Jel és zaj

Amióta tudatosan írónak vallom magamat, próbálom megérteni, hogy miért is írunk.

Rengeteg faszságot össze is hordtam már erről ezen a blogon, meg a többin is, de még csak meg se karcoltam a felszínt.

Szóval e téren a tudásom még csak nem is felszínes.

Nem tudom. Még azt se, hogy én miért írok. Egy biztos: nem tudok nem írni.

Ahogy a többi grafomán sem?

Azt sem tudom, mi lett volna, ha most, 2013-ban vagyok tizenkilenc, amikor megírtam az első kisregényemet (borítsa hálás feledés!), vagy huszonkettő, amikor az első vállalható novellámat (Vénuszlakók – A kutya). Vajon rohannék kiadatni őket, hamar, minden kontrol nélkül?

Ahogy a többi grafomán is?

Az biztos, hogy akkor, amikor tizennyolc voltam, meg huszonkettő, meg huszonöt talán lett volna hol kiadatni a cuccot, de nékem biza eszem ágában sem volt akár meg is mutatni őket valakinek. Emlékszem, nagyon is jól emlékszem, hogy birkóztam a Justitia első könyvének narrációjával huszonnégy évesen, és hogy maradtam alul, és huszonnyolc elmúltam, mire második nekifutásra úgy sikerült, ahogy akartam. Ha kilencvenötben szűnt meg a Régi Galaktika, bizony harminc voltam, mire – nagy rábeszélésre – beküldtem egy írást valahová. Pályázatra, összeméretkezni.

Ahogy a többi grafomán is?

Egy lófaszt!

Ma nincs se belső, se külső kontroll! Ha van pénzed, vagy az apukádnak, a férjednek, a kitartódnak, a pártodnak – whatever! – van pénze, minden kontroll nélkül kiadathatod magad akár tizenkét évesen is. Még szerkesztő se kell, jó lesz a barátnő, a tanítónéni, apa, a kitartó kitartóm, a hű párttárs – whoever! –, a lényeg, hogy írói munkásságod gyümölcsét hamarost a kezedbe foghatod. Mind a tíz kötetet, per ötszáz oldal, amit egyetlen kurva év csekély 365 napja alatt írtál össze. Mert te író vagy, ugye.

Író meg ír.

Írónak a könyvét kiadják.

A többi: szó, szó, szó.

Tudod te, mit csinálsz?

Ja. Írsz.

Mi a fasznak, azt tudod?

Hát mer’ rajongói leveleket kapsz a zírói honlapodon, meg ilyesmi. A Zúristen diktálja. Meg önkifejezés [1]. Ja. Még egyszer kérdem: tudod te, mit csinálsz?

Nem úgy van, hogy írsz a hálás és rajongó olvasóidnak! Nem, gyermekem.

Egyszerűen csak növeled a zajt. Azt a szép fehéret. Ha már hó nincsen.

Nem az a baj, hogy közepesen írsz: a stílusod semmilyen, a mondanivalód átlagos, a karektereid középszürkék, a történeted mindennapos.

Semmi bajom nem volt aközépszerrel.

Amíg létezett.

Pár éve, ha szerencsénk volt, száz új könyvből 10 olvashatatlant, 20 gyengét, 60 közepest, 5-10 kiválót és 0-5 remekművet találtunk. Ennyit jutott el hozzánk. Az a kilencszáz agyzsibbasztó katasztrófa, amit sűrű átkok között féloldalanként a földhöz vágnál, ami a kiadott százon kívül megszülethetett volna – mert a grafománok száma valószínűleg húsz-harminc évvel ezelőtt sem sokkal volt kevesebb, mint manapság –, vagy nem ment át a kiadói szűrőkön, vagy el se jutott a kiadóba, vagy többnyire meg sem íródott. Mert az irodalom kéretlen kontárjait visszatartotta saját műveltségük (olvasottságuk) [2], a nyomdai kapacitás szűkössége és a kiadói szerkesztők többszörösen túlbiztosított szigora.

Mellesleg, ami a kiadott 10 olvashatatlant és 20 gyengét illeti: nincs tökéletes rendszer, pláne nincs olyan, amit ne lehetne korrumpálni így, vagy úgy [3].

És miért a 60 közepes?

A kiadó abból él, hogy könyvet ad ki. Ha a kiadandó remekművekre vár, éhen hal. Kiadja hát a közepeset, mert biztosra megy: az olvasótábor zöme is közepes. A 60 kiadott és eladott kötet árán elviseli a melléfogásokat, kivárhatja a remekműveket, horribile dictu, még kísérletezhet is.

Hát ezért szeretem én a középszert.

Csak éppen nem szabad úgy tenni, mintha az lenne az irodalmi non plus ultra.

És volt még valami: a nyomdai kapacitás szűkössége miatt az ember eleve nem 500 oldalas nagyregényben és minimálisan trilógia formátumban gondolkodott.

Hála a technológiai fejlődésnek, meg a liberális demokrácia és a fogyasztói kapitalizmus világméretű triumfálásának, mára a végéhez közeledik az a folyamat, aminek az eredménye nem száz, de ezer kiadott könyv.

Halleluja! Hát nem ez az irodalmi Kánaán?

Nem. Az arányok az ezren belül nem változtak. 910 olvashatatlan, 20 gyönge, 60 közepes, 5-10 kiváló és 0-5 remekmű. Hogy a faszba találod meg őket?

Bizony, a jel per zaj viszony.

Szép fehér zajnak tűnik a fostenger.

Jegyzetek:

[1] A létező liberalizmus egyik legnagyobb huncfottsága, amikor bemeséli a zembereknek, hogy menyire egyediek és kreatívak is ők. Lám, már meg is születtek az irodalom kéretlen kontárjai. Határtalan önbizalommal és ambíciókkal.

[2] Bizonyám. A néhai wannabe kontár író olvasónak egyáltalán nem volt kontár. Olvasott rogyásig. A baj akkor következett be, amikor valami összekuszálódott a buksi fejeckében, és azt kezdte gondolni, hogy olyat ő is tud írni. Aztán megpróbálta, és mivel oly sokat olvasott, volt mivel összehasonlítani saját teljesítményét, és újra gondolta az egészet.

[3] Ideológiai, származási kontraszelekció vagy egyszerű, mezei korrupció.

A Jade Nyúl meséje

Nem erről írnék a legszívesebben [1], és bizonyára nagyon sokan ismerik is a mesét, de ami most történik, az történelmi esemény, egy másfajta jövő első lépéseinek vagyunk éppen tanúi, nem árt, ha egy kicsit szétnézünk, mi is vár ránk. 

Az a helyzet, hogy a kínaiak felmentek a Holdra.

Egyelőre nem mind, csak egy hatkerekű távirányítós autót küldtek fel, de attól ez még világraszóló teljesítmény. Ilyet utoljára az Szovjetunió csinált, még 1973-ban, nyolcéves koromban. Az ő autókájuk nyolckerekű volt és sokkal jobban nézett ki.

Lunohod

Egyébként ez se semmi:

De most a kínaiakról van szó. Az autókájukat Jade Nyúlnak hívják. Ami európai fülnek ölég hülyén hangzik, még akkor is, ha tudjuk, hogy a Jáde Nyúl egy mitológiai alak.

A mese szerint három bölcs varázsló elhatározta, hogy próbára teszi az állatok jellemét. Koldusokká változtak, és felkeresték a rókát, a majmot és nyulat, hogy alamizsnát kérjenek tőlünk. A róka és a majom, bár volt élelmük, elutasították a kérést. A nyúl azonban, bár semmije sem volt, felajánlotta, hogy beugrik a tűzbe, és roston süti magát a koldusok ételéül. A varázslókat annyira meghatotta a nyúl önfeláldozó nagylelkűsége, hogy megajándékozták egy Holdbéli palotában, hogy ott éljen örök életet.

玉兔

Elgondolkodott valaki azon, hogy éppen egy olyan nép készül előttünk (európaiak) előtt meghódítani a világűrt, akinek még a meséit sem értjük meg? Mi lesz a helyünk a kínaiak mellett?

Nyulak leszünk, akiktől elvárják, hogy süssék meg magukat?

Jegyzetek:

[1] Nem akartam a kutyaszarnak szentelni az ötszázadik bejegyzést. Majd a következőt, nem vagyunk elkésve, a kutyaszar megvár.

Kösz Zukerberg!

Mert úgy néz ki, végül az undorító „találmányod” hozza a megoldást, hogy elváljon a szar a májtul: a blogszféra bulvár-szociopata partíciója zömében áttakarodott/takarodik a „Közösségi” lófaszra a minősíthetetlen közönségével együtt [1].

Ezért aztán úgy ítéltem, hogy most érdemes újra belevágni a blogolásba.

Döntésem másnapján aztán a Könyvdarálón megjelent egy Ártány megtestesülés (felteszem az összes felesleges testzsírral, furunkulussal, zavaros világlátással és hormonszintekkel, vö. ava(s)tár), és jött egyfajta (csöndes) slepp is, de ez furcsa mód valahogy még inkább meghozta a kedvem. A szalonnához is.

Viszont liberális megjegyzés-moderálási (liberálás?) elveimet erre az impulzusra azonnal átértékeltem, és jól ki is dobtam: ezután minden blogomon 1, azaz egy beokádást engedélyezek, a többit automatikusan törlöm (lásd oldalsáv)). Sem gusztusom, időm, sem türelmem mocskot engedni magamra, egyszerűbb azonnal takarítani, mielőtt burjánzani kezd a rothadás. A lövészárok igen, de a szélmalomharc kora lejárt.

A Polit(e)Bürón az lesz, aminek kezdettől lenni kellene, de valami hiányzott. Kommunista és politikai szövegek. Ennek megfelelően a cím is változik, UnPolit(e)Büro, mert lejárt az az idő, amikor a tőkével udvariaskodni lehetett. Itt most már csak a „vagy ő, vagy mi” választás jöhet szóba. A puszta életünk (gyerekeink élete) a választás tétje. Az első írás aktuálpolitikai. Sajnos.

A Könyvdarálón továbbra is könyvrecenziók lesznek (surprise!), bár erős késztetést érzek, hogy a recenziót elvigyem a kritika irányába. Kibaszottul senki sem akar és/vagy tud valódi kritikát írni, ennek aztán az az eredménye, hogy az Írószövetkezetben félévente tartott magyar fantasztikus könyvszemlén legutóbb 60 (hatvan! Man! (öncenzúra)) mű került terítékre. Tavasszal pedig negyven, ez így együtt kerek száz – hátborzongató. Közel kétharmadát nők [4] írták, és a kétharmaduk minimum trilógia, de ha lehet, inkább regényfolyam és egyesével minimum háromszáz oldal. Kirie eleiszon!

A probléma, hogy ha elkezdeném, akkor csak mindent vagy semmit alapon lehetetne folytatni, és ehhez három okból nincsen sok kedvem: i.) el kellene olvasni mindet (broáf) ii.) hülye lennék szellemi moslékért fizetni és iii.) nem szívesen írok rossz könyvekről. Ez utóbbit leginkább csak felkérésre teszem, mint most Miklya Anna Döhös nemzedék trilógiájának(természetesen) első kötetével, amelyet valaki a kezembe nyomott a Szefantoron, hogy írjak róla. Az illetőnek ellenségeket nem szeretnék szerezni, így inkább sajátlag jelentetem meg ezt a kis házi feladatot (vö. domasnyeje zadanyje).

A szöveg fele kétségtelenül inkább ide kívánkozna, de nem tudom/akarom szétosztani.

Ehhez kapcsolódva, vendégül látomVásárhelyi Lajost, aki ugyanezen kiadó ugyanezen sorozatának egy másik kiadványáról mond véleményt.

Szívesen várok egyébként vendégkritikákat, bár szigorúan válogatnék, ha akadna jelentkező. Tényleg.

Itt pedig folyik majd a szokásos ogre morgolódás, aminek a látogatások számából ítélve lehet némi érdekessége, mert tetszhalott (ne örülj, még nem posztumusz!) lapjaimat is meglepően sokan megnézik. Mindenki úgy számol el a lelkiismeretével az Úr előtt, ahogy tud…

Nagyjából hetente egyszer írok majd ide. Szép és ravasz terv…

Hogy az átmenet meglegyen, most ez a post, újjászületvén a Facebook-on (Arckönyv? Arcfoglalás? Valaki, akinek az angol anyanyelve és törődik is vele, valaha is próbálta értelmezni ezt az értelmetlenséget?) osztott [5] hírhez kapcsolódva egy felismerni vélt és számomra igencsak örvendetes változásról szól.

Technológia-megszállott vagyok. A nyálcsorgató fajta. Mindig is az voltam [6], és személyes sértésnek fogtam fel, hogy valamikor a nyolcvanas évek elejétől kezdve a technológia mintha kizárólag az információtechnológiát jelentette volna, minden a szilikonmorzsák körül forgott. Pénz, paripa, fegyver, ész, erő és oly szent akarat, minden csak a számítástechnikába áradt. Nem épültek meg a hatvanas-hetvenes évek álomgépezetei, elfordultunk a Holdtól, az embert persona non grata-nak nyilvánítottuk a világűrben, idióta komputeres szimulációk alapján kimenetel nélküli, ámde annál drágább [7] háborúkba kezdtünk a semmi ellen, szilikon lapú gazdaságot teremtettünk, hogy máig is attól koldulunk.

Filozófusok és médiabitangok szájaltak a technológiai fejlődés végéről és a gépi technológia teljesen felesleges, sőt káros voltáról, anélkül, hogy a virtualitáson kívül valós alternatívát kínáltak volna. Elfeledve, hogy az IT előállítása minden addiginál jobban függ más technológiáktól.

A tudomány, ahelyett, hogy a technológiában kifejeződve termelőerővé vált volna, felszívódott a kapitalizmus végtelen korruptságában, és éppen a technológia fogságában rövidtávú profitérdekek kritikátlan kiszolgálójává lett. Elindultunk a Dűne univerzuma felé, azzal a különbséggel, hogy a Föld lenne egyszerre Giedi Prime, Arrakis, Ix, esetleg még Tleilaxu. Sajnos még mindig jó úton járunk afelé, hogy legalább Arrakist megcsináljuk a bolygónkból [8].

Mindeközben – paradox módon – a technológia egy helyben topogott.

Érdekes, hogy éppen negyedszázadnak, egy emberöltőnek kellett eltelnie, hogy ez a szellemi rövidzárlat elmúljék. És egyszerre, most már a kellő szerénységet tanult IT-vel megtámogatva a technológia újra szárnyalni kezdett. Talán, egy generációs késéssel megvalósulnak a hatvanas évek álmai – az én gyerekkori álmaim.

Például ezek:

 "A soha meg nem álló vonat"

Transzatlanti alagút

Plazmahajtómű

Jegyzetek:

[1] Lám, lám mennyit jelent egyetlen betűcsere! Noha a gyökér közös, azért nem minden közösség közönség, és nem minden közönség közösség: ezt megtanultam kemény leckék (vö. a fal adja a másikat) során [2]. Hasonlóképpen, bár, sántikálva: nem minden közösségi közönséges, és nem minden közönséges közösségi – ez utóbbi sajnos lehet, hogy nem igaz.

[2] Így lettem full – bár nem militáns – baloldali és liberális fiatalemberből, a liberalizmusnak kizárólag a kultúra területén létjogosultságot engedő (vö. Virágozzék minden Vass!) szélsőbaloldali [3] és intoleráns (konzervatív?) vén fasz. Mert ugyan nem minden közösség közönséges, de a közönséges közösség a többi helyett is jobban teljesít az ő közönségességben (vö. csürhe).

[3] Cúnya, hazug bélyeg: a kellős közepéhez nálunk közelebb nem áll senki.

[4] Én kérek elnézést minden épelméjű nő nevében.

[5] Vonat aziDealból és az Invázióból. Az ötletet Magyarországon 1966-ban publikálták. In Korunk technikája 1966

[6] Valószínűleg ezért ez a (öncenzúra) sci-fi is.

[7] Amerika terror elleni háborúja minimum két Marsutazásba és az USA teljes új Holdprogramjába került. Meg az apró. Viszont lettek fasza drónok, akik százával juttanak koporsóba civileket, és tucatjával a pszichiátriára a kezelőiket.

[8] A víz Arrakis kulcsa. A víz kulcsa a hidrogén. Ami a világegyetem legközönségesebb eleme, mellesleg a legillékonyabb is: átmegy a tárolóanyagok kristályrács-pontja között. A vason, mintha nagyon ott se lenne. Egyes fémek (pl titánium) kristályrácsaiba intersticiálisan beoldódik, mint a szivacsba (titánhidrid), de az is telítődik, és akkor bukta van. Ha valaki nem tudná, a Vénusz úgy száradt ki, hogy a víz hidrogénje búcsú nélkül lelépett, miután az oxigén azon a kellemesen magas hőmérsékleten mindenféle más vegyületekbe lépett. Csak a hülye bontja el a vizet, hogy autót hajtson a hidrogénjével [9], miközben annak egy része visszatarthatatlanul megszökik, egyenesen a világűrbe. Egy hidrogénüzemű kocsi üzemanyagtartálya nem jelent semmit. De egymilliárd kocsi tartálya évtizedeken keresztül már egy cseppet apasztja vízkészletet. Visszafordíthatatlanul. Tessék, lehet közben a homokférgeket kitenyészteni, legalább Fűszerünk legyen. Ja, hogy ahhoz GMO technológia kellene, az meg a Zunióban nincsen… Így jártunk. Kibaszott ausztráloknak jön ez megint jól. Behozhatatlan előnyben vannak féregtenyésztében. Van GMO, van sivatag…

[9] Mellesleg nagy összegben fogadnék, ha bizonyítani lehetne, hogy az amerikai hidrogénhajtású (hydrogen) autóprogram úgy született, hogy a félanalfabéta George Dubya Bush elé a beszédírók odaraktak egy papírt, amin a hibrid autóprogram (hybrid) szerepelt.