Answers to the Generalissimo

Joszipka!

A szemedet kaparom ki, Isten bocsássa meg a bűnömet! ha ki merel lépni a szeminárjiumból!

Anyácskád, akinek megszakad a szíve.

Dzsugasvili Ügynök!

Minden körülmények között maradjon a bolsevik párt tagja! Bármilyen, ismétlem, bármilyen lépést megtehet a bolsevikok lejáratására, beleértve az emberölést is. Lehet akár a vezetőségük tagja is, elnök, titkár, stb., ha úgy nagyobb mozgásteret lát a megbízatás elvégzéséhez.
Ezt a levelet elolvasás után semmisítse meg!

Pjotr Ivanovics Raszkovszkij
MVD

Koba!

Vállald már el ezt a kibaszott titkárságot, elvtársam! Senki sem akarja, nyűg az egész. Proszit!

Lev

Sztálin Elvtárs!

Ha még egyszer a hátam mögött… Mit is akartam? Mindegy! A Moszkvába lövetlek! Elvtársi üdvözlettel:

Iljics

Kedves Joszif!

Köszönöm a beható érdeklodést egészségem felől!
Con afecto.

Lev Davidovics

Kedves Joszif Visszarionovics!

Ahogy a srácok megegyeztek, Lengyelország nyugati felét nemzetiszocialista megőrzésre átvettem!
Őszinte híved:

Adolf

Kedves Joszif Visszarionovics!

Kártyaadósságom fejében, kérlek, fogadd el Európa keleti felét a Háború után.
Örök barátsággal:

Winston

Sztálin Elvtárs!

Ma nem volt kit lelövetnem! Mi legyen?

Az ön hű Berijája

Joszif Visszarionivics Sztálin (azelőtt Dzsugasvili) Kárhozottnak,
helyben

Kérdésére, miszerint, “Annak ellenére, hogy a Pokolban a kínzások mellett minden kárhozottnak nehéz fizikai munkát kötelező végeznie (kazánfűtés, tüzelő és salak ki- és behordás, kátrány töltés, stb.) miként lehetséges, hogy Adolf Hitler kárhozott mégis egy minden kényelemmel berendezett dolgozószobában ül, kávét, konyakot iszik, és finom cigarettákat szív, miközben valamit írogat?”, a válaszom a következő:
Adolf Hitler kárhozott legfelsőbb utasításra éppen Marx Károly Tőke című művét fordítja orosz nyelvről héberre, majd vissza.

Belzebub
Főellenőr, Végrehajtási Csop.

Most nem tudod, hogy mi van, mi?
Hát az van, hogy egy másik “ acél” [1] az előző postban föltett egy jellemzően kellemetlennek szánt kérdést, miszerint:

"Egyvalamit mondj meg, csak egyetlen egy dolgot.
Akinek nem tetszett a könyved, annak csak azért nem tetszhet, mert előítéletei vannak, mindenáron ellened beszél, valamilyen régi sérelme származott tőled, etc.?

Igen vagy nem?"

Számítottam a kérdésre, sőt alig vártam a kérdést.

Sekélyes gondolkodásra, vall, hogy miután egy rakás különböző elfogultságot felsoroltam a korábbi posztokban, csakis és kizárólag a személyes elfogultság került elő. Árulkodó, hogy talán “acél” esetében, ki remélem megegyezik az sfportálos acélpatkánnyal, ez a szempont tülekszik föl elsőként.
Nos, én nem erre gondoltam, bár abban biztos vagyok, hogy nagyszámú gyűlölőim azon kisebbségének, aki egyátalán a kezükbe vették, sőt kinyitották, továbbmegyek: elolvasták! már az első kinyomtatott karakter sem tetszett. Viszont szarom le, hogy nekik mi tetszik [3]. Tehát nemcsak annak nem tetszhet, amit írok, aki gyűlöl. És akkor mi van? Például tetszhet annak is, aki szeret, gyűlöl vagy közömbös (nem ismer). És akkor mi van?
Elégedett vagy?

Akkor, feltéve, ha azonos vagy az sfportálos acélpatkánnyal, felteszek én is két kérdést:

1. Sportszerűnek tartod, hogy te nyilvánosan butának nevezheted a könyvemet, így engem, miközben, ha én ostobának neveznélek azért, mert még egy buta könyvet sem voltál képes fölfogni, pápai kiátkozást kanék, vagy legalábbis a teljes szalonképtelenség* bélyegét hordoznám? (Ezért nem teszem.)
2. Ha én azzal, hogy publikálok egy könyvet, közszereplővé válok, tehát vállalnom kell ennek következményeit, mikortól közszereplő egy blogíró (napi száz olvasó? ötven? húsz? öt?)? Mert ha közszereplő, akkor vállalja, hogy leostobázom a véleményét, ahogy ő teszi az enyémmel, és senki se vessen meg ezért! Egyenlő pályák, egyenlő esélyek.

Amire én gondoltam, az az egyéb elfogultságok bájos köre, melyek leginkább a sci-fi olvasóra jellemzőek, és leginkább a sci-fi írókat terhelik, a zsánert sújtják és kényszerítik ördögi körökre, maximum egy helyben topogásra.

A sci-fi olvasó ugyanis vár valamit a könyvtől. Sőt elvár. Ezek az elvárások azonban kétélűek, egyáltalán nem minden esetben hordoznak pozitív értéket, sőt. Ráadásul egy részükről a sci-fi olvasónak talán tudomása sincsen, mivel a zsáneren nevelődött, amelyet hozzá hasonlók elvárásai alakítottak évtizedeken át. A sci-fi olvasónak nem elég, hogy jól szórakozik, ő vár még valami “pluszt”, melyet általában világosan nem tud megfogalmazni, még magának sem, ha mélyrehatóan faggatjuk, kiderül, hogy ún. tudományos ötleteket, és ún. poént (csattanót) vár. Az csöppet sem zavarja, hogy az sci-fiben fellehető ún. tudományos ötletek legtöbbje blődség, lehetetlenség, bizonyítatlan fantazmagória vagy egyszerűen pseudoscience [4], a sci-fi olvasó magában leltárt vezet, és számolja ezeket, és nagyon elégedetlen, ha a letár nem kielégítő. A sci-fi olvasó ezen kívül elvárja a sci-fiben szinte egyeduralkodó krimiplotot (vö. Lem háborgása efölött [5]), azaz, hogy bizonyos dolgok relytéjesen (sic!) tálalódjanak, és a végén derüljenek ki, még regényekben is elvárva, ezt a jellemzően novellánál alkalmatos fogást. E sivár történetváz elvárások után nem lehet csodálkozni, hogy a sci-fi szerző irodalmilag is azt várja (el), amit megszokott (vö. azt eszed, amit kapsz, illetve azt főzöm, amit kívánnak kiadói és írói hozzáállások). Nyelvi invenciók inkább zavarnak, a sci-fi nyelve elvárhatóan ne legyen avantgárd, inkább kissé avétas, illendően a krimiplothoz. A si-fi olvasó szereti az E1-et (hozzászokott), még akkor is, ha ez az elbeszélésmód az érzelmi közelítésen túl jelen időben például a legszegényesebb, ha következetesen alkalmazzák. De természetesen a sci-fi olvasót ez a szegénység nem hozza zavarba, az írók többsége ugyanis E1 jelen időben szemrebbenés nélkül alkalmazkodik ahhoz a konvencióhoz (vö. kegyes csalás), hogy a sci-fi szereplők irodalmi formában magyarázzák el maguknak, kommentálják a világ eseményeit, nem egyszerűen lereagálják, mint a hétköznapi ember. Bizony ez esetben a “Jön a Tompika. Játszik a Tompika. Jé, kis csege!” az elvárás. A sci-fi író és olvasó számára álatalában E1 múlt időben nem elvárás a nagymonológ indoka, pedig nem drámában vagyunk, és a sci-fi szerző és olvasó összekacsintva simán szemet huny (képzavar) afölött hogy az elbeszélő a történet végén megdöglend (vö. Gyalog galopp, AaaaaÁ vára.). Szóval a nyelvi elvárások nem túlzottak, csak benne legyenek a szövegben azok a kulcsszavak, melyek jelenlétét a sci-fi olvasó, az aktuális téma divathullámnak megfelelően szintén elvár (divatos író meg belerak)! Apropó, témák. A sci-fi olvasó ellentmondásos szerzet az ő elvárásaiban. Szereti, ha ismerős témákról olvas, otthon van ő bennük, elvégre kurva sok sci-fit összeolvasott már, de nem szereti, ha ismerős motívumot lát. Főleg, ha azt a motívumot – még ha általános, emberi cselekvés, történelmi tett vagy történés, klisé, automatizmus, vándormotívum, etc. – egy másik, sci-fi szerző korábban megírta [6].
Vannak még hasonló elvárások, mint például képzettebb sci-fi olvasóknál a bolsevizmus és a romantika által az olvasókba vert ún. jellemfejlődés elvárása, de nem akarok itt mindent felsorolni, már így is elég okot adok a sértődésre (lásd később).
A sci-fi olvasó ennél is súlyosabb elvárása, hogy ő bizony remekművet akar. Kész. Nincs középszer! Remekmű vagy rakás szar. Ezt persze két, tökéletesen ellentmondásos folyamat eredményezte (Az alsómerán lelemény nem ösmér löhetetlent!), melyek nemhogy kioltották volna egymást, egészséges egyensúlyt hozva, hanem ezt az extrém [7] minőségi elvárást föl is erősítették. Nem részletezem, mert már tudod (Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), a módszerváltásig a kuczkai szigor általában csak a legjobbat engedte a közeledbe, a módszerváltás után pedig a szemét öntött el mindent.
És van még egy horribilis elvárása a sci-fi olvasónak: önmaga egója. Mert a sci-fi könnyebben átcsábít a Sötét oldalra, mint Palpatin Anakint. Egyrészt ha sci-fit olvasol, máris egy kissé magasabb rendűnek érezheted magad, mert hiszen a mezei irodalomhoz képest itten TUDOMÁNY van, amelyet nem minden földi halandó képes megérteni (Pedig… Lásd följebb, [4]). Erről a platformról aztán, a sci-fi irodalmi nyersanyagainak negatív tömege (Muhahahahaha, nesze neked pszeudotudomány!) adta csekély gravitációban elrugaszkodva a sci-fi olvasó máris a sci-fi írók között találja magát, és anélkül, hogy bármilyen valós írói teljesítményt fölmutatott volna, a bennfentesség okán máris véleményt alkot, először magában (“Ez szar! Ezt én jobban meg tudtam volna írni!”, etc.), aztán egójától és a könnyű sikertől hajtva nyilvánosan is. És máris kész a gonzó kritikus. De most nem erről a rögeszmémről kívánok hitszónoklatot tartani, megúsztad! Csupán jelzem, hogy ez az elfogultság is munkálhat benned: elvárod, hogy a könyv (téma) úgy legyen megírva, ahogy te megírnád.
Egyszerűbb sci-fi olvasóknak van egyszerűbb elvárásuk is: ők az írótól várnak el valamit. Többnyire azt, amit megszoktak tőle, elsősorban témában, de akár stílusban is, és ettől a megszokástól való bármilyen előjelű kitérés sárga lapot von maga után.

Mindezen elvárások (előítéletek) közül a nem sci-fi olvasó csak kevéssel terhelt, leginkább csak az íróval szemben vannak elvárásai, de szokott esélyt adni, mert tudja, hogy az irodalomban (Ellentétben a sci-fi irodalommal, ahol bizony, hajajaj!) a remekművek nem könnyen teremnek, és biza hajlamos megbocsátani gyengébb darabokat az eljövendő remekmű ígéretében. Mivel pedig irodalmilag kicsit szélesebb körből merít, hajlamos az író stiláris kilengéseit tolerálni sőt üdvözölni.

A magam részéről olvasóként egyetlen egy elvárásom van a könyvvel szemben: ne hazudjon a fülszöveg túlságosan nagyot. Mert, egyszerű lélek lévén, könyvet általában a saját ismertetése miatt olvasók el.

* Viccen és hamisításon kívül: a lütyő Wörk helyesírás ellenőrzője e szót “sezlonképtelenséggé” alakította át, míg a Wörkből pörk lett. Hozsánna néked Gates!

Jegyzetek:

[1] Előfordult a blogon, hogy egyszerre három acélpatkány [2] tülekedett a megjegyzésekben. Egy kicsit sok. Nyilán ezt feloldandó, most meg feltűnt “acél”, ki nyilván egyik ezek közül, s talán nem a legkisebb. Csak azt felejté el, hogy a múlt század történelmébe két “acél” is belerandított már. A föntebb említett Sztálin és a mi drága Aczél evtsunk, kinek kicsiny unokaöccse sem feledkezik meg a családi hagyományokról, s most politikai korrupciós ügyekben utazik…
[2] Hogy miért jó a sci-fi egyik legirritálóbb, és vénségére elviselhetetlenül nagyképűvé vált írója által a sci-fi egyik legirritálóbb, legsekélyesebb hősének kreált alak nevét nick-nek választani, nem értem. Barátkozom a gondolattal, hogy valahová Ketchikan néven regisztráljak…
[3] Akárhányan kielégíthetik például orálisan Ted Chiang írásművészetét, az általam olvasottak alapján ott van a nagy, szürke átlagban, és akárhányan tarthatják szar írónak Asimovot, számomra az Alapítvány trilógia mindig az elsők között lesz, ilyesmi. Avétas vagyok, tudom, nem korszerű etc. Ezt is szarom le.
[4] Például Chiangnál maradva, a komplex, értelmes pneumatikus logika. In Kétszázadik, GFK, 2009.
[5] In Tudományos fantasztikum és futurológia, 1969 magyarul 1974.
[6] Szeretek saját sebeimben vájkálni (Te nem? Nem szoktad lefeszegetni a vart, vagy véresre vakarni a szúnyogcsípést? Ja, te nem. Te emberfölötti ember vagy: sci-fi olvasó!), így ehhez példát a Justitiából illetve bírálataiból veszek. Hunyadi Mátyás királyunk nyilván Frank Herberttől lopta, hogy a dinasztikus okokból feleségül vett Beatrix helyett Borbálától legyen neki trónörököse. Karl May is Herberttől lopta az indián beavatási küzdelmeket, etc. Mivel Herbert is feudális világot írt le, meg én is bátorkodtam, így a feudalizmus általános ismérvei, tényei, automatizmusai mozgattak mindkettőnket. Az lenne hiba, ha én ez ellen megyek, csak mert Herbert így tett. Vannak természetsen párhuzamok, de pl. a hasadó atomenergia nálam teljesen tiltott, még a fúziós is csak korlátozottan használható, Herbertnél csak az atomfegyverek. Ha már párhuzamok, akkor az Argus 12-vel léteznek, de persze azt a mai többség valószínűleg nem olvasta...
[7] Normális esetben 100 műre jut egy remekmű, vagy még rosszabb az arány. Még igazán briliáns írók életmuvében is vannak közepes művek, sőt azokból van több. Cardnál a Végjátékra és a Szószólóra egy tucat közepes és legalább hat szinte tökéletsen értéktelen kötet jut. Még a kivételes zsoldosi életmu egyharmada is “csupán” közepes. Közepes művek százai, horribile dicitu silány művek ezrei “termelik ki” azt az egy műremeket. Sohasem volt másképpen, és nem hiszem, hogy ma kivételes korban élnénk…

Private Literature Success

Igyekvő és éber olvasóim, de főképpen makacs levelezőpartnereim észrevehették, hogy pár napra egyszerűen eltűntem. Mellesleg aktivitásom úgy nagyjából karácsony óta úgy egészében, hm..., lelappadt.
Well, elnyelt a magyar pályázati rendszer fekete lyuka (lásd itt). És ez heveny billntyűoldalt okoz a nap vége felé.
Legutóbb konkrétan az történt, hogy szombat délelőtt beléptem a Diagon nagy vaskapuján, és hétfő este tízig ki se jöttem onnan. Hatvan órát (másfél munkahét) dógoztam egyfolytában a kurva pályázaton. Alvás nuku. Ilyet utoljára huszonnégy évesen tettem, minus work, plus alcoholic beverages.

No, de Terminus, a határidők és határok római istene, akit néha Jupiter atya egyik megtestesülésének tartanak, kegyességéről közismert: a hátáridőnek egyszer a másik oldalára kerülünk, és azontúl béke, és prosperitás az osztályrészünk.

Személyes, apró irodalmi sikerekről akarok beszámolni.
Először is, a Diagnózis megfilmesítése:

A másik: kollégám addig buzerált, míg – kínomban, nem lévén Diagnózisom – megleptem a Justitia egy példányával. Na most: kollégám férfi, két méter magas, nálam jóval nagyobb darab, kopaszabb, jócskán ötven fölött jár és nem mondható sci-fi meg a romantikus irodalom rajongónak. Mégis élvezte a könyvet, felismerte, megértette és értékelte a szándékokat és eszközöket (irodalmi és gondolati) benne. Egyszerűen mert előítéletek és várakozások nélkül fogott neki. Szóval, meg lehet próbálni így is! Mellesleg több Libri boltból kifogyott: most mi van?

Akiknek egyszerűen elmulasztottam válszolni levelére az elmúlt hónapban, azoktól elnézést kérek, mostantól pótolni fogom.

Some Fact(s) about Decomposition VI./02.2

Még mindig a

Recepciórul

szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.

Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?

Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.

Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].

Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.

Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].

Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.

De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.

Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…

Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.

Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.

Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?

Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.

Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.

Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.

Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.

Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.

Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.

Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)

Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?

Some Fact(s) about Decomposition VI./02.1

Még mindig a

Recepciórul

szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések (melyek közben még szaporodnak is, mint a legyek) közül az elsőre adott válasz folytatása, és további válaszok:

A Chicagói Iskola saját (vö. „mert enyém”) interpretációja [0] legkönnyebben példákon keresztül érthető meg annak, aki szeretné megérteni, de blogíró mondatainak nem gördülékenysége ….etc. ezt a megértést akadályozza. Azzal, akit ez nem akadályoz, de nem akarja (vö. nyögés) megérteni, nem tudok, de nem is akarok mit kezdeni – annak a Kövér Laca által ajánlott megoldást tudom még javasolni (vö. kötél).

Szóval nézzük például Szélesi Sanyi Beavatás szertatását! A recepció vegyes, bár többnyire pozitív. Nem is lehetne más, egyik véleményező sem foglakozik a mű egészével: részleteiben ilyen-olyan hiányosságokat kérnek rajta számon, illetve a saját ízlésüknek nem megfelelést kifogásolják.
A Chicagói módszerrel vizsgálva mik lehettek a szerző szándékai az olvasóra gyakorolt hatásokat illetően (causa finalis)? Egy szándék nyilvánvaló: erkölcsi parabola (Nem tányérostévé, bazmeg!) állítás, mely egyaránt érinti az ember környezethez, és az ember idegenekhez való viszonyát. Ismerve Szélesi (causa efficiens) világnézeti elkötelezettségét, ez a parabola valójában korunk liberális-konzervatív vitájának ábrázolása a rassziszmusról és a környezeti tudatosságról, generációk közötti, világnézeti, ökológiai, vallási és etnikai toleranciáról etc. Elérte-e a szerző amit akart? HA kritikus lennék, ÉN azt mondanám (a kritikus szubjektivitása belép, de – lo and behold! – ettől Szélesi nem kapja meg egyből a nagyképű, írni nem tudó barom címkét), hogy nagyjából elérte. Katarzishoz hasonló állapothoz juttatott ugyanis a könyv végére, azáltal, hogy a parabolát személyes drámán keresztül tárta elém, de ezt a katarzist sajnos lerontja az emberek tömegpusztulása, amelyet valamiféle Isteni igazságosságként vehetünk, a rosszak, lám, megbűnhődtek Csakhogy ENGEM a fekete-fehér bibliai megoldás, miszerint a rosszal együtt pusztuljanak az ártatlanok is, taszít. A katarzis ereje így NÁLAM csökken, mert a parabola üzenete visszafordult: mi a garancia arra, hogy a bolygó, és nem a Föld igazsága az Igazság? Miért lenne automatikusan igaza a nem nyugati típusú civilizációnak?
A katarzishoz egyébként engem éppen azáltal jutatott a regény, hogy az írót néhány kevésbé nyilvánvaló (talán önkéntelen) szándék (célok) is vezérelte írás közben. Annak az apának a kapcsolata a fiával, akinek legnagyobb félelme a gyermeke elvesztése. Mivel a nő, mint olyan (anya, szerető, etc.) nemigen jelenik meg a szövegben feltételezhetek egy másik, didaktikusabb célokot: annak demonstrálása, hogy egy apa képes egyedül is felnevelni a fiát. Ismerve a szerző magánéletét (hatóok), vagyis, hogy a fia, válásuk után az anyjával maradt, ez a félem nagyon is állandó lehet. Számomra, aki ugyanebben a helyzetben van, ez a félelem napi realitás, annak bizonyítása, hogy képes lettem volna felnevelni a fiamat, égető, bár mai családjogi rendszerben meddő és felesleges kényszer, így könnyedén osztozom, mint FELTÉTELEZETT KRITIKUS, a szerzői szándékban, és kényelmesen magamévá teszem a műnek ezt a vonalát. Saját tapasztalataimon átszűrve hitelesnek TUDOM [1].
Miféle céloka lehet még a műnek? Ebben a szövegben végighúzódik egy transzcendentális szál, mely a végén sem kap világosságot, de célokként tiszta üzenete van: annak demonstrálása, hogy több dolgok vannak, mintsem… Ismerve a szerző életművét, és vonzódását a természetfelettihez, a mítoszokhoz (Elsősorban a Láthatalan város, de a Mysterious Universe ciklus, Kalandor ciklus), ez a szál egyáltalán nem meglepő, viszont más dimenzióba helyezi a szöveget, elmozdítja a tiszta sci-fitől a mágikus realizmus irányába. A szöveg ott tart ebben az irányban, ahol Bradbury történeteinek java része. Ha a szerzőnek ez volt (lehetséges, hogy ismételten akaratlan) célja, akkor megvalósult. Ismerve Szélesi különös (vö. nagyvonalú, felületes, hanyag) viszonyát a természettudományokhoz, és írói önmegjelölését, ez a cél tökéletesen érthető.
A célokok felmérése, leltárba vétele után mélyebben is megvizsgálhatók az elérési útvonalak, azaz mennyire támogatja elsősorban a témaválasztás és a cselekmény acélok elérését. Az elsődleges céloknak tételezett morális parabola megvalósításához a tudományos-fantasztikus keretek nagyon is helyénvalóak, alkalmasságukat sokszor (talán a kelleténél többször is (vö. klisé)) bizonyították. Gondoljunk csak arra, hogy Bradbury Marsbéli krónikákja éppen erről szól, vagy a legfrisebb frissebb példánál maradva, fontoljuk meg az Avatar történetét! Néhány bíráló a szerző szemére vetette, hogy a történetet más keretek között is megírhatta volna, nem lett volna okvetlenül szükséges a sci-fi díszlet, de gondoljuk csak meg: lehetne-e nagyobb kontrasztot, erőteljesebb ütközést és konfliktust elérni az ember-idegen különbségnél? Ember-más (idegen) ember viszonya ennél jóval erőtlenebb, mert ember és ember között legalább esély kínálkozik a megértésre. A sci-fi tematika tehát önmagában erőteljesen támogatja az elsődleges célok elérését, még akkor is, ha a téma realizálása helyenként a hatóok természettudományos hendikepje miatt zötyögős, és inkább a hiteltelenség irányába mozdítja a szöveget.
Hogyan érvényesül a tudományos-fantasztikus tematika a másodlagos célokok körében?
Az apa-fiú kapcsolat egyik vonulata (félelem és bizonyítási vágy) sem igényli a sci-fi tematikát, valóban megtenné egy csendes óceáni sziget is, de van-e magányosabb sziget egy idegen bolygónál, és ha a félelem vonalat nézzük, annak veszélyeinél, van egy nagyobb csábító az apa világnézetével szemben az idegen transzcendentalitásnál? A választott tematika ismét tehát inkább erősíti a kontrasztot ezeknél a célokoknál is. Legalábbis semmiképpen sem gátol, tehát az elsődleges célok megvalósításánál nyújtotta előnyöket nem negálja.
A természetfölötti lehetősége tételezésének céloka automatikusan kívánja a fantasztikumot, de látszólag éppen, hogy nem a sci-fit. Ez a szándék azonban – annak ellenre, hogy a történet fantasyban is megállna, meglenne tehát a kontraszt – a tisztán természetfölötti környezetben valójában nem működne. Hiányozna ugyanis a természetfölötti és a racionalitás kontrasztja egy tisztán természetfölötti környezetben. Valamennyi tételezett célokot így a sci-fi és a magreál keretei között lehetett volna megvalósítani. Nem hiszem, hogy a hatóok, a szerző szemére lehetne hányni, hogy abban a közegben mozog, amelyet megszokott, amelyben sikereket ért el. De tartsuk szem előtt, hogy az elmozdulás megtörtént!
A tematika után a történet következne, de ennek alaposabb áttekintéséhez nem elég, a szöveg egyszeri elolvasása [2]. Nekem pedig most egyszerűen nincs időm még egyszer elolvasni, de olyan teljes kritikát írni [3] sem, amit kellene. ÉN NEM RAGASZKODOM mindenáron a kritikusi címhez és ÁLTALÁBAN SINCS KEDVEM kritikát írni.
Tehát általánosságban a sokszor sablonos, kiszámítható és még többször naív történet nem mindig támogatja a morális parabolát (lásd előbb), a szoros, időben és térben zárt történet elsősorban az apa-fiú kapcsolat aspektusai ábrázolásának kedvez, nem beszélve a naívabb megközelítésektől. A trancendentális vonalat is jobban erősítené egy acélosabb sztori, de éppen a természetfölötti csábíthatja az írót könnyelműségekre (vö. húgyagyú kalandtörténet a áradása mély gondolati tartalom fölött, á la Banks, vagy éppen á la Szélesi mint Anthony Sheenard). Itt – hála Istennek! – ez nem történt meg.
Mivel a célokok valójában az olvasónál elért hatások, érdemes megvizsgálni, hogy a regény milyen olvasói környezetben próbál hatást gyakorolni. Azaz kitekinteni a potenciális olvasótábor lehetséges olvasmányélményeire, és közöttük elhelyezni a művet. Jelen esetben például az ember-idegen konfliktus hasonló célokoknak szentelt műveinek sora például Bradbury Marsbéli krónikákjától, Lem Solarisán és Édenén, illetve A Fivérek Csigák a lejtőnjén keresztül Wilson Bioszférájáig terjed. Az olvasói befogadás tehát megalapozott lehet.
Az apa-fiú kapcsolat célokként jelölése már sokkal unikálisabb a tudományos-fantasztikumban, hamarjában nem is igen jut eszembe sci-fi irodalmi előkép, így külön díjazandó a szerző bátorsága, hogy a magot egy kellően elő nem készített talajba vetette. Bizonyos vélemények nyilvánvaló értetlensége/elutasítása ezt alátámasztani látszik.
A természetfölötti összekapcsolása racionális világunkkal meglehetősen bőséges előzményekben, hiszen tulajdonképpen ez az egész magreál, erre épít Bradbury szinte teljes munkássága, és a manapság divatos szerzők is ezt a hullámot lovagolják meg – ez alól maga szerző eddigi életműve sem kivétel. Szélesi így igen nagy eséllyel talál olyan olvasót, aki műve ezen rétegét értőn és megértőn befogadja.

Ezek után lehet megnézni, hogy az alsóbb szintek (causa formalis és materialis), a forma és nyelv szintjei miként segítik vagy gátolják a célokok érvényesülését.
Formai szinten a regényforma (mint potenciálisan sokszereplős, sok történetvonalas, tág időkeretű képződmény) elegendő teret ad erre, mely teret azonban az író nem használta ki egészen: esélyt sem adott például egy olyan szál kibontására, mely a meglehetősen egysíkúan bemutatott földieknek legalább a motivációs hátterét megadta volna. A morális parabola fölállíttatott, és él, azonban egysíkúra (vö. lapos) sikeredett – minden bizonnyal a szerző szilárd világnézeti meggyőződése miatt. Azon el lehet morfondírozni, hogy okvetlenül szükséges-e a regényforma ezekhez a célokokhoz, főként az apa-fiú kapcsolat esetében, nem lett volna-e elegendő egy hosszabb novella. Azonban ez már csúnya beavatkozás az írói szuverenitásba, nem szeretnék elmenni ebbe az irányba, nem is helyeslem ezt a fogást [4].
A regény narrációja E3 személyű, múlt idejű, ez az az elbeszélésmód, mely a legtágabb lehetőséget kínálja az írónak, ha didaktikai céljai vannak. Jelen esetben a parabolaállítás, az apai nevelőpotenciál bemutatása, és természetfölöttire vonatkozó figyelemirányítás mindenképpen didaktikus, ennek megfelelően a narráció észrevehetően alárendelt a célokoknak, segíti azokat. Az apa-fiú viszonyokra irányuló célokoknál lehetséges, hogy E1 erőteljesebb hatást lett volna képes előidézni (ráadásul a szerzőnek ebben nagy gyakorlata van), de ez megint csak az írói szuverenitásba avatkozás. A konklúzió, hogy az alkalmazott narráció kellőképpen támogatja a célokot, legalábbis nem hat ellenükben.
Nyelvi szinten, mint a sci-fi alkotások zöménél [5], leginkább a regény elszalasztott lehetőségeiről beszélhetek. A nyelvi különbségeket (lehetséges szakadék [5]) ember és idegen között, vagy akár amit az évtizednyi különbség jelent a kultúra fősodrától elszakadt ember és a fősodorba tartozó telepesek között, az elsődleges célok szolgálatába lehetett volna állítani. Ez nem történt meg. A nyelvi szintet az író a tőle szokatlan verbális naivitással és didaktikus nehézkességgel, mintha kizárólag az apa-fiú viszony célokai szolgálatába állította volna, és mintha leginkább a gyermekes szülőket vagy az ifjúsági olvasóközönséget célozta volna meg ezzel.
És itt abba is hagyom a Bevatással való példálózást. Még annyit, hogy ugyanezt a fajta vizsgálatot el kellene végezni a regénnyel részleteiben is, egyre kisebb egységekre bontva, általában részek, fejezetek, történetblokkok, esetleg bekezdések szintjéig lehatolva. Megvizsgálni az egységek célokait, azok érvényesülését, és az érvényesítésükre szolgáló eszköztárat. Nyilvánvaló, hogy a kisebb részeknél, új, partikuláris célokok jelentkeznek, melyek önmagukban és aszerint is tárgyalást igényelnek, hogy a részek és sajátos célokaik miként szolgálják a mű egészének célokait.

Jó lenne, ha észrevennéd, hogy ebben a kritika vázlatban nem kapott helyet az író minősítése, a regény történetéről minimális információ szivárgott ki, és nem hozatott tematikai/ideológiai értékítélet. Mélyebbre hatolva természetesen egyre több konkrétum derülhet ki a történetből, a formai-nyelvi szintek kritikája illusztrációképpen kész szövegdarabokat idézhet a könyvből, de a spoilerezés mindenképpen elkerülhető, mert nem az írói teljesítmény besározása a cél részletek önkényes és tendenciózus kiragadása, valamint történet/cselekmény/tematika/írói eszköztár (szintén önkényes és tendenciózus) demonstratív lefitymálása által, hanem a regény alaposabb megértése.

Van még egy példám, mely még világosabban mutatja a Chicagói megközelítés előnyeit és a hagyományos textuális/tematikai kritika vakfoltjait [6]: az Új Galaxis 14. számában jelent meg Dávid Attila egypercese, melynek címe a szám (és a pályázat) címével azonos: A Naprendszer újrafelfedezése.
A novella fogadtatása csaknem egyenlő a nullával, az egyetlen, meglehetős sommás vélemény, melyet eddig találtam ez:

"Extra rövid kis írás, teljesen felejtős, önreflexiv témával."

Mely semmit sem árul el magáról a novelláról, annál többet a véleményalkotóról, de erről már a két előző, hasonló témájú posztban értekeztem.

Mit kezdene ezek után a Chicagói Iskola az írással?

Először is, mi lehet a novella céloka? Mivel a novella hangvétele szatirikus-ironikus, adódik a feltételezés, hogy elsősorban nevettetés, szórakoztatás. Ezt a célt az írás eléri, mosolyra fakaszt, mint azt tapasztaltuk Írószövetségbeli felolvasásakor. A szatirikus-ironikus hangvétel azonban általában rejtettebb célokokat is rejt. Mit akar nevetségessé tenni a novella? Először: nyilvánvalóan az irodalmi pályázatokat, a maguk formai/terjedelmi kötöttségeivel. Másodszor: magát a témakiírást, a maga – nem sci-fi fanok számára nevetségesnek ható – fontoskodásával, és korlátaival. Harmadszor: a kiírás szellemeskedő és emiatt félreérthető témamegjelölését magát (mely az én bűnöm). Negyedszer: magukat a pályázókat, az írókat, az alkotói folyamat esetlegességét. Ezek elé az írás sikeresen tartott görbe tükröt, a mellék-célokokat így elérte, teljesítette. Mi lehet még? A novella csattanója, azoknak, akik tisztában vannak a Mars jelen állapotával, szatíra mögött kínál még egy célok-réteget: ökológiai miniparabolát, vagyis, lám, miért olyan a Mars, amilyen. Mivel ez egyértelműen adódik a csattanóból, teljesítése is adott.
Mivel a célokok egy része egyértelműen a sci-fihez kapcsolódik, a tudományos-fantasztikus témaválasztás megkerülhetetlen azok szempontjából, a témaválasztás általában támogatja megvalósításukat, hiszen a tudományos-fantasztikus irodalom is irodalom, a pályázatai éppen olyan esetlegesek, mint az elitirodaloméi, az ökológiai vonalat pedig a Föld-mars párhuzam kontrasztja mindennél jobban támogatja. Ráadásul ez a megoldás, ezek a célokok ezen a speciális antológia számon kívül sehol másutt nem nyerhetnek igazolást, hiszen éppen ennek a számnak a témájával, címével kezdenek játékba. (Az antológiaszerkesztő elkövethette volna azt a hibát, hogy nyitó vagy záródarabul választva az írást, zárójelbe teszi vele a többi alkotás komolyságát, és/vagy olybá teszi a szerkezet, hogy a többi novella jóformán csak felvezetésül/háttérül/indokul szolgál ehhez. Szerencsére – valószínűleg véletlenül – nem így jártam el.)
A novella írójáról nem tudhatunk semmit, azon kívül, hogy kezdő író, így feltehetően fiatal. A hangvétel és a témaválasztás is erre a korosztályra vall, a hatóok így összhangban van a célokkal, bár feltehető írói tapasztalatainál nagyobb tehetséget árul el az alsóbb szinteken.
A formaválasztás – egyperces – tökéletes a modern szatírához, a történet is tökéletesen illik a terjedelemhez, így a causa formalis egyértelműen a célokok irányába hat. Nyelvi szinten a szereplők a helyükön vannak: az író és barátja a causa efficiens esetében feltételezettek szerinti korú, így a kissé nyegle, ugratós nyelvezet összhangban van a cselekménnyel és a szereplőkkel, szintén a célokok irányába hat.
Túlságosan sok értelme nincsen az alig egy oldalnyi (2500 leütés) novellát elemeire bontani, mert ami az egészre vonatkozik, az – ebben az esetben – érvényes a részekre is, újabb célok nehezen lenne feltételezhető, meg kell azonban jegyezni, hogy a formai és nyelvi elemzés lehetne alaposabb annál, ami következik, és bizonyos részek alsóbbrendű céloka nyilvánvalóan meghatározható. Különösen igaz ez az a párbeszéd – és a novella – utolsó mondatára, hiszen itt, a csattanóban jelentkezik az ökológiai célok, a párbeszédes forma mintha ennek a felvezetését szolgálná. A szinte elhanyagolható terjedelemben az író arra is képes, hogy jellemvázlatot szolgáltasson a két szereplőről, a kissé nagyképű, pragmatikus és pimasz íróról, és tudálékos barátjáról.

Nos, ezek azok az okok, melyek miatt a novellát közlésre választottam, és – igaz, fogcsikorgatva :-) – meglehetősen magasra értékeltem. Ugyanis a maga nemében a tökéleteshez közelít, és tulajdonképpen nem számít, hogy nem az örökkévalóságnak [7] készült. Ebben az utolsó mondatban már benne van egy, a könnyelmű véleményezők új hullámának szánt újabb fricska, de erről bővebben majd később.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[0] Szükségszerűen interpretáció, mert az akadémikus urak nemigen szolgáltak recepttel, és illusztrációik félreértésekre adtak/adnak alkalmat. A célok ilyetén értelmezése például biztosan nem a Chicagói Iskola sajátja, viszont hűbbnek érzem az arisztotelészi logikához.
[1] Egy későbbi kérdésre válaszolva már most el lehet gondolkodni azon, hogy aki nem tapasztalt meg valamit ÉS nem kellően empatikus lélek, képes-e hitelesnek érezni annak a valaminek bármilyen megjelenítését.
[2] A kritika jobbára esélytelen, hogy meghatározza egy szöveg minőségét és sorsát (kivételes eset az újrafölfedezés, mint mondjuk Shakespeare-nél), az olvasók tömege ugyanis felülír minden ítéletet (vö. a bolsevik kultúrpolitika esete Faludyval, avagy a Villon fordítások 29+. kiadása). Ezt lehet sajnálni vagy örülni neki, de a végén Barthes igazsága derül fel: az az irodalom, ami újraolvasható. Minél többször, minél több ember (generáció) számára újraolvasható, annál maradandóbb, annál függetlenebb saját korától és alkotójától – annál értékesebb.
[3] Ez nem azt jelenti, hogy a regény újraolvashatatlan [2], csak éppen most nem akarom újraolvasni. Azt sem jelenti, hogy recenziót éppen ne írhatnék egyszeri olvasás után, bár recenziót általában arról írok, amit érdemesnek tartok újraolvasni.
[4] Nálunk a véleményezők sajátos (vö. sajnálatos) háttere ilyen esetekben mutatkozik meg. Tudniillik, amikor az írói szuverenitás hatókörébe tolakszanak olyas beszólásokkal, hogy „Ezt így vagy úgy kellett volna megírni.”, vagy még explicitebb módon: „Ezt így vagy úgy írtam volna meg.”, lelepleződik, hogy tulajdonképpen az írói konkurencia szólalt meg. A kritikus nem az író versenytársa. Régen rossz, ha az. Ha író kritizál – miért ne tehetné? –, fogja vissza magát, esetleg írja meg témát – jobban! Speciel ezért is ragaszkodom az ÚG tematikus szerkesztéséhez: adott téma bemutatásával kiderül, hogy oroszlánkarmokról vagy patáról beszélünk.
[5] Nagyszerű kivétel: Joe Haldemen, Aki nem tud !tangul… című novellája.
[6] A jó Derrida úrról nem is szólva.
[7] Van egyáltalán valakinek fogalma az irodalmi alkotások átlagos felezési idejéről [2]?

Elementary...

Az új Sherlock film tökéletes lett a maga nemében, remélem lesz, és nem gyengébb folytatás.

És azt a pofátlanságot, hogy a Lord Blackwood arca ugyanaz legyen, mint a hagyományos Holmes arc már a kezdetektől...!

Valahogy így kellene új életre lehelni minden porosodó és süllyedő klasszikust.

Some Fact(s) about Decomposition VI./02

Gondolom, izgat már, hogy mire is gondoltam a rossz időzítéssel, sejtem, hogy vannak, akik már sejtik, a szerencsésebbeknek viszont szerencséjükre fogalmuk sincs róla, és nem is tudják, milyen szerencsések. Az időzítés kérdése előtt azonban a

Recepciórul

, mint kritikai minőségről, illetve a kritika minőségéről kell szót ejteni, mivel az időről-időre elhevenyülő betegség oka éppen a hevenyészett minőség. A továbbiakban nem vesztegetek több szót az elitirodalom saját bajaira, lévén az az ő különbejáratú (vö. gettóajtó), jól megérdemelt gondjuk (vö.”megdolgoztak érte“), ha már minket ilyen látványosan cserben, illetve gettóban hagytak [1].

A gonzó kritikus, amikor véleményén a kritikai minőséget kéri számon a gyanútlan, nem a törzsközönségéhez (vö. rokonok, barátok és üzletfelek, illetve csürhe) tartozó látogató, azt az őszintének ható választ kapja, hogy az csak vélemény. A gonzó szerzőjét nem zavarja az a csekélység, hogy ezzel szemben egyébként a véleményeire általában mint kritikákra hivatkozik, azoknak kritikai minőséget követel, sőt, ezen kikövetelt (feltételezett) minőség [2] alapján önmaga a tévedhetetlen kritikus pózában tetszeleg, megsértődik, ha röffenéseitől a kritikai jelzőt elvitatják.

A gyanútlan gonzó olvasó, aki talán bedől ennek a kritikusi póznak, hamar felteszi a következő kérdést: miért hiányzik ezekből az úgynevezett kritikákból bármiféle konstruktivitás? Ha már a szerencsétlen szerző (és ne feledjük, a gonzó által sorozatban szétszarházott, értéktelennek ítélt művek mögé anyagi erejét tevő kiadó) ennyire hülye, miért nem ad az ún. kritika és t. szerzője segítséget, útmutatást neki(k), hogy legközelebb jobb eredmény érjen(ek) el? A gonzó szerzője erre azt feleli, hogy a kritikának nem ez a feladata. Hogy mi ez a feladat, arra tökéletesen ködös magyarázatok érkeznek, ha érkeznek: vagy az az őszintének ható, könnyfacsaróan (könyvfacsaróan, érted?, muhahahaha!) filantróp önzetlenségről, és emberfeletti önfeláldozásról (Elvégre a gonzó kritikus saját, felbecsülhetetlen értékű agysejtjei kockáztatásával FOLYAMATOSAN fájdalmasan gyönge szövegeket olvas!) tanúskodó felelet, hogy a kritika a rossz szövegek gyöngeségeinek felmutatásával az olvasók financiális megmentését célozza [3], vagy az a másik, sok mindent eláruló válasz, hogy a kritika célja olvasójának szórakoztatása.

A jó szándékú, gyanútlan gonzó olvasó általában már itt föladja, és nem jut el a harmadik kérdésig, mely pedig a legfontosabb lenne: vajon, ha biztosan nem az olvasottak, akkor milyen szövegek jelentik a gonzó szerzője számára a kívánatos minőséget. Ugye senki sem lepődik meg, hogy valamilyen, itthon kevésbé ismert angolszász szerző(k) és/vagy a gonzószerző rokonai, barátai és üzletfelei által alkotott művek, esetleg magának a gonzó szerzőjének szépirodalmi produkciói garantálják a legmagasabb minőséget.

Na, itt van az eb elhantolva. Nem is túl mélyre.

A cynohumatio természetesen nem menne ilyen könnyedén, ha nem puha (vö. szar), mocsaras talajba történne. Hiányoznak ugyanis az ún. kemény standardok.

Standardok? Még a standardok felállításához szükséges kérdéseket sem tette föl senki.

Mi a(z irodalom)kritika?
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Lehet-e [5] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Mi adja a kritika minőségét?
Mi adja a kritikus tekintélyét?
Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?
Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?
Mi a kritika föladata?
Ki írja a kritikát?

Természetesen vannak még hasonlóan súlyos kérdések, melyeket a kortárs kritika nemigen óhajt föltenni, mivel akkor választ kellene adni rájuk. Tartsd nagyképűségnek, ha felteszem legalább ezeket, melyeket a legfontosabbnak tartok, és válaszolni is fogok (Nem próbálok, Yoda mester! Fogok!) rájuk, de mondjuk azt, hogy ez pusztán az egyéni véleményem, továbbá csupán szórakoztatási céllal írom le őket, no meg azért, hogy az olvasók pénztárcáját megkíméljem… Mitől is? Na mindegy!

Mi a(z irodalom)kritika?

Az első kérdésre viszonylag könnyűnek tűnhet a válasz, hiszen – elvileg – léteznek lexikon-definíciók. A probléma, hogy még a legbőségesebb definíció is a kritikáról általában beszél, még ha ki is tér a műkritikára, akkor sem mond semmit a kritika minőségéről, és a kritizálás elveiről. Nem járnánk jobban, ha a tananyag szerinti kritika definíciókat keresnénk. A kritikának története van, így aztán irányzatai is, iskolái, melyek rendes bölcsész diszciplínákhoz hasonlóan engesztelhetetlen és megnyerhetetlen küzdelemben állnak egymással. Nagyjából úgy tűnik, az Irányzatok (Klónok, hehehehe) Háborúját az angolszász nyelvterületen New Criticism-nek nevezett módszer nyerte meg. Magyarországon ehhez képest még a bolsevik irodalomkritika hagyományaival is küzdünk, a kettő kombinációja azután valami egészen merev és képtelen műítészeti gyakorlathoz vezet(ett). A New Criticism szellemében a kritika textualitás függő, azaz a szövegen túl nemigen akar mással foglakozni (a hazai posztmodern divat ehhez kapóra jön, illetve a viszony kölcsönös és meleg), azonban ehhez hozzáadódik a bolsevik kritika témafüggés öröksége, azaz a hazai kritika képes tematikus ítéletet hozni a művekről, mégpedig valamiféle ködös (a bolsevizmusban és a felvilágosodásban gyökerező) társadalmi hasznosság/haladás követelménye alapján [6]. Nem is csoda, hogy az avantgárd általában köszöni, de nem kér ebből a kritikából, Így aztán, mivel az avantgárd kritizálatlan, ezért azt hiszi, hogy egyben kritizálhatatlan is, pedig többnyire egyszerűen kritikátlan, de már megint elkalandoztam… (Wot ö nájsz vjú! It szpöllsz Szán Gállen…!) Hogy a nyomor fokozódjon, a Derrida féle dekonstrukciós módszer is szépen jelen van (divatos [7]) az alsómerán szellemi életben [8]. A hivatalos kritika merevsége és a dekonstrukciós módszer elviselhetetlen könnyűsége egyenesen vezet a Könyvesbloghoz hasonló formációk felbukkanásához és népszerűségéhez. Az eredmény azonban nem egy hazai Új Kritikai Iskola felépülése, hanem mindössze a kritikai hang eldurvulása, a kritikai viták élesedése, és a kritika tovább-hiteltelenedése. Hacsak ez nem az Új Kritikai Iskola, melytől a magyarok (alsómeránok? Hihihi!) Istene mentsen meg mindnyájunkat (vö. magyarok nyilai, és hol vannak még az ő nyűgeik! Illetve: „El köll menni.” Mindnyájunknak. Merthogy: üzenve lett.).

Szóval, kellene valami definíció és konszenzusos módszer. Magamnak alkotok egyet, (magam se' hajtom végre, ugyé katonaviselt barátaim!) nyilvánvalóan teljes konszenzussal illetve teljes en konszenzus nélkül (ez megközelítés kérdése, aszerint, hogy felőlem, vagy felém tekintjük), szóval ezt, ha akarod, át is ugorhatod, mert érvényessége nem terjed túl rajtam. Egyelőre, hehehehehe.

Lássuk!

A görög „kritikosz” jelentése talán a „felismerés művészete” lehetne, annak kifejezése, hogy a véleményalkotó képes felismerni a kritika tárgyának értékeit – vagy azok hiányát. Magam részéről a „bírálat” szót a kritika szinonimájaként hajlamos vagyok sekélyessége miatt nem megfelelő fordításként elfogadni, ugyanakkor a szóban ott bujkál (kis hamis, taláros ördögfióka, ejnye!) a „bíró”. A bíró viszont nem lehet akárki, végzettség (tudás), tapasztalat (bölcsesség), elfogulatlanság, függetlenség jellemzi a jó bírót, ekként, aki bírálatra adja, a fejét mutassa fel ezen képességeket, tulajdonságokat, majd ezután nevezze magát bírálónak – kritikusnak. Vagy kussoljon ő aztán!

Furcsa, de az évek során, anélkül, hogy valaha is komolyabban foglalkoztam volna a kritika történetével, és elméletével [9] véleményem a kritikáról és az “üdvös” módszeréről nagyjából valahogy afelé mozdult, amit Chicago Schoolnak neveznek. Azok a jóemberek művelt faszkalapok voltak, visszanyúltak Arisztotelészhez, és kurvára rühellték a New Criticism egysíkú szöveg-központúságát. Hát még ha megérik Derridát! [8] Szerencséjükre nem érték meg nagyon. A New Criticism hamar lenyomta őket egyszerűségével: lehetett középiskolás fokon taní-tani. A Chicagói Iskola a maga összetettségében megmaradt és elsorvadt az egyetemen. Ezek a tények természetesen nem jelentik a New Criticism fölényét: a Chicagói Iskola módszere nagyjából-egészében tartalmazza a textuális analízist. Az a két alapszintje ugyanis…

De hát ilyen a szölavi.

A New Criticism legfőbb hiányossága (vö: hiba illetve bűn), hogy a textualitásra helyezi a hangsúlyt, arra törekedvén, hogy megfeleléseket vagy meg nem feleléseket találjanak a szövegben esztétikai, filológiai abszolútumokkal. A romantikából származó művészetfelfogással szemben (Éppen szemben: 180º! Be szép ez!), mely a művészi géniusz mítoszát (a hozzátartozó pózokkal, modorosságokkal, etc.) kifejlesztette, ezen a torz lencséjű szemüvegen keresztül kísérelte meg a műelemzést, ez a módszer sokkal józanabb, mert szarja le a művész géniuszát, de ez a megközelítés azon vérezhet el, hogy egyrészt az abszolútumok nem valódi abszolútumok, másrészt az újat, a forradalmit, a szokatlant (valódi korát meghaladó géniusz vö. fehér hollómadár), automatikusan félreértelmez(het)i, nem újként, hanem hibaként tételez(het)i.
A marxi és minden belőle fakadó (rokon) kritika elvégzi (talán, vö. jobb(ik) esetben) ezt a vizsgálatot is, azonban tartalmi (mondjuk ki: ideológiai) elemzésnek is aláveti a művet, sőt ez a fajta vizsgálat, azaz a tartalmi (ideológiai) megfelelés válik/vált elsődlegessé. Ezzel, továbbá azzal, hogy ezt a vizsgálatot abszolútumként értelmezett tartalmi (ideológiai) követelményekkel (vö. ún. mondanivaló, a jellem fejlődése, etc.) összevetésben végzi, a mű esztétikai jellemzőit másodlagos értékűvé és fontosságúvá degradálja, vagy a tartalmi elemeket összemossa (Nem véletlenül, mint a túlbuzgó férj, amikor hiányzó felesége helyett összeállítja a mosást, hanem igenis szándékkal, mely többnyire hátsó, a szaros alsógatyáktól így szerencsésen visszakanyarodánk analógiánk indításához, halleluja!) az esztétikaiakkal – a társadalmi forradalom mellett hajlamos megfeledkezni az esztétikai forradalomról, úgy megy el az új mellett, mint a Titanic ment volna a jéghegy mellett, ha van neki radarja. Azt talán nem kell kifejteni, hogy a tartalmi abszolútumok életideje még korlátozottabb, mint az esztétikai abszolútumoké.

A Chicagóiak ellenben úgy gondolták, hogy hiba [10] (vö. bűn) NEM a mű egészével foglalkozni, mivel az nem ragadható ki saját kontexusából anélkül, hogy a megértés el ne homályosodna (képzavar: csorbát ne szenvedne).

Az irodalmi művet a Chicagói Iskola az arisztotelészi (A vén kujon meglehetős furcsán nézte a világot [11]) négy oksági szintnek megfeleltetve elemzi. Hogy a világ fizikai valóságát a causa materialis (anyagi ok), causa formalis (formai ok), causa efficiens (hatóok), causa finalis (célok) [12], mennyire írják le jól, arról nem szeretnék vitázni (szerintem nem egészen jól, lévén a célokot, olaj ide-olaj oda, a vén kujon kissé idealisztikusan/antimatrialistán tételezte általában, vö. Isten) azonban azzal, hogy a Chicagóiak ezt a négy szintet irodalmi művek analízisének szintjeivé tették, használható kritikai módszert találtak/ajánlottak [13]. Isten, szegénykém, ebben nem involválódott.

A mű céloka ebben a megközelítésben a szerző szándoka (he-he), avagy mit is akar elérni az olvasónál művével (katarzis, didaktika, szórakoztatás, hatás, befolyás etc.) Mivel a kritikus egyben a végső olvasó (ultimate readers, vö. endleserschaft) ennek felmérése egyértelmű: elérte szerzőnk ezt a feltételezett szándékot, vagy nem érte el? Természetesen a kritikus személyes korlátai behatárolják az alkotói szándékok felismerését, vagy ellenkezőleg, a kritikusi fantázia oly szándékokat tételez a szerzőnek, miket ő sohasem forgatott buksi fejecskéjében, s már nem is fog. Ez hibához vezethet. Annál is inkább, mert a kritikusi elfogultságok ezen a szinten jelentősen érvényesülhetnek.
De éppen itt mérhető föl a kritikus – ekként a kritika – minősége: a fel nem ismert, illetve oktrojált szándékok arányában a nyilvánvaló szándékokhoz viszonyítva. Annál is inkább, mert az elemzésnek illik (Köll, baszd meg, köll!) bizonyítani [14] ezen szándékok meglétét. Ha bizonyítás sikeres, hiába tiltakozik szegény szerző kézzel és lábbal, a szándék tetten érődött – így valós, még ha az öntudatlan manifesztálódott is imigyen. [15]
A célok firtatása természetesen automatikusan kontextusba helyezi a művet, mely kontextus viszont segít(he)t fölfejteni a szerző valódi szándékait, vagyis magát a célokot. Mi szép kerek ez így! Egy valóságos dinnye!

A causa efficiens, a hatóok értelemszerűen a szerzőt jelenti, elvégre a célokot ő valósítja meg jól-rosszul, mint ható (vö. munkásököl, vasököl, odahat, ahova köll). A szerzőnek magának a kontexusa vizsgáltatik meg tehát itten, élete, kora és ennek megfelelően képességei (vö. gyönyörű képességünk. A tied, bazmeg! Utálod mi? Én is.). Így tehát nem fordulhatik elő, hogy Balassin a zord kritikus számon kérje, miért is nem használt verseiben szürrealista szinesztéziát, viszont számon kérhető a fucking sci-fi írón, hogy miért használja még a huszonegyedik században is agyba-főbe a jó Doyle mester által kifejlesztett kalandtörténet vázat. Ugye. Mert használja ő, hajaj! Mást se…

A mű nyelvi szintjének ebben a rendszerben az anyagi okot feleltetjük meg, a csupasz nyelvet, a formai ok pedig – lo and behold! –, mi más, mint a mű (vö. mintamű, mintadarab, mintamókus) formája. A New Criticism emlőin nevelkedettek itt kitombolhatják textuális baszdühüket. Tartsuk azonban mindvégig szem előtt (Még az aktus közben is!), hogy mind a nyelvi réteg, mind a formai réteg a célokot szolgálja, és a hatóokon keresztül érvényesül. Tehát például a jellemábrázolás eszköztára és ezen eszköztár használati minősége itt kérhető számon, viszont a jellemfejlődés [16] bemutatása, mint causa finalis följebb (legföljebb…). Lehetőség adódik itten bőséggel (de nem szükségszerűen jókedvvel, lásd később, különösen nem erőltetett (vö. menet) jókedvvel (vö. május 1-i fölvonulás)) analizálni, a forma miként illeszkedik a tárgyhoz (causa finalis) és a nyelvhez (causa materiális), tehát, hogy királyi palotát próbált-e rakni a szerző szarbul (sárból, no!), avagy gyémántból gunyhót és ez előbbi esetleg nem sikerült-e mégis neki (nem-e sikerült), mivel az utóbbi, ugye gyermekjáték. A művel szemben fölmerülő terjedelmi aggályok is ekképpen kezelendők, úgymint a választott forma, és annak hossza mennyiben szolgálja (ki) a célokot, vagyis a témát.

Ha Ariosztotelész nem létező szemüvegén át megnéztük a mű egészét, jöhet annak boncolása a fenti módszer szerint rétegekre majd rétegenként. (Mi, ogrék ennek a hagymahéj modellnek nagy barátai vagyunk (vö. Shrek 1.).) Tehát, ha tálunk rétegeket a műben, ott megnézzük, vajh a célok érvényesülése abban a rétegben, azon szerző által azon eszközökkel törekvődött-e? Esetleg nem rejtőzend-é új célok a rétegben, melynek felismerése a kritikuson, teljesítése a szerzőn számon kérhető és kérendő – mértékkel (vö. korlátai a causa efficiensnek). Ereszkedvén így a műben lefelé, felfejthetjük akár mondat szinten is úgy, hogy közben az egész nem veszik el pisla szemeink elől. Egy pillanatra sem.

Nagy munka ez! Bizony. Kicsinyég többnek tűnik, mint az odavetett: „Ez most nem jött be!” „Volt már jobb!” megjegyzés. Fölsejlik már, hogy a kritikának kellenék valamiféle terjedelmi minimumának is lenni, már csak az állítás bizonyításának kényszere miatt is. Az előző post kommentjeinek kommentjeként – mit tagadjam: provokatív jelleggel – a mű száz oldalára eső minimum 2500 leütést (tehát egyszáz oldalra, mi egy jófajta kisregény, kétezer ötszázat, kétszáz oldalra ötezret, és így tovább, ahogy kiscsillag megyen az ő egén) kértem számon látszólag teljesen önkényesen. Ha azonban meggondoljuk, hogy ez kevesebb, mint egy oldal, az önkényesség némi támogatást nyer: ha valaki veszi a bátorságot és a fáradságot, hogy véleményezzen egy művet, és ennek a véleménynek a kritika rangját követeli, akkor azt ne felületesen tegye! Bizonyítson jót s rosszat, mert a bizonyítás nélkül az, amit mond, csak sötétben vagdalkozás (vakdalkozás, hehehe).
Természetesen, ha valami annyira tűrhetetlenül rossz, hogy nem ér meg egy leütést sem, akkor ne üssük le azt az egyet! Hallgassuk agyon a bestét! Kolduljon ő attól! Hogy ennek rovására inkább magunknak kétes sikert arassunk le, az már egészen alja dolog (vö. „Szarbul nem lehet ostort fonni, pláne nem csattogtatni vele.” Mert ti. szét- és visszahull. Már a szar. Lásd később!).

Vegyük észre, hogy ebben az okfejtésben, különösen az alapszintű (anyagi és forma ok) elemzéséhez nem adtam semmiféle konkrét meghatározást, vagyis, hogy mit kellene. Az esztétikai abszolútumok ugyanis meglehetős relatívak, és a kívülről befelé hatolás meglepő leszűkítéseket eredményezhet, abban, hogy mit kérhetünk számon a művi formán és nyelven. A kortárs sci-fi kritikusa elvileg könnyű helyzetben lenne, mert jelenleg ugyebár túl vagyunk számolatlan művészi mozgalmon, kifejezésmódon, és formán, gazdag így azon kör, melyet a sci-fi szerzők nem alkalmaznak ekképpen az orrukra húzható lenne. De csitítsuk könyörtelen szívünket, mert a célok felől közelítve, az olvasótábor szemlélése közben rá kell jönnünk, hogy ott legalább akkor hiányosságok öblösödnek, nem lehetetlen tehát, hogy a kortárs sci-fi író azért nem mer valami új kifejezőeszközhöz nyúlni, mert a t. közönség azt gyaníthatóan nem tolerálja, ragaszkodván ő – mondjuk – az ismerős Doyle-i plothoz… Tehát kicsinyég hőköljünk (Így: Hők! Hők!), hívjuk visszább gyors futású ebeinket, és tekintsük át az olvasói kívánalmat is azelőtt, hogy gyűlölt szerzőnk hátába mártanánk előtte gondosan vitriolba áztatott tollunkat!

Bizony, a szegény sci-fi szerzőnek sok oly nyűggel kell megküzdenie, mellyel az átlag irodalmár egész élet(mív)e során nem találkozhatik. Emiatt aztán nagyobb a támadási felület őrajta [17], de – vigasztalódj, sanyarú szerző! – a kritikus munkája is megsokasodik, emiatt fáradtságtól figyelme lankad (vö. „könnye es kicsordul„)! Mert ezeket, mik a normál irodalomban nem találódnak föl, itt bizony górcső alá kell venni, elsősorban a célok, a téma szintjén.
Látod, brátom, haladok ám ekképpen, zegzugosan ugyan, de állandó tendenciával (vö. steady study) az általános (irodalom) felől a konkrét (tudományos-fantasztikus irodalom) irányába, mely irány és a felé való haladás sokaknak örömöt okoz(hat). Jelen sorok szerzőjének egyre kevesebbet, bár távolodni egyelőre (jelenleg) képtelen ő.

A sci-fi szerző szerencsétlenségére olyan dolgok sokaságával is kénytelen foglakozni művében, melyek nem léteznek, még a fikción (vö. hazugság) belül is az alkotó (vagy gyakrabban másoló) fantázia (vö. szemenszedett hazugság) gyümölcsei, és eközben egyrészt elkerülni kénytelen ő (legalábbis illenék neki, bár ez az illemszabály egyre kevésbé érvényesíthető [19]) mások korábbi szemenszedett hazugságainak nyilvánvaló átvételét; másrészt megfelelni kényszerül az ún. tudományosság elvárásainak (bár e kényszerűség egyre kevésbé érvényesíthető és érvényesül [19]), melyek betartása nélkül a művet hadd ne nevezzük talán tudományos-fantasztikusnak; harmadrészt pedig többnyire megfelelni kénytelen a zsánerben évtized alatt kötelezően megtapadt (vö. pióca) terminus pseudotechnicus-oknak is [20].

Világítja meg e néhány példa ékesen, hogy a tudományos fantasztikus irodalom kritikusának nem kevesebbnek, ámde többnek kell lenni a mezei irodalomkritikusnál s kritikájának mélyebbnek.
Nehéz kenyér (lásd később) ez, s keresőjét megtalálni még nehezebb! Plusz a tendencia, hogy a kritizálást az alsómerán irodalmi wannabe afféle belépő szintnek (vö. gokart) tekinti irodalmári pályaívében, és saját szerzői karrierje ágaskodásával gyorsan föl is hagy vele! Fájó ez irányvonal, bár jellemző.
Ez nem jelenti azt, hogy csókoljunk kezet (vö. disznóláb, kocsonya) a gonzó kritikusnak puszta létéért, mert tudjuk, tehetsége okán sohasem fog ő elhagyni bennünket. Egy lófaszt!

Folyt. köv.

Mindenféle sanda célzattal felraktam Card árnyék ciklusának ismertetőjét. Olvasd! Vagy ne!

Jegyzetek:

[1] Nem feltétlenül zártak. Az úgy történt, hogy magunkat zártuk oda a kilencvenes években. Egyik kezemben a Táncsics Kiadó fantasztikus elbeszéléskötetével (A marslakók második inváziója, keményfedél, 217 oldal. Megjelent 19 700 példányban. Ára 23,50 akkori Ft. ), amelyet Kass János illusztrált, másik kezemben az Európa Stalkerével (Keményfedél, 245 oldal. Megjelent 14 000 példányban. Ára 29,00 akkori Ft. ) nem lehet azt mondani, hogy 1974-ben és 1984-ben gettóban lettünk volna. Ezeket a köteteket a tízezres nagyságrendű megjelenés ellenére még antikvárban is alig kapni. (Emelem a tétet: A Viking visszatér, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1973, MÁSODIK kiadás, megjelent 29 800 példányban. Ára 15 Ft. Távoli Tűz, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1983, HARMADIK kiadás, megjelent 90 000! példányban. Ára 42 Ft.
[2] A pozitív visszacsatolás a gonzót termékeny műfajjá, a tagadás csábító könnyűsége és sikere a gonzó kritikust termékeny szerzővé teszi. A gonzó úgy szaporodik, mint a gomba. A gonzó szerzőjét a mennyiség (és az olcsó siker) áradása arra csábítja, hogy a mennyiséget automatikusan minőségnek tekintse. Pedig Hegel ide, Marx oda, erre az átváltásra ez esetben semmiféle garancia, pláne bizonyíték nem létezik.
[3] Rólam az terjedt el (vö. az örökbecsű költemény következő sorával: “/tele vagyok szexszel“) hogy lenézem az olvasót. Vajon az, aki azzal az állításával, hogy mások pénztárcáját kíméli, azaz lebeszéli az illetőt a könyv megvásárlásáról (elolvasásáról), nem azt tételezi-e föl, hogy a pénztárcája védelmére szoruló személyre nem szabad rábízni, hogy saját maga alkosson ítéletet egy könyvről (i.e. elolvassa, fölfogja, megértse, elemezze, majd elfogadja vagy elvesse azt)? Ez nem azt jelenti-e, hogy a feltételezett, pénztárcája védelmére szoruló személy (azaz a gonzó szerzőjén kívül mindenki más) olyan ostoba, hogy nem képes világos, értelmes (azaz a gonzó alkotójának véleményével megegyező) ítéletet alkotni egy könyvről?
Ez nem az olvasó lenézése? [4]
[4] Mondjuk, az átlag gonzóolvasó ilyen kezelése tökéletesen helyes és jogos: a gonzókhoz fűzött megjegyzésekből látható, hogy a csürhe többségének önálló véleménye nincs, csupán kedvenc gonzószerzőjük kinyilatkozásának szövegét szajkózzák, azt viszont teljesen és kritikátlanul, a legutolsó jelzőig a magukévá téve – bevallván közben, hogy ez a tökéletes, már-már vallásos elfogadási aktus anélkül érvényes, hogy a szarházott szövegeket elolvasták volna. És nem is fogják!
Egy Husz János nevű illető füstölgött ilyesmiről ekképpen: sancta simplicitas.
[5] Természetesen, amint a mellékelt (képes beszéd!) ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
[6] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott (vö: lopott, illetve Varsányiné szalonnája) kritikai (értsd: kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. Más céllal és szándékkal, de a bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel [8].
[7] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[8] Szarnék én legszívesebben (vö. nagyvonalúság, felületesség és negatív ítéletalkotás finom konnotációja) a dekonstrukciós módszerre, lévén már az elnevezés is hibás, mert valójában dekompozíciós módszernek kellene nevezni, a dekompozíció szó rothadás értelmében, de a hazai gonzó kritika – minden bizonnyal öntudatlanul, csupán a Derrida féle emberfajta kollektív tudattalanjában osztozva – közös véle sok vonásában, főképpen többé-kevésbé (jól-rosszul) titkolt céljaiban és használt eszközeiben.
Hogy mire is gondolok?
Nem egyszerűen arra, hogy maga Derrida válaszolta arra szimpla kérdésre, hogy válaszolná ő meg, mi is az a dekonstrukció, hogy neki biza nincsen egyszerű és formalizálható válasza erre, (vö. a szélen kocsi elé befogott állat), hanem arra, hogy:
Egyrészt a dekonstrukció célját Derrida legjobb (nem magyar, ámde amerikai) tanítványa, J. Hillis Miller (Áldassék a neve!), foglalja össze imigyen: „A dekonstrukció nem a szöveg szerkezetének lebontása, hanem annak demonstrálása, hogy az már szétbontotta önmagát. Hogy a látszólag szilárd talaja nem szikla, hanem üres levegő” Ami bizonyára igen szép (érdek nélkül tetszik), a világot előrevivő célkitűzés, és bizonyára nagyon szórakoztató időtöltés maga a folyamat. Én hányok tőle.
Másrészt a jó Derrida úrnak az ő szemére vetették (mily jóleső múlt idő!), hogy szándékosan obskurusan írna ő, és ha valaki emiatt őt (Az ő csodálatos művészetét, filozófiáját, röffenését, etc. Tetszőleges aláhúzandó!) nem értené (mert esélye sincs a szerencsétlennek), és ezt szóvá tenné, akkor a jó úr lehülyéné az illetőt.
Harmadrészt így a-király-új-ruhája effektus tobzódhatik a jó Derrida úr tanításai körül, senki sem mervén bevallani, hogy ő bizony azokat nem egészen (sehogyse nem!) érti, ékes bizonyságát nem akarván adni annak, hogy hülye.
Mielőtt pediglen az emberfajta szó miatt vádak hullanának (Hadd essenek, majd leporolják magukat!) ártatlan, ámde annál szebb, galambősz (már ahol ez lehetséges hajzat híján) főmre, konkretizáljuk, hogy itt arra az emberfajtára gondolok, melynek egyéni ambíciója a (nyugati, keresztény) civilizáció lebontása, és ezt a lebontást a kultúra gyökereinél kezdi, mivel – gyönyörű ellentmondás ez, barátaim, rámáztassék be! – e kultúrához ért ő (él benne, vö. lubickol), mert ősei vagyonát, saját képzését és többnyire diplomáját e kultúra segített neki megszerezni (adta kicsiny, ámde szorgos kezibe), sőt ez a kultúra időnként még ünnepli is őt, sőt csodálja szellemét. Ez egy ilyen kis hülye, reatardált kultúra ez (vö. anekdot: – Onyoá! Kiimeheeetek cseresnyét szeeedni?/ – De kisfiam! December van!!!/ – Tuuudooom! Sooapka, sooál…). Ezen emberfajta a lebontás (lebomlás) után nem kínál semmit a lebontott civilizáció helyébe. Minek? Vannak a romok, van ő, és kész. És boldog ő ilyenkor. Tobzód, mintegy.
Ez mellesleg a parazita életmódot folytató élő szervezetek sajátossága, melyek jellemzően gazdájuk pusztultával maguk is elhullnak, de előtte azért rendesen (el)szaporodnak ők. És boldogok ő ilyenkor, hajajaj! Mármint szaporodás idején, nem amikor elpusztulnak. Rendes parazitát az nem érdekli. Nem is tud róla. Nincsen neki ugyanis jövőképe. A terjedésben érdekelt ő, nem a túlélésében, bár megtesz azért is mindent, míg nem terjed.
Ámde mi a helyzet a parazita életmódot folytató személlyel ( Így helyes – tehát szép, bár nem minden érdek nélkül tetszik ezúttal – ez! Az ember, barátom, az büszkén hangzik, elvileg még gyönyörködni is lehet őbenne, de gyönyörködni én nem tudok a parazita személyben, a büszkeség pedig számomra nem értelmezhető ebben a relációban.)?
Tudja jól, hogy pusztulna ő avval, mit elpusztít, így a teljes pusztulás előtt odébbáll (bár a szaporodást semmiképpen sem hagyja ki).
De halga csak!
Mi lesz, ha már nincs több tönkretenni való civilizáció? Megpihennek ők akkor? Egymáson élősködnek tovább? Civilizációt alkotnak, hogy utána elpusztítsák, s megint, s megint? És mi van, ha a gazdaszervezet (civilizáció, birodalom, irodalom) visszavág, és a parazitát, mint macskát szarni…? Volna akkor sértődés? És jogos volna az?
Mondhatnánk, hogy a dekonstruktív kritikus az irodalom élősködője, de ne mondjuk!
Vagy igen.
[9] “Akkor mi a pöcsnek írsz itten róla, te fasz?”* kérdezi az egészen jóindulatú blogolvasó, akinek csak azt felelhetem, hogy azóta kicsit, csak éppen annyira, hogy egyikünknek se fájjon (Vö. pici és puha, aka Microsoft, illetve “Magamat.” mármint, hogy kit is akarok kielégíteni vele.), kiműveltem magam. Mit mondjak, az akadémikus, önvédelmi szófosás miatt rettenetesen nehéz az ilyesmi egy természettudósnak, különösen egy mérnöknek (vö. haladni az elvont felől a konkrét irányába), de ha a vonatkozó irodalmat a szimbolikus logika eszközeivel analizálja az ember (vö. A Birodalom és Anakreón közötti szerződés in Alapítvány II/5), rájön, hogy a volumen ugyan nagy, az anyagmennyiség (szubsztancia) azonban elenyésző, így ez az elhanyagolható koncentráció nem igényel túlságos koncentrálást…
[10] Mely – Clarke óta tudjuk –, a "Koszvetito vonalban ban".
[11] Anekdot: Arisztotelész állítólag olajat melegített, sokat, megfürdött benne, majd a piacon étolajként árusítatta azt. Úgy tetszik, néhány nemzet – köztük buzgó népünk – titkos alapelvé tette Arisztotelész tanításait…
[12] Notórius és idióta kötekedőknek: a vén kujon természetesen nem beszélt latinul, ez a narratíva később ragadt az elméletre (vö. bogáncs, illetve szöszmő).
[13] Természetesen akadémikus gondolkodású urak voltak ők az akadémiai (vö. Széchenyi geróf, az ő Naplója és „Asinium„) szférából, így a módszer nagyrészt kidolgozatlan, részleteit úgy kell kibányászni a publikációkból és azt is meglehetős következetlenül alkalmazták.
[14] Az elemzésnek minden állítását bizonyítania kell, túl az illendőségen. Ettől elemzés, és ettől közelend a bölcsészet (nem keverendő össze a bölcselettel) a valódi áltudományhoz (vö. természet és tudomány). Mely közelítés parabolikus. Vagy rosszabb esetben parabolisztikus.
[15] "Gondolta a fene, édes fiam!" És itten nem az ősz mesternek az igaza világlik fel: a jó szöveg annyiféle lehet, ahány olvasó. Nekem sincs igazam Pete Laci ellenében, aki a Diagnózist kulcsregényként tételezi, mert bizony én hiába nem írtam bele tudatosan (nékem nem lévén olyan) a jelenlegi szart (tehát budikulcsregény, igen!), az benne van. Keményen, vastagon. A Tanár Úr legalábbis bizonyítja ezt befelé.
[16] Ennek létezése – jelen sorok szerzője előtt legalábbis – kétséges.
[17] Orcája is nagyobb őnéki, e rózsapiros (vö. szeszek) vagy halovány (vö. grafománia, éjszakázás, rossz táplálkozás, mozgásnak ő hiánya), de egyáltalán nem költői kép.
[18] A hiánya dögevő állat, elsősorban áldozatának izomzatát, keringési és emésztőrendszerét támadja és falja föl lassan, élvezettel, miközben kacag ő (vö. kacagtató hiánya).
[19] Eredeti témák, ötletek kifogyóban, mert a tudományos fantasztikus művészet intenzív korszakában minden szart kitaláltak, de legfőképpen megírtak már; a tudomány jobbról előzi a fantáziát és közben fölmutatja középső ujját a tudományos fantasztikumnak, mely azonban tudományos mindig is alig volt legfönnebb technológiai; a befogadók tudományos/technológiai tájékozottsága, iskolázottsága (egyáltalán: iskolázottsága!), ekképpen befogadóképessége (bruttóregisztertonnában kifejezve), egyre sekélyedik (vö. pocsolya) ergo nem képes befogadni akármit. E hármas tereh fogja hát vissza ezen kívánalmat (Hogy nézni is!), s egy boldogabb jövőben végül megszünteti teljesen – a tudományos-fantasztikus zsánerrel együtt. Na jó, a neve valószínűleg sci-fi marad, miként alma a neve a kívül hibátlannak látszó, de belül szarrá rothadott gyümölcsnek es – az első harapásig.
[20] Mivel nem létező tudományok és technológiák terminus technikusairól vagyon szó, ezért a pseudo előtag. Viszont ezeket illik elfogadni, és használni, és nem azzal villogni, hogy a hipertérre, mondjuk, kitalálunk valami mást. Mert minek? Nincs nekünk anélkül is ölég [21] bajunk ?
[21] Anekdot: A múlt század első harmada után néhány évvel, az erőteljesen (vö. izmosan, virgoncan) náculó (vö. örvendetes egybeesés Alsó Meránia mai állapottyával) Európában egy ember (vö. még mindig büszkén hangzik, illetve gyönyörködés) utazik a vonaton. Beszáll a fülkébe egy szerecseny fiatalember. Emberünk fészkelődni kezd, de türtőzteti magát. Akkor a szerecseny előveszi a Talmudot és tanulmányozni kezdi. Emberünk nem bírja tovább, és kifakad:
– Mondja, fiam! Nincsen magának ölég baja?

Kínos kicsinyég a jegyzetnek eme lábjegyzete, de a lustaságom egy nagyobb úr:
* Vagy „Mi a fasznak írsz itten róla, te pöcs?” Nem vagyok még akkora író, hogy választani tudjak… Tedd meg te, nyájas ** olvasó! Léccilécci!
** Vagy csürhés? Mert az (állat)állomány faji és fajon belüli minősége nemzetgazdasági szinten sem mindegy ám! Tekintsük most a Gyulai Húskombinát beszállítói viszonylatát! "Alsómerán embernek alsómerán disznóhúst!" Ugye? Hát, lófaszt! De még az sincs. Nincs alsómerán lófasz, illetve ló, illetve disznó! Nem éri meg a tenyésztése. Csak disznóságok vannak. Történnek. Pesten is, pedig általában ott ily regényes dolgok nem történnek. De erről lásd később!

A Day After

Tegnap estvére főm éppen eléggé fájt, hogy fél levél Saridon jóízű elköltése után is csupán fetrengésre teljen – az aztán egy fő fájás volt. Így a folytatás várat magára...
Rám?

(A váratás folytat? Ingyen disznóhús ez... eh!)

Egyébként úgysem szándékoztam még a fölrakni, merthogy még dolgozom rajta, és a dolgozás úgy burjánz, mint a kultiválatlan szőlőhegy, indákat hajt, mellékágakat, a szemek (fürtök, ohlala!) meg még sehol – metszésre szorulunk.

A megjegyzések viszont – úgy látom – a szög (Mily egyszerű lenne cosinusa alapján definiálni! De a "befogó" és "befogás" (vö. pofa) e szövegkörnyezetben nem értelmezhető, az "átfogó" pedig, mint jelző ugyanebben a szövegkörnyezetben bizonyos nevetséges mellékízt von magával, (vö. "A lófasz átfogó itten, nem az elemzés!")) zsákból való kibújását mintegy megjelenítik.
Szóval, úgy érződik, mintha a kommentátorok piciny sértődöttséget mutatnának, mely sértődöttségből arra következtetek, hogy a t. blogreviewerek mintha mélyen, nem is túlságosan titkoltan kritikusnak éreznék magukat (mell büszkén dagad, fő fölvet, tekintet szikráz), véleményeik jelölésére a "kritika" főnevet tartanák jogosnak és pontosnak.

Well. Ezt bizonyítani kellene! Írjon már valaki egy alapos, ne lapos kritikát! Nem baj, ha megmondja az őszintét, csak őszinte legyen! Vannak ám terjedelmi szempontok is! Ha regényről írsz, száz oldalanként legalább 2500 leütésnyit illik elmondani róla, mely 2500 leütés ne üres szóvirágok, rajongások vagy szarházások ömlenye legyen, hanem elemző gondolatok fölsorakoztatása... Plusz bevezetés és összefoglalás/konklúzió az egészre vonatkozóan.

Na, ha olyan könnyű, miért nem teszitek meg?

Szerintem menne.

Jelöljek ki egy művet?

Legyen a Cusanus játszma, hogy semleges terepen maradjunk!

Vasárnap láttam az Avatárt. Kétségkívül sokakat vonz majd az ún. sci-fi bűvkörébe. (Bár szerintem a hatása korántsem lesz a Star Warsé.) Tetszett is nekem, bár egyáltalán nem mókás újra látni, hogy az ameriakaiak annyit vívódnak sebzett lelkiismeretükkel, mely sebet rajta a kétmilliónyi indián kiirtása jelenti, hogy ez a vívódás lassan önutálatba fordul. (A kérdés, hogy nem szándékos-e ennek gerjesztése – de ez már megint szokásos öszeesküvés elméleteim sorába illeszkedik mintegy.
Tetszett, noha nagyon bosszant, hogy ha egy hollywoodi rendező agyában felsejlik a "látvány" szó, az az agyvelő megszűnik logikusan működni. Pedig a látvány gagyizás nélkül is lenyűgöző lenne...

Verekedj a jegyért, és nézd meg!

Lenne még egy kérdésem: szóval a köldök vagy a köldököm helyes, vagyis hogyan kezelendő a köld ige. Válaszokat a szerkesztőségbe kérjük! Mindegy, hogy melyikbe.