Petár barátom FoSba megy. Mennyire irigylem!
Én viszont elgyerekesedem holnaptól, és az sokkal többet ér akármiylen FoSnál...
5. Kis színesek – Ezek azok az apró, szövegbe beleszórt ötletmorzsák, melyek az író zsenialitását hivatottak demonstrálni. Vagy az ábrázolt világ nagyszerűségét [1] és az író otthonosságát [2] mutatják ebben a világban, vagy az író természet [3] és társadalomtudományos [4] ismereteit és/vagy műveltségét/olvasottságát [5] villantják meg.
Mindezzel csak az a probléma, hogy engem, mint olvasót az ilyesmi nem érdekel. Nem érdekel sem az író egója, sem íróságán kívül eső zsenialitása. Ami engem érdekel, az a történet és a szereplői. Ha a kis színes nem visz közelebb a szereplők megismeréséhez, és/vagy nem viszi előre jottányit sem a cselekményt, akkor csak úgy tudok ránézni, mint töltelék karakterhalmazra. Különösen akkor bosszant a kis színes, ha ügyetlenül csinálják, ha a szemem elé tolakszik, nem simul bele a szövegbe, horribile dictu, tipográfiailag még ki is emelte az elkövetője. De ez utóbbi külön tárgyalandó modorosság, lásd később.
A kis színes egyértelműen a CP rovására írható. Az az ambíció [6], hogy meghaladjuk az unalmasnak vélt és/vagy valóban unalmas elődök teljesítményét, értelemszeruen azt követeli meg az írótól, hogy minden területen lenyomja az előző generációkat. Tudásban, kreativitásban, műveltségben. Elég lett volna csupán irodalmilag meghaladni őket, de érdekes módon erre kísérlet se’ nagyon történt. A kis színes mindenesetre jött, látott és győzött, mert felnőtt az az olvasógeneráció is, az írókhoz hasonló háttérrel, amelynek fontosabb lett az ötletroham, mint az irodalmi minőség.
Az internet-robbanás nem javított ezen. Az információ rendkívül egyszerűen hozzáférhetővé vált, nem kellett már hónapok munkájával könyvtárban megszerezni az információt, sőt, a keresőmotorok egészen érdekes összefüggéseket képesek véletlenszerűen összehozni – ilyen háttérrel igen könnyű a zsenialitást villogtatni. És éppen ezért szükségtelen, sőt, zavaró.
Egyenesen káros. A kis színesben rejtőznek el általában a legnagyobb logikai döbbenetek, melléfogások. Az ember annyira szerelmes beléjük – magába –, hogy egyszerűen elsiklik hibáik fölött.
Mivel a kis színes legtöbbször szándékos, stíluselemnek tetszik még elkövetője szemében is, így ez a fajta modorosság általában nem orvosolható az író által. Hacsak nem változtatja meg egész hozzáállását… Nem lenyűgözni akar többé, hanem egyszerűen megosztani a gondolatait, mesélni – és szórakoztatni.
6. Anglicizmusok-germanizmusok – a kilencvenes évek elejétől-közepétől főként az anglicizmusok kerültek felszálló ágba, és ez egyértelműen a fordítói szakma megroggyanásának eredménye. A magyar fantasztikus olvasó még mindig afféle etalonként tekint az angolszász produkciókra, így azok bármilyen silány fordításban is kerülnek elébe, példaként szolgálnak, ha az olvasó – ez a sci-fiben szinte elkerülhetetlennek látszik [7] – íróként lép elő.
Való igaz, az angol (és a német) inherens sajátossága a határozatlan névelő kötelező használata, de a magyarnak nem! Szinte minden egyes kezdő író megegyezik egy dologban, mégpedig, hogy egyezik, azaz az egyet használja egyre-másra. Egyelőre ez szinte egyetlen anglicizmusunk.
Hát nem nevetségesek az “egy egyetlen emberből álló különítmény” és társaik?
Az "egy" [8] kis odafigyeléssel kiegyelhető a szerző önkezével, mivel stílusértéke csekély, stílusromboló ereje viszont annál nagyobb.
Sőt, teljes mértékben megelőzhető lenne, ha a következő olvasó generációk nem silány fordításokon nőnének föl. Vagy, mondjuk, eredetiben olvasnának… Mindkettőre csekély esély mutatkozik.
8. Tördelési-tipográfiai modorosságok – bosszantó apróságok ezek. Nincs közös, jól azonosítható [9] gyökerük, hacsak nem a túlfejlett írói egó. Ez viszont öröklött, nem szerzett tulajdonság.
Sokszor találkozhat a szerkesztő négyoldalas novellával, melyet szerzője gondosan fejezetekre, sőt, alfejezetekre tagolt (címekkel, bizony!), és bizony előfordul, hogy – mondjuk! – a “Második fejezet” csupán tizenöt sor, két rövid bekezdés. Az olvasóban ilyenkor fölmerül a kérdés, vajon a szerző nem látta át saját, valóban impozáns művének szerkezetét, vagy – ne adj, Isten! – egy nagyregény vázlata került a szeme elé, melyet a szerző a későbbiekben kétezer oldalra szándékozik felpumpálni, ha végre sikerül történetet, cselekményt, szereplőket kitalálnia…
Még többen bátran és büszkén biggyesztik novellájuk végére, hogy “vége”.
Látjuk, abszd meg! Sőt sokszor szinte örülünk, hogy harminc oldalnyi döbbenet végén ez a kis szócska megnyugtatóan jelzi, nincs tovább…
Szóval, minek is?
A szerző nem hiszi el, hogy eljutott idáig? Vagy olvasójáról tételezi föl, hogy nem veszi észre, hogy a remekmű véget ért?
A szöveg nagyszabásútísása és/vagy a kis színesek részeként dühítően sokan emelik ki dőlt betűvel, ha szövegükbe idegen/egzotikus kifejezés kerül, különösen, ha a kifejezés saját zsenialitásuk terméke.
A dolog egyértelműen az angolszász fantasztikumból került át. Ott van is bizonyos értelme, mert egyrészt az angolszász világ lakója általában ugyanannyi nyelvet hajlandó elsajátítani, mint az átlag magyar (A mi tragédiánk, hogy az övék világnyelv, miénket pedig ennyien beszéljük, azt is egyre rosszabbul.), másrészt a csodálatos angol helyesírás miatt nem biztos, hogy mindenki azonnal felismer egy idegen szót… Szóval, angol szövegben talán érdemes erre fölhívni a figyelmet.
A magyar azonban nem ilyen nyelv! Számomra olvasóként az egyik legnagyobb sértés, ha azt tételezi fel a t. szerző, hogy nem vagyok képes felismerni az idegen kifejezést a szövegében…
Koncepcionálisan is indokolatlan a dőlt betűzés. A szöveg feladata az lenne, hogy egyre jobban elmélyedjünk az idegen világban, otthonosan kövessük benne a szereplőket. Ekkor állandóan az elidegenítő italicussal kiemelni, nyomatékosítani, hogy ez biza nem a megszokott világ – ügyetlenség.
Perszem ha direkt ki akarjuk emelni, milyen fasza írók is vagyunk, milyen fasza fantáziánk van, lám, milyen fasza idegen világot is tudunk teremteni, akkor megvan az értelme. Csak engem, az olvasót mindez ki-ba-szot-tul nem érdekel.
Bizony, az efféle modorosságon is csak az írói attitűd megváltoztatása segít. Tudom, fájdalmas szembenézni önmagunkkal…
Jegyzetek:
[1] Többnyire nem olyan nagyszerűek és eredetiek azok, ahogy alkotójuk hiszi! Éppen a klasszikusok [6] írtak meg és le szinte mindent, amit legfeljebb ismételni lehet. Ráadásul nem is olyan kidolgozottak, csiszoltak, ahogy alkotójuk képzeli. Még a legnagyobbak is ráfutnak ugyanis olyan aknára, hogy valami, amit hevenyészve, egy másik ötlet részleteként, háttereként, kis színesként odavetettek, a siker szárnyán önállóan repülni kezd. Niven például így járt a szegény kzinek patkányfarkával.
[2] Ez az, amit nem szabad bizonygatni. Vagy átjön a szövegen, és az olvasó is otthonossá válik, vagy a kis színeseivel az író afféle gőgös helybélinek, vagy bennfentes idegenvezetőnek tűnik föl, aki többet hallgat el, mint amennyit tud. E mögött persze többnyire valóban tudatlanság, átgondolatlanság és sekély kidolgozatlanság bújik meg. A Naprendszer pályázaton például több író (actually, 10 percent, man!) is úgy képzelte el csillagrendszerünk bolygóit, mint a lemezjátszó korongjára egy vonalba lerakott golyókat, állandó, boldog együttállásban. Ó, boldog Aquarius!
[3] A természettudományosnak kikiáltott tudás többnyire sekélyes technológiaismeret takar.
[4] A társadalomtudományok kimerülnek vulgarizált változataik eklektikus összevegyítésében.
[5] A műveltség/olvasottság fitogtatása kétélű fegyver. Az olvasó is megsértődhet, ha a szöveg otrombán az arca elé tartja műveletlenségét az író csodálatos és sokrétű olvasottsága képében. Nem érdekel például, hogy valaki olvasott-e mondjuk Nabokovot, és mennyit, ha ez nem tartozik a történethez.
[6] A történelemben először megjelent egy olyan új technológia, melynek elsajátításában az egészen fiatal generáció jobbnak bizonyult, mint az idősebbek. Az információtechnológia hihetetlen, egyrészről megalapozott, másrészről minden alapot nélkülöző önbizalmat adott az első komputerbuzi generációknak. Minden alapot nélkülöző önbizalmat, mert valljuk be, az IT minden határon túl támogatja a szakbarbarizmust. Aki viszont egyféle szemüvegen át nézi a világot, és ez a szemüveg ráadásul a siker aranykeretes Ray Ben-je is, könnyen hamis ambíciók rabjává válhat.
[7] Mi a bakter ződreföstött faszáért nem akarja senki megismételni pl. Esterházy vagy Temesi Feri teljesítményét?
[8] Ah! Ugye már bebiggyesztettél vóna egy egyet ide, kis hamis?!
[9] Silánymagyarul: beazonosítható.
Én viszont elgyerekesedem holnaptól, és az sokkal többet ér akármiylen FoSnál...
5. Kis színesek – Ezek azok az apró, szövegbe beleszórt ötletmorzsák, melyek az író zsenialitását hivatottak demonstrálni. Vagy az ábrázolt világ nagyszerűségét [1] és az író otthonosságát [2] mutatják ebben a világban, vagy az író természet [3] és társadalomtudományos [4] ismereteit és/vagy műveltségét/olvasottságát [5] villantják meg.
Mindezzel csak az a probléma, hogy engem, mint olvasót az ilyesmi nem érdekel. Nem érdekel sem az író egója, sem íróságán kívül eső zsenialitása. Ami engem érdekel, az a történet és a szereplői. Ha a kis színes nem visz közelebb a szereplők megismeréséhez, és/vagy nem viszi előre jottányit sem a cselekményt, akkor csak úgy tudok ránézni, mint töltelék karakterhalmazra. Különösen akkor bosszant a kis színes, ha ügyetlenül csinálják, ha a szemem elé tolakszik, nem simul bele a szövegbe, horribile dictu, tipográfiailag még ki is emelte az elkövetője. De ez utóbbi külön tárgyalandó modorosság, lásd később.
A kis színes egyértelműen a CP rovására írható. Az az ambíció [6], hogy meghaladjuk az unalmasnak vélt és/vagy valóban unalmas elődök teljesítményét, értelemszeruen azt követeli meg az írótól, hogy minden területen lenyomja az előző generációkat. Tudásban, kreativitásban, műveltségben. Elég lett volna csupán irodalmilag meghaladni őket, de érdekes módon erre kísérlet se’ nagyon történt. A kis színes mindenesetre jött, látott és győzött, mert felnőtt az az olvasógeneráció is, az írókhoz hasonló háttérrel, amelynek fontosabb lett az ötletroham, mint az irodalmi minőség.
Az internet-robbanás nem javított ezen. Az információ rendkívül egyszerűen hozzáférhetővé vált, nem kellett már hónapok munkájával könyvtárban megszerezni az információt, sőt, a keresőmotorok egészen érdekes összefüggéseket képesek véletlenszerűen összehozni – ilyen háttérrel igen könnyű a zsenialitást villogtatni. És éppen ezért szükségtelen, sőt, zavaró.
Egyenesen káros. A kis színesben rejtőznek el általában a legnagyobb logikai döbbenetek, melléfogások. Az ember annyira szerelmes beléjük – magába –, hogy egyszerűen elsiklik hibáik fölött.
Mivel a kis színes legtöbbször szándékos, stíluselemnek tetszik még elkövetője szemében is, így ez a fajta modorosság általában nem orvosolható az író által. Hacsak nem változtatja meg egész hozzáállását… Nem lenyűgözni akar többé, hanem egyszerűen megosztani a gondolatait, mesélni – és szórakoztatni.
6. Anglicizmusok-germanizmusok – a kilencvenes évek elejétől-közepétől főként az anglicizmusok kerültek felszálló ágba, és ez egyértelműen a fordítói szakma megroggyanásának eredménye. A magyar fantasztikus olvasó még mindig afféle etalonként tekint az angolszász produkciókra, így azok bármilyen silány fordításban is kerülnek elébe, példaként szolgálnak, ha az olvasó – ez a sci-fiben szinte elkerülhetetlennek látszik [7] – íróként lép elő.
Való igaz, az angol (és a német) inherens sajátossága a határozatlan névelő kötelező használata, de a magyarnak nem! Szinte minden egyes kezdő író megegyezik egy dologban, mégpedig, hogy egyezik, azaz az egyet használja egyre-másra. Egyelőre ez szinte egyetlen anglicizmusunk.
Hát nem nevetségesek az “egy egyetlen emberből álló különítmény” és társaik?
Az "egy" [8] kis odafigyeléssel kiegyelhető a szerző önkezével, mivel stílusértéke csekély, stílusromboló ereje viszont annál nagyobb.
Sőt, teljes mértékben megelőzhető lenne, ha a következő olvasó generációk nem silány fordításokon nőnének föl. Vagy, mondjuk, eredetiben olvasnának… Mindkettőre csekély esély mutatkozik.
8. Tördelési-tipográfiai modorosságok – bosszantó apróságok ezek. Nincs közös, jól azonosítható [9] gyökerük, hacsak nem a túlfejlett írói egó. Ez viszont öröklött, nem szerzett tulajdonság.
Sokszor találkozhat a szerkesztő négyoldalas novellával, melyet szerzője gondosan fejezetekre, sőt, alfejezetekre tagolt (címekkel, bizony!), és bizony előfordul, hogy – mondjuk! – a “Második fejezet” csupán tizenöt sor, két rövid bekezdés. Az olvasóban ilyenkor fölmerül a kérdés, vajon a szerző nem látta át saját, valóban impozáns művének szerkezetét, vagy – ne adj, Isten! – egy nagyregény vázlata került a szeme elé, melyet a szerző a későbbiekben kétezer oldalra szándékozik felpumpálni, ha végre sikerül történetet, cselekményt, szereplőket kitalálnia…
Még többen bátran és büszkén biggyesztik novellájuk végére, hogy “vége”.
Látjuk, abszd meg! Sőt sokszor szinte örülünk, hogy harminc oldalnyi döbbenet végén ez a kis szócska megnyugtatóan jelzi, nincs tovább…
Szóval, minek is?
A szerző nem hiszi el, hogy eljutott idáig? Vagy olvasójáról tételezi föl, hogy nem veszi észre, hogy a remekmű véget ért?
A szöveg nagyszabásútísása és/vagy a kis színesek részeként dühítően sokan emelik ki dőlt betűvel, ha szövegükbe idegen/egzotikus kifejezés kerül, különösen, ha a kifejezés saját zsenialitásuk terméke.
A dolog egyértelműen az angolszász fantasztikumból került át. Ott van is bizonyos értelme, mert egyrészt az angolszász világ lakója általában ugyanannyi nyelvet hajlandó elsajátítani, mint az átlag magyar (A mi tragédiánk, hogy az övék világnyelv, miénket pedig ennyien beszéljük, azt is egyre rosszabbul.), másrészt a csodálatos angol helyesírás miatt nem biztos, hogy mindenki azonnal felismer egy idegen szót… Szóval, angol szövegben talán érdemes erre fölhívni a figyelmet.
A magyar azonban nem ilyen nyelv! Számomra olvasóként az egyik legnagyobb sértés, ha azt tételezi fel a t. szerző, hogy nem vagyok képes felismerni az idegen kifejezést a szövegében…
Koncepcionálisan is indokolatlan a dőlt betűzés. A szöveg feladata az lenne, hogy egyre jobban elmélyedjünk az idegen világban, otthonosan kövessük benne a szereplőket. Ekkor állandóan az elidegenítő italicussal kiemelni, nyomatékosítani, hogy ez biza nem a megszokott világ – ügyetlenség.
Perszem ha direkt ki akarjuk emelni, milyen fasza írók is vagyunk, milyen fasza fantáziánk van, lám, milyen fasza idegen világot is tudunk teremteni, akkor megvan az értelme. Csak engem, az olvasót mindez ki-ba-szot-tul nem érdekel.
Bizony, az efféle modorosságon is csak az írói attitűd megváltoztatása segít. Tudom, fájdalmas szembenézni önmagunkkal…
Jegyzetek:
[1] Többnyire nem olyan nagyszerűek és eredetiek azok, ahogy alkotójuk hiszi! Éppen a klasszikusok [6] írtak meg és le szinte mindent, amit legfeljebb ismételni lehet. Ráadásul nem is olyan kidolgozottak, csiszoltak, ahogy alkotójuk képzeli. Még a legnagyobbak is ráfutnak ugyanis olyan aknára, hogy valami, amit hevenyészve, egy másik ötlet részleteként, háttereként, kis színesként odavetettek, a siker szárnyán önállóan repülni kezd. Niven például így járt a szegény kzinek patkányfarkával.
[2] Ez az, amit nem szabad bizonygatni. Vagy átjön a szövegen, és az olvasó is otthonossá válik, vagy a kis színeseivel az író afféle gőgös helybélinek, vagy bennfentes idegenvezetőnek tűnik föl, aki többet hallgat el, mint amennyit tud. E mögött persze többnyire valóban tudatlanság, átgondolatlanság és sekély kidolgozatlanság bújik meg. A Naprendszer pályázaton például több író (actually, 10 percent, man!) is úgy képzelte el csillagrendszerünk bolygóit, mint a lemezjátszó korongjára egy vonalba lerakott golyókat, állandó, boldog együttállásban. Ó, boldog Aquarius!
[3] A természettudományosnak kikiáltott tudás többnyire sekélyes technológiaismeret takar.
[4] A társadalomtudományok kimerülnek vulgarizált változataik eklektikus összevegyítésében.
[5] A műveltség/olvasottság fitogtatása kétélű fegyver. Az olvasó is megsértődhet, ha a szöveg otrombán az arca elé tartja műveletlenségét az író csodálatos és sokrétű olvasottsága képében. Nem érdekel például, hogy valaki olvasott-e mondjuk Nabokovot, és mennyit, ha ez nem tartozik a történethez.
[6] A történelemben először megjelent egy olyan új technológia, melynek elsajátításában az egészen fiatal generáció jobbnak bizonyult, mint az idősebbek. Az információtechnológia hihetetlen, egyrészről megalapozott, másrészről minden alapot nélkülöző önbizalmat adott az első komputerbuzi generációknak. Minden alapot nélkülöző önbizalmat, mert valljuk be, az IT minden határon túl támogatja a szakbarbarizmust. Aki viszont egyféle szemüvegen át nézi a világot, és ez a szemüveg ráadásul a siker aranykeretes Ray Ben-je is, könnyen hamis ambíciók rabjává válhat.
[7] Mi a bakter ződreföstött faszáért nem akarja senki megismételni pl. Esterházy vagy Temesi Feri teljesítményét?
[8] Ah! Ugye már bebiggyesztettél vóna egy egyet ide, kis hamis?!
[9] Silánymagyarul: beazonosítható.
19 megjegyzés:
Mint megveszekedett autóbuzi bevallom irigylem Pétert. Idén még a Ring-re se tudok kimenni, csak holmi ócska übermacsó amerikai autófeszitvál van beiktatva. A V8 rotyogás gyönyörű, de attól még csak nagy bádogteknők maradnak, és az európai formaérzék melett primitív bálnák. Ráadásul automataváltó...pfuj
Péter, mióta nem Te csinálod a Belsőséget hol publikálsz pl a FoS-on látottakról majd?
Szerintem is fontos az írói szerénység, vagy legalább ha nem próbálja bemesélni nekem, hogy idegen kifejezései által magasabbrendű, mint én, az Olvasó, aki végsősoron megveszem a könyvét.
Az Olvasó az első, nem az író! Ha ez az alázat nem működik, akkor onnantól voltaképpen nem beszélhetünk íróról, hiszen fokozatosan elveszíti olvasóit. A vége ez lesz. Akkora a túlkínálat a könyvekből, hogy megnézzük, mire adunk ki pénzt. Majomságokra nem!
András!
Túljutva az érettségin, ma már csak olvasol, olvasol, olvasol...elég az!:) Autókban, mivel mi gyártjuk az Audi szívét, sokat próbáltam és azt mondom: marad a német precizitás és biztonság! Az Audi az egyetlen autó, mely a biztonságot az olcsósággal ötvözte. Mint a tank..
Kezd olyan kép kialakulni itt, hogy a cp maga az ősbűn, minden rossznak hordozója, maga a métely. Véleménynek elmegy, bár mintha kicsit Szerkesztő Úrként osztanád az igazságot, úgy meg azért borzasztó féloldalas, felületes ez az egész.
Az európai autógyártásban az a szép, hogy az egészet összegyúrva kapnánk a non plus ultrát. A német kocsik biztoságosak bár pl a Renault is bombabiztos. A németeknek az a nagy bajuk, hogy még remek arányérzékük van, addig nem rendelkeznek semmi fantáziával és formaérzékkel. A legdrágább Merciben/Audiban/BMW-ben sincs annyi ötlet és szépség mint amivel a franciák, de főként az olaszok görbítik az autók vonalait. Az hogy néha trágya módon rakják össze őket a nagy probléma. Az Alfa vezeti a meghibásodási statisztikákat, viszont ha a németek megfeszülnek sem tudnak olyan szép autókat tervezni.
A német autók szépsége nagyrészt a hagyományban és az egyszerű, "brutális" kiállásukban keresendő. De a klasszikus értelemben nem szépek szerintem.
Viszont remek célszerszámokat tudnak gyártani, ezért nálam pl a az igazi sportautót nem egy olasz csoda jelképezi, hanem a Porsche. Szintén egyszerű, tradicinális forma, egy Ferrarihoz képest ormótlan. De míg az televan csilli-villi vackokkal addig a Porsche Gt2(az igaz dream car), nem egyéb mint egy motor két üléssel meg kerékkel. És míg az olasz csodákat egy átlag flótás is elvezeti, addig az a Posche a profi pilótákat is meg tudja izzasztani. Na olyan az igaz sportautó...
(Kicsit bőlére eresztettem, ráadaásul még offtopic is.. bocs)
András testvér! Te élsz??? :D Én a mi autónkat szeretem, főleg azért, mert már az enyém - kifizettem, bizony!!! -, főleg, mert ennyit tudtam kifizetni. Bizony: "merjünk kicsik lenni".
No, csak hogy off legyen :)
Andris!
Egyetértünk. Az Audi nem csinál szép autókat, ellenben érzed a maximális biztonságot benne és az extra luxust is, hiszen bármit kérhetsz bele, amitől jobb lesz a közérzeted..
Persze feltehetem a kérdést: ha nem az Audi a legbiztonságosabb, miért jár az országokat vezető államférfiak javarésze azzal?
A német autók megcélozták a biztonságot. Ők ebben a legjobbak. Mondjuk én konzervatív vagyok a végsőkig és ez abban is látszik, hogy nem mondok le erről semmilyen szép forma kedvéért.
Az Audi nem is akar úgymond "szép autókat" gyártani, mert a biztonság az első!
(Én is elnézést kérek, hogy kiléptem a téma keretei közül! Több mint tíz éve kizárólag Audival járunk és évente a legújabb modellel. Egyre jobbak!)
Béla!
Gratulálok! Suzukik aranyosak és ha már ki van fizetve, az jó!:)
Nekünk nincs saját autónk, nekünk a seggünk alá tolták, és ez különbség(!), hiszen az ember nem biztos, hogy ezt a lakásával egyenlő értékű autót, biztonságos Audit meg tudná fizetni, vagy meg akarná fizetni...
Béla kolléga, kitartóan pusztítom magam, de eddig még nem sikerült végleg felodlódnom.
Jó is a Buzuki, azon tanultam vezetni, mai napig szeretem. Ferrari piros volt, és pirosnál 1ben 2ben jóval nagyobb motoroknak odabaszott. Elvégre az 1 literes dragsterek országa vagyunk...
És az is biztos hogy a legjobb autó az ami hazavisz!
Timi, lehet nem szeretném én azt tudni miért jár az ország elitje Audival! Igaz love me tender volt az valakiknek.
Én az autózást romantikusabban fogom fel, engem kifejezetten zavar ha nagy elpusztíthatalan tankban ülök. Nincs kapcsolat a külvilággal és tudom, hogy mindenttől védve vagyok. Pedig igen is sérüljenek/haljanak meg azok az emberek akik apu 5-ös Bmw-jével rodeóznak.
A jó autóban legyen erő amit tudod hogy nem uralsz tökéletesen, mert nincs elektornika ami a lábad helyett jár, érezzem ha csúszik 1centit is, minden nyomorult kavics üssön fel, ordítson a motor ha az ember odalép és ne legyen jól szigetelt fülke ami elnyeli, és 200fölött igen is kapaszkodnod kelljen kormányba, nem német fotelből élvezni a suhanást. Természetesen jó, kényelmes a BMW/Merci/Audi trió de nekem valahogy nem jelent egyet az autóval. A helyváltoztatás luxuskivetelű, de nem élvezetes módja
Az elérhető állom egy jó kis Honda Integra. Régiek, lassan már a rozsda is kezdi enni őket, de jóféle Honda fűnyírómotor van benne, ami soha nem fárad meg.
sezlony: Most képzeld el, milyen lehet, amikor egy nő cp-t ír. ;)
(András, örülök, hogy "látni"! :))
Mostan bővebben megnézzük, milyen az, amikor Szabó Sándor ír.:)
Nem Szélesi? ;)
Sándor!
Elolvastam az elsőt, amire nem kaptál visszajelzést (Epizód a jövőből). Az a bajom vele, hogy nem novella. Elbeszélés. És az is bajom még, hogy gyakorta bekapcsolt Nálad a Caps Lock. Nem így kiabálunk írott formában, hanem némán sikoltunk.
A történet nagyon jó, csak kidolgozatlan. A nevek idegenek. Nem indokolja a szöveg az idegen nevek használatát, sőt, elvonja a tartalomról a figyelmet.
Mindent összevetve, mivel az ötlet jó, én átdolgoznám novellává: olyanná, ahol a sikoltás néma.
Ui. nem akarok felvágni az enyémmel kb. hasonló korban írtam, amivel megosztott 2. helyezett lettem és úgy vágtam a kukába, lába nem érte a földet! Ilyen személyek előtt égett a pofám, mint Tüskés Tibor író.
Magyarázkodás indul: városi nevezetességeknek kellett benne lenni és hagyományörökítő motívumoknak. Namicsináltam?! Randevúztattam egy ifjú szerelmespárt, nézzék mán’ meg történelmi szökőkutaink romhalmazát.. (ma mást írnék, olyan modern összevisszaságot, melyben föl-fölcsillan valami az még megmarad történelemből.)
Köszönöm, hogy olvashattalak!:)
andras:
> Péter, mióta nem Te csinálod a Belsőséget hol publikálsz pl a FoS-on látottakról majd?
Itt:
http://jalopnik.com/people/loop_1/posts/
Illetve talán még itt:
http://hyperleggera.com/
Hogy ne csak offoljak, ha erre járok:
Kíváncsi vagyok a "kis színesről" vallott nézeteitekre. Szerintem egy írás lapos nélküle. Kellenek azok az egy-két mondatok, melyek teltebbé teszik a világot, vagy egy hangulati aláfestést adnak.
Péter, kösz.
onsai: egy karakteres világot is lehet lehet relatíve kevés ecsetvonással megrajzolni. Valamennyit mindenképpen mutatni érdemes, ha azt szeretnénk, hogy az olvasó lélegző, működőképes világnak lássa, amit elé tárunk. És akkor már messze elegánsabb kisebb részleteke tagolva, "kis színesekben" felvillantani a hátteret, mint terjengős, a cselekményt megtörő írói háttérleírásokban. Személy szerint olvasóként értékelem, amikor magamnak kell az apró mozaikokból összeállítanom, milyen a világ gazdasága, történelme stb.
A cp - a jó cp, mert ugye ne az epigonok középszerű vagy pocsék tömegéről ítéljük meg a dolgot* - nagy hangsúlyt fektet a háttér, a mesterséges környezet megjelenítésére, el akarja mondani mi miből van - nem véletlen, hogy Gibson annyi márkanevet használt. De hogy ez túl sok kis színest eredményezne? Hm, ez ízlés dolga, nem pedig valamiféle szerkesztői kinyilatkoztatásé. És főleg nem lehet arról beszélni, hogy a cp az oka a kis színesek elburjánzásának.
Ne feledjük, hogy a szövegek terjedelme egyébként is elburjánzott az utóbbi évtizedekben, divatos lett trilógiákat és minél komplexebb világokat építeni - mintha legalábbis az írói életművet azon kellene lemérni, milyen mamutokat hozott létre a szerző. Ez mondjuk inkább a szerepjátékok és szerepjáték-irodalom hatása, és bőven nem a cp-é.
*Nem tudom, lehet, hogy Balfrász ez alapján ítéli meg a cp-t.
Egészen jól elvoltatok nélkülem...
Igen, sezlony, számomra a CP az ősbűn. Egyszerűen mert irtózom minden kizárólagosságtól, és ezek a drága emberek bizony ezzel az ambícióval vágtak neki a pályának.
Nekem fáj a "self-important rhetoric and whines of persecution".
Nekem fáj, ha valaki arról ír ezer oldalakat, amiről fingja sincsen, és utána szakértőnek kiált(at)ja ki magát.
Ezeknek a jóembereknek ideológiájuk volt és programjuk, az ám! Milyen fasza legények!
És ezzel az ideológiával maguknak deklarálták az újat, a frisset, a jót, szemben az avéttas, régi sci-fivel. Azt hiszem, csak félig tréfa Sterling írói álneve: "Vincent Omniaveritas". Milyen fasza poén! Hogy megmondta! (Nézzetek csak körül a magyar sci-fi/fantsy körül forgó emberek nicknevei közt! (Most nehogy a sezlonnyal jöjjön valaki, mert akkor azt mondom balfrász!):-))
Ma már világos, hogy semmi újat nem találtak ki, irodalmilag pedig talán még vissza is léptek. Közben egyenes az út Gibsontól Snow Crash nonszenszein át az Accelerando nonszenszeiig.
Brin nem egy senki ebben a zsánerben, ő írja a CP-röl: "a legjobb ingyenes reklámkampány amelyet valaha is a science fictionért folytattak"
Abban enyhe egy kicsit ez a kijelentés, hogy azt nem hangsúlyozza, ezek a jóemberek önmagukért folytatták ezt a kampányt. A többi csak melléktermék.
Bár nem teljes a szöveg - Brin nem adja olcsón még az esszéit sem -, van azért még pár kemény gondolat e mögött a link mögött.
http://www.davidbrin.com/matrix.htm
Nagyjából az zavarta/ja őt is mint engem, csak megint a "nagyemberrel" dübörögjek együtt.
Bár azt mondja, adósai vagyunk a CP-nek, mert számtalan új olvasót hozott, és Hollywood figyelmét a sci-fire irányította, de nem túl meggyőzően, csak a bevezetésben. Azt kellene ugyanis közelebbről megvizsgálni, hogy ez minden szempontból jó-e. Azt mondom, várni kellene még az adósságtörlesztéssel, mert senki sem számol(t) a hitel valódi árával. Apró betűk, THM, ilyesmi... :-)
Azt állítottam az ezt megelőző pár postban, hogy a CP modorosságok tömkelegét hozta a zsánerbe, amelyeket úgy nyal be az olvasó (később esteleg író), mintha valami különös értékük lenne, holott már régen kopott üveggyöngy az egész. De persze az üveggyöngy még mindig érték itt a gyarmatokon a bennszülöttek körében. Kiválóan magunkra tudjuk aggatni.
Úgy látszik nem voltam világos, hogy mit nevezek kis színesnek. Ha az író például a cselekmény kellős közepén egyszerre futurisztikus hangzású márkanevekkel (TM by talented author) hozakodik elő, minden alap nélküli technológia leírásokba kezd (fals technoblabla), ilyesmi.
Nem hiszem, ez hozza közelebb az olvasót a világhoz...
Úgy véditek a kis színest, mintha mindkettőtök írásaiban csak úgy hemzsegnének. Pedig nem. Vagy azt tervezitek, hogy olyan szövegeket írtok majd? Hála Istennek valószínűleg sohasem foglak szerkeszteni benneteket, hacsak Zsoldos-díjat nem nyertek! :-)
Amit példának felhozol a kis színesekre, azok elkövetése egy író részéről egyszerűen a cp meg nem értéséből fakad. Sőt, a cp elmúltának meg nem értéséből, ha mondjuk a 90-es évek utánra datálódik a műve.*
Abban egyet értek, hogy a cp divat lett és a követői sablonokká, panelekké - modorossággá - torzították. De ez nem a cp hibája, hanem írói hiba: ugyanilyen balfékség, amikor valaki ma megír egy ezredik Star Wars szerű űroperát.
Hány -izmus járt így az irodalomban, képzőművészetben?
Mindettől még magát a cp-t a nyolcvanas években lehet az értékén kezelni. Ha csak a mainstream-re tett hatását tekinted, már akkor is.
*Ma pedig számtalan jó példát látni rá, hogy miként él tovább az sf-ben mindaz, ami a cp lényege és nem puszta díszlet volt.
Megjegyzés küldése