Elidegenedés

Nem olyan

A VAldiban minden más.

Valahogy mégis minden ugyanúgy megy, mint a valóságban, aki még emlékszik rá elismerheti, talán csak annyi a könnyebbség a Valóhoz képest, hogy a virtuális polcok között virtuális bevásárlókocsijukat lökdöső vásárlók nem érzik egymás bűzét, a virtuális eladók mindig tudják a választ a leghülyébb kérdésre is.

De persze, ha akarjuk, kikapcsolhatjuk a többi vevő megjelenítését is.

Ezt azonban csak a megrögzött mizantrópok teszik, akik olyan butácska dolgokkal töltik az idejüket, mint a tájképfestés, virágültetés, hegyi túra vagy a vadevezés, és pikk-pakk elintézik a bevásárlást, vagy éppen az MI-jükre bízzák.

Pedig az ember éppen azért megy a bevásárlóközpontba, hogy megmutassa a legújabb megjelenítését és vásárlóerejét. Ez alól a bevásárolni elzavart MI-k sem vonhatják ki magukat, gazdáik státusz szimbólumait nekik is föl kell mutatni. Amott az a szerencsétlen program IV. Iván rettenetes aranyhímzéses kaftánjában és szőrmeszegélyes sapkájában tolja egyébként szánalmasan üres kocsiját. Ha rá néz az ember, leizzad. Fasza progi különben, milyen gőggel tudja előreszegezni a hülye szakállát, mintha tényleg Minden Oroszok Cárja lenne… Valami vadiúj irha, pár óra múlva hemzsegni fognak itt az Iván cárok – nincs az a hülye bőr, amit a köz egy pillanat alatt fel ne kapna, hogy annál gyorsabban elfeledje.

De addig is, be kell állni a sorba a kasszáknál, még egy IV. Iván bőré bújt MI-nek is – főleg annak! –, hiszen telerakni egy kocsit semmiség, kifizetni a temérdek fölösleges szart, na az mutatja meg, hogy ki is itt a cáratyuska, vagy kinek az MI-je vagy. A VAldi tulajdonosai jól tudják ezt, így, noha annyi virtuális pénztárat állíthatnának be, amennyit akarnak, mindig csak annyi üzemel, hogy a megfelelő hosszúságú sorok kialakuljanak.

A sietős mizantrópoknak ott az önki gyorskassza, de abban meg mi az élvezet?

– Kati! – Hallatszik a sor végéről – Szabó Kati!

A pénztárnál éppen üdvözült mosollyal fizető pár nőtagján látszik a felismerés, éjfekete hajába font emodrive pávatollak neonfénybe borulnak. Mosolyog, és lelkesen visszainteget, a tollaival is:

– Ildi! De rég láttunk! Nem voltál fönn.

– Nem tudtam felcsatlakozni.

– De kár, jó lenne talizni…!

– Fussunk össze Valóban.

– Az nem olyan! Szia!

És már el is tűntek. Hát igen, a legjobb a virtuál shoppingban, hogy a bevásárlás végén nem kell a cuccot ocsmány nejlonszatyrokban hazacipelni. Perkálsz, és már ott se vagy.

A valóság ehhez képest csak annyiban különbözött, hogy a párbeszéd szereplőinek eszükbe sem jutott a valóságban találkozni. Akit Ildinek nevezek, telefonhívást ajánlott. Ami természetesen tényleg „nem olyan”, de a Katinak nevezettnek és hallgatag párjának láthatóan meg se fordult a fejében, hogy régen látott ismerősüket – barátjukat? –megvárják. Kábé három percig tartott volna a várakozás, amit kettesben lazán kibírnak, ha számított volna bármit is nekik ez az „Ildikó”

Lehet egy kor emberi kapcsolataiban még felületesebb?