A dolgok állása 2

Lévén az ún. Kádár korszak gyermeke, eddig meglehetős szellemi ellenállást fejlesztettem ki magamban olyas sommázatok ellenében, miszerint a Kádár kor jóvátehetetlen erkölcsi károkat okozott a magyarságban. Azt gondoltam, hogy nem tett ahhoz már semmit a gulyásbolsevizmus, ami nem volt benne eleve (vö. szomszéd tehenének szomorú életkilátásai) [1]. Most sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem így van, de magabiztosságom megrendült, kétségek rágnak (vö. titkos féreg foga). Nem vagyok benne bizonyos ugyanis, hogy azon dolgok, amelyek mostanában (értsd elmúlt két hét) tapasztalhatók Alsó Merániában, honnan is eredeztethetők.

A.

Olyan fokú aljas, haszonleső szervilizmus, amivel tegnap kerültem szembe, talán még a Trónok Harca cselekményéből és jellem-menazsériájából is kilógna. Eljátszom a gondolattal, hogy Martin tett néhány kirándulást kis hazánkba, majd hazamenvén finomított/tompított/szelídített némiképpen a tapasztaltakon, és ebből lett a regényciklus.

Szóval. Valaki lovasedző. Ami nem azt jelenti, hogy lóhátról dzsidával ösztökél gyorsabb mozgásra szerencsétlen maratoni futókat – bár ebben is lenne ráció. Hanem, hogy a földön, az ő két lábán állva tanít lovagolni mindenféle korú embereket, kik ekképpen lovon ülnek. Ezen kisebb és nagyobb dedek közül egy, megtanulván a lovallást kicsinyég (vö. haza és haladás), elindult vala egy versenyen, és meg is nyeré azt. Nem nagy ügy, gyerekek, pónik/kicsiny lovak – a nagy, nemzeti lovarr szervezet erről eddigelé lenézőleg nyilatkozik, mintegy. De most! A Pegazus [3] nevű lovarr szaglapban e versenyről tudósítmány jelen meg. Hallga csak! Illetve figyelmezz, ó, honfi!! Képekkel! Mivel valaki tanítványa is leképeződött, hát, szokásokkal ellentétben az inkriminált lapszám beszerződ. És a versenyről írott tudósítmányból legott megtudható lett lészen, hogy milyen haláli jó fejek is a hon sztáredzői, mert leereszkedének ők páratlan tehetségű tanítványaikkal e kisded versenyhez, megjelenésükkel emelvén az színvonalat [4], mintegy. Namármost, tényálladék, hogy i.) a sztáredzőkön, kik nem mellesleg a lovarr szervezet vezetőségének tagjai, mintegy, más edző nem neveződött meg az czikkben, ii.) sztáredzők tanontzai közülend csak egyetlen kisded ére el helyezést, iii.) valaki tanítványa, és még egy a nyertesek közül leképeződött, de nem kapák meg képaláírásban a helyezésük megnevezését. Tudjátok mit, feleim? Menjetek ti a jó, talpnyaló anyukátokba!

B.

Az ukrajnai események magyar reakciói. Erről nem is mondanék többet. Süllyedjünk el csendben, elvtársak! Egy cuppanást se!

Jegyzetek:

1. Dózsa György, Szapolyai, Verbőczy, labancok, kurucok, Kossuth Lajos, vasútpanama, Galilei kör, Károlyi kormány, Tisza gyilkosság, Meckenen átadása az antantnak, vörösterror (résztvevők névsora az átkosbeli utcanévtárban), fehérterror [2], frankhamisítás, személyi kultusz Horthynak (ami ellen a kormányzó erősen tiltakozott), zsidótörvények, munkaszolgálat, nagy és kisnyilasok, AVÓ, személyi kultusz Rákosiéknak (ami ellen ők cseppet sem tiltakoztak), padlássöprés, kitelepítés, pártház ostrom a Köztársaság téren. Mindeközben följelentésírás és olvasás éjjel és nappal, meg persze reggel. OK, nálunk azért Szent Bertalan éjszakája [vö. Castameri esők] nem volt – nyilván csak azért, mert nem jutott eszünkbe e lehetőség.

2. Erről keveset tudunk, mert ellentétben a bolsikkal, az ellenforradalmi rendszer nem dicsekedett az aljasságaival. Szégyellte, mintegy.

3. Hogy a pegazus az irodalomnak van fenntartva, abban a körben nem zavar senkit. Ló, szárnya van, kit zavar? Emberek! Lovas körökben úgy mondják el az ismert vicc poénját, hogy „Nem vak az! Bátor!”. Mit várhatunk?

4. Ezekkel a fölemelő leereszkedésekkelvan már tele a hócipőm!

Hogy unlak már!

Hogy unlak már!
Pedig
tán a barátom vagy,
biztosan barátom voltál,
de most, ha látlak
csak acsarogsz
belekapaszkodsz
minden
szir-szarba,
szalmaszálba,
szellőbe.
Azt hiszed,
a szir-szar lesz a homokszem, ami megcsikordítja a gépezetet,
a szamaszál lesz a pajszer, ami kimozdítja a helyéből a börtönkaput,
a szellő lesz a vihar, ami elsöpör minden mocskot amit, akit nem szeretsz.
Pedig
a szir-szar csak szir-szar
a szalmaszál csak szalmaszál
a szellő csak szellő.
A gépezetet akkor áll meg, ha kifogy a nafta,
amit te töltesz belé.
A börtönkapu azzal a kulccsal nyitható,
ami a te a zsebedben lapul.
A mocskot pedig vasvillával takarítják el,
amit neked kell megmarkolni.
De addig is,
míg ezt föl nem érjük
ésszel,
tőled s tőlem
függetlenül, mire Húsvét jő,
talán lesz némi szerencséje
ennek a szerencsétlen országnak,
és senki sem hazudja el a választásunkat,
a tiédet és az enyémet,
a miénket,
így vagy úgy,
lesz választás,
és lesz választásunk
választani, amit
valaki már választott
valamikor egy valódi rettenet idején.
Választjuk a békességet,
a végét ennek a szánalmas acsargásnak,
a sok
szir-szarnak,
szalmaszálnak,
szellőnek.
Tán utána nem is unlak már,
a társaságodba vágyom,
a társaságomba vágysz,
és értelmes dolgokról,
beszélünk borocska mellett,
nem szir-szarról,
nem szalmaszálról,
nem szellőről.
Unlak már unni téged.
Így, húsvét előtt.



"...hanem azt, aki lesz, akárki,
ki elõször mondja ki azt a szót,
ki elõször el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentõ, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hõs pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!"
Az egész itt.

Bajszőnyegszövők – a hónaljszegély

Ez az én hajszőnyegem-bajszőnyegem, és ez egy igen kicsi szőnyeg.

Csak két csomó.

Ez van, ha valaki kopasz…

Odik.

Bezzeg a másik szőnyeg!

Az igazi.

17 fejezet!

Tetszett mi?

Az a bizonyos parodisztikus, parabolikus, ironikus vonulat…

A hónaljszőr szegély!

Hogy odamondta nekik!

Mekkora író!

Mély gondolkodó…

Megszámoltad, hány szál hónaljszőr kell a két méterszer két méteres, mondjuk legalább fél centi vastag szőnyeg leszegéséhez?

Fuck!

Nem?

Eschbach sem.

De talán megbecsülte a számot, és jót röhög rajtad.

De az is lehet – valószínű –, hogy nem. Csak leírta, mert olyan kurva jól hangzik.

És jót röhögött rajtad.

Hónaljszőr szegély!

Te meg, iciri-piciri mind bevetted!

A mély gondolkodó nagy, germán iróniáját…

Evett legalább ananászt előtte?

Az én szőnyegem csak két csomóból áll.

A hónaljszőr nagyjából ennyire elég, ha be akarod szegni…

Egy élet munkája, egy élet hónaljszőre…

De te véded! Kifogásokat keresel, mentségeket találsz…

Irónia, szatíra, paródia, mi?

Az egész könyvben, pár szál hónaljszőrön kívül a leghalványabb utalás, célzás ilyesmire, sőt a humor legkisebb jele nincs, az iróniáról nem is beszélve. Nem találni a kikacsintást, hogy igen, mindez zárójelben értendő mintegy, nem kell komolyan venni benne a sci-fi klisék és olcsó megoldások óriási trágyakupacát, mert azok is parodisztikusan ábrázoltattak, az egész korunk és benne a sci-fi torz, íves tüköre, az emberi gyarlóságaink felnagyított, kifordított, ezért hiteles ábrázolása.

Találtál ilyesmit benne?

Nem?

De kerestél, mi?

Mert te is olyan kurvára mély vagy!

Ennek ellenére, téged kurvára megvezettek, barátom!

„Komoly” sci-fi adott el neked az író és a kiadó, mert a kiadó sem találta meg benne (nem is kereste, vélem) a filozófiai/politikai/antiklerikális/anti sci-fi pamfletet, amit az író nem is szándékozott beletenni. Vagy ha igen, hát kibaszottul nem sikerült neki.

Te meg, hagytad átbaszni magad, mert te biza sci-fit akartál olvasni, dehogy is akartál filozófiai/politikai/antiklerikális pamfletet, és most átalbaszódván szégyelled a saját hülyeségedet, és keresed az önigazolást.

Inkább azt hazudod magadnak, másoknak, hogy két nagy, nem létező zárójelet vettél, minthogy bevalld, hogy a választásod szar volt.

Bugger!

Csapkodtad közben az oldalad a röhögéstől, a nagy, gúnyos, megsemmisítő leleplezésektől, a finom, rejtett poénoktól, vitriolba csomagolt társadalomkritikától? Fulladtál bele a narancs levébe közben?

Nem?

Almalébe?

Nem?

Tökital?

Azt se…

Fura.

Mosolyogtál legalább?

Azt se?

Én, ha Örkényt vagy Bulgakovot vagy Kornbluth-t vagy Polonyákot-ot olvasok, röhögni szoktam… Meg fulladozni. Na jó, a tökitalt meghagyom másoknak…

Legalább kínosan mosolyogni kellene ilyenkor.

Valami nem stimmel.

Hagyjuk!

Te látni AKAROD benne az iróniát, a szatírát, a paródiát.

Valamit, ami támogatja szaját ízléceszkédet ész elvárászockáidat.

Fulladj beléjük!

Egyébként…

Te mit is keresel itt?

Ja, hogy te vagy az olvasó…

Milyen olvasó?

Olvasós anyáról már hallottam, nagyanyám is volt valami ilyesmi… Ehhez volt valami fekete, gyöngysor-szerű izéje… Azt olvasta.

Meg.

Hogy te is olvasol valamit éppen…!?

Ó!

Pénzt olvasol?

Á, nem hiszem. Az nincs neked…

Persze lehet, hogy van, csak éppen dögletesen zsugori vagy.

Ne tagadd! Az vagy!

Máskülönben miért is számolgatnál meg minden betűt, amiért pénzt adsz?

Nyálcsorgatva várod, hogy a kiadók leárazásra tolják a könyveiket.

Sőt még mások pénztárcáját is védeni szoktad a szerinted fos könyvek vásárlásától…

Egy önfeláldozó hős vagy!

Lelopod az internetről a szöveget, majd a szabadsághős pózába vágod magad…

Szánalmas tolvaj…

Vagy olyan izét olvasol, mi? Olvasót. Az ujjaiddal kell… Meg imádkozni hozzá…

Kétlem, hogy imádkozol. Harcos ateista vagy, hited az nincsen néked, illetve egyvalamiben nagyon hiszel: magadban. De magához csak a hülye imádkozik…

Mondjuk, ezt is kinézem belőled…

Nagyanyám olyan kis szentképeket hozott haza vasárnaponként, az imakönyvébe dugta, én meg persze megkerestem. Néha érdekes volt.

Mutatsz szentképeket?

Nem?

Hogy nem olvasót olvasol, hanem szöveget?

Ja, imakönyv!

Nem?

Mi?!!!

Éppen engem olvasol…

Baszki!

Te hülye vagy?!

Vagy szokás szerint engem nézel hülyének?

Nem hiszem el!

Ezt a balfaszt!

Ilyen nincs. Hogy igyekeztem ezt elkerülni!

Szerintem szokás szerint egyszerűen hazudsz.

Valószínűtlen, hogy az én olvasóm lennél. Mivel nekem nincsenek olvasóim.

Félre ne érts! Nem bánkódom ezen.

Szándékos intézem így.

Amikor pár évvel ezelőtt végiggondoltam, hogy milyen volt azelőtt írni, hogy te is bekerültél a képbe, és azután, hogy bepofátlankodtál az életembe, úgy találtam, előtted sokkal kellemesebb volt. Amikor nem kellett számolni veled.

Utálnám, ha olvasóim lennének.

Még éppen te…!

Micsoda faszság lenne, ha valaki azért olvasna el valamit, mert én írtam…

Neki…

Nonszensz. Nem is ismerem…

Nem írhatok neki. Nekik.

Nem is akarok…

Ezeknek?

Neked?

Persze, csak a gondolatkísérlet erejéig – a gondolat, ugye, az végül is ingyen van –, tegyük fel, hogy azt olvasod – ezt – amit én írtam. Ez akkor is egy kibaszott paradoxon: te nem lehetsz az olvasóm, mégis engem olvasol éppen, hiszen ezt a szart én írtam…

Bakker!

Fuck!

Mit tegyünk?

Én a helyedben most abbahagynám…

Mindketten szépen hazamehetnénk, senkinek sem esne bántódása.

Önérzeted nem szenvedne csorbát, tarthatnál engem továbbra is gőgös, ámde ostoba fasznak, mint eddig…

Mégis itt vagy…?

Nem értelek.

Valami perverz vagy, vagy ilyesmi? Olyan mazo-izé?

Tudod, hogy bántani foglak.

Mert utállak.

Nem vagy az olvasóm.

Kibaszott nagy tévedésben vagy, bazmeg.

Leledzel mintegy.

Te azt hiszed, én érted vagyok.

Hogy amit írok, azt neked írom.

Szórakoztatni akarlak…

Történeteket mesélek neked…

Mélyértelmű gondolataimat művészi köntösbe öltöztetve mintegy vezetem elibéd…

Kiszolgállak, mintegy.

Hát, már megint világokat kell összedöntenem benned: egy nagy, büdös, rongybatekert lófaszt!

Szart se függ az életem, a megélhetésem tőled. Ez nem Amerika, wazze!

Abból a pénzből, amit a bótba’ hagysz a könyvé’, az írók faszt se nagyon látnak.

Szóval, ne ringasd magad hiú ábrándokba, hogy megvehetsz engem.

Hogy eladom magam neked bármilyen értelemben, beleértve a hízelgést és a seggednek rojtosra nyalását.

Lófaszt inkább a seggedbe!

Nem vagyok eladó.

Másnak ingyen is, neked pénzért se…

Még a végén kitalálnád, hogy a pénzedért az ízlésedet is kiszolgáljam!

Az íszléceszkédet…

A drágaszágodat.

Megmutattam már, milyen az íszléceszkéd, és mennyire a tiéd.

Loptad!

Gollam.

Ez jutott neked.

De azért örülj csak neki!

Dédelgesd! Simogasd! Fényesítsd!

Nem kell az ujjadra húznod, máris láthatatlan vagy…

Beolvadsz vele a többi közé.

De, ha jól érzed magad a nyájban, ha nem, engem mindenképpen hagyjál már békén!

Nem neked írok.

Magamnak írok, és persze annak, aki hajlandó olvasni. Aki elvárások nélkül, nyitott elmével, a kisgyerek kíváncsiságával és a felnőtt felelősségével közeledik a szövegeimhez.

Esélyt ad nekik.

De ez nem te vagy.

Definitely.

Megint mondom: hagy abba!

Bugger!

Te tényleg perverz vagy!

Nem fáj?

Egyértelmű, nem vágtam elég mélyre…

Neked tényleg tüzes vas kell…

Ó, bassza meg!

Te kéjelegsz ebben.

Átbasztál. Volt pofád…

Csapdába csaltál!

Faszikám! Nem vagy semmi!

Ha tovább szarházlak, a te perverz kéjedet fokozom, tehát mégiscsak kiszolgálom az ízlésedet.

Fuck! Éppen, mintha az íród lennék.

Bozse moj!

Anyácska segíts!

Csak egy dolog miatt folytatom: hátha eljut hozzád az üzenet.

Megmutattam már, hogy milyen vagy. Nem tetszett, idejöttél, és pimaszul ágáltál miatta – ahogy szoktad.

De talán, esetleg, egy rövid ideig elgondolkodtál rajta, talán még változtatsz is rühes olvasói szokásaidon – és akkor már mindketten nyertünk.

Igen, a „rühes” minősítés volt. Tetves is lehetett volna.

Miért is ne, végül is könnyebb angolra fordítani…

„Tetves olvasói szokásaid.”

Faszán hangzik…

Nyilván már alaposan megsértődtél.

Kiváló!

Szarom rá!

Ahogy te is szoktál rám.

Nem érdekel a sértődésed!

Ahogy a sértéseid sem igazán érdekelnek.

Előre megfontoltan, aljas szándékkal és bűnszövetkezetben, ezerszer és számtalan formában, sokkal gonoszabbul megsértettél, megsértesz és meg fogsz sérteni.

Nem arra gondolok, hogy minek tartasz, minek nevezel, hogyan minősíted a munkámat – ez kurvára nem érdekel, megmondtam már, és el is mondom még számtalanszor, hogy miért nem: „inkompetens” a leginkább eufemisztikus jelző, mellyel véleményed illetem.

Más részről most tekintsünk el attól, hogy ilyen-olyan okból személyesen gyűlölsz, és személyemben akarsz megsérteni. Ne, hidd, hogy ha az írásomat szarházod, engem sértegetsz – csak elárulod, ki is vagy valójában.

A nép szaga nem Isten szaga!

Bár büdös.

A durva sértés részedről az, ahogyan olvasol – vagy nem olvasol.

Nem engem sértesz meg, nem az írót vagy a szerkesztőt. Az a tény, hogy a szöveget egy másik, hozzád hasonló értelmes és érző élőlény, lelkes állat, ún. ember alkotta, így illene felismerni benne, igyekezetében, magadat, a saját igyekezetedet, a posztmodern, individualista, liberális világban minden értelmét és jelentőségét elveszítette. Ugyanekkor a modern kritikai megközelítés ki is zárja a szöveg megértéséből az alkotót és az alkotói folyamatot – ergo, se így, se úgy nincs kit megsérteni.

Persze már ez a bizonyos éppen divatos kritikai megközelítés – a szöveg dehumanizálása – önmagában is orbitális nagy sértés.

Egyelőre még ott tartunk, hogy az írók – pár kivétellel – emberek, és embereknek írnak.

Akkor mi a faszt akarsz itt dehumanizálni?

Magadat? [1]

Ó, neked persze ebben is a nagy büdös szingularitás kellene, mi?

Imádkozz csak, megkapod még!

Csak, tudod, ha Mikuláskor a seggedet teszed az ablakba, ne csodálkozz, hogy reggel egy nagy lófaszt találsz benne…

Az egész irodalmat sérti, ahogyan a szöveghez közeledsz, ahogyan olvasol, vagy nem olvasol, annál nagyobb sértés, hogy erről esetleg még csak nem is tudsz.

Ebbe szocializálódtál bele a tetves interneteden, a vessző, barátaid [2] melengető körében.

Gratulálok hozzá! Csókoljátok meg egymást.

De nekem nem kellesz.

Nem te kellesz.

Nincs szükségem rád.

Én elírogatok magamnak, a fióknak, ahogy eddig.

Meg tudom tenni. Meg akarom tenni.

Te viszont nem tudod megtenni, hiába akarod remegő igyekezettel. Nem a fióknak írást: fiókot vehetsz a boltban, akár az egész odúdat berendezheted csupa fiókkal, és a temérdek fiókba temérdek ún. kéziratot rejthetsz…

Akkor sem tudsz írni, legalábbis képtelen vagy mások számára (a barátaidat [2] hagyjuk ki most!) élvezhető formába rendezni betűket, szavakat, mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket és könyveket és köteteket.

Marad az olvasás, bár nem értem, hogy úgy, ahogyan olvasol, miért teszed egyáltalán. Mindegy. Más perverzitásodnak és következetlenségednek is tanúja voltam már…

Az olvasáshoz viszont rám van szükséged.

Az íróra.

Hoppá!

Én meg nem adom meg neked!

Inkább letörlöm a háttértáraimat, beszántom, és sóval behintem őket, minthogy olvassál tőlem.

Kizárt.

Élősködjél máson, betű-tetű!

Kotródj!

Így már abbahagyod végre az olvasást!?

Megsértettelek már eléggé?

Ja, persze téged nem lehet, olyan vastag a bőr a pofádon…

Plíz, kérlek…!

Tűnj már el! Unlak…

Mégis itt vagy?

A kíváncsiság megölte a macskát…

Elég dühös vagy már esetleg, hogy szokásaiddal ellentétben képes legyél oda is figyelni, arra, amit olvasol?

Akkor most elmondom, hogy mik az én elvárásaim azzal az emberi (sentient and sapient) lénnyel szemben, akit olvasónak neveznék. Léteznek ilyenek, még ha te nem is igen találkoztál velük. Fel sem ismernéd.

Akit olvasónak neveznék, olvasna.

Sőt újraolvasna.

Akit olvasónak neveznék, nyitott, kíváncsi és eredeti elme lenne. Legalább olyan nyitott, kíváncsi és eredeti, mint az írók, akiket olvas.

Akit olvasónak neveznék, elgondolkodna a szövegen. Megpróbálná megérteni, kihámozni az értelmét, az értelmeit, nem önmagát belemagyarázni, és ha ez nem sikerül, megsértődni.

Akit olvasónak neveznék, nem önmagát keresné a szövegben, nem szeretné saját képmására gyúrni a szöveget, így meg se’ haragudna rám azért, mert én nem ő vagyok.

Akit olvasónak neveznék, nem akarná átírni a szövegemet, hanem tovább írná magában.

Akit olvasónak neveznék, felismerné a nyelvi játékot, a nyelvi kifejezésmódokat, és nem helyesírási hibának értékelné őket.

Akit olvasónak neveznék, érzékelné és értékelné az iróniát. Lenne neki humora és nem venné olyan véresen komolyan magát, mint te.

Akit olvasónak neveznék, tisztában lenne saját érzelmi, értelmi, tapasztalati korlátaival, és képes lenne túllátni rajtuk. Még ha nem is tapasztalta volna meg, amit olvas, képes lenne elhinni az írónak, hogy hősei tudnak, éreznek, tapasztalnak olyan dolgokat, melyről neki dunsztja sincs.

Akit olvasónak neveznék, nem időtöltésből olvasna. Nem eltöltené az idejét a könyvvel, hanem kitöltené idővel a könyvet. Helyére tenné.

Akit olvasónak neveznék, nem fogyasztói elvárásokkal és előítéletekkel közeledne a könyvhöz, hanem szeretettel, alázattal és türelemmel, kalandvággyal és kíváncsisággal.

Akit olvasónak neveznék, nem baszná le a szöveget az első bekezdés, oldal, fejezet után, mert valami ütközött fennkölt ízlésével, hanem amit elkezdett, azt az utolsó bötüig végigolvasná. Mert tudná, hogy még a nemszeretem szöveg is megtaníthatja valamire, kinyithat benne egy addig zárt ablakot.

Akit olvasónak neveznék, nem hibát, hanem az élvezete forrását keresné a szövegben, mert az olvasás csak neked kínszenvedés, önként vállalt mártírum. Annak számára, akit én olvasónak neveznék, az olvasás legnagyobb élvezetek közé tartozna.

Akit olvasónak neveznék, veled ellentétben, tudná, hogy rám van utalva, ezért nem diktálna, nem követelőzne, nem szarházna szanaszét és nem taposna belém. Nem szellentene a társaságomban.

Akit olvasónak neveznék, tisztelne picikét. Nem úgy tisztelne, ahogy te tiszteled az ízlécszkéd nagyformátumú kiszolgálóit, ájult, kritikátlan, fanatikus tisztelettel. Nem. Úgy tisztelne, mint az ugyanazon célon dolgozó munkás a másik munkást: mint piramisépítő (OKJ 234-111-08) a másik piramisépítőt. Kezembe nyomna egy hideg sört, ha látná, hogy kimelegedtem és megszomjaztam.

Akit olvasónak nevezek, képes lenne megbocsátani. El tudna nézni egy hibás jelzőt, egy rosszul elhelyezett hangsúlyt, egy felszínesebb karaktert, egy elfásodott dialógust. Ha nem tetszene neki, amit tőlem kapott, legközelebb meggondolná ugyan, hogy kérjen-e még belőlem, de esetleg adna másik esélyt, akkor is, ha úgy érezné, hogy előtte hibáztam.

Akit olvasónak neveznék, annak a szívében szeretet lenne. Szeretne engem. Az írót. A szerkesztőt. A lektort, a korrektort, a grafikust a tipográfust, a tördelőt is szeretné, mindenkit, aki a könyvet a kezébe adja. (Na jó, a HaszonLeső Harcsát nem szeretné, de a könyvterjesztőt a világon senki se szereti… Még önmaga se szereti saját magát. A könyvterjesztő csak a pénzt szereti.) Szeretne engem, és tudná, hogy én is szeretném őt – ezért adnám neki a kínkeservben megszületett szövegeimet.

Na, ő az, akit olvasónak neveznék!

Nem téged!

Haggyá má’!

Nonszensz!

Faszt képzelsz te magadról?

Puruttya jószág!

Jegyzetek:

[1] Ezt a viccet már mondtam. Lapozz vissza!

[2] Ezt a viccet, bár meg nem érdemled, most megkapod ajándékba, hogy lásd, milyen nagyvonalú, nagyszabású és következetlen vagyok. A legjobb lenne, ha nem olvasnád el, de mit lehet tenni? Szóval…:

Van egy junkie, aki annyira szétdrogozta már az agyát, hogy a mindennapi életben is csak úgy tud eligazodni, hogy az alapteendőket kis kartotéklapokra írja, így, ha valami váratlan inger éri, kikeresi a kartotékból a megfelelő lapot, és aszerint cselekszik, amit olvas. Egyszer csengetnek. Hohó! Előveszi a kartotékját, kikeresi: „CSENGETNEK Teendő: megkérdezni, hogy ki az!”

– Ki az? – kiabál ki az ajtón.

Kívülről kis motozás, papírzörgés után ez hallatszik:

– Mi vagyunk azok, vessző, a barátaid!

Liber all - last update

Le akartam már zárni ezt az ostoba ügyet, de sajnos nem megy.
És sajnos ezúttal nem a libériások miatt, hanem Írószövetségünk (öncenzúra) elnöke akasztott ki.

Sajnos a bajok mélyebbek ebbben az országban, mint azt bárki is hiszi szocdem, liberális vagy konzervatív oldalon. Mindenki a demokráciáról papol, de valójában senkinek halvány dusztja sincs arról, mi is a demokrácia [1] - vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák.

Egyet tudnak, kiválóan megtanulták, avatott mestereik voltak (Dantontól Gerőn át Gorbacsovig): nagyszerűen el lehet bújni az ún. "népekarat" mögé és totalitárius gazemberségeket cselekedni. [3]

Miért is írom ezt? Mert Írószövetségünk (öncenzúra) elnöke elnyilatkozta magát a Heti Válaszban:

"Az Írószövetség sem a Fideszé: jóval korábban alapították, mint a kormánypártot. Az persze nem titok, hogy a konzervatív értékrend áll hozzánk közel, ha politikai-közéleti szempontból közelítünk. Ha szakmaiból, akkor kiderül, hogy nem egy kaptafára szabták több mint kilencszáz tagunkat: a sci-fi szakosztálytól kezdve az avantgárdig sok irányzat fellelhető nálunk. A világszerte terjesztett hazugságok megítélése viszont nem esztétikai, sőt, nem is világnézeti kérdés. Egyszerűen erkölcsi. Ilyen ösztönzésből és civil nyomás hatására fogalmaztuk meg a nyilatkozatot. "

Egyetlen igaz mondat ("A világszerte terjesztett hazugságok megítélése viszont nem esztétikai, sőt, nem is világnézeti kérdés.") köré ordas ostobaságok és csúsztások ilyen halmazát önteni csak a toll embere képes.

Mert én bizony civil vagyok (a bekezdés értelmében) és soha, semmiféle nyomást nem fejettem ki az Írószövetség elnökségére, hogy a nevemben nyilatkozzanak. És egyetlen Szövetségbeli kollégámról sem tudok, aki nyomást fejtett volna kifelé...

Hasonlóan (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) az SF Szakosztály létezésére hivatkozni, mint a sokszínűség fenntartójára (egzotikum, ugye, elvtársak, csont-orrpálcikás, jövőtől bódult benszülöttek, etc.), amikor fennállásunk alatt a Szövetség írott kiadványai (melyekre tavaly már nem akadt pénz - természetesen) soha, egyetlen eseményünkről nem tudósítottak utólag sem, mintha nem is léteznénk, bezzeg a 200 példányban kiadott alanyi kötetek bemutójáról nyelvlógatva...

Emiatt aztán, annak ellenére, hogy a (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) elátkozott nyilatkozat tartalmával továbbra is egyetértek, csatlakoztam a Szakosztály leveléhez is, amelyet (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) elnökünknek írt Margit:


"Szentmártoni János
elnök úrnak

Tisztelt Szentmártoni János Elnök Úr!

Mint az SF-szakosztály elnöke, a szakosztály nevében nehezményezem, hogy Elnök Úr olyan politikai tartalmú nyilatkozatot tett, amellyel kapcsolatban előzetesen nem kérte ki a szakosztályok véleményét. Tisztelettel kérjük, amennyiben az Írószövetség elnökeként tesz nyilatkozatot, előzetesen tisztázza a vezetése alatt álló szakosztályokkal, hogy mondandóját ők is magukénak vallják-e.

Elektronikus levelemet egyúttal megküldöm szakosztályunk valamennyi tagjának.

Tisztelettel

S. Sárdi Margit
az SF-szakosztály elnöke"


Jegyzetek:

[1] Attól, hogy nem hiszek abban, hogy a képviseleti demokráciánál még nem találtak ki jobbat - sőt! - [2], még tudom, mi az, hogy kellene működnie, mik a szükséges és elégséges feltételei a működésének, etc. Még azt is elismerem, hogy a van poztív oldala, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy kis közösségekben (városállam, maximum 10 000 lakosig), ahol mindenki ismer mindenkit, és működtetői megfelelően tájékozottak, bölcsek és becsületesek, még működhet is. Platón meglehet, hogy köcsög volt (minden értelemben, bár éppen szexuális szokásai zavarnak a legkevésbé), de nem hülye. Alkibiadész kortársaként nagyon is tisztába került a demokrácia lényegével: a manipulálható hülyék többségének zsarnoksága. És azt is tudta, nincs rosszabb az ostoba zsarnoknál.
[2] Kommunizmus, ugyebár.
[3] Mielőtt balliberális barátaim dorombolni kezdenének: az ő oldaluk vezéreire, középkádereire és egyszerű szimpatizánsaira ez ugyanígy vonatkozik. Még a kocsmaaaztal melleti vitákban is.

Liber all - an update

Az eltkozott, gyagya levél körüli szakavarás folytatódik, ma ide torkollott:

"Kérem az illetékest, hogy távolítson el a levlistáról, mert nem igazán szeretném ugyanannak a beszűkült, rákfenés ostobaságnak a végtelen számú permutációját olvasgatni, mint ami miatt kiléptem."

Most azért tudnod kell, hogy mi is az a beszűkült, rákfenés ostobaság, és mit jelent a végtelen számú permutáció.

Kilépésével oly meggyőzően demonstráló egykori tagtársunk (aki mellesleg megjegyezve, szagosztályi rendezvényeinket magos jelenlétével csupán akkor tüntette ki, ha ő maga, vagy elbarátai szereplésére (vö. önfény) került sor, máskülönben látványos távolmaradásával minősítette a munkánkat, esetleg reá oly jellemző nyiltsággal és őszinteséggel, utólag még furkálódott is az íventek ellen itt-ott) e levlistán a maga 4 levelével összesen 41 elektronikus üzenetet olvashatott. Ugyan szinte teszőleges számsorozat tarthat a végtelenhez, de a 37 ettől még igen messze áll. Különösen akkor, ha a maradék levélváltás nagyobbik részét kilépett tagtársunk elveivel rokonszenvező mélek tették ki, melyek értelmeszerűen nem permutálhatták végtelenszer a beszűkült, rákfenés ostobaságot.

Ugyanis szövegeződik egy levél, melyet a Szakosztály részéről szándékszunk küldeni a (öncenzúra)agyú elnökségünknek. Tiltakozásul mintegy.

A vita, melyben elárulhatom, a "beszűkült, rákfenés ostobaság" részt egyedül én képviselem, mivel attól próbálom vissztartani a Szakosztályt, hogy a (öncenzúra)agyú elnökségünkhöz hasonló hibát ne kövesen el, azaz ne tegyen a tagsága nevében politikai nyilatkozatot, csupán helytelenítse a (öncenzúra)agyú elnökségünk antidemokratikus gyakorlatát.

Mivel helytelennek érzem, hogy egy zárt levlistáról mások megnyilvánulásait nyilvánossá tegyen, viszont a magaméval azt teszek, amit akarok, ismerkedj meg, kérlek "beszűkült, rákfenés ostobaságom végtelen számú permutációjával" (ahol a végtelen tart 6-hoz), mellesleg a hiányzó részek ellenére is kiváló betekintést nyerhetsz a liberális gondolkodás végtelen toleranciájába, nagyvonalúságába és vitakultúrájába:

1. Mint mondtam, én támogatom, aláírom, ha jelezhetem, hogy a tiltakozásom a módszer és nem a tartalom ellen történik. Egyetértek, hogy gyorsan kell lépni, ha lépni akarunk. A tett halála szarakodás...
2. Könyörgöm, hol van abban az elátkozott nyilatkozatban a "kritikai hang elfojtása és a gondolkodók kontrolljának elhallgattatása"? Vagy más szöveget ismerünk? Én egy tiltakozólevélet olvastam az ellenoldali megmondóemberek egyoldalú propaganda és hecckampánya ellen, egy hang sincs benne fenyegetésről, elhallgattatásról. Amilyen tartalmú támogatólevelet mellesleg a baloldali és liberális értelmiség számolatlanul írt alá az elmúlt húsz évben. Ezek a balfékek az elnökségben önkényesen és antidemokratikusan jártak el, hogy ezt nem magánemberként tették. Ez ellen én is tiltakozom, sőt én konzekvenciákat várnék a Szövetségtől. Úgy látom, nekem is kell nyílt levelet írnom...
3. Dehogy akarok én vitatkozni! A liberális gondolkodás saját érvrendszerén kívül nem fogad el érveket - ergo nekem nincsenek érveim. Örömmel és egyetérzéssel aláírom azt a levelet, mely az elnökség eljárása ellen tiltakozik. Nem írom alá azt, mely egy ellentétes töltetű politikai nyilatkozattal egyenértékű. Mert itt éppen ez történül... Ha a szakosztály akar egy ilyen politikai nylatkozatot tenni, akkor ne szakosztályként tegye, mert ebben a szakosztályban van legalább egy tag, aki nem ért ezzel egyet - éppen én - hanem az Írószövetség individuális tagjaiként sorakozzanak egymás mellé.
4. ...én imádom kissé csuszamlós érveléstechnikádat, de én erről kérdeztem: hol van nyoma is ennek: a "kritikai hang elfojtása és a gondolkodók kontrolljának elhallgattatása"?
5. ...te tudod, hogy mit beszélsz? Vagy ha beindul az szadesz rutin, elhagy az iróniaérzéked? Különben minden válasz, amit a leveleimre kapok az állításomat erősíti.
6. ...egyszerű kérdést tettem föl, ködöt kaptam válaszul, most meg azt, hogy őrült vagyok. Erről beszélek: ha valaki más véleményen van, mint ti, az csak őrült lehet. Ez a szadesz rutin. Nem kell okvetlen pártigazolvány hozzá... Nem haragszom, csak kicsit csalódtam: azt hittem, te tudod, hogy néz ki egy érv... :-) Nem megy át, hogy itt a két fél egymásnak háttal állva mantrázza saját hiedelmeit? Én nem vagyok sem fideszes, sem a kapitalizmus baloldalán álló, de ha látom, hogy egy földön felvőt rugdosnak azok, akik előtte kizsebelték, akkor nem állok be rugdosni. Sőt.

Én ezt most nem kívánom kommentálni, egyelőre maradjunk a tények rögzítésénél.
Csak egy magyarázó kiegészítés: a földön fekvő, az nem a kormányunk. Az Magyarország. És tudjuk, kik zsebelték ki...

Könyvégetés

Az utolsó lennék, aki máglyára vet egy könyvet.

Pár könyvpalotát (mindet) már nagyobb kedvvel felgyújtanék, különösen, ha, tudnám, hogy megpörkölődik a tüzében a (Haszon)Leső Harcsa bajsza. Az a baj ezzel, hogy bizonyára örülne a tűznek: besöpörné a biztosítási pénzt, oszt’ a könyvekkel se kellene többé vesződnie. A könyvpalota helyébe meg építene valami egészen mást, ami még nagyobb hasznot hoz. Kocsmát és vagy kupoldát, például.

De igazán nagy kedvem a rossz fordítások elkövetőinek máglyára vetéséhez lenne. Csak azért, hogy tudják, milyen érzés égni. Hiszen csapnivaló szaktudásukkal, és/vagy azzal a gőggel, amivel munkájuk tárgyához állnak, maguk is könyvégetők.

Leégetik a könyvet.

Sokszor annyira, hogy az író sokáig nem kap második esélyt.

Ezek a pökhendi, önjelölt zsenik szarrá gyaláznak kitűnő szövegeket, megsemmisítenek írói szándékot és stílust, nem vesznek tudomást a szövegben ábrázolt idegen kultúráról, vagy hibás, szánalmas magyar analógiákkal helyettesítik azt, amiről fingjuk sincsen. De legfőképpen jobbak, stílusosabbak akarnak lenni az írónál, okosabbak az olvasónál. Tudom, volt kitől örökölniük ezt az attitűdöt, „hála” a boldog emlékezetű kilencvenes éveknek [1].

Volt egy reményem: ahogy egyre többen bírják az angolt, vége lesz a tobzódásuknak. Ez csak illúzió: inkább egyre többen csatlakoznak, egyre többen fordítanak – rosszul.

A múlt hét közepén jött el az a pillanat, hogy elhatároztam, angolszász szerzők műveit ezután csak eredetiben olvasom, vagy, ha harminc évvel ezelőtt fordították.

Elég volt!

Erre az elhatározásra még csak nem is holmi közepes sci-fi harmatgyenge fordítása miatt jutottam. Az a helyzet, hogy a feleségemmel Dennis Lehane rajongók vagyunk (Kössz, Búkfaló!) és mindig alig várjuk a soros megjelenést.

Hát, megkaptuk. Megjelent a Hideg nyomon az Agavénál, azonmód le is csaptam rá, de csak a múlt hétfőn jutottam hozzá, hogy olvasni kezdjem. És itt abba is maradt az ügy.

Az első mondat:

„Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben.”

Kiváló első mondat. Hogy irigylem. És még költői is.

Aztán jött a második:

„Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fája a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak.”

Mi van?

Fájt a foguk? A hajóknak? A halászoknak tán... Képzelem, hogy imádják a halat – fáj rá a foguk… El is hiszem, hiszen a férfiak a hajókon nem halásznak, hanem tartózkodnak.

Elgondolkodtam: nem elég, hogy sikerült mindjárt pár nyelvi közhellyel nyitnia, de ráadásul ilyet Lehane nem írhatott. Kizárt!

De hadd olvassam tovább!

A lap közepén:

„…és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Azzal nem is szőröznék, hogy a HELP WANTED-et nem illene szó szerint lefordítani, ez nagy gázzal még elmegy…

De jól láttam? A vártán? Crockett? Davy Crockett?

Crockett esetleg valamire vár tán? Együtt gubbasztva a bárral, süppedve a tenger felszíne felé a cölöpökkel… Egyáltalán, mi az a gub?

Itt abbahagytam. Ez nem lehet Lehane szövege. Ez a magyar ferdítőé, nevezzük csak a nevén: e dicső honfit Huszár Andrásnak hívják.

Nem önbizalom nélküli ember az illető: átírni valamit, hogy ennyire ellentmondjon annak, ami az eredeti szövegbe minden bizonnyal nem humorizálás céljából került bele, egyértelműen nagy önbizalomra vall. Bátorság ez. Vagy kozmikus méretű nem ismerete az amerikai, itt különösen a texasi kultúrának. Vagy az ismerete mindezeknek, de leszarása nagy ívben. A magyar olvasóval együtt. Aki nem mellesleg nyilván sohasem fog ilyesmit eredetiben olvasni a bátor fordító szerint.

Akkor tettem az első elhatározást: ezt a könyvet most szépen abbahagyjuk, itt az első oldal közepén, mert ezután csak rosszabb jöhet, és gyerünk, fel a legjobban elérhető idegen nyelvű boltba, és beszerezni az eredetit. Aztán vess öszve angolt és magyart, és vonj tanulságot lefelé. Majd a haza fényre derül.

Megtettem. Nem derült.

De megtettem a második elhatározást, amit már előbb említettem. Miért is?

A második mondat eredetiben így hangzik:

„Shrimpers mostly, an ocassional pursuer of marlin or tarpon, the boats are filled almost exclusively with men.”

Vagyis:

„Többnyire rákászhajók, alkalomadtán egy-egy, ami kardhalra vagy tarponra megy; akárhogy is, a legénységüket csaknem kizárólag férfiakkal töltik fel.”

Látsz itt jópofi foga fájást, tartózkodást? Lófaszt látsz! Lehane prózája szikár és kemény, nem nyünnyög, nem jópofizik, nem fogalmaz. Élőbeszéd, amit Kenzie mond el. Nem fogalmaz. Elmondja, Neked, aki mellé ültél a bárban…

Ironizál, az igaz, de nem az olvasóval, hanem a főhősön keresztül többnyire önmagával. Ahogy kell.

Mellesleg, ha már egy kurva bár kibaszott neve lefordul, miért nem fordul le a marlin kardhalra? Bár ez bizonyára generációfüggő, nekem a marlin kevesebbet mond, mint a kardhal: előttem a kardhal azonnal Spencer Tracy-t hozza föl, amint öreg halászként birkózik a nagy hallal… Persze, ki néz a mai huszonévesek közül Tracy-t, ki olvas Hemingwayt, ha nem muszáj.

De lássuk, mire vár még szegény Crockett az eredetiben!

A halálra!

Bizony, a saját hősi halálára!

„…took the HELP WANTED sign out of the window of Crocket’s Last Stand, a wharf bar perched atop ancient pilings that sag toward the sea.”

Azaz

„…és kivette a FELSZOLGÁLÓT FELVESZÜNK táblát a rakparti bár ablakából. A Crockett Utolsó Őrhelye a mólón, tengerbe süllyedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Ha már ablakából, akkor kivette, ugye, mert magyarok vagyunk, és a mi nyelvünkben az igekötők és ragok, kellemes egyetértésben, sok mindent jelölnek. Ha persze levette, akkor az ablakáról…

Bármi is a gub egyébként – üsse kő! – maradhatunk nála, bár egyelőre nem tudom, hogy kiderül-e valaha a szövegből, milyen állapotban van a bár. Lehet, hogy terpeszkedik a cölöpökön, és nem is gubbaszt.

De a last stand, az biza nem egyszerűen várta. Persze az is, ha csak az őrhely értelemben vesszük, de egyrészt a last stand végső kiállást is jelenthet (Crockettnél pontosan ezt is jelenti, ha tudnánk, ugye, kiről is van szó [2]), Lehane pedig nem archaizált a szövegben [4].

Lehetne persze várta, ha a helyszín valamiféle vicc lenne, ha Crockett nem lenne más, mint egy hódprémsapkás bohóc. Csakhogy nem az. Texasban pedig pláne nem. Mert Crockett Last Standja az Alamo. Alamo pedig az Államoknak, különösen Texas államnak a Példa, meg a Történelem, meg a Dicsőség, meg a Hősiesség, meg az Önfeláldozás, meg a Hazafiság. Tudom, hogy létezik Alsó Merániában egy nem is szűk populáció, akiknek pufók piros orcájára mindezen szavak csupán lenéző mosolyt csalnak, de talán ideje lenne ezt is átértékelni.

Nekem Alamo az Drégelypalánk, Kőszeg, Szigetvár, Eger, vagy később Munkács, még később Komárom… Egy kicsivel gazdagabb a történelmünk, de ennek ne örüljünk mindig tiszta szívből! Önmagában ugyanúgy nem erény, mint a fiatalság. Vagy az öregség… Na! Elkalandoztam…

Szóval, Davy Crockett Texasban nemzeti hős. Az ő last standjáról nem azért neveznek el bárt, hogy magyar fordítók élcelődjenek rajta. Egyáltalán, nem is kellene egy bár nevét lefordítani, de ha már ennek valamiért jelentőséget tulajdonít a fordító (én egyelőre nem látom ezt a jlentőséget), tegye jól…

És akkor már az első mondat is:

„Long before the sun finds the Gulf, the fishing boats set out into the dark.”

Tehát:

„Jóval azelőtt, hogy a Nap rátalál a Mexikói öbölre, a halászhajók nekivágnak a sötétségnek.”

A Föld bolygó napját Napnak hívják. Erre nézve általában az a szabály, hogy ne erőltessük a nagybetűt, és nem is tenném, ha a nap egyszerűen sütne. De ebben az erőteljes megszemélyesítésben, talán illendőbb, és egyértelműbb a Nap. És az in meg into között azért ég és föld a különbség, irányultságban, az ebből fakadó hangulatban. Nem mindegy, hogy sötétben indulunk, vagy belemegyünk a sötétbe…

Mikor, kitől és hol tanulja meg végre a fordítóink új generációja, hogy a fordítás nem saját egónk kiélése, hanem közvetítés? Alázat kell hozzá, temérdek alázat az íróval és az olvasóval szemben. Meg tudás, temérdek és sokoldalú tudás, nem egyszerű közepes nyelvértés.

Kultúrát közvetítünk, ember!

Szóval, minek szaporítani a szót: ez három mondat, egyetlen könyv egyetlen, ráadásul az első oldalán. Mi a faszt várhatok a többi ötszáztól?

Szóval, eldöntöttem, hogy ha tehetem, nem, nem soha! No more translations.

Elbattyogtam a bótba a Visegrádi meg a Katona József utzák szegletében, és még anyagilag is jól jártam: az angol kiadás csekély ötszáz forinttal kevesebbe került (20% diferansz, barátaim!), mint az Agavéé.

Fuck, and fuck again!

Jegyzetek:

[1] Hogy értsd, sci-fiben például a boldog emlékezetű Wallhalla fordítói gyakorlata. Az álfordításaikról már nem is beszélve…

[2] David Crockett (1786-1836), Davy Crockett, így talán jobban ismerjük, az amerikai népi hős, a pionyírkorszak legnépszerűbb figurája, prémvadász, mesterlövész, hegedűs, indiánbarát, az kongresszusi képviselő és nem utolsó sorban Alamo hőse, a mártírok egyike. A mai amerikai kultúrában hódprémsapkás, szarvasbőr ruhás mesefiguraként is megjelenik, pedig nagyon is valóságos személy. Mióta ismerem, számomra ő Nagy Indiánkönyv Hosszú Puskája [3]. Sorsa összefonódott a másik hasonló, bár szerencsésebb életű pionyíréval, Samuel Houston-éval, végül éppen Texasban. Houston Texas alapítója, első szenátora, és hetedik kormányzója, az állam egykori fő- és mai legnagyobb, Budapest méretű, városának névadója (tulajdonképpen hozzá fordulhatunk, ha van egy kis problémánk). Alamo, Crockett és Houston (meg még egy csomó valódi hős) történetét– véletlenül, véletlenül – a 2004-es The Alamo című film (benne Billy Bob Thornton, mint Crockett, több mint nagyszerűen és Dennis Quaid, mint Houston ugyanolyan remekül) mutatja kiválóan. Időnként a tévék is játszák. Sokkal gyakrabban kellene. Komolyan. Ebben a kurva országban egy Petőfi még tudta, mi a hősiesség, az Alamo film után pedig egy ismerős teljesen komolyan azt kérdezte, miért voltak olyan hülyék, hogy az erődnek csúfolt putriban maradjanak, megállítani a husszor akkora a mexikói sereget. Nem tudtunk mit mondani – az illetőnek valószínűleg semmit sem mondana olyas szó, hogy haza, meg hős, meg önfeláldozás. És nagyon nincs egyedül ebben a kurva országban.

[3] Csak, hogy tudd hová tenni Alamót, a Winettou-ból ismert Bowie (ejtsd Bui) kés kifejlesztője, James Bowie szintén itt halt hősi halált. De ő sötét figura, nem kedvelem annyira, mint Crockett-et.

[4] A szörny példa mindig a Sötét torony a hamis archaizálásra. Ha azt a kibaszott Browning verset annak idején nem archaizálja a fordító, teljesen helytelenül, a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére, most gazdagabbak lennénk a Setét hiányával, a King regényciklusban és az Őrség ciklusban is. Megint itt vagyunk a fordítók kibaszott felelősségénél!

Nincs bocsánat

Van egy embertípus, aki képtelen megbocsátani valós vagy vélt sérelmeket, sőt a legelemibb bírálatot sem. Remélem legalább nem hetedíziglen megy el, mert akkor jaj a leszármazottaimnak...

Az ilyen élőlény nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy beléd törölje a lábát, vagy, ha ezt adott hlyzetben/közegben nem érzi saját imázsára nézve komilfónak, legalább ne kicsinyileljen, a gyalázkodás és bosszú legenyhébb formájaként. Még olyan piciny körben sem hagyja ki a lehetőséget, ahol ennek látszólag az égvilágon semmi jelentősége sincsen.

De mégis van.

Szóval, itt és most üzenem, mivel kissé fölbasztam magam:

1. Bár semmi köze sincs ahhoz, hogy mit olvasok magyarul és mit angolul, Le Guin-től véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsee ciklust, a The Dispossessed-et, a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t, a The Left Hand of Darkness-t.

2. Ha egyszer a segítségét kérem, nem azért teszem, hogy utólag kiforgassa, amit hallott, és úgy tálalja, ahogyan tette. Azért kértem a segítségét, mert tisztelem a munkáját, és a segítségével reméltem gyorsabban hozzájutni egy anyaghoz. Bocs, többé nem teszem.

+1 A fentiekhez kapcsolódva minden magtalannak is szól: Nem csak ti olvastok angolul, kedveseim! Bármennyire is ezt hiszitek és terjesztitek.

Nevet direkt nem írok, mert nyilván azonmód személyeskedő barommá válok.

Rossz a PR-om.

Update (110926):

Mint a példa mutatja, a harag pocsék tanácsadó. Javítás:
"véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsea ciklust, a The Dispossessed-et, a The Left Hand of Darkness-t és angolul a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t."
Kegyelem sincsen. Figyelnek. És nem szeretnek. Rossz a PR-om,
Brühühühü!