Ez az én hajszőnyegem-bajszőnyegem, és ez egy igen kicsi szőnyeg.
Csak két csomó.
Ez van, ha valaki kopasz…
Odik.
Bezzeg a másik szőnyeg!
Az igazi.
17 fejezet!
Tetszett mi?
Az a bizonyos parodisztikus, parabolikus, ironikus vonulat…
A hónaljszőr szegély!
Hogy odamondta nekik!
Mekkora író!
Mély gondolkodó…
Megszámoltad, hány szál hónaljszőr kell a két méterszer két méteres, mondjuk legalább fél centi vastag szőnyeg leszegéséhez?
Fuck!
Nem?
Eschbach sem.
De talán megbecsülte a számot, és jót röhög rajtad.
De az is lehet – valószínű –, hogy nem. Csak leírta, mert olyan kurva jól hangzik.
És jót röhögött rajtad.
Hónaljszőr szegély!
Te meg, iciri-piciri mind bevetted!
A mély gondolkodó nagy, germán iróniáját…
Evett legalább ananászt előtte?
Az én szőnyegem csak két csomóból áll.
A hónaljszőr nagyjából ennyire elég, ha be akarod szegni…
Egy élet munkája, egy élet hónaljszőre…
De te véded! Kifogásokat keresel, mentségeket találsz…
Irónia, szatíra, paródia, mi?
Az egész könyvben, pár szál hónaljszőrön kívül a leghalványabb utalás, célzás ilyesmire, sőt a humor legkisebb jele nincs, az iróniáról nem is beszélve. Nem találni a kikacsintást, hogy igen, mindez zárójelben értendő mintegy, nem kell komolyan venni benne a sci-fi klisék és olcsó megoldások óriási trágyakupacát, mert azok is parodisztikusan ábrázoltattak, az egész korunk és benne a sci-fi torz, íves tüköre, az emberi gyarlóságaink felnagyított, kifordított, ezért hiteles ábrázolása.
Találtál ilyesmit benne?
Nem?
De kerestél, mi?
Mert te is olyan kurvára mély vagy!
Ennek ellenére, téged kurvára megvezettek, barátom!
„Komoly” sci-fi adott el neked az író és a kiadó, mert a kiadó sem találta meg benne (nem is kereste, vélem) a filozófiai/politikai/antiklerikális/anti sci-fi pamfletet, amit az író nem is szándékozott beletenni. Vagy ha igen, hát kibaszottul nem sikerült neki.
Te meg, hagytad átbaszni magad, mert te biza sci-fit akartál olvasni, dehogy is akartál filozófiai/politikai/antiklerikális pamfletet, és most átalbaszódván szégyelled a saját hülyeségedet, és keresed az önigazolást.
Inkább azt hazudod magadnak, másoknak, hogy két nagy, nem létező zárójelet vettél, minthogy bevalld, hogy a választásod szar volt.
Bugger!
Csapkodtad közben az oldalad a röhögéstől, a nagy, gúnyos, megsemmisítő leleplezésektől, a finom, rejtett poénoktól, vitriolba csomagolt társadalomkritikától? Fulladtál bele a narancs levébe közben?
Nem?
Almalébe?
Nem?
Tökital?
Azt se…
Fura.
Mosolyogtál legalább?
Azt se?
Én, ha Örkényt vagy Bulgakovot vagy Kornbluth-t vagy Polonyákot-ot olvasok, röhögni szoktam… Meg fulladozni. Na jó, a tökitalt meghagyom másoknak…
Legalább kínosan mosolyogni kellene ilyenkor.
Valami nem stimmel.
Hagyjuk!
Te látni AKAROD benne az iróniát, a szatírát, a paródiát.
Valamit, ami támogatja szaját ízléceszkédet ész elvárászockáidat.
Fulladj beléjük!
Egyébként…
Te mit is keresel itt?
Ja, hogy te vagy az olvasó…
Milyen olvasó?
Olvasós anyáról már hallottam, nagyanyám is volt valami ilyesmi… Ehhez volt valami fekete, gyöngysor-szerű izéje… Azt olvasta.
Meg.
Hogy te is olvasol valamit éppen…!?
Ó!
Pénzt olvasol?
Á, nem hiszem. Az nincs neked…
Persze lehet, hogy van, csak éppen dögletesen zsugori vagy.
Ne tagadd! Az vagy!
Máskülönben miért is számolgatnál meg minden betűt, amiért pénzt adsz?
Nyálcsorgatva várod, hogy a kiadók leárazásra tolják a könyveiket.
Sőt még mások pénztárcáját is védeni szoktad a szerinted fos könyvek vásárlásától…
Egy önfeláldozó hős vagy!
Lelopod az internetről a szöveget, majd a szabadsághős pózába vágod magad…
Szánalmas tolvaj…
Vagy olyan izét olvasol, mi? Olvasót. Az ujjaiddal kell… Meg imádkozni hozzá…
Kétlem, hogy imádkozol. Harcos ateista vagy, hited az nincsen néked, illetve egyvalamiben nagyon hiszel: magadban. De magához csak a hülye imádkozik…
Mondjuk, ezt is kinézem belőled…
Nagyanyám olyan kis szentképeket hozott haza vasárnaponként, az imakönyvébe dugta, én meg persze megkerestem. Néha érdekes volt.
Mutatsz szentképeket?
Nem?
Hogy nem olvasót olvasol, hanem szöveget?
Ja, imakönyv!
Nem?
Mi?!!!
Éppen engem olvasol…
Baszki!
Te hülye vagy?!
Vagy szokás szerint engem nézel hülyének?
Nem hiszem el!
Ezt a balfaszt!
Ilyen nincs. Hogy igyekeztem ezt elkerülni!
Szerintem szokás szerint egyszerűen hazudsz.
Valószínűtlen, hogy az én olvasóm lennél. Mivel nekem nincsenek olvasóim.
Félre ne érts! Nem bánkódom ezen.
Szándékos intézem így.
Amikor pár évvel ezelőtt végiggondoltam, hogy milyen volt azelőtt írni, hogy te is bekerültél a képbe, és azután, hogy bepofátlankodtál az életembe, úgy találtam, előtted sokkal kellemesebb volt. Amikor nem kellett számolni veled.
Utálnám, ha olvasóim lennének.
Még éppen te…!
Micsoda faszság lenne, ha valaki azért olvasna el valamit, mert én írtam…
Neki…
Nonszensz. Nem is ismerem…
Nem írhatok neki. Nekik.
Nem is akarok…
Ezeknek?
Neked?
Persze, csak a gondolatkísérlet erejéig – a gondolat, ugye, az végül is ingyen van –, tegyük fel, hogy azt olvasod – ezt – amit én írtam. Ez akkor is egy kibaszott paradoxon: te nem lehetsz az olvasóm, mégis engem olvasol éppen, hiszen ezt a szart én írtam…
Bakker!
Fuck!
Mit tegyünk?
Én a helyedben most abbahagynám…
Mindketten szépen hazamehetnénk, senkinek sem esne bántódása.
Önérzeted nem szenvedne csorbát, tarthatnál engem továbbra is gőgös, ámde ostoba fasznak, mint eddig…
Mégis itt vagy…?
Nem értelek.
Valami perverz vagy, vagy ilyesmi? Olyan mazo-izé?
Tudod, hogy bántani foglak.
Mert utállak.
Nem vagy az olvasóm.
Kibaszott nagy tévedésben vagy, bazmeg.
Leledzel mintegy.
Te azt hiszed, én érted vagyok.
Hogy amit írok, azt neked írom.
Szórakoztatni akarlak…
Történeteket mesélek neked…
Mélyértelmű gondolataimat művészi köntösbe öltöztetve mintegy vezetem elibéd…
Kiszolgállak, mintegy.
Hát, már megint világokat kell összedöntenem benned: egy nagy, büdös, rongybatekert lófaszt!
Szart se függ az életem, a megélhetésem tőled. Ez nem Amerika, wazze!
Abból a pénzből, amit a bótba’ hagysz a könyvé’, az írók faszt se nagyon látnak.
Szóval, ne ringasd magad hiú ábrándokba, hogy megvehetsz engem.
Hogy eladom magam neked bármilyen értelemben, beleértve a hízelgést és a seggednek rojtosra nyalását.
Lófaszt inkább a seggedbe!
Nem vagyok eladó.
Másnak ingyen is, neked pénzért se…
Még a végén kitalálnád, hogy a pénzedért az ízlésedet is kiszolgáljam!
Az íszléceszkédet…
A drágaszágodat.
Megmutattam már, milyen az íszléceszkéd, és mennyire a tiéd.
Loptad!
Gollam.
Ez jutott neked.
De azért örülj csak neki!
Dédelgesd! Simogasd! Fényesítsd!
Nem kell az ujjadra húznod, máris láthatatlan vagy…
Beolvadsz vele a többi közé.
De, ha jól érzed magad a nyájban, ha nem, engem mindenképpen hagyjál már békén!
Nem neked írok.
Magamnak írok, és persze annak, aki hajlandó olvasni. Aki elvárások nélkül, nyitott elmével, a kisgyerek kíváncsiságával és a felnőtt felelősségével közeledik a szövegeimhez.
Esélyt ad nekik.
De ez nem te vagy.
Definitely.
Megint mondom: hagy abba!
Bugger!
Te tényleg perverz vagy!
Nem fáj?
Egyértelmű, nem vágtam elég mélyre…
Neked tényleg tüzes vas kell…
Ó, bassza meg!
Te kéjelegsz ebben.
Átbasztál. Volt pofád…
Csapdába csaltál!
Faszikám! Nem vagy semmi!
Ha tovább szarházlak, a te perverz kéjedet fokozom, tehát mégiscsak kiszolgálom az ízlésedet.
Fuck! Éppen, mintha az íród lennék.
Bozse moj!
Anyácska segíts!
Csak egy dolog miatt folytatom: hátha eljut hozzád az üzenet.
Megmutattam már, hogy milyen vagy. Nem tetszett, idejöttél, és pimaszul ágáltál miatta – ahogy szoktad.
De talán, esetleg, egy rövid ideig elgondolkodtál rajta, talán még változtatsz is rühes olvasói szokásaidon – és akkor már mindketten nyertünk.
Igen, a „rühes” minősítés volt. Tetves is lehetett volna.
Miért is ne, végül is könnyebb angolra fordítani…
„Tetves olvasói szokásaid.”
Faszán hangzik…
Nyilván már alaposan megsértődtél.
Kiváló!
Szarom rá!
Ahogy te is szoktál rám.
Nem érdekel a sértődésed!
Ahogy a sértéseid sem igazán érdekelnek.
Előre megfontoltan, aljas szándékkal és bűnszövetkezetben, ezerszer és számtalan formában, sokkal gonoszabbul megsértettél, megsértesz és meg fogsz sérteni.
Nem arra gondolok, hogy minek tartasz, minek nevezel, hogyan minősíted a munkámat – ez kurvára nem érdekel, megmondtam már, és el is mondom még számtalanszor, hogy miért nem: „inkompetens” a leginkább eufemisztikus jelző, mellyel véleményed illetem.
Más részről most tekintsünk el attól, hogy ilyen-olyan okból személyesen gyűlölsz, és személyemben akarsz megsérteni. Ne, hidd, hogy ha az írásomat szarházod, engem sértegetsz – csak elárulod, ki is vagy valójában.
A nép szaga nem Isten szaga!
Bár büdös.
A durva sértés részedről az, ahogyan olvasol – vagy nem olvasol.
Nem engem sértesz meg, nem az írót vagy a szerkesztőt. Az a tény, hogy a szöveget egy másik, hozzád hasonló értelmes és érző élőlény, lelkes állat, ún. ember alkotta, így illene felismerni benne, igyekezetében, magadat, a saját igyekezetedet, a posztmodern, individualista, liberális világban minden értelmét és jelentőségét elveszítette. Ugyanekkor a modern kritikai megközelítés ki is zárja a szöveg megértéséből az alkotót és az alkotói folyamatot – ergo, se így, se úgy nincs kit megsérteni.
Persze már ez a bizonyos éppen divatos kritikai megközelítés – a szöveg dehumanizálása – önmagában is orbitális nagy sértés.
Egyelőre még ott tartunk, hogy az írók – pár kivétellel – emberek, és embereknek írnak.
Akkor mi a faszt akarsz itt dehumanizálni?
Magadat? [1]
Ó, neked persze ebben is a nagy büdös szingularitás kellene, mi?
Imádkozz csak, megkapod még!
Csak, tudod, ha Mikuláskor a seggedet teszed az ablakba, ne csodálkozz, hogy reggel egy nagy lófaszt találsz benne…
Az egész irodalmat sérti, ahogyan a szöveghez közeledsz, ahogyan olvasol, vagy nem olvasol, annál nagyobb sértés, hogy erről esetleg még csak nem is tudsz.
Ebbe szocializálódtál bele a tetves interneteden, a vessző, barátaid [2] melengető körében.
Gratulálok hozzá! Csókoljátok meg egymást.
De nekem nem kellesz.
Nem te kellesz.
Nincs szükségem rád.
Én elírogatok magamnak, a fióknak, ahogy eddig.
Meg tudom tenni. Meg akarom tenni.
Te viszont nem tudod megtenni, hiába akarod remegő igyekezettel. Nem a fióknak írást: fiókot vehetsz a boltban, akár az egész odúdat berendezheted csupa fiókkal, és a temérdek fiókba temérdek ún. kéziratot rejthetsz…
Akkor sem tudsz írni, legalábbis képtelen vagy mások számára (a barátaidat [2] hagyjuk ki most!) élvezhető formába rendezni betűket, szavakat, mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket és könyveket és köteteket.
Marad az olvasás, bár nem értem, hogy úgy, ahogyan olvasol, miért teszed egyáltalán. Mindegy. Más perverzitásodnak és következetlenségednek is tanúja voltam már…
Az olvasáshoz viszont rám van szükséged.
Az íróra.
Hoppá!
Én meg nem adom meg neked!
Inkább letörlöm a háttértáraimat, beszántom, és sóval behintem őket, minthogy olvassál tőlem.
Kizárt.
Élősködjél máson, betű-tetű!
Kotródj!
Így már abbahagyod végre az olvasást!?
Megsértettelek már eléggé?
Ja, persze téged nem lehet, olyan vastag a bőr a pofádon…
Plíz, kérlek…!
Tűnj már el! Unlak…
Mégis itt vagy?
A kíváncsiság megölte a macskát…
Elég dühös vagy már esetleg, hogy szokásaiddal ellentétben képes legyél oda is figyelni, arra, amit olvasol?
Akkor most elmondom, hogy mik az én elvárásaim azzal az emberi (sentient and sapient) lénnyel szemben, akit olvasónak neveznék. Léteznek ilyenek, még ha te nem is igen találkoztál velük. Fel sem ismernéd.
Akit olvasónak neveznék, olvasna.
Sőt újraolvasna.
Akit olvasónak neveznék, nyitott, kíváncsi és eredeti elme lenne. Legalább olyan nyitott, kíváncsi és eredeti, mint az írók, akiket olvas.
Akit olvasónak neveznék, elgondolkodna a szövegen. Megpróbálná megérteni, kihámozni az értelmét, az értelmeit, nem önmagát belemagyarázni, és ha ez nem sikerül, megsértődni.
Akit olvasónak neveznék, nem önmagát keresné a szövegben, nem szeretné saját képmására gyúrni a szöveget, így meg se’ haragudna rám azért, mert én nem ő vagyok.
Akit olvasónak neveznék, nem akarná átírni a szövegemet, hanem tovább írná magában.
Akit olvasónak neveznék, felismerné a nyelvi játékot, a nyelvi kifejezésmódokat, és nem helyesírási hibának értékelné őket.
Akit olvasónak neveznék, érzékelné és értékelné az iróniát. Lenne neki humora és nem venné olyan véresen komolyan magát, mint te.
Akit olvasónak neveznék, tisztában lenne saját érzelmi, értelmi, tapasztalati korlátaival, és képes lenne túllátni rajtuk. Még ha nem is tapasztalta volna meg, amit olvas, képes lenne elhinni az írónak, hogy hősei tudnak, éreznek, tapasztalnak olyan dolgokat, melyről neki dunsztja sincs.
Akit olvasónak neveznék, nem időtöltésből olvasna. Nem eltöltené az idejét a könyvvel, hanem kitöltené idővel a könyvet. Helyére tenné.
Akit olvasónak neveznék, nem fogyasztói elvárásokkal és előítéletekkel közeledne a könyvhöz, hanem szeretettel, alázattal és türelemmel, kalandvággyal és kíváncsisággal.
Akit olvasónak neveznék, nem baszná le a szöveget az első bekezdés, oldal, fejezet után, mert valami ütközött fennkölt ízlésével, hanem amit elkezdett, azt az utolsó bötüig végigolvasná. Mert tudná, hogy még a nemszeretem szöveg is megtaníthatja valamire, kinyithat benne egy addig zárt ablakot.
Akit olvasónak neveznék, nem hibát, hanem az élvezete forrását keresné a szövegben, mert az olvasás csak neked kínszenvedés, önként vállalt mártírum. Annak számára, akit én olvasónak neveznék, az olvasás legnagyobb élvezetek közé tartozna.
Akit olvasónak neveznék, veled ellentétben, tudná, hogy rám van utalva, ezért nem diktálna, nem követelőzne, nem szarházna szanaszét és nem taposna belém. Nem szellentene a társaságomban.
Akit olvasónak neveznék, tisztelne picikét. Nem úgy tisztelne, ahogy te tiszteled az ízlécszkéd nagyformátumú kiszolgálóit, ájult, kritikátlan, fanatikus tisztelettel. Nem. Úgy tisztelne, mint az ugyanazon célon dolgozó munkás a másik munkást: mint piramisépítő (OKJ 234-111-08) a másik piramisépítőt. Kezembe nyomna egy hideg sört, ha látná, hogy kimelegedtem és megszomjaztam.
Akit olvasónak nevezek, képes lenne megbocsátani. El tudna nézni egy hibás jelzőt, egy rosszul elhelyezett hangsúlyt, egy felszínesebb karaktert, egy elfásodott dialógust. Ha nem tetszene neki, amit tőlem kapott, legközelebb meggondolná ugyan, hogy kérjen-e még belőlem, de esetleg adna másik esélyt, akkor is, ha úgy érezné, hogy előtte hibáztam.
Akit olvasónak neveznék, annak a szívében szeretet lenne. Szeretne engem. Az írót. A szerkesztőt. A lektort, a korrektort, a grafikust a tipográfust, a tördelőt is szeretné, mindenkit, aki a könyvet a kezébe adja. (Na jó, a HaszonLeső Harcsát nem szeretné, de a könyvterjesztőt a világon senki se szereti… Még önmaga se szereti saját magát. A könyvterjesztő csak a pénzt szereti.) Szeretne engem, és tudná, hogy én is szeretném őt – ezért adnám neki a kínkeservben megszületett szövegeimet.
Na, ő az, akit olvasónak neveznék!
Nem téged!
Haggyá má’!
Nonszensz!
Faszt képzelsz te magadról?
Puruttya jószág!
Jegyzetek:
[1] Ezt a viccet már mondtam. Lapozz vissza!
[2] Ezt a viccet, bár meg nem érdemled, most megkapod ajándékba, hogy lásd, milyen nagyvonalú, nagyszabású és következetlen vagyok. A legjobb lenne, ha nem olvasnád el, de mit lehet tenni? Szóval…:
Van egy junkie, aki annyira szétdrogozta már az agyát, hogy a mindennapi életben is csak úgy tud eligazodni, hogy az alapteendőket kis kartotéklapokra írja, így, ha valami váratlan inger éri, kikeresi a kartotékból a megfelelő lapot, és aszerint cselekszik, amit olvas. Egyszer csengetnek. Hohó! Előveszi a kartotékját, kikeresi: „CSENGETNEK Teendő: megkérdezni, hogy ki az!”
– Ki az? – kiabál ki az ajtón.
Kívülről kis motozás, papírzörgés után ez hallatszik:
– Mi vagyunk azok, vessző, a barátaid!
