In memoriam

Agenda kiadó.

Eccer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren biza jócskán innen, Alsó Merániában, ahol a kis, kurta farkú malac nem túrhat, mert a túrás nem EU-konform, ahol viszont a kiadói-terjesztői konglomerátum a korlátlan úr, volt eccer pár konok ember, akik elhatározták, hogy fantasztikus könyveket adnak ki. Kezdő magyar szerzőtől Alsó Merániában könyvet kiadni, ha nem te vagy a Terjesztők Terjesztője, vagy nincs bejáratott külföldi szerződ, franchise sorozatod és/vagy szerepjátékod, ügön-ügön kockázatos egy vállalkozás. Mondjuk ki: vakmerő, hangsúly a „vak“ tagon, mint a cigány lókupecről szóló viccben *.
Az Agenda kiadó ki is adott egy sci-fit, egy fantasyt, egy thrillert, aztán vakmerő szemeik elől ellibbent a ködfátyol, és szembetalálták magukat az alsó-merán rögvalóval. Az a könyv, amelyet nem terjeszt a Terjesztők Terjesztője, bizony nem létezik! Gonosz varázslat, de való. Kaptak akkor fűhöz-fához, holmi kábelen terjedő delejhez, de biza már késő volt, a könyvek nem jutottak el az alsó merániai olvasóhoz, mert Alsó Merániában a postaköltség igen magas, és elmúltak már azok a varázsos idők, mikor a hollók ingyér kézbesítették a küldeményeket.
És a vakmerők töprengeni kezdtek, hogyan is menthetnék a menthetőt.
Végül arra jutottak, hogy hoznak is meg nem is, tönkre is mennek meg nem is: eladják a kiadójukat, könyveiket, íróikat egy nagyobb halnak, akit még nem zabált föl a terjesztés bűzös mocsarában tomboló Leső Harcsa, hátha megtörik a gonosz varázs, és az alsó merániai olvasóhoz eljutnak a könyvek és mindenki boldogan él, ha majd meghal ama legnagyobb hal.

Ez esett. Szomorú egy történet, tanulságokkal, melyek fölöttébb haszontalanok, ámde annál pesszimistábbak.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most nyilván kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendően hahotáznak: lám a kiadó belebukott, hogy kiadta azt a szart! Ha viszont így van, és szerény személyem elegendő arra, hogy megbuktasson egy kiadói vállalkozást, önként és ingyen felajánlom bármely művemet, ha kiadásával hozzájárulhatok ahhoz, hogy a Leső Harcsa végre hassal fölfelé ússzon a terjesztés poshadt állóvizében. De számukra még jobb dolog történt: kenyéradó gazdájuk szemében a legnagyobb szálka, a Tuan tulajdonol engem, így nagy az esély, hogy az bukik elébb. Elvégre megbuktattam én már a régi Galaktikát is, pedig csak akartak kinyomtatni…

Komolyabbra fordítva. Eladás történt, nem fölvásárlás, ami jó jelnek is tekinthető, mert a Tuan nem tett semmit (még egy negatív tartalmú fórumbejegyzést sem!) az Agenda ellenében, mindössze kifizette értünk a kifizetnivalót. Ilyen már megesett, a Delta Vision is szép csendben megvette a Cherubiont (ha valaki nem tudná), leperkálta a pénzt és kész.
Bizony nagyon más, ha a Leső Harcsa nyel le egy kiadót. Mert azt bizony fárasztás előzi meg, raklapdíj, készletben tartás-polcra ki nem tevés, fizetések visszatartása, amíg a kisebb hal magától meg nem döglik, vagy farkuszony-csóválva fel nem ajánlja magát megvételre. Mondjuk akkora „kishal”, mint az Európa.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és lihegve teszik meg kötelező hűségnyilatkozattal felérő kárörvendő hozzászólásaikat arról, hogy nekik volt igazuk abban a régi fórumvitában.

Hát nem, hölgyeim és uraim. Nem volt és nincs igazatok! Nem arról volt szó abban a vitában, hogy képes-e túlélni a kiadó, hanem arról, hogy a tisztelt hölgyek és urak az alapítók szavahihetőségét, hozzáértését kérdőjelezték, azt, hogy kiadnak-e valaha valamit, sőt halványan mintha még kéziratok lenyúlásának vádja is felmerült volna. Akkor, amikor a kiadó még éppen csak cégbírósági bejegyzés alatt állt.

Ehhez képest az Agenda valóban kiadott három kötetet, és azt az idő, és nem a tisztelt hölgyek és urak döntik el, hogy milyen minőségben. Legfőképpen az olvasók, ha a könyvek végre eljutnak hozzájuk. Amit a kiadó ígért, maradéktalanul teljesítette, és mellesleg megpróbálta a lehetetlent: ebihalként szembeszállni a Leső Harcsával és mindazzal, amit az Alexandra rendszerszinten Alsó Merániában képvisel.

Mert azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, és most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendnek a kenyéradó konkurensének bukásán, csak azt felejtik el, hogy a kenyéradójuk is ebben a rendszerben mozog, igaz, jóval nagyobb tőkeerővel és fogyasztói bázissal, melynek az Agenda áldozatául esett: a Harcsa bizony a Gazdára is leshet.

Vagy van valami, amit én nem tudok. Alsó Merániában sose lehet tudni.

Amit tehát most teszek, az semmi más, minthogy megköszönöm az Agenda munkáját, és csendben reménykedem a feltámadásában.
Mert az azt jelentené, hogy a Leső Harcsa kimúlt, vagy a rendszer működőképessé vált (ami nagyjából ugyanaz).
Szóval kösz, fiúk.

Jegyzetek:

*: Van az a régi vicc a cigány lókupecrül, amelyet általában ( a volt Nemzeti Lovardában mindig) rosszul mondanak el, lerombolva a benne rejlő finom nyelvi humort, csak a durvább jelentésbelit hagyva meg. Tehát:

A paraszt lovat venne a cigány kupectül, de nem bízik benne, ki akarja próbálni. Felül a bakra a cigány mellé, és elkezdi hajtani a kocsit. Húz a ló rendesen, egyenesen neki a falnak.
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Vakmerő!

Ezt a viccet szarul** úgy kell elmondani, hogy:
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Bátor!

**: Ha jó leszel, egyszer elmondom, hogyan kell rosszul elmondani Jörgen Morgen dán váltóőr és a hat-húszas Koppenhága-Malmő expressz találkozásáról szóló viccet.