A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2007. december 23., vasárnap

2007. december 19., szerda

A szem rágógumija

Életemben nem sikerült még ilyen könnyen manipulálni! Az a három szövegblokk került bele a XXI. szd. műsorába a felvett anyagból, amelyeket akartam, hogy belekerüljön. Mindössze a média logikája szerint kellett megválogatni a mondatokat.

Plusz belekameráztak a számba, és a valóságosnál is nagyobb lófogakat varázsoltak bele...

De így is három:egyre nyertem.

A műsorba került maxima: "A science fictiont író tudós a tudomány rossz lelkiismerete."

Ez meg a kozák kucsma:

2007. december 18., kedd

Budapest

Csodás. A Dunát meg mennyi híd.
Át. Íveli.

Ma nyílt egy ritka kiállítás a VAM Design váci utcai kiállítóhelyiségében. Absztrakt geometria, MADI. Bocs, Odo, hogy hamarabb nem szóltam, de én is ma tudtam meg. Olyannyira, hogy a kurva honlapon még fent sincsen.
A Nemzeti Galériában meg Vaszary kiállítás. Ne hagyd ki!

Ha meg mondjuk sétálsz a körúton, célzatosan a katonai bolt felé, egészen véletlenül Szélesit lehet találni! Kicsi ember, fekete kabátban, fekete kalapban, szúrós szemmel, amivel nem lát, úgy kell rákiabálni.

A kalap jobban áll neki, mint a bobbyk sisakja, viszont a kozáksapka egészen egyedülálló harmóniában van a fejemmel. Ha megszerzem, esküszöm szerzek mellé egy saskát is.

Az ember hozzáállása önmagához háromféle lehet. Vagy szereti magát valaki, vagy utálja, esetleg közömbös, bár ezt a harmadikat csak mint elméleti lehetőséget tudom feltételezni.

Az önutálatot, mint mindxenestül negatív valamit hagyjuk, nézzük az önszeretet!

Kétféleképpen szeretheted magad. Befelé, a többi ember kizárásával, ami természetszerűen a többiek lenézésével jár, és kifelé, amikor az önszereteted kisugárzod másokra, hagysz helyet a többi embernek is.

Szélesi ugye ez a második kategória. De nem csak ezért szeretjük.

2007. december 17., hétfő

Bátor, a gyáva kutya

Majdnem a főszerkeszője lettem egy amatőr* sci-fi magazinnak. Illetve az is voltam pár hétig, de aztán kiderült, hogy egyeseknek olyan elképzelésük van a lapszerkesztésről, mintha az demokratikus alapokon működhetne (azt, feleim, írókörnek nevezik, igeként ragozandó, írókörök, írókörsz, írókör, írókörünk, írókörtök, írókörnek, bár ikesként talán még szebb). Szóval, lemondtam erről a csodás lehetőségről, próbálják csak meg a demokratikusan gondolkodók. Eredmény borítékolva.

Veheted ezt a döntést gyávaságnak, sőt vedd annak, könnyebb úgy. Mindenesetre sok hirigtől szabadult meg mindenki. És ezért érdemes még gyávának is látszani...

* Amatőr az én olvasatomban az az író, akinek még nem jelent meg összesen százötven oldalnyi szövege nyomtatásban (Internet nem ér!)

2007. december 14., péntek

The Big Engine Is Watching You

Az arcüregeimet majd széjjelvetik a bacik, így ma csak gusztustalanságra telik:

A gmail nézi a méljeimet (tieidet is, ha gmailes vagy), és a tartalom után diszkréten néhány célzott hirdetést helyez el az oldalon link formájában.

A dolog morális, biztonsági, etc. problémáira nem térnék ki, hadd erodálja Karvalics Laci barátom net-optimizmusát.

Vannak mókásabb dolgok!

Elképzelem az engine-t (nagy, szögletes, szürke doboz - mikor analizál, a fogaskerek felpörögnek a homloklemezén, és a lámpácskái szigorú sárgán villognak), amint az "Odo"-hoz kutat kereskedelmi analógiák után, majd a végén diadalmasan és megkönnyebbülten (fogaskerekek leállnak, nyugodt zöld fények) előáll ezzel: Otto katalógusáruház!

A "rák" szó fordult elő egy másik levélben. Az engine, egy művelt, több nyelven beszélő, bár kissé mechnikus gondolkodású Mesterséges Személyiség, azonnal kapcsolt, és nyilvánvalóan a rák-cancer-colon cancer logikai útvonalon lelkesen ajánlotta ezt:


Mérnök lévén felrémlett egy kémcsőkefékből, fecskendőkből és perisztaltikus szivttyúkból készült konstrukció. De a valóság sokkal megdöbbentőbb, sokkolóbb. Valóban csak erős gyomrúaknak ajánlom a link követését.

Nap

Amikor a földbe tették, pár percre elállt a hófúvás, és az alacsony égen megjelent a nap sápadtsárga korongja. Derül az ég, egy angyal hazatért.

Aztán egy paplant dobnak a koporsóra, újfajta módi, hogy ne döngjön - hát nem azért temetés a temetés, hogy kopogjanak a rögök? -, de lehet elnyomnák a végeérhetetlen halotti éneket, melynek úgy teszik, pontosan annyi szakasza van, hogy kitartson a lapátolás végéig...

Előtte a az aktív hívőnek kijáró duplahosszú szertartás, mely ennek ellenére nem a halottról szól, s nem is az élőről, aki a most halott, hanem a sunyi katolikus propaganda. Nincs hallása a pappnak, széténekli a jóhangú kántort, szavakat téveszt, a kocsi mellett veszi fel a karinget, kiábrándító.

A polgármester a díszpolgárról beszél, húsz éve kellett volna, akkor talán most nem gyűri le a rák újból, végleg.

A jók temetésén mindig nagy a tömeg.
Nem paradox?

2007. december 12., szerda

Minden Kilométerkőnél

Tényleg balfasz vagyok, véletlenül ráböktem az Ekultura impresszumára, és még meg tudtam lepődni pl. azon, hogy:

"Működés:
a2t
BePe (RPG.HU)
www.rpg.hu"

Valóban kábé háromtucatnyi embernek kell meghatározni az internetes kultúra fantasztikummal foglakozó szeletét? Miféle hitele lehet a körbenforgó, egymást dicsőítő recenzióknak. Már magamat is unom...

2007. december 11., kedd

2007. december 9., vasárnap

Utolérhetetlen

érzés, amikor ülök Trombi hátán, és dübörög a híd alattunk!

Ne találgasson, kedves doktor!

Az van, hogy a jóasszony könyvét nem lehet egyszerre olvasni, csak kis adagokban ajánlatos, mert különben jóvátehetelen agyi károsodást okoz, ami ugye az én agyammal csakugyan jóvátehetetlen. Ez ugyebár mennyiségi kérdés.
Azt a keveset eliszom inkább. Inkább a szesz, mint ez. Az alkoholtól legalább jól érzem magam egy darabig.

Egyáltalán nem értem, hogy Ön, kedves Watson hogyan úszta meg fordítás közben?

Elővettem hát a vadiúj első kiadású Viking visszatértemet, és mit találok benne:

".......- De ha így van, ha ilyen kevés a valószínűsége, hogy sikerül, nem lehetne még egy keveset... várni?
.......Mintha valami gorombaságot vágtam volna a fejéhez, fölpattant.
.......- Várni? Mire?
.......- Hogy nagyobb legyen a valószínűsége a visszatérésnek - hebegtem -, amíg tökéletesebb technika... nagyobb biztonság..."

A könyv 1963-ban jelent meg, 1961. május 25-én hirdette meg Kennedy elnök az Apollo programot, kezdetét vette a Moon Race, bár 1963-ban Hruscsov még tagadott minden ilyen tervet, a Szovjetunió hivatalosan csak a könyv megjelenése után egy évvel jelentette be saját holdprogramját. 1963-ban én még csak a a második ötéves tervben szerepeltem, melyet drága szüleim, jó magyarhoz híven az utolsó pillanatban teljesítettek, így csak elképzelem, hogy értelmiségi szinten milyen viták folytak a holdprogramról Magyarországon is. Zsoldos Péter állást foglalt, nagyon szimpatikusan, a program mellett, és az érvei, melyeket az idézet után a Móra Kiadó kötetének 36-37. oldalán olvashatsz, bizony - most jön a dübörgés! -, nagyon is pariban vannak az érveimmel, melyek a India alkirálya novellámban sorakoznak.
Miért is? Mert a vita most újra erről szól, és Alsó Merániában akadnak sci-fi rajongók, sőt szerzők is, akik tagadják az emberes űrkutatás szükségességét.

Ennyit Zsoldos aktualitásáról.

És, ha már Viking, vissza egy kicsit a mocsár mélyébe! A kettővel előtti postban említett Solaria vitán még az is elő jött, hogy még mindig kapni a Scolar kiadást a Vikingből (1999) is, és a Távoli tűzből (2002) is. Ez baj? Azt jelenti, hogy a könyv értéktelen?

Gimme a break!

Nyilván az a kétezer példányban kiadott fantasy az érték, amely maradéktalanul elfogy. Mert ugye zabálják, hiszen elfogyott... Most ne jöjjön nekem senki a Harry Potter vagy a da Vinci kód eladott példányaival! Mert ugye az is elfogyott.

Mellesleg a Viking első kiadása 21 700 (??????? a bolsevik tervgazdálkodás diszkrét bája?) példányban jött ki.

Az ilyen klaszikusoknak a boltokban a helye. Kifejezetten örülök annak, hogy mindkettőt kapni lehet, és egyszerre, legalább a Libriben.

Más részről szégyen, hogy kapni lehet. Szégyen azokra a sci-fi rajongókra, akinek nincsenek meg. Persze bizonyos szempontból értehető az idegenkedés: sajnos a Scolar Vikingjének borítója könyvészeti mélypont.

How Can We Utilize a Goose?

Móricka jutott eszembe a tepertős viccből, mármint, hogy mi haszna is van a dolgoknak, a libának konkretno, a Diagnózis és az internet kapcsán. Meg Karvalics Laci is eszembe jutott, hogy mégiscsak lehet valami az IT optimizmusában.

Az történt, hogy egy ember, aki sokat jelentett nekem, elolvasta a Diagnózist, és beírt a vendégkönyvbe. Ez így, önmagában nem jelent semmit. Viszont olyan emberről van szó, akivel a katonaságnál találkoztunk, együtt húztunk bakancsot, és az ilyesmi életre szól. Sajnos az élet úgy hozta, hogy elveszítettem vele a kapcsolatot. Egy ideig nem is kerestem, aztán megpróbáltam, még az utolsó ismert munkahelyén is, de a szemét szekus letagadta. A tengerentúlról meg nagyon nehéz volt, mert a jó ember igen kis internet-profilt mutat. De most megvan, hál' Istennek. És a korábbi akadályok, melyek barátságunkat nehezítették is eltűntek.

De még ez sem indítana arra, hogy egy ilyen félirodalmi blogba postoljak róla, ha nem ő lenne az a személy, aki annak idején elsőként (még möbius előtt!) olvasta a Justitiát, még drapp vonalas füzet korában. Aki, azzal, hogy annak idején bátorított, tulajdonképpen a szülőatyja ennek a blognak...

Felébredt optimizmusom, hogy talán meglelhetek még két-három elveszitett jóbarátot, akik hiányoznak.

2007. december 8., szombat

Amit a legjobban szeretünk magunkban

Bástya elvtárssal, na valahogy az hiányzik a fantasztikum (na jó, valószínűleg a teljes alsómerán intellektus, de őrájuk általában szarok) modern művelőiből.
És itt nemcsak kedves író szaktársaimra gondolok. Bizony, bizony a fórumozók kemény magja, és/vagy a fantasztikumban elméleti síkon mozgó esszéisták/kritikusok döntő többségére ugyanez igaz.

Nem tudom, hogy mikor fogjuk megérni, hogy egy esszé/kritika ne az írójáról szóljon, hanem a tárgyáról, mint a régi szép időkben. Tessenek már egy kis Ecot olvasni, csak, hogy meggyőződjünk, lehet azt rendesen is csinálni! Pedig a jó Umbertót azután nem lehet a szerénység lovagjának nevezni.

Sejtheted már, hogy valami jócskán felabszott.

Elementary, doctor Watson! Elementary.

(Ezt ugyan sohasem mondtam, de jól hangzik. SH)

Szóval, gyors egymásutánban több különböző dolog történt.

Elsőbben folytattam tovább a jóasszony könyvének olvasását (lásd előző post), és hidd el, nem tesz jót a léleknek. Hihetetlenül jól nyomonkövethető a folyamat, ahogyan a fantasztikumot a szappanoperák/szentimentális női regények szintjére süllyeszti, témában, történetben, jellemábrázolásban, stilárisan... A logikáról, tudományról nem is szólva.

Figyelj csak!

"1970-ben azt hittem, a sci-fit a bezárkózás, a belterjes tökéletesítés veszélye fenyegeti. E helyett - ezt látnom illett volna - utolérte a sikeres műfajok végzete; zászlaja alá sorakoztak a féltehetségek, a szubkultúrák hívatlan parazitái, a horrort és a pornót becsempészők, az áltudományos mítoszteremtők, az öncélú szürrealista virtuózok, a hatásvadász, western-elemekből összetákolt fércműveket gyártó tollforgatók. ...

Az íróval együtt-gondolkodás szép játékát - ami szerintem e műfaj lényege - felváltotta a meghökkentésre építő, azzal manipuláló szerzők egymásra licitálása; ki tud vadabb, vérfagyasztóbb, követhetetlenebb, vagy bárgyúan primitív történetet az olvasó elé tárni? Sajnos a műfaj kiadói szférájában is akadnak olyanok, akik, ki tudja miért, pártolják e méltatlan írásokat. Ezzel nemcsak a bíráló-támadó kritikusok helyzetét könnyítették meg, de megzavarták a jóhiszemű olvasót is, sőt a műfaj korábbi helyzetét, belső értékrendjét is kétségessé tették. ...

Mindezek ellenére hiszek a sci-fi életképességében, jövőjében, bár nem olyan egyértelmű optimizmussal, mint korábban. A bajok legjobb orvosságának azt tartom, ha az olvasó kritikai érzéke szelektál,... ha saját ízlésével képes elválasztani az értéket a talmitól. ... "

(Zsoldos Péter, 1986. június)

Döbbenetesen igaz ma is. És hol volt még a rendszerváltás meg az Internet.

Ennyit talán Zsoldos látnoki képességeiről...

Mert a következő dührohamot az a szellemi kútmérgezés váltotta ki belőlem, ami pont Zsoldos Péter életműve kapcsán kezdett kibontakozni a Solaria fórumán.

Kannibalizmus, feleim? Láttatok már kis törzsi háborúban csimpánzot csimpánzra vadászni, aztán megenni a zsákmányt? Most megnézhető a Planet Earth-ön, magyarul. Csak ennyit arról, mi Zsoldos Péter viszonya a tudományhoz...

Persze ennyi még nem lett volna elég ehhez a posthoz, de lásd be, az már igazán bosszantó, ha pont békának kell igazat adnom!

És bizony szóba került Zsoldos és a marxizmus kapcsolata, ebből aztán olyan antimarxista fröcsögés indult, olyan nemtörődöm tudatlanságot elárulva, hogy kénytelen voltam megnézi az esszét, amely mindezen fröcsögés kiindulásául szolgált.

Tudják az urak, hogy mi a marxizmus? Mert ha igen, akkor elég gáz összekeverni a bolsevizmussal.

Mocsárgáz.

Vajon mi a Viking visszatér és a Távoli tűz filozófiai motorja, ha nem a történelmi materializmus? Véletlenül nem a kommunista Földről indul el Gregor Mann, és véletlenül nem a gámai kommunista társadalom ásatásai fedezik fel Mann agyagtábláit a Távoli tűzben? És ami közte van, az talán Aquinói Szent Tamás misztikája?

Értsük már meg, hogy senki nem lesz sem kisebb író, sem kisebb gondolkodó azért, mert egyszer esetleg azt a ma kevéssé divatos világnézetet vallotta magáénak. Vagy még mindig.

Mert persze mostanában a Sztrugackij fivérek marxizmusát is illik megkérdőjelezni. Csak mert ők maguk csalódásukat fejezték ki afölött, amivé a bolsevik szisztéma végül vált. A társadalomkrika, még a rendszerkritika sem szükségszerűen az egész elvetése.

És persze nyilván Miéville és Saramago sem tökhülye.

2007. december 6., csütörtök

Nemcsak igével

él az ember (ogre), főleg, ha kissé csömöre lett a fantasztikus írásoktól.
Például Hans srimpje, egy jó tányér Minestra, egy alapos bécsiszelet, rösztlivel, uborka, esetleg paradicsomsalátával, oroszkrémtorta vagy tiramisu most megtenné...

Na nem a Nappali őrségtől kaptam csömört, mely, még ha egy kis csalódást okozott is (A kérdés: mennyi ebből a társszerző "érdeme"?), azért hozta a formát. Egyszerűen csak többet vártam tőle.
De olvastam mostanában mást is, szinte szakmányban, majd megírom. Amibe viszont reggel kezdtem, arról a véleményem nem tudom magamban tartani.
Slonczewski jóasszony legújabban megjelent könyvéről van szó. Melyhez képest a Génszimfónia egy remekmű. Látszik rajta a fejlődés.
Az Ajtó az óceánba című könyvben azonban az minimális szövegkoherencia is csorbát szenved, mely az irodalmat a kocsmai fecsegéstől megkülönböztetni. Legalábbis a harmincadik oldalig, ahol most tartok.
Csak egy példamondat a második oldalról:

"A Valedonon soha még a hírét sem hallották hasonló szerzeteknek, még Pürropoliszban vagy a többi tartományban sem, ahol a parasztfelkelések mindig jó megélhetést biztosítottak a Gárda katonáinak."

Ez így, önmagában nem olyan borzalmas (Dehogynem!). Megtudhatjuk belőle, hogy egy Valedon nevű helyen vagyunk, melynek van egy Pürropolisz nevű tartománya (mely nem igaz, az egy város lehet, hopp, az első bukfence a nyelvi logikának!), és más tartományai is, ahol parasztok élnek, elnyomásban. Megtudhatjuk azt is, hogy a Gárda jól fizet a parsztok elnyomásáért.

De! Ez a mondat így, ahogy van, a kikötőben megjelenő Ivadékok megjelenése okozta meglepetést, feltűnést hivatott ábrázolni. Ebből a szempontból a parasztfelkeléseknek semmi helyük itt.

A parasztfelkeléses mellékmondat akkor lenne indokolható, ha például ezt a szöveget a Gárda toborzója lökné egy civilnek, akit be akar verbuválni a Gárdába. Persze inkább az eleje nélkül, de legyünk nagyvonalúak! Ez a toborzó ilyen csapongóan gondolkodik.

Sajnos a toborzó nem létezik, ezt a szöveget a narrátor, maga a jóasszony mondja így, a szövegben jó távol említődnek egyáltalán katonák. Itt a kikötő népe csodálkozik, meg az olvasónak kéne.

Meg nekem is, hogy minek kezdtem bele? Tudtam, hogy a jóasszony nem tud írni.

El fogom olvasni - Könyvet abba nem hagyok! -, de szenvedek majd, iszonyúan, és utána az új Polonyákot olvasom majd a Cartaphilustól.

Ha ő is átcseszi a fejemet, itt könyvégetés lesz! A Leső Harcsa valamelyik palotájával kezdem...

Annál is inkább, mert megdöbbenéssel tapasztalom a harmincas évekbeli lektűr feltámadását. Értem, hogy nincs jogdíjprobléma, de könyörgöm, ami abból kihullott az idő rostáján a szaharba, az maradjon is ott!

2007. december 5., szerda

Megveszett illúziók

Nem mondanám, hogy kurva nagy illúziót veszítettem, amikor ezt olvastam. Egy netes ismerős küldte, nyilvánvaló szándékkal, vélt bizonyos párhuzamosságokat felfedezni mindnyájunk kedves fantasztikumával, mely párhuzamosságokat én is felfedezni vélem/véltem - már korábban, amikor még nem is volt mivel párhuzamba állítani az utóbbit.

Imádni való e belterjtől ölelt kis ország...

Mondhatod, dróton rángatott báb vagyok, ilyesmivel vezetnek meg, irányítanak, felhasználnak az állóháborúban, ugrok, mint a bolond. Így igaz. A bolond is. Amíg egyetértek a felhasználóval, állok minden user rendelkezésére, szinte teszőleges ügyben.

Mint ahogy a Leső Harcsa ténykedésével kapcsolatban sem veszítettem illúziót, amikor a körúton ebbe botlottam (bocs a minőségért, eső, szürkület, telefonkamera):


Azt már jó régen tudjuk, hogy Európa kiadó, de azt sose hittem volna, hogy ennyire.

Hiperatommotor


Mostanság ezzel a gyönyörűséggel dolgozom:

2007. december 3., hétfő

Magyar Átok

A magyar furcsa népség. Az a nép, aki a legnagyobb gerendákat a saját szemében viseli, és ettől paradox módon olyan éles lesz a látása, hogy más szemében a legkisebb szálkát is felfedezi. Vagy felfedezni véli, mert többnyire az a szálka olyan kicsi, hogy nincs is.

Amikor Bori kijött Washingtonba, tizenhét év lovaglás után meggyőződése volt, hogy ő az, aki egyáltalán nem tud lovagolni. Úgy adtam el Emmie lovardájába, mint valami dörzsölt talent-ügynök egy filmvígjátékból. Egy hónap alatt kiderült, hogy a legjobb, legképzettebb lovasok egyike (talán a legjobb) abban a nem kis lovardában. Hogy miért gondolta úgy?

Mert magyar.

Nem nem azért, mintha túlságosan szerény lenne, olyan magyar nincs. Ő valóban meg volt győződve arról, hogy nem tud lovagolni.

Mert magyar.


Mert magyarok között, egy magyar lovardában nőtt föl, tanult lovagolni, ahol soha, senkitől egyetlen biztató szó el nem hangzott, annál több lekezelés, bántás, szarba taposás. Hát, ez a magyar.

Mert a magyar nem ismeri az amatőr szó nemes értelmét. A magyarnak az amatőr szart jelent, gagyit, és bármit is produkál, az mindeképpen szar. A magyarnak az amatőr nem fejlődhet, profivá aztán végképp nem. A profiság az valamiféle nemesi cím, azt nem kiérdemelni, megszerezni kell, hanem csak úgy van az embernek. És ha már van, szinte megkérdőjelezhetetlen.
És a magyarnak sokszor sajnos igaza is van.

Mert a másik magyar, az amatőr, az se ismeri az amatőrség nemes értelmét, és bármilyen szart is csinál, azonnal a világ profijává kiáltja ki magát, és profit megillető előjogokat vindikál. Oszt' megsértődik, ha visszanyomják a szarba, ahová legtöbbször való.

A magyarnak a kis siker, ha másé, nem siker, ha a sajátja, világméretű.

Amerika más. Minden szinten összemérheted magad azonos szintűekkel, és ha a legjobb vagy, feljebb léphetsz. Ha akarsz. Ha nem akarsz maradhatsz lokális maximum, senki sem irigyli el a sikereidet és tudod, hogy lokális maximum vagy. Tudod, hol a helyed, mennyit ér a sikered.

Most ezt fordítsd le a lovas metaforát szépen a magyar fantasztikum állapotára!

Feltettem a Keringés ismertetőt, ha érdekel.

2007. december 2., vasárnap

Kaland a Végeken

Gondolkodtam, hogy ezt a postot a Polit(e)büróra vagy ide tegyem-e ki, mert amit írni fogok az inkább politika, mint irodalom, de mivel a Diagnózisról (is) van szó, mégis ide, talán.

Az történt, hogy egy netes ismeretségből-veszekedésből barátság lett, és LN Peters - most a találkozás után büszkén mondom -, barátom, szervezett egy könyvbemutatót a Diagnózisnak - Gyulára. Százéves Cukrászda. Finom a hely psecialitása. Pálinkás torta…
Különös élmény volt, hogy először hallottam az Igazi Ikaroszt színész előadásában. Még érdekesebb a felhajtás, színészek olvastak fel részleteket, Peters és a felesége, Anikó (gyerek)színész iskolájának volt és jelenlegi növendékei. Igen, egy komoly, tízéves kissrác is. Lilla lányuk fuvolázott. Barokkot.
Volt egy kis dedikálás is, a bemutató és a beszélgetés vadidegeneknek is meghozta a kedvét. Remélem nem fognak csalódni.
Itt és most megköszönöm LN Petersnek és családjának az estét.

A reggel vonatutazással Belső Merániából Hátsó Merániába. Ún. InterCIty, vagyis elvben expresszvonat – ehhez képest eléd hosszan negyvennel döcög, valószínűleg menetrendszerűen, mert majd pontosan érkezünk. Nem jártam még Dél-Kelet Magyarországon, rosszabbat vártam, mint amit végül a vonatból láttam, az ország romlása egyenletes, nadrágszíjparcellák, lepukkant hátsóudvarok.
És a zsíros, termékeny fekete föld az őszi szántás még érintetlen hullámai, amelyekből nem sarjad ki a jövő, csak valami poshadt tegnapelőtt.
A Tisza mentén egész helyes kis mocsarak, elképzelem, milyen jó nagy lápok terjengtek itt a szabályozás előtt. Kösz, Grófom!
Szajolon valami ijesztően nagy személypályaudvar épül, fogalmam sincs, hogy miért, kiknek – a vasutat éppen nyúvasztják. Békéscsabán látszik majd meg: a gyulai vonat egy nyamvadt kis BZMOT.
Valahol Gyoma és Csaba között egy falu határában kis ménes, karám nélkül legelnek a lúállatok, valami ilyesmi lehetett az Alföd még százötven évvel ezelőtt is.

És most jöjjön a feketeleves.
Gyula tündéri kisváros, nagyon szépen helyreállított-rendben tartott műemlékekkel, a világ legnevetségesebb várával. És a Peters családdal.
Akik ott a Dél-Alföldön sok éve színházat, színiiskolát szerveztek gyerekenek, ahonnan sikeres előadások, és tehetséges gyerekek tucatjai kerültek ki.
Ezt az iskolát többé semmilyen formában nem támogatja a legújabb helyi önkormányzat.
Bezárt.
Alsó, Felső, Belső és Hátsó Meránia.

2007. november 28., szerda

Stardust

Ha véletlenül elütöd a "t"-t a legkézenfekvőbb módon, mókás cím jön ki belőle, de nem azért postolok.

Feltettem egy rövid ismertetést Gaiman Csillagporáról. Többet nem ér, bocs.

Ja, a találtam valamit, felraktam a Polit(e)büróra.

2007. november 25., vasárnap

Terra frissítés 2007 november 25.

Nagy nehezen megszületett. Új címlappal, három új novellával.
Az új címlap (Új koncepció, elvtársak! Hajtincs homlokból hanyag mozdulattal kisöprése. Ja, hogy nincsenek tincseim... Upsz!) miatt, ha valaki hibát észlel, és nem nagy fáradás, kérem, jellezze!

Holnap fenn lesznek a pdf-ek is. Most szét szeretne robbani a fejem, és ez nem a saját lakás, nem szeretnék túl nagy mess-t.

Akinek ma nem válaszoltam méljére, tudja be ennek.
Majd hónap, aranyaim!

Our Walls

az agyakban vannak. Nem tudunk kitörni magyarságunkból, legalábbis annak abból a szeletéből, hogy mi vagyunk a világ legokosabb emberei.

Olvasom Gaimant, első alkalommal magyarul, és helyenként mintha nem Gaimant olvasnék, döcög a szöveg. Sajna nincs meg az angol eredeti, hogy ellenőrizhessem. A többi, angolul, sohasem döcögött. Felteszem, nem felejtett el írni...

Mindazonáltal, a falu nevét ellenőrizni tudtam. Ha egy hely eredeti neve Wall, akkor mi a bakter ződrefestett (öncenzúra)áért kell azt Falvának fordítani? Hogy tobzódhassunk a rendkívül szellemes Falva falva szerkezetben?
Tényleg, muhahaha. Lehetett volna még Falu falu is. Nohát!
Gaiman, szegény, a szar angoljával nem tudott ilyesmit. Town, village, esetleg hamlet: egyik se hasonlít a Wall-ra... Milyen szánalmas! Javítsuk meg! Tegyük hozzá a zseninket! Elvégre ki az a Gaiman?

Nem értem, hogy a magyar fordítók többsége miért nem egyszerűen csak tolmácsolja az eredeti szöveget. Miért akarja följavítani?

Érdekes, Arany nem akart ilyesmit. De a hobbitból már babó lett, az orkból meg manó, piha! A tündéből meg tünde, a törpéből meg törp. Szerencsére jöttek a kis kék szörnyetegek...

Tényleg, üdítő volt a Káli dalát olvasni, abban nem éreztem ilyesmit.

Ha már Gaiman, adják a mozikban a Beowulfot, melyhez ő írta a forgatókönyvet. Izgatottan várom a scifi.com szánalmas kísérelte után.

2007. november 24., szombat

Mindenkinek a Maga Mocsara

A tegnapi találkozóról készült albumban látható, hogy a sok randa ember között legalább két igen szép ogre is akadt. A 10 számún mindketten láthatók vagyunk.

Ezúton köszönöm sezlonynak a szarvat, ez bizonyára kihagyhatalan volt.

Mielőtt bárkinek eszébe jut, az nem baktersapka, hanem az északiak gyalogsági sapkája a Polgárháborúból. Ez azért fontos, mert ha baktersapka lenne, akkor én lennék a bakter és akkor ugyebár az én (öncenzúra)om lenne ződre festve. Ami nem igaz, mert nem festve van, mint tudjuk.

Szélesi ugyan felszedett az utóbbi hetekben vagy tíz kilót, de nem csak ezért szeretjük. Vagy utáljuk - én is -, bár csodálom, és irigylem. Őszintén és rajongva szereti önmagát. Egyébként láttuk az új kötetét, melynek különösen az előszavát ajánlom minden Szélesi-gyűlölő figyelmébe.
Furcsák ezek a találkozók, mindig van új ember, valaki mindig jön és kiosztja az észt kéretlenül, ebben a kurva országabn mindenki sci-fit ír, sajnos egyeseket ki is adnak (pl. engem ugye), bár akit (még) nem, az még rosszabb. Ha az egót nyomásegységekre lehet konvertálni, asztalunk fölött megapaszkálok uralkodtak. A füst koncentrációjáról inkább nem beszélek.
Amit igazán nem értek,. hogy miért kell kioktani az írókat arról, hogy hogyan kellett volna megírni, ami megjelent. Anyósom azon szokott morgolódni, hogy Magyarországon mindenki szakértő a grafikában. Well, a sci-fi íráshoz is mindenki ért.
Na ezért kellenének a szakmába jó szerkesztők és jó kritikusok. Let's resurrect Mr. Campbell!

Elolvastam a GRINt. Írni nem fogok róla. Jóérzésű ember nem ír erről a regényről se jót, se rosszat.

Mindazonáltal óvatosabban kellene bánni az olyasmik bedobásával, mint a zene Mozartja. Ha Mozart olyan színvonalon komponált volna, akkor ez a kifejezés értelmetlen lenne. Who the fuck is Mozart?

Gainman Csillagporral kezelem magam. Működik. Azután előveszem majd a legújabb, dedikált Keringésemet.

A blogmotor kreálta statisztikák tudnak érdekeset mutatni. A Csodaidők ismertetés nem sci-fi olvasókat vonzott, hanem - nem tudnám megmondani, hogy kiket. Az exit rate-jük ugyanis kilencven százalékos volt. Vagyis jöttek, olvastak és mentek. A Holdparkot leszámítva a többi ismertetőre az az igaz, hogy negyven-ötven százalékuk marad még és elolvas mást is.
Látható, hogy a Holdpark külön kategória, az olvasóját nem elsősorban a fantasztikussága érdekli, mert aki ezt olvasta, a CSI olvasóhoz hasonlóan nem időzött tovább.

2007. november 22., csütörtök

Kvantumszél

Kaptam egy rajongói levelet.
Van ilyen, előfordul, és ne a Shrek első képsorai jussank eszedbe!
Szóval rendes rajongói levelet kaptam egy rokonszenves ifjú embertől, aki véletlenül az én egykori Alma Materembe jár.
De, mivel jelenleg én is Alsó Meránia bejelentett alkosa vagyok, így paranoiás. Nem kicsit, nagyon. Szóval ez lehet orbitális méretű beugratás is. Ismerem az eladásomat, elég a kicsi az esélye, hogy valaki, aki nem ismer, elolvasta a Diagnózist. Merthogy nem eshetett rá véletlenül a bótba' a polcrul.
Paranoiás ogre erre óvatosan rákérdez, és amikor azt a választ kapja, hogy a könyv valóban véletlenül olvasódott el, valaki más vette ki a könyvtárból és elől felejtődött, és Rajongó aki nem valami nagy sci-fi olvasó, és akkor még Rajongó sem volt, valamiért kedvet kapott hozzá.
Ogre nem létező haja égnek mered - mi van? -, ha könyvesbótba' nincs, hogy kerül a könyvtárba? És főleg melyikbe?
Ogre megkérdez, választ kapja: Balatonfüredi Városi Könyvtár.
Ogre keres neten, talál. Létezik egy SZIRÉN nevű integrált könytárkatalógus, Diagnózis keres. Lo and behold! - talál! Az ország egyetlen könyvtárában, de megvan a könyv!


Ogre elérzékenyül, Esztori Rumata Író Gurhoz intézett szavai jutnak eszébe a királyi ebéden, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában.

Hiába, kicsiny ország vagyunk, talpunk alatt kvantumszél fütyöl.

Eszembe jutott még a meglepett könyvtáros arca, aki kibontotta a csomagot, és kívánt orvosi könyv helyett ez a szar került a kezébe. :-)

2007. november 20., kedd

Meghalok

meghalok, a halálordításom rezonaciát idéz elő bolygókéregben, miáltal elmozdulnak a kéreglemezek, mindenfelé vulkánok törnek ki, földrengések és szökőárak pattanak ki, a légkört mérgező füst teszi belélegezhetelenné, a vulkáni hamutól atomtél száll a Földre. Mindenki meghal. Ó, mekkora zavarban vagyok!

Ma Csillával beszélgettem, és kiderült, végig azt hitte, őt titulálom Gazdának. Jaj, mekkora zavarban vagyok! Ez éppen meg se fordult a fejemben. A Gazda természetsen a DV tulajdonosa, vezetője, mittudomén, a nevét rejtse homály. Csillától pedig a félreérthető fogalmazásért elnézést kérek.

Viszont elkészült az Iron Council (amíg meg nem jelenik, Vastanács) ismertetése.
Olvasd! Vagy ne...

Peace Pipe

Tudják az urak, mi lebeg a csatatér felett?
Na az!

A jó indiánoknál működött a békepipa, egyrészt, mert nem dohányoztak, hanem alkalmanként (tanács, békekötés, ilyesmi) vették magukhoz a nikotint, amely használat (use) mellett élénkíti a gondolkodást (Nem úgy mint ha abuse-olják, de ez nem tartozik ide, bár a sfportál találkozókon csak ketten nem füstölünk Hackettel, csupán szívunk, de így a legbölcsebbek leszünk a végére és ott leszünk a temetésükön!), másrészt a tanácsban nem a világ összes legokosabb embere ült, hanem pár tekintélyes bölcs kussoltatta az önjelölt géniuszokat.

A magyar fantasztikus közéletben azonban a világ valamennyi legokosabb embere verődött össze, szuperegók, akik egy névelő miatt képesek egymást torkát elharapni. Hogy lehetne itt béke?

Ebből az egocentrumból kiindulva már évtizedes sérelmek gennyedeznek a felszínen és a felszín alatt, állandóan csak a kifakadásra várva. Hogy lehetne itt béke?

A LÉT! sem fogja gonzó-kritikáit szerkeszteni, mert éppen ezek a keresetlen vélemények vonzzák azt a legendás látogatottságot, melyet a lap magának vindikál, és a gonzó-kritikusok sem fogják majd vissza magukat, mert ez az olcsó kis siker a lételemük. Hogy lehetne itt béke?

És akkor nem beszéltem a háttérben nem búvópatakként, hanem búvó pöcevezetékként kanyargó üzleti érdekekről. Hogy lehetne itt béke?

De valóban, a békés egymás mellett élést ki lehetne próbálni a változatosság kedvéért.

2007. november 18., vasárnap

Tartalomhoz a Forma -

Amfora!

Idősebbek talán értik. Fiatalabbaknak az amfora = görög köcsög.
Elég a hülyéskedésből, komolyra!

Kedves Raon barátom (aki, most már tudható, a magánban a legtévedhetelenebb ízlésű és ítéletű magyar kritikus) imigyen szóla:

"
"íme, a szempontrendszer, amit bírálathoz a hallgatóimnak adok:
1. A mű megírása. Körülmények, alkalom, címválasztás. Az olvasóval kötött paktum.
2. A mű belső világa. Üzenet, epikum, szerkezet, cselekménybonyolítás, jellemrendszer.
3. A mű külső világa. Jellemzés, leírások (lírai képesség), jelenetezés (drámai képesség), párbeszéd, nyelvhasználat.
4. Járulékos elemek. Kiadói munka, lektori munka, nyomdai munka." (idézet: Sárdi Margit)

Számomra innen teljesen egyértelmű, mi az évek óta tartó nézetkülönbségek alapvető oka. Az a zsűri, amelyik a fontossági sorrendben HARMADIK helyre teszi az írás külsőnek nevezett elemeit(lírai, drámai képességek, dialógus, NYELVHASZNÁLAT!!!), számomra nem szakmai zsűri, hanem hozzá nem értő gittegylet. Hadd fejtsem ki, miért."

Ne fejtsd ki, abszd meg, mert védhetelen lesz, bármit mondasz!

Mert ha következetesen végigviszed a logikádat oda lyukadunk ki, hogy egy formailag tökéletes párbeszédekkel, iskolában oktatott (középiskolás fokon!) jellemrábrázolási eszközökkel és dramaturgiával "megalkotott" szappanopera nyilván előkelőbb helyet foglal el az értékrendedben, mint mondjuk Temesi Ferenc Pora, vagy Esterházy Termelési regénye.

Így lett a kritikusok kedvence mondjuk Herczeg Ferenc, vagy Zilahy, amikor egy Ottlik írta az Iskola a határont. Raon barátom nyilván úgy vágta volna vissza a Welszi bárdokat, mint a taknyot: mi az a "tereh"?

Roppant szegényes elmére vall a formát a tartalom elébe helyezni, bár volt már rá péda a világ művészetében: úgy hívták, sematizmus. Egyaránt láttam erdeményeit Amerikában (kapreál), a náci Németországban (nacreál) és a szovjet tömb országaiban (szocreál). Hajmeresztő ennek követelését egy fantsztikus site szerkesztőjétől olvasni. De nem csodálkozom.

Nem érv, mert a tekintélyérvek nem azok, de talán meg kellene gondolni, hogy abban a közegben súlyos bajok vannak, ahol egy évtizedek óta az ELTE Bölcsészkarán oktató személyt gittegylet vezetőjének, az általa az ország legnagyobb bölcsészkarán oktatott és tanmenetben elfogadott elveket szakmaiatlannak minősíti egy internetes gittegyletben "publikáló" pökhendi nyikhaj.

Ismételten: én kérek elnézést!

2007. november 15., csütörtök

Hárman egy...

Na nem csónakban, hanem konténerben és nem is hárman, hanem valójában négyen.
Ennyi titokzatoskodás után: abban az elátkozott konténerben, mely miatt nem tudtam átvenni a Zsoldos Péter Díjat együtt utazott a cuccunk Karvalics Lacival, sőt ketten raktuk meg és le azt a kurva konténert.
Még mindig nem érted, mi?

Watson?
Elementary, my dear friend! Elementary.

Szóval a konténer után véletlenül egy kötetbe is kerültem Z. Karvalics Lászlóval. Ez a kötet a Hipergalaktika 01.
Laci sajnos nem az én novellám párjaként írta meg esszéjét. (nem azért, mintha elégetlen lennék a párommal, sőt! De erről később.)

Laci a hálózati kommunikáció, a hálózati társadalom hiperoptimista prófétája. Nem tudok egyetérteni optimizmusával, mely már-már az elvakultságot súrolja, de maradéktalanul élvezem gondolatait, műveltségét, tájékozottságát és stílusát. A barátom.

Persze mindez egy rövidke esszéből talán nem derül ki.
Ezért ajánlom, hogy olvasd el Laci Fogpiszkáló a hálózaton című esszékötetét. Mondjuk nem jutsz hozzá, mert mind elfogyott. De talán belebotlasz valahol.

A téma az Internet – ebből következően a szöveg a leírása pillanatában elavult. De ettől függetlenül a kötet nagyon is évezhető. Tudod, gondolat, műveltség, tájékozottság és stílus.

A Hipergalaktikáról csak annyit, ebben a kötetben az esszéírók végre nem azt vélték feladatuknak, hogy a novella fantasztikusságát legyalázzák. Az én párom legalábbis nem. Meg a Laci sem.

Próbáld ki. (Nem kapok royaltit.)

2007. november 14., szerda

Tintanyalók

Alakult egy íróklub, ahol amatőr írók próbálják kitanulni a szakmát.
Tinta Klub-nak nevezik magukat, legutóbb ki is adtak íróiktól egy novelláskötetet.
Na, e kötet körül kezdődött a szokásos tintanyalás, lévén, ha nem mondtam volna, ez a klub permanens szentségtörést követ el, szerzői fantasyt mernek írni a nagy „Legjobban-Én-Tudom!” (LÉT!) honlap és gonzó-kritikusainak jóváhagyása nélkül, talán ellenében, és írásaikat pofátlanul még ki is nyomtatták.

Az egész tintanyalás kór- és kortörténeti értékű, messzebbre vivő tanulságokkal, mint a vihar a tintásüvegben (a tinta ugyebár az eggyel régebbi szlengben szeszt is jelent, így a dolog újabb, igaz, nem túl mély, réteggel gazdagítható), ezért egy kicsit cincálni fogom.

(Meg azért is, mert nevem szitokszó gyanánt még ebben a vitában is felmerült egy szarjankó részéről, aki nyilvánvalóan nem ismer, és munkáimat sem olvasta.)

Első harapás - Tinta Klub

A Tinta Klub olyan kezdeményezés, melyet első közelítésben támogatni lehet, kellene, mivel írókat, fantasztikus írókat segít publikációhoz, műhelyhez.
A probléma ott lehet, hogy egy ilyen kezdeményezés csak tovább fokozza azt a – ki tudja milyen okból – folyamatosan hintett maszlagot, hogy tehetség nélkül lehet és érdemes írni, és az ún. fogások megtanulása – a mesterség! feleim, a MESTERSÉG – után bárkiből író lehet, sőt lesz.
Így működnek az ún. írókörök, ahonnan minden erőlködés ellenére csak a tehetségesek jönnek ki íróként, és ahol valóban explicite ki lehet jelenteni, hogy az íráshoz nem kell tehetség. (Az eredmény tesztelhető az DV Erato pályázatán, ahol a profik mellett véletlenül DM írókörösök nyerték el a helyezéseket. Hamarosan én is tesztelem. :-) )
Az ilyesmi általában magában hordozza a belterj és a kontraszelekciós nyomás kialakulásának valószínűségét. A Tinta Klub honlapja nagyon is belterjességet mutat, legalábbis a külvilág felé nemigen akar kommunikálni. (Kérdés, akkor minek honlap?) A kötet kritikái pedig – pro és kontra – erős kontraszelekciós nyomást sugalmaznak.

A gusztustalan az egészben, hogy a LÉT! leszarházza a Tinta Klub teljesítményét, miközben érzésem szerint az nem más, mint egy másfajta írókör, tehát ugyanazt a módszert vallja, mint a LÉT! és holdudvara (vagy viszont - a viszonyok tagadottak és tisztázásra szorulnak, ha valakit érdekel), csak esetleg kissé másképpen, más MESTERREL, vagyis a MESTERSÉGET tanítja. Az nyilvánvaló, hogy a LÉT!-en túl nincs másfajta lét, más nem tudhat fantasyt írni, mind azt majd később megláthatod. A módszer eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a LÉT! is elismer a kötetből legalább egy jó írást, amely véletlenül nem más, mint Agendás szerzőtársam, a valóban tehetséges Honfy Ágnes Ilona alkotása. Úgy tűnik tehát, a tehetség szükségességének tagadása a tehetség burkolt elismeréséhez vezet. Miről is beszélünk?

Nem olvastam még a kötetet, és egyelőre betáblázódottam egy hónapra olvasásilag, de a történetben nem is annyira az irodalmi minőség most a lényeg, hanem a kötet fogadtatása, a szerző(k) reakciója a fogadtatásokra, és a fogadók reagálása a reagálásra.

Második harapás – fogadtatás

A fogadtatásokat olvashatod itt, itt és itt.
A megjegyzésekből láthatod, hogy miről is fogok elmélkedni a következő harapásban.
Ne lepjen meg a hasonlóság, bár semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a LÉT! „szerzői” és a librarian stábja között bármilyen kapcsolat is lenne, a keresztreferenciák azért sugalmaznak valamit. Az nem is meglepő, hogy két utóbbi recenzió ugyanaznap került fel a LÉT!-re, és bizonyára csupán technikai oka van, nem sietős kompenzáció, hogy az elmarasztaló darab másodiknak (sorszám alapján legalábbis), afféle elsietett kompenzációképpen jelent meg.

Megint csak: nem vitathatom az ismertetések valóságtartalmát, mivel nem olvastam a kötetet, az akár igazuk is lehet. Ezen a szinten a vélemények vélemények, a krumplileves pedig krumplileves. Vegyük észre, hogy nem a kritika szót használtam, mert egyik ismertetés sem üti meg a kritika szintjét, legfeljebb gonzó-kritikák. Véleménye pedig mindenkinek az, ami. Motivációkat ne fejtegessünk bővebben! A LÉT! óvja az olvasókat az olyan baklövésektől, hogy a holdudvaron kívül eső kötetekre időt és pénzt pazaroljon. Bár senki sem kérte ezt a dicséretes önzetlenséget, tudjuk be egyelőre küldetéstudatnak. Kösz, fiúk, lányok!

Mindeddig tehát csupa nemes dolog történt. A gáz a reakciókkal kezdődik.

Harmadik harapás – reakció

A kötet egyik (több) szerzője elkövette azt a hibát, hogy reagált a véleményekre. Méghozzá úgy, hogy védte az írásokat, saját és társai alkotásait.

Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az írónak el kell fogadnia kritikát, sőt, még illik is megköszönnie.
Ez általában így igaz.
Ha a várható mértékben elfogulatlan kritikáról van szó.

De mi a helyzet az elfogult kritikával, vagy akkor, ha a kritika nem is kritika, csupán egy önjelölt gonzó-kritikus véleménye (ráadásul még elfogult is)?
A liberális maszlagtól fertőzött világszemlélet szerint a szerző akkor se tegyen semmit. Ebben a világszemléletben a megtámadottnak nincs joga kiállni a maga védelmében. Ha megteszi, önmagát járatja le. Automatikusan.

Elgondolkodott már azon valaki, hogy igaz-e ez? Hogy miért mindig a hentelőknek van igazuk, sohasem az áldozatuknak? Hogy a gonzó-kritikusnak a véleményét sohasem kell bizonyítékokkal alátámasztania, elfogultságairól számot adni? Hogy nem minden esetben az acsargó tömeg birtokolja a bölcsek kövét? Hogy a tömegtermelésen kívül mi teszi a gonzó-kritikai lapokat az igazság kútfőivé? Hogy miért van mindez úgy, ahogy van? Hogy miféle érdekviszonok állnak mindezek mögött?

Valóban önmagát járatja le, aki rámutat a bírálatok esetleges negatív motivációjára, ebből fakadó hamisságára, igaztalanságára?
Önmagában, azt hiszem, nem.

A mód, ahogy teszi, fordíthatja a szimpla önvédelmi aktust nevetségességbe, teheti szánalmassá.
Nem szerencsés a bírált műveket magyarázni, nem szerencsés felvonultatni a barátok által megjelentetett ellentétes előjelű bírálatokat, nem szerencsés megjelenni saját magunk által álnéven írt ellentétes előjelű bírálattal, nem szerencsés ötven nicknéven védeni valós vagy vélt igazunkat.
Aki ezt teszi, a mai légkörben, ahol csak a tömegben megjelenő gonzó-kritikusok és holdudvaruk művelhetik a fentieket, sőt ezt tenniük dicsőség és kötelesség, valóban csak lejárathatja magát. A LÉT! rajongótáborát meggyőzni úgysem tudja, a külső szemlélő pedig csak ezeket az átlátszó manővereket látja, az azokat megelőző hasonló manőverek a másik oldal részéről addigra már eltűntek a tömeg reakciói mögött.
Sajnos az Internet, mely lehetővé teszi a gonzó-kritika terjedését, ilyen szánalmas manőverekre csábítja a sértett felet is. És ha meglépi azokat, valóban szánalmassá és nevetségessé válik. Csupán attól is, ha ezek árnyéka rávetül!

Mit lehet tenni?
Tulajdonképpen nem sokat. Független fórumon, ha van ilyen, esetleg saját blogján az író kifejtheti saját véleményét, mely lehet igaz vagy nem, de mindenképpen egy vélemény lesz más véleményekkel szembeállítva. Várhat arra, hogy megjelenjen egy-két valódi kritika, és ezek fényében levonhatja a tanulságot. Ha igazán karakán, akkor ezt a tanulságot nyilvánosan vonja le, ugyanazon a fórumon, akár pozitív rá, művére és a szituációra vonatkozóan, akár negatív.

Három dolgot semmiképpen se tegyen: ne használja a fentebb említett trükköket, ne menjen el az oroszlán barlangjába, melyet hiénafalka őriz, és ne válaszoljon nyilvánvaló provokációkra. A LÉT!-en ugyanis sokszor elhangzik az a gonzó-kritizálás védelmében, hogy a „kritikájuk” segítő szándékú. Nem gondolkodott el soha senki azon, hogy ha a kritizált szerző megjelenik körükben, és védeni, magyarázni próbálja alkotását, sohasem jön elő ez az építő szándék, csak a szarba gyalázás a Békehadtest által? Legenyhébben azt kapja, hogy szállj magadba, és gondolkozz el, hátha igazunk van.

Negyedik harapás – ellenreakció

Az ellenreakciók természetesen a „kritikák” megjegyzéseiben kezdődnek, és folytatódnak az írókörökhöz erősen kapcsolódó blogon, mely külön cimkét is szentel a témának (legalábbis ezzel tölti meg). A szokásos taktika szerint a szerencsétlenül reagáló szerző gyalázásán keresztül az egész Tinta Klub kezdeményezés céltáblává válik, leírják.
Mivel a pártatlan LÉT!-re felkerült egy, a kötetet mentegető „kritika”, az ellenreakciók ezután arra irányulhattak, hogy ez az ellenkritika ugyanattól a személytől származik, aki a reakciókat tette. Ezt bizonyítani ebben a körben természetesen nem kell, az ellenfél erkölcsi megsemmisítéséhez a vád tökéletsen elegendő. És természetesen arra a halovány próbálkozásra, miszerint a LÉT! kicsiny körei a tételezett fogással már sokszor éltek az Internet névtelensége mögé rejtőzve, még csak reagálni sem kell.

Mert valóban, az nem vitastílus, hogy „nincs jogod mást vádolni azzal, amit magad is megtettél”. Aljasságot felhánytorgatni egy másik aljasságnak is joga van, és más aljassága bizony nem menti a mi aljasságunkat.

A tanulság?

A tanulság az, hogy égetően szükség van egy színvonalas kritikai fórumra, ahol valós kritikai vélemények egyenlő eséllyel ütköznek, és nem gonzó-kritikusok rajongótáborai határozzák meg a fantasztikus irodalom színvonalát.
Ez szimplán csak annyit jelentene, hogy nincs megjegyzések rovat, vagy fórum. Tudom, ennek a fórumnak nem lenne látogatottsága.

Egyébként az utóbbi idők kritika/vélemény viharai jól mutatják, hogy a fantasztikum kritikája mennyire nem független, milyen kevésbe kerül a haveri körnek/kiadói pénznek és kapcsolatoknak az egekbe vinni vagy a sárba taposni tetszőleges művet, és mennyit érnek a megjelent vélemények.

2007. november 11., vasárnap

"Wenn ich Kultur höre..."

A misquote, Hermanntól származtatva így hangzik sok nyelven:
"Wenn ich "Kultur" höre, nehme ich meine Pistole.
Quand j'entends le mot "culture", je sors mon revolver.
When I hear the word culture, I reach for my revolver.
Ha azt hallom, "kultúra", előveszem a revolveremet"

Eredetiben, pontosan idézve, Johsttól:
"Wenn ich Kultur höre entsichere ich meinen Browning."

Ez jutott eszembe, ezt olvasva.

Ott jövök el minden este a ház mellett, sokszor a biztonsági őrök lezárják a Király utcát, mert valami prominens teszi tisztét benne, előtte általában luxusautók, amelyek ablakában nincs parkolócédula, de mikuláscsomag sem lóg rajtuk, és folyton az az érzésem amikor elballagok a ház előtt, hogy nem a saját hazámban járok, olykor még az is, nem is a Föld nevű bolygón, hanem valami idegen dimenzióban.

Most már tudom, hogy mi folyik bent.
Mint idekint: kontraszelekció.

Különös ország ez az Alsó Meránia

2007. november 9., péntek

No comment

Véletlenül megnéztem, a Gyűrűk ura 1981-es első kiadását 51 000 példányban adták ki.
Igaz, a három kötet ára 136 Ft. Igaz, a havi átlagfizetés akkoriban 2000-2500 forint volt - annak 6 %-a ment rá erre a könyvre.
Ma, - mondjuk, ha kapni lehetne -, vagy 8000 Ft lenne az ár 100 000 nettó átlagfizetés mellett - ma a pénzünk 8%-át költenénk rá.
Hat és nyolc százalék között nincs akkora különbség - de nem hiszem, hogy a 2003-as kiadás példányszáma elérte volna az 50 000-et.
Igaz, '81-ben nem igazán kellett áfára, egészségre meg oktatásra költeni. És nem is jelentek meg tonnaszám az újabbnál újabb könyvek. Többnyire értéktelen, de annál drágább "ismerettárak". Valami itt is kúródott, kúródik. Elfele.

2007. november 8., csütörtök

Respect

Véletlenül belebotlottam abba bájos kedeményezésbe, mely az rpg.hu-n vetült fel egy "tisztelőm" által, miszerint citromdíjként Antal József Díjat kellene alapítani.
Na ez az, amit én nagyságnak nevezek! Már az életemben!
Remélem meghívnak a zsűribe.
(Warning! Place irony here.)

Sturm und ????

Egy angolszász neokonzervatív, aki mellesleg akár liberális is lehetne (a mai gusztustalan értelemben), valami ilyesmit mondott:

„Gazdasági kérdésekben liberális vagyok, társadalmi kérdésekben szocialista, kulturális kérdésekben konzervatív.”

Öreg tovarisok, mint én, ezen csak hümmögnek.
Régebben ennek az öndefiníciónak minden eleme zavart többé-kevésbé, bár, amíg meg nem ismertem saját bőrömön a gazdasági liberalizmust és „eredményeit”, a legelsővel nemigen törődtem, a második mellékmondattal pedig nagyjából egyet tudtam érteni, végül is nem lehet mindenki büdöskomcsi. Ifjonti, liberális maszlagtól mérgezett agyammal legfőképpen a harmadik miatt háborogtam. Mi az, hogy kulturális konzervativizmus?! Mi van a művészi szabadsággal?!
Well, valószínűleg megöregedtem.
Elmentem a legújabb Roham megjelenés-bulijára. Ott van két sarokra, mé’ ne?
Mit tagadjam, egy darabig vártunk, késve indult, felcsíptük a két utolsó lapszámot (szerettem volna egy rózsaszínű Rohamos pólót is, de lebeszéltek), gyűlt a tömeg, kibaszottul fiatal (és kevésbé fiatal, de kibaszottul avantgard) művészfélének kezdett látszani a közönség, a kötelező garbós meg kiegészítőül hordott rajongó szemű csajokkal, burjánzott a belterj, a számat kezdte lepedékesíteni a kultúrszomj, aztán Zsombor bejelentette, hogy előbb egy zenekar emeli az est fényét. Jobban örültem volna egy úri közönség verekszik bejelentésnek, de a Sirály nem olyan hely. Az erőszakról ott legfenebb fantáziálni lehet… (Lásd később.)
Na akkor elmentünk onnan, távozóban még hallottam, hogy ez a zenekar bemutatkozó estje egyben, így menekülési motivációim újabb réteggel gazdagodtak. Az ember (ogre) felejt, most megint eszembe jutott, miért is kerültem mindig nagy ívben a művészfélék nagyobb (egy főnél számosabb) tömegeit. Mindegy, ez az Est volt, olyan amilyen, előtte alapozásképpen amúgy is szaharrá áztam hazafelé*, a magazint ki se nyitottam, amíg haza nem értem.
Akkor megtettem, bár az olvasást halogatom a fránya Miéville miatt.
Vizuális benyomások.
Az előző, mandrillos címlapú tartalmazza a sci-fi pályázat nyerteseit, az a Roham még az első számok „fantasztikus magazin” megjelölésére hajaz, noha a megjelölés már „irodalmi és művészeti magazin”. El fogom olvasni. Főleg Szabó Sanyi és Mikó Csaba írása érdekel.
Az új, a rózsaszín azonban már teljes mértékben „irodalmi és művészeti magazin”. Az önmegvalósítós fajtából. Vissza a gyökerekhez – agresszív is. Gusztustalanul agresszív.

És, lo and behold! a semmiből megteremtette magát kulturális konzervativizmusom. Úgy látszik, menthetetlenül utolért így negyven fölött. A borzasztó, hogy nem is fáj. Nem zavar.

Szóval, az én felfogásomban a művészet legenyhébben valami olyasmi, amivel együtt lehet élni. Disznódarabokból fércelt ál-emberdarabokkal (Koitusz is. Hihihi! Hűha!) szerintem nem.
Klotyóban meg nem történt ál-erőszak ál-dokumentumaival sem.
Az én felfogásomban a művészet valami gondolat. Nem az óvodás gyerek figyelemfelhívó magamutogatása a „kaki”, „pisi”, „fütyi”, etc. szavak sunyi emlegetése, ráutaló magatartás, Hihihi! Hűha! Nem skandallum botrány nélkül, nem polgárpukkasztás polgárok nélkül. Valójában pukk nélkül. Csak egy kis phü-vel, ahogy az ismert buzi viccben. Gusztustalanabb dolgok vannak földön és égen, comrade, mintsem művészetetek álmodni képes. Főleg, ha meg se próbáljátok.
Az én felfogásomban a művészet valami őszinteség. Nem a „legszívesebben felhentelnélek láncfűrésszel, s bár nem teszem, mert jólnevelt vagyok, azért tudd, hogy képes lennék rá” póza. Nem a sunyi „erőszakábrázolással az erőszak ellen” póza. Nem az én is megtenném/velem is megtehetnék póza.
Az én felfogásomban a művészet valami szabadság. Nem az éppen divatos áramlatok, galéria-tulajdonosok, és a belterjes kulturmédia rabsága. Divat erőszakosnak, gusztustalannak lenni, hogy úgymond kifejezzük, reflektáljuk a környező világ (A mi világunk, bassza meg! Mi tesszük ilyenné vagy olyanná.) erőszakosságát és gusztustalanságát. Valóban, a kabátot széttárva mutogatni könnyebb, mint változtatni, változni.
Az én felfogásomban a művészet valami eredeti. Az emberi testrészek (Koitusz is, galore. Hihihi! Hűha!) ilyentén ábrázolása festészetben és szoborban vagy két évtizede megtörtént mindnyájunk kedvenc pszichopatája, Giger által. Persze, ő nemesebb anyagokkal dogozott, nem disznóval, de ennyi még elmenne. Hozott szalonnával ugyebár… Varsányiné. A klotyóban nem történt ál-erőszak ál-dokumentumai eredetiségéről szó se tétessék. És, mindenekfölött, Ellis kicsit korábban eljátszotta a pszichopata művészt a Holdparkban.

Szóval, úgy tűnik, bár a szövegeket még nem olvastam, volt egy magazin, mely fantasztikumot közölt. Ez a gusztustalan mutáns szörnyeteg, mellyé változott már nem az a magazin. Kár érte. Őszintén.

Konzervatív konklúzióm tehát odavezet, hogy ha az avantgárd, a polgárpukkasztás etc. válik konvencióvá (mainstream, muhahaha!), akkor inkább begyöpösödött, mocsárlakó konzervált ogre leszek.

Jegyzetek:

* A héten zsinórban a harmadik este. A reggelek, a nappalok olyan tiszták, hát a fasz se cipel esernyőt (az esernyőt cipelő fasz azért egy szép kép), aztán estére „köpnek rám az angyalok”, vastagon. De ernyőt ma se hoztam, mert ha ma nem esne, úgy érezném magam, mint a búvár hencser abban a bizonyos tizenötödik évben. Ennyit az ogrék tanulékonyságáról.

2007. november 7., szerda

LotR - Another Ways

Lack of the Rings - ez van ma Alsó Merániában.
Egy könyv, mely csaknem kötelező olvasmány, nevezetesen a Gyűrűk ura, ma nem létezik in print az országban!
Szülinapra kellett volna, az enyém elveszett, és közben Bori LotR-érdeklődővé vált, éppen a Hobbitot nyüvi, megérem, hogy el fogja olvasni még a Szlimarilliont is, szóval igyealnüj gift, de a boltokban csak sajnálkozás, hogy nincs, és rendelni sem lehet, mert nincs raktáron, kiadóban etc.
Lejártam tegnap a lábam, mindhiába! Boltosok rendesek, körbetelefon, semmi.
Ma antikvárok. Ott is alig. Végre a Nyugati aluljáróban az egyik second hand bótban ott van. Első kiadás ráadásul, jó állapotban. Aranyáron. De most semmi sem drága. Megvan. Kérdezek Sztrugackijt, Újonc a világűrben vészesen hiányzik, eladó mitsem tud, de beenged, nézzek szét, ja azután, amit az előbb otthagytam... Aranybánya! Újonc ugyan nincsen, de első kiadású Viking, Ellenpont... Nem lehetett otthagyni. Egy jó állapotú Nehéz istennek lenni, meg egy Orchideák bolygója. Amit otthagytam Botond-Bolicsok, Távol a Földtől ilyesmi. Két Vikinget sem akartam venni... Pedig, bár épp kezd elviselhető lenni, legszivesebben a sarokba vágnám Miéville-t, és elővenném a Vikinget...

De ez mindegy. Mi a bakter ződre festett faszáért nincs Gyűrűk ura, ha egyszer keresik? Sejtésem szerint a jog az Európa-Alexandránál lehet. Akárkinél is van, bassza meg és dugja föl magának!

2007. november 5., hétfő

Trojan Horses

Írtam már lovakrul, itt is, legutóbb a Polit(e)bürón, a mostani apropó, hogy elkezdtem olvasni Miéville-től az Iron Councilt.
A könyvrül egyelőre semmit, annál inkább a lovakrul.
A tizenötödik oldalon ugyanis felbukkan a fantasy szerzők egyik kedvenc bestiája, a ragadozó hátas.
Ez egy nagyon hasznos szerzet, mert ha éppen nem a lovasát falja föl, hát a csatában bizonyára vitézül marcangolja az ellent, legalábbis annak hasonló hátasát.
Hogy ennek harcértéke mennyi, az kérdéses, csak annyit kellene elképzelni, hogy mi maradhat a lovasból két marakodó hím oroszlán között, de ez valószínűleg idomítással (ráolvasással) kiküszöbölhető*. (Ja. Biztosan. Warnírung! Place irony here.)

Tegyük fel, hogy ez a rengeteg előny mind, mind maradéktalanul kiaknázható a harcban!
A csatának vége, győztünk (túléltük, elég sok ráolvasásba vót, de megérte!), a hátasunk belakmározott az ellenségből/hátasából. Jönnek a mókás hétköznapok!

Bezabált hátasunk most alszik. Vagy tíz órát. Emészti azt a bitang nehéz ételt, amit a húsevés jelent. Felrugdosni nem lehet. (Most a ráolvasás sem segít) Összegömbölyödik és horkol. Ezt csinálja egyébként minden ragadozó, nagyjából a nap kétharmadában. Összehasonlításképpen, a ló egyfolytában háromnegyed-másfél órányi folyamatos alvást igényel, a többit zugalussza itt-ott.** Az emésztéshez a lónak nem kell lefeküdnie, elintézi lábon, amit eszik, azt az ő emésztőszerveivel könnyű eltüntetni menet közben.***

Ragadozónk közben felébredt, a csatateret a dögevők már kitakarították, ő tehát kezd éhes lenni, mert az anyagcseréje ilyen. Mit csinálunk? A csatába nyilván magunkkal terelt birkanyájból (vagy hadd legyek gonosz, a hűtőkocsiból****) megetetjük. Ha keveset kap, talán nem alszik el, hajlandó felengedni a hátára (ha nem, ráolvasunk), és talán el is visz egy darabig, amíg megint csak aludni nem támad kedve, mert a ragadozók többek közt az energy saving üzemmód miatt is döglenek annyit, ha már nem ehetnek. Közben azért a birkákra (hűtőkocsi) is ügyelni kell, így a táplálékállatok sebessége fogja meghatározni a haladási sebességünket (de azokra is ráolvasunk, fantasyban vagyunk vagy mi a fene!). Lovunk közben félnapnyi előny után pihent egy kicsit, harapott keveset a fűből és menetre kész, el is visz még vagy harminc kilométerre, ahol egy fantasy világban ráolvasás nélkül is biztosan talál füvet, de dobhatunk neki a vezetékló hátán vitt szénabálából is, ha kicsit pusztább vidéken haladunk. Mindenesetre a vezetékló sebessége nem marad el hátasunk sebességétől.

A ragadozó intelligens és rosszindulatú, a ló butácska és jószándékú (Még a mének is, ha nincs rajtuk a baszdüh. De még akkor sem rosszak, csak hajlamosak elfeledni, hogy a hátukon vagy vágyuk tárgyának hátán ott van valaki*.). Nem tudom elképzelni, hogy brutális erőszakon kívül (persze mágiával, hülye vagyok) mivel lehet rávenni egy ragadozót, hogy potenciális zsákmányát a hátára vegye. A ló megteszi csupán jófejségből és butaságból.

Menekülő állat lévén szó szerint a halálba lehet hajszolni, ott pusztul el a lovasa alatt. Nem hinném, hogy egy macskafélével vagy farkassal, medvével ugyanez kivitelezhető. Hacsak persze rájuk nem olvasunk.

A ló és a ragadozók izomzata közötti különbségről nem akarok beszélni, némi tenyésztéssel ez bizonyára alakítható, a nagy cica is elbírja a nyerget. Vagy ráolvasunk a dögre!. Mindenesetre a jól képzett, jó formában lévő ló vágtája sokak szerint igen kényelmes ülést ad. A mackót vagy a nagy cicát elképzelni sem merem. De persze fantasyban mindig ráolvashatunk.

És így tovább.

Most talán eldöntheti mindenki, hogy egy korlátozott intelligenciájú nem kérődző menekülő állatot (lovat) vagy intelligens ragadozóját (farkasfalka) akarja-e inkább hátasul!

A ráolvasás mindig kéznél van.

Jegyzetek:

* Kedves lovardai történet, hogy egyszer elszabadult egy mén, és épp arra a kancára támadt kedve, amelyen lovas ült. Mindenki biztatta a szerencsétlen lovast, hogy full vágtában meneküljön el onnan, mert ha a mén utoléri őket, akkor neki vége van. Szerencséje a mént előbb megfékezték, és a rémült kanca sem dobta le lovasát. Ez csupán azt hivatott jelezni, hogy féltonnányi hús, ha ösztöneinek engedelmeskedik, nemigen fékezhető. És a lovakban ugyebár ragadozásra nincs is ösztön.
Persze nem kell félteni őket. Egy tacskó nagyságú kutyát még egy herélt is simán halálra pecsétel a mellső lábaival, egy mén széttép egy nagyobb kutyát. A rúgóerőről annyit, amit saját szemmel láttam: frissen ellett kanca a csikó védelmében boxban, ahol az erejének a csökkent rádiusz miatt jó, ha negyedét kifejtette, úgy rúgta át a másfélcolos fenyődeszkát, mint én a hungarocell szállítódobozt. A névrokonom, Tony egy harapással szétroppantja a nyolcas karabínert…
** A pónik, a gonosz törpék ebben verhetetlenek, elalszanak bárhol és bármikor egy-egy percre, mint a jó katona. Láttam pónit a lovas alatt szunyókálni. Nyergelés közben, addig, amíg pucolták etc. De összeségében sem alussza töredékét sem a ragadozók alvásidejének.
*** Itt jön, hogy hátasnak - többek között - miért nem alkalmas igazán a kérődző állat sem. Kérődzik. Az emésztéséhez kell idomítani az útitervet. Az ostobaságáról nem is szólva.
**** Miért is csak a sarkvidéken használtak a hűtőgép feltalálása előtt kutyafogatot?

Mi a Pálya?

Drága Terrás kollégák!
Így tán gyorsabb! Nekem mindeképpen.

Nevezzetek erre a pályázatra, ha tudtok! Terrás anyag minden további nélkül mehet.

Hatredom

Fan hozzászólása az előző postban megvilágított egy vakfoltot a gondolkodásomban: az olvasók egy jó része – különösen az „idősebb“ generáció –, nagy ívben szaharja le a kölönféle honlapokon folyó fandom-fórumháborúkat, „kritikai“ gerilla-hadviselést, a személyes gyűlölségeken alapuló kiadói flottatüntetéseket. Valójában jó és szórakoztató írásokat várnak, s mivel a külföldi művek megjelenése, különös tekintettel a novellákra – de a regényekkel sem sokkal rózsásabb a helyzet –, még mindig meglehetősen akadozó, hát a „könnyebb“ helyzetben lévő magyar íróktól várják ezeket.

A csendes, másképpen, de mindenképpen (hiszen az ő pénztárgépeknél kifejtett kritikájuk mondja meg valójában, hogy mit ér egy mű, egy író, egy kiadói tevékenység) kritikus tömeg érdekében kellene már befejezni ezt a fajta zsigeri ösztönökön alapuló és kihasználó állóháborút, mely az egész hazai fantasztikumot átszövi, fojtogatja.

Erre sajnos igen kis esélyt látok.

Mert itt jön be a jóhiszemű, semleges olvasó többszörös vakfoltja.
Egyrészről aki nincs benne, annak fogalma sincs arról, hogy milyen mélyről jövő, milyen régóta (évek, évtizedek) óta gyűrűző gyűlölet-óriáskígyók tekeregnek egy egy fórum-csörte mögött. Arról sem, hogy ezek az óriáskígyók többnyire milyen apró kis férgek voltak születésük idején. Rossz helyen, rossz időben elejtett, talán már kimondásuk pillanatában megbánt, óvatlan megjegyzések, kicsinyes anyagi sérelmek, etc. dagadtak Boa constrictor iraesisokká. Az Internet megjelenése sajnos nem segített a sérelmek orvoslásában, a félreértések tisztázásában, sőt, csak új, az eddieknél hatékonyabb szerévé vált a szellemi kútmérgezésnek. Lehetővé vált a gyűlölet könnyű, anonim terjesztése, annak átörökítése több generációra, s törvényszerűen a gyűlölet eszkalációjára, hiszen aki nem tudja, hogy miért kell gyűlölni, talán még vadabbul belemar a gyűlölet tárgyába, mint az, akin a valós vagy vélt sérelem esett. Egész hatredom-ok nyüzsögnek a fórumokon, készen arra, hogy bármikor, a legkisebb ürügyre összecsapjanak az ellenség hatredomjával. A scifi.hu-n a Zsoldos Péter Díj jobbítására létrejött fórumon elég volt egy nekem ismeretlen, de sok hasznos gondolattal megjelenő fórumtárs számára, hogy elhagyja a fórumot, mindössze azért, mert az AVANA lelke, Bódi Ildikó deklarálta, hogy az Egyesület nincs rosszban Szélesi Sanyival, körével, kiadójával, sőt esetleg számít rá a Díj, a HUNGAROCON képviseletében. Gimme a break!
Másrészről az Internet behozta a kiadók/szerzők számára a saját fandom kinevelésének egyelőre verhetelen eszközét. Fel kell ismerni, hogy ez a fandom nem a régi típusú fandom, amely kívülről, sok minden egyéb elolvasása után, saját értékítéle alapján „rajong“ egy-egy (többnyire sok-sok, jobb esetben az egész fantasztikum) szerző, szerzői csoport műveiért. Ez a fandom az internet mai lényegéből adódóan általában tinédzserekből verbuválódik, akik ebben a nagyon képlékeny életkorban könnyen fanatikus rajongójává válnak szinte bárminek, bárkinek, aki a nyelvükön szól hozzájuk, egyáltalán, megszólítja őket. Hagyományos értékek itt nemigen számítanak. Ez az új típusú fandom nem maga alakítja ki saját ízlésvilágát, hanem fandomgazda/gazdák (Nem a Gazda, hadd beszéljek általánosabban, minden oldalra kiterjedően! Warning! Irony.) értékrendje, ízlése, tehetsége válik számára meghatározóvá. Az új típusú fandom számára a fandomgazda az érték mércéje, véleménye a fandom véleményének meghatározója, rokon- és ellenszenve(i) a fandom rokon- és ellenszenve(i). A komplement vagy véralvadási kaszkádhoz kísértetiesen hasonlóan* itt belép egy jelentős erősítési lépés, a rokonszenv kritkátlan rajongássá, a ellenszenv kritikátlan gyűlöletté erősödik a fandomban. Amely többnyire nem ismeri sem a rokon-, sem az ellenszenv forrásait, és többnyire nem is akar tudomást venni ezekről… Lásd előző bekezdés. Hogy ez mennyire súlyos, mutatja, hogy egy-egy ún. kritika megjelenésekor a fandom mindenféle skrupulus nélkül deklarálja, hogy okvetlen elolvassa (megnézi, átéli, etc.), amiről ízlésdiktátora pozitívan nyilatkozik, és semmiképpen, amiről negatívan, sőt a fandom, miután bevallja, hogy az elítélt művet (produkciót, objektumot, etc.) nem is ismeri, bátran a „kritikusra“ licitál a szarházásban. És eljutottunk a kritika kritikájáig, mert
harmadrészt, a fandom/hatredom bázisán az Internet létrehozta az új típusú véleményalkotást/véleményformálást, nevezzük ezt a gonzó-újságírás mintájára (bár arra nézvést talán sértő lehet a kifejezés átvétele) gonzó-kritikának. A gonzó-kritikus – talán vannak kivételek, ámbár tisztelet egyátalán nem illeti őket, sőt! – eredetét tekintve általában nem kritikus a szó hagyományos értelmében. Sem képzettségben, sem intencióiban. A gonzó-kritikus így nem is kritikát ír a szó hagyományos értelmében. A hatás kedvéért annak nevezi, de ha érdekei úgy kívánják könyvismertetésnek, vagy még enyhéb színben feltüntetve szimpla véleménynek mondja. Maradjunk is ennyiben, mert a gonzó-kritika valóban nem sokkal több véleménynél. Amennyivel több – vagy kevesebb, ízlés dolga –, az a fandom bázisból következik: tudatos véleményformálás és „kritika a kritikus kedvért“. Az előbbi motivációit elemezve nagyon messzire jutnánk, de most úgyis a végeredmény számít: a fandom kritikátlanul elfogadja kritikusa véleményét, és létszámánál fogva aktívan terjeszti is a Hálón. A „kritika a kritikus kedvért“ az egyik legvisszataszítóbb vonása a gonzó-kritikának. Nem jelent mást, mint, hogy a gonzó-kritikus részben a fandom szórakoztatására írja „kritikáit“**, s az Internet intaraktivitása miatt erről visszajelzést, megerősítést is kap a rajongóktól. Igen, ebben a fura logikában a gonzó-kritikusnak van rajongótábora. A folyamat innentől öngerjesztő.*** Különösen akkor, ha a gonzó-kritikus esetleg még valami honoráriumhoz is jut mindezért. Ebben a közegben hagyományos kritika érvrendszere, sőt maga a kritika objektuma válik másodlagossá. Ezek sokszor teljesen el is tűnnek a gonzó-kritikus öntetszelgése és/vagy vélemény-monopólium építése mögött. Elég, ha a gonzó-kritikus azt állítja valamiről: „remekmű“ vagy „határ szar“, véleményét rajongói előtt nem kell indokolnia. Mivel a gonzó-kritika nem kíván túlzott szellemi befektetést, művelője eláraszthatja rajongóit gonzó-kritikáival, s a fandom ezt a mennyiségi teljesítményt – természetesen – minőségi teljesítményként fogja fel, s a gonzó-kritikust a szakmai tekintély dicsfényébe vonja.

Well, kedves Fan, ha nem lenne Internet, szarnám le nagy ívben ezt a fajta „kritikát“. Mivel azonban az Internet révén a hatredom és gonzó-kritika jelentős véleményformáló erő**** (főként egy olyan kicsi közegben, mint a magyar fantasztikum) ez távlatosan közönség formálást – még távlatosabban a közönségigény változása révén a kiadó hozzáállás megvátoztatását, formálását jelenti. Ez az én kis harcom a gonzó-kritikával puszta önvédelem: szeretnék még pár évig kiadott íróként jelen lenni a fantasztikumban.

Legalábbis addig, amíg fel nem nő egy valódi Netes nemzedék, aki átlátja az Internet csapdáit, és/vagy megjelenik egy tisztességes kritikus csapat.

Persze a változásokra pont annyi az esély, mint a hatredomok felszívódására.

Jegyzetek:

* Az említett két biokémiai enzimrendszer két dimenzióban erősít. Horizontálisan egyre aktívabb enzimek bekapcsolása révén, vertikálisan a kaszkád-lépcső enzimek koncentrációjának nagyságrendi növekedésével. Így van ez a hetredommal is: vertikálisan az ellenszenv győlöletté, a rokonszenv rajongássá válik, mert az újabb generációk gerjesztve terjesztik azt, horizontálisan pedig a forrás ismerete nélkül egyre szélesebb tábor teszi magáévá a gyűlöletet vagy a rajongást.
** Horribile dictu, egyes honlapokon pontozni lehet a „kritikát“. Kell ennél több a gonzó-kritika jellemzésére?
*** Sajnos mindez nemcsak a fantasztikumra, az irodalomra, de a kultúra minden olyan területére igaz, melyet így vagy úgy, alkalmazható a gonzó-kritika. Láttam autós magazinban, de még a Kaliber fegyver ismertetései is ebben a hangnemben íródnak.
**** Aki ezt tagadja az ostoba, vagy szándékosan hazudik. A gonzó-kritikust gyakran éri a megtámadott művek támogatói részéről az a kettős vád, hogy kritikája értéktelen fércmű, viszont annál károsabb, mert véleményformáló ereje nagy. A gonzó-kritikus ezt könnyedén hárítja: „Hogy lehet a fércműnek nagy véleményformáló ereje? Ez ellentmondás. Ha fércmű, nem lehet véleményformáló, ha véleményformáló, biztosan nem fércmű.“ A bájos kettős csúsztatás egyrészt ott van, hogy az Internet és az erre épűlő új típusú fandom révén a fércműnek ugyanolyan vagy talán még erősebb véleményformáló ereje van, mint jó, de hagyományos kritikának. Másrészt a véleményformáló erő még a hagyományos kritikában sem jelentett okvetlen minőséget.

2007. október 30., kedd

Watson and the Readers' Case

„Hát Watson? Mi legyen vele? Szükségünk van-e rá? Bizony van. Halál a szerzőre, aki az utolsó fejezetre tartogatja a kibontakozást, s mind a többi fejezetet csak bevezetésnek szánja egy ötperces drámához. Ez nem eljárás. Így nem lehet regényt írni. Tudassák velünk, fejezetről fejezetre, hogy mit gondol a detektív. A szerző ennek érdekében kénytelen watsonizálni vagy monologizálni: az egyik a másiknak csak párbeszédesebb formája, és a párbeszéd mindig olvasmányosabb. Tehát legyen Watson, de nehogy a szükség rávigye a szerzőt arra, hogy egy ostoba Watsont formáljon. Lehet kissé lassú gondolkodású – hisz talán közöttünk is akad ilyen –, de legyen barátságos, emberséges, szeretetre méltó...”

A.A Milne, A Vörös Ház rejtélye. Gábor Magda fordítása

A könyv egyébként nem egy nagy durranás, bár 1922-es létére olvasható. Viszont soha ilyen szépen nem írtak Watsonról, a Watsonságról, és kevesen így az olvasó iránti tiszteletről. Ez utóbbiról még Vonnegut aranyszabályai, talán.

Mert feleim, nem az ütődött kritikusoknak írunk, nem is díjakért írunk, hanem azoknak és azokért, akik olvasnak bennünket.

2007. október 27., szombat

Grand Guignole

A Trombitás jó hely, például biztosan nem vizezik a Gössert, de nem tömegrendezvények számára találták ki azt a részét, ahová Európa Legjobb Asztalfoglalója foglalt nekünk helyet. Pedig a legnagyobb vízkiszorítású jelenlevő, Brod, megint korán lelépett. Hiába, nem bírja az írók szagát. Az nagyon valószínű, hogy Hackettel jelen leszünk valamennyi fantasztikus szerző és kiadói ember temetésénél, hacsak bennünket nem visz el előbb az, amit az ő füstjük beszívása vált ki. Ez rettenetes! Nem az, hogy ők megkrepálnak, hanem amit mi szívunk. Mondhatod, mi a ráknak mentek akkor oda!? Pont azért! (Warnírung, Ez itt az irónia helye.)

Találkoztam sezlonnyal, és jelenlegi tulajdonosaimmal, az egész Tuannal is. Majd meglátjuk!

Sok szörnyűséget tudtam meg, bár a másik fél nem volt jelen (kicsi a valószínűsége, hogy valaha is jelen lesz, hogy eccer még egy asztalhoz ülhetünk, :-( ), és azt kell mondanom, a magyar fantasztikum helyzete tragikus, de tán nem egészen reménytelen. A személyes gyűlöletek és a kapzsiság (kenyér, piac, presztízs, etc. féltés) olyan mélyen beleivódott a a rendszerbe, hogy a belépő újabb generációk gondolkodás nélkül átveszik, és átörökítik a régi, kicsinyes ellentéteteket. A dolog természetétől fogva még ők is rátesznek egy lapáttal. De talán egyszer felbukkan egy olyan valaki, aki valóban független, akit minden fél elfogad, aki békességet és harmóniát teremt. Mint a kalifa a moszlimoknál...

Watsonnal jó volt találkozni, és ezt tekintem az éjszaka egyetlen tökéletesen pozitív momentumának, bár sokat nem beszélhettünk. Ő az az ember, aki, bár Slonczewskit fordít, de elmennék vele háborúba, lövészárokba, rohamba.

A szomszéd asztalnál kölykök politizáltak, sajnos nem hallottam valami jól. Rettenetes ennek a hazug rendszernek a befolyásoló képessége, hogy egy baráti körből akad, akit meg tudnak etetni, szenvedélyesen védeni ezeket a rablókat a barátai ellenében.

Idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára kocsmában záróráig (1993!!!), a téren megint meglegyintett a valószínűtlenség érzése, éjszakai BKV buszjárat (Washingtonban szombat, és ha jól emlékszem péntek, éjjel is hajnalig jár a metró, mert az üzemeltetők tudják, hogy olyankor élet van a városban, itt..., eh!), növekvő számú félrészeg kölyökkel, megkönnyebbülés volt letoppanni az Oktogonnál, és élvezni a tiszta pesti éjszakát.
A lihegő szörny ilyenkor kifújja magát és a természetes szellőzés épen maradt elemei kifújják az utánpótlás nélkül maradt szutykot. Annyi emberrel lenne jó élni, amennyi ilyenkor az utcán, bár nem feltétlenül azokkal. A Király utcában (VII ker., Belváros. Belváros, feleim! Minek a bele? Hol a város? Budapest gyomra. Cloaca Maximája a más értelemben vett emberi ürüléknek.) József Attila Külvárosi éje jut eszembe, de baj nélkül hazajutok, a régi gázálarcok aktív szenes szűrőjéhez hasonlóan füsttel telített cuccot ledobom, de zuhanyozni már nincs erőm, bedőlök az ágyba, és ki is ugrom azonnal, mert Sinci kandúr mind a tíz kilójának sértődöttségével rámfúj, és lepattan a takarómról. Most napokig engesztelhetem. Valahogy mindig én vagyok, aki belebotlik, rálép, ráfekszik a sötétben...
Szerencse, hogy Borit nem kell engesztelni, sohasem kell, nem fúj rám, elnézően magához húz, nem kérdez, megbízik bennem.

Tél előtt


November szivárog szét az október
szövetén, mint terjengő vérfolt festi
rozsdásra a fákat, vörös pulóver,
piros sál, a hideget kirekeszti,

de a kizökkent időt, ó, kárhozat!
meleg ruha nem tolja helyre, együtt,
nekem, s neked kell kifésülni azt
az évszakok, havak és napok szédült

gubancából. Életünkből eltűnnek
észrevétlen az ünnepek, úgy kéne
élnünk, miként a hívő zsidók élnek,

a Szombatba, mint a lét tengelyébe
csapolva, mielőtt még ma leperegnek
a holnapok és a jövőnek vége.

Hercegnőm,
én tudom az Idő súlyát pontosan,
száz év épp egy kiló, ha a fára kent
festékben méred, s az illatát is,
nem kellemetlen, szúrós gyantaszaga
van, amikor visszafejti fonalát
a hőpisztoly és a lecsupaszodó
fán felfénylik az új időszámítás.

2007. október 23., kedd

Őrzők, Vigyázzatok!

Most belém rúghatsz, hasba döfhetsz egy tantoval, tüzes vassal sütögethetsz, de még csak meg sem karcolod jókedvemet!
A legrősebb mágia véd, az írott szó mágiája, mely képes a halottakat is feltámasztani. Igen.
Szó szerint.
Persze azt hiszed, megbolondultam, vagy inkább csak lehullott a normalitás álcája a hülye balfrászról, vagy betéptem valami szertől.

Ez utóbbi áll a legközelebb valósághoz.
Vodka, vodkácska, Szmirnovka…
Vagy egyszerűen elolvastam egy könyvet.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.

Köszönöm a lányomnak is, hogy kikönyöregte magának ezt a „vámpírkönyvet“, melyet buta előítélektől hajtva nem vettem volna meg, és miután – saját fiatalkori olvasási szokásaimra emlékeztetve – „egyetlen ülésben“ salátává olvasta, kölcsöndta vén apjának. Most persze vehetem meg magamnak is, a salátát pedig visszakapja a „kis“ ogrelány. Felejtsük el a Shrek nyitóképsorait!

2007. október 17., szerda

Liberté, Egalité, Fraternité

(v)agyhalál.

A Francia Gőztársaság jelszava, melyet nyugodtan tekinthetünk a liberalizmus alapkövének is, értelmezései* révén igen sok bonyodalmat okozott, többek között például a liberalizmus mostani gyakorlatát és elméletét.

A legfőbb félreértés természetesen az egalité tagból jön. A felvilágosodott jóemberek, mivel okos népek vótak, ezt eredetileg úgy értették, hogy törvény előtti egyenlőség. Eszükbe sem jutott, hogy két bármilyen ember akármiként is egyenlő lehetne másképpen. Legfeljebb súlyra vagy magasságra, de az meg kit érdekel! Például lefogadom, hogy nagyjából azonos a súlyunk a Győzivel. (Ez itt az irónia helye.) A magyarság szégyene listán sajnos megelőzött, de így van ez a listákkal, szekvenciálisak, valakinek muszáj feljebb lenni, különben nem lista a lista. Egyébként a lista ajánlója azt sugallja, hogy ezen a listán alább kerülni a kétesebb dicsőség. Bocs, Győzi, én nyertem!

Bizony az egalité a bibi: a modern liberális ezt elméletileg már úgy interpretálja, hogy az emberek teljesen egyenlők, miközben a gyakorlatban eszébe sem jutna a Rózsadombról leköltözni a Nyóckerbe**. (Ez itt az irónia helye.)

De mindezt nem politikai célzattal írtam ide (Dehogynem!), hanem azért, hogy rávilágítsak ennek az egésznek a legalapvetőbb tévedésére, hogy tudniillik az emberek basznak egyenlőek lenni, már alapból kétfélék a büdösek, férfiak és nők ugyebár, majd innen egy kis bakugrással eljussak oda, hogy igenis van női irodalom.
Ugyanis ide, bár erre a csattanó liberális maszlag-mérgezés korában nem sok kutatást folytattak, egy kis logikai levezetéssel tényleg el lehet jutni. Abból a materialista tapasztalatból kiindulva, hogy az agy működését alapvetően befolyásolja a hormonális környezet, megkockáztatva azt a feltételezést, hogy a nők és férfiak testében eltérő hormonális viszonyok uralkodnak, talán nem nagy merészség ahhoz a következtetéshez eljutni, hogy az a homeosztatikus sejtautomata, melyet általában a koponyánkban tartunk, egy kissé eltérően működik a kétféle hormonális levesben.
Innen már sétagalopp. Ha az írás a gondolkodás terméke (Tudom, nem mindenkinél, kérlek, ellenőrizd a scriptórum szó eredeti jelentését! Ez itt az irónia helye!), akkor az eltérő gondolkodás nyilvánvalóan eltérő irodalmat szül.
QED.

Minderre azért kerítettem sort, mert egyeseknek nem elég a női irodalom szerzővel, olvasóval, témával/szereplővel történő definiálása. Tehát nekik itt az egyszerűbb, bár sajnos negatív meghatározás:
Női irodalom az, amelyet az emberiség XY kromoszóvával megvert (és hím nemi hormonokban úszó agyú) fele nem szívesen olvas.
A hölgyek felsőbbrendűsége itt is bizonyított, mert az XX kromoszómával megáldott (női nemi hormonokban tocsogó) másik fél nemcsak többet olvas manapság, de sokkal toleránsabb is a másik nem alkotásaival szemben.***

Egy jóakaróm

feddően/elismerően azt írta mélben, hogy kitűnően értek a szarkavaráshoz. Ha a vélt igazam kimondása szarkavarás, akkor én vagyok a legnagyobb szarkavaró a világon. A világ egyébként odáig süllyed, hogy nem csak a vélt igazság, a meggyőződés kimondása, hanem a valódi igazság artikulációja is szarkavarásnak minősül Alsó Merániában.
A vélt igazságnak ezt a kimondását egy nem jóakaróm viszont bunkóságnak nevezte, tehát neki viszont azt üzenem innen, hogy akkor bizony én vagyok a legnagyobb bunkó a világon.

Hogy ne érezzem magam egyedül

Az alábbi idézet egy ember blogjából való:

„Azt hiszik, én nem tudom mennyivel jobban járnék, ha hallgatnék eredendő gyávaságomra és veszteg maradnék, befognám a számat. Tisztes koromhoz illő bölcsességgel, megértő mosollyal venném tudomásul a világban kialakult szabályokat: a nyúl menekülni köteles, a tiltakozó kussolni, nyugodtan élnék, békében kelnék-feküdnék, még a kutyám se volna sánta.”

Vérszagra gyűl

az éji blogolvasó.
Az az előnye a blogtulajdonosságnak, hogy az ember követni tudja, hányan olvassák. Well, a Csodaidők recenziót többen, mint az összes addigit együttvéve, ami elég nagy szám. Különös ez, mert olyan könyvekről is olvashatsz mellesleg ott, amelyek Alsó Merániában még meg sem jelentek.
Félek. Ez harry potter-i méretű rajongótábort jelent, és egy ekkora tömegben már akadhat valaki, aki egészen komolyan veszi magát. Az ismert graffiti jut eszembe:

„Szavazz a liberálisokra, vagy lelőjük a kutyádat!”

Szerencsére macskabolond vagyok, vagy ez a cicákra is alkalmazható? Nehogy mán! (Ez az egész az irónia helye, te!)

Örömhír

Watsonnak. A Cartaphilus az idén egy csomó Anthony Burgess kötete is megjelentet, melyek közül az első már kapható is az Alexandrában. A címlapon ékeskedő TARkó nem árulom el, hogy kié.

Lányomnak mondom,

menyem is értsen belőle.
Anekdot1:

Einsteint, amikor már javában Einstein volt, eccer meglátogatta egy ifjú költő. Sétáltak egy parkban, beszélgettek, egyszer csak az ifjonc megállítja Einsteint, és előrántja a noteszét:
- Bocsásson meg, professzor! Támadt egy gondolatom, le szeretném jegyezni a többi közé, hogy el ne felejtsem!
- Érdekes – mondja Einstein -, nekem egész életemben csak egyetlen gondolatom volt.

Anekdot2:
Karinthy, aki akkor már javában Karinthy volt, vetette oda egy feltűnően álszerény fiatalembernek:
- Mondja, mire olyan szerény maga?

Variáció:
Könnyű volt Einsteinnek szerénynek lenni! Ő volt Einstein.

Jegyzetek

* Bizony, a szent könyvek értelmezései viszik állandóan félre a vallásokat is. Valahogy minden szent-ember generáció beléjük akarja magyarázni a saját érdekeit, és ebből csúnya dolgok szoknak következni.

** Az ezerszer áldott nyolcadik kerület az olyan megrögzött marxisták lakóhelye, mint az ezerszer áldott Fejes Endre. A hónap végén, ha minden jól megy, én is odaköltözöm, és majd jókat fogunk együtt dübörögni négyesben. Bandi bátyámmal, Faludy mesterrel, mert ő is a közelbe költözött már, sajnos meg Mándy Ivánnal, aki a szomszéd sarkon lakott majd.

*** Népszerű urbánus legenda, hogy az ivóvíz ösztrogén tartalma miatt a lányok nemi érése felgyorsul, a fiúcskák pedig a hagyományos értelemben kevésbé férfiasak lesznek. Néha hajlamos vagyok ezt a legendát elhinni, viszont akkor nem tudom hova tenni a terjedő női militánsságot és arroganciát, melyek tipikus tesztoszteron hajtotta magatartásjegyek. Ennyit a városi legendákról.

2007. október 16., kedd

Swampy Fields

Könyvismertetés

Raana Raas – Csodaidők/Az ogfák vöröse

Nagyon nehezen kaptam meg a könyvet, és még nehezebben szántam rá magam arra, hogy írjak róla. Ez utóbbinak számos oka van.
A legfőbb, hogy mélységesen egyetértek a Zsoldos zsűrivel: a könyv nem egyszerűen befejezetlen, hanem egyszerűen egy ki tudja milyen okból adott helyen félbehagyott szöveg. Az idő pedig szerencsétlen, mert Szabó Sanyi vitairata nyomán újra fellángolt a Zsoldos-díj vita, és a felek éppen ezt a könyvet használják érvként.
A másik, hogy érdekelt lévén a legutóbbi Zsoldos díjban, könnyen és joggal elfogultsággal vádolhat bárki, mert ki tudja, hogy alakult volna a díj sorsa, ha a zsűri ezt a kötetet is érdemei szerint megítéli. Ráadásul sok derék gyűlölőm a könyvet próbálta bunkónak használni, hogy üssön rajtam egyet. (Bár a kötet erre fizikailag alkalmas lenne, ez ezúttal nem jött össze: általában csak az az összehasonlítás fáj, ahol amihez hasonlítanak valami egészen alja, mint mondjuk a Ződ leopárd pestis-Justitia viszonylat. A Csodaidőket ráadásul egészen az őszig nem is olvastam. Nice try.)
Harmadrész az írónő, akiről bebizonyosodott, hogy a díjat valamiféle akadályversenynek fogja fel, győztesekkel és vesztesekkel (szurkolótáborral és helyezési listával, absza meg!), mélységesen megbántódott a zsűri döntésén, a Nagy Vesztes pózában tetszeleg, és úgy fogja fel megnyilvánulásaimat, mint a gerinctelen győztes alávaló tetteit, aki még bele is rúg szegény vesztesbe.

Mint kifejtettem alább, ezt a díjat nem megnyeri valaki, hanem egy zsűri odaítéli, ráadásul nem a személynek, hanem az az évben megjelent produktumának. Innentől kezdve értelmetlen győztesekről és vesztesekről beszélni. Azt hiszem elég idő telt el azóta, hogy aki porba sújtott vesztesnek érzi magát, feltápászkodjék, így aztán rugdosásról sem lehet szó. Ha valaki mégis így fogná fel, ám lelke rajta!

Érdekes

dolgot olvastam:
A netikett erdetileg egyetlen (krisztusi) aranyszabályra épül:

„Bánj úgy a többiekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!“

Szebb lenne a világ, ha azok, akik minduntalan a netikettre oktatnak másokat, szem előtt tartanák ezt az aranyszabályt akkor is, ha éppen saját érdekeikbe ütközik.

Meglepett

az októberi Galaktika, nemcsak kellemesen, mert belekerültem valamiképpen, hanem azért is - egyelőre nem tudom milyen előjellel -, mert több novella sem igazán tudományos fantasztikus a megjelentek közül.

Miéville-t a kortárs fantasyhoz sorolnám, a Csillagos-optimisztikus novellát inkább egy ezoterikus/new ages válogatásban keresném, ha érdekelne az ilyesmi, az egyperceseim pedig leginkább ahhoz a vonulathoz tartoznak, amelyet a Skrull! gerincén egyszerűen „tahóság” címszóval jelöltek.

Az már nem is lepett meg, ahogyan az olvasók reagáltak a számra: itt valószínűleg egyre szélesedő generációs szakadék tátong, alapos érték, norma, ízlés etc. különbséggekkel.

Ami megdöbbentő, és szomorú (az ország jelen állapotára mindenképpen), hogy mennyire érzéketlenek az olvasók a Csillag blablabla optimizmusára. Mit érzéketlenek! Ellenségesek. Rendben van, irodalmilag a szürke a legmegfelelőbb jelző rá, de kérném tisztelettel, az az optimista történet valójában végletekig pesszimista: nagyon is azt sugallja, az emberiségen csak a csoda segíthet. Valahol sokkoló.
A szerkesztetlenségért a második mondatban mindenesetre önmagában kár.

Azt is a generációs különbségnek tudom be, hogy lehet akármilyen nyakatekert, semmitmondó, következetlen és sehová sem vezető az írás, ha cyberpunk elemekkel, (hent, hent, hent!) a témában bebetonozott stílus-klisékkel alaposan megtűzdelik, akkor a közönség automatikusan kiválónak ítéli.

Az mindesetre fájt, hogy milyen kevesen vevők a paródiára. Vagy az iróniai iránti érzék fogyatkozott meg, vagy az utánam következő generáció ennyire véresen komolyan veszi magát, vagy…

A Mond-féle végítéletek ugyanis paródiák: az ún. hard sci-fi és önmagában a very, very hard science paródiái. Hogy ki mit próbál még ezen kívül belemagyarázni, vagy számon kérni rajtuk, azon nem is vagyok hajlandó elgondolkodni sem.

Mint ahogy azon sem, hogy vajon mit is tanítanak irodalom címén a mai gimnáziumokban? Tudom, felmerült már a Solarián, hogy Gogolt nem is kellene…

„Magyarok a Zűrben!”

Mailben kicsit összeszólalkoztunk Andrással (szoktunk ilyes dolgokban) a magyarság ábrázolásáról a sci-fiben.
Mivel mostanság kissé szűk a Neten tölthető időm, így a szokottnál is homályosabban fogalmaztam.
Tehát, azt akartam mondani, amit talán Dévényi fogalmazott meg, mindenesetre mestere volt a gyakorlatának. „Kis nemzetek jövőjéről leginkább csak a paródia eszközeivel lehet beszélni.”

Súrlódásaink abból fakadtak, hogy vén ogreként én bizony nevetségesnek tituláltam a jelenünket és múltunkat is.

Ez bizony elnagyolt, bár e véleménynel nem vagyok egyedül. A Hobo Vadászat lemezen a narrátor azt mondja:
„A magas rangú külföldi vendég történelemkönyvet olvas, és halálra röhögi magát.

De valóban, a kép ettől árnyaltabb, szóval pontosítok. A jelenünk tragikus, a múltunk pedig szégyenletes. A múlt szégyenletes cselekedetei egyenesen vezetettek a jelen tragédiájához (Melyet sokan tragikomédiának látnak, pedig a nevetségességen már régen túl vagyunk. Ez élethalálharc, elvtársak!), a jelen tragédiája miatt pedig jövőnk fölötte kétséges. Ennyiben tehát a jövő nevetséges voltára tett állítás sem igaz. Lehet, hogy a magyarság jövőjéről beszélni színtiszta fikció.

A szégyenletes múltról majd alkalomadtán, ha felélesztem a Polit(e)bürót, most arról az örvendetes jelenbéli dologról, hogy azért valamiben egyetértettünk: szükségtelen a fantasztikumban a mélymagyarkodás, a magyar témák erőltetése. Hogy miért tartjuk szükségtelennek, feleslegesnek, arra ketten kétfelől jutottunk, de a konklúzió a lényeges: magyarkodni tehát nem fogunk.

A magam részéről ugyan ezt már előzetesen meg is szegtem, mert a Hipergalaktikában majd kijövő írásom címében és tartalmában is érinti a magyar jövőt, de tényleg csak érinti. És no mélymagyarkodás. Viszont, cyberpunk iránti viszolygásom ezzel a novellával megszülte életem első, és valószínűleg egyetlen CP alkotását. Ennyit a könnyelmű kijelentésekről.

Viszont, a magyar történelmet régóta tervezem fantasztikusítani, de csak egyetlen, jól definiált módon, az Ars Magica univerzumában. Mert azt valóban kihívűásnak érzem, hogy a valós tényekhez, figurákhoz igazítsa az ember a fantasztikus történetet.
Viszont az is kellene, hogy legyőzzem a fantasy-írás iránt érzett belső ellenállást. Ami pedig hatalmas. Szóval, csendesen kérdezem, hét éve még adtak is ki Ars Magica könyveket, él még a dolog? Van magyar egyesület rajongói társulat vagy ilyesmi?