Homo Kritikusz

Nem akartam már itt megint felhozni ezt a kritikai dolgot, de

1. Szabó Sanyi a blogján posztolt egyet a fikázós kritikákról, melyeket én gonzó-kritikának nevezek, bár a kritika szót leginkább mellőzni kellene.
2. Sanyi a hozzászólók értésére adta, hogy aki érdemben már hozzászólt, az bizony az ő blogján ne vitatkozzon a hozzászólásával egyet nem értőkkel. (Ez persze nem vonatkozik Attilára, a Homo kritikuszra, és társaira, de ezen nem csodálkozom. Mindegy.)

Próbálom hát itt folytatni a vitát, mert kezdett éppen érdekesen alakulni. (Remélem nem sértem meg Sanyi kopirájtját, ha pár dolgot idézek itt, anélkül nehéz lenne. Szóval Sanyi posztjában hat pontban összefoglalta véleményét a fikázós kritikákról. Rövidítve:

1. Maga az ilyen fikázás nem botrány. Ha vagyok elég merész és publikálok valamit, akkor azzal kirakom a céltáblát, amire bárki lőhet.
2. A fikázás nem mindig személyes.
3. A fikázás nem feltétlenül lesz negatív hatással.
4. Épp ezért a szerzőnek nem kell reagálni a fikázásra, vagy ha nem bírja ki, akkor köszönje meg a művével való foglalkozást.
5. A fikázás jöhet a szekértáborosdiból is. Ha maga a cikk nem is, de a rá adott reakciók mindenképp.
6. - szerintem ez a legfontosabb - minden kritikában van igazság. Még a legnagyobb fekázásban is.

Erre több dolog történt.

1. Megjelent Watson, de hát úgyis mindig a derék doktor az első, és elnyerte az ötszázadik hozzászólónak járó díjat. Gratula neki! :-) Ez viszont a téma szempontjából érdektelen.
2. Anélkül, hogy a post megnevezte volna, megjelent minden gonzó kritikusok nagymestere, a Homo kritikusz, és neki kezdett a szokásos szánalmas magyarázkodásnak, önfényezésnek és a fikázás szerecsenmosdatásának általában. Ez főleg annak fényében szép, ha tudja az ember, hogy ha bármilyen agyonfikázott szerző a LÉT!-en mentegetni meri magát, mit kap… De erről később.
3. Előkerültek a Nagy Csúnya Farkas részéről Attila működéséhez kapcsolható kétes dolgok.
4. Odo egy bizonyos, a NCsF által felvetett cselekedet etikai hátterét bírálta
5. Attila önmagához mérten megválaszolt nekik. De erről is később.
6. Feltűntek még segédcsapatok, és az általános légkör azt sugalja, hogy fikázni szabad, a kesztyűt felvenni inkább nem.
7. Nekem bizony kurvára nem tetszett sem Sándor, sem a segédcsapatok véleménye, tehát megtettem a blog első érdemi hozzászólását ekképpen (az elütéseket kijavítottam):
1. „. Az üres, csupán a csorda szórakoztatására megeső fikázás miért ne lenne önmagában botrány? Az olcsó szórakoztatáson kívül mi célja van.? A Győzike show önmagában skandallum, megléte védhetetlen. A párhuzamot húzza meg mindenki!
2. Ja. NEM MINDIG. Általában az. Mint a haszontalan ömlengés is.
3. Nem FELTÉTLENÜL negatív. Általában az. A negatív vélemény az negatív vélemény, és pozitív hatása csak nagyon nyakatekert módon kimutatható. Egy könyv sikere nem feltétlenül az eladott példányok számában mérendő. Arról felesleges beszélni, hogy a lefikázottban micsoda rombolást csinál az ilyesmi, mert ez ugye ugyebár magánügy az egyes pontod szerint, ha már az illetőnek volt pofája a köz elé állni. És innen
4. A fikázás maga is köz elé kiállás, tehát miért ne lehetne joga a fikázott szerzőnek a fikázást fikázni? A dolog úgy áll, hogy nem teheti meg, mert ez a jelen nyakatekert etikai rendszerében már amorális, minimum nem elegáns, ráadásul az fikázó közönsége tömegénél fogva nem teszi ezt lehetővé a fikázás fórumain. Ott tartunk, hogy szarházni erkölcsös, elegáns és szórakoztató, védekezni a szarházás ellen pedig erkölcstelen, kisstílű és nevetséges. Egy boldogabb világban, ahol a gonzó-kritikus mögött nem állt a csorda és a net nyújtotta biztonság, biza egy kissé másképpen volt. Nem is igen volt gonzó kritika.
5. A megrendelt fikázás valóságossága alapján az előző állítások egyöntetűen megkérdőjelezhetők.
6. A műben lévő igazságot talán az olvasónak kellene felfedni - nem egy gonzó-kritikának. Melynek a fentiek szerint nem is célja ez.”
8. Attila persze reagált így:

"Attila:
2008. 01. 17. 8:03
Köszönöm Balfrász hozzászólását, melyben nagyszerűen demonstrálja, mennyire nem képesek kezelni a hazai szerzők a kritikát.

- Kinyilatkoztatja, hogy a negatív kritikának nincs más célja, mint az olcsó szórakoztatás. Ez a feltevés hamis, így a Győzike-show felé meginduló erkölcsi piedesztál-ácsolási hadművelet sajnos nem igazán működik.

- Kinyilatkoztatja, hogy a kritikus élőben nem merné vállalni a véleményét. Az állítás hamis, nálam legalábbis biztosan.

- Megkérdi, miért ne lehetne viszontfikázni a fikázást, kijelentve ezzel, hogy a negatív kritika csak fikázás lehet.

- Csúsztat, mivel nem arról van szó, hogy a kritizált szerzőnek _tilos_ visszatámadnia. A szerzőnek ezen jogát soha senki sem kérdőjelezi meg. Az ilyen cselekedetek ésszerűségét viszont annál inkább, tekintve a látványos önfelgyújtásokat, ami ezekből következik...

- Utal arra, hogy a negatív kritikák megrendelésre születnek. Csak magam nevében nyilatkozom, de én még sohasem írtam úgy kritikát, hogy valaki megkért, húzzam le vagy dícsérjem fel ezt vagy azt.


Teszi mindezt egy archetipikus hisztis visszavágó stílusban, amely tökéletes példája annak, hogyan _nem_ szabadna kezelni a kritikát."

9. jött a blog gazdája részéről ez:

„szs:
2008. 01. 17. 9:01
Szolgálati közlemény: úgy érzem, az álláspontját immár mindenki kifejtette, ezért a "reagálok arra amit a reagálásomra reagáltak" jellegű hozzászólásokat a "témához" kérném mellőzni. Tudom, hogy igazsátalan meg csúnyaság, de nem akarok itt nagy flémeléseket, s most mintha előszelét érezném...
Ha esetleg személyes mondanivaló akadna, akkor azt lehet közvetlenül is intézni, ha kell, segítek elérhetőséget kinyomozni, bár azért nagyjából ezek ismertek.”

A tizedik fejezet tehát itt.

Attila fentebb idézett hozzászólása kiválóan demonstrálja, hogy szerzője milyen, hm, szabad felfogásban bánik az olvasott szöveggel. (Mert olvasni bizonyára tud, ezt fényesen bizonyítja lenyűgöző írói munkássága, melyet a szerepjáték fantasyk fordításában fejtett ki.) A topik ugyanis nem általában a negatív kritikáról, hanem a fikázós kritikáról szól. Mint ahogyan a válaszomban én sem általában a negatív kritikáról beszéltem, hanem a fikázós kritikáról. Tudjuk, nem minden rovar bogár…

Tehát:
"nagyszerűen demonstrálja…"
Nem demonstrálom. Nem erről szól a hozzászólásom.

„- Kinyilatkoztatja, hogy…”
Nem nyilatkoztattam ki.

„- Kinyilatkoztatja, hogy a…”
Ezt se nyilatkoztattam ki.

„- Megkérdi, miért…”
Ezt se jelentettem ki

"- Csúsztat, mivel..."
Ki is csúsztat itt?
Időzzünk el egy kicsit! Azt mondtam, jelen helyzetben nem teheti meg, nem azt, hogy az ehhez való jogát elvitatná valaki. (Egy másik kérdés, hogy a „nincs joga valamihez” kifejezést egyesek miért értik nótóriusan csak jogi értelemben – ha érdekük úgy kívánja?) Nem teheti meg, mert „ésszerűségét megkérdőjelezik” a Homo kritikuszok és hasonszőrűek. Mert ha megteszi valaki, abból „látványos önfelgyújtások" következnek. Miért is következnek? Követte már valaki ezeket a flémeket? Általában nem fel szokta gyújtani valaki magát olyankor, hanem a fikázó vezetésével a csőcselék felgyújtja. Bizony. Még azokat is, akik esetleg az „égő” segítségére sietnek. Ez az "Önfelgyújtás", ez a legnagyobb csúsztatás az egészben. Nem csak általában ebben a post-hozzászólásban, hanem általában mindenütt, ahol ez a fajta viselkedés szóbakerül. Vegyük már észre, hogy nem arról van szó, valaki minden ürügy nélkül odamegy a LÉT!re és társaira, égetni magát, hanem arról, hogy valakit valakik emberi mivoltában a szarba aláztak és az illető - Egy bősz, vihogó hiénafalka ellenében, mert ez lényeges elem, ne feledjük! – védi magát, elégtételt akar – ahogy tud! Többnyire nem tud. De azért, mert ebben a közegben nem tud – esélye sincs -, az még nem jelenti azt, hogy önmagában égő védeni magát az embernek. Magamat idézem: "Ott tartunk, hogy szarházni erkölcsös, elegáns és szórakoztató, védekezni a szarházás ellen pedig erkölcstelen, kisstílű és nevetséges." És a kiegyensúlyozottság kedvéért a Homo kritikuszt: " tökéletes példája annak, hogyan _nem_ szabadna kezelni a kritikát" ezt kétszer, önismétlő, meglehetősen deduktív jelleggel. Hogy mindenki értse. (És itt most "kritika". Máshol "olvasói vélemény". Figyelj! Tanulj! Légy Homo kritikusz!)
Ott tartunk tehát, hogy a sértegető állít illemkódexet a sértett elé, a sértegető határozza meg, hogyan szabad fogadni a sértéseket. Erről bizony az Állatfarm jut az eszembe, arról meg a bolsi módszerek. Lesz még belőlük.

"- Utal arra, hogy…"

Bizony erre nem utaltam, hanem kimondtam. Bár megint csak nem a negatív kritikára általában értve, hanem a fikázásra leszűkítve, és ott sem azt mondtam, hogy minden fikázás megrendelésre születik.
Kurvára nem érdekel, hogy a Homo kritikusz írt-e már megrendelésre fikázást vagy nem. Azt simán benyalom, hogy pozitív dolgot csak a haverok (holdudvar) cuccairól ír – természetsen magától, és azt is, hogy fikázást mindeki másról, szintén – természetesen magától. Emberek vagyunk. Én még az se. Hogy a holdudvar egyben egy (kiadói) csoport holdudvara, meg ne érdekeljen mán senkit! Ő már csak ilyen, ez a kétféle küldetése van neki: nyalni a haveroknak, porba alázni az ellent. Finomabban: védeni az olvasóstársak érdekeit mindeféle szir-szartól. Ami szir szar történetesen, - véletlenül, véletlenül – valahogy mindig a haveri körön kívülről jön. Rendben, a bölcsek köve az övék…
Az olcsó szellemeskedés kiváltotta olcsó siker mint motiváció: az meg ugyanolyan édes, mint a jól megérdemelt.

Azt illene észrevenni – bevallani - , hogy bizony létezik megrendelésre írt fikázó kritika. Mint ahogy létezik megrendelésre írt ömlengő kritika is. Sőt még olyan is, amibe a szerző beleszól. Ez egy kurva ország!

Extrapolálni csúnya dolog, de elképzelem, hogy a Homo kritikusz ugyanilyen szabadon értelmez bármilyen írott szöveget, melyről küldetéstudatánál fogva mindenképpen közölnie kell a közzel OLVASÓI véleményét.

Mert most rátérünk a másik csúsztatáshalomra, mely mindig előkerül:

Ez úgy hangzik, hogy Homo kritikuszunk a legnagyobb kritikai tekintély, mert hogy annyiszor kritizált már, sőt szakmája ez őneki. Lásd például, amikor inti a szerzőt, hogyan fogadja az ő, a Homo kritikusz nagyívű kritikáit. Azonban, ha a kritikák minősége – azaz az, hogy nem egyebek üres fikázásnál, ahol a forma, de legfőképpen a szándék, megkérdőjelezi az esetleges tartalmat – kerül szóba, a Homo kritikusz azonnal átvedlik egyszerű olvasóvá, akinek csupán véleménye van, azt közli roppant szerényen velünk. És teszi ezt a köznek az ő érdekében, nehogy valaki ki merjen adni egyetlen fillért is olyan silány szarokra, melyek elolvasását, ő a Homo kritikusz, mintegy önmaga feláldozásával vállalta. Nemes küldetés ez! Vergessük meg gyenge vállacskáit, melyek oly szörnyű teher alatt rogyadoznak!

Aztán tegye fel magában mindeki a kérdést: Szóval most tekintély a Homo kritikusz, vagy nem?

Beszéljünk más módszerekről is, melyre Attila barátom hozzászólása remek betekintést ad:

"- Kinyilatkoztatja, hogy a negatív kritikának nincs más célja, mint az olcsó szórakoztatás. Ez a feltevés hamis…"

Tehát: a vitapartner szájába ad egy el sem hangzott, de nyilvánvalóan hamis állítást (jobb körükben ezt primitív hazugságnak nevezik, véreim!), melyet azonmód megcáfol. Ami igen könnyű, ugyebár. De még ezt sem érvekkel teszi, az olyan gagyi!, csupán azzal támasztja alá, hogy ezt bizony ő maga, a Homo kritikusz, a nagy tekintély mondta. Mely tekintély viszont, mint láttuk, ha arra kerül a sor, egyáltalán nem is létezik. Régi bolsi trükk ez is, a bolsevik világnézeti tankönyvekben bizony sokszor elhangzott bizonyításként egyetlen szó: "nyilvánvaló".

A másik módszer a vitapartner folyamatos dehonesztálása, lekicsinylése:

"Teszi mindezt egy archetipikus hisztis visszavágó stílusban…"

Szintén érvek nélkül, kijelentéssekkel, megbélyegzésekkel. Hogy van-e valóságtartalma ezeknek a megbélyegzéseknek, senkit sem érdekel. Öreg vagyok, még emlékszem, hogyan szokta Lenin evts. ilyen módon elejét és erejét venni a vitapartner érveinek.

Hogy a módszerek milyen erdeményesek, mi sem bizonyítja jobban, mint a Sanyi blogjára ezek után felkerült másik hozzászólás:

"Jud:
2008. 01. 17. 11:27

…az a nehéz bármilyen negatív kritikában, hogy nem tudjuk néha elválasztani, személyünknek szól-e, vagy az általunk létre hozott műnek, mivel utóbbira úgy tekintünk, mintha a részünk lenne... sokan a "gyermek" szót használnák rá, pedig ha jobban belegondolunk, a gyermek önálló lény, önálló élettel. ugyanez a helyzet a művel, hagyni kell, hadd éljen, egyiknek úgyis tetszik, másiknak úgysem. ezt el kell fogadni; minden véleményt elraktározni, kisajtolni még a legnegatívabból is a hasznosíthatót, a többivel meg nem foglalkozni.

mindenki, aki ír, gondoljon arra minden egyes negatív kritika után: ez most ilyen lett, de a legjobb műveket még nem írtam meg. :)"

Jud tehát átvette, hogy a vita a negatív kritkáról szól. Pedig dehogy arról! A Homo kritikusz vitte el abba az irányba, mert az eredeti tematikában – a fikázásban, melynek egyébként nagymestere - álláspontja védhetelennek bizonyulna. Ez a fajta áttematizálás szintén bolsi fogás. Számomra mindenesetre elfogadhatalan, mint érvelési taktika.

A kiegyensúlyozott, bár negatív kritika, személyeskedés, és gúny nélkül – tulajdonképpen pozitív kritika. Rávilágít a szerző számára saját gyengeségeire, az olvasót pedig megfeleően orientálja. Tehát nem azt mondja az olvasónak, hogy ne vegye meg a könyvet, nem a kritikus véleményét erőlteti az informálatlan kivülállóra, hanem felhívja a figyelmét azokra a gyengeségekre, melyek a kritikus szerint léteznek a szövegben, de ezek elfogadását vagy elvetését az olvasóra bízza. Az olvasót partnerként és nem saját közönségeként kezeli.

A Homo kritikusz, a gonzó kritikus ellenben nem olvasótársainak, hanem a közönségének írja fikázásait. Hogy is lehetne olvasótársa, ha egyszer mindenkit lebeszél a fikázott művek elolvasásáról?! Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy valaki azért olvas el hat tucatnyi szar fantasyt, mert a közönség önfeláldozó mártírja! Vagy valóban perverz, vagy azért olvassa el (ha elolvassa, mert a fikázáshoz még az sem kell) hogy a fikázás révén a vihogó hiénafalkánál sikert érjen el! Közben bevallottan nem törődik a szerzővel és olvasótársaival. Nem használni akar, rávilágítani a hibákra, hogy a következő mű jobb legyen. Ne legyen következő mű! Ne legyen másik esély! Nem, ő ártani akar, megalázni valakit, lehetőleg minél szélesebb közönség előtt, hátha még el is jön, és felgyújtja magát az illető, és akkor aztán a triumfus teljes. Nem érdekli a szerző személye - Igen, ez sokszor még csak nem is személyes! –, a mű mindössze ürügy, lehetőség a saját géniusz fényezésére, a siker besöprésére. Nem érdekli a szerző személye, hogy mennyit árt neki, hogy az a másik is emberi lény – nem, az bűnös. Ki mert állni valamivel, ami a Homo kritikusznak ilyen vagy olyan okból nem tetszik. Hát vesszen! (És még jó, ha az ilyen vagy olyan ok a mű valódi gyengesége, esetleg a Homo kritikusz rossz napja, és nem személyes utálat, vagy uram bocsá', megrendelés.)

Közben érezteti - és bizonyára érzi is (De kurva jó lehet, remélem nincs magától írás közben többször is orgazmusa, olyan mocskos lesz tőle minden! Egyszer láttam egy konferencián, hogy az előadónak előadás közben felállt önmaga nagyszerűségétől.) -, mennyivel magasabb rendű az illetőnél. Pedig… A gúny olcsó, gúnyolódni már az óvodás is tud. Szellemesen és nem bántón megmutani valaki hibáit, na, az tudás és mesterség.

És igen, ezt az egészet a legkönnyebb az internet hazugsággépezete mögé rejtőzve, névtelenül tenni.

Ez, feleim, patologikus. És még nem is tértem ki az Odo és bigbadwolf által felvettett erkölcsi kérdésre, az egész erkölcsiségére egyáltalán. De az hova is vezetne? Talán majd meglátjuk.