Collective Mannerism #5

Petár barátom FoSba megy. Mennyire irigylem!
Én viszont elgyerekesedem holnaptól, és az sokkal többet ér akármiylen FoSnál...

5. Kis színesek – Ezek azok az apró, szövegbe beleszórt ötletmorzsák, melyek az író zsenialitását hivatottak demonstrálni. Vagy az ábrázolt világ nagyszerűségét [1] és az író otthonosságát [2] mutatják ebben a világban, vagy az író természet [3] és társadalomtudományos [4] ismereteit és/vagy műveltségét/olvasottságát [5] villantják meg.

Mindezzel csak az a probléma, hogy engem, mint olvasót az ilyesmi nem érdekel. Nem érdekel sem az író egója, sem íróságán kívül eső zsenialitása. Ami engem érdekel, az a történet és a szereplői. Ha a kis színes nem visz közelebb a szereplők megismeréséhez, és/vagy nem viszi előre jottányit sem a cselekményt, akkor csak úgy tudok ránézni, mint töltelék karakterhalmazra. Különösen akkor bosszant a kis színes, ha ügyetlenül csinálják, ha a szemem elé tolakszik, nem simul bele a szövegbe, horribile dictu, tipográfiailag még ki is emelte az elkövetője. De ez utóbbi külön tárgyalandó modorosság, lásd később.

A kis színes egyértelműen a CP rovására írható. Az az ambíció [6], hogy meghaladjuk az unalmasnak vélt és/vagy valóban unalmas elődök teljesítményét, értelemszeruen azt követeli meg az írótól, hogy minden területen lenyomja az előző generációkat. Tudásban, kreativitásban, műveltségben. Elég lett volna csupán irodalmilag meghaladni őket, de érdekes módon erre kísérlet se’ nagyon történt. A kis színes mindenesetre jött, látott és győzött, mert felnőtt az az olvasógeneráció is, az írókhoz hasonló háttérrel, amelynek fontosabb lett az ötletroham, mint az irodalmi minőség.
Az internet-robbanás nem javított ezen. Az információ rendkívül egyszerűen hozzáférhetővé vált, nem kellett már hónapok munkájával könyvtárban megszerezni az információt, sőt, a keresőmotorok egészen érdekes összefüggéseket képesek véletlenszerűen összehozni – ilyen háttérrel igen könnyű a zsenialitást villogtatni. És éppen ezért szükségtelen, sőt, zavaró.

Egyenesen káros. A kis színesben rejtőznek el általában a legnagyobb logikai döbbenetek, melléfogások. Az ember annyira szerelmes beléjük – magába –, hogy egyszerűen elsiklik hibáik fölött.

Mivel a kis színes legtöbbször szándékos, stíluselemnek tetszik még elkövetője szemében is, így ez a fajta modorosság általában nem orvosolható az író által. Hacsak nem változtatja meg egész hozzáállását… Nem lenyűgözni akar többé, hanem egyszerűen megosztani a gondolatait, mesélni – és szórakoztatni.

6. Anglicizmusok-germanizmusok – a kilencvenes évek elejétől-közepétől főként az anglicizmusok kerültek felszálló ágba, és ez egyértelműen a fordítói szakma megroggyanásának eredménye. A magyar fantasztikus olvasó még mindig afféle etalonként tekint az angolszász produkciókra, így azok bármilyen silány fordításban is kerülnek elébe, példaként szolgálnak, ha az olvasó – ez a sci-fiben szinte elkerülhetetlennek látszik [7] – íróként lép elő.

Való igaz, az angol (és a német) inherens sajátossága a határozatlan névelő kötelező használata, de a magyarnak nem! Szinte minden egyes kezdő író megegyezik egy dologban, mégpedig, hogy egyezik, azaz az egyet használja egyre-másra. Egyelőre ez szinte egyetlen anglicizmusunk.

Hát nem nevetségesek az “egy egyetlen emberből álló különítmény” és társaik?

Az "egy" [8] kis odafigyeléssel kiegyelhető a szerző önkezével, mivel stílusértéke csekély, stílusromboló ereje viszont annál nagyobb.
Sőt, teljes mértékben megelőzhető lenne, ha a következő olvasó generációk nem silány fordításokon nőnének föl. Vagy, mondjuk, eredetiben olvasnának… Mindkettőre csekély esély mutatkozik.

8. Tördelési-tipográfiai modorosságok – bosszantó apróságok ezek. Nincs közös, jól azonosítható [9] gyökerük, hacsak nem a túlfejlett írói egó. Ez viszont öröklött, nem szerzett tulajdonság.

Sokszor találkozhat a szerkesztő négyoldalas novellával, melyet szerzője gondosan fejezetekre, sőt, alfejezetekre tagolt (címekkel, bizony!), és bizony előfordul, hogy – mondjuk! – a “Második fejezet” csupán tizenöt sor, két rövid bekezdés. Az olvasóban ilyenkor fölmerül a kérdés, vajon a szerző nem látta át saját, valóban impozáns művének szerkezetét, vagy – ne adj, Isten! – egy nagyregény vázlata került a szeme elé, melyet a szerző a későbbiekben kétezer oldalra szándékozik felpumpálni, ha végre sikerül történetet, cselekményt, szereplőket kitalálnia…

Még többen bátran és büszkén biggyesztik novellájuk végére, hogy “vége”.
Látjuk, abszd meg! Sőt sokszor szinte örülünk, hogy harminc oldalnyi döbbenet végén ez a kis szócska megnyugtatóan jelzi, nincs tovább…
Szóval, minek is?
A szerző nem hiszi el, hogy eljutott idáig? Vagy olvasójáról tételezi föl, hogy nem veszi észre, hogy a remekmű véget ért?

A szöveg nagyszabásútísása és/vagy a kis színesek részeként dühítően sokan emelik ki dőlt betűvel, ha szövegükbe idegen/egzotikus kifejezés kerül, különösen, ha a kifejezés saját zsenialitásuk terméke.
A dolog egyértelműen az angolszász fantasztikumból került át. Ott van is bizonyos értelme, mert egyrészt az angolszász világ lakója általában ugyanannyi nyelvet hajlandó elsajátítani, mint az átlag magyar (A mi tragédiánk, hogy az övék világnyelv, miénket pedig ennyien beszéljük, azt is egyre rosszabbul.), másrészt a csodálatos angol helyesírás miatt nem biztos, hogy mindenki azonnal felismer egy idegen szót… Szóval, angol szövegben talán érdemes erre fölhívni a figyelmet.
A magyar azonban nem ilyen nyelv! Számomra olvasóként az egyik legnagyobb sértés, ha azt tételezi fel a t. szerző, hogy nem vagyok képes felismerni az idegen kifejezést a szövegében…
Koncepcionálisan is indokolatlan a dőlt betűzés. A szöveg feladata az lenne, hogy egyre jobban elmélyedjünk az idegen világban, otthonosan kövessük benne a szereplőket. Ekkor állandóan az elidegenítő italicussal kiemelni, nyomatékosítani, hogy ez biza nem a megszokott világ – ügyetlenség.

Perszem ha direkt ki akarjuk emelni, milyen fasza írók is vagyunk, milyen fasza fantáziánk van, lám, milyen fasza idegen világot is tudunk teremteni, akkor megvan az értelme. Csak engem, az olvasót mindez ki-ba-szot-tul nem érdekel.

Bizony, az efféle modorosságon is csak az írói attitűd megváltoztatása segít. Tudom, fájdalmas szembenézni önmagunkkal…

Jegyzetek:

[1] Többnyire nem olyan nagyszerűek és eredetiek azok, ahogy alkotójuk hiszi! Éppen a klasszikusok [6] írtak meg és le szinte mindent, amit legfeljebb ismételni lehet. Ráadásul nem is olyan kidolgozottak, csiszoltak, ahogy alkotójuk képzeli. Még a legnagyobbak is ráfutnak ugyanis olyan aknára, hogy valami, amit hevenyészve, egy másik ötlet részleteként, háttereként, kis színesként odavetettek, a siker szárnyán önállóan repülni kezd. Niven például így járt a szegény kzinek patkányfarkával.
[2] Ez az, amit nem szabad bizonygatni. Vagy átjön a szövegen, és az olvasó is otthonossá válik, vagy a kis színeseivel az író afféle gőgös helybélinek, vagy bennfentes idegenvezetőnek tűnik föl, aki többet hallgat el, mint amennyit tud. E mögött persze többnyire valóban tudatlanság, átgondolatlanság és sekély kidolgozatlanság bújik meg. A Naprendszer pályázaton például több író (actually, 10 percent, man!) is úgy képzelte el csillagrendszerünk bolygóit, mint a lemezjátszó korongjára egy vonalba lerakott golyókat, állandó, boldog együttállásban. Ó, boldog Aquarius!
[3] A természettudományosnak kikiáltott tudás többnyire sekélyes technológiaismeret takar.
[4] A társadalomtudományok kimerülnek vulgarizált változataik eklektikus összevegyítésében.
[5] A műveltség/olvasottság fitogtatása kétélű fegyver. Az olvasó is megsértődhet, ha a szöveg otrombán az arca elé tartja műveletlenségét az író csodálatos és sokrétű olvasottsága képében. Nem érdekel például, hogy valaki olvasott-e mondjuk Nabokovot, és mennyit, ha ez nem tartozik a történethez.
[6] A történelemben először megjelent egy olyan új technológia, melynek elsajátításában az egészen fiatal generáció jobbnak bizonyult, mint az idősebbek. Az információtechnológia hihetetlen, egyrészről megalapozott, másrészről minden alapot nélkülöző önbizalmat adott az első komputerbuzi generációknak. Minden alapot nélkülöző önbizalmat, mert valljuk be, az IT minden határon túl támogatja a szakbarbarizmust. Aki viszont egyféle szemüvegen át nézi a világot, és ez a szemüveg ráadásul a siker aranykeretes Ray Ben-je is, könnyen hamis ambíciók rabjává válhat.
[7] Mi a bakter ződreföstött faszáért nem akarja senki megismételni pl. Esterházy vagy Temesi Feri teljesítményét?
[8] Ah! Ugye már bebiggyesztettél vóna egy egyet ide, kis hamis?!
[9] Silánymagyarul: beazonosítható.

Dogville

Tegnap hülye este volt, a Diagonban felejtettem a kulcsomat (vö. Torgyán József elkövető kizárta a Kisgazdapártot), így Bori hazatértéig a Köztársaság téren dekkoltam.

A teret megszállták a kutyák és gazdáik, ami nem újkeletű fejlemény (bár 2003. nyarán-őszén ez még nem így volt), de hat év óta először ültem le újra a téren... Ennek a megszállásnak egyenes követezménye, hogy a park megszűnt park lenni, Budapest legnagyobb kutyafuttatójává vált. Hogy a Földet kívülről megfigyelő idegen civilizáció milyen ismérvek alapján ítéli meg az emberi intelligenciát, azt nem tudom. Csak remélem, hogy nem a kutyatulajdonosok alapján.
Kívülről nézve háromféle ember van.

• Hülye, akinek nincs kutyája,
  
• Hülye, akinek kutyája van,
• Hülye gazember, akinek kutyája van.
  

Kifejtem: a hülye kutyást arról lehet felismerni, hogy szar van nála, hülye gazembert arról, hogy nincs. Bővebben: a hülye kutyás kutyaszart cipel magával nejlonzacskóban, a hülye gazember ott hagyja a kutyaszart a járdán vagy a gyöpön. Mindkettőjük kutyája egyformán húgyban hagyja a várost naponta legalább kétszer.
De nem a szarhoz való viszonyuk teszi őket hülyévé: attól egyformán hülyék, hogy ott [1] tartanak kutyát, ahol nem lenne szabad, mert egyformán szar a kutyának, a tulajdonosának és a többi embernek. A nagyvárosban.

Mit lehet elmondani aról a hölgyről, aki dándogokat tenyészt a környék valamelyik bérházában? Négy kutyával sétál ki a térre, vagy tíz liter húgyot hagyva maguk után alkalmanként.

Mi többiek, a kutyátlan hülyék, meg hagyjuk ezt: korcsolyázunk a kutyaszaron, nem merünk fűre lépni a parkjainkban (Letelepedni a gyöpre? Ugyan már!), és a cipőnk talpán visszük haza a járdára száradt kutyahúgyot.

Vannak viszont igazán okos kutyák, megfigyeltem például egy fehér boxer szukát... Majdnem olyan okos, mint egy macska.

Tegnap, pályázati határidő, ugye (melyet bölcsen kitoltam július végéig) tetőzni kezdett az utópia pályázatos novellák özöne, ma este annyi jött, hogy nem győztem őket elutasítani. Mire visszadobtam egyet, a mailboxba esett két másik... Az valami fenomenális, hogy a pályázati kiírásokat senki sem olvassa el. Ez valószínűleg alsómerán nemzeti sajátosság.

Egyébként verhetem én itt a nyálam a modorosságokkal: ha a Preyer pályázatra nem is jött nagy számban paródia, az utópiához annál inkább. Hölgyeim és uraim! Az Antológia nem azonos a Ludas Matyival! Bár mindkettőben megfordultam, mégsem!

Más is megesett tegnap este. Valaki, neduddki! ismert író, jó író, valami általam ismeretlen okból (teszt, kóstolgatás, szívatás, tréfa? Mü smjeli opjaty harasó...) álnéven elküldött két novellát is (két álnéven). Az egyiken, a paródián, átláttam, bár a szerzőről gőzöm se volt. A másik nagyon jól sikerült, szellemes, ötletes – de nem utópia. Vissza kellett utasítanom, fájó szívvel, de fölajánlottam, hogy amennyire tudom, beprotezsálom a Galaktikába... [2] Ezt az égést!
Ma ugyan felfedte magát az illető, de már késő... Szóval, ha kérhetem, az ilyet máskor igyekezzünk elkerülni! Nem szül jó vért.

A Gugli ma két fura linket ajánlott:
Életkalauz – Az Élet Iskolája
Ebből megtudhatd, hogy tényleg csak háromféle ember van: a hülye, a hülyébb és a leghülyébb. Meg a gazember.
Ez pedig csak egyszerűen mókásan hangzik:
Komposztáljunk együtt! – A komposztálás fortélyai

A nap nőszédítő dumája: "Van multikontrollom..."

Jegyzetek:

[1] A nyócker ebből szempontból (is) kuriózum. Itt az átlagnál is többen tartanak kutyát, méghozzá a legapróbb szobakutya a menő. A stricik ebben versengnek. Kiöregedő futtatónknak eddig nem volt kutyája, így láthatóan még lejjebb csúszott a pimp high society ranglétráján. De egy hete végre szerzett egy fehér törpespiccet. Látni kéne, milyen büszkén vonul vele (sajnos a termelőeszközével már nemigen tud felvágni)! Szolárium ugyan nincs a környékünkön, de annál több fodrász, kozmetika és kutyakozmetika...
[2] Eddig még nem sikerült. De nem adom föl...

Collective mannerism #4

3. Lírizálás prózában – A műfaji formajellemzők és tartalmi sajátságok e különös keveredése tudtommal késő kilencvenes-ezredfordulós, és kizárólagosan magyar találmány, legalábbis angol nyelvű fantasztikumban nemigen leltem ilyesmie. Azt hiszem, szorosan összefügg az E1 elbeszélésmód terjedésével, bár természetesen nem szükségszerűen csak abban a narrációban fordul elő. Gyanítom, hogy az E1-et, mint végső irodalmi eszközt ragadó kezdő – tehát még nem elég fegyelmezett – író, látszólag könnyebb végén megragadván az írást, annyira belelendül saját cizellált lelkének kitárulkozásába, hogy a fiatal korra oly jellemző hormonális líraiságot nem tudja többé visszatartani – és a kéziratba csinál. Előfordul bizony, hogy a játék lendületében elfelejtünk kimenni… De még, ha E3-ban is narrál is az illető, az ezredforduló környékén az ifjúság valamiképpen olyan lírai hangulatba került, hogy hangulata még e visszafogottabb elbeszélésmódon is átüt, és ha másban nem is, legalább oldalanként néhány tucat, régebben inkább a versben megszokott, és nagyjából oda is való “s” alakjában felüti a fejét. Szerencsétlenek vagyunk ezzel a sövel: más nemzeteknek jó, ha van egyféle [1] és kötőszavuk, oszt’ jóccakát, nekünk mindjárt jutott kettő [2], aztán ezzel a másodikkal nem tudunk (elfelejtettünk) igazán bánni [3]. Amit a lírizáló író elfelejt, hogy hangosan visszaolvassa kreálmányát, pedig, ha ekként szembesülne (képzavar: fülbesülne) teremtményével, talán óvatosabban járna el. Mit szólna például hangosan kimondva ezekhez:

"s csupán" – ízes, szláv szó: káposztaleves mahorkával és váll-lap alá gyűrt pilotkával.
"s észrevétlenül" –, mint aki halkan belelépett...
"s amint" – építőipari vagy vegyészei szakkifejezés a hőtároló kályhák falazására vagy nitrogén tartalmú csoport macerálására
"s végre" – Ősi germán szó, annyit tesz, "az aratás végén mindnyájan berúgunk, és bőrnadrágunkat letolva magunkévá tesszük Gretchent." Más források szerint "…Gretchent letolva magunkévá tesszük a bőrnadrágunkat.", de az értelmezés nyilvánvalóan az elfogyasztott sörmennyiség kérdése. Vö. "Ich habe ein Sauekraut in meinen Lederhosen."
"s így"
"s az" – Ez arabul van. Olyan helyet jelent, ahol zsenge pásztorfiúkat találhatunk, akiknek még nem szőrösödik a segge.

Valójában érthetetlen ez a sösögés, olyan szép egyértelmű hangzású, a vesszőket megkívánó és parancsoló, környezetével összehangzó kis szó az az és…

A sösögéshez hasonló a hallható "h" kiírása oly indulatszavakban, mint az "Ó". Nem tudom megérteni, hogy az ifjúság miért szok (sic!) visszesni a tizenkilencedik század elejének romantikus irodalmába, de megesik ez. Borzalmas dolog azon vitatkozni szerkesztőként valakivel, hogy az "Ah" és "Oh" mást jelent, mint az "Ó". Én legalábbis modorosságnak érzem – és kiirtom. Mondjuk már Kisfaludy Károly is sokallta még a lírában is, ráadásul szinkronban elterjedésükkel: „És ha az Ah nem elég, bizza az Ohra ügyét.”

Gyanítom különben, hogy lírizálás terjedésében oroszlánrésze van az irodalomtanári foglalkozás elnőiesedésének és az íróköröknek, ahol férfiúi és női stílusok, akaratok és ízlések szintéziseként áll elő a végsőnek hitt verzió, ráadásul tudomásom szerint az aktív írókörök moderátorainak többsége talán szintén nőnemű. Ami önmagában nem baj, de akkor az efféle végeredményeken sem kell csodálkozni.

E bejegyzéssor olvasója talán éppen most gondolkodik el azon, hogy ez a modortalan, durva, zöldbőrű ogre minden szépet és érdekeset, mulattatót és könnyedet ki akar irtani a fantasztikumból. Mily igaz! Hogy úgy van!

Ki velük!

Ha nem odavalók. Nagyon is helyén valónak tartom például a lírizálást tájleírásokban, de például kimondhatatlanul nevetséges számomra, amikor az E1 narrációban a hős, aki történetesen nem harcos trubadúr, hanem durva csillagközi zsoldos, lírai hangulatba kerül akkor, amikor éppen hentel valakit, vagy őt hentelik.

Ha kéziratod visszaolvasásakor olyan érzésed van, mintha kora tizenkilencedik századi romantikus lányregényt olvasnál, akkor bizony becsorgott a líra. Ideje tisztába tenni magadat!

7. Szleng indok nélkül – furcsának tűnik, hogy csaknem egyidőben jelentkezett a próza lírizálódása és az addig jobbára szemérmes fantasztikus irodalmi nyelv oktalan eldurvulása az ezredfordulón. Valójában nem kell csodálkozni: egyrészt ez is tükrözi a fantasztikum fantasztikus elmaradottságát, hiszen az ún. elitirodalom nyelvének eldurvulása évtizedekkel korábbi tünemény, másrészt minden komolyabb változás arra az időszakra esik, amelyet mostanság a fantasztikum, főleg a sci-fi reneszánszának kezdeteként szoktak üdvözölni. Hiába, a mennyiség és a minőség össze-vissza csapkodása…

Az ún. elitirodalomban bekövetkezett minőségi változás [4] – ti. a durvaság esztétikává emelése – mellett mennyiségi változás következett be a publikálók számában, elsősorban az internet robbanásszerű terjedése révén. Az ún. elitirodalom rettenetes kontraszelekciója, az internet pedig egész koncepciója miatt jobbára csak pozitív visszacsatolásokkal rendelkezik, így válogatás nélkül kritikus állapotig képesek gerjeszteni jót is, rosszat is [5].

Tulajdonképpen nem is a durva szlenggel van igazán bajom. A fantasztikum még mindig mondható inkább szemérmesnek és a szleng a maga helyén stílusérték, kifejező eszköz, durvaságágának utánozhatatlan ereje lehet.

Ami valójában zavar, az nyelvet szegényítő és a stílustörő szlengesedés.
"Ledöbben, lebénul, lehal, beájul, bevállal, bealszik, sőt! be-bealszik, bekönnyezik, beelőz, bebüntet, behal, bedől." [6]

Az előbbi a durvulással egyszerre került elő: egyszerűen író korba lépett az a generáció, amely a média által felkapott, felerősített [7] tiniszlenget mindennapi beszédében használja, és kontroll híján ezt áttette írásaiba. Ezen természetesen csak rontott az első személyű narráció dömpingje. A tragédia, hogy ez annyira ragályos, hogy még a negyvenes generáció írói is képesek narrációban!!!! használni.

Ha a helyére kerül, azaz a kortárs nyelvet ábrázolja párbeszédben, ez a fajta szleng is kikezdhetetlen. Akkor problémás, ha a (mnden bizonnyal) nem ezredfordulós tini E1 narrátor (marcona űrzsoldos vagy komoly kvantumfizikus, példának okáért) beszél időnként tiniszlengben, vagy a tiniszleng szóhasználata kerül elő az E3 narrációban.

A probléma a sci-fiben egyrészt koncepcionális: kevéssé valószínű, hogy a jövőben az ezredfordulós tini szleng lenne az uralkodó kifejezési forma; másrészt stiláris: ha az E1 narráció elbeszélője definitively nem tini kortársunk, az író csak ügyetlenségét árulja el, ha ez a szóhasználat beszivárog a narrációba; az E3, nem elmesélő jellegű, tehát külső, hűvös, irodalmi narrációban ez a fajta stílustörés egyenesen megengedhetetlen. Mint ahogy megengedhetetlen ebben a fajta narrációban a másféle – bármiféle – szleng használata is. Ha ezt az elbeszélésmódot választottuk, kutya kötelességünk, hogy a szinonimák közül az irodalmi alakot használjuk. “Pár” helyett “néhány”, “ami” helyett többnyire “mely“ és “amely“, “amúgy” helyett “egyébként“, “tényleg” helyett “valóban“, “plafon” helyett “mennyezet“, “kocsi“, “röpcsi“, “verda” etc. helyett “jármű“, vagy a megfelelő járműelnevezés.

Az indokolatlan szlengesedés nem szándékos modorosság, elkövetője általában nem stílusbravúrt kíván elkövetni vele, így az író egészen kis önfegyelemmel elejét veheti. Ha a kézirat visszaolvasásakor azt az érdekes jelenséget tapasztalod, hogy a kereskedelmi televíziók celebműsorainak hangja hallható a háttérben kikapcsolt készülék mellett, elkezdheted gyomlálni a szöveget.

Update:
Tegnap a kézíratáradat fogadása közben elfelejettem, hogy az ami-amely probléma a mondottnál kissé összetettebb, és kellene egy lábjegyzet. Odo szerencsére felhívta erre a figyelmemet.[9]

Jegyzetek:

[1] Az amerikai ‘n’ minden, csak lírai rövidülés nem. Az amerikai prakticizmus nyelvi szimbóluma csupán. Ennek ellenér felbukkan dalszövegekben – nem mintha szebbé válnának tőle…
[2] Olyan nyelvújítás korabeli izének tűnik. Mondja már meg valaki nálam műveltebb, hogy így van-e!
[3] Fura, de úgy veszem észre, mintha a kortárs lírából meg éppen kopna kifelé a “s”.
[4] Ezt minőségi változást a lektűr megkésve követte, sajnos többnyire úgy, hogy az esztétikai értéket észre sem vette, csak a kifejezőeszköz sikerére koncentrált. Az ún. populáris irodalom kritikai kontrolljának szinte teljes hiánya törvényszerűen elvezet a hasonló jelenségekhez.
[5] Egy újabb visszacsatolás: az irodalmi nyelv romlása visszahat a köznyelvre is, rombolja azt, és így a következő írógeneráció már ebből a romlottabb köznyelvből merítve vívja meg a maga nyelvi forradalmát, tovább rombolva, durvítva, egyszerűsítve azt a finom szerszámot, mellyel dolgozni kénytelen, a nyelvet. Nem csak a média és az oktatás a hibás mindenért. Mindenki szem a láncban.
[6] A "beájul bevállal bealszik" kersőkifejezés guglizásával leltem. Összesen harminchét találat, ebből csak egy, jellemzően a nőklapjacafés [7], mely nem a jelenség [8] negatív hatásaival foglakozik.
[7] E site az, melynek látogatói:

1. Komolyan vették, elhitték az Euthanasia honlapot,
2. Azon köszörülték helyes kis nyelvecskéjüket, hogy a Diagnózis szerzőjének hozzátartozóival kellene kezdeni az eutanáziát,
3. És egyikük a Diagnózist jelölte meg kedvenc könyveként...

[8] Eccer vót, hónem vót, vót eccer három fiatalnak mondott író, öregek is vótak, mint az országút, akik összegyüttek az írószövetkezetben, és arrul vitatkoztak, vajon káros-e az magyarra nézvést az igekötőinknek az a gyászos ritkulása, hogy már jóformán csak a “be” és a “le” létezik a köznyelvben. Két író csak győzködte a harmadikat, hogy hát ez a nyelv természetes változása így, meg hogy átmeneti jelenség úgy. A harmadik bosszantására aztán egész este normális értelemben, de túlzott gyakorisággal használtak “be” igekötős igéket. Itt is lenne a vége, fuss be/le véle, ha a két író nem feledkezett vóna meg arról a nüánsznyi különbségről a nyelv változásának terében, amit a tömegmédia jelent. Régen is furakodott be a rétegnyelv, a szleng, az argó, az etnikumok, szakmák, korosztályok nyelve a magyar fősodrába, de csak a legtalálóbbak maradtak meg, jobbára azok, melyek színesítették a nyelvet. A szleng eredeti használói pedig sohasem értek el olyan széles nyilvánosságot, hogy annak visszafordíthatatlan, a nyelvet szerkezetében érinto hatása lehetet volna. A tömegmédia mindezt megváltoztatta:a jópofának ható fordulatok milliókhoz jutnak el, akik ezt a médiából hallván (melyet az átlag magyar még mindig kinyilatkoztatások forrásának tekint) örömmel asszimilálták/ják. Megindult a szép, pozitív visszacsatolás [5]. Valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor valami nagyokos médiaguru azt hitte, milyen jópofa is egy tinifilmnek azt a címet adni, hogy Apám beájulna...
[9] Itt szépen összefoglalták nálam értőbbek, miről is van szó, nem koptatom a billentyűmet.

Collective Mannerism #3

Magam részéről végeztem a Preyer novellák előzsűrizésével, csaknem nyolcvan írás brutális négy nap alatt. Bár a Kollektív modorosságok negyedik fajtája, a

4. Humorizálás – hál' Istennek – mérsékelten fordult elő közöttük, ha már ezt kezdtem el, be is fejeztem.

Élhetnék itt a bon mot-val a humor és a tréfa viszonyáról, ha nem vált volna annyira közhelyessé, hogy már hibásan is használják, így csak a szerkesztői tapasztalat statisztikája vezeti föl a tárgy problematikáját: a hozzám került írások jó húsz százaléka valamiféle humoros, szatirikus, parodisztikus, jó esetben ironikus hangot üt meg. Témától függően ez az arány változik, az ÚG 14. anyagához érkezett novellák csaknem a fele ilyen volt [1]. A jelenségről első indulatomban írtam már, itt csak továbbgondolás és a rendszerbe foglalás okán kerül újra elő.

A humorizálás terjedése ismét az oktatástól, sőt magától az az irodalomtól is csaknem teljesen független, az ember mélyen gyökerező biopszichológiai [2] tulajdonságai miatt valószínűleg kiirthatatlan. Arról van szó, hogy a hím, különösen a fiatal hím menthetetlenül humorizál – még akkor is, ha nem igazán tud. Humorizál egyrészt a saját falkában betöltött szerepének megerősítése, javítása miatt, másrész, hogy megnevettesse a nőket. Ez nagyon rendjén is van a kollégiumi szobában, a diszkóban, a strandon vagy a presszóasztalnál, bajom akkor lesz tőle [3], ha – okkal-ok nélkül – novellákban manifesztálódik, melyeket – absza meg! – nekem kell elolvasnom.

Az irodalmi humor sikerét a közönség, a mennyiség és a minőség viszonya határozza meg. Nagy különbség van ugyanis a ”mű” megítélésben, akkor ha a haverok és/vagy a csaj olvassa (akik életének a szerző humora integráns része, félszavakból megértik a poénokat, a humorforrás közös, tolerált), vagy a vadidegen olvasó vagy szerkesztő (akinek esetleg humorérzéke más irányú, a poénok felét nem érti, vagy nem tartja érdemesnek/értelmesnek, toleranciaszintje máshol helyezkedik el). A Karinthy-Kosztolányi féle asztaltársaság egész életén keresztül vadul szívatta egymást, humorizáltak, mégsem hozta be egyikük sem ezt a nyers formát az irodalmi közegbe. Kosztolányi legfeljebb ironizált, Karinthy paródiái pedig, bár nyilván az említett forrásból is táplálkoztak, végsőkig finomított, csiszolt irodalmiasított formában jelentkeztek. Egyszerűen tudták, érezték – a tehetség, ugyebár? –, hogy a tágabb olvasóközönségük mennyi és milyen humort igényel vagy visel el.

Mert a humornak mennyiségi gátja is van. Az immunválaszhoz hasonlóan, a túl sok humor deszenzitiválja a befogadót [4]: nevetés helyett félmosoly, később ideges arcrándulás a jelei az érzéketlenségnek. Különösen, ha kevéssé értheto, belterjes humorral bombázzák az embert. Valószínűleg van olyan közönségréteg, melynél ez sohasem következik be, könnyesre röhögi magát a századik beköpésen is, de, mint szerkesztő és író, szeretem azt hinni, a fantasztikumban ez nem így van – a gyakorlat azt mutatja, ez szép, de hamis illúzió lehet. A humor irodalmi formái sokkal közvetlenebb mennyiségi gáttal is szembesülnek: a kiadással. A jó kiadók nagyon is tisztában vannak az olvasói túltelítettség jelenségével, és egyszerűen nem engednek a piacra adott időben, adott mennyiségnél több humoros írást. A zsánerkiadóknak még inkább ügyelni kell az egyensúlyra, a paródia ugyanis könnyedén önmaga paródiájává válik, vagy – ebből egyenesen következően – zsánerparódiává. A paródia pedig kétélű fegyver, ha túl jól sikerül, ha túl mélyre vág, ha túl sokat röhögünk a zsáner inherens modorosságain, szűk témaválasztásán, ostoba ismétlődésein, esetleg később a nem humorosnak szánt írásokat sem vesszük már egészen komolyan [5]. A humor másféle mennyiségi aspektusa egyben a minőség tartományába visz át. Ez az adott íráson belüli mennyiséget jelenti: így, ha egyetlen szavunk sem vehető komolyan bohózatot kapunk (Skrull!, Gűrűkúra), mely a legkönnyebben megy át zsánerparódiává; ha komoly álcában hülyéskedünk, paródia az eredmény (Rozsdamentes Acélpatkány); ha egészen komoly szövegben csak a helyzetek abszurditásában vagy a nyelvi kifejezésben adagoljuk a humort, szatíra (Moldova, Hašek); de humorosak lehetünk implicit módon, rejtve, finoman fűszerezve, egyszerűen csak iróniakusan, mint Lem, Hrabal, Saramago vagy Marquez. Az abszurd és groteszk teljes volumenében humor, csak éppen itt maga a humor minősége más, mint az előbbiekben.

A humor szélsőséges minőségi megítélése egyszerű: jó humor vagy rossz humor. A befogadó szempontjából ez természetesen így igaz, és a marxi-hegeli mennyiségi-minőségi átcsapás a humor esetében kifejezetten érvényesül. A túlzott mennyiség – szinte biztosan – negatív minőségbe csap át, még akkor is, ha kifogástalanul jó humorból jön az áldás, a rossz humor pedig egyenesen megöli önmagát. Azonban a kevés humor sem szükségszerűen jelent jó minőséget, mert a humor fajtái önmagukban is minőségi különbségeket hordoznak. A nyers, altesti humortól (Tiroli szexfilmek), a helyzetkomikumon (Chaplin) és paródiákon (Karithy) keresztül, a nyelvi humorig (Vian, Esterházy, Sebeők), az iróniáig és az abszurdig/groteszkig (Örkény) széles a paletta. Különös, számomra megmagyarázhatatlan jelensége a humornak, hogy az abszurdra/groteszkre mintha fordítva lenne érvényes a mennyiségi-minőségi átcsapás. Ad absurdum kell elvinni mindkettőt, hogy hassanak, csakis száz százalékban adagolva működőképesek, ha ez alá megyünk, elveszítik erejüket, és humoros helyett nevetségessé válnak – rosszabb esetben modorossággá [6].

Létezik egy igen szánalmas formája a humornak, a célt tévesztett tréfa, mely a fentiekhez hasonlóan nem humoros, hanem nevetséges végeredményt ad. Előfordul az a baleset is, hogy az író nem veszi észre, hogy átlépte a humor és nevetségesség határát, sőt, amikor az írás szándéktalanul, egyszerűen a leírtak abszurditása, helytelensége miatt válik nevetségessé, amikor az író észre sem veszi, hogy mekkora bődületes hülyeséget követ el. Mivel azonban az irodalomban ezek a balesetek általában azonnal elnyerik méltó büntetésüket, nem válnak modorossággá.

Kívül is esnének a mostani tárgykörön, ha a sci-fi nem lenne közönségénél fogva olyan sajátos zsáner, ahol még a szimpla hülyeség is megerősítést képes nyerni és követőkre, rajongókra találni. Jólesne persze mindenért a CP-t felelőssé tenni (Snow Crashtől Accelerandóig bezárólag), de ez szimpla leegyszerűsítés és igazságtalanság lenne. A humoros sci-fi azelőtt is létezett, bár kétségtelen, hogy a CP beemelte az irodalomba a nerd-ök generációit, ezek a soha fel nem növő kamaszok pedig éppen a legkiszolgáltatottabb elszenvedői, és legproliferikusabb teremtői a jópofi colege humornak. A CP deklaráltan le akarta nyomni a klasszikus sci-fit, és ehhez hozzátartozott volna az a fajta nyelvi megújulás is, amelyet alapítói szerettek volna elérni. Ambícióikat mérsékelt sikerrel valósították meg – ennek része a laza, szlenges, humoros stílus is. Kétségtelenül vonzó a fiatal hímek számára, különösen, hogy még sikeres is.

Magyarországon ehhez hozzáadódik Rejtő Jenő páratlan és generációkon átívelo sikere. Rejtő akaratlanul is iskolát teremtett, és hetven éve már minden végzős gimnáziumi évfolyamban P Howard epigonok tucatjai várnak ugrásra készen, hogy a mester nyomába lépjenek. Amire persze csak keveseknek van esélye: a humorosan írni tudás különös tehetséget kíván, stílusérzéket, fogékonyságot az iróniára és öniróniára, eredeti gondolkodást. Ritka kincsek ezek, melyeket ráadásul csiszolni is érdemes, sőt kötelező.

Mivel pedig Rejtőnek, és a rejtői hatáskeltésnek a következő generációban szép számmal felbukkantak tehetséges követői is, gondolja meg mindenki kétszer, mielőtt az ő nyomdokukba lép! Nézzen szembe önmagával, hogy képes-e valójában versenyezni az elődökkel, és a kortársakkal. Mert epigonnak lenni a humorban nem elég. Csak nevetséges lesz tőle az ember.

A titok természetesen humorban is az egyensúly. A legjobb hatást a különféle humorkategóriák keverésével, gondos mennyiségi adagolásával érhetjük el. Ha csak egyféle humorfajtához ragaszkodunk, és azt ontjuk nyakló nélkül, menthetetlenül modorossá válunk.

Jegyzetek:

[1] Talán Dévényi aranyköpésének általánosítása okán.
[2] Ezt a tudományt most találtam ki. A pszichológia és a biológia (szervezettan, szerkezetbiológia, biokémia, molekuláris genetika, etológia, ökológia) valamiféle összeházasítása, mely a lelki folyamatokat nem kizárólag holmi ködös psziché fogalommal próbálja leírni, magyarázni, mint a hagyományos pszichológia, tudomást sem véve az ember biológiai beágyazottságáról, hanem bevonja a vizsgálatba a lélek és tudat fiziológiai és molekuláris hátterét, humán-humán, humán-nem humán környezet kölcsönhatásait is. Nem kétlem ugyanis, hogy egy-két évtizeden belül (ha lesz egy-két évtizedünk) képesek leszünk követni az agy molekuláris állapotát. Ma még persze olyan egyszerű molekula szintjét sem tudjuk veszélyes beavatkozás nélkül mérni , mint a szerotonin, de bízom benne, hogy nem is sokára sejtszinten képesek leszünk erre.
[3] Heveny allergiás reakciót vált ki, mely a fej elvörösödésében és indulatszavak kitörésében nyilvánul meg. Az egyetlen segítség azonnal jó írás olvasása.
[4] Azért viselem olyan fájdalmasan a Farkas-Németh Attila féle szóviccözönt a Trombiban, mert a GAMFon két félévet töltöttem egy tankörben a szóviccvilágbajnokkal, és deszenzitiválódtam. Az érettségi szünetben, annak idején, elolvastam valamennyi Rejtő könyvet. Utána évekig nem tudtam kinyitni egyet sem.
[5] Talán mulatságos, de én tragédiának élem meg, hogy a Gyalog galopp óta nem tudok komolyan tekinteni a középkorban játszódó filmekre, különös tekintettel az Arthur mondakörre, a Brian élete óta a Jézus élete filmekben keresgélem Brian anyját (a Ben Hur e tekintetben a legrosszabb, de még a Passiónál is előfordult), a Sean Connery-Audrey Hepburn féle Robin Hood feldolgozás után pedig ez a témakör ébreszt bennem sunyi röhögést. A space fantasyt az Űrgolyhók óta nem veszem egészen komolyan. Könyvben a Skrull! (műfaja: tahóság) lépi át a határt, mely után a kalandos sci-fi egésze, de még a disztópiák is a kukába kerülnek.
[6] Murakami hatástalansága irányomban talán ezzel is magyarázható, de mivel nem értem, hogy mit és minek ír, lehet, hogy még ezt is félreértem, és nem is abszurd egyáltalán… Jó lenne már, ha valaki egyszer felvilágosítana!

Warnung

Csak jelezném, hogy a politikai blogra feltettem egy bejegyzést:

A nemtudás fája

Mivel nem volt ma nagy kedvem 66 Preyer Hugó Novellapályázatra küldött írás előzsűrizse után modorosságokkal foglakozni... És még van hátra nyolc.

Jó hír, hogy legalább egy igazi remekművet is találtam közöttük. A jövő nem egészen reménytelen.

Chat

Az élet írta. Ma bűnöztem. Amíg vártam az áramhiányra, szóba elegyedtem ezzel a költővel, aki csak költ, de nem ír. Asszem tanulságos. Az a Kázmér és Huba strip jut az eszembe, amikor a kisfiú a tigrisével a légy röptét figyelve végül is meghatározza a férfibarátság értelmét.

11:01 AM Peter: halló halló

11:02 AM me: haló, haló

Peter: maga mindig csak jön-megy!

aztán sose futunk össze

me: mer én!

Peter: kibaszott jó volt a tegnap éjszakai posztod

me: What?

11:03 AM Peter: melyik része nem érthető, he?

me: A tegnap és az éjszaka...

Peter: lehet hogy ma éjszaka

kissé összemosódott

mindenesetre állat volt

11:04 AM me: Tehát, az irodalmi közhelyre gondolsz?

Peter: arra biz

a világnak több szerkesztőre van szüksége

me: Irodalmi közhely mint állat. Igen, szarva van, nagy vörös orra ésrettenetes büdös...

Peter: kénköves?

11:05 AM me: Nem, náthás. És fingszagú...

A világnak olyan írókra van szüksége, akik öntetszelgés helyett (mellett) gondolkodnak. És akkor a szerkesztő lesz állat. Kihalt állat.

11:06 AM Peter: nem, attól tartok a szerkesztő nem halhat ki

11:07 AM me: Én is ugyanezt félem. DE addig lenne munkám - ha fizetnének érte egy fillért is. NA majd legközelebb.

Peter: én például lassan negyedik éve írok úgy, hogy csak névben vannak szerkesztőim

akik valójában lófaszt se szerkesztenek

11:08 AM de hogy lehet egyszerre írónak lenni és szerkesztőnek is?

ez nem olyan mint egyszerre futni száz métert és maratont?

me: Az a kérdés, hogy mit írsz?

Az internetes műfajokat kinyírná a szerkesztés

11:09 AM Peter: szerintem egyáltalán nem

az internet az nem műfaj

me: tE MEG UGYE NEM VAGY MÁSRA HAJLANDÓ. pEDIG AKKOR ÚGY MEGSZERKESZTENÉLEK, HOGY BELEZŐDÜLNÉ!

Peter: de most komolyan, attól lesz más az írásom hogy megnyomom a print gombot?

me: neM AZT MONTAM, HOGY AZ INTERNET MŰFAJ, HANEM HOGY INTERNETES FŰFAJOK.

11:10 AM Peter: értem én

me: Zöldek persze. Caps lock rulez!

Peter: csak szerintem nincs internetes műfaj

me: Na, a jó szerkesztő szerintem a betűbuzi olvasó.

Már egyből cáfollak: létezik blogregény...

11:11 AM Peter: ááááááááááááá

me: A web2 szarságok műfajcsírák. Interaktív írás valójaában ezen a médiumon képzelhető el. Más kérdés, hogy kit érdekel.

11:12 AM JA, Fejős Évike úgy definiálta a Csajokat, ami nyomtatásban jött ki, hogy internetes szappanopera csajoknak...

Peter: jézus fasza

11:13 AM mindenesetre attól tartok én nem erre gondoltam

me: Ez az az testrész, melyre nem illik hivatkozni. Ugyanis egyből elárulja, hogy őkelme csak egy kikeresztelkedett zsidó...

Mire teccett gondolni?

11:14 AM Peter: pusztán csak arra, hogy a szerkesztők feladata alulértékelt, talán azért is, mert sok olyan ember kapja ezen a címen a fizetését, aki valójában nem ezt csinálja

11:15 AM és hogy ez egy ugyanolyan tarentó, mint írni tudni vagy festeni vagy gyorsan futni

me: A print gombot elmulasztottam. AZ intenetes írás folytonos, és ineraktív. Ezt a nyomtatás csak megmerevíti.

11:16 AM A szerkesztő munkáját a kiadók és szerzők feleslegleges pénzkidobásnak tekintik, és/vagy összekeverik/olvasztják a korrektorral és lektorral.

11:17 AM Peter: oké, ez lehet, mert én is akartam csinálni egyszer egy könyvet a belsőségből, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. viszont az a része, amelyik betűkből áll, és nem linkekből vgay képekből vagy videóból, az ugyanolyan szöveg, mint bármi más. és minden szövegnek jót tesz a szerkesztés. szerintem.

me: Szerintem nem tehetség kell hozzá, hanem bátorság. Szerkesztőként sikerült szereznem egy olyan ádáz gyűlölőt, aki még a néhai vitéz urakon is túltesz. Pedig azok még embernek sem tekintettek.

Peter: mindenesetre olvastam a múltkor egy remek írást, ami részben arről szól: http://arstechnica.com/staff/fatbits/2009/05/hypercritical.ars

11:18 AM me: No, ezt majd megnézem.

Peter: feltétlenül

és mikor szerkesztenél engem? ha non-interaktív, papíron is megélő dolgokat is írnék?

11:19 AM me: JA, és még az internetes műfajok sebezhetősége az, hogy kiesenek az időből, valóban pillanatműfajok, és nagyon erős szövegnek kell ahhoz lenni, hogy aktualitását vesztve is megmaradjon. Mint pl a az örmény autóversenyződ.

11:20 AM Már megint leírtam, hogy ződ, ez valami tünet máma...

Peter: ja, az mondjuk nem volt rossz

me: Akkor szerkesztenélek, ha történetet írnál...

Peter: szinte csak történetet írok!

me: DE most nem, mert mennem kell véralvadást mérni...

11:21 AM Peter: ezt megértem

me: Nem történetet írsz, saját magadat és a világra adott reflexióidat írod.

Peter: kellemes kaszkádokat kívánok

me: Véralvadási jacuzzi...

Peter: haha

me: NA, ez a szöveg lesz ma esti blogbejegyzésem...

Peter: ezt fejtsd ki egyszer, mert nem teljesen értem

11:22 AM mindenesetre

nem találkozunk valamikor?

me: MAj borok mellett. ha eccer a pesti oldalra keverecc

Peter: keveredek én minden nap, ott van a dolgozószobám

me: Mármint kifejt. DE, mikor. Jövő héttől szalma leszek.

Peter: a jövő hét az nekem is jó

me: A dolog és munka szavak jelentésével tisztában tetszik lenni?

11:23 AM Keress. Engem, meg pénzt!

Peter: e?

me: Erre gondoltam.Most tényleg

alvadok.ű

Peter: űű!

11:24 AM me: Jól van, Csita. Nesze a banán.

Peter: lol

na jó

gotta go

me: Én csak elütöttem egyszer, de te kétszer, és még felkijáltójel is...

Peter: jövőhét

fura helyen van az ű betűm,

me: NO future!

Peter: tudtad, hogy a brit és az amerikai billentyűzet másmilyen?

11:25 AM teljesen meglepődtem!

me: Az enter sarkában. Kurva anglo soviniszta harvergyártók!

Peter: igen!

és a tilde is máshol van

cserébe van egy dedikált gomb a § és a ± karaktereknek

me: Mert a britek és az amerikaiak másmilyenek...

Peter: elmebeteg

11:26 AM ekkora a jogászok és a matematikusok aránya?

me: elmehetek?

Peter: mehetsz

örültem

me: A jogászoké igen.

Nem érteni rím...

Peter: nem vagyok én a rímek barátja

11:27 AM me: abszd meg!

Költő..

Peter: viszont!

meg kell mutatnom a legújabb prodzsektemet

ezt figyeld: http://twitter.com/disztichon

me: Pénisznagyobbítás. Hm...

Peter: bazsó gáborral megfejtettük, mi az istenre jó ez a céltalan hülyeség

mármint a twitty

11:28 AM na de most már tényleg megyek mert mindjárt felkelnek a feljebbvalóim odaát

Az első link első oldalát tanítani kellene minden ún. művészi kreatívitást igénylő szakma oskoláiban (Vonnegut Magyaroszágon megszerezhetelen Kékszakállával együtt), a második oldal merő bullshit.

A második link pedig kiválóan demonstrálja, hogyan kell a tehetségünket nem aprópénzre, hanem fosos galambszarra váltani (vö. Keleti pályaudvar, Lotz terembe vezető folyosó).

Collective Mannerism #2

2. Egyes szám első személy – Annyiszor beszéltem már erről, hogy lassan maga lesz modorosság [1]. De nem véletlenül teszem: ez az elbeszélésmód úgy terjed, mint a pestis, lassan védjegyévé válik a fantasztikus írásoknak, különösen a kezdők írásainak, és hozzájárul az elitirodalom részéről a lesajnáló beskatulyázásokhoz. Ugyanis valóban növeli a stiláris egyhangúságot.

Használója közben éppen azt veszíti el önmaga számára, ami miatt – tudatosan vagy öntudatlanul – éppen ezt az elbeszélésmódot választotta: az eredetiséget és a kifejezőerőt. Mellesleg – ami az egész fantasztikus zsáner szempontjából lényegesebb – az elbeszélésmód stiláris ereje általában, a többi szerző számára is csökken, mert az olvasói ingerküszöb emelkedik. Annak a varázslata kopik meg, silányul trükké, hogy az olvasó mindennél könnyebben beleolvad(hat) a történet szereplőjébe.

Az egyes szám első személy burjánzásához nem kell a gimnáziumi kontraszelekció. Egyrészt az ilyen modorban megírt írások sikere vonzza a kezdőt ehhez a narrációhoz, másrészt az elbeszélésmód látszólagos könnyűsége: „Csak magamat kell a történetbe helyeznem, és elmesélnem, hogy mi történik/történt.” Valójában, ha valaki jól (kielégítően) akarja csinálni, ez a fajta narráció jóval több tehetséget, rutint, odafigyelést és koncentrációt igényel, mint a klasszikus, harmadik személyű elbeszélés.

Könnyű beleesni a csapdába: ez a narráció nemcsak olvasóját ragadja magával, hanem a szerzőjét is. Valóban beleéljük magunkat a hős szerepébe, úgy mondjuk el, mintha velünk esne/esett volna meg a cselekmény. És ha beindul a mesélőkedv, bizony gyakran megesik, hogy az ész, a logika diszkréten visszavonul, és magára zárja az ajtót – mert tudja, hogy könnyen megerőszakolják.

Ha már csapda, hát halálos is – amennyiben a nevetségesség öl. A rosszul megvalósított E1 ugyanis nevetséges hatást ér el.

Az egyes szám első személyű narráció jelen és múlt idejű megvalósításának közös logikai farba kúrása az indokolatlanság, mely azonban nem egyformán halálos a két időnél. Jelen időben az eredmény letális: csak az érzékszervi sérültek, a szellemi fogyatékosok, súlyos demenciában szenvedők, az őrültek és egészen kis gyerekek magyarázzák ugyanis önmaguknak a szimultán eseményeket és a világot [1/ii.]. Mindig csodálkozom, hogy a szerzők milyen alapon tételezik fel hősükről, hogy mondjuk heveny lövöldözés közben világuk kétezer éves történelmének eseményeit futtatja le gondolatban. És milyen alapon tételezik fel az olvasóikról, hogy ezt beveszik [2]?
A múlt idejű elbeszélés indokának hiánya általában nem komikus, csak kényelmetlen üresség érzetet hagy (Ha túl vagy már Brin Dettóján, észreveheted, mennyit kínlódik szegény író a narráció indoklásán, szimultán diktált beszámolók, beépített diktafonok, etc.). Kinek is mesél ez az alak? És miért? De ha meg is van az indok, ezzel újabb táynéraknát helyez maga alá a szerző az ihlet hímes (tehénszaros?) mezején. A múlt idejű E1 elbeszélés indoklása ugyanis egyéb, főként formai következményekkel jár. Mert miért is mesélünk el valamit?

• A haverok körében vagyunk [3],
• El akarjuk kápráztatni a csajt,
• Mesélünk a gyereknek,
• Naplót írunk [4],
• Levelet írunk [5],
• Jelentést, jegyzőkönyvet írunk, és ez a megkövetelt/megszokott forma [6],
• Újságcikket írunk,
• Szépirodalmi művet írunk,
• Bármi más lófaszt írunk.

Viszont valamennyi felsorolt és fel nem sorolt változatnak, még a bármi más lófasz kategóriának is léteznek írott/íratlan formai szabályai, melyet illik az elbeszélés során betartani. Még ha a haveroknak is mesélünk, léteznek jobbára íratlan szabályok: a kötetlenség, a szinte kötelező szleng, bennfentes poénok, összekacsintások. Ha a haveroknak fentebb irodalmi stílben mondjuk el történetünket, az ugyancsak nevetséges végeredményt ad – hacsak nem éppen a paródia cél vagy éppen végzős klasszika filológus évfolyamtársak baráti körébe pottyantunk. De az az elbeszélés, mely erről szól, kit érdekel?! Nem is írta meg senki, még a klasszika filológusok sem…
A múlt idejű elbeszélésnek ezen kívül létezik egy sajátos, igen komikus logikai melléfogása: amikor az elbeszélő a történet végén egyszerűen fogja magát, és meghal [7]. Anélkül, hogy mondókáját bárkinek elmond(hat)ta volna. Ilyen esetben jöhet a kifogás, hogy a halál előtti uccsó pillanatban lepereg az élet... Ez egyrészt bizonyítatlan állítás, másrészt maga is bődületes (irodalmi) közhely, harmadrészt... Nem fura, hogy az egész életéből ily részletességgel éppen a novella cselekménye pereg le a szerencsétlen előtt...?*

Tehát vigyázzunk az elbeszélés sodrával! A szívünkből írunk, de a szívünkből az út író kezünkhöz az agyunkon át vezessen! Ha már annyira beleéltük magunkat a történetbe, tegyük fel magunkban a kérdést: én így gondolkodnék hasonló helyzetben. A válasz mindig készen áll.

* Update: E1 jelen időben, ha egyébként rendben van az elbeszélésmód, az elbeszélő halála nem okoz logikai problémát – ha ott annak rendje és módja szerint véget ér az elbeszélés, vagy más narrátor veszi át a szöveget, és a hős nem ír még halála után is... [7]

Jegyzetek:

[1] Joggal szememre vetheti bárki, hogy lám, lám, bort iszom és – legyünk trendik! – ízetlen zöld teát prédikálok, merthogy a Justitia egyes szám első személyű, ráadásul jelen idejű elbeszélés. Hogy úgy van! Csakhogy: i. Nem általában az E1 ellen beszélek, hanem az indok nélküli, orrba-szájba bevetése ellen. Az ügyetlen, átgondolatlan használata ellen [3-6]; ii. Mivel Darázs vak, a maradék érzékszerveiből érkező információk feldolgozása, átdolgozása vizuális jellegű információvá – vagyis a szimultán világmagyarázat – nem mutatja gyengeelméjűnek a narrátort. Amikor pedig Szemén keresztül lát, a nézőpont racionalizálása enged meg némi magyarázkodást. Csaltam, no! A Justitia narrációja emiatt még az első könyvben sem igen véti azokat az ügyetlenségeket, amelyek miatt ez az elbeszélésmód nevetségessé, okafogyottá, esetlenné szokott válni. A másik két könyvben pedig egyre fokozottabban, következetesebben és kifejezettebben érvényesül az az elv, amelyet szerkesztőként követelek meg: E1 jelen időben a narrátor ne magyarázza magának a világot vagy jó indokkal tegye; iii. A regény első könyvét 1992-ben vetettem papírra, amikor – mi tagadás – kezdő voltam magam is. Például még megvolt temérdek hajam 80 százaléka… Minden hajszál kb. tíz leütött karakter. Szélesi nem véletlenül kopaszabb nálam...
[2] Minden alap nélkül, de sajnos teljes joggal. Ez a narráció „kinevelte” a maga kritikátlan rajongótáborát.
[3] Szélesi Láthatatlan városának elbeszélője Szélesi maga, olvasás közben ott ülsz vele a Trombitás asztalánál, hallgatod ezeket a hihetetlen, XXI. századi, mégis mikszáthi anekdotákat, és fel sem merül benned a narráció indokolatlansága, sőt el sem tudod képzelni másképpen elmondva – amúgy lenne hiteltelen. Vagy a Fivérek Fiú a pokolból című kisregényében (in Metagalaktika 2), amelyet mindig fel szoktam hozni illusztrációképpen, Réce egyetlen odavetett szava, „fiúk”, helyre teszi az egész elbeszélést. Onnantól tudjuk, hogy Réce bajtársainak, bolygótársainak meséli el földi kalandját.
[4] Zsoldos Péter: A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés.
[5] Kovács Ákos Debbie állatkertje, John Cuckoo levele, in Új Galaxis 14.; Antal József A harmadik fázis, Allen Mond levele, in Galaktika 206 .
[6] Megint csak a Fivérek! Bogár a hangyabolyban, Lev Albakin jelentései a környezeti katasztrófa sújtotta bolygóról, in Metagalaktika 6.
[7] Ennek kiváló paródiáját adja a Monty Python a Gyalog galopp barlangi jelenetében: a feliratnál, ahol végül valamelyik kretén kijelenti, hogy aki éppen meghal, az nem írja le, hogy „aaaaaa”. Legutóbb magyar nyelven, nyomtatásban Csepregi Tamás egyébként nagyszerű, és ígéretes könyvében követődött el ez a baki – mindjárt többször is.