Miért írunk fantasztikus történeteket?

Valamilyen általam ismeretlen (na jó, vicceltem, nagyon is ismert, muhahaha!) okból és mechanizmussal Hannibal Lector Diagnózis „kritikája“ felkerült a Fantasya.hu-ra is. Miért ne? A másik tábor fejébe vette, hogy megvédi tőlem az olvasót, mind ízlés, mind idegrendszer és - most figyelj! -, pénztárca szintjén. Ez nagyon dícséretes és önzetlen tett, hölgyeim és uraim!
Viszont ezúttal kvázi vita alakult ki az összekacsintós, baráti muhahaha helyett, gondolom azért, mert félhazai terepen azért elhangoznak más vélemények is, melyek vitatják Lector uram vagy hölgyem kitételeit.
Ezen vélemények közül egyet tartok igazán fontosnak, mely az ún. kritika legfőbb gyengéjére (Elfogultság, hölgyeim és uraim! Méghozzá negatív. Csak folyvást, csak tessék! Farkától a fejéig hat méter, fejétől a farkáig hat méter ez együtt tiz-zen-két méter! Ja, lehet, hogy nincs is farka? Akkor bocs.) világított rá. Ez a hozzászólás ihlette a hosszúra nyúlt bevezető után meghúzódó szerény eszmefuttatást.
Miről is van szó?
Hannibal Lector úr vagy úrhölgy „kritikája“ a lélektani hitelesség mellett (Erről majd külön, feleim!) leginkább azt kifogásolja a regényben, hogy fantasztikus. Megkérdőjelezi a felvázolt társadalmi berendezkedést, a „megjósolt“ történelmi és technológiai változásokat. Teszi ezt olyan vehemenciával, mely helyénvaló lenne egy futurológiai (állattenyésztőknek futorológiai, muhahaha!) PhD értekezés esetében (remélem az első fajta nem létezik, bár sok afszság van a Nap alatt), de egy fantasztikus történeten a fantáziát számonkérni, hm, hát, hogy is mondjam?, nem is tudom… talán illetlenség?
(A módszer* magárt beszél. Viszont a tisztelt Lector úr vagy úrhölgy elgondolkodhatna azon, hogy ilyen módon kiragadhatnék részeket az ő regényéből, és számonkérhetném, hogy vajh, milyen magyarázatot tud adni az előforduló fantasztikus elemekre. Melyek viszont valóban minden természet- és társadalomtudományos alapot nélkülöznek.)
Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a t. Lector úrnak vagy úrhölgynek bármiben is igaza lenne a Diagnózist illetően, viszont a könyvemet sem kívánom elemezni. Azt most elmondom, hogy miért (a gyengék kedvéért): egy könyvet vagy megért valaki, az olvasás folyamatának részeként, esetleg utólag, ha annyira elgondolkodtató a szöveg, vagy nem ért meg. A nem értés persze kétrétegű: az agykapacitás elégtelen volta, és/vagy a megérteni nem akarás/szándékos félreértelmezés szent dühe akadályoz. Az első fajta olvasónak nem kell magyarázni, a második fajtának pedig felesleges. Mivel a Diagnózis olvasói közül szép számmal akadtak olyanok, akik magyarázat nélkül is megértették szöveget, felesleges munkát pedig nagyon rossz motiváltsággal végzek, a magyarázkodás ezúttal is elmarad. Mindössze felhívnám a figyelmet a könyv hátső borítóján található szerény megjelölésre: „fantasztikus regény“. Ezzel nem arra akartunk utalni, hogy milyen fantasztikusan jó könyvet tart a kezében az olvasó (Azt! Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje. **), hanem arra, hogy egy társadalmi disztópia nem igazán sorolható a tisztán tudományos fantasztikus irodalom témakörébe egyszerűen a társadalomtudományok elégtelen definíciós háttere, spekulatív volta miatt.
Én azt állítom, hogy lehetséges a regényben felvázolt társadalom, a t. Lector úr vagy úrhölgy azt, hogy nem. Ezt patthelyzetnek hívják, és jelenleg nem ismerek tudományt, tudományos módszert, mely ebből az egyensúlyból kimozdíthatná. Természetesen szeretném azt hinni, hogy a kaptárvilág, és a hozzávezető események sohasem valósulnak meg, és – mivel nagy valószínűséggel nem is fognak - , tehát badarságokat írtam, viszont egészen szerénytelenül, az együtt dübörgés nyilvánvaló szándékával elmondanám, hogy sem a Szép új világ, sem a Mi, sem az 1984, sem az Állatfarm, sem az 451 Farenheit disztópiái nem valósultak meg. Az említett regények szerzői tehát nyilvánvalóan badarságokat írtak. Szathmári Sándornak nagy szerencséje van: a Kazohinia még létrejöhet. A behinek legalábbis fölöslegben rendelkezésre állnak hozzá. (Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje.)
Mindazonáltal egyetlen ún. ostobaságra kitérnék. (A módszer*, jellegéből következően hajlamos a ferdítésre és összemosásra.) A könyvben azt állítom, hogy a történelem nagy személyiségei (juntái) által alapított birodalmak/rendszerek jobbára a következő generációval, de lehet, hogy két-három generációval később eltűntek, összeomlottak az alapító nélkül. Nem a birodalmakról általában beszéltem tehát, hanem Kűrosz, Nagy Sándor, Nagy Károly, Dzsingisz kán, V. Henrik, Mátyás, I. Szulejmán***, Napoleon, bolsevikok-Sztálin, nácik-Hitler és fasiszták-Mussolini-Franco, legutóbb Pinocet birodalmairól/rendszereiről. Bolivar csaknem megteremtette az egységes Latin-Amerikát, de halálával a dolog elbukott. Mózes csak egy kicsit ment fel a hegyre a főnökével dumálni, és a jó izráéliták azonnal visszatértek szeretett bálványaikhoz. Jó, a perzsa birodalom egy kicsivel később bukott el, mint egy pár generáció, de egyetlen kivétel csak próbára teszi a szabályt, nem rombolja le. A szervesen, fokozatosan kialakuló birodalmakról, melyeket nem egyetlen személyiség, hanem az alapító nép tehetsége, akarata, ambíciói etc. hozott létre (Róma), nem beszéltem, mivel a könyvben nem erről van szó. Lehet, hogy a jó Lector úr vagy úrhölgy nem is olvasta volna a teljes szöveget? Mivel mindketten tudjuk, hogy ki-kicsoda, ez természetesen kizárt, tehát marad a kérdés: miért kell elferdíteni tényeket? (OK. Mindenki tudja, hogy miért, undorító, álnaív kérdés volt. Abcúg!)
Viszont a regényben előforduló természettudományos/technológiai fantáziák hitelességéért a tudomány mai állása szerint természetesen kezeskedem.
Egyébként, ha még nem is így lenne (De így van. Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje.), az irodalomnak régi, jól bevált eszköze a túlzás, az abszurditásig, groteszkig elmenő sarkítás. Eszköz, hogy az embert a lehető legszélsősegesebb viszonyok között mutathassunk be. Egy irodalmi eszköz használatának számonkérése egy irodalmi művön egyszerűen intervenció. A használatának milyenségét természetesen meg lehet kérdőjelezni, de az egészen más lapra tartozik.
Well, a hosszú bevezető után akkor jöjjön a lényeg: miért írunk fantasztikus történeteket?
A post címe természetesen kissé nagyképű: fogalmam sincsen, hogy más miért ír fantasztikus történeteket – valójában. A Terra szerzői önvallomásokban felrajzolódik egyfajta kép, de mint minden olyasmi, mely önvallomásokra épít, homályos és félrevezető lehet. Egyszóval, csak annyit tudok, hogy ÉN miért írok fantasztikus történeteket…

Csak!

Egy rosszindulatú ogre itt abbahagyná, és röhögve belefordulna a mocsarába a kecskebékák, gőték és orvosi piócák közé. Én majd később teszem! Gondolom már sejted, miért…

Bővebben sem igen tudok mást mondani, mert hiába keresek magyarázatot, attól tartok, a valódi ok olyan mélyen van, ahová nem tudok lehatolni. Egyszerűen nem tudok mást, még ha meg is próbálom, próbáltam – mindössze kétszer életemben –, a végén valami fantasztikus jön, jött ki belőle. De az is meglehet, hogy nem is akarok, mert azon kívül, hogy egy zsáner karanténjába zárom magam (bagatell!), a fantasztikum olyan hihetetlen tematikai és kifejezésbeli szabadsággal ajándékoz meg, melyet egyetlen másik zsáner, mainstream, literary fiction (akármi is az) sem. Talán nem véletlen, hogy napjaink sikeres és ünnepelt mágikus realista szerzői éppen magreált írnak. És elsősorban nem a könnyen elérhető közönségsikerre gondolok.
A fantasztikum szabadsága lehetővé teszi az írónak, hogy munkájának objektumát , az embert, szinte teszőleges helyzetbe belehelyezze (lásd fejjebb), és vizsgálhassa annak reakcióit. Szerelem, hatalom, felelősség-felelőtlenség, a realizmusban nehezen elérhető nézőpontokból közelíthetők meg.
A fantasztikum adta szabadság egy másik vetülete - számomra legalábbis - az ötletek, gondolatkísérletek „kipróbálásának“ lehetősége. Realista környezetben erre egyszerűen nincsen lehetőség. Jó és egyben rettenetesen rossz példa erre Joan Slonczewski esete: a jó asszony szakmai rögeszméit és fantamagóriáit rendre az ártatlan olvasókon teszteli, nem a tudományos nyilvánosság előtt.
A kifejezésbeni szabadságnak és az irodalmi karanténnak egy sajátos eredménye, hogy nem kell törődnöm a mainstream és a magasirodalom általában önkényes de legtöbbször divatirányzatok által megszabott írott és íratlan szabályaival. Nem kötelező átvennem a posztmodernt például, ha nem akarom. Ezzel nem azt állítom, hogy a fantasztikumban nem léteznek divatáramlatok, sajnos nagyon is léteznek, és tendencia, hogy az új generációs szerkesztők a felfedezni vélt divatoknak hódolnak (Tessék csak megnézni az amerikai sci-fi magazinok irodalmi „kínálatát“, vagy gondoljunk a cyberpunk kétes diadalútjára!) valós és rémületes, de a szerzők, és különösen a jó szerzők, ezeket a divatáramlatokat nagy ívben szarják le, és mivel a zsáner olvasótábora meglehetősen fanatikus, a szerzők ezen szabadsága általában tiszeteletben tartatik.
Egészen személyes motiváció, mely a gondolkodásmódomból következik: hajlamos vagyok a tudományos eredményekből következő forgatókönyveket inkább a negatívakat látni. Ezeknek a forgatókönyveknek a „leforgatásához“ megint csak a fantasztikum adja meg a legtágasabb, legkényelmesebb - és legodaillőbb kereteket.
Ugyancsak személyes vonzalom a zsánerhez, hogy itt találtam meg az a szikár, sallangmentes stílust a fivéreknél, Zsoldosnál, Dick-nél, de akár Asimovnál is (Hadd ne soroljak fel mindenkit, akit lehetne!) amely számomra a gondolatközléshez és történetmeséléshez szükséges és elegendő. Ez az ízlésem, ha úgy teszik.
Valójában ezek persze csak utólagos spekulációk: amikor írom őket, fogalmam sincs, miért írok fantasztikus történeteket.
Természetesen másoknak egészen mások lehetnek a motivációi, és bizonyára többen akadnak olyanok, aki világosan – nálam világosabban – meg tudják fogalmazni őket. Ha elküldenétek, Odo bizonyára össze tudna kalapálni belőle egy jó ki esszét a Soláriára.

* A módszer nem új. A marxizmus és leninizmus klasszikusai előszeretettel használták. De asszem már a felvilágosodott franciák is. Az alap a célpont nevetségessé tétele, mert az ember csoportlény lévén imád együtt röhögni a hordával, különösen, ha a hiearachiában magasabb szinten lévők humora villantatik meg. Ez az együttröhögés erősíti a csoportudatot és hozzájárul az ellenfél dehumanizálásához. Mindenképpen hasznos tehát. Eddig ez szimpla humánetológia. A módszer szerint készült ún. kritikában ez úgy csapódik le, hogy a szöveg kiragadott részeit mutatjuk a röhögőknek egy egészen torzult tükrön át, és nem törődünk/bölcsen hallgatunk azokról a tényekről, melyek magában a szövegben esetleg oldalakkal, fejezetekkel később ezeket a nevetségesnek tűnő részeket normális optikába helyezik. A lényeg az együtt-muhahaha.
A módszer rendkívül hálás és kényelmes. Röhögést besöpörni mindenkor jó, és egy ilyen „kritika“ megírása nem kíván túlzott megerőltetést. Valójában el sem kell olvasni a művet. Találomra belelapozva minden szövegben találhatók értelmetlennek tűnő részek.
Figyelmeztetnék viszont minden módszerrel élőt, hogy a hordán kívül nem biztos, hogy minden olyasmi nevetséges, amely a hordán belül az volt. Egy másik hordában esetleg kőbaltával fejbe csapják a „jó poén“ elsütőjét. (Warnírung! Ez itt az irónia helye.),
A magam részéről mindenesetre nem tartom stílusosnak, ha az ún. kritika fő volumenét a műből származó idézetek teszik ki. Valamint azt sem tartom igazán helyénvalónak, hogy a kritika szórakoztató műfajjá lép elő egyes helyeken: nem szórakozni akarok mások rovására elkövetett szellemeskedéseken, hanem a legobjektívebb (abszolútumra nem törekedhetünk, ogrék, bocs emberek vagyunk) információt, véleményt egy alkotásról.
Az előző postban kicsikét demonstrálni próbáltam a módszert ezúttal az eddigi használói egyikén.
** Döbbenetes, hogy irónia felismeréséért felelős agyterületek mennyire működésképtelenek (sorvadás vagy szándékos kikapcsolás) a magyarságban! Pár posttal előbb, amikor az elfogultságról írtam, beszúrtam egy (ön)ironikus megjegyzést a tehetségről. Ez - a módszer* szellemében, tehát anélkül, hogy az idéző utalt volna arra, hogy a megjegyzés az (ön)elfogultságot hivatott demonstrálni egy, az elfogultságról szóló postban – szent borzadállyal idéződött a fantasya.hu fórumán, bizonytandó reménytelen nagyképűségemet. Függetlenül attól, hogy aki bármilyen nyilvánosság előtt önként megjelenik, az nyilvánvalóan valamiféle tehetséget vindikál magának, már csak a bátorsága (írásban, interneten, álnéven/névtelenül –fenenagy bátorság egyébként) által is, különben kussolna, és tudván, hogy magas ízlésű, erkölcsű és mit tudom én még milyen magas mijű másik oldal a tehetség létezését tagadja (lásd előző post), kijelentem, hogy aki a saját tehetségét tagadja az vagy hazudik, vagy hülye, vagy egészen sajátos módon gőgös – vagy mindezek teszőleges arányú keveréke.
Viszont, hogy elkerüljem az efféle félreértéseket, ez a figyelmeztetés „(Warnírung! Ez itt az irónia helye.)“ mindig belekerül majd a szöveg megfelelő helyére. Azoktól az olvasóktól, akiknek említett agyterületei funkcióképesek, elnézést kérek.
*** Nagy Szulejmán alatt érte el az ottomán birodalom maximális potenciáját. És ez egyértelműen a szultán sokoldalú tehetségének köszönhető (még költő is volt, nem is akármilyen). Utódai alatt a birodalom története a lassú hanyatlás története (ükunokája, IV. Murad talán helyrekalapálhatta volna, ha nem issza halálba magát huszonhét évesen.). A hanyatlás a méretekből és a tehetlenségből következően (iszlám) persze évszázadokig tartott, de történelmi tény.