Könyvégetés

Az utolsó lennék, aki máglyára vet egy könyvet.

Pár könyvpalotát (mindet) már nagyobb kedvvel felgyújtanék, különösen, ha, tudnám, hogy megpörkölődik a tüzében a (Haszon)Leső Harcsa bajsza. Az a baj ezzel, hogy bizonyára örülne a tűznek: besöpörné a biztosítási pénzt, oszt’ a könyvekkel se kellene többé vesződnie. A könyvpalota helyébe meg építene valami egészen mást, ami még nagyobb hasznot hoz. Kocsmát és vagy kupoldát, például.

De igazán nagy kedvem a rossz fordítások elkövetőinek máglyára vetéséhez lenne. Csak azért, hogy tudják, milyen érzés égni. Hiszen csapnivaló szaktudásukkal, és/vagy azzal a gőggel, amivel munkájuk tárgyához állnak, maguk is könyvégetők.

Leégetik a könyvet.

Sokszor annyira, hogy az író sokáig nem kap második esélyt.

Ezek a pökhendi, önjelölt zsenik szarrá gyaláznak kitűnő szövegeket, megsemmisítenek írói szándékot és stílust, nem vesznek tudomást a szövegben ábrázolt idegen kultúráról, vagy hibás, szánalmas magyar analógiákkal helyettesítik azt, amiről fingjuk sincsen. De legfőképpen jobbak, stílusosabbak akarnak lenni az írónál, okosabbak az olvasónál. Tudom, volt kitől örökölniük ezt az attitűdöt, „hála” a boldog emlékezetű kilencvenes éveknek [1].

Volt egy reményem: ahogy egyre többen bírják az angolt, vége lesz a tobzódásuknak. Ez csak illúzió: inkább egyre többen csatlakoznak, egyre többen fordítanak – rosszul.

A múlt hét közepén jött el az a pillanat, hogy elhatároztam, angolszász szerzők műveit ezután csak eredetiben olvasom, vagy, ha harminc évvel ezelőtt fordították.

Elég volt!

Erre az elhatározásra még csak nem is holmi közepes sci-fi harmatgyenge fordítása miatt jutottam. Az a helyzet, hogy a feleségemmel Dennis Lehane rajongók vagyunk (Kössz, Búkfaló!) és mindig alig várjuk a soros megjelenést.

Hát, megkaptuk. Megjelent a Hideg nyomon az Agavénál, azonmód le is csaptam rá, de csak a múlt hétfőn jutottam hozzá, hogy olvasni kezdjem. És itt abba is maradt az ügy.

Az első mondat:

„Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben.”

Kiváló első mondat. Hogy irigylem. És még költői is.

Aztán jött a második:

„Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fája a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak.”

Mi van?

Fájt a foguk? A hajóknak? A halászoknak tán... Képzelem, hogy imádják a halat – fáj rá a foguk… El is hiszem, hiszen a férfiak a hajókon nem halásznak, hanem tartózkodnak.

Elgondolkodtam: nem elég, hogy sikerült mindjárt pár nyelvi közhellyel nyitnia, de ráadásul ilyet Lehane nem írhatott. Kizárt!

De hadd olvassam tovább!

A lap közepén:

„…és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Azzal nem is szőröznék, hogy a HELP WANTED-et nem illene szó szerint lefordítani, ez nagy gázzal még elmegy…

De jól láttam? A vártán? Crockett? Davy Crockett?

Crockett esetleg valamire vár tán? Együtt gubbasztva a bárral, süppedve a tenger felszíne felé a cölöpökkel… Egyáltalán, mi az a gub?

Itt abbahagytam. Ez nem lehet Lehane szövege. Ez a magyar ferdítőé, nevezzük csak a nevén: e dicső honfit Huszár Andrásnak hívják.

Nem önbizalom nélküli ember az illető: átírni valamit, hogy ennyire ellentmondjon annak, ami az eredeti szövegbe minden bizonnyal nem humorizálás céljából került bele, egyértelműen nagy önbizalomra vall. Bátorság ez. Vagy kozmikus méretű nem ismerete az amerikai, itt különösen a texasi kultúrának. Vagy az ismerete mindezeknek, de leszarása nagy ívben. A magyar olvasóval együtt. Aki nem mellesleg nyilván sohasem fog ilyesmit eredetiben olvasni a bátor fordító szerint.

Akkor tettem az első elhatározást: ezt a könyvet most szépen abbahagyjuk, itt az első oldal közepén, mert ezután csak rosszabb jöhet, és gyerünk, fel a legjobban elérhető idegen nyelvű boltba, és beszerezni az eredetit. Aztán vess öszve angolt és magyart, és vonj tanulságot lefelé. Majd a haza fényre derül.

Megtettem. Nem derült.

De megtettem a második elhatározást, amit már előbb említettem. Miért is?

A második mondat eredetiben így hangzik:

„Shrimpers mostly, an ocassional pursuer of marlin or tarpon, the boats are filled almost exclusively with men.”

Vagyis:

„Többnyire rákászhajók, alkalomadtán egy-egy, ami kardhalra vagy tarponra megy; akárhogy is, a legénységüket csaknem kizárólag férfiakkal töltik fel.”

Látsz itt jópofi foga fájást, tartózkodást? Lófaszt látsz! Lehane prózája szikár és kemény, nem nyünnyög, nem jópofizik, nem fogalmaz. Élőbeszéd, amit Kenzie mond el. Nem fogalmaz. Elmondja, Neked, aki mellé ültél a bárban…

Ironizál, az igaz, de nem az olvasóval, hanem a főhősön keresztül többnyire önmagával. Ahogy kell.

Mellesleg, ha már egy kurva bár kibaszott neve lefordul, miért nem fordul le a marlin kardhalra? Bár ez bizonyára generációfüggő, nekem a marlin kevesebbet mond, mint a kardhal: előttem a kardhal azonnal Spencer Tracy-t hozza föl, amint öreg halászként birkózik a nagy hallal… Persze, ki néz a mai huszonévesek közül Tracy-t, ki olvas Hemingwayt, ha nem muszáj.

De lássuk, mire vár még szegény Crockett az eredetiben!

A halálra!

Bizony, a saját hősi halálára!

„…took the HELP WANTED sign out of the window of Crocket’s Last Stand, a wharf bar perched atop ancient pilings that sag toward the sea.”

Azaz

„…és kivette a FELSZOLGÁLÓT FELVESZÜNK táblát a rakparti bár ablakából. A Crockett Utolsó Őrhelye a mólón, tengerbe süllyedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Ha már ablakából, akkor kivette, ugye, mert magyarok vagyunk, és a mi nyelvünkben az igekötők és ragok, kellemes egyetértésben, sok mindent jelölnek. Ha persze levette, akkor az ablakáról…

Bármi is a gub egyébként – üsse kő! – maradhatunk nála, bár egyelőre nem tudom, hogy kiderül-e valaha a szövegből, milyen állapotban van a bár. Lehet, hogy terpeszkedik a cölöpökön, és nem is gubbaszt.

De a last stand, az biza nem egyszerűen várta. Persze az is, ha csak az őrhely értelemben vesszük, de egyrészt a last stand végső kiállást is jelenthet (Crockettnél pontosan ezt is jelenti, ha tudnánk, ugye, kiről is van szó [2]), Lehane pedig nem archaizált a szövegben [4].

Lehetne persze várta, ha a helyszín valamiféle vicc lenne, ha Crockett nem lenne más, mint egy hódprémsapkás bohóc. Csakhogy nem az. Texasban pedig pláne nem. Mert Crockett Last Standja az Alamo. Alamo pedig az Államoknak, különösen Texas államnak a Példa, meg a Történelem, meg a Dicsőség, meg a Hősiesség, meg az Önfeláldozás, meg a Hazafiság. Tudom, hogy létezik Alsó Merániában egy nem is szűk populáció, akiknek pufók piros orcájára mindezen szavak csupán lenéző mosolyt csalnak, de talán ideje lenne ezt is átértékelni.

Nekem Alamo az Drégelypalánk, Kőszeg, Szigetvár, Eger, vagy később Munkács, még később Komárom… Egy kicsivel gazdagabb a történelmünk, de ennek ne örüljünk mindig tiszta szívből! Önmagában ugyanúgy nem erény, mint a fiatalság. Vagy az öregség… Na! Elkalandoztam…

Szóval, Davy Crockett Texasban nemzeti hős. Az ő last standjáról nem azért neveznek el bárt, hogy magyar fordítók élcelődjenek rajta. Egyáltalán, nem is kellene egy bár nevét lefordítani, de ha már ennek valamiért jelentőséget tulajdonít a fordító (én egyelőre nem látom ezt a jlentőséget), tegye jól…

És akkor már az első mondat is:

„Long before the sun finds the Gulf, the fishing boats set out into the dark.”

Tehát:

„Jóval azelőtt, hogy a Nap rátalál a Mexikói öbölre, a halászhajók nekivágnak a sötétségnek.”

A Föld bolygó napját Napnak hívják. Erre nézve általában az a szabály, hogy ne erőltessük a nagybetűt, és nem is tenném, ha a nap egyszerűen sütne. De ebben az erőteljes megszemélyesítésben, talán illendőbb, és egyértelműbb a Nap. És az in meg into között azért ég és föld a különbség, irányultságban, az ebből fakadó hangulatban. Nem mindegy, hogy sötétben indulunk, vagy belemegyünk a sötétbe…

Mikor, kitől és hol tanulja meg végre a fordítóink új generációja, hogy a fordítás nem saját egónk kiélése, hanem közvetítés? Alázat kell hozzá, temérdek alázat az íróval és az olvasóval szemben. Meg tudás, temérdek és sokoldalú tudás, nem egyszerű közepes nyelvértés.

Kultúrát közvetítünk, ember!

Szóval, minek szaporítani a szót: ez három mondat, egyetlen könyv egyetlen, ráadásul az első oldalán. Mi a faszt várhatok a többi ötszáztól?

Szóval, eldöntöttem, hogy ha tehetem, nem, nem soha! No more translations.

Elbattyogtam a bótba a Visegrádi meg a Katona József utzák szegletében, és még anyagilag is jól jártam: az angol kiadás csekély ötszáz forinttal kevesebbe került (20% diferansz, barátaim!), mint az Agavéé.

Fuck, and fuck again!

Jegyzetek:

[1] Hogy értsd, sci-fiben például a boldog emlékezetű Wallhalla fordítói gyakorlata. Az álfordításaikról már nem is beszélve…

[2] David Crockett (1786-1836), Davy Crockett, így talán jobban ismerjük, az amerikai népi hős, a pionyírkorszak legnépszerűbb figurája, prémvadász, mesterlövész, hegedűs, indiánbarát, az kongresszusi képviselő és nem utolsó sorban Alamo hőse, a mártírok egyike. A mai amerikai kultúrában hódprémsapkás, szarvasbőr ruhás mesefiguraként is megjelenik, pedig nagyon is valóságos személy. Mióta ismerem, számomra ő Nagy Indiánkönyv Hosszú Puskája [3]. Sorsa összefonódott a másik hasonló, bár szerencsésebb életű pionyíréval, Samuel Houston-éval, végül éppen Texasban. Houston Texas alapítója, első szenátora, és hetedik kormányzója, az állam egykori fő- és mai legnagyobb, Budapest méretű, városának névadója (tulajdonképpen hozzá fordulhatunk, ha van egy kis problémánk). Alamo, Crockett és Houston (meg még egy csomó valódi hős) történetét– véletlenül, véletlenül – a 2004-es The Alamo című film (benne Billy Bob Thornton, mint Crockett, több mint nagyszerűen és Dennis Quaid, mint Houston ugyanolyan remekül) mutatja kiválóan. Időnként a tévék is játszák. Sokkal gyakrabban kellene. Komolyan. Ebben a kurva országban egy Petőfi még tudta, mi a hősiesség, az Alamo film után pedig egy ismerős teljesen komolyan azt kérdezte, miért voltak olyan hülyék, hogy az erődnek csúfolt putriban maradjanak, megállítani a husszor akkora a mexikói sereget. Nem tudtunk mit mondani – az illetőnek valószínűleg semmit sem mondana olyas szó, hogy haza, meg hős, meg önfeláldozás. És nagyon nincs egyedül ebben a kurva országban.

[3] Csak, hogy tudd hová tenni Alamót, a Winettou-ból ismert Bowie (ejtsd Bui) kés kifejlesztője, James Bowie szintén itt halt hősi halált. De ő sötét figura, nem kedvelem annyira, mint Crockett-et.

[4] A szörny példa mindig a Sötét torony a hamis archaizálásra. Ha azt a kibaszott Browning verset annak idején nem archaizálja a fordító, teljesen helytelenül, a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére, most gazdagabbak lennénk a Setét hiányával, a King regényciklusban és az Őrség ciklusban is. Megint itt vagyunk a fordítók kibaszott felelősségénél!