A bölcselet nyomorúsága 2

avagy kalandozások Obskúriában

Welcome to Obskruntia!

Jól kellene éreznem magam itt, mert az egész egy csinos, cuppogós, ködös mocsár, de hidd el, ez még egy ogrénak is sok. Én nem ilyen mocsarat akartam!

Az útlevél ide nem más, mint a semmiről elkészített minimum 35 oldalas értekezés, referenciákkal és más tekintélyektől származó idézetekkel, olyan nyelvezettel megfogalmazva, hogy a szerző maga se értse, amit leírt, de az ámuló olvasó azt higgye, a legmélyebb bölcsességet tarja a kezében.

Obskúria büszke polgára lehet bárki, aki egy mondaton belül képes állítani valamit és az ellenkezőjét, úgy, hogy mindkét állítást szakértői tekintéllyel bizonyítja és közben az olvasó mindezen önellentmondásokból semmit sem vesz észre.

Obskúria kötelezően kettős állampolgárságot jelent, hiszen az obskúr polgár vidáman megtartja eredeti állampolgárságát – ez a természetes, hiszen országa adófizetőiből él, nem Obskúria tartja el.

De hogyan juthattunk idáig?

Továbbra sincs válaszom arra, hogy miért hagyja a szorgos és dolgos (verítékező) többség, hogy egy mihaszna, ámde létszámában relatíve számos, és egymásba nagyon is belegabalyodott élősdihad a valódi bölcsek nyakába telepedjen, a valódi bölcsek valódi gondolataihoz a saját picike okosszágát hozzátoldogatva, a maga fontosságát és picike, ámde annál nagyobb befogadóképességű mancockáját előretolja és a bölcsesség díját bezsebelvén kiválóan kihúzza magát a dolog (veríték) alól, miközben nagyságrendekkel magasabb életszínvonalon él, mint a dolgos (verítékező) többség.

Amikor az efféle bölcseletből az anyaország társadalmának semmiféle haszna sincsen, mivel:

Egy olyan ország egy másik országon belül, mint Obskúria (vö. ötödik hadoszlop), a legritkább esetben erősíti a szociális kohéziót (legfeljebb finom kis rasszista elméletek terjesztésével, ha erre van igény. Mint például a fehér faj felsőbbrendűsége, vagy hogy Isten arra rendelte a fekete embert, hogy a fehér rabszolgája legyen, etc.), sőt az obskúr polgárnak létérdeke az anyaország társadalmának fellazítása (vö. zavarosban folytatott nagyüzemi halászat), természetesen csak addig a határig lazíthat, amíg a honoráriumát, ösztön- és egyéb díjait az ország fizetni tudja.

Az obskúr polgárok elméleteiből nem származtatható az életet megkönnyítő és/vagy hasznot hozó technológia.

Anyagi haszon csak Obskúria „tisztes” állampolgárainak származik belőle (az ő megélhetésük, és nehezen megfogható (nem értékteremtéshez kapcsoltan áll elő) extraprofitjuk), de nekik aztán rendesen, hiszen a társadalom valamilyen okból bőkezűen finanszírozza tevékenységüket [1].

Miért tartjuk mégis őket? Még csak nem is szórakoztatóak egymás közötti kicsinyes marakodásaikkal, kánonjaikkal és ellenkánonjaikkal, iskoláikkal és elleniskoláikkal.

Mi a titkuk? Mi Obskúria titkos csodafegyvere? Miért nem mondhatja ki még egy gyerek sem, hogy a császárnak csupasz a ülepe, és még pattanásos is (nem beszélve arról, hogy a vécépapírt se tudja rendesen használni)?

Akarom, meg nem is akarom a válaszokat.

Viszont félek, hogy Obskúria csupasz seggű császára még több hódításra vágyik, és ennek a hódításnak első áldozatai a természettudományok lesznek.

A keresztény bölcseletnek az obskruntizmuson túl volt még egy iszonyú negatív hatása: évszázadokra megbénította a természettudományokat, csak egynémely görög bölcselők ilyen irányú téveszméit engedve át (miközben ugyanezen görög bölcselők társadalomra vonatkozó gondolatait letiltotta). Ennek meg is lett az eredménye: mire a racionális természetértelmezések kiverekedték a saját létjogosultságukat, már valamiféle különálló bölcseletté váltak, ún. természettudományokká lettek, amelyek hagyják csak békén a bölcsészetet, ő, köszöni szépen, jól elvan magában.

Talán Decartes és Pascal voltak az utolsó újabb kori gondolkodók, akik egyetlen személyben egyesítették a természet- és társadalomfilozófiát, úgy, hogy társadalombölcselőként értették is, mire gondol természetbölcselő felük.

Mire elérünk a XIX. századba, már alig van átjárás a két fél között. Marxnak Engels univerzális, a természetfilozófiára is kiterjedő érdeklődése és felfogóképessége kellett, hogy a marxizmus ne maradjon a száraz és bizonyíthatatlan gazdaságmagyarázatok egyike, hanem univerzális filozófiává nőjje ki magát.

Az elkülönülés mára odáig fajult, hogy – mindkét oldalon tisztelet a kivételnek! – a bölcsész büszke arra, hogy „nem tud egy szöget a falba beverni”, a természettudósok, de különösen a mérnökök viszont iszonyatos szakbarbárságukkal tüntetnek.

Az elkülönülés a két terület témáinak eltérő megközelítésében is tükröződik: a természettudós számára a tudomány a jelenség–hipotézis/modell–ismételhető kísérleti eredmény (bizonyítás vagy manapság inkább cáfolat) vagy ismételt eredmény–hipotézis/modell–megismételhető kísérleti eredmény (bizonyítás vagy manapság inkább cáfolat) gyakran öngerjesztő vonalait jelenti, míg a bölcsész számára a bizonyítás és/vagy cáfolat gyakorta kimerül más bölcsész(ek) („tekintély(ek)”) véleményének elfogadásában vagy elutasításában.

Abból a hamis, ámde annál kényelmesebb feltételezésből kiindulva, hogy ezen a területen a kísérlet, mint olyan, löhetetlen, meg sem kísérlik a bizonyítást. Amikor pedig egy bölcsészeti ág, amelynek esélye van a természettudomány eredményeit bizonyításra alkalmazni (történettudományok, pl.), használni is kezdi azokat, inkább az eredményben, mint a hipotézisben kételkednek, ha a természettudományos eredmény ellentmondásba kerül a hipotézissel [2].

Ami igazán riaszt, hogy a természettudományos gondolkodás és megértés tökéletes hiányát folyamatosan és ékesen demonstráló bölcsészek milyen kitörő örömmel fogadták és fogadják el a relativitás elméletéből és a kvantummechanika bizonyos elveiből fakadó határozatlanságokat. Természetesen egyiket sem értve meg a maga valóságosságában, csupán kiragadják a belőlük származó, számukra hasznos következményeket. Mindez a gödeli matematikai konstrukció következtetéseivel (melyek megint a maguk axiómarendszerén belül érvényesek) megtámogatva oda vezetett, hogy lassacskán elérjük a természettudományos elméletek bizonyítási kényszerének eltörlését.

Ehhez az első lépés a pozitív bizonyítás (kísérleti igazolás) elvetése.

Pedig egy elméletet valójában nem lehet bizonyítani, ha bizonyításként nem a pozitív, igazoló kísérletet fogadják el, hanem a falszifikáció (negatív kísérlet) eredménytelenségét. A kísérleti bizonyíthatóság afféle felfüggesztett halálbüntetéssé válik – az elmélet addig őrzi érvényességét (nem valódi igazságát), amíg nem cáfolják. Addig olyan, mint Schrödinger macskája, van is, meg nincs is, élő is meg halott is. Lehet ilyesmire technológiát alapozni? Lehet így bánni egy macskával?

Itt tartunk ma. És tovább.

Már megindult a tudományos munkák minősítése eddigi rendszerének, a peer review-nak a kikezdése, lebontása – úgy, hogy közben nem ajánlanak helyette mást. A peer review ezer sebből vérzik, amelyek közül az elfogultság, a korrupció, a kettős mérce vagy az egyszerű bírálói korlátoltság csak a kisebbek. Viszont egészében majdnem olyan, mint ez szar demokrácia [3]: még nem találtunk ki jobbat.

Illetve létezik az a halovány, és kissé átgondolatlan kezdeményezés, hogy publikálhasson mindenki mindent, és majd az internet nyilvánosságában az érintett tudóstársak minősítik az adott munkát. Piha! Ez egyrészt egyenértékű az Apple hosszú farkával, csak éppen a tudományos világban nem illik azt mondani, hogy fogalmam sincs a jel per zaj viszonyról: a tudományos publikációk száma már húsz év előtt is kvázi áttekinthetetlen volt, s hiába az internet, a helyzet azóta csak rosszabb,. Másrészt ki fog véleményezni? Nyilván, ahogy az IT civilizáció eddigi tapasztalatai mutatják, az önjelölt vadbarmok. Lásd íróiskolák és outputjuk.

Ó, viszont, ha megszűnne a bizonyítási kényszer és a külső minősítés a természettudományokban is, semmi sem állná többé útját Obskúria újabb térnyerésének – a bölcselet világa igazolhatná saját gyengeségeit és felértékelhetné saját silány eredményeit a természettudomány művelőire mutogatva.

(folyt köv.)

Jegyzetek:

[1] Előállt az a gyönyörű helyezet, hogy egy könyvtárban vagy levéltárban két hét alatt lezavarható ún. „kutatás” magasabb állami támogatást kap, mint az értelemszerűen nagyságrendekkel idő-, eszköz- és anyagigényesebb természettudományos munka. Az igazán pikáns az egészben, hogy a természettudományos pályázati kiírásokra egyre inkább a közvetlen eredményesség (megtérülés, technologizálhatóság) megkövetelése a jellemző, miközben a bölcsészektől nem várnak el semmi ilyesmit. Kant vagy szegény bolond Nietzsche csontjainak n+1. újrarendezése még mindig milliókat ér – gyakorlatilag a számonkérhetőség minimuma nélkül. Emlékeim szerint 2005-ben, de talán 2006-ban kisebb tudományos botrány pattant ki az Államokban, amikor a Szenátus törölt már két odaítélt, 1-1 millát (USD) érő grant-et. A tudományos közvélemény egy emberként támadt a politikusokra, milyen jogon tipornak bele szaros gumicsizmában őszentsége, a tudomány függetlenségébe, pedig jobban járt vóna mindenki, ha kussolnak. A két grant címe – hozzávetőlegesen – a következő volt: „Hogyan dekorálják szobáikat a college hallgatók” és „Hogyan építik fel személyes weblapjaikat a college hallgatók”. Haggyá’ mán békén!

[2] Például a radiokarbon kormeghatározás szart se ér, ha az eredménye nem bizonyítja a „nagy” történészi hipotézist.

[3] Mert a demokrácia helyett ugyebár van jobb: úgy hívják, kommunizmus.