Most tettem le a könyvet, mert féltem, hogy ha még egyszer meglátom benne leírva, hogy "franchise", soha többé nem nyitom ki.
Kínosabb ez, mint az Accelerando, mert az legalább nem magyarázott az arcomba hajolva és ordítva alapfogalmakat, nem isméltelgette folyamatosan a kettő hatványait, mint valami kabbalisztikus bűvigét, és nem verte bele az orromat minden, az író által kitalált szójátékba, melyet láthatóan a zsáner alapfogalmául szánt... (Nem lett az.)
A kor, az látszik, de nagyon. Átkozott évek!
OK. Elavultam, a világ elszaladt mellettem, de absza meg, 1992-ben, kis suttyó, Corel Draw-val dolgoztam a Balogh Tibor nyomdájában, és tudtam, hogy a retuspisztoly ideje lejárt.
Még a cím szavatossága is lejárt, már szinte a megírásakor: a meki valóban fekete-fehér képcsővel operált abban az időben, az enyém is, de a PC-ken ződ vagy narancs karakterek villogtak, ráadásul, ugyebár az alaposan, húsz oldalon keresztül elmagyarázott virtuális valóságban, de az igaziban sem, (eddig) nyoma sincsen képernyőnek. Mi a bánatért nevezne el valaki egy új, menő drogot egy elavult technológiáról...?
Gibson azelőtt tíz évvel jelentette meg a Johnny Mnemonicot (a novellát) amelyben sokkal hihetőbb VR-t ír le, anélkül, hogy a szájamba rágná...
That's a difference - engine!
Most, hogy a többi cyberpunkot is megismerem, kezd még jobban elmélyedni a tiszteletem Gibson iránt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése