Konzervből élek – konzervatív vagyok...
Akkor készültem megírni ezt a
bejegyzést, amikor az utolsó fejezet is megjelent (jó régen), hogy
eldicsekedjem azzal, megcsináltam, kész, kiadattam egy KISREGÉNYT papíron ebben a kisregényellenes cudar
világban. Igaz, részletekben, igaz, fejezetenként, de kijött, és számomra ez a
legfontosabb. Remélem az olvasójának is.
Sajnos közben azt tapasztaltam,
hogy a tartalomfogyasztóknak nehézséget okoz még ennek az egyszerű szövegnek a
befogadása is – nyilvánvalóan: nem találkozik fogyasztói elvárásaikkal, tehát
számukra nem emészthető. Gyomorfájást, hasmenést, hányingert okoz. Hát ne
fogyasszák!
Nyomokban mogyoró is lehet benne…
Lehet fordulni a
fogyasztóvédelemhez.
Ez a kisregény nagyon régi affér,
a Justitiánál is régebbi. Az első
fejezet még nyolcvanhét előtt keletkezett, a következő kettő egy-két évvel
később. Az Arbeh valamikor
kétezertájt. A többi frissebb. Lágyabb, jobb!
A szöveg több okból fontos nekem.
Még egyszer, itt és most, szögezzük
le: nekem.
Továbbra sem érdekel a
tartalomipar és tartalomszolgáltatás. Legfőképpen nem érdekelnek a
tartalomfogyasztók ún. elvárásai.
Író ír – és élvezi. Olvasó olvas
– és esetleg élvezi. Ami ezen fölül
vagyon, az az ördögtül vagyon, és szarom rája.
A szöveget én alkotom, és ehhez –
köszönöm szépen! –, nem kérek segítséget (legfeljebb utána, ha készen van, némi
technikai támogatást – szakemberektől (editor, lektor, korrektor, ilyesmi), nem
fogyasztóktól), az pedig sem írás közben, sem utána nem érdekel, hogy a
fogyasztó mit akarna olvasni, ahelyett, amit írtam, nem érdekel, hogy
szerinte mit, hogyan és mikor kellett volna beleírni vagy nem beleírni. Még
egyszer, és utoljára: ha annyival jobban tudja, csinálja meg! Pofonegyszerű
dolog ez: a betűket köll ismerni mindösszesen, manapság már a nyelvtani,
helyesírási, központozási, stiláris szabályok ismerete sem követelmény. Sőt!
*Fogyasztók! Alkossatok
remekműveket!*
Nem fogok plágiumpert akasztani a
nyakatokba.
Addig is: vegye már tudomásul
mindenki: az író nem az olvasóért van, hanem a szövegért.
A szövegre vonatkozó döntések a
szöveg belső, inherens döntései, de ezek is az írón keresztül artikulálódnak,
tehát végeredményben az író döntései.
Magyarán, ha úgy döntök, hogy
kisregényt írok, mert a szövegnek (és nekem!) szerintem ez a terjedelem felel
meg, akkor kisregényt írok – ennek minden következményével együtt. Ami
legfőképpen azt jelenti, hogy kénytelen vagyok élni a kisregény terjedelmi
korlátaival, a szöveg egyszerre koncentráltabb és szellősebb, a szereplőkre és
a cselekményre fókuszál, a mellékszálakról pedig értelemszerűen kevesebb
információt hordoz, mint, ha a nagyregényt választottam volna.
Ha tehát bizonyos fogyasztó
nagyregény bonyolultságot kér számon a Vénuszlakókon,
az terjedelmi tévedésben van, lehetetlent kér. Különös tekintettel a
novellaciklus formából adódó korlátokra, itt pedig különösen a novellák kötött
formájára – lásd később.
Az én döntésem, hogy a terjedelmi
szabadság figyelembevételével milyen többlet információmennyiséget tartok
elegendőnek a szöveg megértéséhez. Magyarán, mennyi külső magyarázatot engedek
meg a narrátor szintjén (aminek E3-ban csupán az olvasó türelme szab elvi
határt). Ha úgy döntök, hogy annyi elég, amennyit a hősök ismernek (mint E1-ben
illik) akkor annyit
adok meg, és nem érdekel a tartalomfogyasztó kíváncsisága. Az az információ ugyanis
már más hősök történetéhez tartozik.
A szövegre vonatkozó döntés a
szereplők toborzása is. Lehet, hogy rosszul választok, de én választok, és nem
érdekel, hogy a fogyasztó inkább kiről másról, és mit szeretne olvasni.
Mellesleg: éppen az én hírhedten
leírás nélküli szövegeim azok, melyek tág teret adnak a képzeletnek, tessék
tovább képzelni, akinek, amit tetszik!
Ha nem megy, nem akarod, nem
tudod – nem az én hibám.
De én, az író, ha részeges írekről
akarok írni, akkor részeges írekről [1] írok, ha józan becsuánokról [2] akarnék
írni (nem akarok), akkor józan becsuánokról írnék (nem fogok). Ha nőkről, akkor
nőkről, ha férfiakról, akkor férfiakról, ha jókról, akkor jókról, ha
gonoszakról, akkor gonoszakról, ha átlagemberekről, akkor átlagemberekről, ha
szuperhősökről, akkor szuperhősökről (róluk se fogok). A gyengébbek kedvéért:
ez azt jelenti, hogy ha írekről írok, akkor nem becsuánok a szereplők [2], ha
nőkről írok, akkor nem férfiak, ha férfiakról, akkor nem nők, ha a jókról,
akkor nem gonoszak, ha gonoszakról, akkor nem jók, ha pedig átlagemberekről
írok, akkor nem szuperhősök szerepelnek [3].
Tudod: „igen, igen, nem, nem”.
Nem érdekelnek a modern liberális
esztétika elvárásai, egalizálása, érték és igazság relativizmusa és ezeket
támogató plurális megközelítése: ha mindazt végiggondolod, ami ezek
következetes érvényesítésével jár, a művészet halála [4] az eredmény, mert
minden kap fogni – nemhogy vajszínű, de – egy szürke árnyalatot, vagy bekenődik
testfolyadékokkal és excrementumokkal. Nem kérek a modern liberális esztétika
szürke hőseiből (vö. oximoron) sem az avantgárdnak álcázott, vérrel, ondóval,
takonnyal és szarral felszínesen bemocskolt figuráiból, és ezekből következően
a sehonnan sem jövő és sehová sem tartó cselekményekből!
Nem érdekel a politikai
korrektség. Ha a hősöm előítéletes, akkor megmutatom a zelőítéleteit is, mert ő
a zelőítéleteivel együtt a z, aki. És ha ez a zelőítéletet nem egyezik a
valójában csak önmagukkal PC liberális, emberjogi, mittudomén véleményformálók
hamis világképével, akkor nem egyezik. (Sajnos ez elsősorban nem az ő, hanem a mi bajunk!) Mindig mindenkit szívesen látok egy
hétre a nappalimban, ha kíváncsi, mi is az a zelőítélet és politikailag
inkorrekt létezés.
Az élettapasztalatom – sajnos
mélységében folyamatosan terjed, átkozott
évek! Jó volt ártatlannak lenni – a píszí ellenében dolgozik. Nem azt
tapasztalom, hogy az emberek döntő többségükben afféle gazdagon árnyalt
jellemek lennének, akik készek és alkalmasak a változásra, sőt alig várják,
hogy megváltozzanak, természetesen a liberalizmus és bolsevizmus [5] által
kijelölt progresszív irányba. Azt tapasztalom, hogy aki önző gennyládának
született, az önző gennyláda már másfél évesen, az marad tizenévesen, középkorában
és vénemberként is, hernyóként temetik el a kukacok közé, legfeljebb önzésének
és genyóságának hatóköre változik. Nem látom, hogy a nevelés oly meghatározó
lenne, legfeljebb fékként vagy ösztönzőként hat, civilizációs mázt ad, mely az
első karcolásra lefoszlik – aki önző gennyládának született, az úgyis hal meg,
legfeljebb kénytelen közben álcázni magát, és ettől még önzőbb genyó lesz
legbelül. Aki önző gennyládának született, azt nem kell szükségszerűen
rettenetes gyerekkornak kitenni, hogy önző gennyláda legyen, és a legjobb
gyerekkor sem javít számottevően önző gennyládaságán– a tapasztalatok szerint
inkább ront.
A jókra is igaz, hogy aki jónak
született, úgy is hal meg, és a jó nevelés a jóságán legfeljebb javít, a rossz
pedig nem szükségszerűen ront. A született jóból természetesen könnyebb rosszat
faragni – rontani mindig könnyebb, mint építeni –, de a jó attól, hogy rossz, ugyan
szenvedni fog, viszont nem lesz szükségszerűen még rosszabb. [6]
Mindez az írásra vonatkoztatva:
ha egy (mellék)szereplő önző gennyláda önmagában és szerepe szerint is, senki
kedvéért nem fogom árnyalgatni a jellemét, gyermekkori traumákkal magyarázgatni
(felmenteni) önző gennyládaságát – egyszerűen, mert a történetben nem az számít,
hogyan jutott oda, ahol van, hanem az, ahogyan abban a helyzetben viselkedik.
Nem próbálok rokonszenvesebbé tenni egy genyó alakot, csak azért, mert a píszí
azt kívánja. Különösen nem léptetem elő főszereplővé.
Még egy dologra hívnám föl a
figyelmet, ami kettő, vagyis kétféleség, amire az olvasó figyelme itt terelendő,
és a Vénuszlakók esetében még forróbb
aktualitású, mint a Justitiánál. Hogy
ugyanis a családregény (családtörténet) nem egyenlő a szappanoperával.
Mindkettőnek szabályai vannak, és aki ezekkel nincsen tisztában, az ne
szájaljon szappanoperáról, mert külső szemlélő esetleg úgy találja, hogy a
szájaló nem tudja, mit beszél!
Így például:
- a szappanopera idő-, cselekmény- és
szereplőkezelése ciklikus: az idő nem telik, csak nyúlik, vissza-visszatér
önmagába, nincsenek valódi megoldások, a cselekmény csak látszólag halad
előre, valójában körben forog, a szereplők cirkulálódnak, sőt
recirkulálódnak, semmi sem végleges, még a halál sem (vö. Pamela álma).
- a szappanopera helyszíne véges, többnyire egyetlen
ház, esetleg még a Ewing-ok irodája Dallasban.
- etc.
De ideje visszatérni az esztétika
mocsaras mezejéről (vö. lápi lidérc (vö. metán (vö. bélgáz))) a blog langyos
pocsolyájába (vö. az ember melegségre vágyik, még ha az csak a sajátja is (vö.
hálózsák))!
Tehát: a szöveg több okból fontos
nekem.
Egyrészt megírtam benne a
lányomat akkor, amikor még meg sem született (hat év a különbség a szöveg
javára), és látám, hogy ez jó: Manócska nem Patricia, de lehetne.
Másrészt megágyaz két másik
kisregénynek: egynek, mely régi, dédelgetett Hamlet parafrázisomnak ad keretet,
és a Vénuszlakók előzménye lesz mintegy: feltűnik benne Sean, a Vénusz
projekt, kiderül, ki az a Singer és ha igen, miért nem, kicsoda Varvara „Brass”
Szilnova, és miért, és még sokan mások, például König. A másik pedig Patricia kalandjairól
szól majd, a kaotikus, magába borult Földön, az öccse keresése közben. Afféle trash
noire.
Harmadrészt a szöveg korai
irodalmi kísérleteim egyike (miként a Justitia is, de ez a vonulat, mármint a
kísérlet, a tartalomfogyasztók előtt úgyis jótékonyan rejtve maradt akkor is,
most is).
Arról van szó, hogy ki akartam
próbálni, i.) az általam múltmerülésnek nevezett nemlinearitást, vagyis azt,
hogy előbb visszamegy a szöveg adott eseményhez vezető okozati láncon a
gyökérig, majd az időben visszakapaszkodik az eseményhez, és megoldja a
szituációt, továbbá ii.) tökéletes szimmetrikus és szoros szerkezetben
összerakni a múltmerülést, vagyis az okozati lánc blokkjai azonos hosszúságúak
a gyökér, mint szimmetriapont körül, végül iii.) milyen lehet tökéletesen
egyforma szerkezetű novellákból regényszöveget összerakni, mert igen, bizony,
egy-egy fejezet, sőt, azonos merülési szinten álló blokkjai szinte
karakterszámra azonos hosszúak (ettől kezdve, ha valaki nem képes követni az
időkezelést, ott beszéljünk valamiféle sekélyességről). Volt még egy olyan ravasz
tervem (vö. Baldrick) iv.) is, hogy a fejezetek sorrendje is kövesse a
múltmerülés időrendjét: (Idill-A Politikus-Egyedül-A vándormechanikus-A kutya-A
városban-Arbeh-A földlakó-Botany Bay). De ezt már túlzásnak tartottam magam is,
és hamar letettem róla. Lám jól gondoltam: ha már egyszer a
tartalomfogyasztóknak egy novella megfejtése is gondot okoz, mit kezdenének egy
regényszerkezetében is hasonlóan bonyolult szöveggel? Na persze az írói
perverzitásnak határai nincsenek: megfordult a fejemben, hogy a szöveg teljesen
feldarabolható a merülési blokkokra is, és a fejezetek nélküli szöveget raknám
össze ily módon – de ennyire azért még a tartalomfogyasztókkal sem
ellenszenvezem, hogy is bánnék el így a nyájassal?! (Persze a nyájas, hiszen
éppen, mert nyájas, képes lenne fölfejteni a szöveget. Miért ne?)
Well, az olvasást szellemi
kihívásnak tartom, ezért szeretek Nabokovot és Saramagót olvasni. Ajánlom is melegen
Nabokov Adáját mindazon
tartalomfogyasztók figyelmébe, akik valamikor a jövőben olvasóvá szeretnének
válni, vagy legalább – egyszer, csak a hecc kedvéért – megpróbálkoznának
ilyesmivel. Szerintem utána a Vénuszlakók
is abszolválható lehet…
Ha pedig mindezek után gőggel
vádolsz, kérlek, vedd figyelembe, hogy én, mint
olvasó mindent elolvasok elvárások nélkül, Nabokovtól és Polonyáktól a
kezdő fantasztikus írók novella-százainak VÉGIGolvasásáig bezárólag. Ezen
kívül, mint szerkesztő, nem győzöm a kezdő írók figyelmébe ajánlani Vonnegut
szabályait kitalált történetek írásához, melyek minden kétséget kizáróan szinte
kizárólag az olvasó jóérzését szolgálják, és nota bene, amikor pedig írok (ez most fájt, nemde?), magam is
igyekszem ezekhez a szabályokhoz igazodni.
Vagy ne vedd figyelembe – ebben
is szarok a véleményedre! Hatalmas ívben, és jó magosról. Mivel, amiként már említettem, úgy egyébként kibaszottul unlak és utállak.
Így megy ez.
Lapzárta után érkezett:
Véletlenül [7] botlottam bele egy
blogon a Zsoldos-Díj kapcsán, hogy a Vénuszlakók
nem is sci-fi, csak azért mert Vénusz van benne, és – miként a szerző valamennyi írása – minden irodalmiságot
nélkülöz.
Mindehhez lenne két kérdésem:
- Tudja a blogszerző, hogy mi a
sci-fi?
- Tudja a blogszerző, mi az az
irodalmiság, az irodalom?
Mert, bár nem merek többé
definíciókra vállalkozni, de tanulni mindig szeretek…
Jegyzetek:
[1] Klisé, nem klisé, a WHO
2004-es világfelmérése szerint Európában egyedül az írek vallják be őszintén,
hogy isznak, mint a gödény. Meg mi és a csehek, na jó, a lengyelek is. A
skandinávok és oroszok szerény helyeken húzódnak mögöttünk (magyar, ír, cseh és
lengyel) és a világelső ugandaiak (becsuánok?[2]) mögött. Egy kollégám szerint
az alkoholfogyasztás Európában már genetikai szinten is rögzült – ennek nem
mond ellent az alkohol dehidrogenáz kifejeződésének különböző szintje a rasszok
között.
[2] E téren azért az ötvenes évek
szolgáltak meglepetéssel: az egyik Országh-féle illusztrált angol-magyar
szótárban a „coracle” szócikk alatt a „Kerek, ír gyékénycsónak” meghatározás
szerepelt, a hozzá tartozó illusztráció pedig egy derék szerecsenyt (bizonyára becsuánt)
mutatott a mondott kerek gyékénycsónakban.
[3] Természetesen az irodalom nem
jelentéktelen része éppen arról szól, hogy szélsőséges körülmények között az
átlagember szuperhőssé válik. Éppen ez a lényeg.
[4] Talán nem véletlen, hogy az
avantgárd – elvileg – a mindenkori píszí tagadása. Sajnálatos, hogy abban az
időben született, amikor a liberális polgári társadalom esztétikája a szirupos,
szépelgő giccsben vélte elérni csúcspontját, így az avantgárd mellékesen a
szépség tagadása is lett. Ironikus, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus is
azután éppen az avantgárdban, saját tagadásában vélte meglátni azt, amit koncul
vethet saját hamis művészi szabadság eszméjének. A liberalizmus manapság is az
avantgárdot rántja elő a cilinderből, ha saját szabadságát kell demonstrálni,
így egyrészt nem csoda, hogy a mai avantgárd meghatározó része szépen a
művészeti establishment részévé vált, már egyáltalán nem élcsapat, hanem a
tartalomipar lelkes kiszolgálója – önmaga utóvédje, másrészt, mivel a
liberalizmus individuális szabadságeszménye valójában jogállami cafrangba
öltöztetett szabadosság, az avantgárd is a szabadosság, nem a szabadság
élcsapata.
[5] Mindezek gyökere
természetesen a Felvilágosodás, ami nem is lenne baj, ha a Felvilágosodás etikáját
– többek között – nem egy oly képmutató gennyláda alapozta volna meg, mint
Rousseau.
[6] A veleszületett tulajdonságok
és a körülmények által befolyásolt jellemek tekintetében (jóság illetve gennyládaság)
lásd John Irwing Az árvák hercege Cartaphilus,
2011, illetve, Tereza Boucková A kakas éve, Cartaphilus, 2011.
[7] Mivel a 2012. évi Díj*
odaítéléséről napokig nem kaptam (kaptunk) hivatalos értesítést, továbbá a
dologról először tréfás kedvű Szélesi barátomtól értesültem (akinek, mint tudjuk volt már gonoszabb vicce
is), a blogok nemolvasására nézve tett fogadalmaimat megszegve megpróbáltam utánanézni, hogy mi a helyzet. Persze
csak a szokásos Zsoldos-Díj fikázást találtam, és közé vegyítve a fenti sommás
kijelentéseket, ráadásul helyenként T1-es narrációval! Nice!
Fontolgatom, hogy ezt a blogot a
továbbiakba én is királyi többesben írjam…
*: Azóta történt egy s más,
például 2012.09.19-én megkaptuk a Díjat! Mármint Benedekkel. Köszönöm.
