Tigger’s song

A Disney-féle Micimackóban Bács Ferenc elbűvölő hangján így énekel Tigris:

„A tigris az mindig egy jellem,
Sőt jellem és tigris az egy!
A fejéből süvít a szellem,
A lába meg ugrik, ha megy.
És tarka-barka, nyalka farka
Van, van, van, van, van.
Egy jellemes-szellemes-kellemes tigris
Az én vagyok magam!”*

Élesebb elméjűek és Watson már most kitalálhatták, hogy a műítészek szent tehenéről, a jellemábrázolásról és azt körüllengő jótékony vagy rosszindulatú (nézőpont kérdése) homályról lesz szó.

A jellemábrázolás az epika megszületése óta kulcskérdés. A történettel** és a stílussal (szerzői eszköztár) egyenrangú eleme annak. Különösen a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a jellemábrázolás is sokszor hiányzik a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”.)

A kritikusok tehát joggal várhatják el egy minőségi műtől a jellemábrázolás minőségét. A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de előfordul, előfordul.

A nagyobb baj nem a jellemábrázolás hitelességének vizsgálata, hanem maguknak az ábrázolt jellemeknek a hitelessége körül van. Ebben az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) nagy félreértésekre adnak alkalmat. Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nemlétezők, ezért természetszerűen a létük kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ezekkel a jellemekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek az a jelleme, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné. Nem lehet tagadni, hogy egy efféle jellem ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.
Az egészen más lapra tartozik, hogy jellem ábrázolása mennyire sikeres művészileg. Az számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény.

A (magyar***) kritikusok egy részének van azonban egy sokkal károsabb rögeszméje: a jellemfejlődés (külföldi nyelven character development) követelése. (Vagy karakterfejlődés látása ott is , ahol nincs)
Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív**** kicsengésű, tehát a jellem fejlődése pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk..
Magyarországon valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkant, és a francia felvilágosodás hozta magával*****. Az ok mindkét esetben az az ambíció (ki kérte őket?) , hogy a nép szellemét, kellemét és jellemét fejleszteni kell (természetesen az általuk megkívánt irányba), és erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek.

Talán helyesebb lenne jellemváltozásról beszélni.

Talán. De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?

Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik******. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Az alaptulajdonságok természetesen. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.
Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb (nézőpont kérdése****). Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik félével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.
Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?
Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. De erre van egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.
Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermek/serdülő/fiatal felnőtt szereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az hibát követ el.
De akkor sem lehet/nem kellene általános követelményként az írók elé állítani. Különösen nem lehet/nem kellene a jellemváltozásra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni.

Most olvasom, kitűnő példa a Csillagdagály: az érett emberi és delfin főhősök, Gillian, Orley és Creidiki jelleme semmit sem változik, felnőttek hősök, a hősi értelemben. A kamasz Toshio felnő a könyvben a szerepéhez, az ő jellemének változása csodásan nyomon követhető. Metz jelleme végig változatlan, és azok a lökések, melyek változásra bírják, csupán a végén, egyetlen csapással (szó szerint) fordítanak a jellemén (bár, hogy ez a változás mennyire tartós, nem tudható, mert perceken belül meghal). A kliensek jelleme természetesen a gyermeki jellemekhez hasonlóan változik, de ez természetes is. A könyv most szahar, mert csak Toshio jelleme fejlődött igazán?

Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás (a fejlődést hagyjuk!) irodalmilag ábrázolandó, általános emberi tulajdonság legyen! Ekkor a változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól, nehezen engedi meg a változás követését. Hosszabb lélegzetű műben helye lehet, de ott sem lehet/nem kellene követelmény szintjére emelni. Nem lehetetlen elképzelni, hogy egy hosszabb mű is addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.

Pár szó arról, hogy miért tartom a jellem és jellemfejlődés sablonszerű felhánytorgatását rossznak, feleslegesnek.
mert illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Higgye el az olvasó! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
mert sok esetben nem egyéb, mint ideologikus követelmények ráerőltetése az irodalomra.
mert divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése (ez számomra rosszabb az ideologikus diktátumnál).
mert még ennél is rosszabb, ha nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése.
mert a „túlírt”, „agyonírt” ******* bűvszavakkal együtt mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.

Jegyzetek

* az eredeti mást mond, primitívebb szójátékokkal egy üresebb Tigrisről szól:

The wonderful things about tiggers
Is tiggers are wonderful things!
Their top made out of rubber
Their bottom made out of springs.
They’re bouncy, trouncy, flouncy, pouncy.
Fun! Fun! Fun! Fun! Fun!
But the most wonderful thing about tiggers is
I’m the only one!

** A kényelem kedvéért a helyszín/atmoszféra ábrázolást a történethez veszem. Sokszor csak ennyi a történet: egy helyszín, egy atmoszféra, egy érzés.

*** Egyszerűen nem tudom mennyire van ez jelen a nyugati kritikában. Valószínűleg ott is megtalálható, bár valószínűleg nem kizárólagos.

**** Arról végtelen vitát lehetne nyitni, hogy mi a pozitív adott társadalomban, tehát ne menjünk bele konkrétumokba! Gondoljunk az egyszerűség kedvéért az egyébként nem létező örök emberi értékekre!

***** Nem akarok visszamenni a keresztény mítoszokig: Saulus-Paulus átváltozása mindenesetre követendő példa a keresztény ember számára. A megtérés egyfajta jellemváltozás, az egyház szempontjából erősen artikulált fejlődés: a pokolravaló rossz pogánytól a mennyekre esélyes hívőig. Ez a fajta ideologikus jellemfejlődés azonban csak az egyházi művek számára volt követelmény, a profán művek hősei úgy tobzódhattak fejletlen jellemükben ahogyan csak akartak. Lásd III. Richárd.

****** Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik (1), a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül.

*******Valaki tényleg megmondhatná, hogy mi ez…

(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature