Magic Sunday

A körúton belül, ahol az utcák nagyjából konvergálnak, érdekes elveszőst* játszani, minden sarkon az ismeretlen utca, irány felé fordulni, és végül hazajutni. Kedves szögletekbe botlik az ember, erre a város a neoklasszicista és neobarokk szaharságok után szecesszió és art deco rakódott megdöbbentő vastagságban, mint a guanó, olyan ornamentikát láthatsz szerteszét, amelyet talán sehol másutt a világon. Csókoltassa egy emberi világ, Herr Loos! Ha a gazemberek nem Combinonszenszekre meg hasonlóan alkalmatlan, ámde drága Volvo buszokra (Másfél személyes ülés, feleim! Biomechanikus tolókocsi felhajtó, fedélzeti kerékrögzítő nélkül, emelt platform, hogy akik igazán szeretnének leülni, azoknak grádicsot kelljen mászni… A hülyének megérte.) költötték volna az adótokat (! i! ió! ció! korrupció! Jaj, a Grippenekek kihagytam, bár azt nem a Székesfőváros vette. Mondjuk érdekes lenne egy BKV Grippen is, sárgára vagy kékre föstve. Az ellenőrök kérdése még megoldandó föladat.), feleim, a világ legszebb városában élhetnénk. Így meg…

Némely épület oromzata szinte tengerparti szikla benyomását kelti, olyan durván romlott le ornamentikája.

Végigsétálni a Markó utcán vasárnap délután, fel a Dunapartról a Bajcsi-Zsilinszkiig olyan érzés, mintha más kontinensen járna az ember, Washingtonban (DC) például, az igazságügyi paloták és környékük egészen olyan hangulatot árasztanak, mintha az Archívum felől közelítené meg az ember a Mallt. Van a kilences szám alatt egy lebilincselően smooth art-deco épület, klinkerborítással, amely olyan szívfájdítóan all American, hogy az embernek kedve támad leülni vele szemben, várni egy kicsit, hogy a fülébe csendüljön a rég hallott orrhangú vartyogás, egy szerecseny „man!”, ilyesmi, a buszok hektikus dízelje, haldokló dinoszaurusz szirénaszó... Valamikor az elektromos műveké volt az épület, aztán valami banké, most kiadó irodaház. Sic transit... Hogy a tömegközlekedésnél maradjunk.

Aztán jönnek az igazságügyi paloták, a Legfőbb Ügyészség bejárata mellett négy dühös kzin vicsorog! Ha ezt Niven látná!

Az utca végén a Mentőállomás, a parkoló mentők tömege karambolt idéz az East-West Highway-n, vagy a szín kivételével a végtelen iskolabusz parkolókat.

A Desewffy utcában (talán, elvégre elvesztem!) az egyik falon a 300 spártai harcosai menetelnek, ugyanúgy csak sisakot meg pajzsot hordanak, bár annyira jó hasizom programjuk nem volt, mint a filmbélieknek.

Aztán átlépem a kerülethatárt, és a Király utcát is átszelve Washingtonból visszazuhanok a Hetedik mocskába, és omladékai közé, minden második neo ilyen-olyan otrombaságon ingatlanspekulációs „Műemlék” feliratok – vakolat és ornamentika helyett.

A Kazinczy utcában pufók, jókedélyű zsidólányok a nyomorunkat fényképezik, döbbenten állnak a Dávid csillagot és Ankhot is magában foglaló szabadkőmíves kapu előtt.

Jegyzetek

*Anekdot.

Rádiós lemegy falura, hogy a felcseperedőknek anyagot gyűjtsön a régi vidéki életről. Megtalálja Józsi bácsit.
-Kedves gyerekek! Megkérjük Józsi bácsit, hogy meséljen nekünk a gyermekkoráról.
-Hát, aranyom, amikó pendelyes gyerek vótam, erdő mellett laktunk, oszt eccer elveszett a szomszéd kecskéje. Akkó mi gyerekek bementünk az erdőbe, keresnyi, meg is tanátuk - oszt jó megbasztuk...
-Nem, Józsi bácsi, ez a szöveg nem lesz jó a kiskorú hallgatónak. Kezdjük újra. Meséljen nekünk inkább a serdülőkoráról!
-Jóvan, aranyom! Hát amikó suttyó legényke vótam, erdő mellett laktunk, oszt eccer elveszett a szomszéd. Akkó mi legények utánamentünk az erdőbe, meg is tanátuk - oszt jó megbasztuk...
-Nem, Józsi bácsi, ez is túl pikáns a fiataloknak! Kezdjük újra. Meséljen nekünk a felnőttkoráról!
-Ahogyan akarja, aranyom! Akkó meglett embör vótam, oszt erdő mellett laktunk, hát... eccer elvesztem...