A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. július 5., vasárnap

XX Power

Megint a női irodalomról kell szólnom, mert végre napvilágot látott az első Justitia értékelés [1] – köszönöm –, és a mögötte felparázsló vitában – szerintem meglehetősen szerencsétlenül – ez lett a központi kérdés.

A fantasztikum művelőinek és/vagy befogadóinak fantasztikus arroganciáját és/vagy tájékozatlanságát mutatja, hogy minden tematikai vagy zsánert érinto irodalomelméleti kérdést azonnal irodalmi minőségi [2] terepre terelnek, és a “van jó irodalom és van rossz irodalom” felkiáltással el is intéznek. Ez az árnyalatok nélküliség egyrészt sivárság, másrészt ostoba elvakultság, harmadrész meglehetősen önveszélyes – a minőség mocsaras terep, a komolyabb vizsgálat [3] könnyen odavezethet, hogy a szeretett művek kilencven százaléka mehet a kukába.

Az irodalomelmélet (noha jobbára még mindig sivár minőségi alapon) azonnal megkülönbözteti az ún. elitirodalmat és az ún. népszerű irodalmat, melyek azonban – mutatván a felosztás gyengeségét és esetlegességét – nem egymást kizáró fogalmak.

Ha irodalomtudós leszáll az ún. elitirodalom arisztokrata magaslatairól a lektűr durva, pórias mezőire, képes megkülönböztetni a jobbára nőknek és a jobbára férfiaknak szóló zsánereket, témákat. Azonban ezt szerencsére már nem az irodalmi minőség meglehetős bizonytalan bázisán teszik, hanem bizony olyan sajátos esztétikai/irodalomkritikai elvek mentén, mint idő, tér, cselekményvonal…

A továbbiakban Zsámboki Mária, az Alföld folyóirat 2009/5 számában megjelent tanulmányának gondolatkörét próbálom nagy vonalakban ismertetni, majd következtetéseit trambulinnak használva megvizsgálni néhány magyarul megjelent női írást, hogy megmutassam, igenis létezik olyan, hogy női irodalom, sőt, még női fantasztikus irodalom, horribile dictu, sci-fi is. Ezután mindezt a Justitiára alkalmazom, megvizsgálva, hogy női irodalom-e vagy sem. Bár nem ez a kérdés: soha, senki nem állította komolyan, hogy az lenne, mindössze azt, hogy a nőknek is tetszik/tetszhet, emészthető, olvasható. Még ha az is derülne ki, hogy az, örülök neki – a nők legalább olvasnak, sokkal többen, mint az XY kromoszóma tulajdonosok. Annyiszor kijelentettem már, semmi bajom a női irodalommal, mindössze általában nem érdekelnek a témái.

Zsámboki tanulmánya a szappanoperáról szól, mivel azonban a soap opera a “legnőibb” műfaj (de jure, de facto és praktikusan nőknek találták ki), így megállapításai szerencsére bátran és könnyen kiterjeszthetők azokra az alkotásokra, melyeket általában női irodalomnak nevezhetünk. Zsámboki a szappanoperát a történet idő, tér és cselekményvonal szempontjai szerint elemezte. Érdekes módon – és szerintem nagyon helyesen – a jellemábrázolás/fejlődés szent tehenét és a tematikai szempontokat teljesen kihagyta vizsgálódásából.

Az irodalomelmélet lineáris, és ciklikus (mondjuk inkább: befagyott) történetidőt különböztet meg. A tanulmány egyik fő megállapítása, hogy a szappanopera i. nem lineáris, hanem ciklikus (befagyott) időt használ, ii. ez az idő a “női” időfogalomhoz áll közelebb, ezért iii. népszerűbb a szappanopera a nők körében. Ez abban nyilvánul meg, hogy a történetben ismétlődések jelentkeznek, és/vagy befagy, lelassul az idő, pillanatszerű események ábrázoltatnak rendkívüli részletességgel és/vagy a történet az örökkévalóságig tart – a szappanoperának nincs vége, legfeljebb befejeződik, abbahagyják [5].

Ezek a megállítások a szappanoperán túl is érvényesek. Annak idején a Csodaidők [6] ismertetésemen sokan felháborodtak: szappanoperának neveztem a regényt. Nos ha tévedtem volna is, Zsámboki idevonatkozó megállapítása a regényre is érvényes: az Ogfák vörösében meglehetősen befagyott az idő és a történetnek nincs vége, abbahagyta az író ott és ahogy. Ha Slonczewsky asszony első két regényét, és az Ajtó az óceánbá-t [7] és az Elízium lányát [8] tekintjük, a befagyott idő az Ajtóban az óceánhold Cseréinek egész világára érvényes, az Elízium lányában pedig a kvázi halhatatlan elíziumiakra is kiterjed. Megfagy és új ciklusban folytatódik az idő Vonda McIntyre Galaktikában [9] megjelent kisregényében, az Arcocskák is. Niffenegger Az időutazó feleségének [10] történetideje pedig szó szerint zárt ciklus. Hogy a sci-fiből kilépjünk, Tana Frech Halott hasonmásában [11] az idő egyrészt megfagyni látszik a vidéki házban, másrészt a halott hasonmás felbukkanásával a főszereplő életének egy korábbi szakasza tér vissza. Fejős Éva Csajokjában az időnek egyáltalán nincs szerepe. Ellenpróbaként tekintsük például a friss Lukjanyenko könyvet, az Ugrás az űrbe-t [12] . Szokásos lineáris történetidő, fagyásnak, ciklikusságnak nyoma sincsen.

A történet terét vizsgálva Zsámboki megállapítja, hogy a szappanopera tere egyben az otthonos állandóság szűk és zárt tere is – a “ház“ –, melyből a szereplők legföljebb kétes kimenetelű kirándulásokat tesznek a külvilágba, szemben a kvázi végtelen és rugalmas “normál” regénytérrel, ahol a cselekmény és a szereplők éppen a külvilág változásaira reagálnak, arra visszahatnak, sőt alakítják a külvilágot. Találunk-e vajon erre analógiákat a nem szappanoperákban is? Ha a már említett műveket nézzük, igen! Az Oggfák vörösében a szerző valamennyi főbb szereplőjét a “házba” gyűjti össze, onnan csak egyetlen szereplő szakad ki, de ő is hazavágyva menekül a háztól. Slonczewsky regényeiben a “ház” egyrészt maga a bolygó, azon belül is tutajszigetek, és az elíziumi lakógömb-városok. Shora változatlanságát maguk a cserék tartják fenn: megszüntették még a biológiai változatosságot is a bolygón. Mcintyre írásában a “ház” az élő űrhajó, mellyel a hősnő kvázi szimbiózisban él, de “ház” maga a hősnő teste is, melyben az elkorcsosult férfiak lakoznak. Az időutazó feleségében a “ház” a tisztás, melyre az időutazó férj a leggyakrabban visszatér feleséghez. A Halott hasonmásban a “ház” tényleges ház, valójában az egész történet az épület körül bonyolódik. A Csajoknak tere sincs, miként ideje, a teret igazából a metropoliszok zárt közösségi helyszínei adják, kávézók, butikok, repülőtéri várók – nincs zárt tér, de nyitott sem. Állandóságuk és otthonosságuk viszont döbbenetes, hiszen ezek a közösségi helyek a fejlett világban mindenütt ugyanolyanok. Az Ugrás az űrbe tere nagyjából az egész Galaxis, nincs “ház”, ahová a főhős visszatérne, még a Föld sem igazán az.

Zsámboki Mária – bár ezt az aspektust talán nem járta körül kellő alapossággal – a cselekményvonal szempontjából a szappanoperát úgy jellemezte, hogy a történetnek nincs célja, a cselekmény nem halad egy íven egy cél, megoldás felé, nem várható vég, csak befejezés, abbahagyás. A dolgok csak megtörténnek, konfliktusok keletkeznek, majd megoldódnak, a történet akárhol elkezdhető, akár nyitókonfliktus nélkül is, csak úgy. A Csodaidőkre ez a megállapítás első ránézésre nem áll, hiszen nyitókonfliktus van – háború készül, a “házon”kívül forrongnak az emberlakta világok. Viszont még a második kötet után sem tudjuk, hogy hová vezet mindez. Az mindenesetre látszik az első kötetből, hogy a történet hősei nem akarják megoldani ezt a helyzetet, sokkal inkább saját kis házon belüli problémáik foglakoztatják őket, mint a forrongó világé. A külvilág szappanoperai módon csupán betör a házba. A könyvnek nincs vége, a szerző, mint említettem, egyszerűen abbahagyta. Mondjuk úgy, ez a mű inkább pro, mint kontra érvet szolgátat ebből a szempontból, de valós megállapításokat csak a regényfolyam lezárása után tehetünk. Slonczewsky műveiben is mintha lenne nyitókonfliktus, bár az Ajtó esetén ez nem igazán egyértelmű. Cél nem igazán tűnik fel a regényben, főként nem a hősök részéről. Mindenki csak sodródik az eseményekkel, és a Valedon-Shora konfliktus tulajdonképpen úgy oldódik meg, hogy a valedoniak ráunnak… A könyvnek vége nincs, csak befejeződik. Az Elízium lányában a konfliktus sokkal egyértelműbb, de itt sem ténykedik senki túlságosan szorgalmasan a megoldásokért, a helyzetek magától simulnak ki, valós megoldást nem kapnak, a konfliktusok bármikor újra kiéleződhetnek. Az Arcocskák konfliktusa létezik, cél, és megoldás azonban nincs, a novella csupán befejeződik, a konfliktus nincs lezárva. Az időutazó feleségében sem célt, sem véget nem találunk, a zárt időciklus ezt szinte elméletileg is kizárja. A feleség még millió más epizódot is leírhatott volna ebből a zárt életbol. A Halott hasonmás már csak krimi mivolta miatt igényli és meg is valósítja a célt és a lezárt véget (a bűnügy megoldása), azonban a könyvnek van egy nem krimi olvasata is, és ebben az olvasatban az a konfliktus, melyet a halott hasonmás életébe be/visszalépés jelent, nem nyer megoldást, ez az olvasat csak durván befejeződik. A Csajokban semmiféle célt, konfliktust és megoldást nem voltam lépes találni, ugyanannyira létezik zárt vége, mint amennyire nyitókonfliktus, akár újra is kezdődhetne az elején [14]. Lukjanyenko regényében világos alapkonfliktus után világos célok (az emberiség galaxisban elfoglalt helyének megváltoztatassa) és megoldások (a geometerek megismerése és legyőzése) bukkannak föl, a cselekmény íve végén lezárást találunk, mely egyben a teljes történet lezárása felé vezető következő lépés nyitánya is.

A fentiekből elég markánsan látszik, hogy legalábbis az említett írások közül igen erős rokonságot mutatnak a szappanoperával a női szerzők írásai, míg Lukjanyenkó regénye annak tökéletes ellentéte. Megkockáztatható az a feltevés, hogy ha a szappanoperát női “műfajnak” tekintjük, akkor az ahhoz a fentiek szerint hasonló művek szintén “női” alkotások. Ha ilyenképpen elfogadjuk a női irodalom létét, mint meghatározást, akkor ezen belül, mivel az így meghatározott példa művek fele sci-fi, léteznie kell női sci-finek is [15].

Vegyük észre, hogy a fenti következtetések nem tartalmaztak semmiféle tematikai vizsgálatot, a női irodalom, és a női sci-fi meghatározása nem tematikailag történt! Ez azt jelenti, hogy a szövegeknek inherens szerkezeti tulajdonsága a nemiségük. Ahogy azt már a biológiában is megszoktuk. Az analógiát tovább vezetve akkor viszont létezniük kell “transzszexuális” műveknek is, természetesen nem a szerző személye és nemi identitása vagy a mű témája alapján, hanem a férfi-nő strukturális megoldások keveredése miatt. Nem vagyok azonban elég bátor, hogy ezt a gondolatot tovább vezessem, bár talán érdemes lenne ebből a szempontból vizsgálni a könyvsikereket…

A puding próbája az evés. Az olvasói visszhangok alapján a Csodaidők és Sloncewsky regényei sikeresebbek a női olvasók körében. McIntyre novelláját a férfi olvasók egyértelműen elutasítják. Az időutazó felesége valószínűleg egyedisége alapján mindkét nemnél sikeres, de, mint láttuk az elemzett kritériumok alapján igen nehéz megítélni a szöveg nemi identitását. Az, hogy a cselekmény szintjén a Halott hasonmás kilép a női megoldások köréből magyarázhatja sikerét a férfi olvasók között is. Ez kizárt például a Csajok esetében.

Akkor mi a helyezet a Justitiával? WARNUNG! HARD SPOILER!

Tekintsük a regényidőt! A három könyv visszatérő kezdőszituációi mindenképpen ciklikusságot jeleznek. Ciklikusságra utal az első részben a Justitiák agendája általában is: ébredés, nyomozás, hibernálás körforgása. A második könyv végén a főhős visszacsatlakozik ebbe a ciklusba, ez viszont a harmadik részben megtörik. A második rész flashbackjai erősítik az idő befagyásának illúzióját.

Regénytér szempontjából a zártság, állandóság jellemző az első könyvre, a “ház” a Ház formájában valóságosan is feltűnik, a Justitia mintha csak egy “kétes kimenetelű kirándulás”, a nyomozás végén térne vissza oda. A mintázat viszont megtörni látszik azzal, hogy megszökik a Házból. “Ház”-nak, sőt, a végső otthonnak tekinthetjük a Fészket is. A második könyvben Eda bolygó a “ház“ és ezen belül a másik “ház” a vadászkastély. Azonban Annak innen is szöknie kell – vissza a Házba. A “ház” harmadik rész elején valóságosan a Házként tűnik fel, azonban nyilvánvaló, hogy ezúttal semmiképpen sem lehetséges a visszatérés. A Justitia végleg kitör a zárt térből és az állandóságokból.

A célok, cselekményív és lezártság tekintetében tér el a regény leginkább a női irodalomtól. Az első rész szektor szintű háború kitörésének megoldandó konfliktusával indul, mely ráadásul a főhős vállaira szakad, ezen kívül krimi is, így a nyomozás külön célt, ívet és megoldást ad, ez a könyv önmagában is lezárt egész. A második rész íve és konfliktusa, a Restaurációs Háború, tulajdonképpen lezáródik a cselekmény kezdetére, bár a flashbackek miatt állandóan jelen van. Új konfliktus lép be viszont a végén a Magvető felbukkanásával, és trónkövetelővé előrelépésével. Ez a szál nyitva marad, mert a megoldás, a szökés, nem valós megoldása a helyzetnek, bár lehetőséget ad e könyv önálló egészként való lezárására. A harmadik könyv konfliktusa célja, íve, megoldása és lezárása egyértelmű és világos. An történetének elmesélésre érdemes része ott le is zárul.

A fentiek alapján a Justitia nem egészen női könyv, ha úgy vesszük, “transzszexuális“, mivel a regényidő és tér a női olvasók számára otthonos, így minden valószínűség szerint nők is szívesen és a sci-fit kísérő szokásos idegenkedés nélkül olvashatják.

Mondtunk mi mást? :-)

Szegény Doktor W. meglehetős defenzívába került egy régebbi, de most megismételt kijelentése miatt, miszerint a női szerzők szövegeiben a szexualitásnak sokkal nagyobb szerepe van, mint a férfi szerzőkében. Ugyan lehurrogták, de nagy összegben fogadnék, hogy mind mennyiségi, mind minőségi (nem irodalmi minőségre gondolok) szempontból a jó Doktornak van igaza. A női irodalomban a szexualitással foglakozó részek aránya a szövegen belül jócskán meghaladja a férfi irodalomban kiszámítható arányt. Minőségileg pedig a szexualitás jelentősebb konfliktusforrás, hajtóerő és megoldás a női szövegekben, mint a férfiakéban, gondoljunk csak a Slonczewsky szövegekre (Az a gorrilaszex a Génszimfóniában, csak azt tudnám feledni!), de még inkább a nagy klasszikus, Le Guin mátriárkánk írásaira.

Osztom a jó Doktor azon meglátását is, hogy a férfi szereplők ábrázolása a női szövegekben borzasztóan sematikus, és elnagyolt. Vagy idealisztikusan “jók” vagy idealisztikusan “rosszak” vagyunk.

Saját meglátásom, hogy legalábbis a női irodalom egyik vadhajtásában, a feminista szövegekben [7-9] a férfi egyenesen kiirtandó, kiküszöbölendő, elkorcsosítandó objektum. Ezzel ellentétben, még a legdurvábban szexista férfi szövegekben sincsenek meg a “kanok” nők nélkül. Az egyetlen kivételt tudomásom szerint Niven kzinjei jelentik, akik nőiket nemzedékek alatt szülőállat és szexuális játékszer szintjére degenerálták. A szerző azonban nem győz efölötti felháborodásának hangot adni emberi – férfi – hősei által. Ha jól meggondolom, van másik kivétel is, mégpedig éppen a Justitiában Nhao férfitársadalma. A szerző azonban itt is nem győz eléggé felháborodni a nhaói gyakorlaton… :-)

Volt régebben egy praktikus meghatározásom a női irodalomra: : a női irodalmat általában nők írják, női témákban, női közönségnek. Ezt most kiegészítem a fenti okfejtések eredményei alapján: sajátos női eszközökkel és megközelítésben a tér, idő, és cselekmény szempontjából. Érdemes lenne megvizsgálni a biztosan férfiak által írt női sikerkönyveket, hogy valójában nem transzszexuális szövegek-e.

Jegyzetek

[1] Egyéb hozzáfűznivalóm azon kívül nincs, hogy szánom azt, aki még nem élte meg a szerelem első látásra érzését. Kívánom minél többeknek, hogy megtörténjen velük!

[2] A jó irodalom-rossz irodalom, egyáltalán az irodalmi minőség meghatározása, különösen konkrét művekre alkalmazása annyi szubjektivitást, kordivatot, kontraszelekciós nyomást tartalmaz, hogy a műveket ez alapján csoportosítani – enyhén szólva könnyelműség [3]. Különösen veszélyes terep, ha a minőséget a tematika alapján ítéljük meg, a nekünk tetsző, vagy mondjuk a társadalom egésze szempontjából “hasznos” (nesze neked, olcsó pragmatizmus!) tematikát “jónak“, mást “rossznak” ítélünk.
[3] Lem valószínűleg egyszer komolyan nekifogott, hogy minőségi-irodalomelméleti szemüvegen át tekintsen a sci-fire. Meg is lett az eredménye: örökre elfordult tőle [4]. Ne ringassa senki magát abba az illúzióba, hogy 1970 óta nagyot változott a helyzet!
[4] A sors irónija, hogy mást nemigen tudott/akart írni – akkor és ott nagyjából le is zárult az életmu. A történet tanulsága, hogy nem jó túl okosnak és túl őszintének lenni egyszerre.
[5] Ez azt is jelenti, hogy bármikor újra is kezdhető.
[6] Raana Raas Az Ogfák vöröse, Csodaidők, Animus kiadó, 2007.
[7] Joan Slonczewsky Ajtó az óceánba, Metropolis Media Kiadó ,Galaktika Fantasztikus könyvek, 2007.
[8] Joan Slonczewsky Elízium lánya, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2008.
[9] Vonda McIntyre Arcocskák, Galaktika Magazin 2008. 214-215.
[10] Audrey Niffenegger Az időutazó felesége, Ulpius Kiadó, 2004.
[11] Tana Frech Halott hasonmás, General Press Kiadó, 2009.
[12] Fejős Éva Csajok, Ulpius Kiadó, 2009.
[13] Szergej Lukjanyenko Ugrás az űrbe, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2009.
[14] BASIC nyelven, miután a kezdősor elé tesszük az “1” címkét, az utolsó mondat után a nem létező felirat helyett azt lehetne írni: “GOTO 1”
[15] A nők által jegyzett fantasy írásokkal nem is foglalkoztam, pedig pl. Margaret Sandemo művei a fenti módszerrel szintén besorolhatók a női irodalomba.

17 megjegyzés:

Kánai András írta...

Szia, balfrasz!

1. Szerelem első látásra: ismerem az érzést, a feleségemet így ismertem meg, azóta is emlegeti, hogyan néztem akkor rá :-)

2. A kérdés továbbra is csak az, hogy egy ilyen fontos rend, mint a Justitiáké, mennyire védi magát tagjai hűtlensége ellen. Példa: a római katolikus egyház. Több papnak induló embert ismertem, de ők mind még a képzés (papi szeminárium) során hozták meg döntésüket a kiugrásról. Amikor valaki már elvégzi a papképzőt, általában sokkal erősebb, több évig tartó "kondícionáláson" (olvasmányok, lelkigyakorlatok, közösségi erő stb.) megy keresztül. A másik pszichológiai jelenség, hogy ők általában nem fordulnak szembe a szervezet ideológiájával, hanem hű templomjárók maradnak, csak sokkal lazább elkötelezettségi szinten (kivételt jelentenek a protestáns reformátorok). Ezek miatt éreztem én úgy, hogy Justitia tette egy nem kellően végiggondolt cselekmény, egyfajta deus ex machina.

SFinsider

sezlony írta...

A kérdés három elemre bontható, a Diagnózis és a Justitia kapcsán is:
1. Létezik-e szerelem első látásra?
2. Ha igen, képes-e ilyen mértékű kondicionálást így megsemmisíteni?
3. Ha igen, jól ábrázolt-e az a belső folyamat, ami végbemegy a személyben? (Azaz átélheti-e az az olvasó is a dolgot, aki a fentebbiek bármelyikét nem tapasztalta meg/nem hisz benne.)

Balfrász írta...

Odó ugyan megfeddett, hogy nem etikus! a szerzőnek saját művét analizálni, de a legteljesebb tisztelettel: ez faszság.
Ezt a kondicionálás kérdést egy szimpla utalással félresöpörhetném - mint tudjuk Herberttől, még a birodalmi kondicionálás is áttörhető. De ez olcsó fogás. Az a helyzet, hogy nincs itt kondicionálás, van egy regula, van egy fogadalom, de mivel ez nem vallási szervezet, ennek még ynnai visszatertó ereje sincs, mint annak idején a szerzetből való kiugrásnak (tudniillik akkor lehet visszmenni dolgozni, durván). Mivel pedig kondicionálás sincs, nincs mit áttörni. A fiygelmes olvasó talál a szövegben egy utalást, hogy ezt a többi lány is megetszi - csak ők nem leszenek szerelmesek. Ez a különbség. Ez viszont fényévnyi. A szerelem MINDIG deus ex machina. Számtalan sztori hajtóereje és vagy nyugvópontja.

Sezlony, elég baj, ha három kérdés van.
Nyilván annak, aki az ember biológia létét nem veszi figyelembe, akinek az ember holmi lélek meg gondolkodógépezet csupán annak a szerelem első látásra értelmezhetelen, nem létezik. Nekünk, többieknek, hús vér embereknek talán az egyik legnagyobb ajándék, amit a test tartogat. És így vannak ezzel a hosszú életű monogám állatfajok is...

A második kérdés megint csak nem kérdés, legalábbis az én szövegeim kapcsán, mert legfeljebb alapszintű kondicionálás van a Justitiában, és semmilyen sincs a Diagnózisban - nincs mit áttörni.

Mint az első kérdésre: aki sohasem élte át, az semmiképpen sem lesz képes elhinni, hogy létezik ez az érzés (Aki még nem élt át valódi depressziót, beteges szorongást, pánikrohamot, az nem hiszi el ezek létezését. Saját gyerekének, testvérének, szülőjének, szerelmének sem!), hogy olyan elsöprő, oylan önveszélyes lehet. Nem hiszi el, akármilyen írásművész is tálalja, akármilyen részletes belső folyamatok leírásával. Azért hiszi el legföljebb, mert a szöveg többi, általa megtapasztalt, ismert, elfogadott részét hitelesnek érzi. Ha azokat nem, akkor baszhatja a szerelem leírását akárki, nem hisznek neki.

Nem azt hiszem el Karenina Annának, hogy olyan szerelmes, a vonat alá veti magát. A reménytelenségét hiszem el. Azt hiszem el Tolsztojnak, hogy az általa megírt helyzetből Anna nem láthat más kiutat. És érdekes módon az a rengeteg leírt bötű alig foglakozik explicite Anna lelki folyamataival.

Timi írta...

Sezlonynak:
"Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleansi-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle."
(Boris Vian: Tajtékos napok)
A negyedik kérdésre sajnálattal felelem: Nem! Sajnos nem élheti át az az Olvasó, akit még nem érintett meg / tépett darabokra/ szedett ízek szét - a Szerelem.

Nem kell hinni benne, mert jön magától: ránézel, Rád nézen, mond valamit, mondasz valamit és minden hirtelen más... valamit írtam róla a blogomban, azt ide áthozom, hátha abból. Próbáld meg! De nem hiszem.:)

Timi írta...

Sezlonynak a Szerelemről:

A szerelem rácsodálkozás. Egyszerű vallomás a szépről. Én szép vagyok neked s te szép vagy nekem. Nincs itten cicoma, nincs ottan csavar. Te adod, én adom neked. A szerelem csak úgy van. Nem teremtődik, nem gondolkodik. Egyszerűen feléd hajol, s te ránézel. Nem bonyolít, hiszen oly egyszerű, hogy szótárt sem használ.

A szerelem ész nélküli vonzás és késztetés: tegyél meg képtelen dolgokat, semmiért egészen, míg el nem múlik, s mert nem múlik el soha, ezért valódi vágyódás, valódi kín, de nem akarás, sose görcsöl, nem vádol, nem int. Nincs mitől félned. Ekkor éld meg! A szerelem ritka madár.:)

Timi írta...

Balfrasz fejtegetésről jut eszembe
Tolsztoj Az ördög című elbeszélése, ahol még bonyolultabbá válik a kérdés, hiszen immár választ kellene adni arra is: vajon fontosabb-e a test kívánalma a lélek szerelménél?
Az író csavara a helyzeten, zűrzavar és káosz, nem pusztán azért, mert a művet kétféleképpen is lezárta, hanem azért, mert nem oldotta meg..
Az írónak óriási szerepe van abban, miképpen oldja meg a történetet, és nem ajánlom még valakinek, Tolsztoj trükkét bevetni!! Hát az egy kín az olvasónak... és nem bírtam lezárni magamban, hogy akkor ezzel mi legyen? Mi??

Névtelen írta...

Kikirim magamnak balfrász mester csúnyabeszédét. Velem, mégha kommentjében csak szavaimat minősíti, egy aranytollú író, bülbülbeszédű poeta doctus akkor se nemiszervezzen, mert ez még mások óriáskígyónyi ömlengésénél is fájdalmasabb.
:)
Ja, az alakváltó voltam...

Timi írta...

Tuggyuk, hogy maga vót! Aláírás nélkül is. Kössünk üzletet:
Minden bejegyegyzéshez 1-et fűzök (én ezt kibírom!! nem lesz könnyű), maga pedig:
- nem nyúl át a képernyőn
- nem teszi a megjegyzéseket
+ ezt elolvassa!
http://gadorgame.blog.hu/2009/02/05/mese_a_pasztorrol

Balfrász írta...

Ha te le mered írni, hogy "kikirim magamnak" (ősi burnót szitkozódás, annyit tesz, hogy "Virágozzék ki a nemi szerveden (bántó eufemizmus!) hetvenhét gennyes pattanás, miután az ördög hétszer jól megbuzerált!"), mér' ne írhatnám én, hogy faszság?

A legteljesebb tisztelettel.

Mer' az alakváltóknak már mindent szabad, mer' vödörbe' tudnak aludni, mi?

Timi, én nem szeretem Tolsztojt. Vén, képmutató gazember volt, bár a Karenina tényleg zseniális...

Névtelen írta...

Pironk-pironk, netszidalmazás hatására ezennel ünnepélyesen elhallgattatom magam. És egyúttal ünnepélyesen megfogadom, hogy a maesztrót többet sem pro sem kontra nem piszkatúrázom.
Uff, mondá az alakváltó...

Timi írta...

Balfrasz!
Én sem vagyok minden íróval olyan viszonyban, hogy szerelem.
Tolsztoj Az ördög című elbeszélését egyszerűen elolvastam.
Egy szigorúbb kritikus ezt így fogalmazná meg:
"Nem szerethető ez az egész, de megáll..." és akkor azért már jó úton vagyunk.

Említett Kritikusnak küldöm az alábbi dalt szerelem témakörben:
http://www.youtube.com/watch?v=nvMTnTJs4VE&feature=related

sezlony írta...

Timi, sajnos félreértetted, amit írtam. Nem mondtam, hogy nincs szerelem első látásra és azt sem, hogy nem ismerném a szerelmet.

Az írónak pedig igenis az a dolga, hogy úgy írjon, hogy abból az is megsejtsen egy érzést-jelenséget-folyamatot, aki még nem találkozott vele.

Timi írta...

Sezlony!
"1. Létezik-e szerelem első látásra?"- kérdezed.
Mire véljem ezt az érdeklődést? Úgy belelovaltam magam a témába, hogy nagyon!!

Aki nem találkozott vele, annak nem lehet ezt az életérzést átadni, még gyöngybetűkkel sem. Esztétika létezik. Olyan gyönyörűen ír az író, hogy az már.., de ezzel sem tudja visszaadni..
Márpedig az írónak nem dolga engem szerelmessé tenné! Túl nagy elvárás ez részedről is.

sezlony írta...

Timi: dehogynem lehet visszaadni, erre való a szépirodalom. Átérezheti az olvasó Ödipusz tragédiáját is, nem kell ahhoz az anyjával hálnia.

A között van némi különbség, hogy "szerelmessé tegyen" illetve "megsejtsen egy érzést-jelenséget-folyamatot". :)

Timi írta...

Sezlony!
Részben igaz. Az író egészében nem tud elmondani olyan dolgokat, melyeket Te magad élsz vagy nem éltél meg. Ilyen szempontból a rettegés sem valós, a döbbenet sem az a könyvben, mint a valóságban. A könyv fikció. Mindegyik könyv fikció a valósághoz viszonyítva.

Mai történet: levittem a kutyát a szokásos sétára, beléptem a Herbáriába vele és ott beszélgettem az eladóval, aki azt mondta, forduljak meg, de gyorsan: egy pasi állt ott és gyümölccsel próbálta magához csalni a kutyámat. Mondtam:
- Nem szabad. A kutya nem eszik gyümölcsöt. Erre:
- Nem adok neki. De mondd meg nekem, milyen érzés bombanőnek lenni? Erre az egyre felelj! MILYEN érzés? Te tudod!
Teljesen elborult a tekintete. Az eladó pedig kulcsra zárta az üzlet ajtát.
Most én ezt ide leírtam. Olvasod. De érzed-e, át tudod-e élni, amit én átéltem?

Balfrász írta...

Sezlony, az Ödipusz ide bizony nem éppen megfelelő illusztráció - a befogadó Ödipusz tragédiáját érzi át, ahgy mondtad, nem Ödipusz anyaszerelmét (+motherfucking) és apagyilkosságát. Tisztelet a kivételesen perverzeknek. ödipusz tehetetlensége, sorsnak való kiszolgáltatottsága átérezhető, mert ismerős lehet - a motherfucking nem. Még, ha a szerző akarta volna is, akkor sem. Csak annak, aki éppen ebben a cipőben jár.
Nem ködös, "de szeretem az anyámat"-ról van benne szó, hanem az "együtt háltam az anyámmal, és jólesett"-ről.
Ki akarja ezt egyáltalán átélni?

Tisztelet a kivételesen perverzeknek.

Én is kedvelem a bombanőket... Ez baj?

Timi írta...

Nem baj! Minden férfi megnézi a nőket, nem tudom, mi ebben a pláne, nem vagyok férfi.

Engem csak akkor zavar, ha én vagyok mustrálva!! És pláne ilyen formában, ahogyan ez ma történt.

Másikhoz most nem szólok hozzá, adom a lehetőséget a Többieknek!