A bölcselet nyomorúsága 4

avagy kalandozások Obskúriában

Ha már nem emlékeznél nagy obskúr kalandozásban, az úgy vala, hogy a nagyobbik népszínház utcai antikváriumban bagóért megvettem Bangó Jenő Útkeresés a posztmodernben című tanulmánykötetét volt. A hülyének megéri…

De ezt már tudod: három megelőző bejegyzés (nem csapás!) lett belőle. Hogy neked jó volt-e nem tudom, nekem megnyugvást hozott, hogy közben megtanultam: nem vagyok egyedül azzal az érzéssel és félelemmel, hogy a posztmodern megfertőzte a tudományokat, a jól hangzó, velősnek álcázott, valójában tartalmatlan fecsegés eluralkodik a bölcseleten. Amikor Sokal és Bricmont a könyvét írta, talán még nem látszott tisztán, hogy nemcsak a bölcseleten. [1]

Látszott-nem látszott, Bangó Jenő kötete kiváló példa mindarra, amit Sokal és Bricmont az Intellektuális bűnözők című könyvben felhozott (sajnos többnyire csak francúz példákkal, bár annál jobban esik). A posztmodern bölcselők úgy kapaszkodnak bele a természettudományok legnehezebben felfogható eredményeibe, mint bogáncs a puli bundájába [2]. Természetesen anélkül, hogy a legcsekélyebb fáradságot vennék a megértésükre.

Hogy csak egyetlen példát hozzak: Bangó Jenő a kötet egyik tanulmányában kísérletet tesz, hogy Einstein híres tömeg-energia ekvivalencia egyenlete példájára, megalkossa a szociológia speciális relativitás egyenletét. Bangónál ez így fest:

SZE = k+cs

Ahol: SZE: Szociális Energia, a k: kommunikáció, cs: cselekvés.

Azonnal szembeötlik, hogy Einstein szorzatával szemben itt egyszerű összegzésről van szó, és ez máris elárulja a bölcsész végtelen természettudományos tudatlanságát. Különböző mértékegységű dolgokat ugyanis bátran össze lehet szorozni, az eredmény legfeljebb egy új mértékegység lesz (Einsteinnél a tömeg és a sebesség mértékegysége a szorzások után energia mértékegység lesz – éppen, amit a vén zsivány akart), de összeadni nem lehet. Ilyesmi csak a konyhában működik – látszólag. Nem tudjuk ugyanis, hogy a fazékban miféle műveletek játszódnak le. Persze, ha az egyenlet minden eleme mértékegység nélküli szám, az összegzés megtehető – de akkor miért is energia a Szociális Energia?

A következőkben, csak a móka kedvéért, megmutatom, hogyan is nézne ki, ha a "szociológia speciális relativitás egyenletét" – a minimális elvárható komolyság mellett – természettudós állítaná fel. Mondjuk én. Mondom: minimálisan elvárható komolyság!

Bármely emberekből álló szervezet Cselekvési Potenciálja (S, mondjuk, a szinergia szóból) egyenlő a szervezet együttes tömegének (m) és a szervezeten belül folyó kommunikáció átlagos sebesség (k) négyzetének a szorzatával, azaz.

S=m*k²

Hanyagoljuk el az emberek valódi tömegét, elvetve azt a csábító, ám minden igazságtartalmat nélkülöző feltételezést, hogy a kövér emberek lassabban kommunikálnak, és tekintsük a tömeget a tömeg létszámával egyenlőnek!

Ha m=1, azaz a társadalmi kapcsolatok nélküli egyénről van szó, a Cselekvési Potenciál maximális, hiszen az elmén belül k a gondolkodás sebességével egyenlő. Csábító becslés, és számtalan művészi gondolkodás sugallja, hogy gondolat sebessége végtelen, de legalábbis fénysebességgel terjed. Ez a szokásos fehérjealapú gőg. Einstein c-je a fény terjedési sebessége vákuumban. Ehhez képest az elektronok is valamilyen vezetőben terjednek – lassabban –, ha mondjuk a mikroelektronikára tetszik hivatkozni, mint a fehérjealapú gondolkodás lehetséges (erősen megkérdőjelezhető a jelenlegi elvek alapján) kihívójára. Persze az üresfejű embereknek, mint például nekem, a koponyájában per definitionem  vákuum uralkodik, tehát a gondolat fénysebességgel terjed. Csak nézzél rám!

A gondolat sebességét valójában valahová az ingerület terjedési sebessége és az elektrontranszfer fehérjékben mérhető sebessége közé mérhetjük, tehát kb. 100 m/s és 1000 m/s közé [3]. Így, ha k=1000, S_1max=1* 1 000² = 1 000 000 Joule.

Ebben az esetben a Cselekvési Potenciál csak akkor nulla, ha az egyén nem gondolkodik, k=0. Azt is mondhatjuk, minél inkább hátráltatott, gátolt az egyén gondolkodása, vagyis minél inkább közelít k a nullához, annál kisebb a Cselekvési Potenciálja. Például egy fundamentalista gondolkodás (például vallás, ideológia) a Cselekvési Potenciált erősen nulla közelébe hozza. (Megfontolandó, hogy egyén esetében a Cselekvési Potenciál egyenlő-e a Szabadsággal!) Ha az egyén gyöngeelméjű, vagy idegrendszere sérült, a Cselekvési Poenciálja ennek megfelelően alakul. Sajnos tapasztalatból tudom, hogy a kómás beteg Cselekvési Potenciálja nulla, még akkor is, ha a Hivatal munkaképesnek nyilvánítja.

Meg kell jegyezni, hogy az egyénnek ez az elszigetelt állapota csak a legritkább esetben áll fenn (vö. a lakatlan szigetek száma és a hajótörések valószínűsége).

Ha m=2, azaz két egyén alkotja a szervezetet, alapesetben, amikor IT eszköz használata kizárt az egyének között, (mivel tetszőleges rendszer sebességét mindig a leglassúbb elem sebessége határozza meg) a kommunikáció sebességének maximuma a beszéd sebessége, azaz a hang terjedési sebessége, azaz k=340 m/s. Így S_2max=2*115 600 = 231 200 Joule. Figyeljük meg, hogy két együttműködő ember maximális együttes Cselekvési Potenciálja még egy nagyságrenddel kisebb, mint a gondolkodó egyéné.

Ha a szervezetet alkotó két egyén nem kommunikál egymással, azaz k=0, együttes Cselekvési Potenciáljuk, vagyis a szervezet Cselekvési Potenciálja egyenlő nullával.

Elvileg, ha a két egyén gondolkodását valamely fundamentalizmus lassítja, előfordulhat, hogy a gondolkodás sebessége a hangsebesség alá esik, így sebességmeghatározóvá válik, ez esetben A₂ kisebb lehet, mint 231 200 Nm, közelíthet akár nullához is.

Belátható, hogy a beszéd által kivitelezhető kommunikáció elméleti határáig, vagyis körülbelül m=200-ig [4] a Cselekvési Potenciál lineárisan nő, és meghaladhatja az S_1max-ot (S_200max=200 115 600 = 23 120  000). A nagycsalád, horda vagy kis görög városállam ezért tudott hatékony szervezetként fellépni. Vegyük észre, hogy ha szervezetben valahol felbukkan egy gyöngeelméjű, ki(k)nek gondolkodási sebessége a hangsebesség alá esik, ez az alacsony gondolkodási sebesség lesz meghatározó a szervezet egészére nézve, és baszhatják. Hülyeségre nincs orvosság.

Ha a szervezet létszáma e fölé a határ fölé nő, kommunikációs segédeszköz(ök)re van szükség, mely(ek) lehet(nek) lényegesen lassabb(ak) [5] vagy gyorsabb(ak) a beszédnél.

Abban az esetben, ha a szervezeten belüli kommunikáció a beszédnél lassúbb eszközzel folyik (tegyük fel futárok útján), mivel a Cselekvési Potenciál a sebesség csökkenésével négyzetesen csökken, a tömeg növelése nem megoldás a probléma megoldására, ráadásul ilyen kommunikációs eszközökkel a létszám nem növelhető minden határon túl (földrajzi távolság). Különösen akkor nem megoldás a tömeg növelése, ha a szervezetet alkotó egyének gondolkodását valamilyen fundamentalizmus lassítja.

1242-ben Európát az Arany Horda lovas futárszolgálata mentette meg. A kommunikáció sebessége adott technológiai színvonal mellett maximális volt, így nemcsak a kontinens lerohanásakor, hanem a Horda hazatakarodásakor is érvényesült a sokszoros Cselekvési Potenciál.

Az Információtechnológia korában először a beszéd (telefon), majd az interface-ként szolgáló írás-olvasás sebessége határozta meg a kommunikáció sebességét, a szervezet maximális tömegét pedig a kommunikációs hálózat fizikai határai.

Ha azonban a terjedési sebességet a hálózat fizikai méretéhez viszonyítjuk, az interface sebességek nem meghatározóak többé, így egy korszerű IT hálózaton alapuló szervezet Cselekvési Potenciálja elérheti, vagy sokszoros (százezrekről, milliókról is beszélhetünk egy korszerű hálózat esetében) tömege lévén nagyságrendekkel meghaladhatja a beszéd alapú szervezetek Cselekvési Potenciálját.

Hasonlóan, ha ráadásul az interface kikerül az írás-olvasás féke alól, azaz például retinavetítős, szemmozgás vezérelt ikon alapú eyeboardot, vagy egyenesen neuronális interface-t használnak a jó emberek, a szervezet Cselekvési Potenciálja sokszorosan meghaladhatja az izolált egyén Cselekvési Potenciálját.

Nem is beszélve a határsebességet meghaladó telepátiáról. Ilyenkor a szervezet alkotó egyedek Cselekvési Potenciálja az S_1max m-szerese, mivel a sebességmeghatározó itt az egyedi gondolkodási sebesség. Telepatikus szervezet elérheti a Cselekvési Potenciál maximális elméleti értékét, ergo a Galaktikus Szupercivilizációknak tényleg telepatikusan kell kommunikálniuk, ha egyszer Galaktikus Szupercivilizációk akarnak lenni és maradni. Máskülönben jő a Szuper Arany Horda a fénysebességű szuper-lovasfutáraival, és szétgyakja az egészet.

Mint tudjuk.

Mü szmjeli opjaty horosó.

Jegyzetek:

[1] Bogdanov botrány. Fura fiúk...

[2] Felesleges, bár annál szívesebben adott háttérinformáció á la posztmodern: a brazil szlengben a bunda segget jelent, különös tekintettel a női változatra.

[3] Véleményem szerint az idegi ingerület átvitel sebessége (kb. 100 m/s jól szigetelésű ideghüvelyben) nem egyezik meg a gondolkodás sebességével az agyban (ami mellesleg elég jól szigetelt). Azt hiszem az elektrontranszfer sebessége fehérjékben (~1000 m/s) közelebb áll az igazsághoz.

[4] Az emberi (főemlős) agy körülbelül 200 fajtárs nyilvántartására és kezelésére alkalmas. Lásd Carl Sagan Az éden sárkányai.

[5] A technikai fejlődés függvénye. Nagyobb szervezet létrehozható lassúbb kommunikációval is.

A bölcselet nyomorúsága 3

avagy kalandozások Obskúriában

Tulajdonképpen elég messzire kerültünk a posztmodern szociológiától, akármi is legyen az, nem igaz?

Tényleg, elég obskúrus vagyok már?

Tudod, fontolgatom, hogy állampolgárságért folyamodom Obskúriába. Sajnos egyelőre nincs papírom róla, hogy szakmailag megfelelnék – nincsen bölcsészdiplomám [1]. Sőt, nyelvi problémáim vannak. Tényleg. Egyszer egy irodalmár ismerős megjegyezte, milyen érdekes, ahogy a terminus technikus-ok nélkül (magyarán: magyarán, ködösítés nélkül, emberi nyelven) próbálok beszélni az irodalomról. Emberek! nem tudok obskúrul! Szóval egyelőre marad a locsogás – a posztmodern.

Mert sajnos erre a jókora rakás szarra is ki kell térni, mert Obskúria határait az a parttalan fecsegés [2] is segít kiterjeszteni, amit egy pár évtizede a „posztmodern” összetétellel illetnek. Annál inkább segít, mivel a maga megfoghatatlanságában, az egyenességtől, definícióktól való irtózásában a posztmodern egyszerűen elmossa a határokat. Ki kell térni rá azért is, mert a posztmodern maga is hajlamos a fejlett természettudományos eredményeket – különös tekintettel a relativitás- és kvantumelméletre – a megértés legkisebb szándéka nélkül ki- és a maga hasznára fordítani.

Több – értelmesebbnek tűnő, bár valószínűleg obskúriai lakos – gondolkodó (Richar Münch, Ronald Inglehart, Wolwgang Welsch, etc. még a „legnagyobak legnagyobbja” Foucault [3] is néhanapján) állítja, hogy a posztmodern nem is létezik: tulajdonképpen csak második, vagy reflexív, vagy szekunder esetleg transzmodernről beszélhetünk [4]. Hajlok az egyetértésre: a posztmodern a modernség folytatása más eszközökkel. Nincs menekvés. Csapataink harcban állnak… [5]

A modern – ami éppen divatos. Ez az egyetlen és valódi meghatározás: a többi csak eufemizmus, hogy a modernség (korszerűség, hogy magyarok legyünk, de persze a nyelvünk is árulkodó, köti az Időnek nevezett ebet a karóhoz) az ún. progresszióval összebetonozható legyen. Pedig, ha ragaszkodunk a progresszióhoz, nem tudunk elszámolni a retróval – ami pedig éppen divatos: modern.

A modernség tökéletesen illeszkedő ideológiája (szolgálóleánya, vö. a „siksze” sokértelmű jelentésével és plíz, felejtsd el Roth-ot, kérlek!) a tőkés társadalmaknak, hiszen ugyanúgy a folyamatos fejlődést (növekedést) isteníti, mint a tőke. És ugyanúgy, ahogy a tőke önmagát hajszolja a technológiai szingularitásba, a modernség hajszolása is szingularitásba omlik: a társadalmat alkotó egyének nem képesek lépést tartani modernitás fokozódásával (vö. nemzetközi helyzet). Az „ami éppen divatos” kifejezésben az „éppen” végtelenül kicsivé válik (szingularitás), már nincsen mivel lépést tartani, mert a divatos már születése pillanatában avéttá válik. Hát ez a végső modernség, a modern 2.0, és az erre adott válaszreakció az, amit tévesen posztmodernnek neveznek. Tévesen, mert nem poszt, nem transz (nincs ez a modern semmi után, nem akar ez a modern sehova se menni, pláne nem át valamibe, köszöni szépen, nagyon jól elvan itt a tőkés termelési módban, csak annak megszűnésével tűnik el maga is [6]), hanem végső modernség: a kellős közepe. Remélem, most már hamar túl leszünk rajta.

Amit a posztmodern – jobb híján azért maradjunk ennél a jelölésnél, annál is inkább, mert cúnya szitokszó, és én gyerekesen szeretek cúnya, cúnya szavakat mondani, mint például: liberális – elhagyott a modernségből, az a haladás eszméje. Mivel azonban a modernségnek nagyjából ez volt az egyetlen pozitívnak mondható tulajdonsága [7], könnyű belátni, hogy innentől csak egyetlen út maradt, a tagadás, a destrukció. [8] Ez a destrukció a művészetek területén is számos áldozatot szedett, de ki törődik azzal, hogy egyik ripacs, bohóc, csepürágó, piktor vagy képfaragó legyakja a másikat a posztmodern bunkósbotjával? (Ez itt az irónia helye!) Azonban, amióta a tudomány is kezd poszmodernné válni, a destrukciónak kiütköznek az egész társadalomra nézve pusztító hatásai. Egyelőre csak annyi látszik, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes fiatalok kénytelenek elhagyni a tudományt, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes kutatások nem finanszírozhatók – miközben a pimasz hülyeség kaszál. De néhány évtizeden belül ennek a termelőerők hanyatlásában látjuk majd kárát.

Én szóltam.

És van még valami!

A posztmodern virága (vö. vadhajtás, illetve tök). 

A legkényelmesebb lenne a nagy farfúróra, Platónra kenni, de talán nem ilyen egyszerű. Arról lenne szó, hogy az idealizmus felütötte a fejét a tudományban. Ez első hallásra hülyén hangzik, de nem az.

Én is azt hittem, no.

De utána olvastam.

Fölütötte.

Nohát! Jellemző a homokba dugott fejemre (én nem szoktam felütni), hogy mielőtt megvettem volna azt a könyvet, ami ezt az obskúrus bejegyzés sorozatot kiváltotta belőlem, naivan (no, jó: ostobán) úgy képzeltem, hogy a tudomány csakis a racionalitás talaján állhat. Vagyis tudomány egyenlő racionalitás.

Persze Pete Laci barátom „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény” bon mot-ja már évekkel ezelőtt kinyithatta vóna a szememet, de nem.

Van ez így.

Nehezen nyílik. Csipás (vö kismacska).

Bíztam a tudományban. A tudományomban. Abban, hogy ha ilyen és ilyen térfogatarányban összeöntöm ennek és ennek az enzimnek ilyen és ilyen aktív koncentrációjú, ilyen és ilyen pH-jú és ionmilliőjű vizes oldatát ezzel és ezzel a szubsztrátjának ilyen és ilyen koncentrációjú oldatával, akkor éppen ekkora optikai jelet olvasok le a fotométeren.

Ja.

Baszhatom a tudományom!

Nem mintha az optikai jel nem lenne akkora, de…

Azt mondják, mégsem. Nem a valóságot látom. Egy konstrukciót, amit az érzékszerveimen át az agyamba jutó észleletekből rakok össze. Nincs valóság. Illetve amúgy biztos van, de számomra, számodra megismerhetetlen.

Csak a konstrukciójával birkózunk…

Azt mondják.

Lófaszt! Mondom én. Vagy inkább stílusosabban: bikacsököt, oszt’ jól fejbe somni a sok idealista barmát, abból konstruáljanak valamit a szédelgő fejikben!

Bocs. Elgaloppíroztam magam…

Szóval a posztmodernből kinőtte magát ez a konstrukcionizmus vagy konstruktivizmus [10] – Ott ette vóna meg a fene, akárhogy is híjják! –, előbb, mint ismeretelmélet, később, mint egész kibaszott filozófia.

Ami – önmagában – nem baj.

Mindenki úgy ismerkedik, ahogy tud, abban hisz, amiben akar és tud, olyan nyakatekerten magyarázza önmaga helyét a világban, vagy a világ helyét önmagában, ahogy akarja (vö. teknős hátán elefántok, vagy ennek a Plátónnak a kéjbarlangja, öncenzúra). Ezen filozófia végkövetkeztetése a relativizmus (nem keverendő össze a relativitással) mindenhatósága és az igazság (valóság) mindenestül való elvetése.

Értelemszerű, hogy az ebből kinövő „tudomány” semmiben sem kötődik a valósághoz, az igazsághoz, különösen a tudományos igazsághoz. Így aztán ez az újfajta, idealista tudomány nem kényszerül a realista tudomány eszközrendszerével és szabályrendszerében élni, sőt megveti, alacsonyabb rendűnek tételezi azokat. Olyas gondolati képletek nőhetik ki magukat tudománnyá (vö. penészgomba), amiket csupán azon az alapon lehet annak nevezni, hogy a valóság csak konstrukció, nem létezik, így minden modellje ugyanolyan jó…

Persze a valóság ilyen-olyan, valóságos vagy virtuális bikacsök formájában mindig bepofátlankodik a képbe: ilyenkor nagyvonalúan nem vesznek róla tudomást. Például a lányom, aki most kezdte a pszichológia szakot valamelyik egyetemen, azt mondja, tanárai bejelentették, hogy az etológia nem része az oktatásnak. Nincs is etológia oktatás.

Minek?

Az emberfaj nem sárkányfog vetemény, elvtársak! Nehogy má!

Angyalok vagyunk.

Az ember tiszta spiritusz, teste nincsen a csórikámnak… Ezért tántorog éjfél körül annyi derék, délceg bölcsész a pesti utcákon. A spiritusz miatt…

De tántorogjunk vissza ide a végére!

E bejegyzésömleny kiindulópontja, a poszmodern szociológiáról szerkesztett kötet bőségesen kifejti, milyen fasza dolog is a kontrukcionista szociológia.

Körbe értünk, sehová se jutottunk, mégis ott vagyunk Obskúriában.

Nyugi, a vége (a körnek nincs is, absza meg!) vidámabb lesz. Vagy nem.

De neked mindegy – poszmodern vagy, neked minden relatív – és röhejes. Vagy nem.

(folyt köv.)

Jegyzetek:

[1] Kicsi lányom négy évvel ezelőtt, amikor elkezdte a humán szakos gimit, a következő definícióját adta a bölcsészségnek: „Tudod, apa, majd latinul koldulhatok…”

[2] A fecsegés szót fogd fel tágabb értelemben zajként, és a posztmodern ilyen megközelítését máris alkalmazhatod bármilyen művészeti formára. Létezik vizuális és textuális zaj is!

[3] Na, tessék! Elértem Obskúria határát: tekintélyekre hivatkozom.

[4] Ugye milyen ismerős? Ugyanígy mérgezik a sci-fi tematikát a különböző poszt-, transz-, szuper-, űber- és egyéb humánok…

[5] Sajnos ez a harc a végső és nem árt összefogni, mert az ellen számos, az ember viszont csak maroknyi szövetségesre talál az obskúrok ragacsos hálójának szétszaggatásban (vö. az Est, a nagy barna pók, de még inkább Esti, a nagy bordó kötet) és a császár szaros ülepére mutogatásban. Posztmodern, mint jelenség és az általa/nevében/vele (vö. furkósbot) okozott károk és érdemtelenül bezsebelt pénzek/hírnevek külön bejegyzést érnek. Csak az együtt dübörgés kedvéért: e bejegyzés írása közben utánaolvastam ennek-annak, és nem kis kárörömmel tapasztaltam, hogy az ezredfordulón nem kisebb név, mint Richard Dawkins írt cikket a Nature-be a posztmodern tudósok kártételei ellenében. [3] Igyekezz beszerezni Sokal prof. könyvét is. Hisz magyarul is megjelent.

[6] A kommunizmusban értelmét veszti minden, amire a modern támaszkodik, mivel a kommunista társadalmat ésszerűen gondolkodó emberek alkotják majd – nem lehet másképpen. Ez szarul hangzik.

[7] Senki sem állította, hogy a haladás eszméje önmagában és egészében szükségszerűen pozitív. Ezt csak ráfogták, akiknek zsebbe vágó érdeke, hogy a tőke szüntelen növekedése – melyet igen könnyű összekeverni a haladással [8] – most és mindörökké pozitív színben tűnjön föl. A keserű igazság, hogy a haladás eszméjére a bolsik is rácuppantak, de ha belegondolsz, hogy a bolsevizmus csupán a kapitalizmus folytatása más eszközökkel, ezen sem csodálkozhatsz. Nem voltak ezzel másképp a nácik vagy a fasiszták (vö. futurizmus) sem. Az ún. haladás nevében nagyságrendekkel több embert pusztítottunk el, mint mondjuk a vallásháborúk elpusztítottak. Ezért haladás.

[8] Miként az ábrázoló művészetekben a jellem változását a jellemfejlődéssel.

[9] A másik, a rokonszenves út, a parttalan röhögés az egészen. A posztmodern számtalanszor és minden helyen igyekszik kidomborítani ezt a vonását, de ne higgyünk neki! Ha valaki azt állítja, hogy röhög az egészen ÉS közben azokból él, sőt aratja a dicsőséget fölöttük, akiket kiröhög, az a legcinikusabb élősködő [vö. Dawkins és Sokal lepellerántása]. Derrida dekonstrukcióját és obskruntizmusát felfoghatnád mélyen humoros társadalombírálatnak, ha nem élt volna meg belőle oly kiválóan, és nem venné oly komolyan a tudományát.

[10] Ezek a jó emberek annyira rettegnek a realitástól, hogy el se nagyon merik dönteni, hogy mi is a neve annak, amiről oly lelkesen fecsegnek. Mondjuk a konstruk-cionizmus ölég veszedelmesen hangzék…

Végre

Hát, gyertek el!

A bölcselet nyomorúsága 2

avagy kalandozások Obskúriában

Welcome to Obskruntia!

Jól kellene éreznem magam itt, mert az egész egy csinos, cuppogós, ködös mocsár, de hidd el, ez még egy ogrénak is sok. Én nem ilyen mocsarat akartam!

Az útlevél ide nem más, mint a semmiről elkészített minimum 35 oldalas értekezés, referenciákkal és más tekintélyektől származó idézetekkel, olyan nyelvezettel megfogalmazva, hogy a szerző maga se értse, amit leírt, de az ámuló olvasó azt higgye, a legmélyebb bölcsességet tarja a kezében.

Obskúria büszke polgára lehet bárki, aki egy mondaton belül képes állítani valamit és az ellenkezőjét, úgy, hogy mindkét állítást szakértői tekintéllyel bizonyítja és közben az olvasó mindezen önellentmondásokból semmit sem vesz észre.

Obskúria kötelezően kettős állampolgárságot jelent, hiszen az obskúr polgár vidáman megtartja eredeti állampolgárságát – ez a természetes, hiszen országa adófizetőiből él, nem Obskúria tartja el.

De hogyan juthattunk idáig?

Továbbra sincs válaszom arra, hogy miért hagyja a szorgos és dolgos (verítékező) többség, hogy egy mihaszna, ámde létszámában relatíve számos, és egymásba nagyon is belegabalyodott élősdihad a valódi bölcsek nyakába telepedjen, a valódi bölcsek valódi gondolataihoz a saját picike okosszágát hozzátoldogatva, a maga fontosságát és picike, ámde annál nagyobb befogadóképességű mancockáját előretolja és a bölcsesség díját bezsebelvén kiválóan kihúzza magát a dolog (veríték) alól, miközben nagyságrendekkel magasabb életszínvonalon él, mint a dolgos (verítékező) többség.

Amikor az efféle bölcseletből az anyaország társadalmának semmiféle haszna sincsen, mivel:

Egy olyan ország egy másik országon belül, mint Obskúria (vö. ötödik hadoszlop), a legritkább esetben erősíti a szociális kohéziót (legfeljebb finom kis rasszista elméletek terjesztésével, ha erre van igény. Mint például a fehér faj felsőbbrendűsége, vagy hogy Isten arra rendelte a fekete embert, hogy a fehér rabszolgája legyen, etc.), sőt az obskúr polgárnak létérdeke az anyaország társadalmának fellazítása (vö. zavarosban folytatott nagyüzemi halászat), természetesen csak addig a határig lazíthat, amíg a honoráriumát, ösztön- és egyéb díjait az ország fizetni tudja.

Az obskúr polgárok elméleteiből nem származtatható az életet megkönnyítő és/vagy hasznot hozó technológia.

Anyagi haszon csak Obskúria „tisztes” állampolgárainak származik belőle (az ő megélhetésük, és nehezen megfogható (nem értékteremtéshez kapcsoltan áll elő) extraprofitjuk), de nekik aztán rendesen, hiszen a társadalom valamilyen okból bőkezűen finanszírozza tevékenységüket [1].

Miért tartjuk mégis őket? Még csak nem is szórakoztatóak egymás közötti kicsinyes marakodásaikkal, kánonjaikkal és ellenkánonjaikkal, iskoláikkal és elleniskoláikkal.

Mi a titkuk? Mi Obskúria titkos csodafegyvere? Miért nem mondhatja ki még egy gyerek sem, hogy a császárnak csupasz a ülepe, és még pattanásos is (nem beszélve arról, hogy a vécépapírt se tudja rendesen használni)?

Akarom, meg nem is akarom a válaszokat.

Viszont félek, hogy Obskúria csupasz seggű császára még több hódításra vágyik, és ennek a hódításnak első áldozatai a természettudományok lesznek.

A keresztény bölcseletnek az obskruntizmuson túl volt még egy iszonyú negatív hatása: évszázadokra megbénította a természettudományokat, csak egynémely görög bölcselők ilyen irányú téveszméit engedve át (miközben ugyanezen görög bölcselők társadalomra vonatkozó gondolatait letiltotta). Ennek meg is lett az eredménye: mire a racionális természetértelmezések kiverekedték a saját létjogosultságukat, már valamiféle különálló bölcseletté váltak, ún. természettudományokká lettek, amelyek hagyják csak békén a bölcsészetet, ő, köszöni szépen, jól elvan magában.

Talán Decartes és Pascal voltak az utolsó újabb kori gondolkodók, akik egyetlen személyben egyesítették a természet- és társadalomfilozófiát, úgy, hogy társadalombölcselőként értették is, mire gondol természetbölcselő felük.

Mire elérünk a XIX. századba, már alig van átjárás a két fél között. Marxnak Engels univerzális, a természetfilozófiára is kiterjedő érdeklődése és felfogóképessége kellett, hogy a marxizmus ne maradjon a száraz és bizonyíthatatlan gazdaságmagyarázatok egyike, hanem univerzális filozófiává nőjje ki magát.

Az elkülönülés mára odáig fajult, hogy – mindkét oldalon tisztelet a kivételnek! – a bölcsész büszke arra, hogy „nem tud egy szöget a falba beverni”, a természettudósok, de különösen a mérnökök viszont iszonyatos szakbarbárságukkal tüntetnek.

Az elkülönülés a két terület témáinak eltérő megközelítésében is tükröződik: a természettudós számára a tudomány a jelenség–hipotézis/modell–ismételhető kísérleti eredmény (bizonyítás vagy manapság inkább cáfolat) vagy ismételt eredmény–hipotézis/modell–megismételhető kísérleti eredmény (bizonyítás vagy manapság inkább cáfolat) gyakran öngerjesztő vonalait jelenti, míg a bölcsész számára a bizonyítás és/vagy cáfolat gyakorta kimerül más bölcsész(ek) („tekintély(ek)”) véleményének elfogadásában vagy elutasításában.

Abból a hamis, ámde annál kényelmesebb feltételezésből kiindulva, hogy ezen a területen a kísérlet, mint olyan, löhetetlen, meg sem kísérlik a bizonyítást. Amikor pedig egy bölcsészeti ág, amelynek esélye van a természettudomány eredményeit bizonyításra alkalmazni (történettudományok, pl.), használni is kezdi azokat, inkább az eredményben, mint a hipotézisben kételkednek, ha a természettudományos eredmény ellentmondásba kerül a hipotézissel [2].

Ami igazán riaszt, hogy a természettudományos gondolkodás és megértés tökéletes hiányát folyamatosan és ékesen demonstráló bölcsészek milyen kitörő örömmel fogadták és fogadják el a relativitás elméletéből és a kvantummechanika bizonyos elveiből fakadó határozatlanságokat. Természetesen egyiket sem értve meg a maga valóságosságában, csupán kiragadják a belőlük származó, számukra hasznos következményeket. Mindez a gödeli matematikai konstrukció következtetéseivel (melyek megint a maguk axiómarendszerén belül érvényesek) megtámogatva oda vezetett, hogy lassacskán elérjük a természettudományos elméletek bizonyítási kényszerének eltörlését.

Ehhez az első lépés a pozitív bizonyítás (kísérleti igazolás) elvetése.

Pedig egy elméletet valójában nem lehet bizonyítani, ha bizonyításként nem a pozitív, igazoló kísérletet fogadják el, hanem a falszifikáció (negatív kísérlet) eredménytelenségét. A kísérleti bizonyíthatóság afféle felfüggesztett halálbüntetéssé válik – az elmélet addig őrzi érvényességét (nem valódi igazságát), amíg nem cáfolják. Addig olyan, mint Schrödinger macskája, van is, meg nincs is, élő is meg halott is. Lehet ilyesmire technológiát alapozni? Lehet így bánni egy macskával?

Itt tartunk ma. És tovább.

Már megindult a tudományos munkák minősítése eddigi rendszerének, a peer review-nak a kikezdése, lebontása – úgy, hogy közben nem ajánlanak helyette mást. A peer review ezer sebből vérzik, amelyek közül az elfogultság, a korrupció, a kettős mérce vagy az egyszerű bírálói korlátoltság csak a kisebbek. Viszont egészében majdnem olyan, mint ez szar demokrácia [3]: még nem találtunk ki jobbat.

Illetve létezik az a halovány, és kissé átgondolatlan kezdeményezés, hogy publikálhasson mindenki mindent, és majd az internet nyilvánosságában az érintett tudóstársak minősítik az adott munkát. Piha! Ez egyrészt egyenértékű az Apple hosszú farkával, csak éppen a tudományos világban nem illik azt mondani, hogy fogalmam sincs a jel per zaj viszonyról: a tudományos publikációk száma már húsz év előtt is kvázi áttekinthetetlen volt, s hiába az internet, a helyzet azóta csak rosszabb,. Másrészt ki fog véleményezni? Nyilván, ahogy az IT civilizáció eddigi tapasztalatai mutatják, az önjelölt vadbarmok. Lásd íróiskolák és outputjuk.

Ó, viszont, ha megszűnne a bizonyítási kényszer és a külső minősítés a természettudományokban is, semmi sem állná többé útját Obskúria újabb térnyerésének – a bölcselet világa igazolhatná saját gyengeségeit és felértékelhetné saját silány eredményeit a természettudomány művelőire mutogatva.

(folyt köv.)

Jegyzetek:

[1] Előállt az a gyönyörű helyezet, hogy egy könyvtárban vagy levéltárban két hét alatt lezavarható ún. „kutatás” magasabb állami támogatást kap, mint az értelemszerűen nagyságrendekkel idő-, eszköz- és anyagigényesebb természettudományos munka. Az igazán pikáns az egészben, hogy a természettudományos pályázati kiírásokra egyre inkább a közvetlen eredményesség (megtérülés, technologizálhatóság) megkövetelése a jellemző, miközben a bölcsészektől nem várnak el semmi ilyesmit. Kant vagy szegény bolond Nietzsche csontjainak n+1. újrarendezése még mindig milliókat ér – gyakorlatilag a számonkérhetőség minimuma nélkül. Emlékeim szerint 2005-ben, de talán 2006-ban kisebb tudományos botrány pattant ki az Államokban, amikor a Szenátus törölt már két odaítélt, 1-1 millát (USD) érő grant-et. A tudományos közvélemény egy emberként támadt a politikusokra, milyen jogon tipornak bele szaros gumicsizmában őszentsége, a tudomány függetlenségébe, pedig jobban járt vóna mindenki, ha kussolnak. A két grant címe – hozzávetőlegesen – a következő volt: „Hogyan dekorálják szobáikat a college hallgatók” és „Hogyan építik fel személyes weblapjaikat a college hallgatók”. Haggyá’ mán békén!

[2] Például a radiokarbon kormeghatározás szart se ér, ha az eredménye nem bizonyítja a „nagy” történészi hipotézist.

[3] Mert a demokrácia helyett ugyebár van jobb: úgy hívják, kommunizmus.