Hatredom

Fan hozzászólása az előző postban megvilágított egy vakfoltot a gondolkodásomban: az olvasók egy jó része – különösen az „idősebb“ generáció –, nagy ívben szaharja le a kölönféle honlapokon folyó fandom-fórumháborúkat, „kritikai“ gerilla-hadviselést, a személyes gyűlölségeken alapuló kiadói flottatüntetéseket. Valójában jó és szórakoztató írásokat várnak, s mivel a külföldi művek megjelenése, különös tekintettel a novellákra – de a regényekkel sem sokkal rózsásabb a helyzet –, még mindig meglehetősen akadozó, hát a „könnyebb“ helyzetben lévő magyar íróktól várják ezeket.

A csendes, másképpen, de mindenképpen (hiszen az ő pénztárgépeknél kifejtett kritikájuk mondja meg valójában, hogy mit ér egy mű, egy író, egy kiadói tevékenység) kritikus tömeg érdekében kellene már befejezni ezt a fajta zsigeri ösztönökön alapuló és kihasználó állóháborút, mely az egész hazai fantasztikumot átszövi, fojtogatja.

Erre sajnos igen kis esélyt látok.

Mert itt jön be a jóhiszemű, semleges olvasó többszörös vakfoltja.
Egyrészről aki nincs benne, annak fogalma sincs arról, hogy milyen mélyről jövő, milyen régóta (évek, évtizedek) óta gyűrűző gyűlölet-óriáskígyók tekeregnek egy egy fórum-csörte mögött. Arról sem, hogy ezek az óriáskígyók többnyire milyen apró kis férgek voltak születésük idején. Rossz helyen, rossz időben elejtett, talán már kimondásuk pillanatában megbánt, óvatlan megjegyzések, kicsinyes anyagi sérelmek, etc. dagadtak Boa constrictor iraesisokká. Az Internet megjelenése sajnos nem segített a sérelmek orvoslásában, a félreértések tisztázásában, sőt, csak új, az eddieknél hatékonyabb szerévé vált a szellemi kútmérgezésnek. Lehetővé vált a gyűlölet könnyű, anonim terjesztése, annak átörökítése több generációra, s törvényszerűen a gyűlölet eszkalációjára, hiszen aki nem tudja, hogy miért kell gyűlölni, talán még vadabbul belemar a gyűlölet tárgyába, mint az, akin a valós vagy vélt sérelem esett. Egész hatredom-ok nyüzsögnek a fórumokon, készen arra, hogy bármikor, a legkisebb ürügyre összecsapjanak az ellenség hatredomjával. A scifi.hu-n a Zsoldos Péter Díj jobbítására létrejött fórumon elég volt egy nekem ismeretlen, de sok hasznos gondolattal megjelenő fórumtárs számára, hogy elhagyja a fórumot, mindössze azért, mert az AVANA lelke, Bódi Ildikó deklarálta, hogy az Egyesület nincs rosszban Szélesi Sanyival, körével, kiadójával, sőt esetleg számít rá a Díj, a HUNGAROCON képviseletében. Gimme a break!
Másrészről az Internet behozta a kiadók/szerzők számára a saját fandom kinevelésének egyelőre verhetelen eszközét. Fel kell ismerni, hogy ez a fandom nem a régi típusú fandom, amely kívülről, sok minden egyéb elolvasása után, saját értékítéle alapján „rajong“ egy-egy (többnyire sok-sok, jobb esetben az egész fantasztikum) szerző, szerzői csoport műveiért. Ez a fandom az internet mai lényegéből adódóan általában tinédzserekből verbuválódik, akik ebben a nagyon képlékeny életkorban könnyen fanatikus rajongójává válnak szinte bárminek, bárkinek, aki a nyelvükön szól hozzájuk, egyáltalán, megszólítja őket. Hagyományos értékek itt nemigen számítanak. Ez az új típusú fandom nem maga alakítja ki saját ízlésvilágát, hanem fandomgazda/gazdák (Nem a Gazda, hadd beszéljek általánosabban, minden oldalra kiterjedően! Warning! Irony.) értékrendje, ízlése, tehetsége válik számára meghatározóvá. Az új típusú fandom számára a fandomgazda az érték mércéje, véleménye a fandom véleményének meghatározója, rokon- és ellenszenve(i) a fandom rokon- és ellenszenve(i). A komplement vagy véralvadási kaszkádhoz kísértetiesen hasonlóan* itt belép egy jelentős erősítési lépés, a rokonszenv kritkátlan rajongássá, a ellenszenv kritikátlan gyűlöletté erősödik a fandomban. Amely többnyire nem ismeri sem a rokon-, sem az ellenszenv forrásait, és többnyire nem is akar tudomást venni ezekről… Lásd előző bekezdés. Hogy ez mennyire súlyos, mutatja, hogy egy-egy ún. kritika megjelenésekor a fandom mindenféle skrupulus nélkül deklarálja, hogy okvetlen elolvassa (megnézi, átéli, etc.), amiről ízlésdiktátora pozitívan nyilatkozik, és semmiképpen, amiről negatívan, sőt a fandom, miután bevallja, hogy az elítélt művet (produkciót, objektumot, etc.) nem is ismeri, bátran a „kritikusra“ licitál a szarházásban. És eljutottunk a kritika kritikájáig, mert
harmadrészt, a fandom/hatredom bázisán az Internet létrehozta az új típusú véleményalkotást/véleményformálást, nevezzük ezt a gonzó-újságírás mintájára (bár arra nézvést talán sértő lehet a kifejezés átvétele) gonzó-kritikának. A gonzó-kritikus – talán vannak kivételek, ámbár tisztelet egyátalán nem illeti őket, sőt! – eredetét tekintve általában nem kritikus a szó hagyományos értelmében. Sem képzettségben, sem intencióiban. A gonzó-kritikus így nem is kritikát ír a szó hagyományos értelmében. A hatás kedvéért annak nevezi, de ha érdekei úgy kívánják könyvismertetésnek, vagy még enyhéb színben feltüntetve szimpla véleménynek mondja. Maradjunk is ennyiben, mert a gonzó-kritika valóban nem sokkal több véleménynél. Amennyivel több – vagy kevesebb, ízlés dolga –, az a fandom bázisból következik: tudatos véleményformálás és „kritika a kritikus kedvért“. Az előbbi motivációit elemezve nagyon messzire jutnánk, de most úgyis a végeredmény számít: a fandom kritikátlanul elfogadja kritikusa véleményét, és létszámánál fogva aktívan terjeszti is a Hálón. A „kritika a kritikus kedvért“ az egyik legvisszataszítóbb vonása a gonzó-kritikának. Nem jelent mást, mint, hogy a gonzó-kritikus részben a fandom szórakoztatására írja „kritikáit“**, s az Internet intaraktivitása miatt erről visszajelzést, megerősítést is kap a rajongóktól. Igen, ebben a fura logikában a gonzó-kritikusnak van rajongótábora. A folyamat innentől öngerjesztő.*** Különösen akkor, ha a gonzó-kritikus esetleg még valami honoráriumhoz is jut mindezért. Ebben a közegben hagyományos kritika érvrendszere, sőt maga a kritika objektuma válik másodlagossá. Ezek sokszor teljesen el is tűnnek a gonzó-kritikus öntetszelgése és/vagy vélemény-monopólium építése mögött. Elég, ha a gonzó-kritikus azt állítja valamiről: „remekmű“ vagy „határ szar“, véleményét rajongói előtt nem kell indokolnia. Mivel a gonzó-kritika nem kíván túlzott szellemi befektetést, művelője eláraszthatja rajongóit gonzó-kritikáival, s a fandom ezt a mennyiségi teljesítményt – természetesen – minőségi teljesítményként fogja fel, s a gonzó-kritikust a szakmai tekintély dicsfényébe vonja.

Well, kedves Fan, ha nem lenne Internet, szarnám le nagy ívben ezt a fajta „kritikát“. Mivel azonban az Internet révén a hatredom és gonzó-kritika jelentős véleményformáló erő**** (főként egy olyan kicsi közegben, mint a magyar fantasztikum) ez távlatosan közönség formálást – még távlatosabban a közönségigény változása révén a kiadó hozzáállás megvátoztatását, formálását jelenti. Ez az én kis harcom a gonzó-kritikával puszta önvédelem: szeretnék még pár évig kiadott íróként jelen lenni a fantasztikumban.

Legalábbis addig, amíg fel nem nő egy valódi Netes nemzedék, aki átlátja az Internet csapdáit, és/vagy megjelenik egy tisztességes kritikus csapat.

Persze a változásokra pont annyi az esély, mint a hatredomok felszívódására.

Jegyzetek:

* Az említett két biokémiai enzimrendszer két dimenzióban erősít. Horizontálisan egyre aktívabb enzimek bekapcsolása révén, vertikálisan a kaszkád-lépcső enzimek koncentrációjának nagyságrendi növekedésével. Így van ez a hetredommal is: vertikálisan az ellenszenv győlöletté, a rokonszenv rajongássá válik, mert az újabb generációk gerjesztve terjesztik azt, horizontálisan pedig a forrás ismerete nélkül egyre szélesebb tábor teszi magáévá a gyűlöletet vagy a rajongást.
** Horribile dictu, egyes honlapokon pontozni lehet a „kritikát“. Kell ennél több a gonzó-kritika jellemzésére?
*** Sajnos mindez nemcsak a fantasztikumra, az irodalomra, de a kultúra minden olyan területére igaz, melyet így vagy úgy, alkalmazható a gonzó-kritika. Láttam autós magazinban, de még a Kaliber fegyver ismertetései is ebben a hangnemben íródnak.
**** Aki ezt tagadja az ostoba, vagy szándékosan hazudik. A gonzó-kritikust gyakran éri a megtámadott művek támogatói részéről az a kettős vád, hogy kritikája értéktelen fércmű, viszont annál károsabb, mert véleményformáló ereje nagy. A gonzó-kritikus ezt könnyedén hárítja: „Hogy lehet a fércműnek nagy véleményformáló ereje? Ez ellentmondás. Ha fércmű, nem lehet véleményformáló, ha véleményformáló, biztosan nem fércmű.“ A bájos kettős csúsztatás egyrészt ott van, hogy az Internet és az erre épűlő új típusú fandom révén a fércműnek ugyanolyan vagy talán még erősebb véleményformáló ereje van, mint jó, de hagyományos kritikának. Másrészt a véleményformáló erő még a hagyományos kritikában sem jelentett okvetlen minőséget.

Watson and the Readers' Case

„Hát Watson? Mi legyen vele? Szükségünk van-e rá? Bizony van. Halál a szerzőre, aki az utolsó fejezetre tartogatja a kibontakozást, s mind a többi fejezetet csak bevezetésnek szánja egy ötperces drámához. Ez nem eljárás. Így nem lehet regényt írni. Tudassák velünk, fejezetről fejezetre, hogy mit gondol a detektív. A szerző ennek érdekében kénytelen watsonizálni vagy monologizálni: az egyik a másiknak csak párbeszédesebb formája, és a párbeszéd mindig olvasmányosabb. Tehát legyen Watson, de nehogy a szükség rávigye a szerzőt arra, hogy egy ostoba Watsont formáljon. Lehet kissé lassú gondolkodású – hisz talán közöttünk is akad ilyen –, de legyen barátságos, emberséges, szeretetre méltó...”

A.A Milne, A Vörös Ház rejtélye. Gábor Magda fordítása

A könyv egyébként nem egy nagy durranás, bár 1922-es létére olvasható. Viszont soha ilyen szépen nem írtak Watsonról, a Watsonságról, és kevesen így az olvasó iránti tiszteletről. Ez utóbbiról még Vonnegut aranyszabályai, talán.

Mert feleim, nem az ütődött kritikusoknak írunk, nem is díjakért írunk, hanem azoknak és azokért, akik olvasnak bennünket.

Grand Guignole

A Trombitás jó hely, például biztosan nem vizezik a Gössert, de nem tömegrendezvények számára találták ki azt a részét, ahová Európa Legjobb Asztalfoglalója foglalt nekünk helyet. Pedig a legnagyobb vízkiszorítású jelenlevő, Brod, megint korán lelépett. Hiába, nem bírja az írók szagát. Az nagyon valószínű, hogy Hackettel jelen leszünk valamennyi fantasztikus szerző és kiadói ember temetésénél, hacsak bennünket nem visz el előbb az, amit az ő füstjük beszívása vált ki. Ez rettenetes! Nem az, hogy ők megkrepálnak, hanem amit mi szívunk. Mondhatod, mi a ráknak mentek akkor oda!? Pont azért! (Warnírung, Ez itt az irónia helye.)

Találkoztam sezlonnyal, és jelenlegi tulajdonosaimmal, az egész Tuannal is. Majd meglátjuk!

Sok szörnyűséget tudtam meg, bár a másik fél nem volt jelen (kicsi a valószínűsége, hogy valaha is jelen lesz, hogy eccer még egy asztalhoz ülhetünk, :-( ), és azt kell mondanom, a magyar fantasztikum helyzete tragikus, de tán nem egészen reménytelen. A személyes gyűlöletek és a kapzsiság (kenyér, piac, presztízs, etc. féltés) olyan mélyen beleivódott a a rendszerbe, hogy a belépő újabb generációk gondolkodás nélkül átveszik, és átörökítik a régi, kicsinyes ellentéteteket. A dolog természetétől fogva még ők is rátesznek egy lapáttal. De talán egyszer felbukkan egy olyan valaki, aki valóban független, akit minden fél elfogad, aki békességet és harmóniát teremt. Mint a kalifa a moszlimoknál...

Watsonnal jó volt találkozni, és ezt tekintem az éjszaka egyetlen tökéletesen pozitív momentumának, bár sokat nem beszélhettünk. Ő az az ember, aki, bár Slonczewskit fordít, de elmennék vele háborúba, lövészárokba, rohamba.

A szomszéd asztalnál kölykök politizáltak, sajnos nem hallottam valami jól. Rettenetes ennek a hazug rendszernek a befolyásoló képessége, hogy egy baráti körből akad, akit meg tudnak etetni, szenvedélyesen védeni ezeket a rablókat a barátai ellenében.

Idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára kocsmában záróráig (1993!!!), a téren megint meglegyintett a valószínűtlenség érzése, éjszakai BKV buszjárat (Washingtonban szombat, és ha jól emlékszem péntek, éjjel is hajnalig jár a metró, mert az üzemeltetők tudják, hogy olyankor élet van a városban, itt..., eh!), növekvő számú félrészeg kölyökkel, megkönnyebbülés volt letoppanni az Oktogonnál, és élvezni a tiszta pesti éjszakát.
A lihegő szörny ilyenkor kifújja magát és a természetes szellőzés épen maradt elemei kifújják az utánpótlás nélkül maradt szutykot. Annyi emberrel lenne jó élni, amennyi ilyenkor az utcán, bár nem feltétlenül azokkal. A Király utcában (VII ker., Belváros. Belváros, feleim! Minek a bele? Hol a város? Budapest gyomra. Cloaca Maximája a más értelemben vett emberi ürüléknek.) József Attila Külvárosi éje jut eszembe, de baj nélkül hazajutok, a régi gázálarcok aktív szenes szűrőjéhez hasonlóan füsttel telített cuccot ledobom, de zuhanyozni már nincs erőm, bedőlök az ágyba, és ki is ugrom azonnal, mert Sinci kandúr mind a tíz kilójának sértődöttségével rámfúj, és lepattan a takarómról. Most napokig engesztelhetem. Valahogy mindig én vagyok, aki belebotlik, rálép, ráfekszik a sötétben...
Szerencse, hogy Borit nem kell engesztelni, sohasem kell, nem fúj rám, elnézően magához húz, nem kérdez, megbízik bennem.

Tél előtt

November szivárog szét az október
szövetén, mint terjengő vérfolt festi
rozsdásra a fákat, vörös pulóver,
piros sál, a hideget kirekeszti,

de a kizökkent időt, ó, kárhozat!
meleg ruha nem tolja helyre, együtt,
nekem, s neked kell kifésülni azt
az évszakok, havak és napok szédült

gubancából. Életünkből eltűnnek
észrevétlen az ünnepek, úgy kéne
élnünk, miként a hívő zsidók élnek,

a Szombatba, mint a lét tengelyébe
csapolva, mielőtt még ma leperegnek
a holnapok és a jövőnek vége.

Hercegnőm,
én tudom az Idő súlyát pontosan,
száz év épp egy kiló, ha a fára kent
festékben méred, s az illatát is,
nem kellemetlen, szúrós gyantaszaga
van, amikor visszafejti fonalát
a hőpisztoly és a lecsupaszodó
fán felfénylik az új időszámítás.

Őrzők, Vigyázzatok!

Most belém rúghatsz, hasba döfhetsz egy tantoval, tüzes vassal sütögethetsz, de még csak meg sem karcolod jókedvemet!
A legrősebb mágia véd, az írott szó mágiája, mely képes a halottakat is feltámasztani. Igen.
Szó szerint.
Persze azt hiszed, megbolondultam, vagy inkább csak lehullott a normalitás álcája a hülye balfrászról, vagy betéptem valami szertől.

Ez utóbbi áll a legközelebb valósághoz.
Vodka, vodkácska, Szmirnovka…
Vagy egyszerűen elolvastam egy könyvet.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.

Köszönöm a lányomnak is, hogy kikönyöregte magának ezt a „vámpírkönyvet“, melyet buta előítélektől hajtva nem vettem volna meg, és miután – saját fiatalkori olvasási szokásaimra emlékeztetve – „egyetlen ülésben“ salátává olvasta, kölcsöndta vén apjának. Most persze vehetem meg magamnak is, a salátát pedig visszakapja a „kis“ ogrelány. Felejtsük el a Shrek nyitóképsorait!

Liberté, Egalité, Fraternité

(v)agyhalál.

A Francia Gőztársaság jelszava, melyet nyugodtan tekinthetünk a liberalizmus alapkövének is, értelmezései* révén igen sok bonyodalmat okozott, többek között például a liberalizmus mostani gyakorlatát és elméletét.

A legfőbb félreértés természetesen az egalité tagból jön. A felvilágosodott jóemberek, mivel okos népek vótak, ezt eredetileg úgy értették, hogy törvény előtti egyenlőség. Eszükbe sem jutott, hogy két bármilyen ember akármiként is egyenlő lehetne másképpen. Legfeljebb súlyra vagy magasságra, de az meg kit érdekel! Például lefogadom, hogy nagyjából azonos a súlyunk a Győzivel. (Ez itt az irónia helye.) A magyarság szégyene listán sajnos megelőzött, de így van ez a listákkal, szekvenciálisak, valakinek muszáj feljebb lenni, különben nem lista a lista. Egyébként a lista ajánlója azt sugallja, hogy ezen a listán alább kerülni a kétesebb dicsőség. Bocs, Győzi, én nyertem!

Bizony az egalité a bibi: a modern liberális ezt elméletileg már úgy interpretálja, hogy az emberek teljesen egyenlők, miközben a gyakorlatban eszébe sem jutna a Rózsadombról leköltözni a Nyóckerbe**. (Ez itt az irónia helye.)

De mindezt nem politikai célzattal írtam ide (Dehogynem!), hanem azért, hogy rávilágítsak ennek az egésznek a legalapvetőbb tévedésére, hogy tudniillik az emberek basznak egyenlőek lenni, már alapból kétfélék a büdösek, férfiak és nők ugyebár, majd innen egy kis bakugrással eljussak oda, hogy igenis van női irodalom.
Ugyanis ide, bár erre a csattanó liberális maszlag-mérgezés korában nem sok kutatást folytattak, egy kis logikai levezetéssel tényleg el lehet jutni. Abból a materialista tapasztalatból kiindulva, hogy az agy működését alapvetően befolyásolja a hormonális környezet, megkockáztatva azt a feltételezést, hogy a nők és férfiak testében eltérő hormonális viszonyok uralkodnak, talán nem nagy merészség ahhoz a következtetéshez eljutni, hogy az a homeosztatikus sejtautomata, melyet általában a koponyánkban tartunk, egy kissé eltérően működik a kétféle hormonális levesben.
Innen már sétagalopp. Ha az írás a gondolkodás terméke (Tudom, nem mindenkinél, kérlek, ellenőrizd a scriptórum szó eredeti jelentését! Ez itt az irónia helye!), akkor az eltérő gondolkodás nyilvánvalóan eltérő irodalmat szül.
QED.

Minderre azért kerítettem sort, mert egyeseknek nem elég a női irodalom szerzővel, olvasóval, témával/szereplővel történő definiálása. Tehát nekik itt az egyszerűbb, bár sajnos negatív meghatározás:
Női irodalom az, amelyet az emberiség XY kromoszóvával megvert (és hím nemi hormonokban úszó agyú) fele nem szívesen olvas.
A hölgyek felsőbbrendűsége itt is bizonyított, mert az XX kromoszómával megáldott (női nemi hormonokban tocsogó) másik fél nemcsak többet olvas manapság, de sokkal toleránsabb is a másik nem alkotásaival szemben.***

Egy jóakaróm

feddően/elismerően azt írta mélben, hogy kitűnően értek a szarkavaráshoz. Ha a vélt igazam kimondása szarkavarás, akkor én vagyok a legnagyobb szarkavaró a világon. A világ egyébként odáig süllyed, hogy nem csak a vélt igazság, a meggyőződés kimondása, hanem a valódi igazság artikulációja is szarkavarásnak minősül Alsó Merániában.
A vélt igazságnak ezt a kimondását egy nem jóakaróm viszont bunkóságnak nevezte, tehát neki viszont azt üzenem innen, hogy akkor bizony én vagyok a legnagyobb bunkó a világon.

Hogy ne érezzem magam egyedül

Az alábbi idézet egy ember blogjából való:

„Azt hiszik, én nem tudom mennyivel jobban járnék, ha hallgatnék eredendő gyávaságomra és veszteg maradnék, befognám a számat. Tisztes koromhoz illő bölcsességgel, megértő mosollyal venném tudomásul a világban kialakult szabályokat: a nyúl menekülni köteles, a tiltakozó kussolni, nyugodtan élnék, békében kelnék-feküdnék, még a kutyám se volna sánta.”

Vérszagra gyűl

az éji blogolvasó.
Az az előnye a blogtulajdonosságnak, hogy az ember követni tudja, hányan olvassák. Well, a Csodaidők recenziót többen, mint az összes addigit együttvéve, ami elég nagy szám. Különös ez, mert olyan könyvekről is olvashatsz mellesleg ott, amelyek Alsó Merániában még meg sem jelentek.
Félek. Ez harry potter-i méretű rajongótábort jelent, és egy ekkora tömegben már akadhat valaki, aki egészen komolyan veszi magát. Az ismert graffiti jut eszembe:

„Szavazz a liberálisokra, vagy lelőjük a kutyádat!”

Szerencsére macskabolond vagyok, vagy ez a cicákra is alkalmazható? Nehogy mán! (Ez az egész az irónia helye, te!)

Örömhír

Watsonnak. A Cartaphilus az idén egy csomó Anthony Burgess kötete is megjelentet, melyek közül az első már kapható is az Alexandrában. A címlapon ékeskedő TARkó nem árulom el, hogy kié.

Lányomnak mondom,

menyem is értsen belőle.
Anekdot1:

Einsteint, amikor már javában Einstein volt, eccer meglátogatta egy ifjú költő. Sétáltak egy parkban, beszélgettek, egyszer csak az ifjonc megállítja Einsteint, és előrántja a noteszét:
- Bocsásson meg, professzor! Támadt egy gondolatom, le szeretném jegyezni a többi közé, hogy el ne felejtsem!
- Érdekes – mondja Einstein -, nekem egész életemben csak egyetlen gondolatom volt.

Anekdot2:
Karinthy, aki akkor már javában Karinthy volt, vetette oda egy feltűnően álszerény fiatalembernek:
- Mondja, mire olyan szerény maga?

Variáció:
Könnyű volt Einsteinnek szerénynek lenni! Ő volt Einstein.

Jegyzetek

* Bizony, a szent könyvek értelmezései viszik állandóan félre a vallásokat is. Valahogy minden szent-ember generáció beléjük akarja magyarázni a saját érdekeit, és ebből csúnya dolgok szoknak következni.

** Az ezerszer áldott nyolcadik kerület az olyan megrögzött marxisták lakóhelye, mint az ezerszer áldott Fejes Endre. A hónap végén, ha minden jól megy, én is odaköltözöm, és majd jókat fogunk együtt dübörögni négyesben. Bandi bátyámmal, Faludy mesterrel, mert ő is a közelbe költözött már, sajnos meg Mándy Ivánnal, aki a szomszéd sarkon lakott majd.

*** Népszerű urbánus legenda, hogy az ivóvíz ösztrogén tartalma miatt a lányok nemi érése felgyorsul, a fiúcskák pedig a hagyományos értelemben kevésbé férfiasak lesznek. Néha hajlamos vagyok ezt a legendát elhinni, viszont akkor nem tudom hova tenni a terjedő női militánsságot és arroganciát, melyek tipikus tesztoszteron hajtotta magatartásjegyek. Ennyit a városi legendákról.

Swampy Fields

Könyvismertetés

Raana Raas – Csodaidők/Az ogfák vöröse

Nagyon nehezen kaptam meg a könyvet, és még nehezebben szántam rá magam arra, hogy írjak róla. Ez utóbbinak számos oka van.
A legfőbb, hogy mélységesen egyetértek a Zsoldos zsűrivel: a könyv nem egyszerűen befejezetlen, hanem egyszerűen egy ki tudja milyen okból adott helyen félbehagyott szöveg. Az idő pedig szerencsétlen, mert Szabó Sanyi vitairata nyomán újra fellángolt a Zsoldos-díj vita, és a felek éppen ezt a könyvet használják érvként.
A másik, hogy érdekelt lévén a legutóbbi Zsoldos díjban, könnyen és joggal elfogultsággal vádolhat bárki, mert ki tudja, hogy alakult volna a díj sorsa, ha a zsűri ezt a kötetet is érdemei szerint megítéli. Ráadásul sok derék gyűlölőm a könyvet próbálta bunkónak használni, hogy üssön rajtam egyet. (Bár a kötet erre fizikailag alkalmas lenne, ez ezúttal nem jött össze: általában csak az az összehasonlítás fáj, ahol amihez hasonlítanak valami egészen alja, mint mondjuk a Ződ leopárd pestis-Justitia viszonylat. A Csodaidőket ráadásul egészen az őszig nem is olvastam. Nice try.)
Harmadrész az írónő, akiről bebizonyosodott, hogy a díjat valamiféle akadályversenynek fogja fel, győztesekkel és vesztesekkel (szurkolótáborral és helyezési listával, absza meg!), mélységesen megbántódott a zsűri döntésén, a Nagy Vesztes pózában tetszeleg, és úgy fogja fel megnyilvánulásaimat, mint a gerinctelen győztes alávaló tetteit, aki még bele is rúg szegény vesztesbe.

Mint kifejtettem alább, ezt a díjat nem megnyeri valaki, hanem egy zsűri odaítéli, ráadásul nem a személynek, hanem az az évben megjelent produktumának. Innentől kezdve értelmetlen győztesekről és vesztesekről beszélni. Azt hiszem elég idő telt el azóta, hogy aki porba sújtott vesztesnek érzi magát, feltápászkodjék, így aztán rugdosásról sem lehet szó. Ha valaki mégis így fogná fel, ám lelke rajta!

Érdekes

dolgot olvastam:
A netikett erdetileg egyetlen (krisztusi) aranyszabályra épül:

„Bánj úgy a többiekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!“

Szebb lenne a világ, ha azok, akik minduntalan a netikettre oktatnak másokat, szem előtt tartanák ezt az aranyszabályt akkor is, ha éppen saját érdekeikbe ütközik.

Meglepett

az októberi Galaktika, nemcsak kellemesen, mert belekerültem valamiképpen, hanem azért is - egyelőre nem tudom milyen előjellel -, mert több novella sem igazán tudományos fantasztikus a megjelentek közül.

Miéville-t a kortárs fantasyhoz sorolnám, a Csillagos-optimisztikus novellát inkább egy ezoterikus/new ages válogatásban keresném, ha érdekelne az ilyesmi, az egyperceseim pedig leginkább ahhoz a vonulathoz tartoznak, amelyet a Skrull! gerincén egyszerűen „tahóság” címszóval jelöltek.

Az már nem is lepett meg, ahogyan az olvasók reagáltak a számra: itt valószínűleg egyre szélesedő generációs szakadék tátong, alapos érték, norma, ízlés etc. különbséggekkel.

Ami megdöbbentő, és szomorú (az ország jelen állapotára mindenképpen), hogy mennyire érzéketlenek az olvasók a Csillag blablabla optimizmusára. Mit érzéketlenek! Ellenségesek. Rendben van, irodalmilag a szürke a legmegfelelőbb jelző rá, de kérném tisztelettel, az az optimista történet valójában végletekig pesszimista: nagyon is azt sugallja, az emberiségen csak a csoda segíthet. Valahol sokkoló.
A szerkesztetlenségért a második mondatban mindenesetre önmagában kár.

Azt is a generációs különbségnek tudom be, hogy lehet akármilyen nyakatekert, semmitmondó, következetlen és sehová sem vezető az írás, ha cyberpunk elemekkel, (hent, hent, hent!) a témában bebetonozott stílus-klisékkel alaposan megtűzdelik, akkor a közönség automatikusan kiválónak ítéli.

Az mindesetre fájt, hogy milyen kevesen vevők a paródiára. Vagy az iróniai iránti érzék fogyatkozott meg, vagy az utánam következő generáció ennyire véresen komolyan veszi magát, vagy…

A Mond-féle végítéletek ugyanis paródiák: az ún. hard sci-fi és önmagában a very, very hard science paródiái. Hogy ki mit próbál még ezen kívül belemagyarázni, vagy számon kérni rajtuk, azon nem is vagyok hajlandó elgondolkodni sem.

Mint ahogy azon sem, hogy vajon mit is tanítanak irodalom címén a mai gimnáziumokban? Tudom, felmerült már a Solarián, hogy Gogolt nem is kellene…

„Magyarok a Zűrben!”

Mailben kicsit összeszólalkoztunk Andrással (szoktunk ilyes dolgokban) a magyarság ábrázolásáról a sci-fiben.
Mivel mostanság kissé szűk a Neten tölthető időm, így a szokottnál is homályosabban fogalmaztam.
Tehát, azt akartam mondani, amit talán Dévényi fogalmazott meg, mindenesetre mestere volt a gyakorlatának. „Kis nemzetek jövőjéről leginkább csak a paródia eszközeivel lehet beszélni.”

Súrlódásaink abból fakadtak, hogy vén ogreként én bizony nevetségesnek tituláltam a jelenünket és múltunkat is.

Ez bizony elnagyolt, bár e véleménynel nem vagyok egyedül. A Hobo Vadászat lemezen a narrátor azt mondja:
„A magas rangú külföldi vendég történelemkönyvet olvas, és halálra röhögi magát.

De valóban, a kép ettől árnyaltabb, szóval pontosítok. A jelenünk tragikus, a múltunk pedig szégyenletes. A múlt szégyenletes cselekedetei egyenesen vezetettek a jelen tragédiájához (Melyet sokan tragikomédiának látnak, pedig a nevetségességen már régen túl vagyunk. Ez élethalálharc, elvtársak!), a jelen tragédiája miatt pedig jövőnk fölötte kétséges. Ennyiben tehát a jövő nevetséges voltára tett állítás sem igaz. Lehet, hogy a magyarság jövőjéről beszélni színtiszta fikció.

A szégyenletes múltról majd alkalomadtán, ha felélesztem a Polit(e)bürót, most arról az örvendetes jelenbéli dologról, hogy azért valamiben egyetértettünk: szükségtelen a fantasztikumban a mélymagyarkodás, a magyar témák erőltetése. Hogy miért tartjuk szükségtelennek, feleslegesnek, arra ketten kétfelől jutottunk, de a konklúzió a lényeges: magyarkodni tehát nem fogunk.

A magam részéről ugyan ezt már előzetesen meg is szegtem, mert a Hipergalaktikában majd kijövő írásom címében és tartalmában is érinti a magyar jövőt, de tényleg csak érinti. És no mélymagyarkodás. Viszont, cyberpunk iránti viszolygásom ezzel a novellával megszülte életem első, és valószínűleg egyetlen CP alkotását. Ennyit a könnyelmű kijelentésekről.

Viszont, a magyar történelmet régóta tervezem fantasztikusítani, de csak egyetlen, jól definiált módon, az Ars Magica univerzumában. Mert azt valóban kihívűásnak érzem, hogy a valós tényekhez, figurákhoz igazítsa az ember a fantasztikus történetet.
Viszont az is kellene, hogy legyőzzem a fantasy-írás iránt érzett belső ellenállást. Ami pedig hatalmas. Szóval, csendesen kérdezem, hét éve még adtak is ki Ars Magica könyveket, él még a dolog? Van magyar egyesület rajongói társulat vagy ilyesmi?

In memoriam

Agenda kiadó.

Eccer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren biza jócskán innen, Alsó Merániában, ahol a kis, kurta farkú malac nem túrhat, mert a túrás nem EU-konform, ahol viszont a kiadói-terjesztői konglomerátum a korlátlan úr, volt eccer pár konok ember, akik elhatározták, hogy fantasztikus könyveket adnak ki. Kezdő magyar szerzőtől Alsó Merániában könyvet kiadni, ha nem te vagy a Terjesztők Terjesztője, vagy nincs bejáratott külföldi szerződ, franchise sorozatod és/vagy szerepjátékod, ügön-ügön kockázatos egy vállalkozás. Mondjuk ki: vakmerő, hangsúly a „vak“ tagon, mint a cigány lókupecről szóló viccben *.
Az Agenda kiadó ki is adott egy sci-fit, egy fantasyt, egy thrillert, aztán vakmerő szemeik elől ellibbent a ködfátyol, és szembetalálták magukat az alsó-merán rögvalóval. Az a könyv, amelyet nem terjeszt a Terjesztők Terjesztője, bizony nem létezik! Gonosz varázslat, de való. Kaptak akkor fűhöz-fához, holmi kábelen terjedő delejhez, de biza már késő volt, a könyvek nem jutottak el az alsó merániai olvasóhoz, mert Alsó Merániában a postaköltség igen magas, és elmúltak már azok a varázsos idők, mikor a hollók ingyér kézbesítették a küldeményeket.
És a vakmerők töprengeni kezdtek, hogyan is menthetnék a menthetőt.
Végül arra jutottak, hogy hoznak is meg nem is, tönkre is mennek meg nem is: eladják a kiadójukat, könyveiket, íróikat egy nagyobb halnak, akit még nem zabált föl a terjesztés bűzös mocsarában tomboló Leső Harcsa, hátha megtörik a gonosz varázs, és az alsó merániai olvasóhoz eljutnak a könyvek és mindenki boldogan él, ha majd meghal ama legnagyobb hal.

Ez esett. Szomorú egy történet, tanulságokkal, melyek fölöttébb haszontalanok, ámde annál pesszimistábbak.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most nyilván kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendően hahotáznak: lám a kiadó belebukott, hogy kiadta azt a szart! Ha viszont így van, és szerény személyem elegendő arra, hogy megbuktasson egy kiadói vállalkozást, önként és ingyen felajánlom bármely művemet, ha kiadásával hozzájárulhatok ahhoz, hogy a Leső Harcsa végre hassal fölfelé ússzon a terjesztés poshadt állóvizében. De számukra még jobb dolog történt: kenyéradó gazdájuk szemében a legnagyobb szálka, a Tuan tulajdonol engem, így nagy az esély, hogy az bukik elébb. Elvégre megbuktattam én már a régi Galaktikát is, pedig csak akartak kinyomtatni…

Komolyabbra fordítva. Eladás történt, nem fölvásárlás, ami jó jelnek is tekinthető, mert a Tuan nem tett semmit (még egy negatív tartalmú fórumbejegyzést sem!) az Agenda ellenében, mindössze kifizette értünk a kifizetnivalót. Ilyen már megesett, a Delta Vision is szép csendben megvette a Cherubiont (ha valaki nem tudná), leperkálta a pénzt és kész.
Bizony nagyon más, ha a Leső Harcsa nyel le egy kiadót. Mert azt bizony fárasztás előzi meg, raklapdíj, készletben tartás-polcra ki nem tevés, fizetések visszatartása, amíg a kisebb hal magától meg nem döglik, vagy farkuszony-csóválva fel nem ajánlja magát megvételre. Mondjuk akkora „kishal”, mint az Európa.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és lihegve teszik meg kötelező hűségnyilatkozattal felérő kárörvendő hozzászólásaikat arról, hogy nekik volt igazuk abban a régi fórumvitában.

Hát nem, hölgyeim és uraim. Nem volt és nincs igazatok! Nem arról volt szó abban a vitában, hogy képes-e túlélni a kiadó, hanem arról, hogy a tisztelt hölgyek és urak az alapítók szavahihetőségét, hozzáértését kérdőjelezték, azt, hogy kiadnak-e valaha valamit, sőt halványan mintha még kéziratok lenyúlásának vádja is felmerült volna. Akkor, amikor a kiadó még éppen csak cégbírósági bejegyzés alatt állt.

Ehhez képest az Agenda valóban kiadott három kötetet, és azt az idő, és nem a tisztelt hölgyek és urak döntik el, hogy milyen minőségben. Legfőképpen az olvasók, ha a könyvek végre eljutnak hozzájuk. Amit a kiadó ígért, maradéktalanul teljesítette, és mellesleg megpróbálta a lehetetlent: ebihalként szembeszállni a Leső Harcsával és mindazzal, amit az Alexandra rendszerszinten Alsó Merániában képvisel.

Mert azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, és most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendnek a kenyéradó konkurensének bukásán, csak azt felejtik el, hogy a kenyéradójuk is ebben a rendszerben mozog, igaz, jóval nagyobb tőkeerővel és fogyasztói bázissal, melynek az Agenda áldozatául esett: a Harcsa bizony a Gazdára is leshet.

Vagy van valami, amit én nem tudok. Alsó Merániában sose lehet tudni.

Amit tehát most teszek, az semmi más, minthogy megköszönöm az Agenda munkáját, és csendben reménykedem a feltámadásában.
Mert az azt jelentené, hogy a Leső Harcsa kimúlt, vagy a rendszer működőképessé vált (ami nagyjából ugyanaz).
Szóval kösz, fiúk.

Jegyzetek:

*: Van az a régi vicc a cigány lókupecrül, amelyet általában ( a volt Nemzeti Lovardában mindig) rosszul mondanak el, lerombolva a benne rejlő finom nyelvi humort, csak a durvább jelentésbelit hagyva meg. Tehát:

A paraszt lovat venne a cigány kupectül, de nem bízik benne, ki akarja próbálni. Felül a bakra a cigány mellé, és elkezdi hajtani a kocsit. Húz a ló rendesen, egyenesen neki a falnak.
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Vakmerő!

Ezt a viccet szarul** úgy kell elmondani, hogy:
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Bátor!

**: Ha jó leszel, egyszer elmondom, hogyan kell rosszul elmondani Jörgen Morgen dán váltóőr és a hat-húszas Koppenhága-Malmő expressz találkozásáról szóló viccet.