Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 2dik csomó

Mint tudjuk, a Hajszőnyegszövők vallatása a szervezők és résztvevők minden – korrigálható – hibája ellenére nem volt tanulságok nélküli – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem. Itt a második tanulság, térben és időben:

2.

Elnézem az arcokat, valahányszor nyilvánosság előtt az Irodalmi Térről beszélek, látom a zavarodottságot a tekintetekben, felismerhető a pillanat, amikor az ember elveszíti a hallgatóságot (általában a vektor szónál, addig még sohasem merészkedem, hogy vektorok eredője hosszának kiszámítási módját is ismertessem), és attól kezdve a zavarodottságot a szent borzadály, vagy a sajnálat váltja föl esetleg a kettő keveréke. Odáig még sohasem jutottunk el, hogy valaki megkérdezze, hogyan is jön ki az az egyetlen szám, amivel a minőséget jelzem… Arról legfeljebb álmodozhatom (nem teszem, hülye azért nem vagyok!), hogy valaki egyszer megpróbálja kiszámolni egy írás koordinátáit, megpróbálja elhelyezni az Irodalmi Térben. Ennek oly elhanyagolható a valószínűsége, hogy még spekulálni sem érdemes róla. Nem akarod, és kész.

Megértelek.

Megértésügyben a világ legtoleránsabb embere vagyok, az indok/érdek nélküli aljasság/gonoszság (ami tulajdonképpen az őrület, az őrületre pedig nincsenek receptoraim – félek tőle) kivételével mindent hajlandó vagyok mérlegelni, mindenki motivációit felfogni, a tettei gyökerét megkeresni és – megérteni.

Viszont sokkal kevesebb tettet és szót fogadok el, mert ahogy a motivációt, úgy a következményeket is elemezni szoktam…

Megértem szakma és közönség egyöntetű irtózatát attól, hogy az irodalmi teljesítmény valamiképpen, legalább részben, racionálisan mérhető és összehasonlítható legyen – sokakat zavarna ez. Önképek és imázsok sérülnének, királyok mezítelenednének, még az orgazmus előtt megszűnne egymás kicsinyke faszának önfeledt szopogatása, összeszottyadna a mutyi, apadna a díjak és ösztöndíjak árja, kicsire zsugorodna a beállt hidegben az irodalmi baszdüh kiszolgálásának dagadó piaca (creative writing industry) [1] – egyszóval számtalan érdek sérülne.

Fájna, na!

Megértem a fájdalmadat.

De nem fogadom el! Egy lófaszt fogadom el! Tüzes vasat nyomok inkább a gennyedző sebbe!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj!

Mert, mint már korábban írtam, a racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ezt, mint író, kikérem magamnak! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt meg olvasóként utasítom vissza.

Tedd a szívedre a kezed!

Amikor ítéletet alkotsz magadban a szövegről – jó esetben a végén, mert fegyelmezett, nagyvonalú, régimódi olvasó vagy, és adsz esélyt az írásnak, hogy kibonthassa magát, egyébként az első (néhány) mondat után [2], mert modern olvasó vagy, türelmetlen, tele (többnyire hamis) elvárásokkal, előítéletekkel, divatbefolyással, sznobizmussal, és az idődet sokkal fontosabbnak tartod annál, hogy esélyt adj bárminek és bárkinek, aki megítélésed szerint jogtalanul pályázik rá – öntudatlanul önmagadban is végigfuttatod mindazokat az „algoritmusokat”, melyekkel én az Irodalmi Térben elhelyezek egy-egy írást. Csakhogy, mint az előző bejegyzésben, a te mindenestül jogosnak és igaznak [5] érzett, többnyire racionális döntésedre rárakódik még egy faktor: saját tetszik-nem tetszik értékítéleted. És ez sokkal fontosabb számodra a racionalitásnál, mert azt hiszed, az ítéleted, a teszik-nem tetszik – te vagy.

Hát, csalódást kell okozzak, talán egy egész, jól felépített világ omlik össze most benned, mint Örkényben, amikor helybéli kalauza felvilágosította, hogy Sztalinvárosban a megadott időben mi is folyik majd acél helyett: bizony, bizony lófasz, nem saját, egyéni ítéletalkotás! A véleményed nem te vagy.

Vagy csak annyiban, amennyiben egyéniség tudtál maradni a fogyasztói tömegkultúrában…

Persze egyéniségedről és saját unikális mivoltodról is megvannak az illúzióid, – de ebbe aztán tényleg nem akarok belemenni.

(Vedd észre, hogy most megvédtelek magadtól, nem sértegettelek. Annak még nincsen itt igazából az ideje.

Sajnos. Olyan jólesne már…!

De, ami késik, nem múlik, mondja az áldott nép és vele a frázisokat puffogtatni szerető, és tudó, tőlük magát mintegy erősnek érző kezdő író.)

Az ítéleted, a teszik-nem tetszik-et, erősen befolyásolja neveltetésed (származásod), korábbi befogadói élményeid, ezek belső és külső feldolgozása, a véleményformálók hatása, a tömegkultúra áldásos mindenüttvalóságából fakadóan a média közvetítette divat, politikai/ideológiai befolyás és magának a tömegnek hivatalosan nem artikulált, de nagyon is létező, és általad, a tömeg alkotójaként nagyon is érzékelt kollektív véleménye, ítélete. Ez utóbbi, köszönhetően az internetnek, manapság az egyre növekvő befogadói többség számára közvetlenül kifejezhetővé így felfoghatóvá, és szinte egyeduralkodó vált. Valahol rajtad kívül tetszik-nem tetszik…

A gondolkodásod már akkor sem szűz, amikor először veszel önállóan könyvet a kezedbe: származásod [6], neveltetésed [7], iskoláid [8] már ennek az elsőnek a milyenségét és minőségét meghatározzák. Gyakorlatilag nem sok választásod van.

Amikor már magad választasz, a származás, nevelés, iskola befolyása csökken, sőt létezik életkor, amikor hatásuk saját ellentétébe fordul, de sohasem elhanyagolható. Szerencsés esetben, mire felnősz, nagyobb részben saját előző befogadói élményeid és kíváncsiságod határozzák meg a választásaidat, és későbbi kulturális befogadói szokásaidat, megközelítésedet, majd véleményedet – kritikus, de előítéletmentes és nyitott maradsz: az ideális olvasó.

Az tömegkultúra és tömegmédia egyeduralkodóvá válása előtt ez a fajta befogadói szemlélet volt az egyeduralkodó, manapság csak a nagyon független szellemek képesek ebben az irányban felnőni. Magyarországon nagyjából a mai harmincötévesekkel lezárult az a korszak, amikor a tömegbefolyás hatása kellően gyenge maradt (a magyar veleszületett, az ideológiai befolyásra csakazértse reakciója a politikai agymosást annullálta) – és oly otthonos történelmi elmaradottságunkban még szerencsések is vagyunk: nálunk egy generációval kevesebb áldozatot szedett a fogyasztói tömegkultúra.

A kilencvenes évek második felétől felnövekedettek viszont már szinte csakis a fogyasztói tömegkultúra által döntően befolyásoltan kezdhettek saját irodalmi ízlésük kialakításához – mely így éppen olyan mértékben sajátjuk, mint amennyire képesek ellenállni a tömegkultúra manipulációinak (vö. terített betli). Az internet megjelenéséig a létszámuk mégis elég ahhoz, hogy többé-kevésbé adekvát vélemények születhessenek, mert a kritikátlan [10] tömegvélemény valójában csak érzések szintjén artikulálódhatott, és nem is változott olyan szédítő gyorsasággal, mint az internet után. Warhol tizenöt perce ma csupán tizenöt másodperc – és még egyre fogy. Minden ítélet helyes vagy helytelen lett egyszerre (vö. kvantumfizika), de mindez az ellenkezőjére is igaz.

Az internet elhiteti veled, hogy ítéleted minden eddiginél szabadabb, sohasem volt még ennyire a sajátod. Pedig nem egyéb ez, mint az információ pattanásos képű istene által elhintett nagy ábrándok egyike: valójában véleményed külső befolyásolása erősebb, mint az európai szekularizáció óta bármikor – ilyen erős utoljára a kereszténység fénykorában volt. Annál veszélyesebb ez az agymosás, mert nemcsak azt hiteti el veled, hogy szabadon döntesz, hanem hogy a döntésed megalapozott, megfontolt (bölcs) és egyedi (egyéni), ítéleted így minden eddiginél magabiztosabb is.

Ilyen, látszólag bombabiztos döntéshozatali héttérrel többé nem kell foglakoznod holmi belső analízisekkel – több [12] mint elég a tetszik-nem tetszik, sőt a tetszik-nem tetszik ettől kezdve ellentmondást nem tűrő lesz. Más érvrendszer ettől kezdve csak zavar, sőt sért [5].

Megmutattam korábban, hogy előítéleteid héja hogyan záródik rád, és most azt, hogy a külső nyomás sem támogatja, hogy kinyisd a héjad – marad az üledék szűrögetése, mint minden jó kagylóhoz illik. Olyan kontraszelekciós spirálokra különösen hajlamos tematikára, mint a sci-fi, a befogadónak ez a beszűkülése halálos.

Azt szeretném, ha jobban odafigyelnél arra, ahogyan olvasol, ha nyitottan, előítéletek és várakozások nélkül olvasnál, és hajadnál fogva kiemelnéd magad a tetszik-nem tetszik mocsarából, ha a véleményedet megfontoltan, meggondoltan hoznád.

Mondod persze, hogy te azért olvasol, hogy szórakozz – ez hazugság. Ha elvárásaid vannak – márpedig sajnos vannak –, akkor a szórakozás számodra máris másodlagos. Aki szórakozni akar, az nem az elvárásaival törődik, az az ösztöneit akarja kielégíteni.

Mondhatod persze, hogy nem a te dolgod, hogy irodalomkritikus legyél. Pedig a te dolgod. Ez a szakma megszűnt létezni – sci-fiben talán sohasem is létezett – és/vagy elhiteltelenedett (külső és belső okokból egyaránt), mindenesetre ott tartunk, hogy nincs olyan kritikai tekintély, amelyet mindenki – bárki! – elfogadna. Magyarországon nincs Bloom, talán sohasem volt, a sci-fiben még kevésbé. Az egymás fütyikéjét buzgón szopogató ilyen-olyan internetes társulások fölött már eljárt a rendszeridő. Leszerepeltek, levitézlettek – de ezt sohasem fogják észrevenni.

Egyszóval, azt szeretném, ha a Hajszőnyegszövőkről alkotott véleményemmel akarsz vitázni, előbb ismerkedj meg vele!

Esetleg magad is elhelyezheted a regény egészét és elemeit az Irodalmi Térben – kíváncsi vagyok, mit rontottam el a saját elhelyezésemkor.

Még jobb lenne, ha te is megalkotnád a saját pszeudoracionális rendszeredet.

Talán együtt jutnánk valamire.

De amíg csak teszik-nem tetszikezel itt nekem, nincs mondanivalónk egymásnak.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] E piac forrása egyben a liberalizmus diszkrét bájának egy nem lekicsinylendő eleme, mely az emberi hiúságra, a mindig hibás önértékelésre, saját magunkról alkotott hamis képre épít. Eszerint minden emberi egyed egyben egyéniség is, és minden egyéniségnek van valamihez tehetsége – jelen esetben az íráshoz. Az ember ezt olyan könnyen elhiszi magáról, és már ott is találja magát a cretive writing tanfolyamok valamelyik válfajának diákjai között! Mindezek közül az a legdurvább, mely azt ígéri, hogy a sikeres írónak még tehetség sem kell, elég az írástechnikát elsajátítani (melyet természetesen adott tanfolyam oktat a legeredményesebben), és az író már készen is van. Persze szolgáltatóként fellépni ezen a piacon nem jár okvetlenül anyagi előnnyel (bár persze úgy még jobb!), elég a hatalom, a befolyás, a szükségesség, a szolgálat érzete – hogy a sötéttől a világosság fel haladjak.

[2] A legszélsőségesebb esetben a szöveg a szemed elé sem kerül – már akkor elveted, amikor (az interneten) rossz véleménnyel találkozol róla. [3]

[3] Hajmeresztő, de igaz történet: Lackfi költőnek könyvajánló műsora lészen majdan a Dunatévén. Megszolgálta ő, legyen! Költő – költ. Erre egy interjúban bevallja, hogy az ajánlott könyveket nem mind olvassa el, hanem valaki majd a keze alá dolgozik, ő meg persze azért [4] átlapozza, mielőtt képernyő elé viszi – nyilván súlyos olvasásfüggése akadályozza abban, hogy elolvassa a penzumot, melynek teljesítése elvileg is lehetetlennek tűnik (heti huszonöt kötet, Lackfi költő becslése szerint). Emellett ez aztán az irányított ideológia-csöpögtetés, elvtársaim! El tudnék viszont képzelni egy olyan műsort, ahová a házigazda más, egyéb írókat hívna be könyvajánlási célzattal, összesen annyit, amennyi követni tudja a kiadói baszdühöt, a házigazdának magának csak annyit kellene ajánlani, amit súlyos olvasásfüggésében amúgy is elolvasna ő, mondjuk heti egyet. Persze ebben az esetben Lackfi költő honoráriuma apadna.

[4] Bizonyos kontextusokban ez a kis szó számomra a leggyűlöletesebb. Ezzel a szóval formálódó bizonyos mondatoknak mindig van ki nem mondott, aljas, lenéző, felsőbbséges, elítélő párjuk. „Azért lehetünk barátok.” „Mert mással vagyok, mivel te olyan rút, pattanásos, dagadt, büdöslábú, büdösszájú, lúzer, pöcs, buta picsa, impotens, frigid vagy, hogy bottal se piszkálnék hozzád!” „Azért nézzél/nézzen be!” „Pedig a kutya se akar látni, az ügyedben semmit se tudunk/akarunk tenni, mert reménytelen eset vagy.” „Azért csináljátok tovább!” („Nélkülem”) „Úgyis elkúrjátok, már régen elkúrtátok, csak azért csináltam eddig veletek együtt, mert valamikor érdekemben állt, de kiderült, hogy használhatatlan az egész, veletek együtt, lúzerek!”

[5] Magyarországon az egyik legnagyobb baj, sőt nagyon sok baj eredője, talajgyökere mintegy, hogy az igaz magyarnak meggyőződése, ha ítéletét/döntését/véleményét megkérdőjelezi valaki, automatikusan le is hülyézi azzal. Ez az érzés persze nem alap nélküli: az igaz magyar másrészről úgy gondolja, hogy aki az övétől eltérő nézetet vall magáénak, az hülye. Ettől kezdve kivont karddal védelmezi ítéletét/döntését/véleményét, és ugyanilyen vehemenciával támadja a másik véleményt – mintha saját elméje épségét védelmezné azáltal is, hogy az ellentétes véleményt megsemmisíti. Saját rosszul értelmezett szempontjából persze teljes joggal. Vitázni vitázik a magyar, de vitázni valójában nem tud. A magyar viták eleve sértéseken alapulnak, mert az eltérő vélemény a fentiek szerint sértés. A magyar viták célja így nem a vélemények ütköztetése, cseréje, hanem a személyes „igazság” védelmezése, illetőleg a másikra erőltetése: egyfajta rosszul felfogott szellemi szabadságharc – nem vagyok hülye! – és szellemi kereszteshadjárat – te viszont teljesen hülye vagy, így meg kell térítselek –, melynek a vége mindenképpen a vitapartner verbális letámadása (vitéz nép vagyunk, különösen lesből és túlerőben, vö. hátrafelé nyilazás, illetve nyilasoszás), legyőzése, beszántása, majd sóval behintése. A magyar viták így nem érvekkel, hanem változatos (inventív nép is vagyunk, vö. ürgebőr), bár külső szemlélőnek egy idő után meglehetősen unalmas verbális önvédelmi fogásokkal folynak: a magyar már születésekor rendelkezik mindazon az érveléstechnikai csalások fölött (vérében van ez őnéki, vö. „ez nem a vallomás, ez az ítélet”), melyeket Arisztotelész oly szépen osztályozott.

[6] Azt szokás mondani, nem mindegy, hogy gyerekkorodban kalapács vagy lexikon esik a polcról a fejedre otthon. Nekem ezek együtt estek, ezért vagyok ilyen ütődött. De ma már a bon mot elveszítette hitelességét: meghatározó számú gyerek van az országban, akire sem egyik, sem másik nem esik. Ő maga esik már tipegő korában bele a tévébe. Mert előfordul, hogy már a szüleinek a szülei sem ismerik a munkát, így a kalapácsot, és az olvasást, így a lexikont sem.

[7] Neveltetésről a liberális világban nem illik beszélni, ekképpen nincs is – neveletlenek vagyunk. A többség számára a nevelést a szabadságjogok eltiprásaként jelenítik meg a liberális véleményformálók, és helyébe a liberális oktatást [8] kínálják. Miközben ugyanezek a véleményformálók igyekeznek a legjobb hagyományosan vett nevelést adni saját gyerekeiknek.

[8] Iskoláid ma kizárólagosan két célt szolgálnak: rugalmas, csereberélhető, elsősorban [9] a szolgáltatási szektor körülményeit elviselő és követelményeit kielégítő munkavállaló ÉS engedelmes, könnyen agymosható fogyasztó váljon belőled. Teletömik a fejed sekélyes tudással és felesleges információval (a történelem érettségi például ma nem egyéb, mint jól álcázott szövegértési feladat), vigyáznak, hogy hasznosítható szakismeretet véletlenül se szerezz, nyitottá teszik a gondolkodásod az individualizmus, a perc-létezés és a fogyasztói szemlélet/szokások számára, elzárják a gondolkodásodat a tradíciók, a közösségformáló, maradandóságot erősítő megközelítések előtt.

[9] A termelőmunka a neoliberális/neokonzervatív gondolkodás szerint nagyon jó helyen van Kínában. Olyan jól áll a kis sárga kezükben a kalapács! Az a gáz, hogy közben a lexikont is ugyanezek a kis sárga kezek kaparintották meg – és haszonnal forgatják immár mindkettőt. A maguk hasznára.

[10] Még akkor is kritikátlan, ha éppen kritikát fogalmaz meg, mert kritikája mindenféle rajta kívül álló vélemények kritikátlan szintézisének és saját, hasonlóan hozott korábbi ítéleteinek, véleményeinek eredője [11] – ekképpen inadekvát, manipulált, elfogult, hamis.

[11] Akadnak olyan széplelkek, akik annyira nem értik a demokrácia (kollektív döntés) lényegét, hogy úgy képzelik, az irodalmi értékrend és értékítélet valamiféle konszenzus eredménye lehet. E módszer szerint adott művet sokan értékelnék, (vö. bizottság és zsiráf, illetve európai űrkutatás) és a kialakuló „eredő” a mű erényeinek, értékeinek mérője. Egyénként ez a velejéig hibás elv a mai gyakorlat forrása: a megsemmisítendő művet az internet „jóvoltából” elég már az elején agyonszarházni, utána már nemigen akad, aki ezt az „eredőt” cáfolni meri. Azt kellene megérteni, hogy az esztétika nem csupán konszenzus: i.) Bizonyára már Shakespeare kortársai között is akadt, aki felismerte a mester nagyságát, mégis, valamiképpen évszázadok kellettek, hogy gyors elfeledése után újra felfedezzék, mivel a közvetlenül utána következő generációk konszenzusa nyilván elsiklott teljesítménye fölött (pedig akkor - azt beszélik - még nem is volt internet); ii.) Harold Bloom és a hasonló kritikus-zsarnokok egymagukban képesek tetszőleges (nekik tetsző) irányban elmozdítani az eredőt.

[12] Akkor kerülsz bajba, némi meghasonlásba, ha teszik-nem tetsziked valami oknál fogva nem egyezik az internetes többség véleményével. Ilyenkor több dolog történhet: i.) megváltoztatod saját tetszik-nem tesziked a többség akarata szerint; ii.) saját tetszik-nem tetsziked mentén új frontot nyitsz, mondjuk blog formájában, és tovább fokozod az alapzajt; iii.) rémülten keresel saját döntésedet támogató, vagy hitelesen megcáfoló forrásokat; iv.) akár keresel/találsz ilyeneket, akár nem, belátod végre, hogy az egész internet csupán manipulálható káosz (vö. szar és az ő kavarása), és az ítélet forrását a továbbiakban magadban keresed, szarván arra, mit is érez [13], de főleg artikulál [14] a tömeg. Felszabadulsz, felnyitod magad (vö. osztriga) és nyitott olvasó leszel.

[13] Mit szólsz ahhoz, ha a tömeg Dan Brownt érzi? Vagy Rowlingot? Vagy Stephanie Meyert? Fejős Évikét? Ilyenkor mi van? Ilyenkor persze mélyen lenézed a tömeget, akivel máskor boldogan együtt érzel, és egy másfajta csőcselékkel szart-szarba öltve, idétlen vicceket eregetsz a rovásukra.

[14] A nép szava ritkán Isten szava. Megint csak egy szocdem-liberális mítosz befalója voltál.