XX Power

Megint a női irodalomról kell szólnom, mert végre napvilágot látott az első Justitia értékelés [1] – köszönöm –, és a mögötte felparázsló vitában – szerintem meglehetősen szerencsétlenül – ez lett a központi kérdés.

A fantasztikum művelőinek és/vagy befogadóinak fantasztikus arroganciáját és/vagy tájékozatlanságát mutatja, hogy minden tematikai vagy zsánert érinto irodalomelméleti kérdést azonnal irodalmi minőségi [2] terepre terelnek, és a “van jó irodalom és van rossz irodalom” felkiáltással el is intéznek. Ez az árnyalatok nélküliség egyrészt sivárság, másrészt ostoba elvakultság, harmadrész meglehetősen önveszélyes – a minőség mocsaras terep, a komolyabb vizsgálat [3] könnyen odavezethet, hogy a szeretett művek kilencven százaléka mehet a kukába.

Az irodalomelmélet (noha jobbára még mindig sivár minőségi alapon) azonnal megkülönbözteti az ún. elitirodalmat és az ún. népszerű irodalmat, melyek azonban – mutatván a felosztás gyengeségét és esetlegességét – nem egymást kizáró fogalmak.

Ha irodalomtudós leszáll az ún. elitirodalom arisztokrata magaslatairól a lektűr durva, pórias mezőire, képes megkülönböztetni a jobbára nőknek és a jobbára férfiaknak szóló zsánereket, témákat. Azonban ezt szerencsére már nem az irodalmi minőség meglehetős bizonytalan bázisán teszik, hanem bizony olyan sajátos esztétikai/irodalomkritikai elvek mentén, mint idő, tér, cselekményvonal…

A továbbiakban Zsámboki Mária, az Alföld folyóirat 2009/5 számában megjelent tanulmányának gondolatkörét próbálom nagy vonalakban ismertetni, majd következtetéseit trambulinnak használva megvizsgálni néhány magyarul megjelent női írást, hogy megmutassam, igenis létezik olyan, hogy női irodalom, sőt, még női fantasztikus irodalom, horribile dictu, sci-fi is. Ezután mindezt a Justitiára alkalmazom, megvizsgálva, hogy női irodalom-e vagy sem. Bár nem ez a kérdés: soha, senki nem állította komolyan, hogy az lenne, mindössze azt, hogy a nőknek is tetszik/tetszhet, emészthető, olvasható. Még ha az is derülne ki, hogy az, örülök neki – a nők legalább olvasnak, sokkal többen, mint az XY kromoszóma tulajdonosok. Annyiszor kijelentettem már, semmi bajom a női irodalommal, mindössze általában nem érdekelnek a témái.

Zsámboki tanulmánya a szappanoperáról szól, mivel azonban a soap opera a “legnőibb” műfaj (de jure, de facto és praktikusan nőknek találták ki), így megállapításai szerencsére bátran és könnyen kiterjeszthetők azokra az alkotásokra, melyeket általában női irodalomnak nevezhetünk. Zsámboki a szappanoperát a történet idő, tér és cselekményvonal szempontjai szerint elemezte. Érdekes módon – és szerintem nagyon helyesen – a jellemábrázolás/fejlődés szent tehenét és a tematikai szempontokat teljesen kihagyta vizsgálódásából.

Az irodalomelmélet lineáris, és ciklikus (mondjuk inkább: befagyott) történetidőt különböztet meg. A tanulmány egyik fő megállapítása, hogy a szappanopera i. nem lineáris, hanem ciklikus (befagyott) időt használ, ii. ez az idő a “női” időfogalomhoz áll közelebb, ezért iii. népszerűbb a szappanopera a nők körében. Ez abban nyilvánul meg, hogy a történetben ismétlődések jelentkeznek, és/vagy befagy, lelassul az idő, pillanatszerű események ábrázoltatnak rendkívüli részletességgel és/vagy a történet az örökkévalóságig tart – a szappanoperának nincs vége, legfeljebb befejeződik, abbahagyják [5].

Ezek a megállítások a szappanoperán túl is érvényesek. Annak idején a Csodaidők [6] ismertetésemen sokan felháborodtak: szappanoperának neveztem a regényt. Nos ha tévedtem volna is, Zsámboki idevonatkozó megállapítása a regényre is érvényes: az Ogfák vörösében meglehetősen befagyott az idő és a történetnek nincs vége, abbahagyta az író ott és ahogy. Ha Slonczewsky asszony első két regényét, és az Ajtó az óceánbá-t [7] és az Elízium lányát [8] tekintjük, a befagyott idő az Ajtóban az óceánhold Cseréinek egész világára érvényes, az Elízium lányában pedig a kvázi halhatatlan elíziumiakra is kiterjed. Megfagy és új ciklusban folytatódik az idő Vonda McIntyre Galaktikában [9] megjelent kisregényében, az Arcocskák is. Niffenegger Az időutazó feleségének [10] történetideje pedig szó szerint zárt ciklus. Hogy a sci-fiből kilépjünk, Tana Frech Halott hasonmásában [11] az idő egyrészt megfagyni látszik a vidéki házban, másrészt a halott hasonmás felbukkanásával a főszereplő életének egy korábbi szakasza tér vissza. Fejős Éva Csajokjában az időnek egyáltalán nincs szerepe. Ellenpróbaként tekintsük például a friss Lukjanyenko könyvet, az Ugrás az űrbe-t [12] . Szokásos lineáris történetidő, fagyásnak, ciklikusságnak nyoma sincsen.

A történet terét vizsgálva Zsámboki megállapítja, hogy a szappanopera tere egyben az otthonos állandóság szűk és zárt tere is – a “ház“ –, melyből a szereplők legföljebb kétes kimenetelű kirándulásokat tesznek a külvilágba, szemben a kvázi végtelen és rugalmas “normál” regénytérrel, ahol a cselekmény és a szereplők éppen a külvilág változásaira reagálnak, arra visszahatnak, sőt alakítják a külvilágot. Találunk-e vajon erre analógiákat a nem szappanoperákban is? Ha a már említett műveket nézzük, igen! Az Oggfák vörösében a szerző valamennyi főbb szereplőjét a “házba” gyűjti össze, onnan csak egyetlen szereplő szakad ki, de ő is hazavágyva menekül a háztól. Slonczewsky regényeiben a “ház” egyrészt maga a bolygó, azon belül is tutajszigetek, és az elíziumi lakógömb-városok. Shora változatlanságát maguk a cserék tartják fenn: megszüntették még a biológiai változatosságot is a bolygón. Mcintyre írásában a “ház” az élő űrhajó, mellyel a hősnő kvázi szimbiózisban él, de “ház” maga a hősnő teste is, melyben az elkorcsosult férfiak lakoznak. Az időutazó feleségében a “ház” a tisztás, melyre az időutazó férj a leggyakrabban visszatér feleséghez. A Halott hasonmásban a “ház” tényleges ház, valójában az egész történet az épület körül bonyolódik. A Csajoknak tere sincs, miként ideje, a teret igazából a metropoliszok zárt közösségi helyszínei adják, kávézók, butikok, repülőtéri várók – nincs zárt tér, de nyitott sem. Állandóságuk és otthonosságuk viszont döbbenetes, hiszen ezek a közösségi helyek a fejlett világban mindenütt ugyanolyanok. Az Ugrás az űrbe tere nagyjából az egész Galaxis, nincs “ház”, ahová a főhős visszatérne, még a Föld sem igazán az.

Zsámboki Mária – bár ezt az aspektust talán nem járta körül kellő alapossággal – a cselekményvonal szempontjából a szappanoperát úgy jellemezte, hogy a történetnek nincs célja, a cselekmény nem halad egy íven egy cél, megoldás felé, nem várható vég, csak befejezés, abbahagyás. A dolgok csak megtörténnek, konfliktusok keletkeznek, majd megoldódnak, a történet akárhol elkezdhető, akár nyitókonfliktus nélkül is, csak úgy. A Csodaidőkre ez a megállapítás első ránézésre nem áll, hiszen nyitókonfliktus van – háború készül, a “házon”kívül forrongnak az emberlakta világok. Viszont még a második kötet után sem tudjuk, hogy hová vezet mindez. Az mindenesetre látszik az első kötetből, hogy a történet hősei nem akarják megoldani ezt a helyzetet, sokkal inkább saját kis házon belüli problémáik foglakoztatják őket, mint a forrongó világé. A külvilág szappanoperai módon csupán betör a házba. A könyvnek nincs vége, a szerző, mint említettem, egyszerűen abbahagyta. Mondjuk úgy, ez a mű inkább pro, mint kontra érvet szolgátat ebből a szempontból, de valós megállapításokat csak a regényfolyam lezárása után tehetünk. Slonczewsky műveiben is mintha lenne nyitókonfliktus, bár az Ajtó esetén ez nem igazán egyértelmű. Cél nem igazán tűnik fel a regényben, főként nem a hősök részéről. Mindenki csak sodródik az eseményekkel, és a Valedon-Shora konfliktus tulajdonképpen úgy oldódik meg, hogy a valedoniak ráunnak… A könyvnek vége nincs, csak befejeződik. Az Elízium lányában a konfliktus sokkal egyértelműbb, de itt sem ténykedik senki túlságosan szorgalmasan a megoldásokért, a helyzetek magától simulnak ki, valós megoldást nem kapnak, a konfliktusok bármikor újra kiéleződhetnek. Az Arcocskák konfliktusa létezik, cél, és megoldás azonban nincs, a novella csupán befejeződik, a konfliktus nincs lezárva. Az időutazó feleségében sem célt, sem véget nem találunk, a zárt időciklus ezt szinte elméletileg is kizárja. A feleség még millió más epizódot is leírhatott volna ebből a zárt életbol. A Halott hasonmás már csak krimi mivolta miatt igényli és meg is valósítja a célt és a lezárt véget (a bűnügy megoldása), azonban a könyvnek van egy nem krimi olvasata is, és ebben az olvasatban az a konfliktus, melyet a halott hasonmás életébe be/visszalépés jelent, nem nyer megoldást, ez az olvasat csak durván befejeződik. A Csajokban semmiféle célt, konfliktust és megoldást nem voltam lépes találni, ugyanannyira létezik zárt vége, mint amennyire nyitókonfliktus, akár újra is kezdődhetne az elején [14]. Lukjanyenko regényében világos alapkonfliktus után világos célok (az emberiség galaxisban elfoglalt helyének megváltoztatassa) és megoldások (a geometerek megismerése és legyőzése) bukkannak föl, a cselekmény íve végén lezárást találunk, mely egyben a teljes történet lezárása felé vezető következő lépés nyitánya is.

A fentiekből elég markánsan látszik, hogy legalábbis az említett írások közül igen erős rokonságot mutatnak a szappanoperával a női szerzők írásai, míg Lukjanyenkó regénye annak tökéletes ellentéte. Megkockáztatható az a feltevés, hogy ha a szappanoperát női “műfajnak” tekintjük, akkor az ahhoz a fentiek szerint hasonló művek szintén “női” alkotások. Ha ilyenképpen elfogadjuk a női irodalom létét, mint meghatározást, akkor ezen belül, mivel az így meghatározott példa művek fele sci-fi, léteznie kell női sci-finek is [15].

Vegyük észre, hogy a fenti következtetések nem tartalmaztak semmiféle tematikai vizsgálatot, a női irodalom, és a női sci-fi meghatározása nem tematikailag történt! Ez azt jelenti, hogy a szövegeknek inherens szerkezeti tulajdonsága a nemiségük. Ahogy azt már a biológiában is megszoktuk. Az analógiát tovább vezetve akkor viszont létezniük kell “transzszexuális” műveknek is, természetesen nem a szerző személye és nemi identitása vagy a mű témája alapján, hanem a férfi-nő strukturális megoldások keveredése miatt. Nem vagyok azonban elég bátor, hogy ezt a gondolatot tovább vezessem, bár talán érdemes lenne ebből a szempontból vizsgálni a könyvsikereket…

A puding próbája az evés. Az olvasói visszhangok alapján a Csodaidők és Sloncewsky regényei sikeresebbek a női olvasók körében. McIntyre novelláját a férfi olvasók egyértelműen elutasítják. Az időutazó felesége valószínűleg egyedisége alapján mindkét nemnél sikeres, de, mint láttuk az elemzett kritériumok alapján igen nehéz megítélni a szöveg nemi identitását. Az, hogy a cselekmény szintjén a Halott hasonmás kilép a női megoldások köréből magyarázhatja sikerét a férfi olvasók között is. Ez kizárt például a Csajok esetében.

Akkor mi a helyezet a Justitiával? WARNUNG! HARD SPOILER!

Tekintsük a regényidőt! A három könyv visszatérő kezdőszituációi mindenképpen ciklikusságot jeleznek. Ciklikusságra utal az első részben a Justitiák agendája általában is: ébredés, nyomozás, hibernálás körforgása. A második könyv végén a főhős visszacsatlakozik ebbe a ciklusba, ez viszont a harmadik részben megtörik. A második rész flashbackjai erősítik az idő befagyásának illúzióját.

Regénytér szempontjából a zártság, állandóság jellemző az első könyvre, a “ház” a Ház formájában valóságosan is feltűnik, a Justitia mintha csak egy “kétes kimenetelű kirándulás”, a nyomozás végén térne vissza oda. A mintázat viszont megtörni látszik azzal, hogy megszökik a Házból. “Ház”-nak, sőt, a végső otthonnak tekinthetjük a Fészket is. A második könyvben Eda bolygó a “ház“ és ezen belül a másik “ház” a vadászkastély. Azonban Annak innen is szöknie kell – vissza a Házba. A “ház” harmadik rész elején valóságosan a Házként tűnik fel, azonban nyilvánvaló, hogy ezúttal semmiképpen sem lehetséges a visszatérés. A Justitia végleg kitör a zárt térből és az állandóságokból.

A célok, cselekményív és lezártság tekintetében tér el a regény leginkább a női irodalomtól. Az első rész szektor szintű háború kitörésének megoldandó konfliktusával indul, mely ráadásul a főhős vállaira szakad, ezen kívül krimi is, így a nyomozás külön célt, ívet és megoldást ad, ez a könyv önmagában is lezárt egész. A második rész íve és konfliktusa, a Restaurációs Háború, tulajdonképpen lezáródik a cselekmény kezdetére, bár a flashbackek miatt állandóan jelen van. Új konfliktus lép be viszont a végén a Magvető felbukkanásával, és trónkövetelővé előrelépésével. Ez a szál nyitva marad, mert a megoldás, a szökés, nem valós megoldása a helyzetnek, bár lehetőséget ad e könyv önálló egészként való lezárására. A harmadik könyv konfliktusa célja, íve, megoldása és lezárása egyértelmű és világos. An történetének elmesélésre érdemes része ott le is zárul.

A fentiek alapján a Justitia nem egészen női könyv, ha úgy vesszük, “transzszexuális“, mivel a regényidő és tér a női olvasók számára otthonos, így minden valószínűség szerint nők is szívesen és a sci-fit kísérő szokásos idegenkedés nélkül olvashatják.

Mondtunk mi mást? :-)

Szegény Doktor W. meglehetős defenzívába került egy régebbi, de most megismételt kijelentése miatt, miszerint a női szerzők szövegeiben a szexualitásnak sokkal nagyobb szerepe van, mint a férfi szerzőkében. Ugyan lehurrogták, de nagy összegben fogadnék, hogy mind mennyiségi, mind minőségi (nem irodalmi minőségre gondolok) szempontból a jó Doktornak van igaza. A női irodalomban a szexualitással foglakozó részek aránya a szövegen belül jócskán meghaladja a férfi irodalomban kiszámítható arányt. Minőségileg pedig a szexualitás jelentősebb konfliktusforrás, hajtóerő és megoldás a női szövegekben, mint a férfiakéban, gondoljunk csak a Slonczewsky szövegekre (Az a gorrilaszex a Génszimfóniában, csak azt tudnám feledni!), de még inkább a nagy klasszikus, Le Guin mátriárkánk írásaira.

Osztom a jó Doktor azon meglátását is, hogy a férfi szereplők ábrázolása a női szövegekben borzasztóan sematikus, és elnagyolt. Vagy idealisztikusan “jók” vagy idealisztikusan “rosszak” vagyunk.

Saját meglátásom, hogy legalábbis a női irodalom egyik vadhajtásában, a feminista szövegekben [7-9] a férfi egyenesen kiirtandó, kiküszöbölendő, elkorcsosítandó objektum. Ezzel ellentétben, még a legdurvábban szexista férfi szövegekben sincsenek meg a “kanok” nők nélkül. Az egyetlen kivételt tudomásom szerint Niven kzinjei jelentik, akik nőiket nemzedékek alatt szülőállat és szexuális játékszer szintjére degenerálták. A szerző azonban nem győz efölötti felháborodásának hangot adni emberi – férfi – hősei által. Ha jól meggondolom, van másik kivétel is, mégpedig éppen a Justitiában Nhao férfitársadalma. A szerző azonban itt is nem győz eléggé felháborodni a nhaói gyakorlaton… :-)

Volt régebben egy praktikus meghatározásom a női irodalomra: : a női irodalmat általában nők írják, női témákban, női közönségnek. Ezt most kiegészítem a fenti okfejtések eredményei alapján: sajátos női eszközökkel és megközelítésben a tér, idő, és cselekmény szempontjából. Érdemes lenne megvizsgálni a biztosan férfiak által írt női sikerkönyveket, hogy valójában nem transzszexuális szövegek-e.

Jegyzetek

[1] Egyéb hozzáfűznivalóm azon kívül nincs, hogy szánom azt, aki még nem élte meg a szerelem első látásra érzését. Kívánom minél többeknek, hogy megtörténjen velük!

[2] A jó irodalom-rossz irodalom, egyáltalán az irodalmi minőség meghatározása, különösen konkrét művekre alkalmazása annyi szubjektivitást, kordivatot, kontraszelekciós nyomást tartalmaz, hogy a műveket ez alapján csoportosítani – enyhén szólva könnyelműség [3]. Különösen veszélyes terep, ha a minőséget a tematika alapján ítéljük meg, a nekünk tetsző, vagy mondjuk a társadalom egésze szempontjából “hasznos” (nesze neked, olcsó pragmatizmus!) tematikát “jónak“, mást “rossznak” ítélünk.
[3] Lem valószínűleg egyszer komolyan nekifogott, hogy minőségi-irodalomelméleti szemüvegen át tekintsen a sci-fire. Meg is lett az eredménye: örökre elfordult tőle [4]. Ne ringassa senki magát abba az illúzióba, hogy 1970 óta nagyot változott a helyzet!
[4] A sors irónija, hogy mást nemigen tudott/akart írni – akkor és ott nagyjából le is zárult az életmu. A történet tanulsága, hogy nem jó túl okosnak és túl őszintének lenni egyszerre.
[5] Ez azt is jelenti, hogy bármikor újra is kezdhető.
[6] Raana Raas Az Ogfák vöröse, Csodaidők, Animus kiadó, 2007.
[7] Joan Slonczewsky Ajtó az óceánba, Metropolis Media Kiadó ,Galaktika Fantasztikus könyvek, 2007.
[8] Joan Slonczewsky Elízium lánya, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2008.
[9] Vonda McIntyre Arcocskák, Galaktika Magazin 2008. 214-215.
[10] Audrey Niffenegger Az időutazó felesége, Ulpius Kiadó, 2004.
[11] Tana Frech Halott hasonmás, General Press Kiadó, 2009.
[12] Fejős Éva Csajok, Ulpius Kiadó, 2009.
[13] Szergej Lukjanyenko Ugrás az űrbe, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2009.
[14] BASIC nyelven, miután a kezdősor elé tesszük az “1” címkét, az utolsó mondat után a nem létező felirat helyett azt lehetne írni: “GOTO 1”
[15] A nők által jegyzett fantasy írásokkal nem is foglalkoztam, pedig pl. Margaret Sandemo művei a fenti módszerrel szintén besorolhatók a női irodalomba.