A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. június 16., kedd

Summa technologiae

Addig-addig olvasgatom ezt a fránya cyberpunkot és rajongói elemzéseit, amíg visszamenőleg is rájövök, hogy mi nemcsak a CP, de az egész sci-fi legnagyobb hibája [1]. Egyszerűen nem akarjuk/tudjuk megérteni, humanizálni a technológiát, így aztán miszticizmust építünk köréje, belőle. Nagyjából úgy kezeljük a technológiát, mint az ősember az általa felfogható, durva természeti jelenségeket: totemeket és tabukat, amuletteket és fétiseket alkotunk belőle, szellem és istenvilággal népesítjük be.

A sci-fi általában szereti a totemeket, kihasználja azok mozgósító erejét, kényelmes azonosíthatóságát. Visszaél ezzel szerző és fogyasztó egyaránt, mert mindkét fél biztosra mehet (és általában megy is): az előbbinek nem kell kockázatos újdonságokkal vacakolnia [2], az utóbbinak nem kell esetleg nemszeretem újdonságot választani és fogyasztani a kényelmes megszokott helyett. Minden kornak a maga totemje: jelenünk totemoszlopának csúcsán maga semmi meredezik, a szingularitás, a virtualitás alig valamijén trónolva, poszt- és transzhumán démonpofákkal kerítve, melyekhez géntechnológia, szörnyeteg ipar és a környezeti katasztrófa által torzított testek tartoznak. Az egész természetesen nano-ból van.

Azt gondolhatnánk, a fantázia szabadsága nem enged meg technológiai tabukat, de ez nem egészen igaz. A sci-fi legfőbb tabuja az ábrázolt technológia érthetőségének tabuja. Valódi tudományos és technológiai elvek és módszerek helyett a legvadabb fantazmagóriákat használjuk, általában nagyvonalúan megfeledkezve azok létező korlátairól [3]. Az elavult technológia is tabu a sci-fiben, csak nevetség tárgya lehet, vagy a történetek vesztesei használják. Ha már van FTL, akkor csak a lúzerek használnak fénysebesség alatti meghajtást. Ha létezik gravitációs hajtómű, csak a lézerek vesződnek holmi rakétával. Ha kész az erőtértechnológia, csak a lúzerek vacakolnak holmi zsilipekkel. Ha van számítógép, ki a fene használ logarlőcsöt? Nem öltögetünk össze hulladarabokból szörnyeket, várva, hogy a villám életre keltse, ha a géntechnológia sokkal könnyebben célt ér. Miért kellene gépeket alkotni fémekből, ha nanotechnológiával, vagy Bose-kondenzátumból mindent előállíthatunk.
Ez a kettős tabu együttesen kényszeríti bele a szerzőt és olvasót a technológiai ötletrohamokba,

A technológia társadalmi pozitivizmusának korában, a hatvanas évek végéig a sci-fi amulettként tekintett a technológiára. Jóindulatú varázseszköznek tekintette, amely megfelelő varázsszavak hatására megoldja a problémákat, ha valami rossz történik miatta, azt csak használóinak gyengesége, a rosszul kimondott varázsigék okozhatták.

Az atomháborús fenyegetés és a technológia kudarcai/negatív hatásai azonban az amulettet lassan fétissé változtatták a sci-fi számára. A fétis nem jóságos valami. A fétis kiismerhetetlen, önálló, rosszindulatú akarata van, állandó áldozatokat és imákat kíván, és könnyedén használója ellen fordul. A fétis félelmetes. A fétist nem uraljuk, az ural minket. Ez a fetisizált technológia a cyberpunk világa. A CP alkotóinak és fogyasztóinak a fejében meg sem fordul, hogy a technológiáéból valami jó következhet. Ha véletlenül ilyesmi adódik, akkor automatikusan ezerszer rosszabb negatív hatások kísérik, a CP technológia fétise előbb vagy utóbb imádója ellen fordul. A CP alkotóinak és fogyasztóinak eszébe sem jut, hogy a technológia fejlődése sohasem csak a rossz dolgokat hozta, a negatív hatásokat maga a technológiai fejlődés simította el. A CP és poszt CP bevallván saját értetlenségét és tudatlanságát [4], szingularitásról vizionál, melyben már nem kell érteni semmit, mert úgysem lehetséges a technológia követése [5]. A CP, mivel maga sem érti, hogy miről beszél, folyamatosan a technológia fétis felfoghatatlan, és többnyire érthetetlenné torzult terminus technikusait mantrázza, abból a primitív megfontolásból, hogy a fétis agyondumálható. A CP és poszt CP szerző kész az áldozatra, akár az egész emberiséget is feláldozza fétisének.

Amikor az iDeal-t írtam, azt hittem, hogy valamiféle CP történetet, vagy legalábbis ellen CP-t írok. Most már tudom, hogy nem. Primitív vagyok, képtelen a modern szárnyalásra, visszaléptem. A létem obsolete. Atavizmus vagyok, élő kövület. A technológia nálam amulett.

Ja, mindettől teljesen függetlenül, itt a Lukjanyenko Ugrás az űrbe ismertetés.

Absza meg, elfelejtettem! Holnap gyüjjék, aki tud!



Jegyzetek:

[1] Az irodalmi baklövések, gyengeségek, mutyizások más lapra tartoznak. Egyszer talán elég okos leszek ahhoz, hogy úgy is megnézzem, de valószínűbb, hogy nem.
[2] Igaz ez a sci-fi irodalmi konzervativizmusára, megújulásképtelenségére is.
[3] A legszebb példa erre a kvantumösszefonódáson alapuló valós idejű kommunikáció ábrázolása. Az infromációmegmaradás törvénye szerint ugyan semmi haszna sincsen az egésznek, de megelőlegezzük, hogy valamikor majd kijátszható lesz ez a törvény, és az ansimble működni fog.
[4] Restség ez leginkább. Szerző és olvasója nem is akarja a valódi tudományos megértést. A szerző sikert akar, az olvasó szórakozást.
[5] Az, hogy valaki megtervezi a merevlemezt vagy az új típusú memória architektúrát, az senki sem zavar. Biztos a varázslók vagy az MI-k ezek az emberfölötti lények…

2009. június 15., hétfő

In Full Sentences

Békén nem hagynak, tudtam...

Well, ezek látszólag ellentétes dolgok:

  1. Brutális őszinteség – Hazug
  2. Brutális szabadságvágy – Megalkuvó
  3. Introvertált tendenciák – Extrovertált
  4. Mizantrópia – Filantróp
  5. Fizikai lustaság – Szorgalmas
  6. Probléma kerülés – Probléma kereső
  7. Probléma megoldás – Probléma okozó
Kifejtve viszont minden körbeér. Erre találták ki a pofázást...

1. Brutálisan őszinte szoktam lenni, de ez csak póz, hogy leplezzem a frusztrációmat, melyet az az ellentmondás okoz, hogy valójában hazudni szeretnék, de mániákus igazságkereső révén hazudni nem tudok feleslegesen. Rosszul vagyok, még akkor is, ha csupán köntörfalazni kell.

2. Olyan mániákusan szeretem a szabadságot, hogy érte megalkudni is hajlandó vagyok. Még önmagammal is. (Ez egy maxima lett, de nem baj.)

3. Valójában sem túlságosan befelé, sem túlságosan kifelé nem fordulok, az igazság beteges kimondása viszont az extrovertáltság képét erőlteti az emberre. Saját munkámat szigorúan egyedül szeretem végezni, hogy a külvilág csak a végeredménnyével találkozzon. Szívesen együttműködöm másokkal, de szeretem, ha a munkáinknak csak imputja és outputja ér össze, és közben mindenki fekete dobozként vislekedik.

4. Már régóta csak fizikailag gyönyörködöm az emberben, és nem is vagyok hajlandó a nagybetűs emberről diskurzust folytatni. Ha viszont ilyennel találkozom, mégis örülök neki, és kincsként őrizgetem. Ennek az a következménye, hogy bár az embert, mint olyat megvetem, tyúkapó vagyok még vadidegenekkel is, hátha máskülönben elszalasztok, veszni hagyok, elrontok egy kincset. (e.g. tépném ki mindenki szájából a cigarettát.)

5. Mint minden jó mérnök, fizikailag átkozottul és menthetetlenül rest vagyok. Viszont hangyaszorgalommal dolgozom azon, hogy később a munkát minél kevesebb energiával lehessen elvégezni.

6. Igyekszem elkerülni az élet problémáit, sőt tudomást sem venni róluk, viszont az őszinteség, szabadságvágy, befelé fordulás és a restség automatikusan problémákba hajszol.

7. Ha szembesülök a problémával, nem hagy nyugton, míg meg nem oldottam, vagy meg nem találtam azt a valakit, aki képes megoldani. Az igazság kimondása viszont az emberiség jelen pszichikai állapotában leginkább problémaforrás, annak is aki kimondja, annak is akire vonatkozik és annak is aki csak tanúja. Mivel nem szoktunk arról tudomást venni, hogy őszinteség mennyi bajt megold és megelőz, inkább probléma okozónak tartjuk az őszinte embert, mint problémamegoldónak.

Ennyi már elég? És mi az értelme? Megtudom végre?

Erről csaknem megfeledkeztem.


2009. június 14., vasárnap

Some Autognostic Game

Ezt ugyan meglehetősen nőies dolognak tartom, és a szabályok sem világosak, de ha már meghívtak, legyen.

Az ogreség hét pontban:

1. Brutális őszinteség
2. Brutális szabadságvágy
3. Introvertált tendenciák
4. Mizantrópia
5. Fizikai lustaság
6. Probléma kerülés
7. Probléma megoldás

Ezek a tulajdonságok, ha jobban belegondol az ember (ogre), valóban a mocsárban élésre predesztinálják az embert (ogrét). Most, hogy érzem az időt*, jobban esne egy ki szubtrópikus sziget, óceánnal, homokos tengerparttal, pálmákkal, nyugággyal, naernyővel, hűs forrással és kiváló koktélokkal, ultramobil laptoppal, meg egy ügön-ügön szélessávú internetkapcsolattal.

Mindazok, akik valójában ismernek (vagy nem ismernek), azt gondolják, a fentiekből semmi sem igaz, mert valójában:

1. Hazug
2. Megalkuvó
3. Extrovertált
4. Filantróp
5. Szorgalmas
6. Probléma kereső
7. Probléma okozó

vagyok.

Well, ez is így mind igaz, de csak azért, hogy nyugton hagyjatok a mocsaramban!

Egyénként bassza meg mindenki magát. Évike megtörte az akaratomat, és már a budiba se merek bemenni, mert ott van a könyv (ez, hm, csak fizikailag jellemzi azt a tárgyat, találni kellene valami jobb szót**) és olvasni kellene, de már a budiban se megy. Nem megy! A szöveg (ez se jó, karaktersorozat**, ez az!), szóval a karaktersorozat nem áll össze. Tényleg ilyen hülyék a nők, vagy valóban két*** értelmes (többé-kevésbé) faj él a Földön, akik pszichéje köszönőviszonyban sincs a egymással? Valóban bennem lehet a hiba, bár pl. Ms. Niffenegger, vagy Ms. Tana French könyveit csámcsogva olvasom...

Lukjanyenkóhoz menekültem, és nem bántam meg...

Jegyzetek:
* Sajnos mindkét értelemben. Saját fizikai létezésemben, és a világ változásában.
** A "karaktersorozatokkal telenyomtatott papíros ívek szoros, de lapozható egymáshoz erősítésével előállított tárgy" nem elég frappáns... Titkár voltam egy PhD védésen, ahol dolgozatában a jelölt kísérletet tett a magyar molekuláris biológiai bikkfanyelv megszelídítésére. Változó sikerrel. Egyik kudarca a "primer" szó magyarítása, melyre a következőt ajánlotta: "rövid, egyszálú DNS szakasz". Hát most itt tartok én is ennek a nem könyvnek a definiálásával. Help, please!
*** Plusz a macskák, de ők bölcsen titkolják ezt, nehogy dolgozniuk kelljen.