Nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a feljegyzés a tegnapelőttihez, amennyiben itt is kezdőkről és minőségről lesz szó.
Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!
E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!
Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?
Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?
Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.
A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.
1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.
2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.
3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.
Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.
Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.
Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!
E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!
Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?
Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?
Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.
A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.
1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.
2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.
3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.
Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.
Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.
5 megjegyzés:
Kösz az összefoglalót.
A 10-es pontot kiváltó inger is érdekes lehetett egy e-book kerekasztalon. :)
"1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz"
Erre kitűnő példa az SFportal E-Book, ahol horribilis 1200 Ft-ot kérünk többek között Antal József iDeal című művéért; sőőőt, csomagajánlatokat se csinálunk, hogy még jobban jóárasítsuk az e-könyveket.
"2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv."
Egészen biztos forrásokból tudom, hogy sem a Bookline/E-könyv Magyarország, sem a Multimediaplaza, sem a Digitalbooks, se a Fapadoskönyv, és még sorolhatnám, nem kereste szénné magát idáig az e-book bizniszben. Aki ebbe időt, pénzt, energiát fektet, az nem a közvetlen, azonnali hasznot keresi, hanem valóban a jövőbe invesztál.
"3. Nem fogják fel valójában új közegként"
Ezt kérlek, fejtsd ki bővebben, mert itt nem értem, mire gondolsz.
"4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság."
Szerintem elhangzott, hogy a jövőnek van egy olyan útja is, hogy valóban a tablet lesz a "nyertes". Ez azonban magának az e-könyvnek a terjesztésére nincs különösebb nagy hatással, mert a kiadói, terjesztői szempontból igazából teljesen mindegy, hogy milyen eszközön olvassák az adott kötetet. A lényeg, hogy olvassanak.
(OK, most leegyszerűsítettem a dolgokat, egy tabletes/okostelefonos terjedés magával hoz új megoldásokat is, pl. mobilapplikációként "beépített" könyvesboltot.)
"5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde."
???
"7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk."
Terjesztőként itthon is el fog terjedni az a metódus, hogy 60-70%-os jutalékot fognak kifizetni a jogtulajdonosnak. Mi például ennyit fizetünk a szerzőknek jutalékban.
Az viszont nem a terjesztők felelőssége, hogy a szerzők és a kiadók hogyan állapodnak meg egymással a bevételek elosztását illetően.
Ugyanarról az e-könyves kerekasztalról beszélünk egyáltalán? :)
" Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna..."
De hát pontosan ez történt!
Jun, egy percig is azt hitted, hogy negatív gondolataim rád vonatkoznak?
Úgy unom már, hogy mindig az veszi magára a bíráltot, akire véletlenül sem vonatkozik.
- Te nem vagy hagyományos könyvkiadó/terjesztő, nem élnek benned azok a régi, rossz reflexek, amelyek bennük igenis élnek.
- Azért, mert egyelőre még nem kereste magát senki szénné, nem garancia arra, hogy nem is akarja, és fogja a jövőben sem. Miért akarja mindeki a piaci tevékenységet jószolgálatnak beállítani?
- Egyelőre csak egytelen halvány célzás hangzott el az asztalnál arra vonatkozóan, hogy az e-read több lehet, mint betűk kiolvasása ezúttal valamiylen képernyőről a papír helyett. És az se a bookmakerek közül.
- Elhangzott LCD képernyő fikázás is - még többször. Unom, hogy a LEDfényt nótóriusna keverik a katódsugárzással...
- A lila köd, az lila köd. Olyan dolgok beleképzelése valamibe, ami nincs ott, de nagyon szeretnénk ha ott lenne, és jelenlétéről igyekszünk másokat is meggyőzni, úgy, hogy vágyálmunkat cudaszép ideológiákba csomagoljuk...
- Te olyan optimista vagy! És extrapolálod a saját jófejségedet másokra. Ez nem bűn - csupán az öngyilkosság egy kellemetlen formája. :-) A terjesztés egyszer már fölfalta a könyvszakmát. Mi a garancia, hogy nem fogja az e-könyvszakmát is.
Kedves takashisenko,
amennyiben?
Megjegyzés küldése