Vénuszlakókrul

Konzervből élek – konzervatív vagyok...

Akkor készültem megírni ezt a bejegyzést, amikor az utolsó fejezet is megjelent (jó régen), hogy eldicsekedjem azzal, megcsináltam, kész, kiadattam egy KISREGÉNYT papíron ebben a kisregényellenes cudar világban. Igaz, részletekben, igaz, fejezetenként, de kijött, és számomra ez a legfontosabb. Remélem az olvasójának is.

Itt most olvasóra gondolok, nem a tartalomipar tartalomfogyasztójára, mert én viszont – bocs, hogy élek! – nem vagyok tartalomiparos.

Sajnos közben azt tapasztaltam, hogy a tartalomfogyasztóknak nehézséget okoz még ennek az egyszerű szövegnek a befogadása is – nyilvánvalóan: nem találkozik fogyasztói elvárásaikkal, tehát számukra nem emészthető. Gyomorfájást, hasmenést, hányingert okoz. Hát ne fogyasszák!

Nyomokban mogyoró is lehet benne…

Lehet fordulni a fogyasztóvédelemhez.

Ez a kisregény nagyon régi affér, a Justitiánál is régebbi. Az első fejezet még nyolcvanhét előtt keletkezett, a következő kettő egy-két évvel később. Az Arbeh valamikor kétezertájt. A többi frissebb. Lágyabb, jobb!

A szöveg több okból fontos nekem.

Még egyszer, itt és most, szögezzük le: nekem.

Továbbra sem érdekel a tartalomipar és tartalomszolgáltatás. Legfőképpen nem érdekelnek a tartalomfogyasztók ún. elvárásai.

Író ír – és élvezi. Olvasó olvas – és esetleg élvezi. Ami ezen fölül vagyon, az az ördögtül vagyon, és szarom rája.

A szöveget én alkotom, és ehhez – köszönöm szépen! –, nem kérek segítséget (legfeljebb utána, ha készen van, némi technikai támogatást – szakemberektől (editor, lektor, korrektor, ilyesmi), nem fogyasztóktól), az pedig sem írás közben, sem utána nem érdekel, hogy a fogyasztó mit akarna olvasni, ahelyett, amit írtam, nem érdekel, hogy szerinte mit, hogyan és mikor kellett volna beleírni vagy nem beleírni. Még egyszer, és utoljára: ha annyival jobban tudja, csinálja meg! Pofonegyszerű dolog ez: a betűket köll ismerni mindösszesen, manapság már a nyelvtani, helyesírási, központozási, stiláris szabályok ismerete sem követelmény. Sőt!

*Fogyasztók! Alkossatok remekműveket!*

Nem fogok plágiumpert akasztani a nyakatokba.

Addig is: vegye már tudomásul mindenki: az író nem az olvasóért van, hanem a szövegért.

A szövegre vonatkozó döntések a szöveg belső, inherens döntései, de ezek is az írón keresztül artikulálódnak, tehát végeredményben az író döntései.

Magyarán, ha úgy döntök, hogy kisregényt írok, mert a szövegnek (és nekem!) szerintem ez a terjedelem felel meg, akkor kisregényt írok – ennek minden következményével együtt. Ami legfőképpen azt jelenti, hogy kénytelen vagyok élni a kisregény terjedelmi korlátaival, a szöveg egyszerre koncentráltabb és szellősebb, a szereplőkre és a cselekményre fókuszál, a mellékszálakról pedig értelemszerűen kevesebb információt hordoz, mint, ha a nagyregényt választottam volna.

Ha tehát bizonyos fogyasztó nagyregény bonyolultságot kér számon a Vénuszlakókon, az terjedelmi tévedésben van, lehetetlent kér. Különös tekintettel a novellaciklus formából adódó korlátokra, itt pedig különösen a novellák kötött formájára – lásd később.

Az én döntésem, hogy a terjedelmi szabadság figyelembevételével milyen többlet információmennyiséget tartok elegendőnek a szöveg megértéséhez. Magyarán, mennyi külső magyarázatot engedek meg a narrátor szintjén (aminek E3-ban csupán az olvasó türelme szab elvi határt). Ha úgy döntök, hogy annyi elég, amennyit a hősök ismernek (mint E1-ben illik) akkor annyit adok meg, és nem érdekel a tartalomfogyasztó kíváncsisága. Az az információ ugyanis már más hősök történetéhez tartozik.

A szövegre vonatkozó döntés a szereplők toborzása is. Lehet, hogy rosszul választok, de én választok, és nem érdekel, hogy a fogyasztó inkább kiről másról, és mit szeretne olvasni.

Mellesleg: éppen az én hírhedten leírás nélküli szövegeim azok, melyek tág teret adnak a képzeletnek, tessék tovább képzelni, akinek, amit tetszik!

Ha nem megy, nem akarod, nem tudod – nem az én hibám.

De én, az író, ha részeges írekről akarok írni, akkor részeges írekről [1] írok, ha józan becsuánokról [2] akarnék írni (nem akarok), akkor józan becsuánokról írnék (nem fogok). Ha nőkről, akkor nőkről, ha férfiakról, akkor férfiakról, ha jókról, akkor jókról, ha gonoszakról, akkor gonoszakról, ha átlagemberekről, akkor átlagemberekről, ha szuperhősökről, akkor szuperhősökről (róluk se fogok). A gyengébbek kedvéért: ez azt jelenti, hogy ha írekről írok, akkor nem becsuánok a szereplők [2], ha nőkről írok, akkor nem férfiak, ha férfiakról, akkor nem nők, ha a jókról, akkor nem gonoszak, ha gonoszakról, akkor nem jók, ha pedig átlagemberekről írok, akkor nem szuperhősök szerepelnek [3].

Tudod: „igen, igen, nem, nem”.

Nem érdekelnek a modern liberális esztétika elvárásai, egalizálása, érték és igazság relativizmusa és ezeket támogató plurális megközelítése: ha mindazt végiggondolod, ami ezek következetes érvényesítésével jár, a művészet halála [4] az eredmény, mert minden kap fogni – nemhogy vajszínű, de – egy szürke árnyalatot, vagy bekenődik testfolyadékokkal és excrementumokkal. Nem kérek a modern liberális esztétika szürke hőseiből (vö. oximoron) sem az avantgárdnak álcázott, vérrel, ondóval, takonnyal és szarral felszínesen bemocskolt figuráiból, és ezekből következően a sehonnan sem jövő és sehová sem tartó cselekményekből!

Nem érdekel a politikai korrektség. Ha a hősöm előítéletes, akkor megmutatom a zelőítéleteit is, mert ő a zelőítéleteivel együtt a z, aki. És ha ez a zelőítéletet nem egyezik a valójában csak önmagukkal PC liberális, emberjogi, mittudomén véleményformálók hamis világképével, akkor nem egyezik. (Sajnos ez elsősorban nem az ő, hanem a mi bajunk!) Mindig mindenkit szívesen látok egy hétre a nappalimban, ha kíváncsi, mi is az a zelőítélet és politikailag inkorrekt létezés.

Az élettapasztalatom – sajnos mélységében folyamatosan terjed, átkozott évek! Jó volt ártatlannak lenni – a píszí ellenében dolgozik. Nem azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többségükben afféle gazdagon árnyalt jellemek lennének, akik készek és alkalmasak a változásra, sőt alig várják, hogy megváltozzanak, természetesen a liberalizmus és bolsevizmus [5] által kijelölt progresszív irányba. Azt tapasztalom, hogy aki önző gennyládának született, az önző gennyláda már másfél évesen, az marad tizenévesen, középkorában és vénemberként is, hernyóként temetik el a kukacok közé, legfeljebb önzésének és genyóságának hatóköre változik. Nem látom, hogy a nevelés oly meghatározó lenne, legfeljebb fékként vagy ösztönzőként hat, civilizációs mázt ad, mely az első karcolásra lefoszlik – aki önző gennyládának született, az úgyis hal meg, legfeljebb kénytelen közben álcázni magát, és ettől még önzőbb genyó lesz legbelül. Aki önző gennyládának született, azt nem kell szükségszerűen rettenetes gyerekkornak kitenni, hogy önző gennyláda legyen, és a legjobb gyerekkor sem javít számottevően önző gennyládaságán– a tapasztalatok szerint inkább ront.

A jókra is igaz, hogy aki jónak született, úgy is hal meg, és a jó nevelés a jóságán legfeljebb javít, a rossz pedig nem szükségszerűen ront. A született jóból természetesen könnyebb rosszat faragni – rontani mindig könnyebb, mint építeni –, de a jó attól, hogy rossz, ugyan szenvedni fog, viszont nem lesz szükségszerűen még rosszabb. [6]

Mindez az írásra vonatkoztatva: ha egy (mellék)szereplő önző gennyláda önmagában és szerepe szerint is, senki kedvéért nem fogom árnyalgatni a jellemét, gyermekkori traumákkal magyarázgatni (felmenteni) önző gennyládaságát – egyszerűen, mert a történetben nem az számít, hogyan jutott oda, ahol van, hanem az, ahogyan abban a helyzetben viselkedik. Nem próbálok rokonszenvesebbé tenni egy genyó alakot, csak azért, mert a píszí azt kívánja. Különösen nem léptetem elő főszereplővé.

Még egy dologra hívnám föl a figyelmet, ami kettő, vagyis kétféleség, amire az olvasó figyelme itt terelendő, és a Vénuszlakók esetében még forróbb aktualitású, mint a Justitiánál. Hogy ugyanis a családregény (családtörténet) nem egyenlő a szappanoperával. Mindkettőnek szabályai vannak, és aki ezekkel nincsen tisztában, az ne szájaljon szappanoperáról, mert külső szemlélő esetleg úgy találja, hogy a szájaló nem tudja, mit beszél!

Így például:

• a szappanopera idő-, cselekmény- és szereplőkezelése ciklikus: az idő nem telik, csak nyúlik, vissza-visszatér önmagába, nincsenek valódi megoldások, a cselekmény csak látszólag halad előre, valójában körben forog, a szereplők cirkulálódnak, sőt recirkulálódnak, semmi sem végleges, még a halál sem (vö. Pamela álma).
• a szappanopera helyszíne véges, többnyire egyetlen ház, esetleg még a Ewing-ok irodája Dallasban.
• etc.

De ideje visszatérni az esztétika mocsaras mezejéről (vö. lápi lidérc (vö. metán (vö. bélgáz))) a blog langyos pocsolyájába (vö. az ember melegségre vágyik, még ha az csak a sajátja is (vö. hálózsák))!

Tehát: a szöveg több okból fontos nekem.

Egyrészt megírtam benne a lányomat akkor, amikor még meg sem született (hat év a különbség a szöveg javára), és látám, hogy ez jó: Manócska nem Patricia, de lehetne.

Másrészt megágyaz két másik kisregénynek: egynek, mely régi, dédelgetett Hamlet parafrázisomnak ad keretet, és a Vénuszlakók előzménye lesz mintegy: feltűnik benne Sean, a Vénusz projekt, kiderül, ki az a Singer és ha igen, miért nem, kicsoda Varvara „Brass” Szilnova, és miért, és még sokan mások, például König. A másik pedig Patricia kalandjairól szól majd, a kaotikus, magába borult Földön, az öccse keresése közben. Afféle trash noire.

Harmadrészt a szöveg korai irodalmi kísérleteim egyike (miként a Justitia is, de ez a vonulat, mármint a kísérlet, a tartalomfogyasztók előtt úgyis jótékonyan rejtve maradt akkor is, most is).

Arról van szó, hogy ki akartam próbálni, i.) az általam múltmerülésnek nevezett nemlinearitást, vagyis azt, hogy előbb visszamegy a szöveg adott eseményhez vezető okozati láncon a gyökérig, majd az időben visszakapaszkodik az eseményhez, és megoldja a szituációt, továbbá ii.) tökéletes szimmetrikus és szoros szerkezetben összerakni a múltmerülést, vagyis az okozati lánc blokkjai azonos hosszúságúak a gyökér, mint szimmetriapont körül, végül iii.) milyen lehet tökéletesen egyforma szerkezetű novellákból regényszöveget összerakni, mert igen, bizony, egy-egy fejezet, sőt, azonos merülési szinten álló blokkjai szinte karakterszámra azonos hosszúak (ettől kezdve, ha valaki nem képes követni az időkezelést, ott beszéljünk valamiféle sekélyességről). Volt még egy olyan ravasz tervem (vö. Baldrick) iv.) is, hogy a fejezetek sorrendje is kövesse a múltmerülés időrendjét: (Idill-A Politikus-Egyedül-A vándormechanikus-A kutya-A városban-Arbeh-A földlakó-Botany Bay). De ezt már túlzásnak tartottam magam is, és hamar letettem róla. Lám jól gondoltam: ha már egyszer a tartalomfogyasztóknak egy novella megfejtése is gondot okoz, mit kezdenének egy regényszerkezetében is hasonlóan bonyolult szöveggel? Na persze az írói perverzitásnak határai nincsenek: megfordult a fejemben, hogy a szöveg teljesen feldarabolható a merülési blokkokra is, és a fejezetek nélküli szöveget raknám össze ily módon – de ennyire azért még a tartalomfogyasztókkal sem ellenszenvezem, hogy is bánnék el így a nyájassal?! (Persze a nyájas, hiszen éppen, mert nyájas, képes lenne fölfejteni a szöveget. Miért ne?)

Well, az olvasást szellemi kihívásnak tartom, ezért szeretek Nabokovot és Saramagót olvasni. Ajánlom is melegen Nabokov Adáját mindazon tartalomfogyasztók figyelmébe, akik valamikor a jövőben olvasóvá szeretnének válni, vagy legalább – egyszer, csak a hecc kedvéért – megpróbálkoznának ilyesmivel. Szerintem utána a Vénuszlakók is abszolválható lehet…

Ha pedig mindezek után gőggel vádolsz, kérlek, vedd figyelembe, hogy én, mint olvasó mindent elolvasok elvárások nélkül, Nabokovtól és Polonyáktól a kezdő fantasztikus írók novella-százainak VÉGIGolvasásáig bezárólag. Ezen kívül, mint szerkesztő, nem győzöm a kezdő írók figyelmébe ajánlani Vonnegut szabályait kitalált történetek írásához, melyek minden kétséget kizáróan szinte kizárólag az olvasó jóérzését szolgálják, és nota bene, amikor pedig írok (ez most fájt, nemde?), magam is igyekszem ezekhez a szabályokhoz igazodni.

Vagy ne vedd figyelembe – ebben is szarok a véleményedre! Hatalmas ívben, és jó magosról. Mivel, amiként már említettem, úgy egyébként kibaszottul unlak és utállak.

Így megy ez.

Lapzárta után érkezett:

Véletlenül [7] botlottam bele egy blogon a Zsoldos-Díj kapcsán, hogy a Vénuszlakók nem is sci-fi, csak azért mert Vénusz van benne, és – miként a szerző valamennyi írása – minden irodalmiságot nélkülöz.

Mindehhez lenne két kérdésem:

1. Tudja a blogszerző, hogy mi a sci-fi?
2. Tudja a blogszerző, mi az az irodalmiság, az irodalom?

Mert, bár nem merek többé definíciókra vállalkozni, de tanulni mindig szeretek…

Jegyzetek:

[1] Klisé, nem klisé, a WHO 2004-es világfelmérése szerint Európában egyedül az írek vallják be őszintén, hogy isznak, mint a gödény. Meg mi és a csehek, na jó, a lengyelek is. A skandinávok és oroszok szerény helyeken húzódnak mögöttünk (magyar, ír, cseh és lengyel) és a világelső ugandaiak (becsuánok?[2]) mögött. Egy kollégám szerint az alkoholfogyasztás Európában már genetikai szinten is rögzült – ennek nem mond ellent az alkohol dehidrogenáz kifejeződésének különböző szintje a rasszok között.

[2] E téren azért az ötvenes évek szolgáltak meglepetéssel: az egyik Országh-féle illusztrált angol-magyar szótárban a „coracle” szócikk alatt a „Kerek, ír gyékénycsónak” meghatározás szerepelt, a hozzá tartozó illusztráció pedig egy derék szerecsenyt (bizonyára becsuánt) mutatott a mondott kerek gyékénycsónakban.

[3] Természetesen az irodalom nem jelentéktelen része éppen arról szól, hogy szélsőséges körülmények között az átlagember szuperhőssé válik. Éppen ez a lényeg.

[4] Talán nem véletlen, hogy az avantgárd – elvileg – a mindenkori píszí tagadása. Sajnálatos, hogy abban az időben született, amikor a liberális polgári társadalom esztétikája a szirupos, szépelgő giccsben vélte elérni csúcspontját, így az avantgárd mellékesen a szépség tagadása is lett. Ironikus, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus is azután éppen az avantgárdban, saját tagadásában vélte meglátni azt, amit koncul vethet saját hamis művészi szabadság eszméjének. A liberalizmus manapság is az avantgárdot rántja elő a cilinderből, ha saját szabadságát kell demonstrálni, így egyrészt nem csoda, hogy a mai avantgárd meghatározó része szépen a művészeti establishment részévé vált, már egyáltalán nem élcsapat, hanem a tartalomipar lelkes kiszolgálója – önmaga utóvédje, másrészt, mivel a liberalizmus individuális szabadságeszménye valójában jogállami cafrangba öltöztetett szabadosság, az avantgárd is a szabadosság, nem a szabadság élcsapata.

[5] Mindezek gyökere természetesen a Felvilágosodás, ami nem is lenne baj, ha a Felvilágosodás etikáját – többek között – nem egy oly képmutató gennyláda alapozta volna meg, mint Rousseau.

[6] A veleszületett tulajdonságok és a körülmények által befolyásolt jellemek tekintetében (jóság illetve gennyládaság) lásd John Irwing Az árvák hercege Cartaphilus, 2011, illetve, Tereza Boucková A kakas éve, Cartaphilus, 2011.

[7] Mivel a 2012. évi Díj* odaítéléséről napokig nem kaptam (kaptunk) hivatalos értesítést, továbbá a dologról először tréfás kedvű Szélesi barátomtól értesültem (akinek, mint tudjuk volt már gonoszabb vicce is), a blogok nemolvasására nézve tett fogadalmaimat megszegve megpróbáltam utánanézni, hogy mi a helyzet. Persze csak a szokásos Zsoldos-Díj fikázást találtam, és közé vegyítve a fenti sommás kijelentéseket, ráadásul helyenként T1-es narrációval! Nice!

Fontolgatom, hogy ezt a blogot a továbbiakba én is királyi többesben írjam…

*: Azóta történt egy s más, például 2012.09.19-én megkaptuk a Díjat! Mármint Benedekkel. Köszönöm.