A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2013. december 29., vasárnap

Jel és zaj



Amióta tudatosan írónak vallom magamat, próbálom megérteni, hogy miért is írunk.
Rengeteg faszságot össze is hordtam már erről ezen a blogon, meg a többin is, de még csak meg se karcoltam a felszínt.
Szóval e téren a tudásom még csak nem is felszínes.
Nem tudom. Még azt se, hogy én miért írok. Egy biztos: nem tudok nem írni.

Ahogy a többi grafomán sem?

Azt sem tudom, mi lett volna, ha most, 2013-ban vagyok tizenkilenc, amikor megírtam az első kisregényemet (borítsa hálás feledés!), vagy huszonkettő, amikor az első vállalható novellámat (Vénuszlakók – A kutya). Vajon rohannék kiadatni őket, hamar, minden kontrol nélkül?

Ahogy a többi grafomán is?

Az biztos, hogy akkor, amikor tizennyolc voltam, meg huszonkettő, meg huszonöt talán lett volna hol kiadatni a cuccot, de nékem biza eszem ágában sem volt akár meg is mutatni őket valakinek. Emlékszem, nagyon is jól emlékszem, hogy birkóztam a Justitia első könyvének narrációjával huszonnégy évesen, és hogy maradtam alul, és huszonnyolc elmúltam, mire második nekifutásra úgy sikerült, ahogy akartam. Ha kilencvenötben szűnt meg a Régi Galaktika, bizony harminc voltam, mire – nagy rábeszélésre – beküldtem egy írást valahová. Pályázatra, összeméretkezni.

Ahogy a többi grafomán is?

Egy lófaszt!
Ma nincs se belső, se külső kontroll! Ha van pénzed, vagy az apukádnak, a férjednek, a kitartódnak, a pártodnak – whatever! – van pénze, minden kontroll nélkül kiadathatod magad akár tizenkét évesen is. Még szerkesztő se kell, jó lesz a barátnő, a tanítónéni, apa, a kitartó kitartóm, a hű párttárs – whoever! –, a lényeg, hogy írói munkásságod gyümölcsét hamarost a kezedbe foghatod. Mind a tíz kötetet, per ötszáz oldal, amit egyetlen kurva év csekély 365 napja alatt írtál össze. Mert te író vagy, ugye.
Író meg ír.
Írónak a könyvét kiadják.
A többi: szó, szó, szó.

http://9gag.com/gag/aM1d7YR

Tudod te, mit csinálsz?

Ja. Írsz.

Mi a fasznak, azt tudod?

Hát mer’ rajongói leveleket kapsz a zírói honlapodon, meg ilyesmi. A Zúristen diktálja. Meg önkifejezés [1]. Ja. Még egyszer kérdem: tudod te, mit csinálsz?

Nem úgy van, hogy írsz a hálás és rajongó olvasóidnak! Nem, gyermekem.
Egyszerűen csak növeled a zajt. Azt a szép fehéret. Ha már hó nincsen.

Nem az a baj, hogy közepesen írsz: a stílusod semmilyen, a mondanivalód átlagos, a karektereid középszürkék, a történeted mindennapos.
Amíg létezett.

Pár éve, ha szerencsénk volt, száz új könyvből 10 olvashatatlant, 20 gyengét, 60 közepest, 5-10 kiválót és 0-5 remekművet találtunk. Ennyit jutott el hozzánk. Az a kilencszáz agyzsibbasztó katasztrófa, amit sűrű átkok között féloldalanként a földhöz vágnál, ami a kiadott százon kívül megszülethetett volna – mert a grafománok száma valószínűleg húsz-harminc évvel ezelőtt sem sokkal volt kevesebb, mint manapság –, vagy nem ment át a kiadói szűrőkön, vagy el se jutott a kiadóba, vagy többnyire meg sem íródott. Mert az irodalom kéretlen kontárjait visszatartotta saját műveltségük (olvasottságuk) [2], a nyomdai kapacitás szűkössége és a kiadói szerkesztők többszörösen túlbiztosított szigora.
Mellesleg, ami a kiadott 10 olvashatatlant és 20 gyengét illeti: nincs tökéletes rendszer, pláne nincs olyan, amit ne lehetne korrumpálni így, vagy úgy [3].
És miért a 60 közepes?
A kiadó abból él, hogy könyvet ad ki. Ha a kiadandó remekművekre vár, éhen hal. Kiadja hát a közepeset, mert biztosra megy: az olvasótábor zöme is közepes. A 60 kiadott és eladott kötet árán elviseli a melléfogásokat, kivárhatja a remekműveket, horribile dictu, még kísérletezhet is.
Hát ezért szeretem én a középszert.
Csak éppen nem szabad úgy tenni, mintha az lenne az irodalmi non plus ultra.
És volt még valami: a nyomdai kapacitás szűkössége miatt az ember eleve nem 500 oldalas nagyregényben és minimálisan trilógia formátumban gondolkodott.

Hála a technológiai fejlődésnek, meg a liberális demokrácia és a fogyasztói kapitalizmus világméretű triumfálásának, mára a végéhez közeledik az a folyamat, aminek az eredménye nem száz, de ezer kiadott könyv.

Halleluja! Hát nem ez az irodalmi Kánaán?
Nem. Az arányok az ezren belül nem változtak. 910 olvashatatlan, 20 gyönge, 60 közepes, 5-10 kiváló és 0-5 remekmű. Hogy a faszba találod meg őket?

Bizony, a jel per zaj viszony.

Szép fehér zajnak tűnik a fostenger.

Jegyzetek:

[1] A létező liberalizmus egyik legnagyobb huncfottsága, amikor bemeséli a zembereknek, hogy menyire egyediek és kreatívak is ők. Lám, már meg is születtek az irodalom kéretlen kontárjai. Határtalan önbizalommal és ambíciókkal.
[2] Bizonyám. A néhai wannabe kontár író olvasónak egyáltalán nem volt kontár. Olvasott rogyásig. A baj akkor következett be, amikor valami összekuszálódott a buksi fejeckében, és azt kezdte gondolni, hogy olyat ő is tud írni. Aztán megpróbálta, és mivel oly sokat olvasott, volt mivel összehasonlítani saját teljesítményét, és újra gondolta az egészet.
[3] Ideológiai, származási kontraszelekció vagy egyszerű, mezei korrupció.