A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2012. szeptember 18., kedd

A bölcselet nyomorúsága 3



avagy kalandozások Obskúriában

Tulajdonképpen elég messzire kerültünk a posztmodern szociológiától, akármi is legyen az, nem igaz?
Tényleg, elég obskúrus vagyok már?
Tudod, fontolgatom, hogy állampolgárságért folyamodom Obskúriába. Sajnos egyelőre nincs papírom róla, hogy szakmailag megfelelnék – nincsen bölcsészdiplomám [1]. Sőt, nyelvi problémáim vannak. Tényleg. Egyszer egy irodalmár ismerős megjegyezte, milyen érdekes, ahogy a terminus technikus-ok nélkül (magyarán: magyarán, ködösítés nélkül, emberi nyelven) próbálok beszélni az irodalomról. Emberek! nem tudok obskúrul! Szóval egyelőre marad a locsogás – a posztmodern.

Mert sajnos erre a jókora rakás szarra is ki kell térni, mert Obskúria határait az a parttalan fecsegés [2] is segít kiterjeszteni, amit egy pár évtizede a „posztmodern” összetétellel illetnek. Annál inkább segít, mivel a maga megfoghatatlanságában, az egyenességtől, definícióktól való irtózásában a posztmodern egyszerűen elmossa a határokat. Ki kell térni rá azért is, mert a posztmodern maga is hajlamos a fejlett természettudományos eredményeket – különös tekintettel a relativitás- és kvantumelméletre – a megértés legkisebb szándéka nélkül ki- és a maga hasznára fordítani.

Több – értelmesebbnek tűnő, bár valószínűleg obskúriai lakos – gondolkodó (Richar Münch, Ronald Inglehart, Wolwgang Welsch, etc. még a „legnagyobak legnagyobbja” Foucault [3] is néhanapján) állítja, hogy a posztmodern nem is létezik: tulajdonképpen csak második, vagy reflexív, vagy szekunder esetleg transzmodernről beszélhetünk [4]. Hajlok az egyetértésre: a posztmodern a modernség folytatása más eszközökkel. Nincs menekvés. Csapataink harcban állnak… [5]
A modern – ami éppen divatos. Ez az egyetlen és valódi meghatározás: a többi csak eufemizmus, hogy a modernség (korszerűség, hogy magyarok legyünk, de persze a nyelvünk is árulkodó, köti az Időnek nevezett ebet a karóhoz) az ún. progresszióval összebetonozható legyen. Pedig, ha ragaszkodunk a progresszióhoz, nem tudunk elszámolni a retróval – ami pedig éppen divatos: modern.
A modernség tökéletesen illeszkedő ideológiája (szolgálóleánya, vö. a „siksze” sokértelmű jelentésével és plíz, felejtsd el Roth-ot, kérlek!) a tőkés társadalmaknak, hiszen ugyanúgy a folyamatos fejlődést (növekedést) isteníti, mint a tőke. És ugyanúgy, ahogy a tőke önmagát hajszolja a technológiai szingularitásba, a modernség hajszolása is szingularitásba omlik: a társadalmat alkotó egyének nem képesek lépést tartani modernitás fokozódásával (vö. nemzetközi helyzet). Az „ami éppen divatos” kifejezésben az „éppen” végtelenül kicsivé válik (szingularitás), már nincsen mivel lépést tartani, mert a divatos már születése pillanatában avéttá válik. Hát ez a végső modernség, a modern 2.0, és az erre adott válaszreakció az, amit tévesen posztmodernnek neveznek. Tévesen, mert nem poszt, nem transz (nincs ez a modern semmi után, nem akar ez a modern sehova se menni, pláne nem át valamibe, köszöni szépen, nagyon jól elvan itt a tőkés termelési módban, csak annak megszűnésével tűnik el maga is [6]), hanem végső modernség: a kellős közepe. Remélem, most már hamar túl leszünk rajta.

Amit a posztmodern – jobb híján azért maradjunk ennél a jelölésnél, annál is inkább, mert cúnya szitokszó, és én gyerekesen szeretek cúnya, cúnya szavakat mondani, mint például: liberális – elhagyott a modernségből, az a haladás eszméje. Mivel azonban a modernségnek nagyjából ez volt az egyetlen pozitívnak mondható tulajdonsága [7], könnyű belátni, hogy innentől csak egyetlen út maradt, a tagadás, a destrukció. [8] Ez a destrukció a művészetek területén is számos áldozatot szedett, de ki törődik azzal, hogy egyik ripacs, bohóc, csepürágó, piktor vagy képfaragó legyakja a másikat a posztmodern bunkósbotjával? (Ez itt az irónia helye!) Azonban, amióta a tudomány is kezd poszmodernné válni, a destrukciónak kiütköznek az egész társadalomra nézve pusztító hatásai. Egyelőre csak annyi látszik, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes fiatalok kénytelenek elhagyni a tudományt, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes kutatások nem finanszírozhatók miközben a pimasz hülyeség kaszál. De néhány évtizeden belül ennek a termelőerők hanyatlásában látjuk majd kárát.
Én szóltam.

És van még valami!
A posztmodern virága (vö. vadhajtás, illetve tök). 
A legkényelmesebb lenne a nagy farfúróra, Platónra kenni, de talán nem ilyen egyszerű. Arról lenne szó, hogy az idealizmus felütötte a fejét a tudományban. Ez első hallásra hülyén hangzik, de nem az.
Én is azt hittem, no.
De utána olvastam.
Fölütötte.
Nohát! Jellemző a homokba dugott fejemre (én nem szoktam felütni), hogy mielőtt megvettem volna azt a könyvet, ami ezt az obskúrus bejegyzés sorozatot kiváltotta belőlem, naivan (no, jó: ostobán) úgy képzeltem, hogy a tudomány csakis a racionalitás talaján állhat. Vagyis tudomány egyenlő racionalitás.
Persze Pete Laci barátom „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény” bon mot-ja már évekkel ezelőtt kinyithatta vóna a szememet, de nem.
Van ez így.
Nehezen nyílik. Csipás (vö kismacska).
Bíztam a tudományban. A tudományomban. Abban, hogy ha ilyen és ilyen térfogatarányban összeöntöm ennek és ennek az enzimnek ilyen és ilyen aktív koncentrációjú, ilyen és ilyen pH-jú és ionmilliőjű vizes oldatát ezzel és ezzel a szubsztrátjának ilyen és ilyen koncentrációjú oldatával, akkor éppen ekkora optikai jelet olvasok le a fotométeren.
Ja.
Baszhatom a tudományom!
Nem mintha az optikai jel nem lenne akkora, de…
Azt mondják, mégsem. Nem a valóságot látom. Egy konstrukciót, amit az érzékszerveimen át az agyamba jutó észleletekből rakok össze. Nincs valóság. Illetve amúgy biztos van, de számomra, számodra megismerhetetlen.
Csak a konstrukciójával birkózunk…
Azt mondják.

Lófaszt! Mondom én. Vagy inkább stílusosabban: bikacsököt, oszt’ jól fejbe somni a sok idealista barmát, abból konstruáljanak valamit a szédelgő fejikben!
Bocs. Elgaloppíroztam magam…

Szóval a posztmodernből kinőtte magát ez a konstrukcionizmus vagy konstruktivizmus [10] – Ott ette vóna meg a fene, akárhogy is híjják! –, előbb, mint ismeretelmélet, később, mint egész kibaszott filozófia.
Ami – önmagában – nem baj.
Mindenki úgy ismerkedik, ahogy tud, abban hisz, amiben akar és tud, olyan nyakatekerten magyarázza önmaga helyét a világban, vagy a világ helyét önmagában, ahogy akarja (vö. teknős hátán elefántok, vagy ennek a Plátónnak a kéjbarlangja, öncenzúra). Ezen filozófia végkövetkeztetése a relativizmus (nem keverendő össze a relativitással) mindenhatósága és az igazság (valóság) mindenestül való elvetése.
Értelemszerű, hogy az ebből kinövő „tudomány” semmiben sem kötődik a valósághoz, az igazsághoz, különösen a tudományos igazsághoz. Így aztán ez az újfajta, idealista tudomány nem kényszerül a realista tudomány eszközrendszerével és szabályrendszerében élni, sőt megveti, alacsonyabb rendűnek tételezi azokat. Olyas gondolati képletek nőhetik ki magukat tudománnyá (vö. penészgomba), amiket csupán azon az alapon lehet annak nevezni, hogy a valóság csak konstrukció, nem létezik, így minden modellje ugyanolyan jó…
Persze a valóság ilyen-olyan, valóságos vagy virtuális bikacsök formájában mindig bepofátlankodik a képbe: ilyenkor nagyvonalúan nem vesznek róla tudomást. Például a lányom, aki most kezdte a pszichológia szakot valamelyik egyetemen, azt mondja, tanárai bejelentették, hogy az etológia nem része az oktatásnak. Nincs is etológia oktatás.
Minek?
Az emberfaj nem sárkányfog vetemény, elvtársak! Nehogy má!
Angyalok vagyunk.
Az ember tiszta spiritusz, teste nincsen a csórikámnak… Ezért tántorog éjfél körül annyi derék, délceg bölcsész a pesti utcákon. A spiritusz miatt…
De tántorogjunk vissza ide a végére!
E bejegyzésömleny kiindulópontja, a poszmodern szociológiáról szerkesztett kötet bőségesen kifejti, milyen fasza dolog is a kontrukcionista szociológia.

Körbe értünk, sehová se jutottunk, mégis ott vagyunk Obskúriában.

Nyugi, a vége (a körnek nincs is, absza meg!) vidámabb lesz. Vagy nem.
De neked mindegy – poszmodern vagy, neked minden relatív – és röhejes. Vagy nem.

(folyt köv.)

Jegyzetek:

[1] Kicsi lányom négy évvel ezelőtt, amikor elkezdte a humán szakos gimit, a következő definícióját adta a bölcsészségnek: „Tudod, apa, majd latinul koldulhatok…”
[2] A fecsegés szót fogd fel tágabb értelemben zajként, és a posztmodern ilyen megközelítését máris alkalmazhatod bármilyen művészeti formára. Létezik vizuális és textuális zaj is!
[3] Na, tessék! Elértem Obskúria határát: tekintélyekre hivatkozom.
[4] Ugye milyen ismerős? Ugyanígy mérgezik a sci-fi tematikát a különböző poszt-, transz-, szuper-, űber- és egyéb humánok…
[5] Sajnos ez a harc a végső és nem árt összefogni, mert az ellen számos, az ember viszont csak maroknyi szövetségesre talál az obskúrok ragacsos hálójának szétszaggatásban (vö. az Est, a nagy barna pók, de még inkább Esti, a nagy bordó kötet) és a császár szaros ülepére mutogatásban. Posztmodern, mint jelenség és az általa/nevében/vele (vö. furkósbot) okozott károk és érdemtelenül bezsebelt pénzek/hírnevek külön bejegyzést érnek. Csak az együtt dübörgés kedvéért: e bejegyzés írása közben utánaolvastam ennek-annak, és nem kis kárörömmel tapasztaltam, hogy az ezredfordulón nem kisebb név, mint Richard Dawkins írt cikket a Nature-be a posztmodern tudósok kártételei ellenében. [3] Igyekezz beszerezni Sokal prof. könyvét is. Hisz magyarul is megjelent.
[6] A kommunizmusban értelmét veszti minden, amire a modern támaszkodik, mivel a kommunista társadalmat ésszerűen gondolkodó emberek alkotják majd – nem lehet másképpen. Ez szarul hangzik.
[7] Senki sem állította, hogy a haladás eszméje önmagában és egészében szükségszerűen pozitív. Ezt csak ráfogták, akiknek zsebbe vágó érdeke, hogy a tőke szüntelen növekedése – melyet igen könnyű összekeverni a haladással [8] – most és mindörökké pozitív színben tűnjön föl. A keserű igazság, hogy a haladás eszméjére a bolsik is rácuppantak, de ha belegondolsz, hogy a bolsevizmus csupán a kapitalizmus folytatása más eszközökkel, ezen sem csodálkozhatsz. Nem voltak ezzel másképp a nácik vagy a fasiszták (vö. futurizmus) sem. Az ún. haladás nevében nagyságrendekkel több embert pusztítottunk el, mint mondjuk a vallásháborúk elpusztítottak. Ezért haladás.
[8] Miként az ábrázoló művészetekben a jellem változását a jellemfejlődéssel.
[9] A másik, a rokonszenves út, a parttalan röhögés az egészen. A posztmodern számtalanszor és minden helyen igyekszik kidomborítani ezt a vonását, de ne higgyünk neki! Ha valaki azt állítja, hogy röhög az egészen ÉS közben azokból él, sőt aratja a dicsőséget fölöttük, akiket kiröhög, az a legcinikusabb élősködő [vö. Dawkins és Sokal lepellerántása]. Derrida dekonstrukcióját és obskruntizmusát felfoghatnád mélyen humoros társadalombírálatnak, ha nem élt volna meg belőle oly kiválóan, és nem venné oly komolyan a tudományát.
[10] Ezek a jó emberek annyira rettegnek a realitástól, hogy el se nagyon merik dönteni, hogy mi is a neve annak, amiről oly lelkesen fecsegnek. Mondjuk a konstruk-cionizmus ölég veszedelmesen hangzék…

2 megjegyzés:

L. N. Peters írta...

Folytasd, jó, bár nem mondhatom, hogy mindenütt értem...

balfrasz írta...

Hajrá, Tanár Úr!
Elérődött a célom, obskúr vagyok.
Ha tényleg nem érted néhol...
Én igazból seholse... :-)