Some Risk

Irodalmi lapot szerkeszteni Alsó Merániában, az egzotikus, ámde nagyon is kiszámítható alsómerán néplélek hazájában, többféle kockázatot rejt. A grafomán, világesze alsómerán ugyanis nem tűri az elutasítást. Ez érthető: civilizálatlan pusztai szittyaszármazék lévén, aki évszázadok óta nyög a meráni* kontraszelekció nyomasztó súlya alatt, hiányoznak belőle azok az reflexek, melyek szerencsésebb nemzetek fiaiban és lányaiban a kritikát fejlődésbe képesek fordítani, azaz képessé teszik a tanulásra. Jó értelemben vett önbizalom kérdése ez, mely tisztában van önmaga értékeivel, ugyanakkor kételkedik is azokban, javulni kíván. Az alsómerán grafomán az önbizalmat önhittséggel pótolja, mely aztán könnyedén átcsap a tévedhetelen, hibátlan géniusz pózába, aki nem szorul fejlődésre.

Well, szerencsém volt, az ÚG számainak szerkesztése közben csak két efféle alakba botlottam. minden számnál egy-egybe, így statisztikailag az ily egyedek aránya nagy valószínűséggel 1/28, vagyis 3,5 %. Ami nem is olyan sok – lehet, hogy igaztalan vagyok az alsómerán grafománokkal?

De hadd legyek, ha már a 3,5% is az velem, azt állítván, hogy a "haveroknak" kedveztem.

A Terra szerkesztőjeként nem is igen érdekelne az ügy, úgy vagyok vele, mint Julia Roberts a Micsoda nő!-ben: abban a szituációban – mint szabadonfutó kurva – az ilyet úgy hajtom el a halál vérvörös faszára, hogy attól koldul. ÚG szerkesztőként – úrinőként – más a helyzet. Az Antológiának előbb bizonyítani kell, legalább öt számon keresztül folyamatosan, mielőtt az a bizonyos vérvörös szerszám operatív használatba vehető lesz. Dolgozom rajta.

Például éppen ezért is találtam ki azt a félobjektív értékelési rendszert, az Irodalmi Teret, amely az ÚG honlapon megtalálható. Magyarázattal és a valós pontokkal. A módszer lehet, hogy alapjaiban rossz, mindenesetre első alkalommal, valós zsűrivel versenyeztetve, igen jó egyezést hozott. Azóta pedig csak finomítottam rajta. Természetesen a táblázatban NINCSENEK azok, akiknek a közlését elutasítottam, így a fröcsögő 3,5 %** sohasem fogja megismerni teljesítményét. Azt nem hiszem, hogy művét önmaga objektíven képes lenne beilleszteni a táblázatba – hiszen ebből az emberfajtából éppen az objektivitás hiányzik. A többieknek viszont talán hasznos ez a fajta értékelés. És remélem hasznos lesz a későbbi pályázóknak is, akik kész művük beküldése előtt megpróbálják elhelyezni azt az Irodalmi Térben. (Ennek sebezhető pontja az eredetiség megítélése lehet: a kezdők általában koruknál fogva kezdők, és egyszerűen nem ismerik a zsáner kellően nagy szeletét ahhoz, hogy ötletük/stílusuk eredetiségét számba vehessék.)

Még egy röpke kitérő az ún. haverokra: az ÚG szerkesztése előtt három szerzőt ismertem, közülük is csak kettőt személyesen, igaz velük többször is találkoztam. Nem is került bele egyikük a 14. számba! (Warning! Irónia.) A 13. szám után ez a szám tízre emelkedett – hál' Istennek! (És június 17-e után, remélem, jelentősen nőni fog.) –, négy személlyel közülük egyetlen alkalommal, a bemutatón még találkoztunk is. Valójában az történik – és ezt a 3,5% minden bizonnyal felfogni is képtelen, nemhogy elfogadni –, hogy vannak emberek, akik változatlan minőségben jól teljesítenek az én szempontjaim szerint. Magyarán: jól írnak. Napra kikötve, víz nélkül és trapézon is, így lusta ember lévén megbízom bennük (ismeretlenül is), tudván, hogy számíthatok a teljesítményükre és a színvonalukra.

Viszont szerkesztői munkásságom révén (At last, here we go, the risk!) – a 3,5%-nál legalábbis – írói munkásságom a pöcegödörben landol – ezt viszont stílszerűen tiszta szívvel leszarom.

És most, amit már régóta készülök megírni: a szerkesztői munka során leszűrődő egyéb vaskos tanulságok. Itt most az első fejezete e hatalmas, enciklopédikus műnek! (Warning! Irónia.)

Ha ismertelen szerző írását veszed a kezedbe, két dolog árulja el, hogy nagy valószínűséggel kezdő íróval kerültél szembe. Az egyik, hogy a narráció egyes szám első személy, múlt idejű. A másik, hogy az írás hangvétele szatírikus, parodisztikus, jaj!, humoros (próbál lenni). Ha a kettő együtt fordul elő, akkor 99%-ig biztos lehetsz a szerző azonosításában.
Az első ismérv mélyebb és hosszadalmasabb analízist kíván és érdemel. Most a paródiáról, a szatíráról és a fantasztikumban elfoglalt helyükről szólok, mert például az ÚG 14. esetében a beérkezett írások fele ilyen volt, végül a közöltek 3/8-a paródia.

Bár a kezdők ismérve, nagyon sok befutott, profi író él a paródia és a szatíra lehetőségeivel, van aki mással nem is igen (Dévényi, Harri Harrison). Ki jobban, ki rosszabbul használja: egy biztos, még ha jól is, egy idő után modorosság és unalom lesz belőle, ha kizárólagos irodalmi eszközzé válik. Három Acélpatkány kisregényt egymás után elolvasni több, mint fárasztó. A direkt , folyamatos humor leginkább csak kikapcsolódásra való, míg nem humorosnak szánt szövegben a megfelelő helyen életmentő lehet.

A humorral szemben alapkövetelmény, hogy "jó" legyen. A rossz viccnél kevés szánalmasabb dolog létezik.*** A jó humornak viszont megdöbbentően sok árnyalata lehetséges, Banks szinte észrevehetetlen iróniájától, Adams és Gaiman fanyar intellektuális humorán és Niven és Szathmáry durvább iróniáján keresztül Harrison vagy Dévényi explicit, közönségesebb viccelődéséig. És ezzel el is jutottunk a college humornak nevezett stílusig, mely viszont általában a kezdők sajátja (És Strossé, Neil Stephensoné és általában törvényszerűen a cyberpunk szerzőké, respect Gibsonnak, hogy neki viszont nem). Ez a humor általában összekacsintós, belterjes és éppen emiatt veszélyes a szerzőjére. Barátai, akik benne, vele élnek, nyilván ellenállhataltannak találják. Idegen olvasó többnyire nagyképűnek, fontoskodónak, unalmasnak és bosszantónak. És általában kevéssé eredetinek.

Az irodalmi humorban ugyanis az eredetiség is követelmény. Nem elég elmondani az ezerszer halott viccet, vagy újjal kell előállni, vagy a régit kell eredeti módon tálalni., vagy a kettő teszőleges arányú kombinációját előadni. Meg kell gondolni minden kezdő szerzőnek, hogy versenybe akar- és tud-e szállni a humoros sci-fi legjobbjaival, vagy ezredik epigonként tündököl (akár öntudatlanul is).

Létezik más veszélye is a humoros stílusnak. A humor könnyen paródiává vált, a paródia esetében pedig neház meghúzni a téma, karakter, stílus vagy nyelvi paródia és zsánerparódia közötti határvonalat. Mint a fantasztikum rajongóját igencsak bosszantanak és untatnak azok a szörnyszülöttek, melyek végül önmaguk paródiájába fordulnak, rongálva egyúttal a fantasztikum egész megítélését is, a komolytalanság és/vagy a nevetségesség bélyegét aggatva rá.

A humoros írás könnyű útnak látszik, könnyű sikert ígér, elvégre a poénjainkon fetreng az egész baráti társaság, és – sajnos be kell vallani – a fantasztikum temérdek szemete csábító, könnyű célpontot kínál a parodizálásra.

Azt tanácsolom tehát a kezdő írónak, hogy mielőtt úgy dönt, humoros írásra adja a fejét, gondolja át a következőket:

1. Nem mindenki alkalmas jó paródia írására, bár sokan hiszik ezt magukról
2. Még ha alkalmas is az illető, olyan elődök árnyékában kell megtennie, mint Karinthy, Rejtő, Örkény, Dévényi Tibor, vagy a külföldiek közül Harri Harrison
3. Olyan kortársak mellett kell megjelennie, mint Szélesi Sándor, Lovas Lajos vagy I.M. Brod
4. Az olvasók általában visszatetszéssel fogadják a nagy elődök vagy élő kortársak utánzási kísérleteit – eredeti paródiastílust kell kialakítani
5. A témaparódia sok csapdát rejt, a zsánerparódiát a sci-fi fanatikusok (mint például én) igen nagy nehezteléssel fogadják, a zsáner elleni támadásnak veszik
6. Minden más kezdő is ezt csinálja
   

Még egy kis jeremiáda utóljára: belekezdtem Évike könyvébe! Rettenetes.

Jegyzetek:

* Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bánk Bán totális fikció: a merániak itt maradtak, beépültek az uralkodó osztályba, és azóta szívják Alsó Meránia vérét...
** Azóta megtudtam, hogy a 3,5% az ÚG alapító főszerkesztőjével, Ambrus Attilával is összezördült hasonló alapon. Hát igen. A kamaszkor után már kevesen képesek a változásra.
*** A rosszul elmondott jó vicc, vagy a poéngyilkosság****.
**** Egyesek ezt tökélyre viszik. Az egész Nemzeti Lovarda például úgy mesélte(meséli?) a cigány vak lováról szóló viccet, hogy "Nem vak ez a ló, bátor!" Vagy az "Egyszerűen lerókáztam." poén, melyet így is hallani: "Egyszerűen rókának neveztem". A legragyogóbb gyöngyszem pedig a Jörgen Morgen dán váltóőrről szóló poén, akinek, mint tudjuk, a hathúszas Koppenhága-Malmő expressz tőből levágja mindkét lábát. A poéngyilkos változatban Morgen azt kiáltja a vonat után: "Lófasz a seggedbe!"

Motto of the Month - First Update

Tovább is van, mondjam még? Kérdezhetném, mert a velőtrázó szerk. vél.-re választ kaptam, mely megint csak annyira tipikus, hogy a rá adott válasz ehelyt közzétéve remélhetően megint csak megspórol egy csomó írást - nekem, és egy csomó csalódást - wannabe szerzőknek.

Tehát
"Kedves XY,

Megbocsásson, ha úgy tűnt, mintha szándékait, érzelmeit, ambíciói kigúnyoltam volna! Nem volt szándékos.

A szöveg irodalmi (irodalmi, irodalmi, irodalmi) hiányosságaira, tartalmi (tartalmi, tartalmi, tartalmi) gyengeségeire és logikai (logikai, logikai. logikai) hibáira hívtam fel a figyelmét.
...higgye el, a világmegváltáshoz nem elég a tartalom. Az ember olyan esendő lény, hogy a forma előbbre való a megértésben. Jézus is formás példabeszédekbe öltöztette mondanivalóját.

Az olvasó irodalmi értékű és élvezhető, értelmezhető szövegre vágyik, és az író kutya kötelessége az, hogy ezt az igényt kiszolgálja, a szerkesztőé pedig, hogy saját eszközeivel rákényszerítse erre az írót és ne engedjen az olvasó elé olyan szöveget, melyet az elutasít. Az ugyanis egyik félnek sem jó. Az írónak kevésbé. Ezt elhiheti, tapasztalatból mondom, magam is író vagyok. És nem azért vállaltam, hogy szerkesztem a kollégák írásait, hogy tönkretegyem a konkurenciát, vagy elgyengítsem az írásaikat, hanem éppen ellenkezőleg. Azt maguk az írók is elismerik, hogy a szövegeik jobbak lettek, és szerkesztésemben több, mint egy tucatnyi kezdő, fiatal ember jutott nyomtatott publikációhoz az elmúlt évben. Pozitív olvasói recepció mellett. ...Plusz az a nüansznyi tény az ok még, hogy a szerkesztés a rendszerváltás után kiveszett a magyar irodalomból.

Azt hiszem, még jócskán el kell telnie időnek, mire a szavak valódi értelmével és mellettük, mögöttük fellehető dialektikával megismerkedik. Mikorra rájön, hogy a világ nem fekete és fehér, a spektrum minden színében, sőt a szürke valamennyi árnyalatában tündököl.

Az alázat nem megbánás, a megbánást nem valaki iránt, hanem tetteink miatt mutatjuk. Kérem gondolkozzon el azon, hogy az alázat - önismeretből fakad! Próbálja ezt önmagára is vonatkoztatni! Mert azt hiszem, hogy ez a baj... A levele ugyanis mindent mutat, csak alázatosságot nem. Higgye el, szerkesztettem ebben a funkcióban önnél fényévekkel tehetségesebbnek mutakozó emberek írásait, akik éppen azért tehetségesek, mert alázatosak és azért alázatosak, mert ismerik korlátaikat, és azért ismerik a korlátaikat, mert tehetségesek. És, hogy a kör bezárult, ezzel az alázattal elfogadták a bírálatot, és maguk javára fordították.

Ha előítéletek nélkül élőnek hiszi magát, kérem, ...költözzön Borsod vagy Szabolcs valamelyik apró romafalvába, vagy akár a Főváros nyolcadik kerületébe, és érvényesítse ezt a gondolkodását. Ha végzett, és még mindig előítéletek nélkülinek tartja magát, akkor nem bánom, hamut hintek a fejemre, megszaggatom a köntösöm, és a leközlöm ezt az írást, ahogy van!

...Az utópia egy képzeletbeli állam, ahol az emberek a vélt legjobb elvek szerint élnek (lásd Mórus Tamás Utópia), a disztópia ugyanez az állam, csak a vélt legembertelebb elvek szerint berendezve (lásd Antal József Diagnózis, hogy klasszikusokat idézzek :-) ). Amire ön gondol, az az utópikus gondolkodás, de arra csak akkor vevő a befogadó, ha, mint emítettem, megfelelő formában kerül elő. Még egy kiáltványt is gondosan meg kell szövegezni. hogy hasson (lásd Marx és Engels Kommunista Kiáltvány).

A kritika abszolút feladata, hogy a vizsgált objektum hiányosságait megkeresse és megmutassa és erre csak egyetlen mentsége van: az a szándéka, a következő darab jobban sikerüljön. Az azonban a szerző feladata, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. A kritika másik feladata lenne (egy ideális világban), hogy a pozitívumokat megkeresse, és azok megmutatásával erősítse az alkotó önbizalmát. Ez azonban veszélyes, mert az alkotót előbb utóbb modorosságokba, merevségbe kényszeríti, az olvasót hamis biztonságba ringatja, így inkább kerülendő. Természetesen ha a kritikus nem talál negatívumokat, akkor ezt a tényt is kutya kötelessége nyilvánosságra hozni. Tehát nem a kritikus negatív, hanem a kritika, és csakis azért, mert nem találta jónak, amit látott. Az ön által küldött szövegről a legnapsugarasabb lekű irodalomkritikus sem tudna egyetlen pozitív szót sem mondani, vagy ha igen, akkor hazudna, enyhébben kifejezve, védené az ön harmatos lelkét. Azonban a kritikának nem a szerző harmatos lelke védelme a feladata, hanem, hogy remekművek létrehozására, önmaga árnyékának folytonos átugrására kényszerítse a szerzőt. Nem úgy, hogy megmondja, mit csináljon, hanem úgy, hogy megmondja, hogy mit csinált rosszul (vagy jól).

Még egy szó, az eredetiségről, melyre a szerk. vél.-ben elmulasztottam kitérni. Az eredetiség hiányára egyetlen mentséget lehet találni: ha a mű kifejezésmódja annyira lebilincselő, vagy magával ragadó, hogy a befogadóval elfeledteti azt tényt: nem eredeti mondanivalót, ötletet olvas. Ezt csupán azért mondom, mert az ön írása tartalmilag is nélkülöz bármiféle eredetiséget: négyből négy érzékeny és gondolkodó kamasz ugyanezeket a tartalmakat írta volna le, ha sarokba szorítják. Megint más kérdés, hogy milyen formában.

Nem ...kívánom ...az idealizmusát összezúzni, ...csak azt szeretném, ha tisztába jönne a szavak jelentésével, mielőtt leírja őket, tisztában lenne azzal, mi az irodalom, mielőtt írásnak adja a fejét, és képes lenne elfogadni a kritikát, ha már annyira ezt hangoztatja.

Azt hiszem, mindenki jobban jár ha megfogadja a régi görögök tanítását: Gnóti szeauton!"

Na, ennyi.

Megvolt a könyvbemutató, de nem itt szeretnék írni róla, mert Odo megkért, hogy valami riportot a Solariára kéne, és hogy olyan írja, aki ott is volt. Hát megkapja, de valószínűleg nem lesz benne köszönet.

Sezlonyt itt és most megkövetem! Bunkó, feledékeny barom vagyok, bocs!
Nem mentség, csak magyarázat: egyszerűen annyira a fiatalokra koncentráltam (jobb oldalt), hogy elfeledtem, közöttünk ül (bal oldalt). Botond felvetésére meg senki sem figyelt, és már nem jutottam szóhoz.
Ennyit a szervezésről.

Ma az ország, legalábbis Buda környéke egyik legjobb és legújabb lovardájában, Pátyon végignéztem, amint egy ló-csontkovács (Lócsont-kovács? Ló csontkovács? Horse Chiropactor, na! Remélem OP nem felejtette még el, mi e szó jelentősége.) megcsontkovácsolt egy lovat. Részleteket nem árulok el, jártasd meg a fantáziádat. Ezen kívül láttam egy éjfeke Bardigiano pónit, mely gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy szarvak nélküli, sörényes bika. A barokk-manierista lóideál apró megfelelője. Imádom.

Update az Update-hez:
Munkaköri kötelességből elkedztem olvasni az Elízium lányát. Harminc oldal után inkább elkezdtem nézni TV-n a másik Gagyi mamit, mármint a filmet, nem Slonczewskit.
Csak két finomság: "a férfiak pedig kezdetleges atombombákkal harcoltak egymás ellen". Ezt ugye úgy kell elképzelni, hogy annyira kezdetlegesek voltak, fel se robbantak, a buta férfiak egymás fejét verték be velük. Csak a női logika tudja elképzelni a "kezdetleges atombombákkal" vívott túlélhető háborút. a kezdetleges atombomba ugyanis meglehetősen mocskos fegyver. Radiaaktivitás meg egyéb ilyen izék.
A másik a szájbarágás (másképpen "olyan-hülye-vagyok-folyton-elfeledem-mit-is-írtam-tíz-sorral-előbb) minősített esete: 27. oldal, 3. sor "A Kattogók a L'li bolygóról vándoroltak ki kétszáz éve..." 27. oldal, 28. sor "A Kattogók egykor a L'li vidéki területein éltek." 30. oldal "Őseik többsége a túlzsúfolt L'li bolygóról vándorolt ki." Az is lehet, hogy van ilyen gyorsbillengyűje, és véletlenül nyomja meg. Az a tragyődija, hogy ez az amerikai kiadás szerkesztőjét egyáltalán nem zavarta, és nem külte el a jóasszonyt az édes, bús... Hova is?
A köcsög görögök miért is nem találták ki a Parnasszosz ellentétét?! Valahol Hádész birodalmának határmezsgyéjén lenne, ahol a fűzfapoéták arra kárhoztatottak, hogy örökkön egymás műveit hallgathassák. Denevérszárnyú vakond szállítaná őket oda, és Bombera Krisztina* olvasná** fel a műveket. Ez örökkévaló büntetés, mert a fércmunkák forrása kiapadhatatlan.
Egy sörre vendégem a trombiban, aki e pokol nevére a legtalálóbb pszeudogörög kifejezést ajánlja!
Kacérkodom a gondolattal, hogy kellene egy lapot alapítani, melyben csak és kizárólag ilyesmi jelenne meg. Persze Bombera magyar hangja nélkül az egész szart se ér... A címe a sört érő szó lenne.

Egy pénteki szellemi kalandról is elfeledtem írni: hallgatóm a BME mesterkurzusának választható tantárgyajánlásai között azt találta az ajánló tanár által felvitt szövegben: "Órát nem tartok.". Egyik egyetem szak-ajánlatai között pedig a "Tanár- család- és gyermekvédő tanár" szakot. Ez a csepeli gyilkosság előtt valószínűleg biztonsági őr képzést jelethetett, mára azonban sajnos okafogyottá vált.

Tudtad, hogy Budapesten létezik egy olyan, hogy: Budapest Főváros Turisztikai Desztinációs Menedzsment. Nagy vonalakban sejtem, hogy mit jelent, de jó lenne, ha valaki magyarul is elmondaná, hátha rosszul tudom.

Jegyzetek:

* Tanúja voltam ma egy m1 riportnak nyújorkból, amelyben Bombera Krisztina beszámolt a válság amerikai jeleiről. Vagy sose tudott magyarul, és odakint tanult meg, vagy elfelejtette, de szégyelli, és erőltetten beszél magyarul, vagy elfelejtette, de nem szégyelli, és ez jött össze az angol hangsúlyrendszer és magyar nyelv találkozásából.
**Ebben a pokolban tremészetesen mindenki a legszebb magyar nyelvet értené és beszélné.

Motto of the Month

Tegnap minden különösebb hátsó szándék nélkül tettem fel a Luther idézetet (Na jó. Ez nem egészen igaz, de legalább apropója nem volt...), mára fogcsikorgató aktualitást nyert. Mondjuk, megehetem, amit főztem, kell nekem szerkeszteni, szinte nem múlik el nap anélkül, hogy grafomán hölgyek és urak ne keresnének meg kézirataikkal. Félreértés ne essék, a grafománia nem bűn, nem szégyen - állapot. Sőt igen hasznos valami, ha tehetséggel párosul. Magam részéről kifejezezetten szeretem ezeket a kéziratokat olvasni, egyrészt, mert perverz örömet okoz, hogy én vagyok a legelső olvasójuk, másrészt, mert perverz örömet okoz, hogy ott vagyok valami jó születésénél, harmadrészt, mert perverz örömet okoz segíteni, akár egy névelővel is jobbá tenni valamit, negyedrészt, mert perverz örömet okoz együtt dolgozni valakivel, ötödrészt, mert perverz örömet okoz a látni, ahogy kezdőből profi lesz, még ha ez egyelőre "csupán" minőségi átcsapás, nem publikálás ezen a tetves kis alsómerán könyvpiacon.
De vannak emberek, akik még csak nem is kezdők. Nem is lesznek azok soha. Nem jutnak el odáig, hogy kezdők legyenek, hogy elkezdjenek írni, mert fogalmuk sincsen, hogy mi az irodalom. Írástudók, akik nem tudnak írni - jó kis paradoxon.
Undorító és etikátlan, tudom, nyilvánosságra hozni a szerkesztői véleményt (Jaj, de szörnyen nagyképű!), mentségem legyen, hogy mindezt nem óhajtom még egyszer leírni, okuljon belőle aki akar és tud. Másik mentségem, hogy mindezekből senki sem ismerhet rá sem a műre, sem alkotójára. Annál is inkább, mert ha ez a novella valaha is napvilágot lát jelenlegi formájában az az emberiség publikációs tevékenységének szégyenfoltja lesz. Azután már csaknem mindegy, hogy ráismersz vagy nem. Az az írás galaxisának saját fekete lyukába roskadása lesz.
Az alábbiak tehát a szerk. vélemény általánosítható pontjai, a nyelvtanra, nyelvhelyességre vonatkozó kifogásokat elhagytam.

• [1] A jó irodalom hallgatólagos megegyezésen alapul író és olvasó között, miszerint az író hazudik, manipulálja és becsapja az olvasót, aljasul rákényszeríti az akaratát, világnézetét és gondolatait, akár még őrültségét is, de cserébe az olvasót elszórakoztatja, gondolkodásra készteti, elkápráztatja a stílusával, egyszóval csupa olyat tesz, amire az olvasó általában képtelen. Az olvasó mindezekért cserébe elhiszi a hazugságokat, hagyja magát befolyásolni az író gondolataitól. Ez amiatt működik, mert az író a történeten, az ábrázolt jellemeken keresztül adja elő ezeket a gondolatokat, és az olvasó ezekre a történetekre, jellemekre kíváncsi. De abban a pillanatban, amikor valamelyik fél felrúgja ezt a hallgatólagos megállapodást, az irodalomnak vége! Ha az író tesz így, mint jelen esetben, akkor a dolognak kereskedelmi reklám szaga lesz: „Íme az én gondolataim, remek gondolatok, legyenek a tieid is!” Az általános olvasói reakció erre ma – függetlenül a hirdetett gondolatok minőségétől – az elutasítás. Egyszerűen, mert túl sok mindent próbáltak rásózni az emberekre az elmúlt századokban. Ha az olvasó szegi meg a megállapodást nem irodalmi szövegek befogadásával, akkor az az olvasó nem irodalmat akar, hanem esszét, tanulmányt, szakkönyvet, publicisztikát, politikai kiáltványt, reklámszöveget.
• [2] Akik nyilván tojásból keltek ki. Nem gúnyként mondom. Egy fantasztikus történet sem rúghatja fel az elemi logikát, főleg nem saját logikáját. Egy novella önmagában nyilvánvalóan egy nagyobb valami kiragadott része, de ilyenformán is, mint a hologramnak, tartalmaznia kell az egészet olyan módon, hogy az gondolati úton rekonstruálható legyen belőle. Ha a kis részlet önmaga súlyát sem bírja el, önmagával is logikai ellentmondásba keveredik, akkor a nagyobb rész bizonyosan működésképtelen – hamis. Különösen igaz ez a tudományos fantasztikus műre, mely a legfőbb racionalitást, a tudományt tűzte ki cégérére.
• [5] Gratulálok! Sikerült szándékával ellentétesen leírni a legrosszabb fajta totalitarizmusok egyik legfőbb jellemzőjét. A kikényszerített „jó” tartalma a semmi. Sőt matematikai nonszenszként előjelet vált: „rossz” lesz.
• [6] Összekeveri az egyszerűséget az együgyűséggel. Hiba
• [15] Kialakulatlan nemi ösztön nélkül miféle paráznaságot tapasztaltak meg? Egyáltalán: mi a paráznaság?
• [16] Ez az, amit író nem tehet meg olvasójával és saját magával: kifejtés nélkül csak „odakenni” egy ilyet, hogy „minden egyéb valamilyen valami”.
• [19] Sok mindent láttam már, de alázatos gyereket még nem. Szörnyű is lenne. Az alázat az önismeret legmagasabb rendű formája, tudatos döntés kérdése. Az ún. veleszületett alázat vagy együgyűség, vagy félelem, vagy álszentség.