – tehát még a gonzó is az író számára is íródik. Magam ezt a második "is"-t szeretném elsődleges okká tenni. Hogy a kritika, mint szakmai felügyelet segítse, orientálja a szerzőt, és ne az olvasót, mutasson rá a hibáira, de ugyanúgy mutasson rá az erényeire is. Csupán annyit szeretnék, hogy mint a recepció leginkább szakmai szereplője, a kritikus ennek megfelelően is viselkedjen. Segítsen, hogy ugyanazok a hibák ne követődjenek újra meg újra, legközelebb a kritikus és a szélesebb közönség jobbat olvashasson, hogy aki értékeset alkot, de elbátortalanodik, az ne veszítse el végképp minden írói ambícióját, hogy akinek túlságosan sok is a bátorsága ahhoz a minőséghez képest, amit nyújtani tud, az kapja meg a “Hallgass el! Tanulj! Nem elég!” tanácsokat, még időben. Hogy ebben a kusza kiadási-terjesztési mocsárban a kiadó és szerző ne vaktában hozott, ad hoc döntések alapján jelentessen meg könyveket.

A jó kritika a szakmai recepció egyéb szereplői felé is feladatot teljesít: rámutat a művekre, szerzőkre, reflektorfénybe helyezi azokat. Fölemel és elsüllyeszt, persze kizárólag érdemek szerint, szakmai elvek mentén. Ha a kritika a felismerés művészete, akkor bizony a kritika feladata, hogy felismerje az érdemes újat (irányzat, szerző), esetleg megmutassa a káros, haszontalan, szélhámos tendenciákat, értéket keressen ott, ahol vannak, és pöröllyel verje le a mázat, a csillogást, a PR-t arról, ami valójában üres.

A kritika feladata, hogy felállítsa a szakmai aranystandardokat, és ezt a feladatot szerencsésen anélkül teljesítheti, hogy külön erőfeszítéseket kellen tennie: az érdemes művekről születő jó kritika automatikusan megteremti az irodalmi és kritikai standardot.

Nem olyan erőszakos kívánalmak ezek: ha már úgyis elmondja valaki a véleményét, tegye azt haszonnal…

Ki a jó kritikus? Ki kritizáljon?

Az eddig alapján könnyű lehet felböffenteni azt a fanyar választ: bogíró szerint olyan ember még nem született.

Ami lehetséges. De a kívánalmak azért fölsorolhatók.

Elsősorban és mindenekfölött: legyen jó és igaz ember. Ebben minden benne van: a jó emberben megtalálható mindaz a tolerancia, empátiakészség és alázat (a szöveg, a szerző és az olvasótársak iránt), az igaz emberben a szakmai és általános etika, mely ehhez a valójában igen nehéz mesterséghez szükséges. A jó és igaz ember nem saját ízlésvilágát kéri számon minden áron , föltételezve annak valamiféle felsőbbrendűséget.

Ami technikailag szükséges még, az széleskörű olvasottság és műveltség, szakmai tapasztalat, írói véna és mindenekfölött szakmai és anyagi függetlenség – miközben nem árt, ha a kritikusságot hivatásszerűen űzi valaki.

Ha jól meggondolom, ilyen ember tényleg nem született mostanában.

Egy biztos: a magyar fantasztikum jelenlegi szakmai recepciója döntő többségében nem teljesíti sem a kritika definícióját, sem feladatát, sem a szerzővel-olvasóval szemben vállalt/vállalható/vállalandó kötelességét, megmarad az egyéni véleményalkotás (többé-kevésbé elfogult, bizonyítatlan állítások) szintjén. Így nehezen érthető, hogy az a fajta vagdalkozás, mely ezen bejegyzések időszerűségét adja, miféle minőségi alapon történik…

De maga a vagdalkozás anamnézise már megint egy újabb postra maradt.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] “Az alkoholizmus első számú foglakozási ártalmunk.” John Blaine
[2] A félreértés általában kettős. A véleményalkotó egyrészt eleve félreértette és/vagy soha el sem sajátította a szövegelemzés elveit, illetve hibás elveket, megközelítéseket sajátított el (vö. felületesség, divatos hívószavak, bolsevik ideológia követelmények esztétikai manifesztciója, etc.), másrészt képtelen arra, hogy a szöveg bizonyos nyelvi rétegei helyesen értelmezze (vö. intolerancia, elvakultság, szellemi restség, műveletlenség,etc.)
[3] Lásd pl. a mindnyájunk által kedvelt Slonczewsky asszony kiadásainak ömlengései.
[4] Ha azért fizetik, hogy kritizáljon, akkor elvárás, hogy valóban mindent elolvasson, zsánertől és témától függetlenül, vagy ha szakkritikus, akkor mindent adott zsánerben vagy tematikában. Ha azért fizetik, akkor az egyéni ízlése és hajlama az olvasmány kiválasztásban nem lehet mérvadó, legfeljebb valamennyire a közlés sorrendjében.
[5] Elutasítom a például a sci-fiben a modernitás igényét, ha a gyakorlatban a divattémák és stílusok megjelenítésével egyenlő. Gibson hazai epigonjairól nem ejtenék szót, de például csak mostanában olvastam Morgan Valós halálját, és fájdalmasan ismerős volt. Fájdalmasan, mert egy rakás kortárs írásból dönög vissza Morgan hangja. De nincs ez másképpen a CP-vel és hazai epigonjaival sem. Sajnos író és olvasó ebben a térben állandó pozitív visszacsatolásban van, az olvasó a divatosat (és megszokottat) várja, az eképpen elért siker pedig az írót ismételten efelé tereli: szolgáltatja a divatost és megerősíti az olvasói elvárást. Gondolom, ha hozzájutok a Hyperionhoz, hasonló kellemetlen meglepetés ér.
[6] Vonnegut nyolc alapszabályát nem lehet elégszer elismételni:
Nyolc szabály kitalált történetek írásához

1. Úgy használd vadidegenek idejét, hogy ne érezzék azt elpazarolt időnek!
2. Legalább egyetlen szereplőt adj az olvasónak, akiért izgulhat!
3. Minden szereplő akarjon valamit, még ha csak egy pohár vizet is.
4. Minden mondatnak egy vagy két funkciót be kell töltenie: jellemezze a szereplőt vagy/és vigye előre a cselekményt.
5. Kezdd olyan közel a befejezéshez, amennyire csak lehetséges!
6. Légy szadista! Nem számít mennyire kedvesek és ártatlanok a főhőseid, tedd, hogy szörnyű dolgok történjenek velük, hogy az olvasó megláthassa, miből gyúrtad őket.
7. Úgy írj, hogy csupán egyetlen embert kápráztass el! Ha kitárod az ablakot és az egész világnak szeretkezel, a szöveged mondhatni tüdőgyulladást kap.
8. Adj az olvasódnak annyi információt és olyan hamar, ahogy csak lehetséges! Pokolba a feszültséggel! Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie azzal hol, miért és mi történik, hogy képesek legyenek befejezni a történetet, ha esetleg a csótányok fölfalnák az utolsó lapokat.

In Kurt Vonnegut, Bagombo Snuff Box: Uncollected Short Fiction (New York: G.P. Putnam's Sons 1999), 9-10.
Eight rules for writing fiction:

1. Use the time of a total stranger in such a way that he or she will not feel the time was wasted.
2. Give the reader at least one character he or she can root for.
3. Every character should want something, even if it is only a glass of water.
4. Every sentence must do one of two things -- reveal character or advance the action.
5. Start as close to the end as possible.
6. Be a sadist. Now matter how sweet and innocent your leading characters, make awful things happen to them -- in order that the reader may see what they are made of.
7. Write to please just one person. If you open a window and make love to the world, so to speak, your story will get pneumonia.
8. Give your readers as much information as possible as soon as possible. To heck with suspense. Readers should have such complete understanding of what is going on, where and why, that they could finish the story themselves, should cockroaches eat the last few pages.

[7] A sci-fiben speciálisan igen sok vélemény abban tobzódik, hogy szerzője felismerje, hol olvasott már hasonló témáról. Ennek gonzószerzőink számára kettős előnye is látszik. Egyrészt jól be lehet állítani a szerencsétlen írót, hogy semmiféle eredeti gondolata nincs, másrészt a nagy klasszikusokkal összevetve jól ki lehet hangsúlyozni a silányságát, harmadrészt a gonzószerző így az utolérhetetlen sci-fi műveltség nattyon kellemes pózában tetszeleghet az ő hálás közönsége előtt. Ez meddő sport, az olvasottság mellett leginkább a szerző korlátoltságát bizonyítja. Egyrészt mert a sci-fiben a témakészlet kimerült már a hetvenes évekre (a mítoszokkal ellentétben tematikában CP semmi újat nem hozott: leporolt, kifényesített és Tajvani csipekkel felturbózott olyan témákat, melyeket mondjuk Kornbluth és mások évtizedekkel azelőtt megírtak). Másrészt a történetvázak – az ájultan csodált nyugati sci-fiben legalábbis – szinte sohasem léptek, lépnek túl a már Lem által is kárhoztatott krimiplotoknál vagy klasszikus kalandregényvázaknál – minden mindenhonnan ismerős. Harmadrészt hasonló keretek közé helyezett történeteknek hasonló megoldásokkal KELL (ha nem így van, valaki hibázott) kifejlődniük, egyszerűen a keretek belső logikája szerint. Ha feudális keretek közé tesszük a cselekményt, akkor a feudalizmus logikája működik, és minden más inadekvát. A műbírálatban tehát inkább annak megmutatása a cél, hogy a szöveg megfelel-e ezen saját kereteinek, és nem az, hogy bebizonyítsuk, egy másik mű is ugyanezen következtetésekre jutott ugyanezen keretek között.
[8] Hiszen a gonzó éppen azért jött létre, és lehet sikeres, mert a köznek állítólag már tele a hócipéje a belterjes szakmai szövegekkel. Legalábbis a Litera.hu-n zajlott vitában a Könyvesblog szerzői ezt is hozták érvként.
[9] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott kritikai (értsd kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. A bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel.
[10] Halmai Tamás Isteni fény, emberi lény Kortárs Kiadó, 2009.
[11] Séra Bálint A köz helye, a reklám helye és a magánterület (a Könyvesblogról és a litera.hu kritika-vitájáról)
[12] Főként a külföldi (angolszász) könyvek hazai kiadásainak borítóján megjelenő eredeti reklámszövegekkel nem árt vigyázni. A honi kiadók pimaszul kihasználják az a kedves alsómerán tulajdonságot, hogy kritika (hehehehe) nélkül beszopunk – vagy zsigerből elutasítunk, kinek-kinek a nácizmus-skálán elfoglalt helye szerint – mindent, ami Nyugatról, főleg Amerikából jő. [3]
[13] Természettudósként kétféle szakcikket utálok: azt, amelyik terminus technicusok ködfala mögé rejti és azt amelyik humorosnak szánt hangnemével álcázza hazugságait, elhallgatásait [14].
[14] Valójában ipari kutatóként szembesültem azzal, hogy a fejlesztéseknél használandó alapkutatási cikkek túlnyomó részt reprodukálhatatlanok, hazudnak, vagy lépten nyomon elhallgatott részletekbe ütközik az ember.

Toward to...

Ha engem kérdezel...
Mindenesetre, ha érdekel, gyere el, láthatod (hallhatod?), hogyan tudok hallgatni... Nu, legfeljebb csalódsz majd.

e-book

Szerettel várnak ide:


Ha tudsz és akarsz, hozzál e-book olvasót, hogy a a kevésbé szerencsések is megnézhessék, milyen is. Kösz!

The Power of Comments

A nyolcvan százalékban irreleváns megjegyzésekből is érdekes dolgokat tanulhat meg az ember.
Például a kritikára vonatkozó eddigi rothadás bejegyzések kommentjeiből ezeket:

1. Megtanultam, hogy az igazi sértés nem az, ha lehülyéznek, elmebetegnek, paranoiásnak, analfabétának, etc. neveznek, hanem, ha kételkednek abban, hogy amit a neten produkálsz és terjesztesz, az irodalomkritika. Szóval, ha azt találja mondani neked valaki, hogy „Nem vagy kritikus!” azonnal vágd pofán, mert, még ha nem is tudod, de úgy megsértett, hogy azt boldogabb korokban csak vérrel, párbajban lehetett lemosni. Ez levonható implicite a válaszreakciókból is, de explicite ott találhatod a jó Wyquin konkrét szövegében .

2. Megtanultam, hogy analízis kísérleteim, melyek a hazai kritikai helyzet felmérésére irányulnak, légből kapottak, és szakmailag sértő provokációk csupán. Ebből egyrészt az következik, hogy a sci-fire/fantasztikumra vonatkoztatva Alsó Merániában legalább három tucat [1] olyan személy kell legyen, kinek tanult/gyakorolt hivatása irodalomkritikus. Kábé ennyien publikálnak ugyanis mindenféle véleményeket (leginkább interneten). Felteszem, ők azok, akiket folyamatosan megsértek szakmájukban, tehát ők azok, akiknek szakmája ez – legalábbis, ha szakmai teljesítményről pofázunk, akkor valami szakmát is kell tételeznünk, ugyebár.

A másik következménye a légből kapottságnak, hogy a gonzó nem létezik, az internetre fölböfögött véleménydömping csak az én elmémben valóság, mert vagy egyáltalán nincs, vagy valamennyi megjelent vélemény veretes kritika. Ez az első következmény fényében kicsit kétséges.

3. Megtanultam, hogy minden ellentét és baj forrása a fantasztikumban én vagyok, és ha abbahagynám, amit csinálok (vö. az írás minden formája), illetve ha végre nem valami ellen, hanem valami mellett szólnék, akkor itten béke lenne. Sőt tejjel-mézzel [3].

Azt nem sikerült megtudnom, hogy ez hogyan is működne. Például én lelkendező véleményeket írnék a saját könyveimről, meg a mondjuk Szélesiéről, nem nevezném átlagos írónak Ted Chiangot (sehogy se nevezném), a szótáramból és blogomból kitörölném a gonzó szót, miközben Attila veretes szavakkal dicsérne minden Deltás kiadványt és természetesen a megkerülhetetlen Ted Chiangot, továbbá az rpg.hu-n (plusz a rokon és független szervereken, és blogokon) kitörölnének minden eddigi gonzót…?
Ez egy elég brutális béke-vízió… (Remélem figyelsz, hogy megteszem itt az első lépést! Pl. most nem az írtam reflexből, hogy (öncenzúra1) és (öncenzúra2), hanem Attila és rpg.hu.)

4. De persze megtanultam, hogy ez nem így működne ám! Úgy lett ez elképzelve (by jó Wyquin), hogy én kussolnék, és a másik térfélen minden folyna ugyanígy tovább, sőt, újabb és újabb gonzószerzők indulnának diadalútjukra a béke nevében… (vö. …kés egymás mellett él(esít)és…)

5. Megtanultam, hogy bárki irodalmi szövege bármilyen mélységig ócsárolható, de az ócsárló szöveget egyszerűen nem érheti bírálat, az úgy szép, jó, pontos, találó – Igaz! Honjaim! – ahogy van. Kiterjesztés: az én bármilyen szövegem bármilyen mélységig ócsárolható.

6. Megtanultam, hogy a gonzó kritika bírálatához a bírálónak minimum Nobel díjas írónak muszáj lennie, különben nincsen szegénynek erkölcsi alapja szóvá tenni a gonzó viselt dolgait. Miközben bármilyen szöveg bírálata bármiféle (irodalmi) teljesítmény nélkül, bárki számára lehetséges.

Itt egy pillanatra meg kell állni! A második mondat természetesen így helyes. Csak így lehet helyes. A demokratikus közgondolkodás szerint legalábbis. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét. (Hangsúlyozom: véleményét [4].) Függetlenül saját teljesítményétől, tulajdonságaitól, etc. [5]. Probléma a viszonossággal van: ha bármilyen szöveg bárki által bírálható, akkor ez igaz a kritikára, igaz a gonzóra is. Miért ne lenne? Valami isteni hatalom talán tévedhetetlenné és bírálhatatlanná tette a véleményt és a véleményezőt? Ugyan már! Fokozottan igaz ez olyan véleményekre, melyek mögött önmagukon kívül (önreklám, szám, hangerő, rajongótábor? Piha!) semmiféle autoritás, szakmai tekintély, szakmai tapasztalat nem áll. Az eddigi gyakorlat szerint, ha bárki (bárki: nem okvetlenül a szerző vagy az anyukája) a szétszarházott szöveg védelmében, a szarházás ellenében felszólal, az vét az ún. netikett [6] ellen és/vagy flémbe hajszolja magát. Nem számít mennyi az igazságtartalma a szarhazásnak és a szarházás elleni felszólalásnak, a csürhe automatikusan a gonzószerző mellé áll. Most sokadszorra kérdezem az igazság és a szabadság internetes bajnokait: Hol van itt az igazság és a szabadság? Hol van legalább a sportszerűség?

7. Megtanultam, hogy főbenjáró bűn kiállni bárkinek saját érdekeiért.

Különösen, ha ez az érdek ellentétes a tisztelt másik oldal érdekeivel. Mert a tisztelt másik oldal foggal-körömmel harcolhat saját érdekeiért. Hogy ne távolodjunk messzire, most speciel azért, hogy a véleményük kritikának neveztessék.

Ezt nehezen tudom összeegyeztetni például a mindannyiunk által szeretett Richard Morgan quellizmusának egyik alaptanával, miszerint [7]:

"– A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad! Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvéy szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az esezedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán: az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak, a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak, és kivégeznek. Tudod mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!

QUELLCRIST FALCONER
Dolgok, amelyeket mostanra már meg kellett volna tanulnom"

De ellentétben áll saját – nyilvánvalóan obsolete – felfogásommal is az őszinteségről és egyenességről. Eddig úgy gondoltam, hogy ha világosan látszanak az érdekek, sunnyogás nélkül megbeszélhetők az ügyek. Valószínűleg éppen ez a baj, hogy tudniillik nincsen tere a sunnyogásnak.

8. Megtanultam, hogy miután ez a deklaráció közkeletűvé és bizonyos körökben elfogadottá vált (vö. netikett), minden vita, felszólalás úgy kezelendő, mintha mögötte személyes érdek, sérelem állna, és innentől kezdve Goto 7, a vita felszólalás kényelmesen a (öncenzúra3) szőnyeg alá söpörhető, elvethető, kifigurázható.

9. Megtanultam újra, hogy személyes és személyeskedés a tisztelt másik oldal számára ködös, átjárható kifejezések. Mondjuk, ugyanúgy személyeskedik az, aki személyes sérelmeit felhozza, mint az, aki érvek helyett válogatás nélkül sértések és minősítések tömkelegét vágja a másikhoz.

10. Megtanultam továbbá, hogy ugyanaz a személy, aki blogján minősíthetetlen hangnemben aláz valakit, egy másik blogon a hűvös, szerény, visszafogott, szakmára koncentráló békebíró szerepében léphet föl, és ez semmiféle visszatetszést nem kelt.

Most azon töprengek, vajon mennyit kellene fölhasználni ebből a könnyen szerzett tudásból.

Jegyzetek:

[1] Ez tekintélyes szám ilyen kis piacra, ugyanakkor meggondolandó, hogy létezik-e kishazánkban összesen másfél tucatnyi hivatásszerűen sci-fivel foglalkozó irodalmár. Nagyvonalúan, fél szemünket lehunyva vegyük ide a kiadói irodalomszerkesztőket is! Akik viszont főtömegükben [2] nem jelentetnek meg ilyen véleményeket.
[2] Nem tisztelet a kivételnek, mert nem ez a dolguk, ugyebár…
[3] Nem sanyargatna a Matyi, sőt, ő fizetne a terjesztésért, kizárólag remekművek, minimum huszonötezer példányban jelennének meg, melyek bolti maximált áron háromszáz forintba kerülnének, a sci-fi és egyéb fantasztikus írókat pedig jelentős adókedvezményben és ösztöndíjakban részesítené a kulturális kormányzat, miközben a fantasztikum kötelező tananyag lenne az általános iskola felső tagozatától kezdve. Mindezt most én akadályozom meg! Szép föladat így keresztbefeküdni! 2005 előtt valószínűleg Szélesi volt, aki mindezt a jót lehetetlenné tette, mert akkor például én sehol sem voltam… Hopp! Matyi nagyjából az időtől tombol, hogy én is színre léptem. Itt egybeesés van!
[4] Amíg a vélemény hátterében nincs szakmaiság, addig nem ácsingózhat a kritika névre, addig az vélemény marad.
[5] Nem tételezem föl Krisztus Urunkról, hogy annyi emeletes faszságot összehordott volna, mint amennyit az evangéliumok egyes szerzői a szájába adtak (vagy a szegény evangelisták tollába a kanonizáló egyházatyák, saját érdekeik szerint). Kezdve az orbitális baromsággal: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”, folytatva a szálka és gerenda példájával, melyet Arisztotetész Krisztus előtt majd’ négyszáz évvel érveléstechnikai csalásnak (argumentum ad hominem) minősített. Ha jogos a bírálat, jogosságát nem teszi semmissé vagy erősíti föl a bíráló semmilyen (negatívnak vagy pozitívnak tételezett, értelemszerűen ) tulajdonsága, mint ahogy a jogtalan bírálat jogtalanságát nem teszi semmissé (vagyis változtatja jogossá) a bíráló semmilyen tulajdonsága. Sajnos a hazai vitakultúra valószínűleg keresztényi alapon (Ne jöjjek má’ mindig a bolsikkal!) megrekedt ezen az óvodás szinten.
Például: Attila (látod, hogy visszafogom magam!) gonzó-teljesítménye saját kijelentése szerint nem bírálható mondjuk Scal által, mert Scal irodalmi teljesítményét a Sors gyermekei című mű reprezentálja, melyet, nem kevés eufemizmussal szólva, Attila nem tart sokra. (Hoppá! Mellesleg egy argumentum ad ignorantiam, az ősi érveléstechnikai csalás egy válfaja.) Nem érzed ennek az „érvelésnek” kitekert voltát és nevetségességét?
Item, a jó Wyquin szerint nem mondhatom azt Attilának (Megint sikerült! Bámulatos önfegyelem.), hogy ne mindig magából induljon ki, mert én is mindig magamból indulok ki. Bájos.
De visszatérve még az ítélkezéses faszságra: ha a tisztelt urak (és hölgyek) ennyire ragaszkodnak a jézusi tanokhoz, akkor tessék mán figyelemmel lenni erre is, ne csak arra, ami éppen kedvező. Tehát, ha szálka és gerenda, akkor ne ítélj! Egyszerű.

Ez csak vicc volt.
[6] A netikettet a net létrehozói, úttörői és eredeti felhasználói találták ki, amikor még alig voltak pár ezren, és így tökéletesen megbízhattak egymásban, kicsi volt az esélye, hogy az illemszabályokkal bárki visszaél, és (akkor még) könnyedén ki lehetett zárni a vétkest a kommunikációból. A www robbanásával a hálózatra szabaduló gátlás és meggondolás deficites kamasz lelkek (és persze non-human/immoral corporate interests) tömegei ezt az etikettet arra használják, hogy mindenféle huncfottságaikat takargassák vele… Hát, kösz nem!
[7] In Richard Morgan Valós halál, p. 166. Agave, 2006

Answers to the Generalissimo

Joszipka!

A szemedet kaparom ki, Isten bocsássa meg a bűnömet! ha ki merel lépni a szeminárjiumból!

Anyácskád, akinek megszakad a szíve.

Dzsugasvili Ügynök!

Minden körülmények között maradjon a bolsevik párt tagja! Bármilyen, ismétlem, bármilyen lépést megtehet a bolsevikok lejáratására, beleértve az emberölést is. Lehet akár a vezetőségük tagja is, elnök, titkár, stb., ha úgy nagyobb mozgásteret lát a megbízatás elvégzéséhez.
Ezt a levelet elolvasás után semmisítse meg!

Pjotr Ivanovics Raszkovszkij
MVD

Koba!

Vállald már el ezt a kibaszott titkárságot, elvtársam! Senki sem akarja, nyűg az egész. Proszit!

Lev

Sztálin Elvtárs!

Ha még egyszer a hátam mögött… Mit is akartam? Mindegy! A Moszkvába lövetlek! Elvtársi üdvözlettel:

Iljics

Kedves Joszif!

Köszönöm a beható érdeklodést egészségem felől!
Con afecto.

Lev Davidovics

Kedves Joszif Visszarionovics!

Ahogy a srácok megegyeztek, Lengyelország nyugati felét nemzetiszocialista megőrzésre átvettem!
Őszinte híved:

Adolf

Kedves Joszif Visszarionovics!

Kártyaadósságom fejében, kérlek, fogadd el Európa keleti felét a Háború után.
Örök barátsággal:

Winston

Sztálin Elvtárs!

Ma nem volt kit lelövetnem! Mi legyen?

Az ön hű Berijája

Joszif Visszarionivics Sztálin (azelőtt Dzsugasvili) Kárhozottnak,
helyben

Kérdésére, miszerint, “Annak ellenére, hogy a Pokolban a kínzások mellett minden kárhozottnak nehéz fizikai munkát kötelező végeznie (kazánfűtés, tüzelő és salak ki- és behordás, kátrány töltés, stb.) miként lehetséges, hogy Adolf Hitler kárhozott mégis egy minden kényelemmel berendezett dolgozószobában ül, kávét, konyakot iszik, és finom cigarettákat szív, miközben valamit írogat?”, a válaszom a következő:
Adolf Hitler kárhozott legfelsőbb utasításra éppen Marx Károly Tőke című művét fordítja orosz nyelvről héberre, majd vissza.

Belzebub
Főellenőr, Végrehajtási Csop.

Most nem tudod, hogy mi van, mi?
Hát az van, hogy egy másik “ acél” [1] az előző postban föltett egy jellemzően kellemetlennek szánt kérdést, miszerint:

"Egyvalamit mondj meg, csak egyetlen egy dolgot.
Akinek nem tetszett a könyved, annak csak azért nem tetszhet, mert előítéletei vannak, mindenáron ellened beszél, valamilyen régi sérelme származott tőled, etc.?

Igen vagy nem?"

Számítottam a kérdésre, sőt alig vártam a kérdést.

Sekélyes gondolkodásra, vall, hogy miután egy rakás különböző elfogultságot felsoroltam a korábbi posztokban, csakis és kizárólag a személyes elfogultság került elő. Árulkodó, hogy talán “acél” esetében, ki remélem megegyezik az sfportálos acélpatkánnyal, ez a szempont tülekszik föl elsőként.
Nos, én nem erre gondoltam, bár abban biztos vagyok, hogy nagyszámú gyűlölőim azon kisebbségének, aki egyátalán a kezükbe vették, sőt kinyitották, továbbmegyek: elolvasták! már az első kinyomtatott karakter sem tetszett. Viszont szarom le, hogy nekik mi tetszik [3]. Tehát nemcsak annak nem tetszhet, amit írok, aki gyűlöl. És akkor mi van? Például tetszhet annak is, aki szeret, gyűlöl vagy közömbös (nem ismer). És akkor mi van?
Elégedett vagy?

Akkor, feltéve, ha azonos vagy az sfportálos acélpatkánnyal, felteszek én is két kérdést:

1. Sportszerűnek tartod, hogy te nyilvánosan butának nevezheted a könyvemet, így engem, miközben, ha én ostobának neveznélek azért, mert még egy buta könyvet sem voltál képes fölfogni, pápai kiátkozást kanék, vagy legalábbis a teljes szalonképtelenség* bélyegét hordoznám? (Ezért nem teszem.)
2. Ha én azzal, hogy publikálok egy könyvet, közszereplővé válok, tehát vállalnom kell ennek következményeit, mikortól közszereplő egy blogíró (napi száz olvasó? ötven? húsz? öt?)? Mert ha közszereplő, akkor vállalja, hogy leostobázom a véleményét, ahogy ő teszi az enyémmel, és senki se vessen meg ezért! Egyenlő pályák, egyenlő esélyek.

Amire én gondoltam, az az egyéb elfogultságok bájos köre, melyek leginkább a sci-fi olvasóra jellemzőek, és leginkább a sci-fi írókat terhelik, a zsánert sújtják és kényszerítik ördögi körökre, maximum egy helyben topogásra.

A sci-fi olvasó ugyanis vár valamit a könyvtől. Sőt elvár. Ezek az elvárások azonban kétélűek, egyáltalán nem minden esetben hordoznak pozitív értéket, sőt. Ráadásul egy részükről a sci-fi olvasónak talán tudomása sincsen, mivel a zsáneren nevelődött, amelyet hozzá hasonlók elvárásai alakítottak évtizedeken át. A sci-fi olvasónak nem elég, hogy jól szórakozik, ő vár még valami “pluszt”, melyet általában világosan nem tud megfogalmazni, még magának sem, ha mélyrehatóan faggatjuk, kiderül, hogy ún. tudományos ötleteket, és ún. poént (csattanót) vár. Az csöppet sem zavarja, hogy az sci-fiben fellehető ún. tudományos ötletek legtöbbje blődség, lehetetlenség, bizonyítatlan fantazmagória vagy egyszerűen pseudoscience [4], a sci-fi olvasó magában leltárt vezet, és számolja ezeket, és nagyon elégedetlen, ha a letár nem kielégítő. A sci-fi olvasó ezen kívül elvárja a sci-fiben szinte egyeduralkodó krimiplotot (vö. Lem háborgása efölött [5]), azaz, hogy bizonyos dolgok relytéjesen (sic!) tálalódjanak, és a végén derüljenek ki, még regényekben is elvárva, ezt a jellemzően novellánál alkalmatos fogást. E sivár történetváz elvárások után nem lehet csodálkozni, hogy a sci-fi szerző irodalmilag is azt várja (el), amit megszokott (vö. azt eszed, amit kapsz, illetve azt főzöm, amit kívánnak kiadói és írói hozzáállások). Nyelvi invenciók inkább zavarnak, a sci-fi nyelve elvárhatóan ne legyen avantgárd, inkább kissé avétas, illendően a krimiplothoz. A si-fi olvasó szereti az E1-et (hozzászokott), még akkor is, ha ez az elbeszélésmód az érzelmi közelítésen túl jelen időben például a legszegényesebb, ha következetesen alkalmazzák. De természetesen a sci-fi olvasót ez a szegénység nem hozza zavarba, az írók többsége ugyanis E1 jelen időben szemrebbenés nélkül alkalmazkodik ahhoz a konvencióhoz (vö. kegyes csalás), hogy a sci-fi szereplők irodalmi formában magyarázzák el maguknak, kommentálják a világ eseményeit, nem egyszerűen lereagálják, mint a hétköznapi ember. Bizony ez esetben a “Jön a Tompika. Játszik a Tompika. Jé, kis csege!” az elvárás. A sci-fi író és olvasó számára álatalában E1 múlt időben nem elvárás a nagymonológ indoka, pedig nem drámában vagyunk, és a sci-fi szerző és olvasó összekacsintva simán szemet huny (képzavar) afölött hogy az elbeszélő a történet végén megdöglend (vö. Gyalog galopp, AaaaaÁ vára.). Szóval a nyelvi elvárások nem túlzottak, csak benne legyenek a szövegben azok a kulcsszavak, melyek jelenlétét a sci-fi olvasó, az aktuális téma divathullámnak megfelelően szintén elvár (divatos író meg belerak)! Apropó, témák. A sci-fi olvasó ellentmondásos szerzet az ő elvárásaiban. Szereti, ha ismerős témákról olvas, otthon van ő bennük, elvégre kurva sok sci-fit összeolvasott már, de nem szereti, ha ismerős motívumot lát. Főleg, ha azt a motívumot – még ha általános, emberi cselekvés, történelmi tett vagy történés, klisé, automatizmus, vándormotívum, etc. – egy másik, sci-fi szerző korábban megírta [6].
Vannak még hasonló elvárások, mint például képzettebb sci-fi olvasóknál a bolsevizmus és a romantika által az olvasókba vert ún. jellemfejlődés elvárása, de nem akarok itt mindent felsorolni, már így is elég okot adok a sértődésre (lásd később).
A sci-fi olvasó ennél is súlyosabb elvárása, hogy ő bizony remekművet akar. Kész. Nincs középszer! Remekmű vagy rakás szar. Ezt persze két, tökéletesen ellentmondásos folyamat eredményezte (Az alsómerán lelemény nem ösmér löhetetlent!), melyek nemhogy kioltották volna egymást, egészséges egyensúlyt hozva, hanem ezt az extrém [7] minőségi elvárást föl is erősítették. Nem részletezem, mert már tudod (Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), a módszerváltásig a kuczkai szigor általában csak a legjobbat engedte a közeledbe, a módszerváltás után pedig a szemét öntött el mindent.
És van még egy horribilis elvárása a sci-fi olvasónak: önmaga egója. Mert a sci-fi könnyebben átcsábít a Sötét oldalra, mint Palpatin Anakint. Egyrészt ha sci-fit olvasol, máris egy kissé magasabb rendűnek érezheted magad, mert hiszen a mezei irodalomhoz képest itten TUDOMÁNY van, amelyet nem minden földi halandó képes megérteni (Pedig… Lásd följebb, [4]). Erről a platformról aztán, a sci-fi irodalmi nyersanyagainak negatív tömege (Muhahahahaha, nesze neked pszeudotudomány!) adta csekély gravitációban elrugaszkodva a sci-fi olvasó máris a sci-fi írók között találja magát, és anélkül, hogy bármilyen valós írói teljesítményt fölmutatott volna, a bennfentesség okán máris véleményt alkot, először magában (“Ez szar! Ezt én jobban meg tudtam volna írni!”, etc.), aztán egójától és a könnyű sikertől hajtva nyilvánosan is. És máris kész a gonzó kritikus. De most nem erről a rögeszmémről kívánok hitszónoklatot tartani, megúsztad! Csupán jelzem, hogy ez az elfogultság is munkálhat benned: elvárod, hogy a könyv (téma) úgy legyen megírva, ahogy te megírnád.
Egyszerűbb sci-fi olvasóknak van egyszerűbb elvárásuk is: ők az írótól várnak el valamit. Többnyire azt, amit megszoktak tőle, elsősorban témában, de akár stílusban is, és ettől a megszokástól való bármilyen előjelű kitérés sárga lapot von maga után.

Mindezen elvárások (előítéletek) közül a nem sci-fi olvasó csak kevéssel terhelt, leginkább csak az íróval szemben vannak elvárásai, de szokott esélyt adni, mert tudja, hogy az irodalomban (Ellentétben a sci-fi irodalommal, ahol bizony, hajajaj!) a remekművek nem könnyen teremnek, és biza hajlamos megbocsátani gyengébb darabokat az eljövendő remekmű ígéretében. Mivel pedig irodalmilag kicsit szélesebb körből merít, hajlamos az író stiláris kilengéseit tolerálni sőt üdvözölni.

A magam részéről olvasóként egyetlen egy elvárásom van a könyvvel szemben: ne hazudjon a fülszöveg túlságosan nagyot. Mert, egyszerű lélek lévén, könyvet általában a saját ismertetése miatt olvasók el.

* Viccen és hamisításon kívül: a lütyő Wörk helyesírás ellenőrzője e szót “sezlonképtelenséggé” alakította át, míg a Wörkből pörk lett. Hozsánna néked Gates!

Jegyzetek:

[1] Előfordult a blogon, hogy egyszerre három acélpatkány [2] tülekedett a megjegyzésekben. Egy kicsit sok. Nyilán ezt feloldandó, most meg feltűnt “acél”, ki nyilván egyik ezek közül, s talán nem a legkisebb. Csak azt felejté el, hogy a múlt század történelmébe két “acél” is belerandított már. A föntebb említett Sztálin és a mi drága Aczél evtsunk, kinek kicsiny unokaöccse sem feledkezik meg a családi hagyományokról, s most politikai korrupciós ügyekben utazik…
[2] Hogy miért jó a sci-fi egyik legirritálóbb, és vénségére elviselhetetlenül nagyképűvé vált írója által a sci-fi egyik legirritálóbb, legsekélyesebb hősének kreált alak nevét nick-nek választani, nem értem. Barátkozom a gondolattal, hogy valahová Ketchikan néven regisztráljak…
[3] Akárhányan kielégíthetik például orálisan Ted Chiang írásművészetét, az általam olvasottak alapján ott van a nagy, szürke átlagban, és akárhányan tarthatják szar írónak Asimovot, számomra az Alapítvány trilógia mindig az elsők között lesz, ilyesmi. Avétas vagyok, tudom, nem korszerű etc. Ezt is szarom le.
[4] Például Chiangnál maradva, a komplex, értelmes pneumatikus logika. In Kétszázadik, GFK, 2009.
[5] In Tudományos fantasztikum és futurológia, 1969 magyarul 1974.
[6] Szeretek saját sebeimben vájkálni (Te nem? Nem szoktad lefeszegetni a vart, vagy véresre vakarni a szúnyogcsípést? Ja, te nem. Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), így ehhez példát a Justitiából illetve bírálataiból veszek. Hunyadi Mátyás királyunk nyilván Frank Herberttől lopta, hogy a dinasztikus okokból feleségül vett Beatrix helyett Borbálától legyen neki trónörököse. Karl May is Herberttől lopta az indián beavatási küzdelmeket, etc. Mivel Herbert is feudális világot írt le, meg én is bátorkodtam, így a feudalizmus általános ismérvei, tényei, automatizmusai mozgattak mindkettőnket. Az lenne hiba, ha én ez ellen megyek, csak mert Herbert így tett. Vannak természetsen párhuzamok, de pl. a hasadó atomenergia nálam teljesen tiltott, még a fúziós is csak korlátozottan használható, Herbertnél csak az atomfegyverek. Ha már párhuzamok, akkor az Argus 12-vel léteznek, de persze azt a mai többség valószínűleg nem olvasta...
[7] Normális esetben 100 műre jut egy remekmű, vagy még rosszabb az arány. Még igazán briliáns írók életmuvében is vannak közepes művek, sőt azokból van több. Cardnál a Végjátékra és a Szószólóra egy tucat közepes és legalább hat szinte tökéletsen értéktelen kötet jut. Még a kivételes zsoldosi életmu egyharmada is “csupán” közepes. Közepes művek százai, horribile dicitu silány művek ezrei “termelik ki” azt az egy műremeket. Sohasem volt másképpen, és nem hiszem, hogy ma kivételes korban élnénk…

Private Literature Success

Igyekvő és éber olvasóim, de főképpen makacs levelezőpartnereim észrevehették, hogy pár napra egyszerűen eltűntem. Mellesleg aktivitásom úgy nagyjából karácsony óta úgy egészében, hm..., lelappadt.
Well, elnyelt a magyar pályázati rendszer fekete lyuka (lásd itt). És ez heveny billntyűoldalt okoz a nap vége felé.
Legutóbb konkrétan az történt, hogy szombat délelőtt beléptem a Diagon nagy vaskapuján, és hétfő este tízig ki se jöttem onnan. Hatvan órát (másfél munkahét) dógoztam egyfolytában a kurva pályázaton. Alvás nuku. Ilyet utoljára huszonnégy évesen tettem, minus work, plus alcoholic beverages.

No, de Terminus, a határidők és határok római istene, akit néha Jupiter atya egyik megtestesülésének tartanak, kegyességéről közismert: a hátáridőnek egyszer a másik oldalára kerülünk, és azontúl béke, és prosperitás az osztályrészünk.

Személyes, apró irodalmi sikerekről akarok beszámolni.
Először is, a Diagnózis megfilmesítése:

A másik: kollégám addig buzerált, míg – kínomban, nem lévén Diagnózisom – megleptem a Justitia egy példányával. Na most: kollégám férfi, két méter magas, nálam jóval nagyobb darab, kopaszabb, jócskán ötven fölött jár és nem mondható sci-fi meg a romantikus irodalom rajongónak. Mégis élvezte a könyvet, felismerte, megértette és értékelte a szándékokat és eszközöket (irodalmi és gondolati) benne. Egyszerűen mert előítéletek és várakozások nélkül fogott neki. Szóval, meg lehet próbálni így is! Mellesleg több Libri boltból kifogyott: most mi van?

Akiknek egyszerűen elmulasztottam válszolni levelére az elmúlt hónapban, azoktól elnézést kérek, mostantól pótolni fogom.

Some Fact(s) about Decomposition VI./02.2

Még mindig a

Recepciórul

szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.

Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?

Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.

Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].

Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.

Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].

Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.

De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.

Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…

Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.

Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.

Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?

Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.

Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.

Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.

Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.

Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.

Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.

Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)

Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?