Amfora!
Idősebbek talán értik. Fiatalabbaknak az amfora = görög köcsög.
Elég a hülyéskedésből, komolyra!
Kedves Raon barátom (aki, most már tudható, a magánban a legtévedhetelenebb ízlésű és ítéletű magyar kritikus) imigyen szóla:
"
"íme, a szempontrendszer, amit bírálathoz a hallgatóimnak adok:
1. A mű megírása. Körülmények, alkalom, címválasztás. Az olvasóval kötött paktum.
2. A mű belső világa. Üzenet, epikum, szerkezet, cselekménybonyolítás, jellemrendszer.
3. A mű külső világa. Jellemzés, leírások (lírai képesség), jelenetezés (drámai képesség), párbeszéd, nyelvhasználat.
4. Járulékos elemek. Kiadói munka, lektori munka, nyomdai munka." (idézet: Sárdi Margit)
Számomra innen teljesen egyértelmű, mi az évek óta tartó nézetkülönbségek alapvető oka. Az a zsűri, amelyik a fontossági sorrendben HARMADIK helyre teszi az írás külsőnek nevezett elemeit(lírai, drámai képességek, dialógus, NYELVHASZNÁLAT!!!), számomra nem szakmai zsűri, hanem hozzá nem értő gittegylet. Hadd fejtsem ki, miért."
Ne fejtsd ki, abszd meg, mert védhetelen lesz, bármit mondasz!
Mert ha következetesen végigviszed a logikádat oda lyukadunk ki, hogy egy formailag tökéletes párbeszédekkel, iskolában oktatott (középiskolás fokon!) jellemrábrázolási eszközökkel és dramaturgiával "megalkotott" szappanopera nyilván előkelőbb helyet foglal el az értékrendedben, mint mondjuk Temesi Ferenc Pora, vagy Esterházy Termelési regénye.
Így lett a kritikusok kedvence mondjuk Herczeg Ferenc, vagy Zilahy, amikor egy Ottlik írta az Iskola a határont. Raon barátom nyilván úgy vágta volna vissza a Welszi bárdokat, mint a taknyot: mi az a "tereh"?
Roppant szegényes elmére vall a formát a tartalom elébe helyezni, bár volt már rá péda a világ művészetében: úgy hívták, sematizmus. Egyaránt láttam erdeményeit Amerikában (kapreál), a náci Németországban (nacreál) és a szovjet tömb országaiban (szocreál). Hajmeresztő ennek követelését egy fantsztikus site szerkesztőjétől olvasni. De nem csodálkozom.
Nem érv, mert a tekintélyérvek nem azok, de talán meg kellene gondolni, hogy abban a közegben súlyos bajok vannak, ahol egy évtizedek óta az ELTE Bölcsészkarán oktató személyt gittegylet vezetőjének, az általa az ország legnagyobb bölcsészkarán oktatott és tanmenetben elfogadott elveket szakmaiatlannak minősíti egy internetes gittegyletben "publikáló" pökhendi nyikhaj.
Ismételten: én kérek elnézést!
2007. november 18., vasárnap
2007. november 15., csütörtök
Hárman egy...
Na nem csónakban, hanem konténerben és nem is hárman, hanem valójában négyen.
Ennyi titokzatoskodás után: abban az elátkozott konténerben, mely miatt nem tudtam átvenni a Zsoldos Péter Díjat együtt utazott a cuccunk Karvalics Lacival, sőt ketten raktuk meg és le azt a kurva konténert.
Még mindig nem érted, mi?
Watson?
Elementary, my dear friend! Elementary.
Szóval a konténer után véletlenül egy kötetbe is kerültem Z. Karvalics Lászlóval. Ez a kötet a Hipergalaktika 01.
Laci sajnos nem az én novellám párjaként írta meg esszéjét. (nem azért, mintha elégetlen lennék a párommal, sőt! De erről később.)
Laci a hálózati kommunikáció, a hálózati társadalom hiperoptimista prófétája. Nem tudok egyetérteni optimizmusával, mely már-már az elvakultságot súrolja, de maradéktalanul élvezem gondolatait, műveltségét, tájékozottságát és stílusát. A barátom.
Persze mindez egy rövidke esszéből talán nem derül ki.
Ezért ajánlom, hogy olvasd el Laci Fogpiszkáló a hálózaton című esszékötetét. Mondjuk nem jutsz hozzá, mert mind elfogyott. De talán belebotlasz valahol.
A téma az Internet – ebből következően a szöveg a leírása pillanatában elavult. De ettől függetlenül a kötet nagyon is évezhető. Tudod, gondolat, műveltség, tájékozottság és stílus.
A Hipergalaktikáról csak annyit, ebben a kötetben az esszéírók végre nem azt vélték feladatuknak, hogy a novella fantasztikusságát legyalázzák. Az én párom legalábbis nem. Meg a Laci sem.
Próbáld ki. (Nem kapok royaltit.)
Ennyi titokzatoskodás után: abban az elátkozott konténerben, mely miatt nem tudtam átvenni a Zsoldos Péter Díjat együtt utazott a cuccunk Karvalics Lacival, sőt ketten raktuk meg és le azt a kurva konténert.
Még mindig nem érted, mi?
Watson?
Elementary, my dear friend! Elementary.
Szóval a konténer után véletlenül egy kötetbe is kerültem Z. Karvalics Lászlóval. Ez a kötet a Hipergalaktika 01.
Laci sajnos nem az én novellám párjaként írta meg esszéjét. (nem azért, mintha elégetlen lennék a párommal, sőt! De erről később.)
Laci a hálózati kommunikáció, a hálózati társadalom hiperoptimista prófétája. Nem tudok egyetérteni optimizmusával, mely már-már az elvakultságot súrolja, de maradéktalanul élvezem gondolatait, műveltségét, tájékozottságát és stílusát. A barátom.
Persze mindez egy rövidke esszéből talán nem derül ki.
Ezért ajánlom, hogy olvasd el Laci Fogpiszkáló a hálózaton című esszékötetét. Mondjuk nem jutsz hozzá, mert mind elfogyott. De talán belebotlasz valahol.
A téma az Internet – ebből következően a szöveg a leírása pillanatában elavult. De ettől függetlenül a kötet nagyon is évezhető. Tudod, gondolat, műveltség, tájékozottság és stílus.
A Hipergalaktikáról csak annyit, ebben a kötetben az esszéírók végre nem azt vélték feladatuknak, hogy a novella fantasztikusságát legyalázzák. Az én párom legalábbis nem. Meg a Laci sem.
Próbáld ki. (Nem kapok royaltit.)
2007. november 14., szerda
Tintanyalók
Alakult egy íróklub, ahol amatőr írók próbálják kitanulni a szakmát.
Tinta Klub-nak nevezik magukat, legutóbb ki is adtak íróiktól egy novelláskötetet.
Na, e kötet körül kezdődött a szokásos tintanyalás, lévén, ha nem mondtam volna, ez a klub permanens szentségtörést követ el, szerzői fantasyt mernek írni a nagy „Legjobban-Én-Tudom!” (LÉT!) honlap és gonzó-kritikusainak jóváhagyása nélkül, talán ellenében, és írásaikat pofátlanul még ki is nyomtatták.
Az egész tintanyalás kór- és kortörténeti értékű, messzebbre vivő tanulságokkal, mint a vihar a tintásüvegben (a tinta ugyebár az eggyel régebbi szlengben szeszt is jelent, így a dolog újabb, igaz, nem túl mély, réteggel gazdagítható), ezért egy kicsit cincálni fogom.
(Meg azért is, mert nevem szitokszó gyanánt még ebben a vitában is felmerült egy szarjankó részéről, aki nyilvánvalóan nem ismer, és munkáimat sem olvasta.)
Első harapás - Tinta Klub
A Tinta Klub olyan kezdeményezés, melyet első közelítésben támogatni lehet, kellene, mivel írókat, fantasztikus írókat segít publikációhoz, műhelyhez.
A probléma ott lehet, hogy egy ilyen kezdeményezés csak tovább fokozza azt a – ki tudja milyen okból – folyamatosan hintett maszlagot, hogy tehetség nélkül lehet és érdemes írni, és az ún. fogások megtanulása – a mesterség! feleim, a MESTERSÉG – után bárkiből író lehet, sőt lesz.
Így működnek az ún. írókörök, ahonnan minden erőlködés ellenére csak a tehetségesek jönnek ki íróként, és ahol valóban explicite ki lehet jelenteni, hogy az íráshoz nem kell tehetség. (Az eredmény tesztelhető az DV Erato pályázatán, ahol a profik mellett véletlenül DM írókörösök nyerték el a helyezéseket. Hamarosan én is tesztelem. :-) )
Az ilyesmi általában magában hordozza a belterj és a kontraszelekciós nyomás kialakulásának valószínűségét. A Tinta Klub honlapja nagyon is belterjességet mutat, legalábbis a külvilág felé nemigen akar kommunikálni. (Kérdés, akkor minek honlap?) A kötet kritikái pedig – pro és kontra – erős kontraszelekciós nyomást sugalmaznak.
A gusztustalan az egészben, hogy a LÉT! leszarházza a Tinta Klub teljesítményét, miközben érzésem szerint az nem más, mint egy másfajta írókör, tehát ugyanazt a módszert vallja, mint a LÉT! és holdudvara (vagy viszont - a viszonyok tagadottak és tisztázásra szorulnak, ha valakit érdekel), csak esetleg kissé másképpen, más MESTERREL, vagyis a MESTERSÉGET tanítja. Az nyilvánvaló, hogy a LÉT!-en túl nincs másfajta lét, más nem tudhat fantasyt írni, mind azt majd később megláthatod. A módszer eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a LÉT! is elismer a kötetből legalább egy jó írást, amely véletlenül nem más, mint Agendás szerzőtársam, a valóban tehetséges Honfy Ágnes Ilona alkotása. Úgy tűnik tehát, a tehetség szükségességének tagadása a tehetség burkolt elismeréséhez vezet. Miről is beszélünk?
Nem olvastam még a kötetet, és egyelőre betáblázódottam egy hónapra olvasásilag, de a történetben nem is annyira az irodalmi minőség most a lényeg, hanem a kötet fogadtatása, a szerző(k) reakciója a fogadtatásokra, és a fogadók reagálása a reagálásra.
Második harapás – fogadtatás
A fogadtatásokat olvashatod itt, itt és itt.
A megjegyzésekből láthatod, hogy miről is fogok elmélkedni a következő harapásban.
Ne lepjen meg a hasonlóság, bár semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a LÉT! „szerzői” és a librarian stábja között bármilyen kapcsolat is lenne, a keresztreferenciák azért sugalmaznak valamit. Az nem is meglepő, hogy két utóbbi recenzió ugyanaznap került fel a LÉT!-re, és bizonyára csupán technikai oka van, nem sietős kompenzáció, hogy az elmarasztaló darab másodiknak (sorszám alapján legalábbis), afféle elsietett kompenzációképpen jelent meg.
Megint csak: nem vitathatom az ismertetések valóságtartalmát, mivel nem olvastam a kötetet, az akár igazuk is lehet. Ezen a szinten a vélemények vélemények, a krumplileves pedig krumplileves. Vegyük észre, hogy nem a kritika szót használtam, mert egyik ismertetés sem üti meg a kritika szintjét, legfeljebb gonzó-kritikák. Véleménye pedig mindenkinek az, ami. Motivációkat ne fejtegessünk bővebben! A LÉT! óvja az olvasókat az olyan baklövésektől, hogy a holdudvaron kívül eső kötetekre időt és pénzt pazaroljon. Bár senki sem kérte ezt a dicséretes önzetlenséget, tudjuk be egyelőre küldetéstudatnak. Kösz, fiúk, lányok!
Mindeddig tehát csupa nemes dolog történt. A gáz a reakciókkal kezdődik.
Harmadik harapás – reakció
A kötet egyik (több) szerzője elkövette azt a hibát, hogy reagált a véleményekre. Méghozzá úgy, hogy védte az írásokat, saját és társai alkotásait.
Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az írónak el kell fogadnia kritikát, sőt, még illik is megköszönnie.
Ez általában így igaz.
Ha a várható mértékben elfogulatlan kritikáról van szó.
De mi a helyzet az elfogult kritikával, vagy akkor, ha a kritika nem is kritika, csupán egy önjelölt gonzó-kritikus véleménye (ráadásul még elfogult is)?
A liberális maszlagtól fertőzött világszemlélet szerint a szerző akkor se tegyen semmit. Ebben a világszemléletben a megtámadottnak nincs joga kiállni a maga védelmében. Ha megteszi, önmagát járatja le. Automatikusan.
Elgondolkodott már azon valaki, hogy igaz-e ez? Hogy miért mindig a hentelőknek van igazuk, sohasem az áldozatuknak? Hogy a gonzó-kritikusnak a véleményét sohasem kell bizonyítékokkal alátámasztania, elfogultságairól számot adni? Hogy nem minden esetben az acsargó tömeg birtokolja a bölcsek kövét? Hogy a tömegtermelésen kívül mi teszi a gonzó-kritikai lapokat az igazság kútfőivé? Hogy miért van mindez úgy, ahogy van? Hogy miféle érdekviszonok állnak mindezek mögött?
Valóban önmagát járatja le, aki rámutat a bírálatok esetleges negatív motivációjára, ebből fakadó hamisságára, igaztalanságára?
Önmagában, azt hiszem, nem.
A mód, ahogy teszi, fordíthatja a szimpla önvédelmi aktust nevetségességbe, teheti szánalmassá.
Sajnos az Internet, mely lehetővé teszi a gonzó-kritika terjedését, ilyen szánalmas manőverekre csábítja a sértett felet is. És ha meglépi azokat, valóban szánalmassá és nevetségessé válik. Csupán attól is, ha ezek árnyéka rávetül!
Mit lehet tenni?
Tulajdonképpen nem sokat. Független fórumon, ha van ilyen, esetleg saját blogján az író kifejtheti saját véleményét, mely lehet igaz vagy nem, de mindenképpen egy vélemény lesz más véleményekkel szembeállítva. Várhat arra, hogy megjelenjen egy-két valódi kritika, és ezek fényében levonhatja a tanulságot. Ha igazán karakán, akkor ezt a tanulságot nyilvánosan vonja le, ugyanazon a fórumon, akár pozitív rá, művére és a szituációra vonatkozóan, akár negatív.
Három dolgot semmiképpen se tegyen: ne használja a fentebb említett trükköket, ne menjen el az oroszlán barlangjába, melyet hiénafalka őriz, és ne válaszoljon nyilvánvaló provokációkra. A LÉT!-en ugyanis sokszor elhangzik az a gonzó-kritizálás védelmében, hogy a „kritikájuk” segítő szándékú. Nem gondolkodott el soha senki azon, hogy ha a kritizált szerző megjelenik körükben, és védeni, magyarázni próbálja alkotását, sohasem jön elő ez az építő szándék, csak a szarba gyalázás a Békehadtest által? Legenyhébben azt kapja, hogy szállj magadba, és gondolkozz el, hátha igazunk van.
Negyedik harapás – ellenreakció
Az ellenreakciók természetesen a „kritikák” megjegyzéseiben kezdődnek, és folytatódnak az írókörökhöz erősen kapcsolódó blogon, mely külön cimkét is szentel a témának (legalábbis ezzel tölti meg). A szokásos taktika szerint a szerencsétlenül reagáló szerző gyalázásán keresztül az egész Tinta Klub kezdeményezés céltáblává válik, leírják.
Mivel a pártatlan LÉT!-re felkerült egy, a kötetet mentegető „kritika”, az ellenreakciók ezután arra irányulhattak, hogy ez az ellenkritika ugyanattól a személytől származik, aki a reakciókat tette. Ezt bizonyítani ebben a körben természetesen nem kell, az ellenfél erkölcsi megsemmisítéséhez a vád tökéletsen elegendő. És természetesen arra a halovány próbálkozásra, miszerint a LÉT! kicsiny körei a tételezett fogással már sokszor éltek az Internet névtelensége mögé rejtőzve, még csak reagálni sem kell.
Mert valóban, az nem vitastílus, hogy „nincs jogod mást vádolni azzal, amit magad is megtettél”. Aljasságot felhánytorgatni egy másik aljasságnak is joga van, és más aljassága bizony nem menti a mi aljasságunkat.
A tanulság?
A tanulság az, hogy égetően szükség van egy színvonalas kritikai fórumra, ahol valós kritikai vélemények egyenlő eséllyel ütköznek, és nem gonzó-kritikusok rajongótáborai határozzák meg a fantasztikus irodalom színvonalát.
Ez szimplán csak annyit jelentene, hogy nincs megjegyzések rovat, vagy fórum. Tudom, ennek a fórumnak nem lenne látogatottsága.
Egyébként az utóbbi idők kritika/vélemény viharai jól mutatják, hogy a fantasztikum kritikája mennyire nem független, milyen kevésbe kerül a haveri körnek/kiadói pénznek és kapcsolatoknak az egekbe vinni vagy a sárba taposni tetszőleges művet, és mennyit érnek a megjelent vélemények.
Tinta Klub-nak nevezik magukat, legutóbb ki is adtak íróiktól egy novelláskötetet.
Na, e kötet körül kezdődött a szokásos tintanyalás, lévén, ha nem mondtam volna, ez a klub permanens szentségtörést követ el, szerzői fantasyt mernek írni a nagy „Legjobban-Én-Tudom!” (LÉT!) honlap és gonzó-kritikusainak jóváhagyása nélkül, talán ellenében, és írásaikat pofátlanul még ki is nyomtatták.
Az egész tintanyalás kór- és kortörténeti értékű, messzebbre vivő tanulságokkal, mint a vihar a tintásüvegben (a tinta ugyebár az eggyel régebbi szlengben szeszt is jelent, így a dolog újabb, igaz, nem túl mély, réteggel gazdagítható), ezért egy kicsit cincálni fogom.
(Meg azért is, mert nevem szitokszó gyanánt még ebben a vitában is felmerült egy szarjankó részéről, aki nyilvánvalóan nem ismer, és munkáimat sem olvasta.)
Első harapás - Tinta Klub
A Tinta Klub olyan kezdeményezés, melyet első közelítésben támogatni lehet, kellene, mivel írókat, fantasztikus írókat segít publikációhoz, műhelyhez.
A probléma ott lehet, hogy egy ilyen kezdeményezés csak tovább fokozza azt a – ki tudja milyen okból – folyamatosan hintett maszlagot, hogy tehetség nélkül lehet és érdemes írni, és az ún. fogások megtanulása – a mesterség! feleim, a MESTERSÉG – után bárkiből író lehet, sőt lesz.
Így működnek az ún. írókörök, ahonnan minden erőlködés ellenére csak a tehetségesek jönnek ki íróként, és ahol valóban explicite ki lehet jelenteni, hogy az íráshoz nem kell tehetség. (Az eredmény tesztelhető az DV Erato pályázatán, ahol a profik mellett véletlenül DM írókörösök nyerték el a helyezéseket. Hamarosan én is tesztelem. :-) )
Az ilyesmi általában magában hordozza a belterj és a kontraszelekciós nyomás kialakulásának valószínűségét. A Tinta Klub honlapja nagyon is belterjességet mutat, legalábbis a külvilág felé nemigen akar kommunikálni. (Kérdés, akkor minek honlap?) A kötet kritikái pedig – pro és kontra – erős kontraszelekciós nyomást sugalmaznak.
A gusztustalan az egészben, hogy a LÉT! leszarházza a Tinta Klub teljesítményét, miközben érzésem szerint az nem más, mint egy másfajta írókör, tehát ugyanazt a módszert vallja, mint a LÉT! és holdudvara (vagy viszont - a viszonyok tagadottak és tisztázásra szorulnak, ha valakit érdekel), csak esetleg kissé másképpen, más MESTERREL, vagyis a MESTERSÉGET tanítja. Az nyilvánvaló, hogy a LÉT!-en túl nincs másfajta lét, más nem tudhat fantasyt írni, mind azt majd később megláthatod. A módszer eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a LÉT! is elismer a kötetből legalább egy jó írást, amely véletlenül nem más, mint Agendás szerzőtársam, a valóban tehetséges Honfy Ágnes Ilona alkotása. Úgy tűnik tehát, a tehetség szükségességének tagadása a tehetség burkolt elismeréséhez vezet. Miről is beszélünk?
Nem olvastam még a kötetet, és egyelőre betáblázódottam egy hónapra olvasásilag, de a történetben nem is annyira az irodalmi minőség most a lényeg, hanem a kötet fogadtatása, a szerző(k) reakciója a fogadtatásokra, és a fogadók reagálása a reagálásra.
Második harapás – fogadtatás
A fogadtatásokat olvashatod itt, itt és itt.
A megjegyzésekből láthatod, hogy miről is fogok elmélkedni a következő harapásban.
Ne lepjen meg a hasonlóság, bár semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a LÉT! „szerzői” és a librarian stábja között bármilyen kapcsolat is lenne, a keresztreferenciák azért sugalmaznak valamit. Az nem is meglepő, hogy két utóbbi recenzió ugyanaznap került fel a LÉT!-re, és bizonyára csupán technikai oka van, nem sietős kompenzáció, hogy az elmarasztaló darab másodiknak (sorszám alapján legalábbis), afféle elsietett kompenzációképpen jelent meg.
Megint csak: nem vitathatom az ismertetések valóságtartalmát, mivel nem olvastam a kötetet, az akár igazuk is lehet. Ezen a szinten a vélemények vélemények, a krumplileves pedig krumplileves. Vegyük észre, hogy nem a kritika szót használtam, mert egyik ismertetés sem üti meg a kritika szintjét, legfeljebb gonzó-kritikák. Véleménye pedig mindenkinek az, ami. Motivációkat ne fejtegessünk bővebben! A LÉT! óvja az olvasókat az olyan baklövésektől, hogy a holdudvaron kívül eső kötetekre időt és pénzt pazaroljon. Bár senki sem kérte ezt a dicséretes önzetlenséget, tudjuk be egyelőre küldetéstudatnak. Kösz, fiúk, lányok!
Mindeddig tehát csupa nemes dolog történt. A gáz a reakciókkal kezdődik.
Harmadik harapás – reakció
A kötet egyik (több) szerzője elkövette azt a hibát, hogy reagált a véleményekre. Méghozzá úgy, hogy védte az írásokat, saját és társai alkotásait.
Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az írónak el kell fogadnia kritikát, sőt, még illik is megköszönnie.
Ez általában így igaz.
Ha a várható mértékben elfogulatlan kritikáról van szó.
De mi a helyzet az elfogult kritikával, vagy akkor, ha a kritika nem is kritika, csupán egy önjelölt gonzó-kritikus véleménye (ráadásul még elfogult is)?
A liberális maszlagtól fertőzött világszemlélet szerint a szerző akkor se tegyen semmit. Ebben a világszemléletben a megtámadottnak nincs joga kiállni a maga védelmében. Ha megteszi, önmagát járatja le. Automatikusan.
Elgondolkodott már azon valaki, hogy igaz-e ez? Hogy miért mindig a hentelőknek van igazuk, sohasem az áldozatuknak? Hogy a gonzó-kritikusnak a véleményét sohasem kell bizonyítékokkal alátámasztania, elfogultságairól számot adni? Hogy nem minden esetben az acsargó tömeg birtokolja a bölcsek kövét? Hogy a tömegtermelésen kívül mi teszi a gonzó-kritikai lapokat az igazság kútfőivé? Hogy miért van mindez úgy, ahogy van? Hogy miféle érdekviszonok állnak mindezek mögött?
Valóban önmagát járatja le, aki rámutat a bírálatok esetleges negatív motivációjára, ebből fakadó hamisságára, igaztalanságára?
Önmagában, azt hiszem, nem.
A mód, ahogy teszi, fordíthatja a szimpla önvédelmi aktust nevetségességbe, teheti szánalmassá.
Nem szerencsés a bírált műveket magyarázni, nem szerencsés felvonultatni a barátok által megjelentetett ellentétes előjelű bírálatokat, nem szerencsés megjelenni saját magunk által álnéven írt ellentétes előjelű bírálattal, nem szerencsés ötven nicknéven védeni valós vagy vélt igazunkat.
Aki ezt teszi, a mai légkörben, ahol csak a tömegben megjelenő gonzó-kritikusok és holdudvaruk művelhetik a fentieket, sőt ezt tenniük dicsőség és kötelesség, valóban csak lejárathatja magát. A LÉT! rajongótáborát meggyőzni úgysem tudja, a külső szemlélő pedig csak ezeket az átlátszó manővereket látja, az azokat megelőző hasonló manőverek a másik oldal részéről addigra már eltűntek a tömeg reakciói mögött.Sajnos az Internet, mely lehetővé teszi a gonzó-kritika terjedését, ilyen szánalmas manőverekre csábítja a sértett felet is. És ha meglépi azokat, valóban szánalmassá és nevetségessé válik. Csupán attól is, ha ezek árnyéka rávetül!
Mit lehet tenni?
Tulajdonképpen nem sokat. Független fórumon, ha van ilyen, esetleg saját blogján az író kifejtheti saját véleményét, mely lehet igaz vagy nem, de mindenképpen egy vélemény lesz más véleményekkel szembeállítva. Várhat arra, hogy megjelenjen egy-két valódi kritika, és ezek fényében levonhatja a tanulságot. Ha igazán karakán, akkor ezt a tanulságot nyilvánosan vonja le, ugyanazon a fórumon, akár pozitív rá, művére és a szituációra vonatkozóan, akár negatív.
Három dolgot semmiképpen se tegyen: ne használja a fentebb említett trükköket, ne menjen el az oroszlán barlangjába, melyet hiénafalka őriz, és ne válaszoljon nyilvánvaló provokációkra. A LÉT!-en ugyanis sokszor elhangzik az a gonzó-kritizálás védelmében, hogy a „kritikájuk” segítő szándékú. Nem gondolkodott el soha senki azon, hogy ha a kritizált szerző megjelenik körükben, és védeni, magyarázni próbálja alkotását, sohasem jön elő ez az építő szándék, csak a szarba gyalázás a Békehadtest által? Legenyhébben azt kapja, hogy szállj magadba, és gondolkozz el, hátha igazunk van.
Negyedik harapás – ellenreakció
Az ellenreakciók természetesen a „kritikák” megjegyzéseiben kezdődnek, és folytatódnak az írókörökhöz erősen kapcsolódó blogon, mely külön cimkét is szentel a témának (legalábbis ezzel tölti meg). A szokásos taktika szerint a szerencsétlenül reagáló szerző gyalázásán keresztül az egész Tinta Klub kezdeményezés céltáblává válik, leírják.
Mivel a pártatlan LÉT!-re felkerült egy, a kötetet mentegető „kritika”, az ellenreakciók ezután arra irányulhattak, hogy ez az ellenkritika ugyanattól a személytől származik, aki a reakciókat tette. Ezt bizonyítani ebben a körben természetesen nem kell, az ellenfél erkölcsi megsemmisítéséhez a vád tökéletsen elegendő. És természetesen arra a halovány próbálkozásra, miszerint a LÉT! kicsiny körei a tételezett fogással már sokszor éltek az Internet névtelensége mögé rejtőzve, még csak reagálni sem kell.
Mert valóban, az nem vitastílus, hogy „nincs jogod mást vádolni azzal, amit magad is megtettél”. Aljasságot felhánytorgatni egy másik aljasságnak is joga van, és más aljassága bizony nem menti a mi aljasságunkat.
A tanulság?
A tanulság az, hogy égetően szükség van egy színvonalas kritikai fórumra, ahol valós kritikai vélemények egyenlő eséllyel ütköznek, és nem gonzó-kritikusok rajongótáborai határozzák meg a fantasztikus irodalom színvonalát.
Ez szimplán csak annyit jelentene, hogy nincs megjegyzések rovat, vagy fórum. Tudom, ennek a fórumnak nem lenne látogatottsága.
Egyébként az utóbbi idők kritika/vélemény viharai jól mutatják, hogy a fantasztikum kritikája mennyire nem független, milyen kevésbe kerül a haveri körnek/kiadói pénznek és kapcsolatoknak az egekbe vinni vagy a sárba taposni tetszőleges művet, és mennyit érnek a megjelent vélemények.
2007. november 11., vasárnap
"Wenn ich Kultur höre..."
A misquote, Hermanntól származtatva így hangzik sok nyelven:
"Wenn ich "Kultur" höre, nehme ich meine Pistole.
Quand j'entends le mot "culture", je sors mon revolver.
When I hear the word culture, I reach for my revolver.
Ha azt hallom, "kultúra", előveszem a revolveremet"
Eredetiben, pontosan idézve, Johsttól:
"Wenn ich Kultur höre entsichere ich meinen Browning."
Ez jutott eszembe, ezt olvasva.
Ott jövök el minden este a ház mellett, sokszor a biztonsági őrök lezárják a Király utcát, mert valami prominens teszi tisztét benne, előtte általában luxusautók, amelyek ablakában nincs parkolócédula, de mikuláscsomag sem lóg rajtuk, és folyton az az érzésem amikor elballagok a ház előtt, hogy nem a saját hazámban járok, olykor még az is, nem is a Föld nevű bolygón, hanem valami idegen dimenzióban.
Most már tudom, hogy mi folyik bent.
Mint idekint: kontraszelekció.
Különös ország ez az Alsó Meránia
"Wenn ich "Kultur" höre, nehme ich meine Pistole.
Quand j'entends le mot "culture", je sors mon revolver.
When I hear the word culture, I reach for my revolver.
Ha azt hallom, "kultúra", előveszem a revolveremet"
Eredetiben, pontosan idézve, Johsttól:
"Wenn ich Kultur höre entsichere ich meinen Browning."
Ez jutott eszembe, ezt olvasva.
Ott jövök el minden este a ház mellett, sokszor a biztonsági őrök lezárják a Király utcát, mert valami prominens teszi tisztét benne, előtte általában luxusautók, amelyek ablakában nincs parkolócédula, de mikuláscsomag sem lóg rajtuk, és folyton az az érzésem amikor elballagok a ház előtt, hogy nem a saját hazámban járok, olykor még az is, nem is a Föld nevű bolygón, hanem valami idegen dimenzióban.
Most már tudom, hogy mi folyik bent.
Mint idekint: kontraszelekció.
Különös ország ez az Alsó Meránia
2007. november 9., péntek
No comment
Véletlenül megnéztem, a Gyűrűk ura 1981-es első kiadását 51 000 példányban adták ki.
Igaz, a három kötet ára 136 Ft. Igaz, a havi átlagfizetés akkoriban 2000-2500 forint volt - annak 6 %-a ment rá erre a könyvre.
Ma, - mondjuk, ha kapni lehetne -, vagy 8000 Ft lenne az ár 100 000 nettó átlagfizetés mellett - ma a pénzünk 8%-át költenénk rá.
Hat és nyolc százalék között nincs akkora különbség - de nem hiszem, hogy a 2003-as kiadás példányszáma elérte volna az 50 000-et.
Igaz, '81-ben nem igazán kellett áfára, egészségre meg oktatásra költeni. És nem is jelentek meg tonnaszám az újabbnál újabb könyvek. Többnyire értéktelen, de annál drágább "ismerettárak". Valami itt is kúródott, kúródik. Elfele.
Igaz, a három kötet ára 136 Ft. Igaz, a havi átlagfizetés akkoriban 2000-2500 forint volt - annak 6 %-a ment rá erre a könyvre.
Ma, - mondjuk, ha kapni lehetne -, vagy 8000 Ft lenne az ár 100 000 nettó átlagfizetés mellett - ma a pénzünk 8%-át költenénk rá.
Hat és nyolc százalék között nincs akkora különbség - de nem hiszem, hogy a 2003-as kiadás példányszáma elérte volna az 50 000-et.
Igaz, '81-ben nem igazán kellett áfára, egészségre meg oktatásra költeni. És nem is jelentek meg tonnaszám az újabbnál újabb könyvek. Többnyire értéktelen, de annál drágább "ismerettárak". Valami itt is kúródott, kúródik. Elfele.
2007. november 8., csütörtök
Respect
Véletlenül belebotlottam abba bájos kedeményezésbe, mely az rpg.hu-n vetült fel egy "tisztelőm" által, miszerint citromdíjként Antal József Díjat kellene alapítani.
Na ez az, amit én nagyságnak nevezek! Már az életemben!
Remélem meghívnak a zsűribe.
(Warning! Place irony here.)
Na ez az, amit én nagyságnak nevezek! Már az életemben!
Remélem meghívnak a zsűribe.
(Warning! Place irony here.)
Sturm und ????
Egy angolszász neokonzervatív, aki mellesleg akár liberális is lehetne (a mai gusztustalan értelemben), valami ilyesmit mondott:
Öreg tovarisok, mint én, ezen csak hümmögnek.
Régebben ennek az öndefiníciónak minden eleme zavart többé-kevésbé, bár, amíg meg nem ismertem saját bőrömön a gazdasági liberalizmust és „eredményeit”, a legelsővel nemigen törődtem, a második mellékmondattal pedig nagyjából egyet tudtam érteni, végül is nem lehet mindenki büdöskomcsi. Ifjonti, liberális maszlagtól mérgezett agyammal legfőképpen a harmadik miatt háborogtam. Mi az, hogy kulturális konzervativizmus?! Mi van a művészi szabadsággal?!
Well, valószínűleg megöregedtem.
Elmentem a legújabb Roham megjelenés-bulijára. Ott van két sarokra, mé’ ne?
Mit tagadjam, egy darabig vártunk, késve indult, felcsíptük a két utolsó lapszámot (szerettem volna egy rózsaszínű Rohamos pólót is, de lebeszéltek), gyűlt a tömeg, kibaszottul fiatal (és kevésbé fiatal, de kibaszottul avantgard) művészfélének kezdett látszani a közönség, a kötelező garbós meg kiegészítőül hordott rajongó szemű csajokkal, burjánzott a belterj, a számat kezdte lepedékesíteni a kultúrszomj, aztán Zsombor bejelentette, hogy előbb egy zenekar emeli az est fényét. Jobban örültem volna egy úri közönség verekszik bejelentésnek, de a Sirály nem olyan hely. Az erőszakról ott legfenebb fantáziálni lehet… (Lásd később.)
Na akkor elmentünk onnan, távozóban még hallottam, hogy ez a zenekar bemutatkozó estje egyben, így menekülési motivációim újabb réteggel gazdagodtak. Az ember (ogre) felejt, most megint eszembe jutott, miért is kerültem mindig nagy ívben a művészfélék nagyobb (egy főnél számosabb) tömegeit. Mindegy, ez az Est volt, olyan amilyen, előtte alapozásképpen amúgy is szaharrá áztam hazafelé*, a magazint ki se nyitottam, amíg haza nem értem.
Akkor megtettem, bár az olvasást halogatom a fránya Miéville miatt.
Vizuális benyomások.
Az előző, mandrillos címlapú tartalmazza a sci-fi pályázat nyerteseit, az a Roham még az első számok „fantasztikus magazin” megjelölésére hajaz, noha a megjelölés már „irodalmi és művészeti magazin”. El fogom olvasni. Főleg Szabó Sanyi és Mikó Csaba írása érdekel.
Az új, a rózsaszín azonban már teljes mértékben „irodalmi és művészeti magazin”. Az önmegvalósítós fajtából. Vissza a gyökerekhez – agresszív is. Gusztustalanul agresszív.
És, lo and behold! a semmiből megteremtette magát kulturális konzervativizmusom. Úgy látszik, menthetetlenül utolért így negyven fölött. A borzasztó, hogy nem is fáj. Nem zavar.
Szóval, az én felfogásomban a művészet legenyhébben valami olyasmi, amivel együtt lehet élni. Disznódarabokból fércelt ál-emberdarabokkal (Koitusz is. Hihihi! Hűha!) szerintem nem.
Klotyóban meg nem történt ál-erőszak ál-dokumentumaival sem.
Az én felfogásomban a művészet valami gondolat. Nem az óvodás gyerek figyelemfelhívó magamutogatása a „kaki”, „pisi”, „fütyi”, etc. szavak sunyi emlegetése, ráutaló magatartás, Hihihi! Hűha! Nem skandallum botrány nélkül, nem polgárpukkasztás polgárok nélkül. Valójában pukk nélkül. Csak egy kis phü-vel, ahogy az ismert buzi viccben. Gusztustalanabb dolgok vannak földön és égen, comrade, mintsem művészetetek álmodni képes. Főleg, ha meg se próbáljátok.
Az én felfogásomban a művészet valami őszinteség. Nem a „legszívesebben felhentelnélek láncfűrésszel, s bár nem teszem, mert jólnevelt vagyok, azért tudd, hogy képes lennék rá” póza. Nem a sunyi „erőszakábrázolással az erőszak ellen” póza. Nem az én is megtenném/velem is megtehetnék póza.
Az én felfogásomban a művészet valami szabadság. Nem az éppen divatos áramlatok, galéria-tulajdonosok, és a belterjes kulturmédia rabsága. Divat erőszakosnak, gusztustalannak lenni, hogy úgymond kifejezzük, reflektáljuk a környező világ (A mi világunk, bassza meg! Mi tesszük ilyenné vagy olyanná.) erőszakosságát és gusztustalanságát. Valóban, a kabátot széttárva mutogatni könnyebb, mint változtatni, változni.
Az én felfogásomban a művészet valami eredeti. Az emberi testrészek (Koitusz is, galore. Hihihi! Hűha!) ilyentén ábrázolása festészetben és szoborban vagy két évtizede megtörtént mindnyájunk kedvenc pszichopatája, Giger által. Persze, ő nemesebb anyagokkal dogozott, nem disznóval, de ennyi még elmenne. Hozott szalonnával ugyebár… Varsányiné. A klotyóban nem történt ál-erőszak ál-dokumentumai eredetiségéről szó se tétessék. És, mindenekfölött, Ellis kicsit korábban eljátszotta a pszichopata művészt a Holdparkban.
Szóval, úgy tűnik, bár a szövegeket még nem olvastam, volt egy magazin, mely fantasztikumot közölt. Ez a gusztustalan mutáns szörnyeteg, mellyé változott már nem az a magazin. Kár érte. Őszintén.
Konzervatív konklúzióm tehát odavezet, hogy ha az avantgárd, a polgárpukkasztás etc. válik konvencióvá (mainstream, muhahaha!), akkor inkább begyöpösödött, mocsárlakó konzervált ogre leszek.
Jegyzetek:
* A héten zsinórban a harmadik este. A reggelek, a nappalok olyan tiszták, hát a fasz se cipel esernyőt (az esernyőt cipelő fasz azért egy szép kép), aztán estére „köpnek rám az angyalok”, vastagon. De ernyőt ma se hoztam, mert ha ma nem esne, úgy érezném magam, mint a búvár hencser abban a bizonyos tizenötödik évben. Ennyit az ogrék tanulékonyságáról.
„Gazdasági kérdésekben liberális vagyok, társadalmi kérdésekben szocialista, kulturális kérdésekben konzervatív.”
Öreg tovarisok, mint én, ezen csak hümmögnek.
Régebben ennek az öndefiníciónak minden eleme zavart többé-kevésbé, bár, amíg meg nem ismertem saját bőrömön a gazdasági liberalizmust és „eredményeit”, a legelsővel nemigen törődtem, a második mellékmondattal pedig nagyjából egyet tudtam érteni, végül is nem lehet mindenki büdöskomcsi. Ifjonti, liberális maszlagtól mérgezett agyammal legfőképpen a harmadik miatt háborogtam. Mi az, hogy kulturális konzervativizmus?! Mi van a művészi szabadsággal?!
Well, valószínűleg megöregedtem.
Elmentem a legújabb Roham megjelenés-bulijára. Ott van két sarokra, mé’ ne?
Mit tagadjam, egy darabig vártunk, késve indult, felcsíptük a két utolsó lapszámot (szerettem volna egy rózsaszínű Rohamos pólót is, de lebeszéltek), gyűlt a tömeg, kibaszottul fiatal (és kevésbé fiatal, de kibaszottul avantgard) művészfélének kezdett látszani a közönség, a kötelező garbós meg kiegészítőül hordott rajongó szemű csajokkal, burjánzott a belterj, a számat kezdte lepedékesíteni a kultúrszomj, aztán Zsombor bejelentette, hogy előbb egy zenekar emeli az est fényét. Jobban örültem volna egy úri közönség verekszik bejelentésnek, de a Sirály nem olyan hely. Az erőszakról ott legfenebb fantáziálni lehet… (Lásd később.)
Na akkor elmentünk onnan, távozóban még hallottam, hogy ez a zenekar bemutatkozó estje egyben, így menekülési motivációim újabb réteggel gazdagodtak. Az ember (ogre) felejt, most megint eszembe jutott, miért is kerültem mindig nagy ívben a művészfélék nagyobb (egy főnél számosabb) tömegeit. Mindegy, ez az Est volt, olyan amilyen, előtte alapozásképpen amúgy is szaharrá áztam hazafelé*, a magazint ki se nyitottam, amíg haza nem értem.
Akkor megtettem, bár az olvasást halogatom a fránya Miéville miatt.
Vizuális benyomások.
Az előző, mandrillos címlapú tartalmazza a sci-fi pályázat nyerteseit, az a Roham még az első számok „fantasztikus magazin” megjelölésére hajaz, noha a megjelölés már „irodalmi és művészeti magazin”. El fogom olvasni. Főleg Szabó Sanyi és Mikó Csaba írása érdekel.
Az új, a rózsaszín azonban már teljes mértékben „irodalmi és művészeti magazin”. Az önmegvalósítós fajtából. Vissza a gyökerekhez – agresszív is. Gusztustalanul agresszív.
És, lo and behold! a semmiből megteremtette magát kulturális konzervativizmusom. Úgy látszik, menthetetlenül utolért így negyven fölött. A borzasztó, hogy nem is fáj. Nem zavar.
Szóval, az én felfogásomban a művészet legenyhébben valami olyasmi, amivel együtt lehet élni. Disznódarabokból fércelt ál-emberdarabokkal (Koitusz is. Hihihi! Hűha!) szerintem nem.
Klotyóban meg nem történt ál-erőszak ál-dokumentumaival sem.
Az én felfogásomban a művészet valami gondolat. Nem az óvodás gyerek figyelemfelhívó magamutogatása a „kaki”, „pisi”, „fütyi”, etc. szavak sunyi emlegetése, ráutaló magatartás, Hihihi! Hűha! Nem skandallum botrány nélkül, nem polgárpukkasztás polgárok nélkül. Valójában pukk nélkül. Csak egy kis phü-vel, ahogy az ismert buzi viccben. Gusztustalanabb dolgok vannak földön és égen, comrade, mintsem művészetetek álmodni képes. Főleg, ha meg se próbáljátok.
Az én felfogásomban a művészet valami őszinteség. Nem a „legszívesebben felhentelnélek láncfűrésszel, s bár nem teszem, mert jólnevelt vagyok, azért tudd, hogy képes lennék rá” póza. Nem a sunyi „erőszakábrázolással az erőszak ellen” póza. Nem az én is megtenném/velem is megtehetnék póza.
Az én felfogásomban a művészet valami szabadság. Nem az éppen divatos áramlatok, galéria-tulajdonosok, és a belterjes kulturmédia rabsága. Divat erőszakosnak, gusztustalannak lenni, hogy úgymond kifejezzük, reflektáljuk a környező világ (A mi világunk, bassza meg! Mi tesszük ilyenné vagy olyanná.) erőszakosságát és gusztustalanságát. Valóban, a kabátot széttárva mutogatni könnyebb, mint változtatni, változni.
Az én felfogásomban a művészet valami eredeti. Az emberi testrészek (Koitusz is, galore. Hihihi! Hűha!) ilyentén ábrázolása festészetben és szoborban vagy két évtizede megtörtént mindnyájunk kedvenc pszichopatája, Giger által. Persze, ő nemesebb anyagokkal dogozott, nem disznóval, de ennyi még elmenne. Hozott szalonnával ugyebár… Varsányiné. A klotyóban nem történt ál-erőszak ál-dokumentumai eredetiségéről szó se tétessék. És, mindenekfölött, Ellis kicsit korábban eljátszotta a pszichopata művészt a Holdparkban.
Szóval, úgy tűnik, bár a szövegeket még nem olvastam, volt egy magazin, mely fantasztikumot közölt. Ez a gusztustalan mutáns szörnyeteg, mellyé változott már nem az a magazin. Kár érte. Őszintén.
Konzervatív konklúzióm tehát odavezet, hogy ha az avantgárd, a polgárpukkasztás etc. válik konvencióvá (mainstream, muhahaha!), akkor inkább begyöpösödött, mocsárlakó konzervált ogre leszek.
Jegyzetek:
* A héten zsinórban a harmadik este. A reggelek, a nappalok olyan tiszták, hát a fasz se cipel esernyőt (az esernyőt cipelő fasz azért egy szép kép), aztán estére „köpnek rám az angyalok”, vastagon. De ernyőt ma se hoztam, mert ha ma nem esne, úgy érezném magam, mint a búvár hencser abban a bizonyos tizenötödik évben. Ennyit az ogrék tanulékonyságáról.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
