A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2010. december 14., kedd

Some Revival

Na, nézd ezt! Ugye, minden benne van, amin az ún. sci-fi írók évtizedek óta gyűrik magukat... Muhahahaha!



Hamarosan új regény lesz a Terrán. Aki olvasta a Terra évkönyvet, talán emlékszik, Avakian Pax Dei novellaciklusára. Na abban a fantasy?világban játszódik ez az ifjúsági darab. Remélem még ebben az évben befejezzük a szerkesztést (Odo már végzett vele első körben) és a címlap is meglesz. Persze kell hozzá csinálnom egy (két, három) új fontkészletet is, mer mér ne?

Egész más:

Nem lenne illendő Kovács Ákos Vágyálmok ligáját elmeznem. De.
Más elemzők figyelmébe ajánlom: aki nem veszi észre (félreolvassa), hogy a regény legerősebb motivációs szála a gyerek apjának harca a fia életéért, az inkább felejtse el azt, hogy valaha is kritikát ír bármi egyébről is. Pár hónapja még azt mondtam volna egyszerűen: mert nincsen neki lelke. Most kissé cizelláltabb vagyok: nincsen elég élettapasztalata.

2010. november 27., szombat

Trying to Fly

Lehet mondani, a Kutyák szárnypróbálgatás volt csupán. Ahhoz képest csaknem Zsoldos Díjas lett...

Most volt a kezemben Szabó Tamás kisregénye, és csak remélem, hogy megszerezhető lesz a Terrára.
Le vagyok nyűgözve. Ha igazán jó könyvet olvasok, időnként le kell tennem, mert a szöveg nem enged tovább. Ezt a le kellett tennem a közepén. Ennek Cirka örült, mert végre fölfért az ölembe, a netbook helyére.

Mindezt annak ellenére, hogy a szöveg filozófiájával, poszmodern narratívájával, egyetlen szavával sem értek egyet. Mármint amit mond. De ahogy mondja!

Ja, update Pázmányhoz:

Ha az ELTE TTK-nak jut eszébe e csodás szlogen, így hangoznék:

Tudomány, Hagyomány, Lágymány
os

2010. november 22., hétfő

A Really Good One

Jó hír minden vörös, vörös-fehér, kék, sárga, zöld, fekete és egyéb színű iszaptároló környékén lakó derék, ámde nem ártatlan alsómeránnak:

Van remény! A szar tömörül, elvtársak! A szar tömörül.


Más. Helyünk a világban:



Megint más. Azt hittem, hogy az Őrség regények szlogenjeként feltűnt: "Szívás" alulmúlhatatlan.

Pedig de. Hallga!

"Tudomány. Hagyomány. Pázmány."

Mi a szarnak strapáljam magam fantasztikusnak mondható szövegek írásával, amikor a magyar rögvalóság úgyis leköröz bármit?

2010. november 20., szombat

Schedule

Nnna! Ne mondja senki, hogy nem szólok előre!





Egyébként ma este háromnegyed tizenegykor a Filmmúzeumon Stephen King Apt Pupil-jából készült kitűnő film, Az eminens – hogy a kép teljes legyen, Gandalf-fal az egyik főszerepben.

2010. november 16., kedd

Gnawed

Most tudtam meg, hogy

"Origin of CORRODE Middle English, from Latin corrodere to gnaw to pieces, from com- + rodere to gnaw — more at rodent"

Merriam-Webster On-line

Párhuzamosan a rodentia pedig a rágcsálók rendje, mely rend egyik legismertebb tagja a patkány.

Ha patkány kóstolgat, akkor mindenképpen baj van.

A. Halott vagy, és a tetemed rágják
B. Élsz, de a másvalami tetemén kövérre hízott dögök egészen elszemtelenedtek.

Az A. esetben nem sokat tehetsz, szépen fölfalnak. Az ujjaiddal, a szemeddel, a füleddel, az orroddal kezdik. A péniszeddel folytatják, ha a ruhát már lerágták rólad. Aztán kirágják a hasfaladat, és a zsigereiden dőzsölnek. Ez nem szép látvány. Bizony.
És meglehetősen méltatlan. A patkány elvileg fényévekre van tőled az evolúció fáján. Ettől rosszabb csak az lenne, ha gyesznók, madarak, hüllők, halak vagy – Uram, bocsá’! – rákok ennének meg.

Az utolsó két esetben ráadásul vízihulla vagy. Grrrr…

Ha választhatok, cicák egyenek meg. Egyenrangúak között nem olyan nagy ügy…

A B. esetben vannak választásaid:

1. Nem veszel róluk tudomást. Ez esetben hamarosan az A. eset valósulhat meg. Szakmai értelemben mindenképpen. Roppant kellemtelen: a szakmai hulla éppen olyan büdös, mint a valódi.
2. Odabaszol a szemtelen dögöknek. Ez viszont méltatlan. Tudod, az evolúciós távolság… Egyébként pedig a köz megbélyegez azért, mert egy nálad gyengébb állattal ilyen csúnyán bánsz. Erkölcsi hulla leszel: A. kimenetel, ugyanaz a bűz.
3. Kiteszed a csalit a patkányméreggel, és hagyod, hogy elvérezzenek.

Egyszer, még Silver Springben, kinéztünk az udvarra a másodikról, és valami állatot láttunk bemászni a pinceablakon. Már-már egy hód méreteivel vetekedett. Aki már látott kinn a vízparton Észak Amerikai hódot, az tudja mit jelent ez… Nem hittük el, hogy patkány. Pedig de.

Már nem tisztelik az embert, nem csak éjjel bújnak elő. Egyelőre még csak a szürkületet kóstolgatják, de lesz az még másképpen is. A liberalimus eszméje mintha mindennél jobban kedvezne nekik (84-ben Kecskeméten laktam, a város pár hét alatt patkánymentesítették, úgy tudom, az átkosban később Budapestet is sikerült pár évre… Az fasza diktatúra volt, azám!). Az individualizmus sok szemetet termel. A civilizáció hulladéka pedig hihetetlen méretre növeli a dögöket.

A csatornában laknak.

Az internet is csatorna. Kommunikációs csatorna, hát kommunikációs patkányok tenyésznek benne, akik a kommunikációs hulladékon híznak kövérre. Nice!

Ki kell fejleszteni a kommunikációs patkánymérget, a megfelelő kommunikációs kumarinszármazékot. (Hard)war(e)farin.

Megjelent az első reflexió az iDeal-ről.

Búkfaló írta a blogján, akiről végül kiderült, hogy régi barátom, sőt, ő maga az Első Olvasó. Szóval ez a vélemény a külvilág számára nem sokat számít.

Nekem igen, mert tudom, hogy az egyik legolvasottabb, legfinomabb ízlésű ember választott kedvenc mondatai közé. Érdekes viszont, hogy mit. Azt hittem, a templomi rész egyedül számomra rejt valami fontosságot, másoknak csak amolyan essünk túl rajta fejezet lesz…

Az ő regényértelmezése/karakter rokonszenve is érdekes számomra.

Igyekeztem úgy írni, hogy semleges maradjak Bogdán és Lonya vitájában, ne legyen a szöveg pro vagy kontra Őrizet, de meglehet, hogy a szöveg mégis valamiképpen Bogdán javára billen. Talán a terjedelemi aránytalanság miatt…

Fura ez az írással, ugyebár úgy indult a nyitófejezet novella korában, hogy Lonya a főhős. Aztán képletesen megküzdtek Bogdánnal, és az ukrán dominálni kezdett. Talán mert ő az erőszakosabb… De még ez sem igaz.

Hibázhattam, mert Odo sem rokonszenvezett az Őrzővel, meg Lonyával sem.

Az Őrizet valami szoft falanszterként jönne át? Vagy egyszerűen az embereknek nem kell az ajándék Éden?

Hm… Én elfogadnám. Ha nem az Ördög adja. Talán még tőle is. Kurvára bele lehet ám fáradni Alsó Merániába…

Van ez a két utóbbi írás (Ogre, Varázsló). Nem hinném, hogy különösebb értékük lenne. Ez a két írás kísérlet csupán: a bitang Szélesi beletette a bogarat a fülembe egy hónapja, hogy a magyar sci-fi íróknak nincs érzékük a mágiához, vagy ilyesmi.

Nekem tényleg nincs, mint a mellékelt ábrák mutatják. Ezek vérrealista darabok. Csak a nyócker néha a legrosszabbat hozza ki az emberből. Még van – egyelőre – két biztos téma, amit valószínűleg megírok ebben a modorban, ha kellően felbaszom magam, de könyörgöm, rhewa, hadd ne törjenek be újra hozzánk, vagy üssenek le orkok az utcán, hogy a tapasztalatot ilyesmivé transzmogrifikáljam…

A novelláskötet címe egyébként a (Be)láthatalan város(rész) lenne. :-)

Egyébként érdekes vita kerekedhetne, ha eldumálnánk mágikus realizmus és az urban fantasy közötti átfedésekről – ahogy Sohár Anikóval el is kezdtünk valamiféle beszélgetést erről a Bajza utcában.

Számomra egyre nyilvánvalóbb – és megnyugtatóbb, mert ezidáig zavart az urban fantasy létezése (While Gaiman rulez!) – az a következtetetés, hogy a kellően fejlett urban fantasy megkülönböztethetetlen a mágikus realizmustól (Bocs, A.C.!) – tehát az.

A selejtjével pedig egyik zsánerben se kellene foglakozni. Úgyse.


2010. november 14., vasárnap

Varázsló

1. A bcs.

Az öreg fenemód dühös volt, és amikor dühöngött, általában sárga szikrák ugráltak ki a szeméből, és ez valahogy megkönnyebbülés volt, de akkor még ezzel sem enyhíthette a haragját, mert kint kellett álldogálnia a saját ajtaja előtt, a lépcsőházban, az ocsmány, nedves novemberi éjszakában, a kedves lakótársak együttérző pillantásainak kitéve, hallgatva a közös képviselő jóindulatú fecsegését, aki kihívta a rendőröket a feltört ajtó láttán.
          Betörtek! Az ő lakásába! Az Ősök penészes szakállára! Úgy szerette volna szabadon ereszteni azokat a szikrákat!
          Ehelyett lemondóan felsóhajtott, és azt mondta a közös képviselőnek:
          – De hát tőlem nem is tudtak mit elvinni!
          – Az nem érdekes – magyarázta a közös képviselő. – Valamit mindenhonnan el lehet vinni, ami pénzzé tehető. Ne gondoljon nagy pénzre! Amiért vehetnek egy üveg piát vagy egy füves cigarettát… Ezeknek mindegy…
          – Lefogadom, hogy a könyveimhez nem nyúltak – kuncogott föl az öreg.
          – Én nem fogadok magával – vigyorgott a közös képviselő. – Ebben a kerületben könyvet nem loptak az utóbbi húsz évben…
           – Olyan régen lakom itt, már szinte idejét se’ tudom, de ilyesmi sohasem esett meg velem. Mi van az emberekkel?
          – Szegények, dologtalanok, elkeseredettek. Mér nem azt kérdezi, mi van az országgal? A nagykutyák úgy lopnak, mint a szarka, azt’ csodálkoznak, ha ez az aljanépség is ugyanazt teszi.
          – Ne politizáljuk, kérem! – felelte az öreg. – Sehová sem vezet.
          – Az már igaz! – A közös képviselő hangulata érezhetően megváltozott. „Vén komcsi!” hallotta az öreg a gondolatot, melynek alanya mégsem ő volt, hanem egy ismeretlen, rosszul körülhatárol embercsoport, valamilyen obskúrus kapcsoltban a zsidókkal. – Hát, uram, nekem mennem kell. Várja meg a helyszínelőket, valamikor csak kiérnek! Ha félórán belül nem jönnek, hívja a száztizenkettőt! Ha baszogasák őket, hamarabb jönnek. Jó éccakát! …Ámbár ez most elég értelmetlennek hangzik…
          – Jó éjt! Nagyon köszönöm!
          – Ugyan! – A közös képviselő hátrafelé legyintett a válla fölött, és felcsoszogott a lépcsőn.
          Az öreg egy darabig mérgesen bámulta a résnyire nyitott ajtót, mintha meg nem történtté tudná tenni a feszítés nyomait a fán, az elgörbült riglit, a zárakból gúnyosan kinyújtott nyelveket. Meg nem történtté tudná tenni… Ha nem hívták volna ki a rendőrséget, ez a betörés valóban nem történt volna meg, a sebesült fa meggyógyulna, az elgörbült fémek visszasimulnának korábbi formájukba, a gúnyolódó nyelveket a zárak mechanizmusa húzná vissza a kulcsok egyszerű, varázslat nélküli parancsára. Ha…
          De aznap délután-este máshol akadt dolga, súlyos ügy, szerelem, ráadásul a garanciális időn belül, soká tartott elsimítani; mire kilencre hazavergődött, az ajtó előtt két türelmetlen és fáradt rendőrt talált – meg a közös képviselőt.
          Amíg a rendőrök felvették semmitmondó adatait, a közös képviselő elmondta, a lakótársak szóltak neki, hogy az ajtó feltörve, tárva nyitva, mire kihívta a száztizenkettőt. A lakásába azóta senki se ment be, mert ő, a közös képviselő itt strázsált a rendőrség érkezéséig.
          – És Ciceró? – az öregbe végre belevillantak az ajtó nyitottságából következő kimenetelek, melyek közül a legriasztóbbnak azok tetszettek, amelyekben a rablók egyszerűen agyonverték a macskát, vagy a riadt állat kimenekült a lakásból, és az utcán lapul valahol. A nyócker utcái pedig nem barátságosak a négylábú cicusok számára. Errefelé az öreg alig látott kóbor macskát. Meg mert volna esküdni rá, hogy a helybéliek megeszik őket… – A macskám. – magyarázta az értetlen arcot vágó közös képviselőnek.
          – A macskája! Az a nagy fekete? Megpróbáltuk kihívni a lakásból, el ne szökjön, de csak ránk fújt a résen, és lesett kifele.
          Az öreg megkönnyebbülten felsóhajtott:
          – Fekete? Mindegy… Az egész lakásban Ciceró ér valamit.
          – Bácsi! – szólította meg a rendőr. – Mi itt végeztünk. Majd jőnek a helyszínelők, várja meg itt őket! Nehogy bemenjen a lakásba, vagy az ajtóhoz érjen!
          „Erdélyi legény” gondolta az öreg. „Derék! Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék! Hihihi!”

          Annak két órája. Az első óra eltelt a közös képviselővel folytatott, nem túlságosan tartalmas beszélgetéssel, de azután fél óráig csak állt és bámulta az ajtót. Akkor a nyílásban megjelent egy macska fekete hiúzpofája, kénsárga szeme és tiszteletet parancsoló, előremeredő bajsza.
          – Maradj bent, cicuka! – parancsolta az öreg, mire a macska sértődötten rányávogott és visszavonult. Tíz elmúlt már, a lakók mozgása meggyérült, az öreg a lépcső tetejére terítette az újságját, és leült. Tíz tízkor előkaparászta ősrégi mobilját, és engedelmeskedve a közös képviselő tanácsának, hívta a száztizenkettőt. A diszpécser fáradtan, de kifogástalan udvariassággal biztosította arról, hogy a Bizottság már úton van.
          „Miféle ’Bizottság’?” dohogott magában az öreg. „Mi történt ezzel a néppel, hogy még a nyelvében sem képes őszinte lenni magához?” De megköszönte a felvilágosítást, és borús gondolatokba burkolózva, egyre jobban feszülő hólyaggal, várt még egy órát, mire a helyszínelők alumíniumbőröndjükkel, óriási oldaltáskájukkal és ormótlan elemlámpáikkal megérkeztek.
          Illendően köszöntek, néhány pillantást vetettek az ajtóra, megvilágították, előkerültek a varázsszavak: „riglihúzás”, „befeszítés”, és úgy döntöttek, használható nyom az ajtón úgy sincsen, be lehet menni. Semmiben sem emlékeztettek az amerikai helyszínelő sorozatok szereplőire: a fiatalabbik, főtörzsőrmesteri váll lapokkal felszerelt fekete kezeslábasában, fekete kesztyűjében, rövidre nyírt fekete hajával és testőrszakállával erősen Mefisztofelészre emlékeztette az öreget – csaknem ismerősként üdvözölte. A szőke törzszászlós valamivel idősebb volt, és kedélyes sváb hentesre emlékezetett.
          Ciceró a nappali ajtajában várt, és harciasan méregette a jövevényeket
          – Jó lenne elkapni a cicát, uram, amíg körbejárjuk a helyszínt – mondta a fiatalabbik.
          – Igyekszem. Éhes már szegény. Hatkor szokott vacsorálni…
          – Hát, még egy ideig ki kell bírnia…
          Az öreg felnyalábolta a macskát, és kötött kardigánjába gyömöszölte.
          „Fogynod kéne, Ciceró…” dohogta gondolatban.
          „Mert neked nem, mi, vénség? Egyszer, egyetlenegyszer, egészen véletlenül, legalább gondolatban, nem tudnád helyesen ejteni a nevemet?”
          „Egy magyar macska nevének „ci”-vel kell kezdődnie…”
          „De az én nevem nem „ci”-vel kezdődik, Jupiterre!”
          „Magyarul úgy kezdődik. És úgy is folytatódik.”
          „Vén hülye!”
          „Te sok száz évvel öregebb vagy, mint én…”
          „Én örökifjú vagyok…”
          „Hagyjuk! Egyáltalán, miért vagy most fekete?
          „Ez illik az alkalomhoz, nem?”
          „Megláttak, most már így is maradsz! Én jobban szerettelek vörösnek! Most meg kell szoknom, hogy fekete macskám van… Mint egy kisstílű boszorkánymesternek…”
          „Nem számít! Rómaihoz egyébként is a fekete sörény illik. Emlékszem, a hiú asszonyok miféle mesterkedésekkel próbálták utánozni az északi barbárok nőinek szőke hajszínét… Az eredmény, hm, elég kétséges volt. Nagyjából olyan színt tudtak elérni, mint előzőleg voltam beleértve a cirmokat is… Hehehe… De hallod!? Talentumok tucatjait kereshettük volna a főzeteiddel, ha akkor találkozunk…”
          „Kapzsi vagy, mint mindig!”

          Közben az öreg ott slattyogott a helyszínelők nyomában, egy-egy pillantást vetve a nappali komódjainak kiráncigált fiókjaira, a szőnyegre borított papírkosárra, a gardróbszekrényből padlóra túrt ruhákra. A kis fürdőszobaszekrényt is kinyitották, de láthatóan a tartalmához nem nyúltak. A régi, filmes, nagy Nikon ott maradt a kis könyvespolc tetején a hálófülkében. Az egyik kihúzott fiókban pedig láthatóan érintetlenül ott hevert a régi-régi szivardoboz, amelyben a költőpénzét tartotta. Látta az idegesen mozgó, sovány alakok időre vetett árnyékát, de nem nyúlhatott a tárgyakhoz, így nem fókuszálhatta a képet. Az egyik árny ismerős volt, az öreg megesküdött volna rá, hogy a kisstílű nyikhaj drogdíler az, a harmadik emeletről…
          A kis konyhában, az ebédlőasztal közepén, a leölt perselymalac romjai végképp bebizonyították a betörés és elkövetői kisszerűségét.
          A köpcös Mefisztó kis számtáblácskákat helyezett el minden nyilvánvalóan érintett helyre.
          A Hentes, arcán nyilvánvaló zavarral, megkérdezte:
          – Egyedül lakik itt, uram?
          – Természetesen. Illetve Ciceróval.
          „Mit akarhat?” töprengett az öreg, majd meglátta a szanaszét szórt tamponokat.
          „Ciceró! Te áruló!”
          „Mit akarsz?”
          „Kihasználtad, hogy kinyitották a szekrénykét! Megbeszéltük, nem? Egy nap-egy tampon…”
          „Mit csináltam volna, amíg te a lépcsőházban szobroztál? Hol a vacsorám!”
          „Tettestárs vagy! Nem is kapsz enni!”

          – Maga a tamponokra céloz?
          A Hentes elvörösödött
          – Hát, igen… Azt hittem. lakik itt egy hölgy is… „Ki ez, gondolatolvasó?” hallotta az öreg a gondolatot. Göcögött.
          – Az én koromban…? A macska játéka. Ezzel szórakozik a legjobban. Azt játsza a tamponnal, hogy egér. Órákig nyúzza, aztán egyszer csak széjjeltépi… Olcsó tampont veszek neki…
          – Értem…
          – Azok a… Szóval, a betörők nyitva hagyták a fürdőszobaszekrényt, ahol a dobozt tartom. Tudják: egy nap-egy tampon! Ugye, Ciceró? – Meghúzta a macska fülét. – Ez a dög meg kihasználta az alkalmat…
          „Dög?!”
          – Dög! – nyugtázta félhangosan az öreg.
          – Uram! Meg tudja már mondani nagyjából, hogy mit vihettek el?
          – Semmit – az öreg zavartan nevetgélt. – Egyáltalán semmit. – Kitört. – Ezek istenverte amatőrök! Minek jöttek ezek ide be? Látja a szivardobozt? Meg se nézték! Pénz van benne. Nem túl sok, de legalább tízszer annyi, mint az istenverte perselymalacban volt!
          – Uram! – szakította félbe Mefisztó. A kínai porcelán urnácskát tartotta a kezében, amiben az öreg a rumos-kókuszos csokoládégolyókat tartotta. A gyengéje volt a rumos-kókuszos csokoládégolyó. – Ez a doboz nyitva volt. Lehetséges, hogy a tettesek vették le a tetejét?
          – Abszolút! Mindig ráteszem a fedelét, mert különben Ciceró kiszedi a golyókat, és eljátsza. – Nem tette hozzá: és felfalja, aztán félrészegen ostobaságokat motyog…
          – A fedélen nyomok lehetnek. Megpróbálom rögzíteni. A por nem károsítja a porcelánt, le lehet mosni. De ha esetleg értékes…
          – Nem, nem! Használja nyugodtan! Csak eszmei értéke van. Emlék…
          Az öreg hazudott. Az urnának volt ugyan eszmei értéke, hiszen valóban emlék, ő javasolta, hogy a mázba mangánt keverjenek, jelen volt, amikor az égetőkemencébe helyezték, és Csu Csan-csi császár szinte saját kezével ajándékozta neki, de éppen ezért az az urna valószínűleg többet ér, mint az egész háromemeletes ház, vagy talán az egész háztömb… De sohasem szándékozott áruba bocsátani, így valóban csak eszmei értékével lehetett számolni…
          – Azt hiszem, a szemlével végeztünk – jelentette ki a Hentes. – A kollégám most mindent lefényképez, rögzíti, amit lehet, bár nem túlságosan sok jó felület akad, én pedig, ha megengedi, betelepednék a konyhába, hogy megírjuk a jelentést.
          – Csak tessék! Menjen csak előre.
          – Elengedheti a cicát! – mosolygott Mefisztó. – Ez a tampon dolog nem semmi!
          – Ha elég sokáig maradnak, majd meglátja! Egyszerűen nem tud ellenállni nekik. Levadássza őket… De előbb megetetem, ha lehet.
          „Bár nem érdemli meg!”
          – Lehet, nyugodtan. Azután segítek rendbe tenni az ajtót. Úgy nézem, nem lesz sok gond, egy kalapács meg egy fogó kell. A zárfészek elgörbült, meg az alsó riglikar.
          – Köszönöm. Azonnal hozom a szerszámokat!
          – Nem sürgős. Előbb le kell fényképeznem az ajtót is. Etesse csak meg a cicát! Majd kérek valami újságpapírt, és azon az asztalkán az előszobában megcsinálom a rögzítéseket. A perselymalac darabjai ígéretesnek látszanak. És dobozka fedele is.
          – Urna. Az egy urna…
          – De nem halotti…?
          – Persze, hogy nem! Gyere, Ciceró, te…, te tettestárs!

          Mire a konyhába értek, a Hentes már előbányászta a döbbenetes méretű iszákból az ősrégi, ormótlan NEC laptopot és egy ütött-kopott hordozható HP nyomtatót.
          – Egy konnektort tudna mutatni, uram? Ennek szarnak már évek óta nem működik az aksija. Be se lehet kapcsolni adapter nélkül…
          – Itt van a hűtő mellett. Adja csak a dugót! Csak el ne botoljunk a zsinórban!
          – Az nem lenne jó! A csatlakozó is szar: a legkisebb érintésre kilazul, és akkor kezdhetjük elölről az egészet!
          – Amíg bekapcsolja, megetetném a macskát.
          – Mire ez bekapcsol, száz macskát is megetethet…

          Az öreg odaadta az alutasakos ételt Cicerónak, a szerszámokat Mefisztónak, végignézte, amint a fiatalember néhány ügyes mozdulattal helyükre kalapálja a helyükre kalapálandókat, adott neki papírt a kisasztalra, külön élvezetet okozva magának azzal, hogy összekormozás céljára egy modern művészetekkel foglakozó magazint „áldozhat” föl, aztán a Hentes végre hívta, hogy felvegye az adatait.
          Órákba, és a vénséges NEC három összeomlásába került, mire mindent rögzítettek: a tényállástól kezdve az ígéretes ujjlenyomatokig. Mefisztó nem látott kesztyűnyomokat sem a fedélen, sem az urnán, sem a perselymalac cserepein, ujjlenyomatok viszont bőségesen kerültek róluk az ügyes kis műanyaglapocskákra. Addigra az öreg már helyükre tolta a fiókokat, visszarámolta a szekrényekbe a padlóra szórt ruhaneműt, és feltakarította a papírkosár tartalmát a szőnyegről. Felétette a helyszínelőkkel a rumos-kókuszos csokigolyók maradékát, elbeszélgettek mindenféléről, kiderült, hogy Mefisztónak nincs véleménye az amerikai helyszínelős tévésorozatokról, merthogy mesét, úgymond, nem néz. Az öreg megtudta, hogy az öt belvárosi kerületben összesen hat helyszínelő dolgozik, de örülhet, mert a nagy külső kerületekben összesen csak négy. Mefisztó elmesélt néhány hajmeresztő és nevetséges betörési esetet, falbontással, zárfeszítéssel, üveges ajtókkal és a zárban belül hagyott kulcsokkal. Az öreget a legjobban a nagylábú ragadta meg: Mefisztó megesküdött, hogy legalább negyvenhetes talp nyomát rögzítette azon az ajtón, melyet egyetlen rúgással keresztbetört valaki a hevederzár alatt.
          „Troll” mondta Ciceró egyszerűen, majd bemutatta egerésző tudományát egy tamponon, nagylelkűen hagyta, hogy a fiatalabbik helyszínelő dögönyözze egy kicsit, azután égnek meredő farokkal elvonult aludni.
          Az öreg megkérdezte, hogy mi az esélye, hogy elfogják a betörőket, mire Mefisztó vállat vont, és kijelentette, hogy ötven százalék: vagy elkapják, vagy nem. De ha az ujjlenyomatok egyeznek vagy valaha is egyezni fognak egy múlt- vagy jövőbeli elkövető ujjlenyomataival, ezt az ügyet is rá lehet verni.
          Az öreg nem kívánta velük megosztani, hogy rakodás közben megérinthette végre a fiókokat és az ajtót, így az időfókuszban meglehetősen pontos kép rajzolódott ki a betörőkről. Úgy volt, ahogy sejtette: a gizda kis drogdíler hatolt be a lakásba egy koszos tollkabátos suhanccal. Mindkettőn enyhe elvonási tünetek látszottak, idegesen mozogtak, és jó, ha öt percet töltöttek a lakásban. Az alsó riglit viszont profi módon lenyomták, és az ajtót benyomni már tényleg gyerekjáték volt nekik.
          „Gyerekjáték… Ezek már az óvodában fel tudnak törni egy ilyen ajtót… Riglihúzó volt a jelük… Milyen világ ez?”

          A helyszínelés eredménye a jegyzőkönyv lett, a „szemle megtartásáról”. Az öreg elolvasta, mielőtt aláírta a négy oldalt, és közben alig tudta visszafojtani a nevetését, a nyelvi bürokrácia kivételes gyöngyszemei láttán. Ferenc József szelleme lebegett át a konyhán, jóváhagyólag elidőzött a vénséges NEC-en, mely végre megpihenhetett, és az öregnek eszébe jutott a kedélyes Jaroslav és az ő történetei. Megszomjazott a jó prágai sörre…

          Amikor a helyszínelők elköszöntek, töltött magának egy kupicával a salzburgi vilmoskörtéből, és újra végigolvasta a viharvert HP által ferdén nyomtatott lapokat. Megtudta, hogy „Az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyv a Be. 170 § (4) bekezdése, illetve a Be 177 §-a alapján halaszthatatlan nyomozási cselekményként foganatosítva.” Megtudta, hogy „Helyszínbiztosító a helyszínen nem volt, de korábban rendőri intézkedés és priorálás megtörtént.” és hogy „A szemlebizottságot 21 óra 55 perckor a BRFK BTO. Központi Ügyelete utasította, hogy jelenjen meg a fenti címen, mert ott helyszíni szemle lefolytatása vált szükségessé. A Bizottságot a helyszínen a sértett fogadja. A sértett elmondja, hogy a fenti napon és időintervallumban ismeretlen tettes(ek) behatoltak a fenti címen található lakásba…” és „ A történtek után a helyszíni szemle lefolytatása törvényes és indokolt, azt a bizottság előzményi és helyszíni adatok ismeretében haladéktalanul megkezdi.”

          A „helyszín leírása” pedig: „ A helyszín a fenti címen található 2. emeleti 19. számú lakás. A bizottság a helyszínt gyalog közelíti meg az utcafronti kapun keresztül, ami nyitott, kitárt állapotban található. A bizottság gyalog halad tovább a 2. emeleti lakáshoz. A bizottság a második emeletre érve rögtön jobbra találja meg az említett lakást. A lakás ajtaja 20 cm befelé nyitott állapotban található, mindkét zárnyelvével zárt állapotban. A bejárati ajtó üvegbetéttel ellátott fa szerkezetű befelé nyíló két szárnyú ajtó, amely mögött közvetlen a lakás belső részénél sötét barna színű függöny lóg. Az ajtó alsó részénél 20 cm-re a kő burkolatú padlózattól a bal alsó szárnyának élén enyhe feszítési nyom fedezhető fel. A zárbefogadó fém kerete enyhén hajlított, az deformált, az alsó, úgynevezett rigli zár ferdült állapotban található, azt a sértett és a bü. Technikus állatja helyre. A zárak teljes mértékben ellátják funkciójukat, azok működnek. 1. számmal jelölve.
          A lakásba belépve jobbra a fal síkján raktár, majd WC, utána fürdőszoba található. Az itt említett helyeken a bcs-vel kapcsolatba hozható elváltozások nem fedezhetők fel, az a szemle szempontjából irreleváns.”

          Akkor hagyta abba az olvasást, zuhanyozott és feküdt le, amikor jegyzőkönyvben ahhoz a részhez ért, hogy ”A helyszínen környezeti, áttekintő, csomóponti, részlet és metrikus fényképfelvételek készülnek, melyet a Robotzsaru Neo programban a jkv-hez rendelek.”
          De legalább antropológiai érzéke nem csapta be: a Hentesnek sváb neve volt…
          – Rendes fiúk ezek! Egész nap talpon, ilyen baromságokkal foglakozni, és jegyzőkönyveket írni azon a gépen! Brrrr!

2. Dragola

          A mesterember elment, kőport és izzadságszagot hagyva maga után, de az egyik ajtószárnyat immár hüvelykujj vastag tolózárrudak tartották szinte kimozdíthatatlanul a helyén.
          – Az tudja, hogy ez nem elég? – vetette oda búcsúzóul a mesterember. – A másik ajtó gyenge, mint a harmat. Hevederzár kell. – jelentette ki megfellebezhetetlenül. – Csak hívjon, ha akar egyet!
          Az öreg nem vitatkozott vele. Nem mondhatta, hogy egyszerű rettegés-igézet is elég lenne az ajtóra, csakhogy a mágiának ára van, valahol, valaki keményen megfizet minden apró igézetért, minden apró igézet minden hangjáért, és a boltot, ahol az igazán kemény áruk vannak éppen elég erejébe telik varázslatokkal védeni. Ráadásul a legkifinomultabb, legkörmöfontabb varázslatokkal, hiszen nem riaszthat el minden vevőt! A legelszántabbaknak, akik igazán tudják, mit akarnak, meg kell találniuk az utat befelé… Azt sem akarta mondani, hogy a helyszínelő éppen egy olyan ajtóról mesét, amit egyetlen rúgással kettétörtek a havederzár alatt…
          – Mondd csak, Ciceró! Szerinted tényleg troll volt?
          – Kicoda?
          – Aki szétrúgta azt az ajtót…
          – Lehet. Bár szosze láttam ellefelé tlollt… De miélt ne? A világ egyre lomlik. Kéteszel éve egyle cak lomlik…
          – A közös képviselő szerint csak egyre szegényebbek és elkeseredettebbek az emberek…
          – Szegények? A plebsz, az volt szegény Lómában! Mit tudnak eszek a szegényszéglől? Plaszmatévé van a szegényeknek? Meg szé klassze Melszédesz? Különben isz, aszélt melt szegény valaki, még nem kell betölnie…
          – Ez igaz. Gyerekkoromban a mi családunknál aztán fösteni se lehetett volna szegényebbet, mégse jártunk betörni…
          – No látod! A világ lomlik… Láttam eleget! Akkoltól lomlik, hogy a légiók elfoglalták Gölögolszágot, ész az a teméldek túlokosz gölög labszolga Lómába kelült. Azok nevelték a gyelekeinket, Jupitelle! Eszküszöm, így álltak bosszút! Végül isz ők győsztek.
          – Elfeledhetnéd már a múltat!
          – Hogy feledhetném el? Ha téged isz megátkoszott volna asz asz egyiptomi lingyó, hogy halálod után mackatesztben éljél éveszledekig, te sze felejtenél könnyen! Az a mászik lupa meg átszulkálta a nyelvemet… Le volt vágva a fejem, embel! Felejtszél cak!
          – Hagyjuk a múltat, Ciceró! Valamit tenni kéne!
          – Tenni? Mile gondolsz? Megkeleszed a betölőket és valangyoszbékává váltosztatod őket?
          – Nem rossz ötlet. Nem is kellene sokat változtatni… Tudod, Ciceró, mielőtt találkoztunk, egy ideig, egy másik létsíkon orkok között éltem. Azok aztán mindent megettek, ami hús, élőt vagy holtat, itták a vért, imádták a pusztítást, de betörni szégyelltek volna… Azt elmeséltem már, amikor…
          – Mál ezelszel! Mi az a létszík? Szamálszágokat beszélsz. A léteszész télbeli, szőt, télidőbeli. Szok dimenszió… Ha annyila tetszett az olkok köszött, miélt nem mész vissza?
          – Túl sok Spektrumot nézel… Nem hagylak itt. Te nem hagyhatod el ezt a létsíkot…
          – Akkol isz létszíkot mond, ha elmagyalásszák neki, hogy nem jó… Makac, makac vénembel! Költösszünk el! Van mászik kelület, nem?
          – Hát… Felköltözhetnék Budára… Építhetnék egy valódi tornyot… Rendes varázslóhoz illőt…
          Ciceró dorombolni kezdett.
          – Buda asz jó! Szok unatkoszó gaszdag… Teméldek bájitalt eladhatnánk…
          – Miért vagy ilyen kapzsi? Mire kell a pénz egy macskának?
          – A pénsz mindig jó. Költösszünk Budára! Ott lenne kelt, mászhatnék fála…
          – Kétlem, hogy képes lennél létra nélkül fára mászni… De nem szívesen mennék el innen. Itt a bolt. És… Szeretem ezt a kerületet. A temetőt. Itt van Endre is, remélem még jó sokáig él… Nem is értelek! Azt mondják, a macskák a helyhez hűek. Azóta itt lakunk, mióta létezik egyáltalán… Emlékszel, amikor ez volt a vígalmi negyed? – Halkan, hamisan dúdolni kezdett – „Mondd, hol legjobb a rizling? Na ja, in der Jozefstadt!”
          – Hagyd eszt abba, kéllek! Esz mackaszene.
          – Ez Zerkovitz!
          – Ahogy te énekelsz, asz mackaszene…
          – Avatott kritikus vagy, mi?! Aki éjjelente a tetőgerincen nyivákol…
          – Nem tehetek lóla. Esz asz átokkal jál…
          – Emlékszel, Ciceró? – ábrándozott tovább az öreg – Akkoriban demizsonszám adtuk el a bájitalokat! És akár be se zárhattam a lakást, senki se próbált betörni. Azért ilyen gyönge az ajtó, mert amikor készítették, a lakásodat nem kellett erődítménnyé változtatni…
          – Nyaaaa… Én laktam mál elődben. Nem ilyen. Inkább valanggyá változtatod őket? Mindet?!
          – Kissé feltűnő lenne, nem gondolod? Temérdek varangy… És mi van az ártatlanság vélelmével? Tetten kellene őket érni… És akkor! Ó, Ciceró! Tudom már! Dragola…
          – A lómai jog nem ismeri asz általalanszág vélelmét… Ki asz a Dlagola?
          – Ki vagy mi? Senki se tudja. Magról nő, úgy tenyész, mint egy növény, de húst eszik, mint egy tigris, és úgy vadászik, mint egy értelmes ember. Szerintem növény… Legyen növény!
          – Nem lettem bölcebb…
          – Mert már így is elég bölcs vagy…
          – Köszönöm!
          – Ironizáltam…
          – Megkalmoljalak?
          – Azt próbáld meg! Átvarázsollak egy varangyosbékába!
          – Meg tudnád tenni? Szosze mondtad! Akkol embelbe is át tudnál valászolni! Szosze mondtad!
          – Nem tudlak emberbe áttenni, mert ahhoz meg kellene ölni valakit.
          – Ész?
          – Reménytelen vagy! Túl sok időt töltöttél egy ragadozó testében.
          – Esz butaszág! Amikol embel voltam szem számított szemmit egy labszolga élete.
          – De most más világ van. Nincsenek rabszolgák. Illetve vannak, csak nem úgy hívják őket, és azt hazudják nekik, az életük ér is valamit. Ezt úgy hívják, liberalizmus.
          – Pfüüüüü.
          – Tetszik a véleményed. De mindegy. Nem ölök meg senkit a kedvedért.
          – Lendben. Fogalmam szincen mi tölténne, ha elhagynám a mackatesztet… Tudod, inkább vagyok itt elsző, mint Lómában mászodik, ahogyan Cészál balátom mondotta volt, vagyisz inkább vagyok macka, mint halott. Téljünk cak vissza ahhoz a dlagolához!
          – Csak én térek. Nekem kell elmennem érte. Bele is halhatok. A vad dragola életveszélyes. Előkészületeket kell tennem… – Az öreg már tervet szőtt, hangosan töprengett, Ciceró jól ismerte ezt, leugrott az ember öléből, felpúposította a hátát, majd macska módra homorítva nyújtózkodott, és elvonult a konyhába, hogy a szárazeledele után nézzen.

          Az előszoba kőpadlójára aranyfüsttel rajzolt heptagon sárgán felfénylett, megjelent benne az öreg féltérdre kuporodott teste. A helyiség levegője egy pillanat alatt harminc fokot hűlt, a kifagyott nedvesség dérként csapódott a bútorokra, durva hó szállingózott.
          A heptagon lassan kihunyt, az aranyfüst, mintha másodpercek alatt évszázadok telnének el, felpödörödött, kifakult, elkopott, eltűnt. A szobába visszatért a meleg, és magával hozta Cicerót.
          Az öreg lassan oldalára dőlt. Kapkodva, gyengén lélegzett. Vacogott.
          „Megsebesültél?” kérdezte a macska.
          „Talán. Nem tudom. Nem érzek semmit… Ez a hideg… A csontjaimban van. Nem tudok mozdulni. Le kellett hűtenem, nem ment másképpen…! Kell egy takaró, és rendbe jövök…”
          „Hozom!”

          A nagy macska beügetett a nappaliba, és hátrafelé tolatva, szorosan az anyagra zárt fogai között latinul és macska nyelven pöszén átkozódva, az öreghez vonszolta a nehéz, skót gyapjúplédet.
          „Megpróbállak betakarni. Bajos lesz. Nincs kezem.
          „Szegény barátom…! Ciceró! Hagyd most a plédet. Magok! A magokat kell biztonságba helyezni…! Nem érheti nedvesség őket… Katasztrófa lenne erre a városra… Itt vannak a markomban, és ha izzadni kezdek…”
          „Akkor minek hoztad ide, vén szamár?! Csaknem az életébe kerül, de idehozza… Azután pedig aggodalmaskodik miatta. Vén szamár! Mit tegyek?”
          „Kell egy száraz kis edény… Zárható. A műhelyben vannak pínatbatteres üvegek…”
          „Fúj!”
          „Nem kell mogyoróvajat enned. Üres dobozok. Hozz ide egyet!”
          „Nem fér bele a számba!”
          „Idepofozod. Könnyű. Műanyag. Kiválóan tudod pofozni a dolgokat. Kész gyeplabdajátékos vagy…”
          „Ne fecsegj! Hozom már!

          A macska valóban kiválóan tudott pofozni. Előbb ügyesen lerántotta a polcról a műanyagdobozt, majd odagörgette az öreg kezéhez.
          Tíz percbe telt, mire a gémberedett ujjak lecsavarták a piros fedelet. Nem igazán segített, hogy az öreg végig összezárva tartotta a bal kezét. A macska közben a takaróval bajlódott, és mire az üveg kinyílt, a kockás szövet nagyjából fedte a vacogó emberi testet.
          „Köszönöm, Ciceró!”
          „Semmiség! Most?”
          „Most az egyszer kifejezetten kérlek arra, hogy szaggasd szét a tiszta almos zsákodat. Tudom, hogy ehhez is kiválóan értesz… Egy arasznyira a padlótól tépj egy lyukat az oldalába, tedd alá az üveget, és kapard tele háromnegyedig az alommal. Jó nedvszívó… Kitart, amíg helyre jövök…”

          „Ez sok egy macskának!” tiltakozott Ciceró, de megtette, amit az öreg kért. Az orrával taszigálta vissza az üveget a gémberedett kézhez.
          „Nem látom… Nehogy egy is elguruljon…”
          „Jó helyen van! Nyisd ki a kezed!”
          „Jól van! Most!”

          Az öreg marka kinyílt, és egy, kettő, három, négy, öt, borsónyi, csillagszerű magocska hullt a fehér macskaalomra.
          „Öt” mondta Ciceró.
          „Akkor jó! Ötöt hoztam… A fedelet!”
          „Kérlek”
Ciceró egy legyintéssel az öreg kezéhez pofozta a fedelet. „Méghogy gyeplapta! Plofi hoki!”
          Az öreg ujjai már sokkal ügyesebben mozogtak, az üveg lezárult, az öreg fellökte.
          „Jól van, Ciceró! Most aludni fogok…” Elaludt.
          A nagy macska egy ideig tanácstalanul méregette az alvó embert, majd befúrta magát a takaró alá, és az ember reszkető mellkasához simult. Még dorombolt is egy kicsit. A dagasztást ezúttal elhagyta.

          – Nézd csak, Ciceró, milyen szép!
          – Dudva – morgott Ciceró. – Olyan, mint egy bogánc. Ha ilyen nőtt volna az átliumomban, a labszolgákkal kapáltatom ki… Cúnya. Lút. Dudva. Ész legyeket eszik…
          – Mintha te nem kapnál el időnként egyet-egyet…
          – Lágalom! A szasz nem kapdosz legyeket!
          – De te nem vagy sas. Egyébként holnap már bébiegeret kap. Egy hét múlva meg jobb, ha nem mégy a közelébe…
          – Egelet! Nekem szohasze hoszol egelet! Szép kisz balát! A dudvát egéllel eteti, nekem meg nem ad…
          – Mert nem szeretném, ha a szőnyegem egérmészárszékké változna. Nem akarok kiköpött egérfarkakon taposni. Érd be a tamponnal! Egyébként is bébiegér… Mit kezdenél vele?
          – Ahhosz szemmi köszöd! Eteszd cak a dlágalátosz dlagoládat!
          – Ciceró! Ne légy féltékeny! Holnap átviszem őkelmét a boltba. Egy héten belül meg kell találni a végleges helyét, azután kezdődhet a kiképzés!
          – Na, alla kívánci vagyok, hogy idomítasz egy dudvát!
          – Hát, biztosan könnyebben, mint egy macskát! Csak találjak helyet!

          Könnyebben talált megfelelő lakást, mint képzelte.
          A kerület ocsmányul lezüllött a legutolsó harminc évben: az üzletek bezártak, a cigányzenészek szinte eltűntek, helyükbe – ki tudja honnan – a lumpen lét határát alulról ostromló roma családok százai költöztek. Néha húszasával laktak a régi, magas mennyezetű polgári lakások galériákkal és függönyökkel élhetetlenné osztott valaha nagyvonalú tereiben, vagy a bezárt üzletekből otrombán kialakított odúkban, leválasztott mosókonyhákban, a Baross utca boldogtalanabbik oldalán éktelenkedő paneldzsungelben.
          De a kerület makacsul élni akart, a széles utcák, a változatos stílusú régi épületek, a parkok a régi hangulatokat árasztották; valami megfoghatatlan Józsefvárosi varázst, valamit, amit csak Zerkovitz tudott megénekelni, vagy Fejes Endre szavakba szőni, és ez a hangulat valamiért vonzó maradt az utcákon lődörgő olcsó kurvák, lepukkant stricik, az ölebek hordái, a horpadt arcú vagy kihízott cigány suhancok, kispályás dílerek, zsebmetszők, hajléktalanok és a prostituálti rangra ácsingózó vihogó, kikent, éjfekete szemű tinilányok ellenére. Vagy éppen miattuk. A kerület annak a határára ért az időben, hogy újra vígalmi negyed legyen, a Város etnikailag legkevertebb, legszínesebb részévé váljon. A Kínai negyeddé, Kis Isztambullá vagy Kis Ghánává.
          Vagy elpusztuljon örökre, és afféle anatómiai képtelenségként az Ördög segge lyuka maradjon Budapest szívében.
          Mindkét kimenetelnek azonos volt a valószínűsége.
          A lepusztult, szinte a természeti erózió nyomait mutató bérházak mellé vadonatúj társasházak épültek; obszcén módon összekeveredett az időből kiesett bronzkoriság a huszonegyedik századdal. Az egyre elegánsabb Palotanegyed kényeskedve próbált elszakadni a vállalhatatlan testvéreitől, kihasználva a Körút határfolyó jellegét; a biznisz gőzhengere megindult az Üllői úttól a Baross utca irányába, hogy gyökeresen átalakítsa a Corvin környékének arculatát; a Magdolna légkalapácsoktól és döngölőgépektől remegve rázta le magáról a régi bőrét, hogy a felújított homlokzatok, sétálóutcák és terek csapdába ejtsék az új évezredet.
          A Körúttól kifelé eső negyedekben még nem találni szoláriumot, annál több használtruha kereskedést, de a régi üzletekbe már nemcsak nyomorúságos fiatal családok költöztek be, hanem tisztes vállalkozások is. A Bérkocsis utca sarokházának oldalában nyíló ajtón időnként a vén cigányok örömzenéje hallatszott ki a Cigányzenészek Szövetségének apró helyiségéből.

          Az öreg a boltjához közel talált fölszinti, felújított, hetven négyzetméteres, kétszobás lakást az éppen lepukkanó vagy éppen feljövő régi, körfolyosós bérházban. Az entrópia és a szervezettség harca abban a pillanatban, azon a pályán, döntetlenre állt, és az öreg nem akart állást foglalni egyik fél oldalán sem, bár úgy gondolta, a dragola beköltöztetése a szervezettség irányába dönti el a játszmát.
          Egy ideig legalábbis.
          Az adásvételt olyan gyorsan intézte el, amilyen gyorsan az ilyesmi varázslat nélkül lehetséges a Városban: szerencsére régi – és hálás – ügyfelei között mindenféle ügyvéd- és hivatalnoknépség akadt. Mire a dragola akkorára nőtt, hogy már éppen kényelmetlenné vált volna kétnaponta nagyobbra cserélt cserepét cipelni, beköltözhettek.
          Az öreg úgy adta elő magát az ottani közös képviselőnek, mint aki váratlan örökségét ingatlanba fekteti, és kiadni szándékozza lakását. Az új bérlők, kedves, naívnak látszó, fiatal házaspár – csinos, szőke fiatalasszony, kissé mogorva, divatos frizurás, keskeny mellkasú férj – meg is jelent egy szombaton.
          Egy kis sárga Volvo C30-ason érkeztek, melyet az asszonyka vezetett, de még aznap délután odahajtott egy kékponyvás teherautó, és ontani kezdte magából a lapos IKEÁs dobozokat. A bútort környékbeli mesterember szerelte össze, aki a tehetősebb, de valamiért az IKEÁt státusz szimbólumként kezelő lakosok ügyetlenségéből és tehetetlenségéből csinált üzletet, és a törzskocsmájában napokig dicsekedett vele, milyen jól sikerült lenyúlni ezeket a gazdag, fiatal hülyéket, akik csak ültek a nappalijukban az új kanapéjukon, a szót, úgy kellett kihúzni belőlük, mintha a hallgatásukért fizetnék őket, és voltak annyira sóherek, hogy még egy sörrel se’ dobják meg.
          Másnap megérkezett a berendezés is, nett, egyforma dobozokban, csak a drága Pioneer házimozi, a plazmatévé, a HiFi, és a McIntosh számítógépek elegáns dobozai árulkodtak tartalmukról.
          A fiatalok kissé kilógtak a környezetből, a szomszédok is úgy könyvelték el őket, mint gazdag hülyéket, és szarkasztikusan, de nyilvánvalóan irigykedve emlegették az öreget, aki ilyen kiválóan be tudta palizni ezeket a népeket, akik észre sem veszik, hogy milyen környékre költöztek. A bérlők ugyanis láthatóan semmiféle biztonsági intézkedést sem tettek, hogy megvédjék az értékeiket. A kétszárnyú ajtón ugyan három zár ékeskedett, de ordítóan a legolcsóbb kínai fajta, hevederzárnak nyoma sem látszott, csakúgy, mint rácsnak az ablakokon.
          Az öreg naponta esténként megjelent a lakásban, és a szomszédok úgy döntöttek, hogy talán rokon lehet, és talán nem is átverte ezeket a szerencsétlen hülyéket, hanem jót akart tenni velük…

          A dragola elérte kifejlett méretét, magasabbra már nem nőhetett, annál is inkább, mert a ház szerkezete ezt nemigen engedte volna, de készen állt arra, hogy az előszobából átnőjön a nappaliba, a fürdőszobába. Több talajra már nem volt szüksége, mint ami a harmincliteres nagy dézsában állt, vízre viszont annál inkább, ahogy egyre nagyobb darab húsokat zabált fölt. A víz pedig…
          Egyszer, még hajtás korában adott neki csapvizet. Megfonnyadt, egészségtelen halványzöldre fakult, és a randa gőzöket böfögott föl a szájából. Két napig nem fogadta el a legyeket, és az öreg már azt hitte, kezdheti elölről egy másik maggal. Szerencséjére a növény magához tért, de attól kezdve csak Balfi ásványvízzel merte itatni, amit maga is ivott. A dragola jóízűen böfögött tőle.
          De a kifejlett dragolát már nem lehetett volna ásványvízzel győzni: naponta egy kádnyi vizet elhasznált, az öreg beállított egy ipari víztisztítót, és egy páramentesítőt, mert a falak penészedni kezdtek.
          – Ez borzasztó, Ciceró! – panaszkodott a macskának. – Nem hittem volna, hogy ilyen bonyolult lesz! Odaát a dragola csak úgy vadon tenyész…
          – Nyilván víszfolyászok mellett. Mégiszcak vén szamál vagy…

          A transzmogrifikálást három hét múlva, éjfélkor hajtotta végre. Kapóra jött, hogy a bejárat a cselédlépcső mellett nyílt, gyakorlatilag csak a kis keresztfolyosóról láthatta be bárki – ezért választotta éppen azt a lakást. Az ajtó attól kezdve eggyé olvadt a dragola virág-szájszervével, az előszoba összenőtt az emésztőszerveivel. Már kiválóan tudott saját metafantomokat produkálni, bár azok valami mormogáson kívül más hangot egyelőre nem tudtak kiadni. De az öreg nem keseredett el. Odaát egyszer egész, vizimalomból átalakított fogadót látott, mely valójában egy dragola volt, fogadóssal, fogadósnéval, istállófiúval, cselédlánnyal álvendégekkel… Micsoda mulatozás folyt esténként abban a fogadóban! És egész karavánok tűntek el… Persze az a dragola több száz éves volt, és nyilván nagyon magas fokozatú varázsló transzmogrifálta.
          A fantomok napról napra jobbak lettek, reggelente beültek a kis Volvóba, áthajtottak az ötödik kerületbe, befordultak egy fizetett parkolóba, kiszálltak, és az első árkád alatt szétoszlottak a levegőben. Estére minden lejátszódott, csak fordítva. A Volvo éjszaka a ház előtt parkolt, de az öreg védővarázst igézett rá, senki sem ért hozzá.

          Végül eljött a nap, hogy az öreg nem vitt többé húst a dragolának, és másnapra az éhes teremtmény csalogató érzeteket kezdett kibocsátani magából.
          Harmadnap este az öreg feszítésnyomokat fedezett fel a már gyógyuló ajtószárnyon, és a nappaliban a dragola végbélnyílás-kacsa alatt egy kupacnyi fehér port talált.
          – Kalciumfoszfát és kalcium karbonát, Ciceró! – újságolta otthon a macskának. – A dragola működik. Kíváncsi lennék a bűnügyi statisztikák változására a következő években!
          – Vén szamál! Aszt hiszed váltoszik valami? A világ ellomlott!

2010. november 9., kedd

Despite Some Incompetency

Technikai és biológiai inkompetenciáim ellenében végre sikerült feltölteni a Kódai Richárd Tükörjáróját a Terrára.

Óvassátok!

Ha meg a Szakostály honlapja valamiért coki, itt is a MagReál előadás.

2010. november 8., hétfő

Railjet

Erről szombaton akartam írni, de megint meglátogatott Arcüreg Gyula bácsi és pereputtya, így használhatalan lettem a hétvégére – még mára is.
Múlt pénteken volt szerencsém ugyanis részt venni Kovács Ákos Vágyálmok ligája című regényének bemutatóján Győrött, a X. Győri Könyvszalon rendezvényeként. Többen voltak rajta, mint az írószövetkezeti bemutatókon, de tudjuk ezt be Ákos helyi népszerűségének, ugyanis a Könyvszalonról szóló hivatalos helyi tudósításban egy kukk sincs róla. A sci-fi valami mocskos, halálosan fertőző és szégyenletes dolog lehet... Vonnegut kartotékfiókja, amit nyilvános piszoárnak használnak...

Hát, basszák meg!

A Railjettel utaztam, egy kis ízelítő, hogy a vonat milyen is lehet, például képes a 166 km/h sebességre, még Alsó Merániában is, persze osztrák hardverrel. Csak halkan kérdezem, hogy az ülésekkel SZÉLTÉBEN mi a bakter ződre festett faszáért kell spórolni és miért nem lehet egy kurva lábtartót az ülés alá applikálni?

Egyébként van itt pár link az SF szaksztály honlapjára, elsőként Ákos ÚG13-ban megjelent novellájának "kritikája". Az idézőjel nem annak szól, hogy nem értek egyet a tartalommal, csupán azt jelzi, hogy az én kritika fogalmam kicsit különbözik.

Másodszorra a kényszerű Írószövetkezeti mágikus realizmus előadásom írásos változata. Bármilyen észrevételt szívesen fogadok, de még inkább MR írásokat a Terrára!

Ez a cucc, Sohár Anikó dolgozata rendkívül érdekes, és jellemzően alsómerán.

És a Szakosztálynál maradva:



Sajnos Lajosról jó képet szerezni a lehetetlenséggel határos, ezért is örök hála Szélesi archívumának!

Ettől függetlenül – gyertek el!

2010. október 31., vasárnap

Ogre

          Hat óra huszonöt. Lehetne hét óra tizenöt vagy hat óra harminc: az idő pontos meghatározásának reggel hat és hat negyvenöt között nem kell túlságos jelentőséget tulajdonítani: az utasok gyéren szállingóznak a metróállomásra, még ezen a központi helyen is, a Város közepén – ne feledd, e történet egyik peremfeltételét nem az idő, hanem az utasforgalom sűrűsége adja. Hogy egészen pontos legyek, ez a sűrűség most egyenlő eggyel.

          A sűrűség hat negyvenöt után kezd növekedni, amikor a korán élők újabb hulláma elindul arra a helyre, amelyet munkahelyüknek szeretnek nevezni. Amely azonban valójában nem az értéket teremtő értelmes emberi munka helye, hanem annak a világméretű szemfényvesztésnek a porondja, mely szünet nélküli előadásaihoz sátorként használja, és napról-napra beszennyezi a Föld ártatlan égboltját. Ezen a porondon minden fellépő – a dolgozó – önnön szellemi és fizikai energiája esztelen kiszipojozásával, mint pogány áldozattal járul hozzá a civilizáció továbbműködéséhez és önmagával együtt féltucatnyi kiszolgáltatott lény életének meghosszabbításához egy újabb nappal. Ez a hozzájárulás lényegében rabszolgamunkát jelent, melynek valódi hasznát titokzatos valakik élvezik, arcátlanul és arctalanul gazdagodván minden perccel, melyet a dolgozók a munkának hitt tevékenységgel töltenek. A civilizáció munkamegosztásnak nevezett kaptárlétében – a dolgozó főnév a mi nyelvünkben a méhkaptárok rabszolgamód nyüzsgő nemtelen lényeit is jelöli, és amilyen ravasz ez a mi nyelvünk, talán a méhkaptár dolgozóinak neve megelőzte a mélyen emberi tevékenységet olyannyira embertelen körülmények között végzők nyelvi megjelölését. Mellesleg annál a cselekvésnél, melyet ma munkának neveznek, tevékenység nem is lehetne idegenebb a kaptárban szorgoskodó méhek számára. A méhek táncukkal beszélnek, az emberi lények pedig lassan már nemhogy táncuk varázsát, de saját nyelvüket is elfelejtik.
          Ez a bekezdés persze többszörösen kimerítené az előre meg nem fontolt felesleges locsogás kategóriáját, ha történetünk másik peremfeltételét nem a munkamegosztás egy bizonyos minősége adná, nevezetesen a szolgáltatási szektor olyan dolgozóinak emberi minősége, akik a társadalmi felépítmények elemei számára felügyelői, ellenőrzői feladatot látnak el. Ebben a történetben a peremfeltétel egészen pontosan a békávé ellenőrök emberi minőségét jelenti.

          Lehetne taglalni ezt az emberi minőséget közgazdasági vagy szociológiai szempontból; fontolgatni, vajon a nemzetközi munkamegosztás miféle vakvágánya kényszeríti az emberek háromnegyedét arra, hogy felesleges szolgáltásokat nyújtson hasonszőrűen robotoló sorstársainak; feltenni a kérdést, miféle nyomorúság vesz rá emberi lényeket önmaguk és önnön fajtájuk ilyentén elárulására napi nyolc órában, amikor az ember – mint tudjuk – büszkén és nemesen hangzik. De ezek a lények nem látszanak éhesnek, nem látszik rajtuk a nyomor, a hat gyereket kell etetnem, uram, mit tehetnék? és nem csupán azért nem látszik, mert egyenruhába bújtak; ebből a megközelítésből egyszerűen nem lelhetünk választ arra, miként lesz valaki békávé ellenőr, hiszen, ha a megélhetés lenne a válasz, mindenki valamilyen szintű békávé ellenőrnek állna. A megélhetési békávé ellenőr ugyanazt a lélektani típust jelenti, mint a megélhetési bűnöző: az aljasságát a társadalomra hárító embert.
          Egyszerűen arról van szó, hogy az aljas ember megtalálja az aljasságának megfelelő „munkát”. Ha nagyszabású lélek vagy és aljas, korod Nérója vagy Sztálinja leszel, ha kissé kisebb léptékű, miniszter, intézetvezető vagy bankvezér, ha átlagos, adóellenőr vagy hivatalnok, ha csak egy földi pondró vagy, negyven kilóval, százhatvan centivel, ritkás borostával, sunyi tekintettel és betöltött tizennyolc évvel, akkor porkoláb vagy békávé ellenőr. Esetleg hóhérsegéd vagy közterület-felügyelő. A rosszul tervezett, randa és kényelmetlen egyenruha mindenképpen szükséges, hiszen hivatali hatalmad szinte egyetlen, de legfőbb bizonyítéka. Azonosító jeled nincs, valójában teljesen fölösleges fogaskerék vagy, és ezt te is tudod. De hatalmad van mások életének egy kicsiny szelete fölött, és ezt is tudod. Megkeserítheted az életét, álmatlanná teheted az éjszakáit. És közben még hasznosnak is érezheted magad. Pondrómennyország…

          Minden készen áll a történethez, a peremfeltételek egymásra találtak, az az egyetlen utas belép az ellenőrök kettős sorsfala közé: ez a nyitószín. A mozgást lassú vesszőfutásnak képzeld ezt el, a bizalmatlanság puskavesszői záporoznak az utasra, ő a bliccelő, akit most az erre kiképzett és felhatalmazott közeg éppen tetten ér a civilizációt gyökereiben elrothasztó csalása közben. A peremfeltételek most érnek össze: mivel nincsenek utasok, a hat – hat, hat, hat! Hát miféle ország az, ahol hat ilyen pondró kell a bliccelés megakadályozásához?! – békávé ellenőr hát szorgalmasan unatkozik. Egy csapat ők, összeszoktak, nincs már mit mondaniuk egymásnak, eleve se’ nagyon volt, mert ezeknek az emberférgeknek mondanivalója egyébként sincsen még önmaguk számára sem. Talán, ha kapnának egy futball labdát vagy egy halálra kínozható állatot, nem unatkoznának egy ideig. A legjobban az a kis ványadt, tejfelesszájú unja magát, már most, a műszak elején, akiben a hormonok ilyen kora reggel a korának megfelelő hévvel buzognak. Unalom és aljasság gonosz tréfákat eszelnek ki együtt, és ha két cimborájuk, a primitív ostobaság és a buzgóság is csatlakozik hozzájuk, valóra is váltják azokat…

          Az utas – nagydarab alak, de nem túlságosan nagy –, úgy lép a sorfalba, hogy tulajdonképpen nem is látja az ellenőröket, mind egyformák az egyenkabátjukban, unott egyenpofájukban. Az utas számára a sorfal elemei tetszőlegesen felcserélhető bábuk. Kinyitja a tárcáját, és hanyagul szemmagasságba emelve végighordozza az ellenőrök szeme előtt. Most meg kell állítanom a pillanatot, hogy láthasd: a bérlet érvényes. Láttad? Jól van.

          Akkor folytatom. Az utas elérte a mozgólépcsőt.

          Ez a pillanat a kitüntetett időszelet, a fókusz, ha létezik egyáltalán ilyen a történetben. Az utas eléri a mozgólépcsőt és eltenni készül a tárcáját, másik keze már kinyúlt az eszkalátor gumiszalagja felé. Az ellenőrök közül öt már elveszítette érdeklődését, visszasüppedtek a tompa unalomba. A nyikhaj is megtehetné ezt, és akkor nem ébred másnap hajnalban a saját sikolyaira a nyirkos, nedves, mocskos lepedőn, nem ugrik ki rozzant ágyából, mely már húsz éve süppeszti engedelmesen magába a körvonalait, úgy érezvén, hogy a rémálmában fakadt, testét eláztató verítéke tulajdonképpen nyál, egy szörnyeteg nyála, aki bekapta őt, kettéharapta, megforgatta roppant állkapcsai között, lenyelte, majd kiköpte. És ő közben valamiképpen megemésztődött. Nem tántorgott volna ki csipás szemekkel a kopott fürdőszobába, hogy sikálja, sikálja, sikálja, sikálja magáról azt a nyálat. Mindez nem történt volna meg vele, de az ifjú mikrodiktátor előrelátási képessége tökéletesen arányban áll általános szellemi képességeivel, így ő abban a pillanatban csak azt érzi, hogy unatkozik, és azt látja, hogy az utas bérletén az érvényesség pecsétjét félig takarja a tárca bőrpereme. Kötelességtudat, begyakoroltatott cselekvési mintázatok, unalom és aljasság egyszerre küldi a parancsot hangképző szerveihez, és az utas után szól:
          – Nem látszik az érvényesség!
          Az utasban hallhatóan megpattan valami.

          A többi ellenőr erre egyöntetűen megesküdött a vizsgálat alatt. A vizsgálatot gyorsan elvégezte a békávé fegyelmi bizottsága, és arra következtetésre jutottak, hogy az ellenőrök nem eshettek hallucináció áldozatául, egyszerűn valamilyen megmagyarázhatatlan okból holtrészegre itták magukat már műszakkezdéskor. Annak ellenére elbocsátották őket, hogy addig kifogástalanul tették a dolgukat, és az – igaz, a körülmények miatt csak egy nappal később elvégzett alkoholszonda vizsgálat negatív eredményt hozott.
De ragaszkodtak ahhoz a csattanó hanghoz, az ostorcsapás pattanásához, amelyet a terhelhetőségükön túl feszített fonálszerű tárgyak adnak ki magukból, amikor elszakadnak. Elszakadt a cérnája, mondja nyelvünk, pedig, ami elszakad az emberben, amikor türelmét, idegrendszerét kívülről túlfeszítik, nem cérna, hanem többszörös sodrású, manila hajókötél.

          Az utas tárcát zsebbe visszacsúsztató mozdulata is megszakad, visszafordul, ahogy kezd visszafordulni maga az utas is, és az ellenőrök, akik a nyikhajt kivéve háttal és oldalt állnak, nem igazán látják az utas fordulását, nem igazán látják, hogy az utas nem egyszerűen megfordul, hanem ki is fordul közben. Ki önmagából, a szó képletes és konkrét értelmében, az utast körülvevő tér felszakad, összegyűrődik, és valami egészen más jelenik meg ott, ahol addig a metró ocsmány, olcsó, ócska felületei a valóság biztonságos határait jelezték. A nyikhajhoz, erősen meggörnyedve az alacsony mennyezettől, már egy temérdek fogú, hatalmasra tátott szájú, szörnyű emberevő óriás érkezik, és bekapja a fiút. Az ellenőrök később megesküdtek, hogy hallották a csontok ropogását, és a nyelés semmivel össze nem téveszthető hangját, látták a szörnyeteg száján kibuggyanó vért, és látták nyállal keveredve kőpadlóra csöpögni. Látták, hogy a szörnyeteg feléjük fordul, érezték forró, vérszagú leheletét és hallották a mennydörgő, bár egyértelműen reszelős hangot, amely az orkán erejével kérdezi, és kérdezi, és kérdezi:
          – Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!! Láttad?!!!!

          A következő pillanatban a fiú ott áll, ahol addig, épen, egészségesen, bár a többiek azt mondták, úgy nézett ki, mintha megrágta volna valami, de ez nem jelent semmi különöset, a kabát egyébként is nagy volt rá, csálén állt már azelőtt is, lógott csapott vállain, úgy nézett ki előtte is, mintha megrágta volna valami… A metró falai visszagyűrődnek megszokott formáikba, a színek elveszítik valószínűtlen árnyalataikat, az árnyékok visszahúzódnak, a nyállal kihígult, élénkvörös vérfoltok felszívódnak a kőről. Az utast elviszi a mozgólépcső.

          Az ellenőrök egymásra néznek, és, mintha parancsszóra cselekednének, egyetlen szó nélkül elvonulnak oda, ahová ilyenkor az ellenőrök elvonulni szoktak. Aznapra visszautasították a „munkát”, és az állomás órákra őrizetlen maradt, amíg a békávé helyettesítőket nem küldött. Abból, hogy ez órákba telt, feltételezhető, hogy nincs is annyira sok békávé ellenőr, hogy felesleg lenne belőlük: az aljasság összege véges az emberek között. Vagy csak nem fizet eleget a békávé…

          Az ogre emberi alakjában, magában morgolódva, bár nem egészen elégedetlenül ereszkedik le a mozgólépcsőn. Már évszázadok óta nem evett embert, és a kóstoló ősrégi emlékeket ébresztett benne. Valójában csak azért köpte vissza a nyikhajt, mert aljasságának íze már beférkőzött a húsába, vérébe. Ezért is hagyott fel az emberhússal: elege lett az ocsmány ízekből, túl sok aljasság szivárgott emésztőszerveibe. Az étel beszerzése is nehézzé és bonyolulttá vált a legutóbbi századokban. Hol találhatna például manapság ártatlan szüzet? Gyereket pedig sohasem evett… Ez elvi kérdés.
          Befordul az oszlopok közé, és a kamerák holtterében láthatatlanná és hallhatatlanná válva felveszi kényelmes, normális ogre alakját. Még mindig morogva lelép a sínek közé, és elindul alagút felé. Torkig volt már az emberekkel, és elhatározta, hogy dolga végeztével, az első alkalommal vidékre költözik, egy kies mocsár csak akad még valahol a világban. A metró is egyre zajosabb lett az évek során, ahogy a szerelvények is lassan a metró-matuzsálemekké koptak.
          – Szar az egész! – üvölti bele az alagútba, és a kiáltás még sokáig visszhangzik a föld alatt.

2010. október 21., csütörtök

Accidental Funeral

Nem tudom bizonyítani, hogy a zsáner gyilkosai szándékosan teszik, amit tesznek. Hadd legyek jóhiszemű: hatalmas önzéssel párosult tudatlanság, meggondolatlanság vezeti inkább őket. Szerencse, hogy nem vörösiszappal foglakoznak, hanem „csak” irodalommal. Bár ki tudja, a marhaság kiömlése nem azonnal öl, de annál alaposabban, és a hatás elhúzódik.

Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].

Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!

Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.

Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?

Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!

Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.

Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!

Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.

Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.

A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.

Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.

Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:

A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.

Másodszor, a szabadság minőségét:

Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].

A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.

Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.

Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:

„25 év fölött ne bízz senkiben!”

Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?

Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?

Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…

Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.

Jegyzetek

[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…

2010. október 19., kedd

Inverse Undertaking

Egy párszor már eltemettem a sci-fit. Most kihantolni szeretném, mert lehet, hogy tévedtem. Még nincs szaga (illetve van, de az természetes verítékszag), és mintha mocorogna valami a koporsóban.

Talán – Talán! Figyelj! – érdemes egy pillantást vetni a koporsófedél alá. Ha él és virul, kellemesen pirospozsgás és fasza történeteket kezd mesélni, akkor esetleg ki lehet segíteni a szarkofágból (vö. Csernobil. Az már repedezik.). Ha ellenben csak idétlenül ráng, kissé zöldes és össze-vissza pofázik, vagy csak hörög, akkor a pajszerral, amivel a fedél felfeszült, szépen szét lehet verni a büdös zombija fejét, és visszacsukni a fedelet. Jól odaszögelni.

RIP

A nyár elején módomban volt erre a bepillantásra, hosszú habozás után elkezdtem olvasni a The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection című igen vaskos válogatást, ami 2009-es megjelenést és 2008-as írásokat jelent. Féltem. Mi van, ha ugyanazt a dögöt találom benne, mint az előző éviben? Akkor nincs mese, jöjjön a pajszer.

Nem ez történt. A halottszemle eredményéről olvashatsz itt. Ehelyt a tanulságok maradnak.

Személyes tanulság, hogy nem szabad szem elől téveszteni a tudományos megközelítés aranyszabályait, vagyis egyedi esetekből általánosítani és extrapolálni (vö. öt év szar {számomra szar} angolszász termése, a trágyadomb magyar helyzet és a „sci-fi halála”) és nem szabad érzelmek, hormonok, kemikáliák (jobb, ha tudod, az alkoholnak is van receptora az agyban!) hatása alatt, pánikreakciók alapján következtetéseket tenni. Természetesen a kép még nem tiszta, várok egy-két évet, egy-két újabb best of válogatást, hogy magamnak is elhiggyem, nemcsak zombit látok.

A tudományos fantasztikum ugyanis tényleg bajban van. Beteg. Ölik. Itthon is, Amerikában is, talán Oroszországban is, hogy csak a számunkra legfontosabbakat említsem. Mindenütt másképpen és más okból és talán sehol sem szándékosan, de ölik.

Mindig is szerettem volna gyilkosságot nyomozni, most megpróbálom. Először a közelebbit – forró a nyom. És első körben kényelmes is: én vagyok az egyik gyanúsított. Itthon felröppent a vád, hogy én vagyok a gyilkos. Meg Szélesi, ez már bűnszövetkezet, de van néki elég baja enélkül is a szemüvegeivel.

Bennem tüske maradt ez a vád, így sokszor elgondolkodom rajta, hogy miben is áll a sírásásom [1]. Ennek az én gyilkosságomnak a lábjegyzethez képest itt csak egyetlen aspektusát nézem meg közelebbről. Azzal ölöm a sci-fit, amit írok, ahogy írom. Irodalommal és ezzel bloggal. Ha az irodalmi munkásságomat nézzük, a vád önellentmondásai nyilvánvalóak: ha olyan szarul írok, ahogy vádlóim tételezik, akkor annak semmiféle negatív hatása nem lehet, mert senkit sem érdekel az egész. Ha ellenkezőleg, briliánsok az írásaim, akkor meg mért baj az a sci-finek? Egyébként is, a megjelent két kötet és tucatnyi novella legfenebb koporsószögek lehetnek, pláne, ha az egyik könyv azelőtt tűnt el a könyvpiacról, hogy valójában odakerült volna. A blog már más kérdés. Itt bizony explicite eltemettem az egészet – tegyük hozzá, hónapokkal az után, hogy gyilkosnak kiáltottak ki. De igazán! Miért ölném azt, ami szerintem már halott? Amit itt, ezen a blogon írok, azt azért teszem, mert jobbnak akarom látni ezt az egészet, nem azért, hogy halott legyen. A befolyás egyébként is marginális. De még ha ez a befolyásom is lenne a sci-fi gyilkosa, vajon hányszor mondtam én itt meg, hogy mit és hogyan kellene csinálni? Hányszor tartottam itt írástechnikai szemináriumot, hogy rossz irányba, a halál felé vigyem a zsánert. Itt általában azt mondom meg, hogy mit nem kellene csinálni, mert ezért meg azért káros. Azt nagyon ritkán, hogy mit és hogyan kellene tenni.

Mások viszont nagyon is diktálni szeretnék a mit és a hogyant – és meg is cselekszik, explicite és implicite, gátlás és előrelátás nélkül. Azt hiszem, ők az igazi gyilkosai a zsánernek. Itthon is és külföldön is. Erről szól majd a következő bejegyzés.

Személyes följegyzés:

Ma újra fölfedeztem a könyvtárat, mint intézményt, és noha bántóan sok és büdös a diák, nyomasztóan sok a könyv és szemkápráztató a fény (Elmebeteg, és/vagy gazember, aki kompakt fénycsővel világít egy könyvtárban!) a Szabó Ervinben, "hála" a farbakúrt magyar könyvterjesztésnek, van, könyv, ami csak könyvtárban elérhető. Pl. ha már ott voltam, kikölcsönöztem Barthes A szöveg örömét is…

Útközben, a Krúdy utcában két fiúcskát láttam, akik fakardokkal és fapuskával játszottak. Van remény.

Hazafelé menet meg hátán a gitárral, Tátrai Tiborral találkoztam a rólam elnevezett utcában. Reménytelenül öregedőnek látszott. Nincs remény.

Orkfölön egyébként minden változatlan. Civakodó fiatal cigány szerelmespár lánytagja üvölti a távolodó suhanc után: – Na gyere! Hát kacagtass meg!

Jegyzetek:

[1] Az életemből jelentős energiát és időt szántam és szánok arra, amiről úgy hiszem, éppen az ellenkezője a gyilkosságnak. Mint szerkesztő, kb. három tucat embernek segítettem a publikálásban, közülük egynek most jelenik meg regénye. Nem hinném, hogy ez szándékos akadályozása az új generációknak. Talán azzal, ahogy „segítek”, valójában tematizálom a zsánert, saját ízlésemet kényszerítem rá? Aki olvasta az utolsó négy ÚG számot, meggyőződhet ennek ellenkezőjéről, de megkérdezheti az írókat is, akikkel együtt dolgoztunk. Vagy azzal ölném a sci-fit, hogy magam is írok? Ez elgondolkodtató. Egyrészt ugyebár haveri alapon elveszem a helyet a zseniális kezdők elől, mert engem adnak ki és nem őket. Itt csak az sántít, hogy az Agendánál ugyebár bárki megjelentethetett volna, aki küld kéziratot. Elismerem, ha nincs a barátság Németh Attilával, a Justitia talán nem jelenik meg. De csak talán nem: az első könyvet ugyanis Attila már akkor ki akarta adni Möbiusként, amikor alig ismert, és az első könyv a Galaktikában (hozzáteszem, egyazon szöveggel) közönségsiker lett – nevezzük ezt piaci szondázásnak. (Ja, hogy akkor még nem terjesztették azt rólam, hogy reménytelenül tehetségtelen vagyok az íráshoz!) Tehát egyetlen haverságból kiadott regényemmel elállom a publikálás útját mások elől. Ez derekas tett, különösen akkor, ha megnézzük, más magyar író hányszor jelent meg a Galaktikánál. Úgy nagyjából mindenki egy kötettel, László Zoli kettővel. Nem gyanús ez? Az sem, hogy az idén Lovas Lajos könyvét leszámítva más magyar megjelenés nincs a Galaktikában? Igaz máshol sem nagyon [2]. Nem én hajszoltam a magyar könyvszakmát ebbe a strukturális válságba, amely a zsánerirodalmat különösen, azon belül a sci-fit fokozottan sújtja.
[2] Kovács Ákosban megvolt a kitartás, türelem, idealizmus, hogy megpróbálja – és sikerült neki. Igaz, nem a Galaktikánál. Megvolt még neki más is ugyanis: a jó kézirat [3]. Akik gyilkost kiáltanak, előbb nézzenek körül, nem alultápláltságtól szenvedett-e ki az áldozat. Nemigen van ugyanis jó kézirat – valahol ez az igazság.
[3] Természetesen a jó kézirat önmagában nem elég. A nem kizárólag a piaci bevételt néző, merészebb, kissé profibb kiadó is kell hozzá.