Irodalmi lapot szerkeszteni Alsó Merániában, az egzotikus, ámde nagyon is kiszámítható alsómerán néplélek hazájában, többféle kockázatot rejt. A grafomán, világesze alsómerán ugyanis nem tűri az elutasítást. Ez érthető: civilizálatlan pusztai szittyaszármazék lévén, aki évszázadok óta nyög a meráni* kontraszelekció nyomasztó súlya alatt, hiányoznak belőle azok az reflexek, melyek szerencsésebb nemzetek fiaiban és lányaiban a kritikát fejlődésbe képesek fordítani, azaz képessé teszik a tanulásra. Jó értelemben vett önbizalom kérdése ez, mely tisztában van önmaga értékeivel, ugyanakkor kételkedik is azokban, javulni kíván. Az alsómerán grafomán az önbizalmat önhittséggel pótolja, mely aztán könnyedén átcsap a tévedhetelen, hibátlan géniusz pózába, aki nem szorul fejlődésre.
Well, szerencsém volt, az ÚG számainak szerkesztése közben csak két efféle alakba botlottam. minden számnál egy-egybe, így statisztikailag az ily egyedek aránya nagy valószínűséggel 1/28, vagyis 3,5 %. Ami nem is olyan sok – lehet, hogy igaztalan vagyok az alsómerán grafománokkal?
De hadd legyek, ha már a 3,5% is az velem, azt állítván, hogy a "haveroknak" kedveztem.
A Terra szerkesztőjeként nem is igen érdekelne az ügy, úgy vagyok vele, mint Julia Roberts a Micsoda nő!-ben: abban a szituációban – mint szabadonfutó kurva – az ilyet úgy hajtom el a halál vérvörös faszára, hogy attól koldul. ÚG szerkesztőként – úrinőként – más a helyzet. Az Antológiának előbb bizonyítani kell, legalább öt számon keresztül folyamatosan, mielőtt az a bizonyos vérvörös szerszám operatív használatba vehető lesz. Dolgozom rajta.
Például éppen ezért is találtam ki azt a félobjektív értékelési rendszert, az Irodalmi Teret, amely az ÚG honlapon megtalálható. Magyarázattal és a valós pontokkal. A módszer lehet, hogy alapjaiban rossz, mindenesetre első alkalommal, valós zsűrivel versenyeztetve, igen jó egyezést hozott. Azóta pedig csak finomítottam rajta. Természetesen a táblázatban NINCSENEK azok, akiknek a közlését elutasítottam, így a fröcsögő 3,5 %** sohasem fogja megismerni teljesítményét. Azt nem hiszem, hogy művét önmaga objektíven képes lenne beilleszteni a táblázatba – hiszen ebből az emberfajtából éppen az objektivitás hiányzik. A többieknek viszont talán hasznos ez a fajta értékelés. És remélem hasznos lesz a későbbi pályázóknak is, akik kész művük beküldése előtt megpróbálják elhelyezni azt az Irodalmi Térben. (Ennek sebezhető pontja az eredetiség megítélése lehet: a kezdők általában koruknál fogva kezdők, és egyszerűen nem ismerik a zsáner kellően nagy szeletét ahhoz, hogy ötletük/stílusuk eredetiségét számba vehessék.)
Még egy röpke kitérő az ún. haverokra: az ÚG szerkesztése előtt három szerzőt ismertem, közülük is csak kettőt személyesen, igaz velük többször is találkoztam. Nem is került bele egyikük a 14. számba! (Warning! Irónia.) A 13. szám után ez a szám tízre emelkedett – hál' Istennek! (És június 17-e után, remélem, jelentősen nőni fog.) –, négy személlyel közülük egyetlen alkalommal, a bemutatón még találkoztunk is. Valójában az történik – és ezt a 3,5% minden bizonnyal felfogni is képtelen, nemhogy elfogadni –, hogy vannak emberek, akik változatlan minőségben jól teljesítenek az én szempontjaim szerint. Magyarán: jól írnak. Napra kikötve, víz nélkül és trapézon is, így lusta ember lévén megbízom bennük (ismeretlenül is), tudván, hogy számíthatok a teljesítményükre és a színvonalukra.
Viszont szerkesztői munkásságom révén (At last, here we go, the risk!) – a 3,5%-nál legalábbis – írói munkásságom a pöcegödörben landol – ezt viszont stílszerűen tiszta szívvel leszarom.
És most, amit már régóta készülök megírni: a szerkesztői munka során leszűrődő egyéb vaskos tanulságok. Itt most az első fejezete e hatalmas, enciklopédikus műnek! (Warning! Irónia.)
Ha ismertelen szerző írását veszed a kezedbe, két dolog árulja el, hogy nagy valószínűséggel kezdő íróval kerültél szembe. Az egyik, hogy a narráció egyes szám első személy, múlt idejű. A másik, hogy az írás hangvétele szatírikus, parodisztikus, jaj!, humoros (próbál lenni). Ha a kettő együtt fordul elő, akkor 99%-ig biztos lehetsz a szerző azonosításában.
Az első ismérv mélyebb és hosszadalmasabb analízist kíván és érdemel. Most a paródiáról, a szatíráról és a fantasztikumban elfoglalt helyükről szólok, mert például az ÚG 14. esetében a beérkezett írások fele ilyen volt, végül a közöltek 3/8-a paródia.
Bár a kezdők ismérve, nagyon sok befutott, profi író él a paródia és a szatíra lehetőségeivel, van aki mással nem is igen (Dévényi, Harri Harrison). Ki jobban, ki rosszabbul használja: egy biztos, még ha jól is, egy idő után modorosság és unalom lesz belőle, ha kizárólagos irodalmi eszközzé válik. Három Acélpatkány kisregényt egymás után elolvasni több, mint fárasztó. A direkt , folyamatos humor leginkább csak kikapcsolódásra való, míg nem humorosnak szánt szövegben a megfelelő helyen életmentő lehet.
A humorral szemben alapkövetelmény, hogy "jó" legyen. A rossz viccnél kevés szánalmasabb dolog létezik.*** A jó humornak viszont megdöbbentően sok árnyalata lehetséges, Banks szinte észrevehetetlen iróniájától, Adams és Gaiman fanyar intellektuális humorán és Niven és Szathmáry durvább iróniáján keresztül Harrison vagy Dévényi explicit, közönségesebb viccelődéséig. És ezzel el is jutottunk a college humornak nevezett stílusig, mely viszont általában a kezdők sajátja (És Strossé, Neil Stephensoné és általában törvényszerűen a cyberpunk szerzőké, respect Gibsonnak, hogy neki viszont nem). Ez a humor általában összekacsintós, belterjes és éppen emiatt veszélyes a szerzőjére. Barátai, akik benne, vele élnek, nyilván ellenállhataltannak találják. Idegen olvasó többnyire nagyképűnek, fontoskodónak, unalmasnak és bosszantónak. És általában kevéssé eredetinek.
Az irodalmi humorban ugyanis az eredetiség is követelmény. Nem elég elmondani az ezerszer halott viccet, vagy újjal kell előállni, vagy a régit kell eredeti módon tálalni., vagy a kettő teszőleges arányú kombinációját előadni. Meg kell gondolni minden kezdő szerzőnek, hogy versenybe akar- és tud-e szállni a humoros sci-fi legjobbjaival, vagy ezredik epigonként tündököl (akár öntudatlanul is).
Létezik más veszélye is a humoros stílusnak. A humor könnyen paródiává vált, a paródia esetében pedig neház meghúzni a téma, karakter, stílus vagy nyelvi paródia és zsánerparódia közötti határvonalat. Mint a fantasztikum rajongóját igencsak bosszantanak és untatnak azok a szörnyszülöttek, melyek végül önmaguk paródiájába fordulnak, rongálva egyúttal a fantasztikum egész megítélését is, a komolytalanság és/vagy a nevetségesség bélyegét aggatva rá.
A humoros írás könnyű útnak látszik, könnyű sikert ígér, elvégre a poénjainkon fetreng az egész baráti társaság, és – sajnos be kell vallani – a fantasztikum temérdek szemete csábító, könnyű célpontot kínál a parodizálásra.
Azt tanácsolom tehát a kezdő írónak, hogy mielőtt úgy dönt, humoros írásra adja a fejét, gondolja át a következőket:
Jegyzetek:
* Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bánk Bán totális fikció: a merániak itt maradtak, beépültek az uralkodó osztályba, és azóta szívják Alsó Meránia vérét...
** Azóta megtudtam, hogy a 3,5% az ÚG alapító főszerkesztőjével, Ambrus Attilával is összezördült hasonló alapon. Hát igen. A kamaszkor után már kevesen képesek a változásra.
*** A rosszul elmondott jó vicc, vagy a poéngyilkosság****.
**** Egyesek ezt tökélyre viszik. Az egész Nemzeti Lovarda például úgy mesélte(meséli?) a cigány vak lováról szóló viccet, hogy "Nem vak ez a ló, bátor!" Vagy az "Egyszerűen lerókáztam." poén, melyet így is hallani: "Egyszerűen rókának neveztem". A legragyogóbb gyöngyszem pedig a Jörgen Morgen dán váltóőrről szóló poén, akinek, mint tudjuk, a hathúszas Koppenhága-Malmő expressz tőből levágja mindkét lábát. A poéngyilkos változatban Morgen azt kiáltja a vonat után: "Lófasz a seggedbe!"
Well, szerencsém volt, az ÚG számainak szerkesztése közben csak két efféle alakba botlottam. minden számnál egy-egybe, így statisztikailag az ily egyedek aránya nagy valószínűséggel 1/28, vagyis 3,5 %. Ami nem is olyan sok – lehet, hogy igaztalan vagyok az alsómerán grafománokkal?
De hadd legyek, ha már a 3,5% is az velem, azt állítván, hogy a "haveroknak" kedveztem.
A Terra szerkesztőjeként nem is igen érdekelne az ügy, úgy vagyok vele, mint Julia Roberts a Micsoda nő!-ben: abban a szituációban – mint szabadonfutó kurva – az ilyet úgy hajtom el a halál vérvörös faszára, hogy attól koldul. ÚG szerkesztőként – úrinőként – más a helyzet. Az Antológiának előbb bizonyítani kell, legalább öt számon keresztül folyamatosan, mielőtt az a bizonyos vérvörös szerszám operatív használatba vehető lesz. Dolgozom rajta.
Például éppen ezért is találtam ki azt a félobjektív értékelési rendszert, az Irodalmi Teret, amely az ÚG honlapon megtalálható. Magyarázattal és a valós pontokkal. A módszer lehet, hogy alapjaiban rossz, mindenesetre első alkalommal, valós zsűrivel versenyeztetve, igen jó egyezést hozott. Azóta pedig csak finomítottam rajta. Természetesen a táblázatban NINCSENEK azok, akiknek a közlését elutasítottam, így a fröcsögő 3,5 %** sohasem fogja megismerni teljesítményét. Azt nem hiszem, hogy művét önmaga objektíven képes lenne beilleszteni a táblázatba – hiszen ebből az emberfajtából éppen az objektivitás hiányzik. A többieknek viszont talán hasznos ez a fajta értékelés. És remélem hasznos lesz a későbbi pályázóknak is, akik kész művük beküldése előtt megpróbálják elhelyezni azt az Irodalmi Térben. (Ennek sebezhető pontja az eredetiség megítélése lehet: a kezdők általában koruknál fogva kezdők, és egyszerűen nem ismerik a zsáner kellően nagy szeletét ahhoz, hogy ötletük/stílusuk eredetiségét számba vehessék.)
Még egy röpke kitérő az ún. haverokra: az ÚG szerkesztése előtt három szerzőt ismertem, közülük is csak kettőt személyesen, igaz velük többször is találkoztam. Nem is került bele egyikük a 14. számba! (Warning! Irónia.) A 13. szám után ez a szám tízre emelkedett – hál' Istennek! (És június 17-e után, remélem, jelentősen nőni fog.) –, négy személlyel közülük egyetlen alkalommal, a bemutatón még találkoztunk is. Valójában az történik – és ezt a 3,5% minden bizonnyal felfogni is képtelen, nemhogy elfogadni –, hogy vannak emberek, akik változatlan minőségben jól teljesítenek az én szempontjaim szerint. Magyarán: jól írnak. Napra kikötve, víz nélkül és trapézon is, így lusta ember lévén megbízom bennük (ismeretlenül is), tudván, hogy számíthatok a teljesítményükre és a színvonalukra.
Viszont szerkesztői munkásságom révén (At last, here we go, the risk!) – a 3,5%-nál legalábbis – írói munkásságom a pöcegödörben landol – ezt viszont stílszerűen tiszta szívvel leszarom.
És most, amit már régóta készülök megírni: a szerkesztői munka során leszűrődő egyéb vaskos tanulságok. Itt most az első fejezete e hatalmas, enciklopédikus műnek! (Warning! Irónia.)
Ha ismertelen szerző írását veszed a kezedbe, két dolog árulja el, hogy nagy valószínűséggel kezdő íróval kerültél szembe. Az egyik, hogy a narráció egyes szám első személy, múlt idejű. A másik, hogy az írás hangvétele szatírikus, parodisztikus, jaj!, humoros (próbál lenni). Ha a kettő együtt fordul elő, akkor 99%-ig biztos lehetsz a szerző azonosításában.
Az első ismérv mélyebb és hosszadalmasabb analízist kíván és érdemel. Most a paródiáról, a szatíráról és a fantasztikumban elfoglalt helyükről szólok, mert például az ÚG 14. esetében a beérkezett írások fele ilyen volt, végül a közöltek 3/8-a paródia.
Bár a kezdők ismérve, nagyon sok befutott, profi író él a paródia és a szatíra lehetőségeivel, van aki mással nem is igen (Dévényi, Harri Harrison). Ki jobban, ki rosszabbul használja: egy biztos, még ha jól is, egy idő után modorosság és unalom lesz belőle, ha kizárólagos irodalmi eszközzé válik. Három Acélpatkány kisregényt egymás után elolvasni több, mint fárasztó. A direkt , folyamatos humor leginkább csak kikapcsolódásra való, míg nem humorosnak szánt szövegben a megfelelő helyen életmentő lehet.
A humorral szemben alapkövetelmény, hogy "jó" legyen. A rossz viccnél kevés szánalmasabb dolog létezik.*** A jó humornak viszont megdöbbentően sok árnyalata lehetséges, Banks szinte észrevehetetlen iróniájától, Adams és Gaiman fanyar intellektuális humorán és Niven és Szathmáry durvább iróniáján keresztül Harrison vagy Dévényi explicit, közönségesebb viccelődéséig. És ezzel el is jutottunk a college humornak nevezett stílusig, mely viszont általában a kezdők sajátja (És Strossé, Neil Stephensoné és általában törvényszerűen a cyberpunk szerzőké, respect Gibsonnak, hogy neki viszont nem). Ez a humor általában összekacsintós, belterjes és éppen emiatt veszélyes a szerzőjére. Barátai, akik benne, vele élnek, nyilván ellenállhataltannak találják. Idegen olvasó többnyire nagyképűnek, fontoskodónak, unalmasnak és bosszantónak. És általában kevéssé eredetinek.
Az irodalmi humorban ugyanis az eredetiség is követelmény. Nem elég elmondani az ezerszer halott viccet, vagy újjal kell előállni, vagy a régit kell eredeti módon tálalni., vagy a kettő teszőleges arányú kombinációját előadni. Meg kell gondolni minden kezdő szerzőnek, hogy versenybe akar- és tud-e szállni a humoros sci-fi legjobbjaival, vagy ezredik epigonként tündököl (akár öntudatlanul is).
Létezik más veszélye is a humoros stílusnak. A humor könnyen paródiává vált, a paródia esetében pedig neház meghúzni a téma, karakter, stílus vagy nyelvi paródia és zsánerparódia közötti határvonalat. Mint a fantasztikum rajongóját igencsak bosszantanak és untatnak azok a szörnyszülöttek, melyek végül önmaguk paródiájába fordulnak, rongálva egyúttal a fantasztikum egész megítélését is, a komolytalanság és/vagy a nevetségesség bélyegét aggatva rá.
A humoros írás könnyű útnak látszik, könnyű sikert ígér, elvégre a poénjainkon fetreng az egész baráti társaság, és – sajnos be kell vallani – a fantasztikum temérdek szemete csábító, könnyű célpontot kínál a parodizálásra.
Azt tanácsolom tehát a kezdő írónak, hogy mielőtt úgy dönt, humoros írásra adja a fejét, gondolja át a következőket:
- Nem mindenki alkalmas jó paródia írására, bár sokan hiszik ezt magukról
- Még ha alkalmas is az illető, olyan elődök árnyékában kell megtennie, mint Karinthy, Rejtő, Örkény, Dévényi Tibor, vagy a külföldiek közül Harri Harrison
- Olyan kortársak mellett kell megjelennie, mint Szélesi Sándor, Lovas Lajos vagy I.M. Brod
- Az olvasók általában visszatetszéssel fogadják a nagy elődök vagy élő kortársak utánzási kísérleteit – eredeti paródiastílust kell kialakítani
- A témaparódia sok csapdát rejt, a zsánerparódiát a sci-fi fanatikusok (mint például én) igen nagy nehezteléssel fogadják, a zsáner elleni támadásnak veszik
- Minden más kezdő is ezt csinálja
Jegyzetek:
* Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bánk Bán totális fikció: a merániak itt maradtak, beépültek az uralkodó osztályba, és azóta szívják Alsó Meránia vérét...
** Azóta megtudtam, hogy a 3,5% az ÚG alapító főszerkesztőjével, Ambrus Attilával is összezördült hasonló alapon. Hát igen. A kamaszkor után már kevesen képesek a változásra.
*** A rosszul elmondott jó vicc, vagy a poéngyilkosság****.
**** Egyesek ezt tökélyre viszik. Az egész Nemzeti Lovarda például úgy mesélte(meséli?) a cigány vak lováról szóló viccet, hogy "Nem vak ez a ló, bátor!" Vagy az "Egyszerűen lerókáztam." poén, melyet így is hallani: "Egyszerűen rókának neveztem". A legragyogóbb gyöngyszem pedig a Jörgen Morgen dán váltóőrről szóló poén, akinek, mint tudjuk, a hathúszas Koppenhága-Malmő expressz tőből levágja mindkét lábát. A poéngyilkos változatban Morgen azt kiáltja a vonat után: "Lófasz a seggedbe!"
9 megjegyzés:
Élhetetlen, buta, tohonya ember vagyok, azt gondoltam, menthetetlen.
Erre kiderül (végre), hogy mégis van egyetlen jó tulajdonságom: nem írok!
csz
Muhahaaa
Mi ez a Harri Harrisonozás? Mata Harri?
(Hehehe, na ezért nem írok humoros írásokat.)
Csz!
Nekem sincs olyan sok jó tulajdonságom és mégis reklámozom!!:))) Ehhöz mit szólunk?
1. élhetetlen; 2. buta; 3. tohonya; 4. menthetetlen; 5. nem ír;
Még 2 tulajdonságot kérek!:)
Blogtársamat szeretettel meghívom egy játékra, íme a feltételek:
http://timi3.blogspot.com/2009/06/ember-lenni-minden-korulmenyben.html
Egyúttal meghívtam Csz-t és hívom Andrist is!
Megjegyzés: Az én blogomba nem lehet írni, csak ide, de ide nyugodtan lehet.:) Köszönöm!
A témával kapcsolatban, mármint a paródia formáival. Én az újságírókra startoltam, mert nekem egyszer azt mondta valaki:
"NE kritizáljon itten, írjon jobbat!" Azóta csinálom, ha úgy van kedvem.
Decemberben az Indexen Mogyorósi elindított egy cikksorozatot miképpen legyen olcsóbb a Karácsonyunk. Kevés ötlete volt, inkább erőltetett, én pedig úgy döntöttem, a harmadikat inkább megírom magam. Elküldtem neki, mire fölháborodott, hogy az írásért ő kapja a pénzt!:)
Akkor tessenek írni! Mert ami ott megy az kritikán aluli. (Amit én írtam, azt belerakom majd a blogomba és el lehet olvasni, össze lehet vetni az indexes próbálkozással.)
Összegezve: Nem akarom elvenni mások kenyerét, írni is ritkán írok, tőlem nem kell félni...mert egy Főmunkatárs, amikor találkoztam vele és számonkértem a mondandóját, kijelentette: Félt tőlem! Kérdem én: saját színvonalától nem fél? Ha béka feneke alatt van? Ha úszómellény kell hozzá?
+ van egy író. Maros András. Nem megy ki a fejemből: ő mitől író? Csak mert nem analfabéta? Attól író?
Még kettő:
6. szeretem a szójátékon alapuló humort és
7. a halászlét friss kenyérrel
:-)
csz
CsZ!
Abban még nem gondókodott, hogy öreg napjaira kis ház, kerttel és egy olyan fával az udvaron, aminek fele körte és fele alma? Mert van ilyen! És akkor én írnék szójátékon alapuló humort.:)
Köszönöm a játékhoz való csatlakozást!
Timi!
Nem kertelek. :-)
Nincsenek fajsúlyosabb vágyaim, szeretnék
szántani
hat ökröt hajtani
szeretném
a homokórát megállítani
ilyenek...
csz
CsZ!
Én sem ragaszkodom hozzá annyira! Túl macerás a kertészkedés, pedig először jó ötletnek tűnt, hogy akkor belőlem legyen kertÉSZ… Hanem: küldtem ám a felsorolt megnyerő tulajdonságok miatt egy dalt is! Előtte, mint értesültem innen, hogy Záray Márta az etalon. Máskor majd lesben állok, mi az óhajtás! Nem tudtam, hogy odaát annyi romantika van.:)
(Zárójelben: ha kicsit kihúznánk magunkat, lenne önbizalom bennünk, értem alatta, hát tudnánk mi ketten írni, ha akarnánk! Nem azért mondnom, mintha forszíroznám. Csak. Lehet azt sejteni, mi lakozik az emberben?)
Megjegyzés küldése