A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. április 2., csütörtök

Chartaphobia

Könyviszony – Könyv viszony

Valójában persze nem könyviszony – chartaphobia – amiben szenvedek, hanem könyvesboltiszony, még inkább könyvpalota-fóbia, most preferably – hogy az amerikai szabadalmi bikkfanyelvvel fejezzem ki magam – magyar-könyvpalotaiszony [1]. De hogy néz ez ki, és milyen szószörnyeteggé válna orvosi latinoskodó változatban: hungaro-charta-exegophobia? Broáf!

A könyvpalota-iszony érdekes hangulatzavar (mood disorder), távolról sem olyan pusztító, mint a szorongásos depresszió vagy a pánikbetegség, és távolról sem olyan mókás, mint a nótórius lopás (nem Magyarország másik neve, csak kis kával a kleptománia), és ha az ember kerüli a könyvpalotákat, minden gond nélkül megfeledkezhet róla, sőt enyhébb esetben kisebb könyvesboltban tünetmentesen válogathat a könyvek között. Bennem sajnos elég súlyos változata manifesztálódott, még ezt sem tehettem meg. Viszont úgy néz ki, hogy gyógyulok.

A hangulatzavar tünetei egyértelműek: ha mániákus olvasó vagy, és ennek ellenére kényelmetlenség érzet, zavar vagy undor fog el, amint belépsz egy könyvpalotába, súlyosabb esetben kis könyvesboltba, jó eséllyel diagnosztizálhatod magadon ezt a bajt. A tünetek folyományaképpen a könyvvásárlásod a régimódi böngészés helyett úgy fest, hogy amennyire az illem, és tüneteid súlyossága engedi, odarohansz a pulthoz, gyorsan elhadarod, hogy mit keresel – mert a könyviszonyos nem válogatni jön a boltba, hanem célzottan, megtervezetten, bizonyos kötetért vagy kötetetekért –, és függetlenül attól, hogy megkaptad-e, amit kerestél, dolgod végeztével pánikszerűen, a könyvekre lehetőleg egyetlen pillantást se vetve, inkább a kijárati ajtóra fókuszálva, elhagyod a helyiséget. Az én bajom olyan súlyos, hogy függetlenül attól, hogy megkaptam-e, amit kerestem, azon töprengek, hogy legközelebb lángszóróval jövök vissza ide, és talán – a tűzoltók levonulta után – felszántom és sóval is szépen behintem a telket. Ezeknek az érzéseknek nem igazán dolgozik ellenében, ha boltban oda nem illő dolgok, kávéház, játékterem, peep show is üzemel.

A kisebb pánikrohamot nem annyira a multiszenzorális ingerek (kávéillat, tücc-tücc zene, a könyvét dedikáló Havas Henrik vagy Mónika látványa [3]), mint inkább tudatalatti és nagyon is tudatos agyi folyamatok váltják ki. Meglehet, ezek egyikének hiánya máris megszüntetné a tüneteimet; ezirányú kísérleteket a tudatos folyamatok eliminálásával végre is lehetne hajtani, méghozzá két, egymástól teljesen független elrendezésben. (Lásd később.) Sajnos a tudatalatti kikapcsolására csak nagyon súlyos pszichotróp szerek jöhetnének számításba – kár, hogy nem élek velük.

Mik is ezek a tudatalatti folyamatok?

Hát, szóval, ha beléptem egy könyvesboltba azonnal úgy éreztem, hogy a temérdek könyv rám akarja vetni magát… De a fizikai eltemetettségtől való félelemnél komolyabb probléma, hogy azonnal az az érzésem támadt: “Ezt mind el kell olvasnom!” És a feladat súlyában azonmód beleroppantam. A tudatalatti folyamatok harmadik rétege aztán düh lett, melyet a tehetetlenségen túl (mindezt NEM LEHET elolvasni egyetlen embernek) a kamukönyvek látványa vált ki – és már át is jutottunk a tudatos folyamatok térfelére. Mert a kamukönyvek ugyannak a jelenségnek a termékei, amely a rengeteg címet és az ezzel kapcsolatos irracionális rettegéseket okozza.

Ezt a jelenséget úgy hívják: monopolisztikus magyar könyvterjesztés; előnyösen: magyar könyvterjesztés, most prefereably: terjesztés. Jelenségnek kell neveznem, méghozzá természeti jelenségnek, mivel működési mechanizmusai és ereje azokéval vethető össze. Leginkább az erózióval. Lassacskán aláássa ugyanis az egész könyvszakmát, és nincs elegendő fantáziám ahhoz, hogy meglássam, mi történik akkor, ha az utolsó levelet leszakítja fölülünk, az utolsó törzset is kidönti mellőlünk, kimossa az utolsó gyökeret, és az utolsó morzsányi termőtalajt is elhordja alólunk. Most ez történik. A törzs a kiadók és a szerkesztők, a levelek az olvasók, a gyökér a könyves szakma (nyomdászok, könyvtervezők, fordítók és igen, a lektorok és korrektorok nem létező népe), a talaj pedig mi vagyunk, szerzők. A terjesztés ennek nagy, normálisan együttműködő egésznek egyetlen részét sem hagyja épen, sőt – és itt véget ér a fa párhuzam, mert a természetben egyelőre ez lehetetlen – a részeket egymás ellen kijátszva mélyíti az erózió hatását.

Korrupció ez minden szinten, a törvénykezés szintjétől, amely megengedi, hogy ebben a tetves kis magyar könyvpiacon (állítólag 300 000 aktív könyvvásárlóval lehet számolni, és ez a szám sajnos hihető, ha a tankönyvkiadást nem számítjuk, bár az is ugyanolyan korrupt) le egészen a könyvespolcokig, azaz melyik könyv kerül ki tényegesen a polcokra és melyiket választja az olvasó. Herbert azt mondja, nem a hatalom korrumpál, a hatalom csak vonzza a korrumpálhatóakat. Ez valószínűleg így is igaz – általában. A könyvterjesztésben az is korrumpált, akinek semmi hatalma sincs, vagy aki a hatalmát csak áttételesen, választásával gyakorolja – az olvasó.

Miben áll az olvasó korruptsága? A helyzet elfogadásában, abban, hogy nem mond nemet erre az egészre, hízóként fölzabálja – csámcsogva! –, amit a vályújába zúdítanak, sőt még örül is neki, elfogadja az alja borítókat (internetről lopott képek és egymástól lopott, divatáramlatokat követő, ötlettelen vizuális világ), az alja (egyetemi hallgatók ingyen vagy aprópénzért összedobált, az alapkultúrát és a magyar nyelvet nem ismerő kontármunkáit) fordításokat, alja (hibáktól hemzsegő és eleve szemétnek írt) szövegeket, a volumetrizált papírt, a dupla sorközt, a tizenhárom pontos Arialt, a falazóblokk méretűre pumpált köteteteket, a pirosra föstött lapszélt, a kamukönyveket, ajándékalbumokat, a szenzációt és gerrilamarketinget, metróhirdetést (Szívás!), a hazug szlogeneket, bestsellereket, a könnypalota-kávéházakat, alibi szerzői beszélgetéseket; és közben a hagyta megdögleni a kisregényt, mint formát, hagyta elsorvadni a költészetet. Pedig valójában nála a megoldás – a pénztárcájával gyakorolhatná a hatalmát. De nem teszi, mert a terjesztés, az általa korrumpált kiadók, könyvészek és alkotók őt is többszörösen korrumpálják. Illúziókkal fizetnek a hallgatásért. A könyvtenger a választás szabadságának illúzióját nyújtja, a tengernyi új s új cím a korszerűségét, a féltéglányi kötetek azt az tévhitet keltik benne, hogy komoly, bölcs könyveket olvas és általuk maga is bölccsé válik (optikai tuning), a kamukönyvek azt hitetik el vele, hogy értékes ajándékot ad, a kávéházak becsalják a boltba akkor is, ha csak egy kávéra vágyik, a szerzői találkozók azt sugalmazzák, hogy fontos része ennek az egésznek. Hazugság! Mindez csak a pénztárcájára megy. Soha senki sem kérdezi meg az olvasót, hogy mit akar valójában – fogyasztja, amit elébe löknek. Nota bene, az olvasó a terjesztő számára legfőképpen fogyasztó.

Egyes fogyasztók annyira elvesztették tartásukat, hogy a könyvesboltba csupán azért mennek, hogy megnézzék a könyvet, majd, ha teszik, megveszik azt az internetes terjesztőnél – és ezt néha még a boltosok szemébe is mondják. Nem veszik észre, hogy a kis boltokat így végképp tönkreteszik. A (Haszon)Leső Harcsa [4] megteheti, hogy az internetes terjesztéssel azonos, vagy alacsonyabb dömpingáron kínálja a könyveket. Egyrészt mert saját kiadói és nyomdái vannak, másrészt, mert olyan feltételek között tartja sakkban a kiadókat, hogy azok kénytelenek saját hasznukról lemondani, hogy talpon maradhassanak. Bizományosi értékesítés és hatvan százalék terjesztői díj, apám! De erre még visszatérek.

A kiadókat a terjesztés a legközvetlenebbül és többszörösen korrumpálja. Egyrészt azzal, hogy a monopolhelyzetben lévő terjesztőnek a nem saját kiadók tökéletesen kiszolgáltatottak, másrészt azzal, hogy hármas versenybe kényszeríti őket, melyek közül legalább kettő nem szabályosan fut. Nevezetesen, ezek a szabálytalan versenyzők a terjesztő saját kiadói és az internetes könyvárusítás. A kiadók egymás közötti versenye így vagy eldurvul, vagy mutyizássá alakul. Korrumpál továbbá azzal, hogy a minél több cím – újdonság! – követesével a példányszámok az addigi bányabéka szint alá zuhannak. Korrumpálja a kiadói viselkedést a terjesztő manipulálása az eladással is: egyszerűen nem igazán mérhető fel egy kiadvány valódi sikere, a marketing szabályai csődöt mondanak, a kritika korrupt, az olvasó korrupt és vagy agymosott, az eladási adatok nem a könyvről szólnak, hanem a terjesztő érdekeirol. A kiadó így kénytelen cinkelt lapokkal játszani: nem felméri az olvasói igényt, hanem megpróbálja durván gerjeszteni saját kínálatával és marketingstratégiájával. Ennek a fajta korrumpálódásnak a motorja a félelem, hogy a könyv a kiadó nyakán marad, például azért mert a terjesztő ki sem teszi őket a polcra, a raktárban rothasztja.

A kiadó korrumpálásának “eredménye”, hogy a kiadó maga is kezd korrumpálni. Egyrészt kifelé, a terjesztő felé, melynek eredménye, hogy a tőkeerősebb kiadó esetleg értéktelenebb művei biztosan szem elé kerülnek, az üzletekben, a minőséget kiadó kódisok pedig örülhetnek, ha gerinccel kifelé a polcra kerül a kiadványuk. Ez még nem lenne önmagában halálos. Amit viszont befelé, a könyvszakma irányába művelnek, az az öngyilkossággal egyenértékű. Mert ennek az egésznek a gyökereit segítenek tönkretenni. Legelőbb a korrektoroktól, lektoroktól szabadultak meg, beleolvasztva ezeket a funkciókat a szerkesztő személyébe. Csak azt felejtődik el, hogy ezzel a húzással a szerkesztői szakma is agyhalott lesz. A három funkció egyrészt három különböző személyiséget kíván, másrészt időben sem lehet mőségben ellátni őket. Aztán a kiadók a borítótervezésen is spórolni kezdtek – megtehették, mert ugrásra készen, ki tudja miért kiképzett gyorstalpalós komputergrafikusok hadai hasalnak minden kilométerkőnél, hogy fingé’, húgyé’ el- és fölvállaljanak mindent, és elhappolják a munkát a minőségi munkát végző, ámde drágább képzett grafikusok elől. A kiadók erre a “bevállalom” generációval lassan taccsra vágják a könyvtervező szakmát. Mint ahogy tönkrevágják a fordítószakmát is: munkára éhes, a későbbi megrendelések lehetőségétől szédült egyetemi hallgatók vállalnak olcsón, akár ingyen is fordítást, a szakma, az alapnyelv és alapkultúra és sajnos a magyar mint célnyelv minimális ismeretével, vagy esetleg anélkül. A kiadó korrumpálja a nyomdát is, azt a fenyegetést lebegtetve, hogy az olcsóbb külföldi helyre, horribile dictu Kínába (Ha nagyobbak lennének a példányszámok, financiálisan biza megérné!) viszi az előállítást. A kiadó korrumpálja a szerzőket is: a már kipróbált külföldi bestsellerek kiadásában kisebb kockázat van, mint holmi magyar szkrájber futtatásával, a példányszámok tetvesen kicsik, az eladási adatokkal pedig, melyeket már a kiadó is manipulálva kap meg még tovább lehet alakítani – megannyi lehetőség a szerző sakkban tartására. És még ott vannak a gombamód fel-felbukkanó ígéretes kezdők, akik nyilván olcsó? Hát az olvasót! Mert a piszkos munkát a kiadó végzi el, a polcokra kerülő vagy nem kerülő könyvek az ő produktumai – senkit sem érdekel, hogy mindezekre főképpen a terjesztés kényszeríti a kiadókat. Valószínűleg önmaguktól is képesek bármilyen aljas trükkre, de ha nem a túlélésért játszik az ember unfair környezetben, tud nagyvonalú lenni – egyszerűen, mert megengedheti magának.

A terjesztés még a metaforabéli fa környezetét is korrumpálja, bemocskolja a levegőt és vizet, azaz a szabályozókat és a pénzügyi döntéshozókat. Ki ne tudná, hogy MSZP-és képviselők dolgoztak egészen komolyan olyan törvénytervezeten, mely kizárólag a nagy monopóliumok érdekeit szolgálta volna, és, hogy a bankok milyen esztelen hiteleket adtak a monopóliumok megerősítéséhez? Egyáltalán, egy akkora piacon, mint Magyarország, (normális méretű országokban ennyi lakosnak polgármestere, nem miniszterelnöke van), hogyan engedheti meg a törvényhozás ekkora monopóliumok létrejöttét, kis és nagykereskedelmi terjesztés, kiadás, produkció egyetlen cégbe fonódását, annak a kockázatát, hogyha az egyik monopolista bedől, magával rántja az egész piacot? Miféle szabályozás engedheti meg azt, hogy egy termékben a legnagyobb hozzáadott érték teremtői, a szerző és a kiadó részesül a legkevésbé a haszonból, és az vágja zsebre az érdemtelen profitot, aki valójában semmi különöset sem csinál, csak éppen monopóliumai vannak?

Így eszi meg lassan a terjesztés férge belülről annak bizonyos a fának a leveleit, mint a vadgesztenye lombját az aknázómoly [5] lárvája, az egészséges áramlások eltorlaszolásával így rothasztja meg a törzsét és gyökereit. Kívül erózió, mérgezett környezet, belül korrupciós féregjáratok és rothadás – az első nagyobb szélre kidől az egész. És most éppen nagy szél van. Orkán. Úgy hívják: válság.

Bizonyos vagyok benne, bár szakorvos nem erősítette meg ezt a vélekedésemet, hogy könyviszonyom magától megszűnne, ha a tudatos részét eliminálhatnám. Íme a fentebb ígért két független kísérlet:
  1. Addig inni, amíg az öntudat kellemes rózsaszín köddé nem olvad
  2. Megszüntetni a terjesztés valamennyi visszásságát.

Az elsőre már végeztem előkísérleteket. Sajnos a részeg vásárlókat a könyvesboltok nemigen díjazzák. A másik viszont nagyobb előkészületeket igényel. Bár, ha a (Haszon)Leső Harcsa most magától elkezd hassal fölfelé úszni a holtágban, miután a könyvpiac és szakma feltápászkodott az összeomlásból, és a szél elvitte a döglött halszagot, talán újra lehetne kezdeni – jobban, szebben.

Hogy valami léyneg is legyen ebben a szófosásban, a Könyvismertetésekben Nabokov Adájáról írtam. Ez egy Alternatív Föld és buja szerelmi történet. Az oroszok már ki is jöttek a spájzból. Vagy inkább sosem voltak benne.

Jegyzetek

[1] Washingtonban, ahol a könyvpaloták még nagyobbak, kis bolt pedig alig akad, sohasem támadott meg a könyviszony roham.
[2] Jó eséllyel, mert ha a bolt hitelváság, családirtás, fegyveres rablás, forradalmi helyzetből adódó fosztogatás, végzetes szerelmi dráma, vagy mindezek tetszőleges arányú kombinációjának helyszínéül szolgált és a polcokon ennek lefolyásáról szétszórt, még nedves vagy száradó emberi szövetmaradványok tanúskodnak, a fentebb felsorolt érzések teljesen jogosak. Ha a (Haszon)Leső Harcsát [4] látod őgyelegni elátkozott, gonosz királyként palotájának polcai között, nyilvánvalóan a magyar könyvesszakma további trágyadombbá züllesztésének elmélyült tervezésébe merülve, akkor is.
[3] Fejős Évike egy éven belül harmadik könyvét adja ki, de kussolok, mert lehet, hogy nekem is összejön. Sőt! Fél év alatt. Korrupt vagyok én is!
[4] Silurus lucrosus hungaricus
[5] Cameraria ohridella

2009. április 1., szerda

That Certain Huge Rock

Legördült a szívemről, és igaz, hogy a lábamra esett, de azért mégiscsak könnyebbség: túl vagyok az ÚG 14 novelláinak első szerkesztési körén. Május közepén kész!

Ennek örömére hétfőn aláíram a szerződést a Justitiára a Galaktikával. Ahogy Vörös mondaná: A többi a Sors. Ha megjelenik, lezárul vele az életemnek egy jó nagy darabja. Mintha felnőne a gyerekem hirtelen. És van is benne valami: a Justitia szövege és Manócska éppen egyidősek, ha a fogantatástól számítjuk.

Írok majd hosszabban is, van miről, hiszen fortyog körülöttünk a szar, az ország léket kapott és süllyed, a kapitány (valójában persze ő maga fúrta meg a hajót, a válogatott legénység hathatós segítségével) delirizál és lemond - rólunk -, felmond - a pártjának -, és elmond még pár hazugságot - az országnak , mielőtt bemondja betlit - a világnak. A nagy, kövér Erópunió csak püföli a dobot, de a ritmust sehogy sem képesek már felvenni félhalott gályarabok... A fenékben készülődik az új legénység, igazi kalózkapitánnyal, akinek egyelőre csak a halálfejes lobogója van meg. Persze hajófeneket már rég elöntötte a szar, meglehetősen büdösek szegények.
A fekáliában odakint meg cápák keringenek. Tőzsdecápák.

Addig is, egy Saramago könyvismertetést tettem fel, hátha kedvet kapsz hozzá, ha még nem olvastad.