A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2010. november 20., szombat

Schedule

Nnna! Ne mondja senki, hogy nem szólok előre!





Egyébként ma este háromnegyed tizenegykor a Filmmúzeumon Stephen King Apt Pupil-jából készült kitűnő film, Az eminens – hogy a kép teljes legyen, Gandalf-fal az egyik főszerepben.

2010. november 16., kedd

Gnawed

Most tudtam meg, hogy

"Origin of CORRODE Middle English, from Latin corrodere to gnaw to pieces, from com- + rodere to gnaw — more at rodent"

Merriam-Webster On-line

Párhuzamosan a rodentia pedig a rágcsálók rendje, mely rend egyik legismertebb tagja a patkány.

Ha patkány kóstolgat, akkor mindenképpen baj van.

A. Halott vagy, és a tetemed rágják
B. Élsz, de a másvalami tetemén kövérre hízott dögök egészen elszemtelenedtek.

Az A. esetben nem sokat tehetsz, szépen fölfalnak. Az ujjaiddal, a szemeddel, a füleddel, az orroddal kezdik. A péniszeddel folytatják, ha a ruhát már lerágták rólad. Aztán kirágják a hasfaladat, és a zsigereiden dőzsölnek. Ez nem szép látvány. Bizony.
És meglehetősen méltatlan. A patkány elvileg fényévekre van tőled az evolúció fáján. Ettől rosszabb csak az lenne, ha gyesznók, madarak, hüllők, halak vagy – Uram, bocsá’! – rákok ennének meg.

Az utolsó két esetben ráadásul vízihulla vagy. Grrrr…

Ha választhatok, cicák egyenek meg. Egyenrangúak között nem olyan nagy ügy…

A B. esetben vannak választásaid:

1. Nem veszel róluk tudomást. Ez esetben hamarosan az A. eset valósulhat meg. Szakmai értelemben mindenképpen. Roppant kellemtelen: a szakmai hulla éppen olyan büdös, mint a valódi.
2. Odabaszol a szemtelen dögöknek. Ez viszont méltatlan. Tudod, az evolúciós távolság… Egyébként pedig a köz megbélyegez azért, mert egy nálad gyengébb állattal ilyen csúnyán bánsz. Erkölcsi hulla leszel: A. kimenetel, ugyanaz a bűz.
3. Kiteszed a csalit a patkányméreggel, és hagyod, hogy elvérezzenek.

Egyszer, még Silver Springben, kinéztünk az udvarra a másodikról, és valami állatot láttunk bemászni a pinceablakon. Már-már egy hód méreteivel vetekedett. Aki már látott kinn a vízparton Észak Amerikai hódot, az tudja mit jelent ez… Nem hittük el, hogy patkány. Pedig de.

Már nem tisztelik az embert, nem csak éjjel bújnak elő. Egyelőre még csak a szürkületet kóstolgatják, de lesz az még másképpen is. A liberalimus eszméje mintha mindennél jobban kedvezne nekik (84-ben Kecskeméten laktam, a város pár hét alatt patkánymentesítették, úgy tudom, az átkosban később Budapestet is sikerült pár évre… Az fasza diktatúra volt, azám!). Az individualizmus sok szemetet termel. A civilizáció hulladéka pedig hihetetlen méretre növeli a dögöket.

A csatornában laknak.

Az internet is csatorna. Kommunikációs csatorna, hát kommunikációs patkányok tenyésznek benne, akik a kommunikációs hulladékon híznak kövérre. Nice!

Ki kell fejleszteni a kommunikációs patkánymérget, a megfelelő kommunikációs kumarinszármazékot. (Hard)war(e)farin.

Megjelent az első reflexió az iDeal-ről.

Búkfaló írta a blogján, akiről végül kiderült, hogy régi barátom, sőt, ő maga az Első Olvasó. Szóval ez a vélemény a külvilág számára nem sokat számít.

Nekem igen, mert tudom, hogy az egyik legolvasottabb, legfinomabb ízlésű ember választott kedvenc mondatai közé. Érdekes viszont, hogy mit. Azt hittem, a templomi rész egyedül számomra rejt valami fontosságot, másoknak csak amolyan essünk túl rajta fejezet lesz…

Az ő regényértelmezése/karakter rokonszenve is érdekes számomra.

Igyekeztem úgy írni, hogy semleges maradjak Bogdán és Lonya vitájában, ne legyen a szöveg pro vagy kontra Őrizet, de meglehet, hogy a szöveg mégis valamiképpen Bogdán javára billen. Talán a terjedelemi aránytalanság miatt…

Fura ez az írással, ugyebár úgy indult a nyitófejezet novella korában, hogy Lonya a főhős. Aztán képletesen megküzdtek Bogdánnal, és az ukrán dominálni kezdett. Talán mert ő az erőszakosabb… De még ez sem igaz.

Hibázhattam, mert Odo sem rokonszenvezett az Őrzővel, meg Lonyával sem.

Az Őrizet valami szoft falanszterként jönne át? Vagy egyszerűen az embereknek nem kell az ajándék Éden?

Hm… Én elfogadnám. Ha nem az Ördög adja. Talán még tőle is. Kurvára bele lehet ám fáradni Alsó Merániába…

Van ez a két utóbbi írás (Ogre, Varázsló). Nem hinném, hogy különösebb értékük lenne. Ez a két írás kísérlet csupán: a bitang Szélesi beletette a bogarat a fülembe egy hónapja, hogy a magyar sci-fi íróknak nincs érzékük a mágiához, vagy ilyesmi.

Nekem tényleg nincs, mint a mellékelt ábrák mutatják. Ezek vérrealista darabok. Csak a nyócker néha a legrosszabbat hozza ki az emberből. Még van – egyelőre – két biztos téma, amit valószínűleg megírok ebben a modorban, ha kellően felbaszom magam, de könyörgöm, rhewa, hadd ne törjenek be újra hozzánk, vagy üssenek le orkok az utcán, hogy a tapasztalatot ilyesmivé transzmogrifikáljam…

A novelláskötet címe egyébként a (Be)láthatalan város(rész) lenne. :-)

Egyébként érdekes vita kerekedhetne, ha eldumálnánk mágikus realizmus és az urban fantasy közötti átfedésekről – ahogy Sohár Anikóval el is kezdtünk valamiféle beszélgetést erről a Bajza utcában.

Számomra egyre nyilvánvalóbb – és megnyugtatóbb, mert ezidáig zavart az urban fantasy létezése (While Gaiman rulez!) – az a következtetetés, hogy a kellően fejlett urban fantasy megkülönböztethetetlen a mágikus realizmustól (Bocs, A.C.!) – tehát az.

A selejtjével pedig egyik zsánerben se kellene foglakozni. Úgyse.


2010. november 14., vasárnap

Varázsló

1. A bcs.

Az öreg fenemód dühös volt, és amikor dühöngött, általában sárga szikrák ugráltak ki a szeméből, és ez valahogy megkönnyebbülés volt, de akkor még ezzel sem enyhíthette a haragját, mert kint kellett álldogálnia a saját ajtaja előtt, a lépcsőházban, az ocsmány, nedves novemberi éjszakában, a kedves lakótársak együttérző pillantásainak kitéve, hallgatva a közös képviselő jóindulatú fecsegését, aki kihívta a rendőröket a feltört ajtó láttán.
          Betörtek! Az ő lakásába! Az Ősök penészes szakállára! Úgy szerette volna szabadon ereszteni azokat a szikrákat!
          Ehelyett lemondóan felsóhajtott, és azt mondta a közös képviselőnek:
          – De hát tőlem nem is tudtak mit elvinni!
          – Az nem érdekes – magyarázta a közös képviselő. – Valamit mindenhonnan el lehet vinni, ami pénzzé tehető. Ne gondoljon nagy pénzre! Amiért vehetnek egy üveg piát vagy egy füves cigarettát… Ezeknek mindegy…
          – Lefogadom, hogy a könyveimhez nem nyúltak – kuncogott föl az öreg.
          – Én nem fogadok magával – vigyorgott a közös képviselő. – Ebben a kerületben könyvet nem loptak az utóbbi húsz évben…
           – Olyan régen lakom itt, már szinte idejét se’ tudom, de ilyesmi sohasem esett meg velem. Mi van az emberekkel?
          – Szegények, dologtalanok, elkeseredettek. Mér nem azt kérdezi, mi van az országgal? A nagykutyák úgy lopnak, mint a szarka, azt’ csodálkoznak, ha ez az aljanépség is ugyanazt teszi.
          – Ne politizáljuk, kérem! – felelte az öreg. – Sehová sem vezet.
          – Az már igaz! – A közös képviselő hangulata érezhetően megváltozott. „Vén komcsi!” hallotta az öreg a gondolatot, melynek alanya mégsem ő volt, hanem egy ismeretlen, rosszul körülhatárol embercsoport, valamilyen obskúrus kapcsoltban a zsidókkal. – Hát, uram, nekem mennem kell. Várja meg a helyszínelőket, valamikor csak kiérnek! Ha félórán belül nem jönnek, hívja a száztizenkettőt! Ha baszogasák őket, hamarabb jönnek. Jó éccakát! …Ámbár ez most elég értelmetlennek hangzik…
          – Jó éjt! Nagyon köszönöm!
          – Ugyan! – A közös képviselő hátrafelé legyintett a válla fölött, és felcsoszogott a lépcsőn.
          Az öreg egy darabig mérgesen bámulta a résnyire nyitott ajtót, mintha meg nem történtté tudná tenni a feszítés nyomait a fán, az elgörbült riglit, a zárakból gúnyosan kinyújtott nyelveket. Meg nem történtté tudná tenni… Ha nem hívták volna ki a rendőrséget, ez a betörés valóban nem történt volna meg, a sebesült fa meggyógyulna, az elgörbült fémek visszasimulnának korábbi formájukba, a gúnyolódó nyelveket a zárak mechanizmusa húzná vissza a kulcsok egyszerű, varázslat nélküli parancsára. Ha…
          De aznap délután-este máshol akadt dolga, súlyos ügy, szerelem, ráadásul a garanciális időn belül, soká tartott elsimítani; mire kilencre hazavergődött, az ajtó előtt két türelmetlen és fáradt rendőrt talált – meg a közös képviselőt.
          Amíg a rendőrök felvették semmitmondó adatait, a közös képviselő elmondta, a lakótársak szóltak neki, hogy az ajtó feltörve, tárva nyitva, mire kihívta a száztizenkettőt. A lakásába azóta senki se ment be, mert ő, a közös képviselő itt strázsált a rendőrség érkezéséig.
          – És Ciceró? – az öregbe végre belevillantak az ajtó nyitottságából következő kimenetelek, melyek közül a legriasztóbbnak azok tetszettek, amelyekben a rablók egyszerűen agyonverték a macskát, vagy a riadt állat kimenekült a lakásból, és az utcán lapul valahol. A nyócker utcái pedig nem barátságosak a négylábú cicusok számára. Errefelé az öreg alig látott kóbor macskát. Meg mert volna esküdni rá, hogy a helybéliek megeszik őket… – A macskám. – magyarázta az értetlen arcot vágó közös képviselőnek.
          – A macskája! Az a nagy fekete? Megpróbáltuk kihívni a lakásból, el ne szökjön, de csak ránk fújt a résen, és lesett kifele.
          Az öreg megkönnyebbülten felsóhajtott:
          – Fekete? Mindegy… Az egész lakásban Ciceró ér valamit.
          – Bácsi! – szólította meg a rendőr. – Mi itt végeztünk. Majd jőnek a helyszínelők, várja meg itt őket! Nehogy bemenjen a lakásba, vagy az ajtóhoz érjen!
          „Erdélyi legény” gondolta az öreg. „Derék! Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék! Hihihi!”

          Annak két órája. Az első óra eltelt a közös képviselővel folytatott, nem túlságosan tartalmas beszélgetéssel, de azután fél óráig csak állt és bámulta az ajtót. Akkor a nyílásban megjelent egy macska fekete hiúzpofája, kénsárga szeme és tiszteletet parancsoló, előremeredő bajsza.
          – Maradj bent, cicuka! – parancsolta az öreg, mire a macska sértődötten rányávogott és visszavonult. Tíz elmúlt már, a lakók mozgása meggyérült, az öreg a lépcső tetejére terítette az újságját, és leült. Tíz tízkor előkaparászta ősrégi mobilját, és engedelmeskedve a közös képviselő tanácsának, hívta a száztizenkettőt. A diszpécser fáradtan, de kifogástalan udvariassággal biztosította arról, hogy a Bizottság már úton van.
          „Miféle ’Bizottság’?” dohogott magában az öreg. „Mi történt ezzel a néppel, hogy még a nyelvében sem képes őszinte lenni magához?” De megköszönte a felvilágosítást, és borús gondolatokba burkolózva, egyre jobban feszülő hólyaggal, várt még egy órát, mire a helyszínelők alumíniumbőröndjükkel, óriási oldaltáskájukkal és ormótlan elemlámpáikkal megérkeztek.
          Illendően köszöntek, néhány pillantást vetettek az ajtóra, megvilágították, előkerültek a varázsszavak: „riglihúzás”, „befeszítés”, és úgy döntöttek, használható nyom az ajtón úgy sincsen, be lehet menni. Semmiben sem emlékeztettek az amerikai helyszínelő sorozatok szereplőire: a fiatalabbik, főtörzsőrmesteri váll lapokkal felszerelt fekete kezeslábasában, fekete kesztyűjében, rövidre nyírt fekete hajával és testőrszakállával erősen Mefisztofelészre emlékeztette az öreget – csaknem ismerősként üdvözölte. A szőke törzszászlós valamivel idősebb volt, és kedélyes sváb hentesre emlékezetett.
          Ciceró a nappali ajtajában várt, és harciasan méregette a jövevényeket
          – Jó lenne elkapni a cicát, uram, amíg körbejárjuk a helyszínt – mondta a fiatalabbik.
          – Igyekszem. Éhes már szegény. Hatkor szokott vacsorálni…
          – Hát, még egy ideig ki kell bírnia…
          Az öreg felnyalábolta a macskát, és kötött kardigánjába gyömöszölte.
          „Fogynod kéne, Ciceró…” dohogta gondolatban.
          „Mert neked nem, mi, vénség? Egyszer, egyetlenegyszer, egészen véletlenül, legalább gondolatban, nem tudnád helyesen ejteni a nevemet?”
          „Egy magyar macska nevének „ci”-vel kell kezdődnie…”
          „De az én nevem nem „ci”-vel kezdődik, Jupiterre!”
          „Magyarul úgy kezdődik. És úgy is folytatódik.”
          „Vén hülye!”
          „Te sok száz évvel öregebb vagy, mint én…”
          „Én örökifjú vagyok…”
          „Hagyjuk! Egyáltalán, miért vagy most fekete?
          „Ez illik az alkalomhoz, nem?”
          „Megláttak, most már így is maradsz! Én jobban szerettelek vörösnek! Most meg kell szoknom, hogy fekete macskám van… Mint egy kisstílű boszorkánymesternek…”
          „Nem számít! Rómaihoz egyébként is a fekete sörény illik. Emlékszem, a hiú asszonyok miféle mesterkedésekkel próbálták utánozni az északi barbárok nőinek szőke hajszínét… Az eredmény, hm, elég kétséges volt. Nagyjából olyan színt tudtak elérni, mint előzőleg voltam beleértve a cirmokat is… Hehehe… De hallod!? Talentumok tucatjait kereshettük volna a főzeteiddel, ha akkor találkozunk…”
          „Kapzsi vagy, mint mindig!”

          Közben az öreg ott slattyogott a helyszínelők nyomában, egy-egy pillantást vetve a nappali komódjainak kiráncigált fiókjaira, a szőnyegre borított papírkosárra, a gardróbszekrényből padlóra túrt ruhákra. A kis fürdőszobaszekrényt is kinyitották, de láthatóan a tartalmához nem nyúltak. A régi, filmes, nagy Nikon ott maradt a kis könyvespolc tetején a hálófülkében. Az egyik kihúzott fiókban pedig láthatóan érintetlenül ott hevert a régi-régi szivardoboz, amelyben a költőpénzét tartotta. Látta az idegesen mozgó, sovány alakok időre vetett árnyékát, de nem nyúlhatott a tárgyakhoz, így nem fókuszálhatta a képet. Az egyik árny ismerős volt, az öreg megesküdött volna rá, hogy a kisstílű nyikhaj drogdíler az, a harmadik emeletről…
          A kis konyhában, az ebédlőasztal közepén, a leölt perselymalac romjai végképp bebizonyították a betörés és elkövetői kisszerűségét.
          A köpcös Mefisztó kis számtáblácskákat helyezett el minden nyilvánvalóan érintett helyre.
          A Hentes, arcán nyilvánvaló zavarral, megkérdezte:
          – Egyedül lakik itt, uram?
          – Természetesen. Illetve Ciceróval.
          „Mit akarhat?” töprengett az öreg, majd meglátta a szanaszét szórt tamponokat.
          „Ciceró! Te áruló!”
          „Mit akarsz?”
          „Kihasználtad, hogy kinyitották a szekrénykét! Megbeszéltük, nem? Egy nap-egy tampon…”
          „Mit csináltam volna, amíg te a lépcsőházban szobroztál? Hol a vacsorám!”
          „Tettestárs vagy! Nem is kapsz enni!”

          – Maga a tamponokra céloz?
          A Hentes elvörösödött
          – Hát, igen… Azt hittem. lakik itt egy hölgy is… „Ki ez, gondolatolvasó?” hallotta az öreg a gondolatot. Göcögött.
          – Az én koromban…? A macska játéka. Ezzel szórakozik a legjobban. Azt játsza a tamponnal, hogy egér. Órákig nyúzza, aztán egyszer csak széjjeltépi… Olcsó tampont veszek neki…
          – Értem…
          – Azok a… Szóval, a betörők nyitva hagyták a fürdőszobaszekrényt, ahol a dobozt tartom. Tudják: egy nap-egy tampon! Ugye, Ciceró? – Meghúzta a macska fülét. – Ez a dög meg kihasználta az alkalmat…
          „Dög?!”
          – Dög! – nyugtázta félhangosan az öreg.
          – Uram! Meg tudja már mondani nagyjából, hogy mit vihettek el?
          – Semmit – az öreg zavartan nevetgélt. – Egyáltalán semmit. – Kitört. – Ezek istenverte amatőrök! Minek jöttek ezek ide be? Látja a szivardobozt? Meg se nézték! Pénz van benne. Nem túl sok, de legalább tízszer annyi, mint az istenverte perselymalacban volt!
          – Uram! – szakította félbe Mefisztó. A kínai porcelán urnácskát tartotta a kezében, amiben az öreg a rumos-kókuszos csokoládégolyókat tartotta. A gyengéje volt a rumos-kókuszos csokoládégolyó. – Ez a doboz nyitva volt. Lehetséges, hogy a tettesek vették le a tetejét?
          – Abszolút! Mindig ráteszem a fedelét, mert különben Ciceró kiszedi a golyókat, és eljátsza. – Nem tette hozzá: és felfalja, aztán félrészegen ostobaságokat motyog…
          – A fedélen nyomok lehetnek. Megpróbálom rögzíteni. A por nem károsítja a porcelánt, le lehet mosni. De ha esetleg értékes…
          – Nem, nem! Használja nyugodtan! Csak eszmei értéke van. Emlék…
          Az öreg hazudott. Az urnának volt ugyan eszmei értéke, hiszen valóban emlék, ő javasolta, hogy a mázba mangánt keverjenek, jelen volt, amikor az égetőkemencébe helyezték, és Csu Csan-csi császár szinte saját kezével ajándékozta neki, de éppen ezért az az urna valószínűleg többet ér, mint az egész háromemeletes ház, vagy talán az egész háztömb… De sohasem szándékozott áruba bocsátani, így valóban csak eszmei értékével lehetett számolni…
          – Azt hiszem, a szemlével végeztünk – jelentette ki a Hentes. – A kollégám most mindent lefényképez, rögzíti, amit lehet, bár nem túlságosan sok jó felület akad, én pedig, ha megengedi, betelepednék a konyhába, hogy megírjuk a jelentést.
          – Csak tessék! Menjen csak előre.
          – Elengedheti a cicát! – mosolygott Mefisztó. – Ez a tampon dolog nem semmi!
          – Ha elég sokáig maradnak, majd meglátja! Egyszerűen nem tud ellenállni nekik. Levadássza őket… De előbb megetetem, ha lehet.
          „Bár nem érdemli meg!”
          – Lehet, nyugodtan. Azután segítek rendbe tenni az ajtót. Úgy nézem, nem lesz sok gond, egy kalapács meg egy fogó kell. A zárfészek elgörbült, meg az alsó riglikar.
          – Köszönöm. Azonnal hozom a szerszámokat!
          – Nem sürgős. Előbb le kell fényképeznem az ajtót is. Etesse csak meg a cicát! Majd kérek valami újságpapírt, és azon az asztalkán az előszobában megcsinálom a rögzítéseket. A perselymalac darabjai ígéretesnek látszanak. És dobozka fedele is.
          – Urna. Az egy urna…
          – De nem halotti…?
          – Persze, hogy nem! Gyere, Ciceró, te…, te tettestárs!

          Mire a konyhába értek, a Hentes már előbányászta a döbbenetes méretű iszákból az ősrégi, ormótlan NEC laptopot és egy ütött-kopott hordozható HP nyomtatót.
          – Egy konnektort tudna mutatni, uram? Ennek szarnak már évek óta nem működik az aksija. Be se lehet kapcsolni adapter nélkül…
          – Itt van a hűtő mellett. Adja csak a dugót! Csak el ne botoljunk a zsinórban!
          – Az nem lenne jó! A csatlakozó is szar: a legkisebb érintésre kilazul, és akkor kezdhetjük elölről az egészet!
          – Amíg bekapcsolja, megetetném a macskát.
          – Mire ez bekapcsol, száz macskát is megetethet…

          Az öreg odaadta az alutasakos ételt Cicerónak, a szerszámokat Mefisztónak, végignézte, amint a fiatalember néhány ügyes mozdulattal helyükre kalapálja a helyükre kalapálandókat, adott neki papírt a kisasztalra, külön élvezetet okozva magának azzal, hogy összekormozás céljára egy modern művészetekkel foglakozó magazint „áldozhat” föl, aztán a Hentes végre hívta, hogy felvegye az adatait.
          Órákba, és a vénséges NEC három összeomlásába került, mire mindent rögzítettek: a tényállástól kezdve az ígéretes ujjlenyomatokig. Mefisztó nem látott kesztyűnyomokat sem a fedélen, sem az urnán, sem a perselymalac cserepein, ujjlenyomatok viszont bőségesen kerültek róluk az ügyes kis műanyaglapocskákra. Addigra az öreg már helyükre tolta a fiókokat, visszarámolta a szekrényekbe a padlóra szórt ruhaneműt, és feltakarította a papírkosár tartalmát a szőnyegről. Felétette a helyszínelőkkel a rumos-kókuszos csokigolyók maradékát, elbeszélgettek mindenféléről, kiderült, hogy Mefisztónak nincs véleménye az amerikai helyszínelős tévésorozatokról, merthogy mesét, úgymond, nem néz. Az öreg megtudta, hogy az öt belvárosi kerületben összesen hat helyszínelő dolgozik, de örülhet, mert a nagy külső kerületekben összesen csak négy. Mefisztó elmesélt néhány hajmeresztő és nevetséges betörési esetet, falbontással, zárfeszítéssel, üveges ajtókkal és a zárban belül hagyott kulcsokkal. Az öreget a legjobban a nagylábú ragadta meg: Mefisztó megesküdött, hogy legalább negyvenhetes talp nyomát rögzítette azon az ajtón, melyet egyetlen rúgással keresztbetört valaki a hevederzár alatt.
          „Troll” mondta Ciceró egyszerűen, majd bemutatta egerésző tudományát egy tamponon, nagylelkűen hagyta, hogy a fiatalabbik helyszínelő dögönyözze egy kicsit, azután égnek meredő farokkal elvonult aludni.
          Az öreg megkérdezte, hogy mi az esélye, hogy elfogják a betörőket, mire Mefisztó vállat vont, és kijelentette, hogy ötven százalék: vagy elkapják, vagy nem. De ha az ujjlenyomatok egyeznek vagy valaha is egyezni fognak egy múlt- vagy jövőbeli elkövető ujjlenyomataival, ezt az ügyet is rá lehet verni.
          Az öreg nem kívánta velük megosztani, hogy rakodás közben megérinthette végre a fiókokat és az ajtót, így az időfókuszban meglehetősen pontos kép rajzolódott ki a betörőkről. Úgy volt, ahogy sejtette: a gizda kis drogdíler hatolt be a lakásba egy koszos tollkabátos suhanccal. Mindkettőn enyhe elvonási tünetek látszottak, idegesen mozogtak, és jó, ha öt percet töltöttek a lakásban. Az alsó riglit viszont profi módon lenyomták, és az ajtót benyomni már tényleg gyerekjáték volt nekik.
          „Gyerekjáték… Ezek már az óvodában fel tudnak törni egy ilyen ajtót… Riglihúzó volt a jelük… Milyen világ ez?”

          A helyszínelés eredménye a jegyzőkönyv lett, a „szemle megtartásáról”. Az öreg elolvasta, mielőtt aláírta a négy oldalt, és közben alig tudta visszafojtani a nevetését, a nyelvi bürokrácia kivételes gyöngyszemei láttán. Ferenc József szelleme lebegett át a konyhán, jóváhagyólag elidőzött a vénséges NEC-en, mely végre megpihenhetett, és az öregnek eszébe jutott a kedélyes Jaroslav és az ő történetei. Megszomjazott a jó prágai sörre…

          Amikor a helyszínelők elköszöntek, töltött magának egy kupicával a salzburgi vilmoskörtéből, és újra végigolvasta a viharvert HP által ferdén nyomtatott lapokat. Megtudta, hogy „Az eljárási cselekményről készült jegyzőkönyv a Be. 170 § (4) bekezdése, illetve a Be 177 §-a alapján halaszthatatlan nyomozási cselekményként foganatosítva.” Megtudta, hogy „Helyszínbiztosító a helyszínen nem volt, de korábban rendőri intézkedés és priorálás megtörtént.” és hogy „A szemlebizottságot 21 óra 55 perckor a BRFK BTO. Központi Ügyelete utasította, hogy jelenjen meg a fenti címen, mert ott helyszíni szemle lefolytatása vált szükségessé. A Bizottságot a helyszínen a sértett fogadja. A sértett elmondja, hogy a fenti napon és időintervallumban ismeretlen tettes(ek) behatoltak a fenti címen található lakásba…” és „ A történtek után a helyszíni szemle lefolytatása törvényes és indokolt, azt a bizottság előzményi és helyszíni adatok ismeretében haladéktalanul megkezdi.”

          A „helyszín leírása” pedig: „ A helyszín a fenti címen található 2. emeleti 19. számú lakás. A bizottság a helyszínt gyalog közelíti meg az utcafronti kapun keresztül, ami nyitott, kitárt állapotban található. A bizottság gyalog halad tovább a 2. emeleti lakáshoz. A bizottság a második emeletre érve rögtön jobbra találja meg az említett lakást. A lakás ajtaja 20 cm befelé nyitott állapotban található, mindkét zárnyelvével zárt állapotban. A bejárati ajtó üvegbetéttel ellátott fa szerkezetű befelé nyíló két szárnyú ajtó, amely mögött közvetlen a lakás belső részénél sötét barna színű függöny lóg. Az ajtó alsó részénél 20 cm-re a kő burkolatú padlózattól a bal alsó szárnyának élén enyhe feszítési nyom fedezhető fel. A zárbefogadó fém kerete enyhén hajlított, az deformált, az alsó, úgynevezett rigli zár ferdült állapotban található, azt a sértett és a bü. Technikus állatja helyre. A zárak teljes mértékben ellátják funkciójukat, azok működnek. 1. számmal jelölve.
          A lakásba belépve jobbra a fal síkján raktár, majd WC, utána fürdőszoba található. Az itt említett helyeken a bcs-vel kapcsolatba hozható elváltozások nem fedezhetők fel, az a szemle szempontjából irreleváns.”

          Akkor hagyta abba az olvasást, zuhanyozott és feküdt le, amikor jegyzőkönyvben ahhoz a részhez ért, hogy ”A helyszínen környezeti, áttekintő, csomóponti, részlet és metrikus fényképfelvételek készülnek, melyet a Robotzsaru Neo programban a jkv-hez rendelek.”
          De legalább antropológiai érzéke nem csapta be: a Hentesnek sváb neve volt…
          – Rendes fiúk ezek! Egész nap talpon, ilyen baromságokkal foglakozni, és jegyzőkönyveket írni azon a gépen! Brrrr!

2. Dragola

          A mesterember elment, kőport és izzadságszagot hagyva maga után, de az egyik ajtószárnyat immár hüvelykujj vastag tolózárrudak tartották szinte kimozdíthatatlanul a helyén.
          – Az tudja, hogy ez nem elég? – vetette oda búcsúzóul a mesterember. – A másik ajtó gyenge, mint a harmat. Hevederzár kell. – jelentette ki megfellebezhetetlenül. – Csak hívjon, ha akar egyet!
          Az öreg nem vitatkozott vele. Nem mondhatta, hogy egyszerű rettegés-igézet is elég lenne az ajtóra, csakhogy a mágiának ára van, valahol, valaki keményen megfizet minden apró igézetért, minden apró igézet minden hangjáért, és a boltot, ahol az igazán kemény áruk vannak éppen elég erejébe telik varázslatokkal védeni. Ráadásul a legkifinomultabb, legkörmöfontabb varázslatokkal, hiszen nem riaszthat el minden vevőt! A legelszántabbaknak, akik igazán tudják, mit akarnak, meg kell találniuk az utat befelé… Azt sem akarta mondani, hogy a helyszínelő éppen egy olyan ajtóról mesét, amit egyetlen rúgással kettétörtek a havederzár alatt…
          – Mondd csak, Ciceró! Szerinted tényleg troll volt?
          – Kicoda?
          – Aki szétrúgta azt az ajtót…
          – Lehet. Bár szosze láttam ellefelé tlollt… De miélt ne? A világ egyre lomlik. Kéteszel éve egyle cak lomlik…
          – A közös képviselő szerint csak egyre szegényebbek és elkeseredettebbek az emberek…
          – Szegények? A plebsz, az volt szegény Lómában! Mit tudnak eszek a szegényszéglől? Plaszmatévé van a szegényeknek? Meg szé klassze Melszédesz? Különben isz, aszélt melt szegény valaki, még nem kell betölnie…
          – Ez igaz. Gyerekkoromban a mi családunknál aztán fösteni se lehetett volna szegényebbet, mégse jártunk betörni…
          – No látod! A világ lomlik… Láttam eleget! Akkoltól lomlik, hogy a légiók elfoglalták Gölögolszágot, ész az a teméldek túlokosz gölög labszolga Lómába kelült. Azok nevelték a gyelekeinket, Jupitelle! Eszküszöm, így álltak bosszút! Végül isz ők győsztek.
          – Elfeledhetnéd már a múltat!
          – Hogy feledhetném el? Ha téged isz megátkoszott volna asz asz egyiptomi lingyó, hogy halálod után mackatesztben éljél éveszledekig, te sze felejtenél könnyen! Az a mászik lupa meg átszulkálta a nyelvemet… Le volt vágva a fejem, embel! Felejtszél cak!
          – Hagyjuk a múltat, Ciceró! Valamit tenni kéne!
          – Tenni? Mile gondolsz? Megkeleszed a betölőket és valangyoszbékává váltosztatod őket?
          – Nem rossz ötlet. Nem is kellene sokat változtatni… Tudod, Ciceró, mielőtt találkoztunk, egy ideig, egy másik létsíkon orkok között éltem. Azok aztán mindent megettek, ami hús, élőt vagy holtat, itták a vért, imádták a pusztítást, de betörni szégyelltek volna… Azt elmeséltem már, amikor…
          – Mál ezelszel! Mi az a létszík? Szamálszágokat beszélsz. A léteszész télbeli, szőt, télidőbeli. Szok dimenszió… Ha annyila tetszett az olkok köszött, miélt nem mész vissza?
          – Túl sok Spektrumot nézel… Nem hagylak itt. Te nem hagyhatod el ezt a létsíkot…
          – Akkol isz létszíkot mond, ha elmagyalásszák neki, hogy nem jó… Makac, makac vénembel! Költösszünk el! Van mászik kelület, nem?
          – Hát… Felköltözhetnék Budára… Építhetnék egy valódi tornyot… Rendes varázslóhoz illőt…
          Ciceró dorombolni kezdett.
          – Buda asz jó! Szok unatkoszó gaszdag… Teméldek bájitalt eladhatnánk…
          – Miért vagy ilyen kapzsi? Mire kell a pénz egy macskának?
          – A pénsz mindig jó. Költösszünk Budára! Ott lenne kelt, mászhatnék fála…
          – Kétlem, hogy képes lennél létra nélkül fára mászni… De nem szívesen mennék el innen. Itt a bolt. És… Szeretem ezt a kerületet. A temetőt. Itt van Endre is, remélem még jó sokáig él… Nem is értelek! Azt mondják, a macskák a helyhez hűek. Azóta itt lakunk, mióta létezik egyáltalán… Emlékszel, amikor ez volt a vígalmi negyed? – Halkan, hamisan dúdolni kezdett – „Mondd, hol legjobb a rizling? Na ja, in der Jozefstadt!”
          – Hagyd eszt abba, kéllek! Esz mackaszene.
          – Ez Zerkovitz!
          – Ahogy te énekelsz, asz mackaszene…
          – Avatott kritikus vagy, mi?! Aki éjjelente a tetőgerincen nyivákol…
          – Nem tehetek lóla. Esz asz átokkal jál…
          – Emlékszel, Ciceró? – ábrándozott tovább az öreg – Akkoriban demizsonszám adtuk el a bájitalokat! És akár be se zárhattam a lakást, senki se próbált betörni. Azért ilyen gyönge az ajtó, mert amikor készítették, a lakásodat nem kellett erődítménnyé változtatni…
          – Nyaaaa… Én laktam mál elődben. Nem ilyen. Inkább valanggyá változtatod őket? Mindet?!
          – Kissé feltűnő lenne, nem gondolod? Temérdek varangy… És mi van az ártatlanság vélelmével? Tetten kellene őket érni… És akkor! Ó, Ciceró! Tudom már! Dragola…
          – A lómai jog nem ismeri asz általalanszág vélelmét… Ki asz a Dlagola?
          – Ki vagy mi? Senki se tudja. Magról nő, úgy tenyész, mint egy növény, de húst eszik, mint egy tigris, és úgy vadászik, mint egy értelmes ember. Szerintem növény… Legyen növény!
          – Nem lettem bölcebb…
          – Mert már így is elég bölcs vagy…
          – Köszönöm!
          – Ironizáltam…
          – Megkalmoljalak?
          – Azt próbáld meg! Átvarázsollak egy varangyosbékába!
          – Meg tudnád tenni? Szosze mondtad! Akkol embelbe is át tudnál valászolni! Szosze mondtad!
          – Nem tudlak emberbe áttenni, mert ahhoz meg kellene ölni valakit.
          – Ész?
          – Reménytelen vagy! Túl sok időt töltöttél egy ragadozó testében.
          – Esz butaszág! Amikol embel voltam szem számított szemmit egy labszolga élete.
          – De most más világ van. Nincsenek rabszolgák. Illetve vannak, csak nem úgy hívják őket, és azt hazudják nekik, az életük ér is valamit. Ezt úgy hívják, liberalizmus.
          – Pfüüüüü.
          – Tetszik a véleményed. De mindegy. Nem ölök meg senkit a kedvedért.
          – Lendben. Fogalmam szincen mi tölténne, ha elhagynám a mackatesztet… Tudod, inkább vagyok itt elsző, mint Lómában mászodik, ahogyan Cészál balátom mondotta volt, vagyisz inkább vagyok macka, mint halott. Téljünk cak vissza ahhoz a dlagolához!
          – Csak én térek. Nekem kell elmennem érte. Bele is halhatok. A vad dragola életveszélyes. Előkészületeket kell tennem… – Az öreg már tervet szőtt, hangosan töprengett, Ciceró jól ismerte ezt, leugrott az ember öléből, felpúposította a hátát, majd macska módra homorítva nyújtózkodott, és elvonult a konyhába, hogy a szárazeledele után nézzen.

          Az előszoba kőpadlójára aranyfüsttel rajzolt heptagon sárgán felfénylett, megjelent benne az öreg féltérdre kuporodott teste. A helyiség levegője egy pillanat alatt harminc fokot hűlt, a kifagyott nedvesség dérként csapódott a bútorokra, durva hó szállingózott.
          A heptagon lassan kihunyt, az aranyfüst, mintha másodpercek alatt évszázadok telnének el, felpödörödött, kifakult, elkopott, eltűnt. A szobába visszatért a meleg, és magával hozta Cicerót.
          Az öreg lassan oldalára dőlt. Kapkodva, gyengén lélegzett. Vacogott.
          „Megsebesültél?” kérdezte a macska.
          „Talán. Nem tudom. Nem érzek semmit… Ez a hideg… A csontjaimban van. Nem tudok mozdulni. Le kellett hűtenem, nem ment másképpen…! Kell egy takaró, és rendbe jövök…”
          „Hozom!”

          A nagy macska beügetett a nappaliba, és hátrafelé tolatva, szorosan az anyagra zárt fogai között latinul és macska nyelven pöszén átkozódva, az öreghez vonszolta a nehéz, skót gyapjúplédet.
          „Megpróbállak betakarni. Bajos lesz. Nincs kezem.
          „Szegény barátom…! Ciceró! Hagyd most a plédet. Magok! A magokat kell biztonságba helyezni…! Nem érheti nedvesség őket… Katasztrófa lenne erre a városra… Itt vannak a markomban, és ha izzadni kezdek…”
          „Akkor minek hoztad ide, vén szamár?! Csaknem az életébe kerül, de idehozza… Azután pedig aggodalmaskodik miatta. Vén szamár! Mit tegyek?”
          „Kell egy száraz kis edény… Zárható. A műhelyben vannak pínatbatteres üvegek…”
          „Fúj!”
          „Nem kell mogyoróvajat enned. Üres dobozok. Hozz ide egyet!”
          „Nem fér bele a számba!”
          „Idepofozod. Könnyű. Műanyag. Kiválóan tudod pofozni a dolgokat. Kész gyeplabdajátékos vagy…”
          „Ne fecsegj! Hozom már!

          A macska valóban kiválóan tudott pofozni. Előbb ügyesen lerántotta a polcról a műanyagdobozt, majd odagörgette az öreg kezéhez.
          Tíz percbe telt, mire a gémberedett ujjak lecsavarták a piros fedelet. Nem igazán segített, hogy az öreg végig összezárva tartotta a bal kezét. A macska közben a takaróval bajlódott, és mire az üveg kinyílt, a kockás szövet nagyjából fedte a vacogó emberi testet.
          „Köszönöm, Ciceró!”
          „Semmiség! Most?”
          „Most az egyszer kifejezetten kérlek arra, hogy szaggasd szét a tiszta almos zsákodat. Tudom, hogy ehhez is kiválóan értesz… Egy arasznyira a padlótól tépj egy lyukat az oldalába, tedd alá az üveget, és kapard tele háromnegyedig az alommal. Jó nedvszívó… Kitart, amíg helyre jövök…”

          „Ez sok egy macskának!” tiltakozott Ciceró, de megtette, amit az öreg kért. Az orrával taszigálta vissza az üveget a gémberedett kézhez.
          „Nem látom… Nehogy egy is elguruljon…”
          „Jó helyen van! Nyisd ki a kezed!”
          „Jól van! Most!”

          Az öreg marka kinyílt, és egy, kettő, három, négy, öt, borsónyi, csillagszerű magocska hullt a fehér macskaalomra.
          „Öt” mondta Ciceró.
          „Akkor jó! Ötöt hoztam… A fedelet!”
          „Kérlek”
Ciceró egy legyintéssel az öreg kezéhez pofozta a fedelet. „Méghogy gyeplapta! Plofi hoki!”
          Az öreg ujjai már sokkal ügyesebben mozogtak, az üveg lezárult, az öreg fellökte.
          „Jól van, Ciceró! Most aludni fogok…” Elaludt.
          A nagy macska egy ideig tanácstalanul méregette az alvó embert, majd befúrta magát a takaró alá, és az ember reszkető mellkasához simult. Még dorombolt is egy kicsit. A dagasztást ezúttal elhagyta.

          – Nézd csak, Ciceró, milyen szép!
          – Dudva – morgott Ciceró. – Olyan, mint egy bogánc. Ha ilyen nőtt volna az átliumomban, a labszolgákkal kapáltatom ki… Cúnya. Lút. Dudva. Ész legyeket eszik…
          – Mintha te nem kapnál el időnként egyet-egyet…
          – Lágalom! A szasz nem kapdosz legyeket!
          – De te nem vagy sas. Egyébként holnap már bébiegeret kap. Egy hét múlva meg jobb, ha nem mégy a közelébe…
          – Egelet! Nekem szohasze hoszol egelet! Szép kisz balát! A dudvát egéllel eteti, nekem meg nem ad…
          – Mert nem szeretném, ha a szőnyegem egérmészárszékké változna. Nem akarok kiköpött egérfarkakon taposni. Érd be a tamponnal! Egyébként is bébiegér… Mit kezdenél vele?
          – Ahhosz szemmi köszöd! Eteszd cak a dlágalátosz dlagoládat!
          – Ciceró! Ne légy féltékeny! Holnap átviszem őkelmét a boltba. Egy héten belül meg kell találni a végleges helyét, azután kezdődhet a kiképzés!
          – Na, alla kívánci vagyok, hogy idomítasz egy dudvát!
          – Hát, biztosan könnyebben, mint egy macskát! Csak találjak helyet!

          Könnyebben talált megfelelő lakást, mint képzelte.
          A kerület ocsmányul lezüllött a legutolsó harminc évben: az üzletek bezártak, a cigányzenészek szinte eltűntek, helyükbe – ki tudja honnan – a lumpen lét határát alulról ostromló roma családok százai költöztek. Néha húszasával laktak a régi, magas mennyezetű polgári lakások galériákkal és függönyökkel élhetetlenné osztott valaha nagyvonalú tereiben, vagy a bezárt üzletekből otrombán kialakított odúkban, leválasztott mosókonyhákban, a Baross utca boldogtalanabbik oldalán éktelenkedő paneldzsungelben.
          De a kerület makacsul élni akart, a széles utcák, a változatos stílusú régi épületek, a parkok a régi hangulatokat árasztották; valami megfoghatatlan Józsefvárosi varázst, valamit, amit csak Zerkovitz tudott megénekelni, vagy Fejes Endre szavakba szőni, és ez a hangulat valamiért vonzó maradt az utcákon lődörgő olcsó kurvák, lepukkant stricik, az ölebek hordái, a horpadt arcú vagy kihízott cigány suhancok, kispályás dílerek, zsebmetszők, hajléktalanok és a prostituálti rangra ácsingózó vihogó, kikent, éjfekete szemű tinilányok ellenére. Vagy éppen miattuk. A kerület annak a határára ért az időben, hogy újra vígalmi negyed legyen, a Város etnikailag legkevertebb, legszínesebb részévé váljon. A Kínai negyeddé, Kis Isztambullá vagy Kis Ghánává.
          Vagy elpusztuljon örökre, és afféle anatómiai képtelenségként az Ördög segge lyuka maradjon Budapest szívében.
          Mindkét kimenetelnek azonos volt a valószínűsége.
          A lepusztult, szinte a természeti erózió nyomait mutató bérházak mellé vadonatúj társasházak épültek; obszcén módon összekeveredett az időből kiesett bronzkoriság a huszonegyedik századdal. Az egyre elegánsabb Palotanegyed kényeskedve próbált elszakadni a vállalhatatlan testvéreitől, kihasználva a Körút határfolyó jellegét; a biznisz gőzhengere megindult az Üllői úttól a Baross utca irányába, hogy gyökeresen átalakítsa a Corvin környékének arculatát; a Magdolna légkalapácsoktól és döngölőgépektől remegve rázta le magáról a régi bőrét, hogy a felújított homlokzatok, sétálóutcák és terek csapdába ejtsék az új évezredet.
          A Körúttól kifelé eső negyedekben még nem találni szoláriumot, annál több használtruha kereskedést, de a régi üzletekbe már nemcsak nyomorúságos fiatal családok költöztek be, hanem tisztes vállalkozások is. A Bérkocsis utca sarokházának oldalában nyíló ajtón időnként a vén cigányok örömzenéje hallatszott ki a Cigányzenészek Szövetségének apró helyiségéből.

          Az öreg a boltjához közel talált fölszinti, felújított, hetven négyzetméteres, kétszobás lakást az éppen lepukkanó vagy éppen feljövő régi, körfolyosós bérházban. Az entrópia és a szervezettség harca abban a pillanatban, azon a pályán, döntetlenre állt, és az öreg nem akart állást foglalni egyik fél oldalán sem, bár úgy gondolta, a dragola beköltöztetése a szervezettség irányába dönti el a játszmát.
          Egy ideig legalábbis.
          Az adásvételt olyan gyorsan intézte el, amilyen gyorsan az ilyesmi varázslat nélkül lehetséges a Városban: szerencsére régi – és hálás – ügyfelei között mindenféle ügyvéd- és hivatalnoknépség akadt. Mire a dragola akkorára nőtt, hogy már éppen kényelmetlenné vált volna kétnaponta nagyobbra cserélt cserepét cipelni, beköltözhettek.
          Az öreg úgy adta elő magát az ottani közös képviselőnek, mint aki váratlan örökségét ingatlanba fekteti, és kiadni szándékozza lakását. Az új bérlők, kedves, naívnak látszó, fiatal házaspár – csinos, szőke fiatalasszony, kissé mogorva, divatos frizurás, keskeny mellkasú férj – meg is jelent egy szombaton.
          Egy kis sárga Volvo C30-ason érkeztek, melyet az asszonyka vezetett, de még aznap délután odahajtott egy kékponyvás teherautó, és ontani kezdte magából a lapos IKEÁs dobozokat. A bútort környékbeli mesterember szerelte össze, aki a tehetősebb, de valamiért az IKEÁt státusz szimbólumként kezelő lakosok ügyetlenségéből és tehetetlenségéből csinált üzletet, és a törzskocsmájában napokig dicsekedett vele, milyen jól sikerült lenyúlni ezeket a gazdag, fiatal hülyéket, akik csak ültek a nappalijukban az új kanapéjukon, a szót, úgy kellett kihúzni belőlük, mintha a hallgatásukért fizetnék őket, és voltak annyira sóherek, hogy még egy sörrel se’ dobják meg.
          Másnap megérkezett a berendezés is, nett, egyforma dobozokban, csak a drága Pioneer házimozi, a plazmatévé, a HiFi, és a McIntosh számítógépek elegáns dobozai árulkodtak tartalmukról.
          A fiatalok kissé kilógtak a környezetből, a szomszédok is úgy könyvelték el őket, mint gazdag hülyéket, és szarkasztikusan, de nyilvánvalóan irigykedve emlegették az öreget, aki ilyen kiválóan be tudta palizni ezeket a népeket, akik észre sem veszik, hogy milyen környékre költöztek. A bérlők ugyanis láthatóan semmiféle biztonsági intézkedést sem tettek, hogy megvédjék az értékeiket. A kétszárnyú ajtón ugyan három zár ékeskedett, de ordítóan a legolcsóbb kínai fajta, hevederzárnak nyoma sem látszott, csakúgy, mint rácsnak az ablakokon.
          Az öreg naponta esténként megjelent a lakásban, és a szomszédok úgy döntöttek, hogy talán rokon lehet, és talán nem is átverte ezeket a szerencsétlen hülyéket, hanem jót akart tenni velük…

          A dragola elérte kifejlett méretét, magasabbra már nem nőhetett, annál is inkább, mert a ház szerkezete ezt nemigen engedte volna, de készen állt arra, hogy az előszobából átnőjön a nappaliba, a fürdőszobába. Több talajra már nem volt szüksége, mint ami a harmincliteres nagy dézsában állt, vízre viszont annál inkább, ahogy egyre nagyobb darab húsokat zabált fölt. A víz pedig…
          Egyszer, még hajtás korában adott neki csapvizet. Megfonnyadt, egészségtelen halványzöldre fakult, és a randa gőzöket böfögott föl a szájából. Két napig nem fogadta el a legyeket, és az öreg már azt hitte, kezdheti elölről egy másik maggal. Szerencséjére a növény magához tért, de attól kezdve csak Balfi ásványvízzel merte itatni, amit maga is ivott. A dragola jóízűen böfögött tőle.
          De a kifejlett dragolát már nem lehetett volna ásványvízzel győzni: naponta egy kádnyi vizet elhasznált, az öreg beállított egy ipari víztisztítót, és egy páramentesítőt, mert a falak penészedni kezdtek.
          – Ez borzasztó, Ciceró! – panaszkodott a macskának. – Nem hittem volna, hogy ilyen bonyolult lesz! Odaát a dragola csak úgy vadon tenyész…
          – Nyilván víszfolyászok mellett. Mégiszcak vén szamál vagy…

          A transzmogrifikálást három hét múlva, éjfélkor hajtotta végre. Kapóra jött, hogy a bejárat a cselédlépcső mellett nyílt, gyakorlatilag csak a kis keresztfolyosóról láthatta be bárki – ezért választotta éppen azt a lakást. Az ajtó attól kezdve eggyé olvadt a dragola virág-szájszervével, az előszoba összenőtt az emésztőszerveivel. Már kiválóan tudott saját metafantomokat produkálni, bár azok valami mormogáson kívül más hangot egyelőre nem tudtak kiadni. De az öreg nem keseredett el. Odaát egyszer egész, vizimalomból átalakított fogadót látott, mely valójában egy dragola volt, fogadóssal, fogadósnéval, istállófiúval, cselédlánnyal álvendégekkel… Micsoda mulatozás folyt esténként abban a fogadóban! És egész karavánok tűntek el… Persze az a dragola több száz éves volt, és nyilván nagyon magas fokozatú varázsló transzmogrifálta.
          A fantomok napról napra jobbak lettek, reggelente beültek a kis Volvóba, áthajtottak az ötödik kerületbe, befordultak egy fizetett parkolóba, kiszálltak, és az első árkád alatt szétoszlottak a levegőben. Estére minden lejátszódott, csak fordítva. A Volvo éjszaka a ház előtt parkolt, de az öreg védővarázst igézett rá, senki sem ért hozzá.

          Végül eljött a nap, hogy az öreg nem vitt többé húst a dragolának, és másnapra az éhes teremtmény csalogató érzeteket kezdett kibocsátani magából.
          Harmadnap este az öreg feszítésnyomokat fedezett fel a már gyógyuló ajtószárnyon, és a nappaliban a dragola végbélnyílás-kacsa alatt egy kupacnyi fehér port talált.
          – Kalciumfoszfát és kalcium karbonát, Ciceró! – újságolta otthon a macskának. – A dragola működik. Kíváncsi lennék a bűnügyi statisztikák változására a következő években!
          – Vén szamál! Aszt hiszed váltoszik valami? A világ ellomlott!