avagy kalandozások Obskúriában
Az úgy volt, hogy bementem a
nagyobbik népszínház utcai antikváriumba, mert előző este a kirakatban megpillantám
vala a Jaschik Álmos albumot (Iiiiigen, ebben az országban kiadtak 2007-ben
Jaschik Álmos albumot! Csak éppen a szar se figyelt rá – megérne ez egy másik
bejegyzést, bizony! Meg az is, hogy sokáig én se tudtam, hogy létezett egy
ilyen nevű föstőnk, és méghogy mekkora! De hát én műveletlen tahó vagyok, ami,
ha nem es fölmentés, de legalább jólesik.). Befordultam, és megláttam, hogy odabent,
no, nem barna jány van, hanem ott feketélik-piroslik a távoli polcon… Na, mi?
Naaa? Hát a Diagnózis, és hidd meg, nattyon
ócón – feleannyiért, mint amennyit egy könyvért illene/kellene elkérni, ha…
Mindegy… Szóval ~ 500 forintok, na. Mivel saját példányaim elfogytak
réges-régen, tán igaz se vótak, hát meg is vettem mind a négyet Álmos mellé, ne
unatkozzon szegény, nem ismer senkit, nem ismeri senki [1] – lassan többe van
nékem ez a könyv, mármint a regény, mint amit kaptam érette. Ez meg, mondjuk, így is van jól, nem
azért szomorkodom, mert nem kerestem rajta, nemhogy arcpirítóan sokat, de még
arcpirítóan keveset se, egyáltalán semmit, hanem, hogy eddig esély se volt,
hogy elolvassák…
Most van és máris akadt egy új
vélemény. Say thankya!
No, hogy egyik szavamat a másikba
ne öltsem, a Diagnózis körött egyéb
jócskán leárazott, valójában nem antikvár
kötetek is sorakoztak – sok a csődölt kiadó mostanában, a fóka meg igazán kevés,
megette a Haszonleső Harcsa. Ha pedig a sok fókát a Haszonleső Harcsa meg nem
ette vóna, az én mesém itt be is fejeződött vóna, de így megakadt a szemem, no,
megint nem egy barna jányon, hanem egy másik szerencsétlen sorsú könyvön, ami
pedig Bangó Jenő Útkeresés a posztmodenben
című tanulmánykötete volt. Annyit, mint a Diagnózis,
a hülyének is megér, hát még nekem!
Gondoltam kiokosodom belőle
kortárs (posztmodern!) szociológiábul.
Nosztalgia ez énbennem,
dédelgetem is rendesen! Úgy esett volt, hogy azóta jócskán megkukacosodott alma
máteremben – vö. egykori és mai önmagával, illetve: „A te anyád almája!” –
szociológiábul tédékáztam, jelesül a szociálista Magyarországban föllelhető
szegénységrül, ami 1985-ben, vagy mikor, meglehetős kuruc tettnek számított,
lévén szegénység hivatalosan nem volt akkoriban engedélyezve. Nem úgy, mint itt
és most, a történelem végén, nagyszerű liberálpolgáridemokratikuskapitalista rendszerünkben
és korunkban, melytől jobbat ugye még nem találtak ki, ahol viszont nemsokára
kötelező lesz…
Ez a tédéká dógozat egyben az én
ellenállásom története, hogyan próbáltam meg komcsi létemre belülről
bomlasztani a fránya bolsevistákat mintegy
– lássátok-e feleim mekkora sikerrel, még négy évvel is alig élte túl a
rendszer e beavatkozásomat…
Haggyad a hálálkodást! Egy
köszike elég lesz!
De megint eltérek a tárgytól: a
kalandozó kuruc fajtámat!
Szóval, ki akartam okosodni.
Ki is okosodtam
Kár vala.
Bizony…
Kár, kár, kár kár vala Ocskay
Lászlónak,
ilyen nagy vitéznek, lenni
árulónak,
de nem kár hazáját, népit
eladónak,
szemeit kivájni fekete hollónak!
[2]
Beste tolakodó huncfott kuruc
(vagy labonc?)!
Mindegy…
Ebben a hazában…?
(Itt a váll felfelé vonódik, a két
tenyér előre fordulva széttárul, lásd még: „Ezeknek?”)
Szóval, a kötet megint arról
győzött meg, hogy ami a természettudományokon kívül vagyon, hát, ha nem is az
ördögtül vagyon, de hát, izé, minimum gyanús. Szaga van (vö. Bagdad nagy
napja). Valami orbitális nagy önfarbakúródás esete forog fenn.
Nem tudom, miért ment félre,
illetve sejteni nyilván sejtem: sok az eszkimó és kevés a fóka, illetve büdös.
Mármint a munka az eszkimónak, meg akar tehát élni a kevesebb verítékkel ámde
annál (anál, Na! Fujjj!) nagyobb haszonnal (ide kívánkozik egy rím, de éljen az
öncenzúra! [3]) járó ún. bölcseletből, vagyis saját esziből. Eszi, nem eszi,
nem kap mást, ugye, de mi van, ha az ész kevés, a belőle kikristályosodó
gondolatok meg másodlagos frissességűek?
Naaa, itt van, amit nem tudok
(akarok? szeretnék?) megmagyarázni, mert axiomatikusan
és aszimptotikusan ugyebár:
1. az igazán bölcsek száma
csekély
2. az igazán eredeti és bölcs,
pláne hasznos gondolatok száma még kevesebb
Namármost, akkor miért hagyja a szorgos
és dolgos (verítékező) többség, hogy egy mihaszna, ámde létszámában relatíve számos,
és egymásba nagyon is belegabalyodott élősdihad a valódi bölcsek nyakába
telepedjen, a valódi bölcsek valódi gondolataihoz a saját picike okosszágát
hozzátoldogatva, a maga fontosságát és picike, ámde annál nagyobb
befogadóképességű mancockáját előretolja és a bölcsesség díját bezsebelvén
kiválóan kihúzza magát a dolog (veríték) alól, miközben nagyságrendekkel
magasabb életszínvonalon él, mint a dolgos (verítékező) többség?
Ez egy (1, egyetlen) jól
körvonalazott kérdés volt.
Na, mié?
Mivel magyarázat nincs, marad a
régi, bevált találgatás, ami már embert is vitt a Holdra, bizonyám!
Meg kéne csípni, hol kúrtuk el…
Ezt is…
A hordában még biztos nem. Annak
idején, emlékszem, volt az a fura pasas, aki sámánnak meg javasembernek, meg
dzsudzsunak, meg ilyesminek hívatta magát. Mondhatni az első értelmiségi – (ön)kritikátlan értelmiségi –, aki
nemigen vett részt a horda kemény, heti tizenkét órát kitevő verítékes
munkájában, bár kétségtelenül ugyanolyan büdös volt, mint mi, többiek. De az a
pasas nem az elődei bölcsességén élősködött, kutya keményen megdolgozott a
sajátjáért, és még ha rosszul is tudott valamit, magától tudta rosszul, nem
azért, mert olvasta valahol – akkor, tudod, senki se tudott se írni, se
olvasni, pont mint most. Amit a javas nem tudott, megtanulta a saját bőrén, és
alkalmazta mindnyájunk boldogulására, például gyógyítgatott, időt jósolgatott,
tüzet gyújtogatott, esőt csinált (ezt azért nem mindenki hitte el neki),
ilyesmi. Veszélyes munkakör vót az övé, meg kellett neki kóstolnia minden szart
– szó szerint is –, a bürököt például biztosan megkóstolta, meg galócából
főzött magának gombalevest. Makacs egy fajzat vót, na! Hát nem érdemelte meg az
a zsíros copákot? De megérdemelte. Ha meg nagyon nem ment neki az esőcsinálás,
hát előbb-utóbb agyonverődött valahogy, esetleg főfogás lett a napi lakomán. Mindenképpen
hasznos egy jószág volt, na!
Kit bántott, hogy zavaros
világmagyarázatokkal próbálta teletömködni a fejünket, ha közben meg tudott
gyógyítani, ki tudta operálni a csontszilánkot az agyadból, mikor nem voltál
elég gyors, hogy elugorj Uuga bunkója elől? A pasas univerzális filozófus volt,
eszébe se jutott, hogy elválassza egymástól a természettudományokat és az ún.
bölcseletet.
Vagy, mikor ott voltunk a
piramidonoknál, ilyen nagy kövek, tudod, csak toszogathatod a homokon, azokon a
szar görgőkön, na ott mán kétféle önkritikátlan értelmiségit is etetnünk
kellett, de olyasmi, hogy bármelyik is pofa nélkül összehablatyoljon valamit a
többiek eszéből, aztán tartsa markát, hát olyan ott nem volt. Megették volna
hamar a krokodilok az olyat, vagy jött volna közénk gúlagyakorlatot csinálni.
Az írnokokra semmi rosszat nem mondhatsz, ha nem lettek volna, biztosan nem
tudtuk volna összekaparni a piramist. Mer’ nézd csak meg! A világ tele van
elbaszott piramis csökevényekkel. Emlékszem, abban az időben mindenki meg volt
bolondulva a piramisokért, minden kis csupasz seggű törzsfőnök piramist akart,
persze írnokai nem voltak, hát a piramisaikat is jól elkúrták sorba’. Mondjuk, minek
lett volna nekik írnokuk, mikor az írást se ismerték… De ez mellékes. A piramis
a lényeg. [4] Szóval az írnokok aztán szartak arra, hogy megmagyarázzák a
világot, fel- meg le- meg össze- meg kiírtak, oszt kész! Az írótábla fölött
görnyedni egész nap se olyan felemelő meló ám! Veríték meg minden… A papok… Hát
a papok biza bölcselkedtek eleget, megmondták a frankót a világról, ami az ő
interpretációjukban sokkal bonyolultabb és röhejesebb volt, mint a valódi, de
ezt nem volt szívünk megmondani nekik, olyan boldogok voltak azzal, amit
kitaláltak, például itt van egy isten vizilófejjel – hát kell ez nekünk? De, mellesleg
ezek a papok meg tudták mondani, mikor árad a Nílus, ha akarták, ki tudták venni a csontszilánkot a fejemből, és prímán
balzsamoztak. Látod, most pár ezer év múlva is megmondhatod, hogy Phasomphis
udvari embert gerincsérv vitte el, amit a fáraó hátuljánál folytatott intenzív
seggnyalás miatt szerzett. Még a macskámat is hogy bebalzsamozták! Most
frankón, lett volna szíved megmondani nekik, hogy ha leturmixolják az agyadat,
balzsamozhatnak aztán, ahogy akarnak, nincs hova visszatőteni a lelked
főtámadáskor…? Na, mindegy, e kis tévedés ellenére azért ezek is igazi
természetfilozófusok vótak, a világot és benne az embert úgy akarták
megmagyarázni, ahogy van, nem konstruáltak maguknak valami élettől
elrugaszkodott emberképet. Csíptem őket, na. Ők is kopaszok vótak.
Vagy ami akkor kezdődött, mikor
Mózes odabaszarintotta a fasza kőtábláit az aranyborjúhoz, emlékszel, amikor
már majd’ lerohadt a lábunk az össze-vissza mászkálástól abba’ a kurva homokba’.
Minden meg vót faszán magyarázva! Utána már mindenki értelmiségi lett, igaz,
egészen kritikátlan, mert a szöveghez, amit állandóan olvastattak velünk – mert
Ő diktálta, állítólag –, egy
kibaszott bötűt nem lehetett hozzátenni, nemhogy elgondolkodni rajta… Na, ideális
társadalom vót azé a mienk: mindenki olvasott, a kabbalisták még számoltak is, de
senki se írt. Nem vótak írók, ember! Sci-fi írók! No way! Pláne nem kompilált
össze senki mások ellopott gondolataiból egy újabb faszságot. Kapott is vóna a
rabbitul. Nátán netán kapál, de sose philozophál… Senki se philozophál…
Legföljebb a rabbi, de ő is meglehetős korlátozottan: sose adott külön
világmagyarázatot, csak megmutatta a Könyvet, benne vót abba minden, csak
győzzed elolvasni. Mellesleg temérdek gyakorlati dógot is tudott, hova kenjed a
terpentint például, ha döglenek a libák, meg ilyesmi. Jó, nem jött be neki
mindég, de mán az is szép, hogy ellátott odáig… Ez mán döfi!
De vehessük Hellászt is, mikor
még nem vót az ükunokájuk is seggig eladósodva. Mondjuk, ez jó régen vót. Papok
alig, az istenekkel lebótolhattad a dolgot magad, pont olyan gátlástalan, összeférhetetlen
genya népek, mint mink vótunk. Idő temérdek, poliszban a démosz az úr, ha meg
nem, megkéred őket, oszt’ az athéniak boldogan exportáltak neked demokráciát,
többet is, mint amennyit meg tudtál emészteni, de legalább pár megunt,
száműzött demokratát biztosan. Mindenki beleugathatott mindenbe, csakúgy, mint
most, csak hát az én szép kicsinke poliszomba ismert ám mindenki mindenkit, de
még az üknagyapját vagy az ükonokáját is, hát nem sokat szélhámoskodhattál más
gondolataival. Ha elkezdtél okoskodni a világról, illett eredetinek és
nagyjából hihetőnek lenned, no meg nem is rugaszkodhattál el túl messzire a
valóságtól, mert simán kiröhögtek. Az nem volt menő, hogy a semmitmondó, ostoba
szövegedet felspécizted görög szavakkal. Ember! Mindnyájan görögül beszéltünk! Ha
meg mégiscsak idegen szavakkal kezdtél dobálózni, hát rövid úton
lebarbároztunk. Akkor és ott mindenki klasszikusan művelt vót, de frankón. Na
jó, a spártaiaknál műveltségről ne igen beszéljünk, egyszerűek, minta faék, de
nekik meg fasza haspadjaik vótak.
Itt van például ez az Arisztotelész,
elmondta a kis Sanyinak, hogy szerinte milyen a világ, az meg, mikor nagy Sanyi
lett, ment, megnézte, és majdnem olyan is vót. Ez az, amit philozóphiának
nevezek! Ezek a hapsik egészként nézték a valóságos világot, és azt mondták,
ami a valóságról jutott az eszükbe, nem azt, ami a semmirül, oszt’ sokszor
kurvára fogták a lényeget. Jól van, az a Plátón kissé idealisztikusan nyomta,
de nézzük el neki – az alig szőrösödő ifjúi seggek partjáról eddig terjedt a
látóköre…! Ja, és akkoriban, ha nem tetszett valakinek a phizimiskája vagy a
philpzóphiája, száműztük, vagy itattunk vele egy kis bürököt.
A legjobb persze Rómában vót (Róm
furevőr), még akkor is, ha a végét jobb lenne elfelejteni. De eleinte! Mérnök
meg katonanép vótunk, a világot úgy vettük, ahogy vót, ha nem teccett, hát átalakítottuk
vagy legyaktuk. Legyaktunk mindenkit. Azt mondod, semmit se’ adtunk a világnak,
csak eszelős zsarnokokat meg locsogó ügyvédeket? Hát az utak, vízvezetékek,
közoktatás, közbiztonság, bor, jog – a Pax Romana? Ez a római gondolkodás, apa!
Papok alig nyaggattak, túl sokba nem vótak, faszkalap augurokon kívül alig
szóltak bele az ember dógába. Te megmondtad vóna a szerencsétleneknek, hogy a
madarak szó szerint szarnak a fejünkre, nemhogy a jövőt megmondják? Ha rám
hallgacc, a biztos tuti a kávézacc… A philozóphiárul addig nem is hallottunk,
amíg Ciceró barátom be nem hozta görögből, mellékesen mintegy, a csicseriborsó biznisz mellett. De ez se zavart
túlságosan, rendes fiúk a görögök, bár ugyan nem vótak túlságosan gyakorlatias
népek, például ötszáz év alatt egy kurva boltívet nem tudtak kitalálni, a gerenda
vót nekik az építészeti non plus ultra, de ennyi belefér. Na mindegy, nem az
építészetről akartam fecsegni, hanem a bölcseletről minálunk, Rómában. Könnyű
lenne azt hinned, hogy agyba-főbe másoltuk egymást, mert mirólunk azt tarcsák,
hogy csak másoltuk a görögöket, de egyrészt ez így, ebben a formában nem igaz,
lásd boltív, pláne kupola, másrészt, ha Róma volt mindenben a legelső a
világon, mer’ az vót, illett a gondolatainknak is legalább olyan eredetinek
lenni. Ez római virtus, kéhlek. Mink egyszerűen másképpen és másról gondolkodtunk.
Asszem, a mi bölcselkedőinket a világból leginkább az emberek érdekelték, az
emberi viszonyok, nyilván, mert úgy gondoltuk, elég fasza gyerekek vagyunk a
világ átalakításához és/vagy legyakásához, de a populust közbe’ valahogy
kormányozni kell, mert a populusnak éles a voxa, és éles voxú populusból nekünk
aztán volt elég. Tele is vót a plebs-szel a voxunk, Ciceró barátomnak, meg
nekem, meg még sokunknak. Meglehetős gondolkodnivalót adott ez mindenkinek a
szenátusban, így esett, hogy a nagy gondolkodásba észre se vettük, hogy a
barbárok már római polgárok, a római polgárok meg barbárok – a végén már majdnem
mindenki római vót, vagyis senki se vót az. Hannibált megtenni portásnak
Rómában? Philozóph legyen a talpán, aki ezt megérti.
Asszem, a bajok a bölcselettel a
kereszténységgel kezdődtek. Jézus haver máskülönben olyan laza vót, mint a
rigalánc, de mikor szegény Tamást megviccelte a sebeivel, a keresztény ember
számára eltörölte a bizonyítási kényszert a világmagyarázatok fölül. Higgyé’
Istenben, és minden a helyére kerül! De mivel derék alapítónk még annál is
lazább vót, az Új Testámentomnak meg legalább tizenkét társzerzője akadt (bár a
szerzői jogokra szart mindenki, nem is volt semmiféle jog, pláne nem római,
hiába dógozott annyit rajta szegény Cicero barátom, szarba ment az egész), az
Írást mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta, és azt magyarázott bele, amit
akart, és úgy használta a saját hülyeségeinek igazolására, ahogy akarta. Persze
a legkeresztényibb keretek között – tudod, az a satnya kis „i”, vagy a hiánya…
Mert nem mindegy ám az, hapsikám! Igazam van? Nincs igazam? Ha semmi sem igaz,
akkor minden igaz, és viszont. Mikor persze a keresztény gondolkodók mindenáron
magyarázni akarták a bizonyítványt, a legkeresztényibb keretek között persze, hitbéli
alapon csak az egyházi tekintély(ek)re hivatkozhattak – egymásra. És
megszületett az ősbölcsész! Kézenfekvő, hogy mikor a saját bölcsesség sem oly
mélyenszántó (bocs, szántásról szó ne essék, fujfujfuj-fuj-fujj), sem oly eredeti
(éppen mint a kortárs sci-fi) , kiválóan elfedhető szarrá bastardizált latin
vagy görög terminusz teknikuszokkal, amelyeket az se ért, aki először leírta
őket – elvégre (fokozzuk a képzavart az abszurdumig!) a klasszikus műveltség
ritka madár volt akkoriban (be is csődölt az augur biznyisz!). Nem beszélve
napjainkról – európai örökségünkre lassan már csak a Távol Kelet a vevő, nekünk
akkor se kell, ha ingyé adják… Na, mindegy! Kár a mára panaszkodni, amikor a
múltra is lehet. Azt hiszem, bölcselőink akkor váltották meg az első, „csak oda”
jegyeket Obskúriába.
Ami egy kies kis birodalom,
mindjárt Hátsó Meránia mellett. Na jó, van pár közös megyéjük…
Welcome to Obskruntia!
(folyt köv.)
Jegyzetek:
[1] Ez azért így nem igaz, mert én
például ösmérem már, használtam is egy képét fölfele, íme.
Meg ismeri a jányom, meg persze
azok, akik az albómot készítették. Ennyi?
[2] In A kuruc kor hősei, ? kiadó, 1957, de megjelent 2006-ban újra a Móránál!
[3] Ide kívánkozik egy
philozóphusvicc, nemtom mondtam-e mán, ha igen, nézd el nekem, meszes agyú
vénembernek! Szóval:
A Lomonoszov Egyetem
százhuszonötödik emeletén ül irodájában Tyimofejev akadémikus, a Szovjetunió
Tudományos Akadémiájának tagja, és ekként philozophál:
„Itt van ez a Plátó! Mekkora
philozóphus vót! Kis, szaros buzi vót! Itt van ez a Kant! Egy mekkora
philozóphus vót. Impotens vót… Itt vagyok én evvel a méretes faszommal, oszt’
nem jut eszembe semmi!”
9 megjegyzés:
:)
Mi az nyulambulam, föltámadtál? :)
(A Diagnózist én is mindig raklappal veszem.)
Gratulálok a díjhoz! Megkaptad már?
Föltámadott a henger,
A pépek hengere;
Eresztve ecet-zöldet,
Bizar fullánkokat szed
pépítő eleje.
Hárfázok est a ráncot?
Baltázok e szemét?
Akik rég nem kurtátok,
Fost megbosszulhatjátok,
Moszat marat a pép.
Leng és ütött a henger,
Gánykórban a lavór,
Műnyested a dobomra,
Az álmos ég kitolna
Megtömve, kérve kór.
Csonkold ki, te örömhír,
Csonkold ki madarad,
Kutasd készséges vedred,
S korált a berregetve
Bődült hajlékodat;
Fedezd bele az érbe
Ökör gyanújábúl:
Hamár tökűl a pálya,
S lazúl a szíknek árva,
Alélt a szík ad út!
Egyébként 19-én, Róka koma, vagy Róka elvtárs? Egyszerűen lerókázlak.
Azt kívánom tiszetlettel
Ahogy bánt a tiszt e lettel.
Nyúl Kálmán
új hullám van a hajamban,
ándergránd világban élek
lent a metróban én én én
szinte soha nem félek
csak ha a kocsi jön felém
az a fémszörnyű nagy pofája
mennék én, de se előre
ugri sem bugri s hátra
nem értem én e szép világot
sem a csúnyát, a hétfőt a keddet
nem hoz a sör sok fényt
csak egy csipetnyi jókedvet
tömeggyilkos lett a brejvik
hol nincsenek ladák csak fjordok
beszámíthatósága nem kérdéses
fejében emberiek a gondok
kalapoznék a megértésért
nem neki
mindenki másnak
kit ideszart a jóisten
kényére eme ándergránd világnak
tizenkilencedikén?!
Mitől kaptál kedvet -az amúgy nagyon kiváló- vers írására?
Mér nem válaszoltam én erre?
Mert nem voltam magunknál.
Nem vers a'. Csak ömleny.
De vers a'
Rajzolhatnál egy képregényt a Justiciából (juteszembe).
E' könnyű! A Justitia kápregény első tíz oldala fekete tégllapok sorozata...
Megjegyzés küldése