Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 2dik csomó

Mint tudjuk, a Hajszőnyegszövők vallatása a szervezők és résztvevők minden – korrigálható – hibája ellenére nem volt tanulságok nélküli – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem. Itt a második tanulság, térben és időben:

2.

Elnézem az arcokat, valahányszor nyilvánosság előtt az Irodalmi Térről beszélek, látom a zavarodottságot a tekintetekben, felismerhető a pillanat, amikor az ember elveszíti a hallgatóságot (általában a vektor szónál, addig még sohasem merészkedem, hogy vektorok eredője hosszának kiszámítási módját is ismertessem), és attól kezdve a zavarodottságot a szent borzadály, vagy a sajnálat váltja föl esetleg a kettő keveréke. Odáig még sohasem jutottunk el, hogy valaki megkérdezze, hogyan is jön ki az az egyetlen szám, amivel a minőséget jelzem… Arról legfeljebb álmodozhatom (nem teszem, hülye azért nem vagyok!), hogy valaki egyszer megpróbálja kiszámolni egy írás koordinátáit, megpróbálja elhelyezni az Irodalmi Térben. Ennek oly elhanyagolható a valószínűsége, hogy még spekulálni sem érdemes róla. Nem akarod, és kész.

Megértelek.

Megértésügyben a világ legtoleránsabb embere vagyok, az indok/érdek nélküli aljasság/gonoszság (ami tulajdonképpen az őrület, az őrületre pedig nincsenek receptoraim – félek tőle) kivételével mindent hajlandó vagyok mérlegelni, mindenki motivációit felfogni, a tettei gyökerét megkeresni és – megérteni.

Viszont sokkal kevesebb tettet és szót fogadok el, mert ahogy a motivációt, úgy a következményeket is elemezni szoktam…

Megértem szakma és közönség egyöntetű irtózatát attól, hogy az irodalmi teljesítmény valamiképpen, legalább részben, racionálisan mérhető és összehasonlítható legyen – sokakat zavarna ez. Önképek és imázsok sérülnének, királyok mezítelenednének, még az orgazmus előtt megszűnne egymás kicsinyke faszának önfeledt szopogatása, összeszottyadna a mutyi, apadna a díjak és ösztöndíjak árja, kicsire zsugorodna a beállt hidegben az irodalmi baszdüh kiszolgálásának dagadó piaca (creative writing industry) [1] – egyszóval számtalan érdek sérülne.

Fájna, na!

Megértem a fájdalmadat.

De nem fogadom el! Egy lófaszt fogadom el! Tüzes vasat nyomok inkább a gennyedző sebbe!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj!

Mert, mint már korábban írtam, a racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ezt, mint író, kikérem magamnak! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt meg olvasóként utasítom vissza.

Tedd a szívedre a kezed!

Amikor ítéletet alkotsz magadban a szövegről – jó esetben a végén, mert fegyelmezett, nagyvonalú, régimódi olvasó vagy, és adsz esélyt az írásnak, hogy kibonthassa magát, egyébként az első (néhány) mondat után [2], mert modern olvasó vagy, türelmetlen, tele (többnyire hamis) elvárásokkal, előítéletekkel, divatbefolyással, sznobizmussal, és az idődet sokkal fontosabbnak tartod annál, hogy esélyt adj bárminek és bárkinek, aki megítélésed szerint jogtalanul pályázik rá – öntudatlanul önmagadban is végigfuttatod mindazokat az „algoritmusokat”, melyekkel én az Irodalmi Térben elhelyezek egy-egy írást. Csakhogy, mint az előző bejegyzésben, a te mindenestül jogosnak és igaznak [5] érzett, többnyire racionális döntésedre rárakódik még egy faktor: saját tetszik-nem tetszik értékítéleted. És ez sokkal fontosabb számodra a racionalitásnál, mert azt hiszed, az ítéleted, a teszik-nem tetszik – te vagy.

Hát, csalódást kell okozzak, talán egy egész, jól felépített világ omlik össze most benned, mint Örkényben, amikor helybéli kalauza felvilágosította, hogy Sztalinvárosban a megadott időben mi is folyik majd acél helyett: bizony, bizony lófasz, nem saját, egyéni ítéletalkotás! A véleményed nem te vagy.

Vagy csak annyiban, amennyiben egyéniség tudtál maradni a fogyasztói tömegkultúrában…

Persze egyéniségedről és saját unikális mivoltodról is megvannak az illúzióid, – de ebbe aztán tényleg nem akarok belemenni.

(Vedd észre, hogy most megvédtelek magadtól, nem sértegettelek. Annak még nincsen itt igazából az ideje.

Sajnos. Olyan jólesne már…!

De, ami késik, nem múlik, mondja az áldott nép és vele a frázisokat puffogtatni szerető, és tudó, tőlük magát mintegy erősnek érző kezdő író.)

Az ítéleted, a teszik-nem tetszik-et, erősen befolyásolja neveltetésed (származásod), korábbi befogadói élményeid, ezek belső és külső feldolgozása, a véleményformálók hatása, a tömegkultúra áldásos mindenüttvalóságából fakadóan a média közvetítette divat, politikai/ideológiai befolyás és magának a tömegnek hivatalosan nem artikulált, de nagyon is létező, és általad, a tömeg alkotójaként nagyon is érzékelt kollektív véleménye, ítélete. Ez utóbbi, köszönhetően az internetnek, manapság az egyre növekvő befogadói többség számára közvetlenül kifejezhetővé így felfoghatóvá, és szinte egyeduralkodó vált. Valahol rajtad kívül tetszik-nem tetszik…

A gondolkodásod már akkor sem szűz, amikor először veszel önállóan könyvet a kezedbe: származásod [6], neveltetésed [7], iskoláid [8] már ennek az elsőnek a milyenségét és minőségét meghatározzák. Gyakorlatilag nem sok választásod van.

Amikor már magad választasz, a származás, nevelés, iskola befolyása csökken, sőt létezik életkor, amikor hatásuk saját ellentétébe fordul, de sohasem elhanyagolható. Szerencsés esetben, mire felnősz, nagyobb részben saját előző befogadói élményeid és kíváncsiságod határozzák meg a választásaidat, és későbbi kulturális befogadói szokásaidat, megközelítésedet, majd véleményedet – kritikus, de előítéletmentes és nyitott maradsz: az ideális olvasó.

Az tömegkultúra és tömegmédia egyeduralkodóvá válása előtt ez a fajta befogadói szemlélet volt az egyeduralkodó, manapság csak a nagyon független szellemek képesek ebben az irányban felnőni. Magyarországon nagyjából a mai harmincötévesekkel lezárult az a korszak, amikor a tömegbefolyás hatása kellően gyenge maradt (a magyar veleszületett, az ideológiai befolyásra csakazértse reakciója a politikai agymosást annullálta) – és oly otthonos történelmi elmaradottságunkban még szerencsések is vagyunk: nálunk egy generációval kevesebb áldozatot szedett a fogyasztói tömegkultúra.

A kilencvenes évek második felétől felnövekedettek viszont már szinte csakis a fogyasztói tömegkultúra által döntően befolyásoltan kezdhettek saját irodalmi ízlésük kialakításához – mely így éppen olyan mértékben sajátjuk, mint amennyire képesek ellenállni a tömegkultúra manipulációinak (vö. terített betli). Az internet megjelenéséig a létszámuk mégis elég ahhoz, hogy többé-kevésbé adekvát vélemények születhessenek, mert a kritikátlan [10] tömegvélemény valójában csak érzések szintjén artikulálódhatott, és nem is változott olyan szédítő gyorsasággal, mint az internet után. Warhol tizenöt perce ma csupán tizenöt másodperc – és még egyre fogy. Minden ítélet helyes vagy helytelen lett egyszerre (vö. kvantumfizika), de mindez az ellenkezőjére is igaz.

Az internet elhiteti veled, hogy ítéleted minden eddiginél szabadabb, sohasem volt még ennyire a sajátod. Pedig nem egyéb ez, mint az információ pattanásos képű istene által elhintett nagy ábrándok egyike: valójában véleményed külső befolyásolása erősebb, mint az európai szekularizáció óta bármikor – ilyen erős utoljára a kereszténység fénykorában volt. Annál veszélyesebb ez az agymosás, mert nemcsak azt hiteti el veled, hogy szabadon döntesz, hanem hogy a döntésed megalapozott, megfontolt (bölcs) és egyedi (egyéni), ítéleted így minden eddiginél magabiztosabb is.

Ilyen, látszólag bombabiztos döntéshozatali héttérrel többé nem kell foglakoznod holmi belső analízisekkel – több [12] mint elég a tetszik-nem tetszik, sőt a tetszik-nem tetszik ettől kezdve ellentmondást nem tűrő lesz. Más érvrendszer ettől kezdve csak zavar, sőt sért [5].

Megmutattam korábban, hogy előítéleteid héja hogyan záródik rád, és most azt, hogy a külső nyomás sem támogatja, hogy kinyisd a héjad – marad az üledék szűrögetése, mint minden jó kagylóhoz illik. Olyan kontraszelekciós spirálokra különösen hajlamos tematikára, mint a sci-fi, a befogadónak ez a beszűkülése halálos.

Azt szeretném, ha jobban odafigyelnél arra, ahogyan olvasol, ha nyitottan, előítéletek és várakozások nélkül olvasnál, és hajadnál fogva kiemelnéd magad a tetszik-nem tetszik mocsarából, ha a véleményedet megfontoltan, meggondoltan hoznád.

Mondod persze, hogy te azért olvasol, hogy szórakozz – ez hazugság. Ha elvárásaid vannak – márpedig sajnos vannak –, akkor a szórakozás számodra máris másodlagos. Aki szórakozni akar, az nem az elvárásaival törődik, az az ösztöneit akarja kielégíteni.

Mondhatod persze, hogy nem a te dolgod, hogy irodalomkritikus legyél. Pedig a te dolgod. Ez a szakma megszűnt létezni – sci-fiben talán sohasem is létezett – és/vagy elhiteltelenedett (külső és belső okokból egyaránt), mindenesetre ott tartunk, hogy nincs olyan kritikai tekintély, amelyet mindenki – bárki! – elfogadna. Magyarországon nincs Bloom, talán sohasem volt, a sci-fiben még kevésbé. Az egymás fütyikéjét buzgón szopogató ilyen-olyan internetes társulások fölött már eljárt a rendszeridő. Leszerepeltek, levitézlettek – de ezt sohasem fogják észrevenni.

Egyszóval, azt szeretném, ha a Hajszőnyegszövőkről alkotott véleményemmel akarsz vitázni, előbb ismerkedj meg vele!

Esetleg magad is elhelyezheted a regény egészét és elemeit az Irodalmi Térben – kíváncsi vagyok, mit rontottam el a saját elhelyezésemkor.

Még jobb lenne, ha te is megalkotnád a saját pszeudoracionális rendszeredet.

Talán együtt jutnánk valamire.

De amíg csak teszik-nem tetszikezel itt nekem, nincs mondanivalónk egymásnak.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] E piac forrása egyben a liberalizmus diszkrét bájának egy nem lekicsinylendő eleme, mely az emberi hiúságra, a mindig hibás önértékelésre, saját magunkról alkotott hamis képre épít. Eszerint minden emberi egyed egyben egyéniség is, és minden egyéniségnek van valamihez tehetsége – jelen esetben az íráshoz. Az ember ezt olyan könnyen elhiszi magáról, és már ott is találja magát a cretive writing tanfolyamok valamelyik válfajának diákjai között! Mindezek közül az a legdurvább, mely azt ígéri, hogy a sikeres írónak még tehetség sem kell, elég az írástechnikát elsajátítani (melyet természetesen adott tanfolyam oktat a legeredményesebben), és az író már készen is van. Persze szolgáltatóként fellépni ezen a piacon nem jár okvetlenül anyagi előnnyel (bár persze úgy még jobb!), elég a hatalom, a befolyás, a szükségesség, a szolgálat érzete – hogy a sötéttől a világosság fel haladjak.

[2] A legszélsőségesebb esetben a szöveg a szemed elé sem kerül – már akkor elveted, amikor (az interneten) rossz véleménnyel találkozol róla. [3]

[3] Hajmeresztő, de igaz történet: Lackfi költőnek könyvajánló műsora lészen majdan a Dunatévén. Megszolgálta ő, legyen! Költő – költ. Erre egy interjúban bevallja, hogy az ajánlott könyveket nem mind olvassa el, hanem valaki majd a keze alá dolgozik, ő meg persze azért [4] átlapozza, mielőtt képernyő elé viszi – nyilván súlyos olvasásfüggése akadályozza abban, hogy elolvassa a penzumot, melynek teljesítése elvileg is lehetetlennek tűnik (heti huszonöt kötet, Lackfi költő becslése szerint). Emellett ez aztán az irányított ideológia-csöpögtetés, elvtársaim! El tudnék viszont képzelni egy olyan műsort, ahová a házigazda más, egyéb írókat hívna be könyvajánlási célzattal, összesen annyit, amennyi követni tudja a kiadói baszdühöt, a házigazdának magának csak annyit kellene ajánlani, amit súlyos olvasásfüggésében amúgy is elolvasna ő, mondjuk heti egyet. Persze ebben az esetben Lackfi költő honoráriuma apadna.

[4] Bizonyos kontextusokban ez a kis szó számomra a leggyűlöletesebb. Ezzel a szóval formálódó bizonyos mondatoknak mindig van ki nem mondott, aljas, lenéző, felsőbbséges, elítélő párjuk. „Azért lehetünk barátok.” „Mert mással vagyok, mivel te olyan rút, pattanásos, dagadt, büdöslábú, büdösszájú, lúzer, pöcs, buta picsa, impotens, frigid vagy, hogy bottal se piszkálnék hozzád!” „Azért nézzél/nézzen be!” „Pedig a kutya se akar látni, az ügyedben semmit se tudunk/akarunk tenni, mert reménytelen eset vagy.” „Azért csináljátok tovább!” („Nélkülem”) „Úgyis elkúrjátok, már régen elkúrtátok, csak azért csináltam eddig veletek együtt, mert valamikor érdekemben állt, de kiderült, hogy használhatatlan az egész, veletek együtt, lúzerek!”

[5] Magyarországon az egyik legnagyobb baj, sőt nagyon sok baj eredője, talajgyökere mintegy, hogy az igaz magyarnak meggyőződése, ha ítéletét/döntését/véleményét megkérdőjelezi valaki, automatikusan le is hülyézi azzal. Ez az érzés persze nem alap nélküli: az igaz magyar másrészről úgy gondolja, hogy aki az övétől eltérő nézetet vall magáénak, az hülye. Ettől kezdve kivont karddal védelmezi ítéletét/döntését/véleményét, és ugyanilyen vehemenciával támadja a másik véleményt – mintha saját elméje épségét védelmezné azáltal is, hogy az ellentétes véleményt megsemmisíti. Saját rosszul értelmezett szempontjából persze teljes joggal. Vitázni vitázik a magyar, de vitázni valójában nem tud. A magyar viták eleve sértéseken alapulnak, mert az eltérő vélemény a fentiek szerint sértés. A magyar viták célja így nem a vélemények ütköztetése, cseréje, hanem a személyes „igazság” védelmezése, illetőleg a másikra erőltetése: egyfajta rosszul felfogott szellemi szabadságharc – nem vagyok hülye! – és szellemi kereszteshadjárat – te viszont teljesen hülye vagy, így meg kell térítselek –, melynek a vége mindenképpen a vitapartner verbális letámadása (vitéz nép vagyunk, különösen lesből és túlerőben, vö. hátrafelé nyilazás, illetve nyilasoszás), legyőzése, beszántása, majd sóval behintése. A magyar viták így nem érvekkel, hanem változatos (inventív nép is vagyunk, vö. ürgebőr), bár külső szemlélőnek egy idő után meglehetősen unalmas verbális önvédelmi fogásokkal folynak: a magyar már születésekor rendelkezik mindazon az érveléstechnikai csalások fölött (vérében van ez őnéki, vö. „ez nem a vallomás, ez az ítélet”), melyeket Arisztotelész oly szépen osztályozott.

[6] Azt szokás mondani, nem mindegy, hogy gyerekkorodban kalapács vagy lexikon esik a polcról a fejedre otthon. Nekem ezek együtt estek, ezért vagyok ilyen ütődött. De ma már a bon mot elveszítette hitelességét: meghatározó számú gyerek van az országban, akire sem egyik, sem másik nem esik. Ő maga esik már tipegő korában bele a tévébe. Mert előfordul, hogy már a szüleinek a szülei sem ismerik a munkát, így a kalapácsot, és az olvasást, így a lexikont sem.

[7] Neveltetésről a liberális világban nem illik beszélni, ekképpen nincs is – neveletlenek vagyunk. A többség számára a nevelést a szabadságjogok eltiprásaként jelenítik meg a liberális véleményformálók, és helyébe a liberális oktatást [8] kínálják. Miközben ugyanezek a véleményformálók igyekeznek a legjobb hagyományosan vett nevelést adni saját gyerekeiknek.

[8] Iskoláid ma kizárólagosan két célt szolgálnak: rugalmas, csereberélhető, elsősorban [9] a szolgáltatási szektor körülményeit elviselő és követelményeit kielégítő munkavállaló ÉS engedelmes, könnyen agymosható fogyasztó váljon belőled. Teletömik a fejed sekélyes tudással és felesleges információval (a történelem érettségi például ma nem egyéb, mint jól álcázott szövegértési feladat), vigyáznak, hogy hasznosítható szakismeretet véletlenül se szerezz, nyitottá teszik a gondolkodásod az individualizmus, a perc-létezés és a fogyasztói szemlélet/szokások számára, elzárják a gondolkodásodat a tradíciók, a közösségformáló, maradandóságot erősítő megközelítések előtt.

[9] A termelőmunka a neoliberális/neokonzervatív gondolkodás szerint nagyon jó helyen van Kínában. Olyan jól áll a kis sárga kezükben a kalapács! Az a gáz, hogy közben a lexikont is ugyanezek a kis sárga kezek kaparintották meg – és haszonnal forgatják immár mindkettőt. A maguk hasznára.

[10] Még akkor is kritikátlan, ha éppen kritikát fogalmaz meg, mert kritikája mindenféle rajta kívül álló vélemények kritikátlan szintézisének és saját, hasonlóan hozott korábbi ítéleteinek, véleményeinek eredője [11] – ekképpen inadekvát, manipulált, elfogult, hamis.

[11] Akadnak olyan széplelkek, akik annyira nem értik a demokrácia (kollektív döntés) lényegét, hogy úgy képzelik, az irodalmi értékrend és értékítélet valamiféle konszenzus eredménye lehet. E módszer szerint adott művet sokan értékelnék, (vö. bizottság és zsiráf, illetve európai űrkutatás) és a kialakuló „eredő” a mű erényeinek, értékeinek mérője. Egyénként ez a velejéig hibás elv a mai gyakorlat forrása: a megsemmisítendő művet az internet „jóvoltából” elég már az elején agyonszarházni, utána már nemigen akad, aki ezt az „eredőt” cáfolni meri. Azt kellene megérteni, hogy az esztétika nem csupán konszenzus: i.) Bizonyára már Shakespeare kortársai között is akadt, aki felismerte a mester nagyságát, mégis, valamiképpen évszázadok kellettek, hogy gyors elfeledése után újra felfedezzék, mivel a közvetlenül utána következő generációk konszenzusa nyilván elsiklott teljesítménye fölött (pedig akkor - azt beszélik - még nem is volt internet); ii.) Harold Bloom és a hasonló kritikus-zsarnokok egymagukban képesek tetszőleges (nekik tetsző) irányban elmozdítani az eredőt.

[12] Akkor kerülsz bajba, némi meghasonlásba, ha teszik-nem tetsziked valami oknál fogva nem egyezik az internetes többség véleményével. Ilyenkor több dolog történhet: i.) megváltoztatod saját tetszik-nem tesziked a többség akarata szerint; ii.) saját tetszik-nem tetsziked mentén új frontot nyitsz, mondjuk blog formájában, és tovább fokozod az alapzajt; iii.) rémülten keresel saját döntésedet támogató, vagy hitelesen megcáfoló forrásokat; iv.) akár keresel/találsz ilyeneket, akár nem, belátod végre, hogy az egész internet csupán manipulálható káosz (vö. szar és az ő kavarása), és az ítélet forrását a továbbiakban magadban keresed, szarván arra, mit is érez [13], de főleg artikulál [14] a tömeg. Felszabadulsz, felnyitod magad (vö. osztriga) és nyitott olvasó leszel.

[13] Mit szólsz ahhoz, ha a tömeg Dan Brownt érzi? Vagy Rowlingot? Vagy Stephanie Meyert? Fejős Évikét? Ilyenkor mi van? Ilyenkor persze mélyen lenézed a tömeget, akivel máskor boldogan együtt érzel, és egy másfajta csőcselékkel szart-szarba öltve, idétlen vicceket eregetsz a rovásukra.

[14] A nép szava ritkán Isten szava. Megint csak egy szocdem-liberális mítosz befalója voltál.

Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 1ső csomó

Talán hiba volt a Szélesire (vö. manipulatív pernahajder) hallgatni, és a Hajszőnyegszövőket választani Írószövetség-béli kritikai estjeink első áldozatául.

Talán nem, mivel a lódoktori mesterséget is azon a bizonyos sokbetegségű páratlan ujjú patáson lehet a legjobban megtanulni – ez a szöveg arra mindenképpen jó volt, hogy aki úgy szereti, tanulhasson mások hibáiból (a magam részéről a legjobbaktól szeretek tanulni, de ez habitus és metodológia kérdése).

Mert bárki bármit is mond, hiba az aztán előkerült akkor este, bőséggel. A szövegből is, de részünkről, szervezők/résztvevők részéről is.

Mindenképpen hiba volt, hogy nem beszéltük rá Németh Attilát nyomatékosabban a részvételre.
Súlyos hiba volt a fordítást pocskondiázni – főleg, hogy az eredeti szöveget egyikünk sem ismeri, a németet nem bírja.
De a legsúlyosabb hiba volt anélkül berekeszteni az estet, hogy a közönség azon részei, akik az elhangzottak ellenére továbbra is tetszésükkel tüntetik ki ezt a közepes szöveget, hangot adjon véleményének, és kialakuljon valamiféle vita – negyedórát még elbírtunk volna, főként, hogy az Istenadta nép legalább húsz perccel a berekesztés után keveredett elő az épületből.

Talán tanultunk az es(e)tből, és a legközelebbi jobban sikerül majd.

Mindezen hibák ellenére nem volt tanulságok nélküli az est – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem.

1.

Sokadszorra szembesülhetett az ember azzal a rendkívül felkavaró ténnyel, hogy az irodalmi színvonal (mint a tehetség plusz mesterségbeli tudás eredője) köszönőviszonyban sincs a közönségsikerrel és a hivatalos elismerések (díjak) elnyerésével. Ez nemcsak a sci-fiben és általában a zsáner vagy tematikus műfajokban van így: a magasirodalom (általában a művészet) ugyanettől szenved (lásd Kertész Nobel díja). A zsáner és tematikus műfajok természetszerűen jobban kitettetek ennek, hiszen a közönségük szűkebb, művelőik kevesesebben vannak, általában a magas és mainstream megfelelőik részéről elismerést nem kapnak – könnyen felbuzog a belterj. A magas és mainstream művészetek nyomorával nem foglakozom – basszanak csak továbbra is egyedül! –; különösebben nem érdekelnek a sci-fi irodalom társművészetei sem (bár a sci-fi grafikai és mozgóképi vonulatának [1] döbbenetes vizuális elcsépeltsége (eine kleine képzavar a képes félen) megérne egy elemzést, és akkor a – hála Istennek! – ritka zenei megnyilvánulásokat még nem is vettem számításba) csak a sci-fi szövegek és közönségük viszonya képezi ennek az elemzésnek a tárgyát.

Külön kell választanom ezt a populációt, mármint a sci-fi olvasóközönséget a mezei olvasótól (Homo legens arvensis), nem mintha a modern olvasó mezei változata nagyon sok vonásában jobb lenne a sci-fi közönségénél, de van köztük egy lényeges különbség: a sci-fi olvasó akar sci-fit olvasni.

Sőt! Sci-fit akar olvasni.
Sokszor kizárólag azt.

Az gondolnád, hogy egy zsáner vagy egy tematika számára ez nagyon üdvös, pedig az ellenkezője igaz: ezzel kezdődik a bezárkózás/bezáródás a gettóba. Onnan pedig, ahol a tematika olvasótábora az egyetlen felvevője az alkotásoknak, nincsen kiút, sőt a gettófalak egyre szűkösebbek – paradox módon nem azért, mert egyre többen vagyunk idebent, hanem azért, mert egyre kevesebben. Az csak álom, hogy a kritikus tömeg belülről majd szétfeszíti, ledönti a gettófalat, éppen ellenkezőleg: az olvasótábor szűkül, apad, éppen, mert a tematika olvasó és író halálos összefonódása egyre silányabb outputot eredményez, így azok, akiket nem beszűkült a fanatizmusuk, hanem egészséges olvasó ösztöneik és megközelítésük hozott a sci-fi közelébe, elhagynak bennünket – aki pedig marad, még jobban összezár. Megértem a távozókat: amit a sci-fin kívül kapnak nagyságrendekkel varázslatosabb, mint amivé a tudományos fantázia deklarált világa kopott.

Arról a kontraszelekciós mechanizmusról, mely a sci-fi olvasó és írói kölcsönös kiszelektálódáshoz vezetett, írtam már eleget. Most ennek következményét elemezzük kedves példákon keresztül; azt, hogyan vezetett – elismerem, nem kevés külső nyomással és csábítással– a gyorsuló kontraszelekció és a szakmai kritika hiánya oda, hogy a szakmai színvonal, közönségsiker és a díjak/ösztöndíjak, általában az elismerések (az antológiába beválogatás is az elismerés egy formája) egymással alig érintkező alkotás-részhalmazok között oszlanak el.

Közbevetheted: a szakmai színvonal és az elismerés egymással szorosan összefüggő dolgok.
Aha.
In a perfect world…

Manapság már a világ legőszintébb országban sem [2], nemhogy sunyi, nemzeti érdekektől bűzlő, zsugori Európában, pláne nem Alsó Merániában! Ez a befogadás legtetvesebb, legkorruptabb része, annál veszélyesebb, mivel képes megfertőzni a szakmai és közönség recepciót is.

Magyarországon ugyan egy hajszálnyival sem fogadnak szívesebben egy kéziratot, egyetlen példánnyal sem kel el több a könyvből, ha az írója Zsoldos-Díjas, de a Hugo, vagy a Nebula Díj állítólag hoz fogyásnövekedést, és különösen jól mérhető a hatása az író következő kéziratainak kiadói fogadtatásában.

Közben, ha megnézed az utóbbi évtizedek Hugo nyerteseit, többször is hörögve kapkodsz levegő után, miféle munkákat jutalmaztak vele. Visszautalva a 2009 Év Legjobbjai válogatásra, 2010-ben az abba is beválogatott, naggggyon közepes írás (Peter Watts Sziget) kapta a Hugót. Jellemzően Nebulára, a szakma, a sci-fi írók díjára nem is jelölték. Csak érdekességképpen, a kötetben ugyancsak szereplő, remek Nancy Kress novellát (Első felvonás) egy másik kategóriában mindkét díjra jelölték, bár egyiket sem kapta meg (Az ugyancsak jelölt, valódi remekmű McDonald-féle Visnu a Macskacirkuszban sem, naná!). A szakmai díj motívumairól nem tudok mit mondani, mert a Nebula nyertesét nem olvastam, de a Sziget és az Első felvonás összehasonlításával könnyen megvilágítható, hogyan működik az amerikai közönség – ne legyenek illúzióink: a magyar se másképp’, a magyar se jobban.

Nyilvánvaló, hogy mi tetszett a közönségnek a Szigetben: a divatosság, a hívószavak, az intelligencia látszata, de főleg szenzációhajhászás. Milliárd éves időtávlatok, csillagrendszerek között féregjáratokat nyitogató asztrotechnológia, a háttérben felemelkedő és eltűnő birodalmak, holdnyi idegen értelmek, az embert fenyegető mesterséges intelligencia, okosnak tűnő spekulációk életről, értelemről, evolúcióról, agresszióról. A modern sci-fi sok jellemző tematikai közhelyét és hívószavát felismerhetjük itt.

A közönséget cseppet sem zavarja, hogy mindezek ígéretek maradtak. Hogy valójában két és fél szereplős kamaradarabot olvas, mely egy üvegházban játszódik, ahonnan jól látszanak a csillagok. Ha hunyorog, és félig elfordul, elhitetheti magával, hogy a külvilág elérhet hozzá, hogy valami sokszereplős, mozgalmas történet közönsége.

A milliárd éves időtávlatokról csak hallunk, de szó sem kerül arról, hogyan élik meg ezt a szereplők, az időtávlatnak a szereplők pszichéjére, gondolkodásmódjára gyakorolt hatásáról semmit sem tudunk meg. Watts alig egy normál emberéletnyi időt engedélyez a hatalmas keretben szereplőinek – mars a hibernátorba közben!
Hasonlóan az évmilliárdok ködébe – a szöveg homályába – vész, hogy mi a valódi célja csillagközi sztrádaépítésnek – az kevés, hogy a sztrádaépítő hajót irányító MI így akarja, mert így programozták. Az a faj, mely ilyen nagyvonalúan kiépíti másoknak a csillagközi utazás eszközeit, éppen ilyen alkalmatlan emberi és nem emberi legénységgel küldi a semmibe az útépítő alkalmatosságait. Ugye milyen hihető?
Nem tudunk semmit a megemlített civilizációkról, nyilvánvalóan semmiféle hatásunk sincs azokra, aki a felemelkedésüket a sztrádaépítéssel lehetővé tették.
A holdnyi idegen értelmek, melyek az író leírásban nagyságrendekkel magasabb rendű intelligenciával bírnak, mint a sztrádaépítők, évmilliók alatt nyilvánvalóan képtelenek voltak arra, hogy a legtetvesebb űrutazási módszert (mondjuk napvitorlás), vagy kommunikációs eszközt kifejlesszék (biológiai-fizikai képtelenségükről úgy, ahogy az író leírja őket, nem is akarok megemlékezni).
Az MI valójában MU, Mesterséges Unintelligencia, szándékosan a legidiótább értelem nélküli automata, amelynek korlátait hivatott az emberi személyzet jelenléte kiterjeszteni.

A spekulációk felszínességéről már nem is szólva: a nevetségesség határát súrolja, hogy a főszereplő által előadott egyik naggggyon vonzó és látványos evolúciós spekulációt maga történet cáfolja meg – ez a csattanója a sztorinak.

De ez manapság természetes – az átlagolvasó mágiaként tiszteli az általa felfoghatatlan természettudományokat, megérteni nem tudja, így nem is akarja; ha elé kerül ilyesmi, már annak is örül, ha felismeri a megfelelő szakkifejezéseket. A szövegen tehát, ahol ezek fellehetők, automatikusan a minőség ragyogását véli látni. „Elegendő mélynek látszani, nem kell annak lenni.” [3]

Az olvasóban működnek a sci-fi soha le nem írt, de a tematikában nagyon is jelenvaló – és az eredeti szándékoktól, megegyezésektől egyre fájdalmasabban távolodó – konvencióik is, és ha találkozik velük, ugyanúgy díjazza őket, mint a (pszeudo)tudományos kulcsszavakat (technoblabla) – simán felülírják a logikátlanságokat és a mesterségbeli hiányosságokat.
Az E1 mindig nyerő, és használatát ma már nem is kell megindokolni (a hiba konvenció lett), az olvasót nem zavarja, hogy enélkül a narrátor elkerülhetetlen és szükségszerű magyarázatai egy őrült monológjaként hatnak (ó, mennyiszer írtam már erről! [4]).
Írói, de olvasói szempontból is nagy könnyebbséget jelent az a konvenció, hogy az emberi pszichét rettenetesre kifeszített időtávlatokban is változatlannak, huszadik századinak (jobbik esetben: sokszor inkább késő viktoriánus a sci-fi hősök lelkialkata) tételezzük föl – akkor is, ha az írói univerzumban egyébként minden más az efféle konzervativizmus ellen hatna is. A Sziget mai olvasóját ez sem zavarja. Ne feledjük, csak mai olvasók vannak. Az olvasó mindig korszerű.

Az olvasót nem zavarja az a nem kis számú írói ügyetlenség, a jellemábrázolás hiánya, a történet, a cselekmény vakfoltjai sem, amelyek egyre-másra felbukkannak a szövegben. Nem hiszem, hogy szándékos írói fogás, hogy a főszereplő annyira semmilyen, hogy jó darabig még a neme sem egyértelmű. Nem hiszem, hogy a történet szempontjából tökéletesen funkció nélküli másik emberi szereplő szándékosan még súlytalanabb. Nem hiszem, hogy szándékos a jellemtelenségük. Életnagyságúnál nagyobb hőst akart az írós szembeállítani az emberfeletti ellenséggel, mivel azonban az emberfeletti ellenségről kiderült, hogy ember alatti (MU), a hős is inkább erősen életnagyság alatti – PC-n mondva, vertically challenged.

Hogy a spekulációk az egész írást történetmesélésből esszénovellává merevítik, valami oknál fogva szintén nem zavarja az olvasót – pedig általában folyton panaszkodik, ha egy szöveg unalmas, elavult, nem tudja lekötni, etc. Olyan olvasói paradoxon ez, aminek nem látom feloldását. De végül is – emberek vagyunk.

Az írónak és hozzá mérhető olvasóinak sem ereje, sem bátorsága nincs, hogy ezeket valójában végiggondolja, és szembenézzen azzal a kedves ténnyel, hogy az egeret szülő hegyek nem annyira érdekes, okos és látványos dolgok, ha az író ambíciók és olvasói elvárások lila reflektorfénye kialszik, és a szöveg alaposabb vizsgálat alá kerül. Irtóznak is mindnyájan az ilyesmitől, mint ördög a szenteltvíztől!

Ez a sci-fi író és olvasó halálos ölelése: az író tudja, mit vár a másik, és azt adja neki, semmi többet; az olvasó pedig tudja, hogy mit várhat a másiktól, és nem is akar semmi többet, sőt a több zavarja, hibának fogja föl. Egy idő után természetes, hogy mindkettőjüknek elég lesz pár csillogó strassz, és a rongyos gúnyából kilógó csupasz, pattanásos, ritkás szőrrel borított ülep – vagy a kilógó hónaljszőr! – látványa egyiküket sem bántja többé: észre sem veszik. A vaskalapot koronának látni csak hunyorgás és megvilágítás kérdése.

A Szigethez képest Kress novellája nem puffogtat színes tűzijátékot, de saját időkeretén belül izgalmasabb történetet és nagyságrendekkel intelligensebb, pláne érdekesebb és időszerűbb problémákat vet föl. Az írónő hősei emberek, kortársaink, így aztán semmi hihetetlen nincsen abban, hogy a pszichéjük olyan, mint a miénk, motivációik, jellemük, jellemváltozásaik érthetőek, hitelesek. A főszereplő önmagban érdekes, sokoldalú, egzotikus jellem. Horribile dictu, még szerethető is! Pedig ő aztán valóban vertically challenged: törpe. A novella transzhumán szereplőinél viszont azonnal érezni, hogy valami nincsen rendben: több vagy kevesebb, mint emberi a gondolkodásuk, az érzelemviláguk!
Kress az E1 konvencióját is tökéletesen betartja: beszámolót olvasunk, így aztán valamennyi magyarázat a helyén van, profi módon, nem zavaróan adagolva.
Ez a kamaradarab nem csal: megmarad kamaradarabnak, nem tesz úgy, mintha az üvegfal túloldalán hadseregek mozognának és alakítanák a világot. Pedig a világ éppen átalakul, és a szereplők ennek az átalakulásnak kulcsfigurái, bár nem mozgatói.

A közönség mégis A szigetet választotta, és ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Igaz nem is kell – csupán a helyükön kell kezelni a dolgokat azután, hogy a sci-fi legrangosabbnak mondott díjáról is belátható, hogy nem egyéb, mint külső sugallatok/befolyások/divatok által megzavart tetszik-nem tetszik döntések ad hoc eredője – így szakmai orientációra a legkevésbé sem alkalmas.

Ezek után jelent bármit, hogy a Hajszőnyegszövők írója díjesőben fürdik szülőhazájában és választott országában?

Mint megtudtuk, Németországban kifejezetten támogatják a német szerzők kiadását. Csoda ezek után, hogy Eschbach éppen annyit hozott ki magából, mint ami az első novellában/fejezetben benne volt?

És ez elég a közönségsikerhez. A fentebb utalt halálos ölelés még szorosabbá válik, ha az író ráadásul érzelmi húrokat is penget. Ez aztán minden észérvet elmos – ahogy az történni szokott minden más esetben is, amikor az elme primitívebb funkciói veszik át az irányítást az agykéreg fölött. Nem mondom, hogy adott pillanatban ez kellemetlen állapot – sőt! –, de hosszú távon, ha csak érzelmi alapon döntünk, esetleg úgy maradunk, és nem kerülünk ki többé a tetszik-nem tetszik bűvköréből. Ami, ha magunk vagyunk, nem baj, de ezen az alapon kulturált – bármilyen – szakmai vitát folytatni másokkal – lehetetlen.

A Hajszőnyegszövőkben pedig jóformán nincs is egyéb, mint érzelem.

Miközben a világ menthetetlenül működésképtelen (a vallás nem vallás, a középkor nem középkor, a gazdaság nem működhet, a technológia stagnál, sőt önmagába zuhan, az időtávlatok nagyságrendekkel eltúlzottak, a demográfia halálra sebzett etc.); a sci-fi rész következetlen és elavult, a fantasy rész kidolgozatlan, egyetlen ötletbokorra épül, melynek elemei ráadásul önmagukban is kétségesek; a megvalósítás klisés; főszereplő, szerethető figura nincs, a karakterek elő- és kivezetése ötletszerű, a jellemek kidolgozatlanok és élettelenek, a motivációk rettenetesen kisszerűek; a párbeszédek mesterkéltek, didaktikusak és esetlenek; a világ bemutatása hézagos és obskúrus; a rejtély feltárása esetleges, nem a szereplők, hanem a narrátor által megvalósított, ráadásul a rejtély maga mindenestül kisszerű; a szöveg fele felesleges töltelék – de az érzelmi rész hibátlanul működik, mint a szappanoperákban.

Szinte minden, ami rossz lehet egy szövegben, itt előkerül, de az olvasó, mint Pavlov kutyája nyáladzik a megfelelő érzelmi hatásokra:

• hajszőnyegszövők egész életükben egyetlen szőnyeget szőnek – hűha!
• feleségeik és lányaik hajából – nahát!
• főfeleség hónaljszőrével szegik be – hűha, hihihi!
• vallási fanatikus hajszőnyegszövő apa lehenteli a fiát – hűha!
• gazdag kereskedő lánya megszökik, hogy viszontlássa szerelmét – hűha!
• akiről kiderül, hogy halott – hűha!
• leány beáll sokadik feleségnek szerelme gyilkosa mellé – nahát!
• tanító titokban racionalitást oktat – nahát!
• halálra kövezik a vallási fanatikusok – hűha!
• gonosz pedofil prédikátor parancsára – hűha!
• hajszőnyegszövő háza szőnyegestül leég – hűha!
• etc.

Megannyi nahát! hűha, és még – igaz, szánalmasan kevés – hihihi is.
Hogy is mondjam… Ennyi nagyszabású érzelmi konfliktus egy százötven részes brazil produkcióban is sok. Mindenesetre lehet tobzódni benne, és ha egyszer érzelmileg elköteleztük magunkat, attól kezdve a véleményünk már saját érzelmeinkről szól – menthetetlenül csak pozitív lehet.

Attól kezdve vakok leszünk nemcsak a hibákra, de még olyan ordítóan negatív üzenetekre is, mint amit bosszantóan merev, poroszos didaktikájával a Hajszőnyegszövők kötet egésze sugall: egy egész világegyetemnyi ember mindenestül és menthetetlenül kisszerű és aljas, végtelen ideig tudatlanságban és rabságban tartható, különösen, ha vallásos hitben él (vallásos hit körébe sorolandó a forradalmi tudat is – a szabadság vallása.).
Ez az üzenet letaglózó, még akkor is, ha mindenestül hamis, még akkor is, ha az olvasó abba a kellemes helyzetbe kerül olvasás közben, hogy egy egész világegyetemnyi embernél érezheti morálisan és intellektuálisan felsőbbrendűnek magát, és ettől merevedése támad.

Erre viszont írói karriert építeni, hm, maradjunk annyiban, kétséges – de a modern olvasóközönség jó része nyilvánvalóan vevő erre.

Az irodalmi közönségsiker divatjelenségekre építő vonulatával, melyet az olyasféle hype-ok jeleznek, mint A da Vinci kód, Harry Potter vagy Alkony jelenség, nem is akarok foglakozni – túlságosan sok lenne.

Mindezek fényében egyáltalán minek bármiféle szakmai véleménnyel előállni?

Most közbevetheted, miért is vindikálok magamnak szakmai véleményt, elvégre csupán egy sikertelen író, botcsinálta szerkesztő és mérsékelten sikeres mérnök vagyok: mi közöm egyáltalán az irodalomhoz?

Nos, valószínűleg semmi, illetve éppen annyi, mint neked – és ez ugyanúgy nem jogosít föl semmire, mint téged.

De a Hajszőnyegszövők estjén volt köztünk egy professzionális irodalomtudós is, Sárdi Margit személyében. Be kell valljam, először azt gondoltam – reméltem –, szépen bemutatja majd a középkori elemeket Eschbach művében. Álmomban sem gondoltam, hogy tőle szokatlan keménységgel hántja le a könyvről a kamu középkort, és mutatja be, hogy sok más mellett még ez sem működik ebben az elátkozott szövegben.

Ez egy szakmabeli véleménye volt.

Az, hogy a tetszik-nem teszik értékítéleted ezt is felülírja, az meg a sci-fi gyógyíthatalannak tűnő betegsége.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Talán észrevetted, hogy az írókhoz hasonlóan a sci-fit művelő képzőművésznek sincsen semmiféle rangja a saját nem sci-fit alkotó társai körében. Ezt talán még nehezebb megmagyarázni, mint az irodalmi gettót.
[2] A néhai Amerikai Egyesült Államok. RIP.
[3] Kopirájt talán az örök becsületes, egykori cenzor, a nagyszerű, neurózisoktól mentes Lendvai Ildikó. De lehet, hogy a Brüsszelbe száműzött Kovácslacibátyánk. Édes Istenem, ne hagyj el! Valamikor ennek a pártnak a tagja voltam, értük kampányoltam, ragasztottam hajnalonta plakátot, följebb, mindig följebb!, kockáztattam bajuszakasztást jobboldali csőcselékkel. Gyarló az ember!
[4] Igen érdekes, amikor szerkesztőként felhívom erre az elkövetők figyelmét, azonnal megértik, egyetértenek és javítanak. Nyilvánvaló, hogy a kortárs olvasmányokban (különös tekintettel az űroperettre), melyek alapján az írói világok alapjai lerakódnak, az E1-re vonatkozó közmegegyezés csak basztardizálva jelenik meg – a kezdőnek már az a természetes.

Simple machines

Azt hittem én állítottam nagy kihívás elé Andrást, azzal, hogy szaván fogom, olvassa el Évike könyvét. Stirlitz már tudja, hogy tévedett: a Harmadik Birodalom visszavág. András végignézte ezt:

Nem tudok videót feltölteni! Miért, kurvanyjú guglisok?

Így nekem is muszáj volt.
Neked nem kell végignézned, ha aljas indulat és/vagy hányinger horgad föl benned, esetleg ha férfi vagy és az az ideád támad, hogy inkább tökönszúrod magad, minthogy a nők ilyenek legyenek, akkor hagyd abba nyugodtan!

Az a fixa ideám, hogy ez a fogsor nem a véletlen műve, ez szabályozva vagyon. Remélem franciakulccsal, vagy egy kb négy centiméter átmérőjű, jobbára vérrel teli... Kezdek kivetkőzni magamból, úgyhogy abbahagyom... Például, ha a kávézóasztalt lefejelné... van ez a vicc a üveglapos dogányzóasztallal, meg a szőke nővel meg a pasija... Na elég...!

Well, az ék a legegyszerűbb gép, de ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket az egyszerűségre vonatkozóan. Évike mindenesetre annak a kontraszelekciónak az eklatáns és tipikus példája, amelytől fiziológiásan irtózom, és amelynek csak valami népirtásssal egybekötött szörnyű felfordulás vethet véget.

Cseh Zolival vacsoráztunk szerdán, ő vörösbort nyakalt, én alkoholmentes sört, kurva antibiotikum, megkérdezte, miért ajánlottam neki a könyvet. Azt hazudtam, hogy azért, mert ha ő nem olvassa az elejét a laktanyában, és nem biztat, nem írom tovább. Na ezért. Igazából, hogy a gonzó kritikusok megutálják az ő nevit is. Hehehe. Érdekes (nem érdekes: házastárs), ahogy a katonaság után elsodródtunk egymástól, aztán találkoztunk megint. Ő az Olvasó, nem csak az Első Olvasó, de tényleg bevezetés a szépirodalomba, anélkül, hogy ki akarna vezetni belőle azzal, hogy ír... Mivel Olvasó, ezért aztán kölcsönkaptam tőle egy ölnyi krimit, melyeket nem ismertem. (valamiért orrolok a az Agavéra, tán Dick vagy Banks miatt?) Tegnap este (Bűnös vagyok, száhiba, Rádzsa bűnös, soha többé nem fordulni elő, száhíba, kéremkéremkérem, ne megkorbácsolni Rádzsa!) az egyiket (Kondor Vilmos Budapest noire) el is olvastam. Majd írok róla. Ezt várom a jó lektűrtől: ne tartson évszázadokig, egy este, egy hosszú utazás... Le a féltéglákkal! Éljen a kisregény!

Írtam valamit a politikai blogba, tegnap ugyanis a VIII. kerület Mosonyi utcában megelevedni láttam a Cranberries számát..
Sohasem hittem volna, hogy hatvan bejegyzést bír majd az a blog... Bontsunk fel egy alkoholmentes sört!

Known Space

Meg oktalan állatjai a googli fejlesztőinek, eltűnt a toolbar, helyette billentyűkombinációkat adanak szerkesztéshez! Utálom, hogy a számítástechnika lüke kamaszok kezébe került. Ezek eccer kipusztítják merő ökörségből az emberiséget. Fiúk! Akkor nem lesz undo!

Nem erről akartam írni.

A macska lenyúlt megint egy dögönyözésre és kedvem támadt egy kzin novellához.

Csak ennyi.

Ja, a nyelv változik. Szegényedik. Zavarosodik. Szerintem. És a világ ájult hódolata minden iránt, ami fiatal a felelős ezért is. Szerintem. Győzike vagy Majka vagy Dundika majd szótárat is ír nekünk. Az Index meg nyelkönyvet, különös tekintettel az igekötők egyszerűsített használatára. Nektek. Nekem nem. Akkor majd annyira sem értjük majd egymást, mint most.

Talán csak Kína évezredes tradicionalitásában lehet bízni. De ahhoz meg semmi kedvem.

Ja, pritív állat vagyok, de néha szeretek nevekkel ökörködni. Nézd csak meg milyen szép neve van a finn államfőnek! Tarja Halonen. Szeretem ezt a pasast. Egy örömteli, ámde rövid periódust kivéve három évig nem ettem tarját.