Mond gyilkosa a kanapén ült. A pisztolya – ősöreg, de jó karban lévő Glock, csak a régi filmekben látni már ilyet – mellette hevert a kanapén. Kissé zavartan simogatta az ölébe fészkelődött macskát, Mond vén kandúrját, Káint.
„A macskám elárult engem” gondolta Mond derűsen.
A pisztoly nem riasztotta meg, sőt valamennyire megnyugtatta. Ha valamelyik ultramodern, célkövetős, mikrorobbanófejes rakétafegyver heverne a kanapéján, komoly bajban lenne – egy profi csábította volna el a macskáját. Ez mégiscsak amatőr.
Letette a kést a hosszú komódra, a limlomok emléktárgyak közé.
Az író a hátsó ajtón jött be, tíz perccel azelőtt, éppen idejében észrevéve a riasztó kikapcsolt állapotát, hogy automatikusan ne élesítse vissza a kódjával, és ne riassza saját jelenlétével a rendőröket.
„Akik úgyse érnek ki időben” gondolta Mond némi elégedettséggel. „A világban ez legalább biztos pont.” Tudta, hogy valaki behatolt a lakásba, mert sohasem felejtette el élesíteni a riasztót, mielőtt elment hazulról. Káin miatt.
Valaki mégis behatolt a lakásba, valamiképpen kikapcsolta a külső személy által kikapcsolhatatlanként eladott zsák szar! riasztót. „Profi betörő. Még itt lehet” gondolta Mond. „Talán Káin se’ slisszolt ki…” vigasztalta magát.
Egyelőre nem hatolt beljebb a lakásba. A másik biztos pont, hogy a betörő nincs a konyhában. Megdicsérte magát az éleselméjű következtetésért, és amilyen nesztelenül csak tudta, elővette a gines palackot, és meghúzta az üveget, majd a késtartóból magához vette kedvenc, harmincöt centiméteres szeletelőkését.
A belső felügyeleti rendszer vizuális inputjait a hűtőszekrény képernyőjére is lehívhatta. Az emeleten a hálószobákban nyomát sem látta a betöréssel járó felfordulásnak, úgy tűnt, minden úgy maradt, ahogy hagyta. „Már amennyire emlékszem a reggelre. Vagy bármelyikre. Jobban oda kellene figyelni az életemre.” De jól tudta, hogy úgysem fog már sohasem.
A betörő a nappaliban ült, a kanapén, és egyáltalán nem látszott betörőnek. Valami feketéllett az ölében, és valami feketéllett mellette a bézsszínű bőrön. Valamire várt.
Vagy valakire. Rám.
Mond már tudta, az ember azért ül ott, hogy őt megölje.
Csak azt nem tudta, hogy miért.
A kíváncsiság felülkerekedett egyébként is ingatag életösztönén, és nesztelenül megindult a nappali felé.
Káin természetesen előbb vette észre a konyha felől érkező gazdáját, mint a gyilkos Amatőr, hangos dobbanással leugrott az ember öléből, és Mond elé szaladt. Mintha nem egy vadidegen ujjainak gépies simogatását élvezte volna egy fél pillanattal azelőtt, nyolcas alakú pályákat leírva, hangosan dorombolva, felemelt farokkal gazdája lábaihoz törleszkedett.
– Áruló! – sziszegte Mond hangtalanul. „Túlságosan sokat hagyom egyedül…” gondolta sajnálkozva, és lehajolt, karjába emelte a macskát. Hagyta, hogy az állat kényelmesen elfészkelje magát, majd hosszú bundájába túrva belépett a nappaliba – nem látta értelmét, hogy tovább az ajtókeret mögött rejtőzködjön.
– Ki maga? – remélte, hogy a meglepetés ereje az ő oldalán van, és az Amatőr nem puffantja le ijedtében.
Az Amatőr frissen kapott nevéhez illően viselkedett. Mond hangjára az ajtó felé kapta a fejét, azután a pisztolyra nézett, egy hosszú pillanatig megbámulta, mintha először látná, majd felkapta, és bizonytalanul az íróra szögezte. A Glock torkolata vészesen ingadozva hol Mond szeme közé, hol a nappali egészen különböző irányaiba nézett. Az író belebandzsított a csőbe, majd visszatartotta magát, hogy tekintetével a lehetséges célpontok bizonytalan irányait kövesse, inkább alaposan megnézte gyilkosát.
Alacsonynak látszott, egészségtelenül keskeny testtel, pálcikaszerű végtagokkal, a kanapé látszólag be sem süppedt alatta. Ujjai, mintha csak felerősíteni akarnák teste vékonyságát, póklábakként ölelték a pisztoly markolatát és egymást. Arca szíjas, bőrszíne egészségtelenül sápadt, már-már hullamód sárga, a szeme beesett és karikás, ajka keskeny és száraz. Az orr uralta azt az arcot, római fővezérhez méltó hatalmas sasorr, éles kontrasztban a behúzott állal, és magas, keskeny koponyával.
„Ez az orr! Valahol már láttam. Kell nekem egy ilyen orr! Római fővezérre én hasonlítok… Remélem.” Mond önkéntelenül pózba vágta magát, mintha latin tógát viselne. Bíborszegélyest… Tudta, hogy a póz, karján a macskával, több mint nevetséges.
Az Amatőr fekete vászonnadrágba és hosszú ujjú fekete pamutgarbóba bújtatta keskeny testét ninja orgyilkos, micsoda pojáca!, de a hatást lerontotta, hogy fakó, seszínű, száraz haját lófarokba fogta össze a tarkóján.
– Johnny Pointer vagyok – mutatkozott be –, és azért jöttem, hogy megöljem magát!
Először nézett Mond szemébe, és az író nem látott zavart vagy őrültséget a tiszta, mogyorószín szempárban. Elszántságot annál inkább.
Mond nagyot nyelt, és kiesett klasszikus pózából. „Ez tényleg lelő! Nem kellett volna bejönni! Szépen csendben kimenni, ahogy bejöttem, és hívni a zsarukat… Késő bánat!”
– Nézze, Mr. Pointer! Nem ismerem magát, és nem hiszem, hogy akaratlanul vétettem magának valaha is. Ha igen, bocsánatát kérem, aztán felejtsük el ezt az incidenst!
– Johnny. Mindenki Johnnynak hív! Én nem felejtek, Mond!
– Rendben. Megöl. Megteheti, magánál a fegyver… De jogom van tudni, hogy miért halok meg!
– Éppenséggel nincsen joga, de úgyis el akartam mondani… Azért ölöm meg, mert maga sci-fi író. Megölöm valamennyi sci-írót az országban. Ezzel a pisztollyal. Magával kezdem, mert magát ismerem… Ilyen egyszerű.
– Értem – válaszolta Mond kiszáradó torokkal, pedig csak azt értette, hogy tiszta tekintete ellenére Johnny Pointer mégiscsak őrült. Csak egy őrült akarhat lemészárolni minden sci-fi írót. – Akkor sem ismerem magát, Mr. Poin…, Johnny.
– Dehogynem! Tizennyolc évvel ezelőtt a Mittelfeld Egyetemen dolgozott, nem? Mielőtt profi író lett… Nem rémlik?
– Nem vagyok profi író… – tiltakozott Mond erőtlenül. Ha bebizonyítja, hogy nem író, a bolond talán meggondolja magát. – Ne haragudjon, de nem rémlik… Maga is a Tanszéken volt akkoriban?
– Nem voltam a Molekuláris Virológia tanszéken! – az Amatőr türelmetlenül felcsattant, a pisztollyal olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene.
– Vigyázzon, ember!
– Ugyan mire? Megtehetném, hogy szétlövöm a térdét, és azután kényelmesen elmondhatom, hogy miért is teszem, amit teszek. De nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni senkinek. Maga meghallgat, aztán lelövöm. Ilyen tiszta az ügy. Nem akarok felesleges fájdalmat… Üljön le a földre!
– Hogy?
– Üljön le a földre! Ott, ahol van… Tegye már le az a kurva macskát! Ne akarja, hogy szétlőjem a térdét!
Mond engedelmeskedett. Káin puhán a padlóra ugrott, sértődötten visszanézett, és a kanapéhoz sétát.
– Úgy! Üljön törökülésbe, és tegye a kezét a térdére. Mindkettőt!
„Tarkón lő majd, mint egy disznót! Ha feláll, hátra kell vetni magam, ki a folyosóra… Beszéltetni! Beszélteteni!”
– Még mindig nem tudom, hogy kicsoda maga, Johnny.
– Volt egy kutatás a hemagglutinin mutációk térképezésére…
– Már emlékszem! Maga írta a pozíció súlyozó programot. DISPOSE… Emlékszem. Senkit sem érdekelt… Amiatt hagytam ott az akadémiai szférát… Tíz évvel korábban lehetett volna influenza meg nátha vakcina… Eh…! De magának akkor szakálla volt!
– Részletkérdés. Most már tudja, ki vagyok. Elmondom, miért akarom megölni. A többi kurvapecérrel együtt.
– Mindnyájunkat? Nem tud annyi golyót venni a Glockjába, ahányan sci-fit írnak manapság…
– Ne viccelődjön ezzel! Annyit ölök meg, amennyit tudok, ha eleget kicsinálok, a többinek csak elmegy a kedve attól, hogy baromságokat irkáljon össze!
– Magának tematikai kifogásai vannak! – csodálkozott rá Mond. „Ha az őrültségbe rendszer csúszik bele, annál veszélyesebb… Beszéltetni kell!” – Mondja meg, hogy mit írtam rosszul semmit… mindent, és boldogan visszavonom!
– Már késő! Maga életveszélyes dolgokat publikált! Emlékszik? Háromfázisú vírusfegyver…
– Higgye el, voltak morális dilemmáim és álmatlan éjszakáim miatta. De szerencsére azt se vette senki komolyan…
– Nono. Azt nem tudhatja! Mindig akad valami barom, aki komolyan veszi magukat! Bármi baromságot, amit kiötlenek! Az emberek rühellik ezt a világot és a maguk fantáziabirodalmait akarják. Némelyiknek baromnak meg is van a hatalma hozzá, hogy megvalósítsa. Az ipar kétségbeesett marketingbarmai pedig állandóan azt szondázzák, mit lehetne a népre sózni. Sci-fivel aztán bármit! A porszívók úgy néznek ki, hogy minden változtatás nélkül kellékek lehetnének valami olcsóbb sci-fi filmben… Már vannak repülő autók, Mond! Képzelje el, hogy valahol valaki időgépet épít, vagy a maga inteinjeivel játszik.
Mond beleborzongott a gondolatba, de nem hagyta magát.
– Azt hiszi, hogy nélkülünk megállna a technológiai fejlődés?
– Nem vagyok hülye. De nehezebben fordulna esztelen irányokba. Maguk törik fel az ugart és trágyázzák meg a talajt, amiből a kézzelfogható baromságok kinőnek. Kimossák az emberek agyát, torz szükségleteket teremtenek. A szükséglet meg árut szül…
– Tudtommal semmiféle szükséglet nem született az írásaim alapján… Pláne nem áru. Most gazdag ember lennék… Ha valaki elhányta magát tőlük, már örülhetek…
– Ezt nem tudja öniróniával elütni…! Tudom jól, hogy a maga írásaiból nem lett termék! De csak azért, mert nem olyan témákban írt. Nem tehetek kivételt! Valamennyiüknek pusztulni kell! Azért kezdem magával, mert magát ismerem. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy milyen a riasztója, tudtam, hogy ugyanazt a jelszót használja mindenütt… Én nem felejtek, Mond.
Mond elvörösödött:
– Nem fogom többé… Megígérem.
– Ez már nem fontos. Akar imádkozni? Igyekezzen! Öt perc múlva halott lesz.
– Anyám! Ha engem véletlenül is választott, valami csak kiváltotta magában ezt a gyilkos szándékot, Johnny!
– Hát persze! Elveszítettem a munkámat…
– De hisz maga volt az egyik legjobb bioinformatikus az egyetemen!
– A legjobb vagyok – válaszolta Pointer sötéten. – De nem tudok többé dolgozni. Platformváltás történt.
– Ne mondja, hogy nem tudott lépést tartani egy platformváltással!
– De mondom. Ezzel nem tudtam. Fizikailag. Mindig is gyenge volt a fizikumom. Ezért lettem informatikus. Nem bírom a gesztusvezérelt információtechnológiát. Nem bírok lépést tartani azokkal a kigyúrt barmokkal, akik képesek napi tizenkét órát ugrándozni meg hadonászni, meg nyújtózkodni, meg hajolgatni a gesztustérben. Öt percig se bírom… És, hát a szagot se bírom…
– Micsoda?
– A szagot. Tudja maga is, egy gépterem régen sem volt éppen virágillatú. Épp’ maga írta valahol: „Szemét módon élő, szemetet evő emberek meg szemét műanyag kipárolgásai.” Most olyan a gépterem szaga, mint egy futballöltözőé… Méghogy platformváltás…
– Ó – az írótól nem tellett többre. – Izé… Johnny. Tudja, hogy én sohasem írtam ilyesmiről… Mindig is ellene voltam, hülyeségnek tartottam.
– Tudom. De nem számít. Valakik maguk közül éppen elég ideig tömték ezzel a szarral a nép fejét. A hülyeség meg gyökeret vert. Mindig a hülyeség ver gyökeret. Mostanra ez lett a menő. Van egy generáció, akik már csak így tudnak programozni. Az enyém meg többnyire így nem. Én biztosan nem. Tudja, hogy van: ha valami divatba jön, minden, ami nem divatos, a kukába megy. Készüljön, Mond!
Pointer erősen megmarkolta a pisztolyt. Mond látta, hogy a szeme összeszűkül, ujja a ravaszra görbül…
„A macskám elárult engem” gondolta Mond derűsen.
A pisztoly nem riasztotta meg, sőt valamennyire megnyugtatta. Ha valamelyik ultramodern, célkövetős, mikrorobbanófejes rakétafegyver heverne a kanapéján, komoly bajban lenne – egy profi csábította volna el a macskáját. Ez mégiscsak amatőr.
Letette a kést a hosszú komódra, a limlomok emléktárgyak közé.
Az író a hátsó ajtón jött be, tíz perccel azelőtt, éppen idejében észrevéve a riasztó kikapcsolt állapotát, hogy automatikusan ne élesítse vissza a kódjával, és ne riassza saját jelenlétével a rendőröket.
„Akik úgyse érnek ki időben” gondolta Mond némi elégedettséggel. „A világban ez legalább biztos pont.” Tudta, hogy valaki behatolt a lakásba, mert sohasem felejtette el élesíteni a riasztót, mielőtt elment hazulról. Káin miatt.
Valaki mégis behatolt a lakásba, valamiképpen kikapcsolta a külső személy által kikapcsolhatatlanként eladott zsák szar! riasztót. „Profi betörő. Még itt lehet” gondolta Mond. „Talán Káin se’ slisszolt ki…” vigasztalta magát.
Egyelőre nem hatolt beljebb a lakásba. A másik biztos pont, hogy a betörő nincs a konyhában. Megdicsérte magát az éleselméjű következtetésért, és amilyen nesztelenül csak tudta, elővette a gines palackot, és meghúzta az üveget, majd a késtartóból magához vette kedvenc, harmincöt centiméteres szeletelőkését.
A belső felügyeleti rendszer vizuális inputjait a hűtőszekrény képernyőjére is lehívhatta. Az emeleten a hálószobákban nyomát sem látta a betöréssel járó felfordulásnak, úgy tűnt, minden úgy maradt, ahogy hagyta. „Már amennyire emlékszem a reggelre. Vagy bármelyikre. Jobban oda kellene figyelni az életemre.” De jól tudta, hogy úgysem fog már sohasem.
A betörő a nappaliban ült, a kanapén, és egyáltalán nem látszott betörőnek. Valami feketéllett az ölében, és valami feketéllett mellette a bézsszínű bőrön. Valamire várt.
Vagy valakire. Rám.
Mond már tudta, az ember azért ül ott, hogy őt megölje.
Csak azt nem tudta, hogy miért.
A kíváncsiság felülkerekedett egyébként is ingatag életösztönén, és nesztelenül megindult a nappali felé.
Káin természetesen előbb vette észre a konyha felől érkező gazdáját, mint a gyilkos Amatőr, hangos dobbanással leugrott az ember öléből, és Mond elé szaladt. Mintha nem egy vadidegen ujjainak gépies simogatását élvezte volna egy fél pillanattal azelőtt, nyolcas alakú pályákat leírva, hangosan dorombolva, felemelt farokkal gazdája lábaihoz törleszkedett.
– Áruló! – sziszegte Mond hangtalanul. „Túlságosan sokat hagyom egyedül…” gondolta sajnálkozva, és lehajolt, karjába emelte a macskát. Hagyta, hogy az állat kényelmesen elfészkelje magát, majd hosszú bundájába túrva belépett a nappaliba – nem látta értelmét, hogy tovább az ajtókeret mögött rejtőzködjön.
– Ki maga? – remélte, hogy a meglepetés ereje az ő oldalán van, és az Amatőr nem puffantja le ijedtében.
Az Amatőr frissen kapott nevéhez illően viselkedett. Mond hangjára az ajtó felé kapta a fejét, azután a pisztolyra nézett, egy hosszú pillanatig megbámulta, mintha először látná, majd felkapta, és bizonytalanul az íróra szögezte. A Glock torkolata vészesen ingadozva hol Mond szeme közé, hol a nappali egészen különböző irányaiba nézett. Az író belebandzsított a csőbe, majd visszatartotta magát, hogy tekintetével a lehetséges célpontok bizonytalan irányait kövesse, inkább alaposan megnézte gyilkosát.
Alacsonynak látszott, egészségtelenül keskeny testtel, pálcikaszerű végtagokkal, a kanapé látszólag be sem süppedt alatta. Ujjai, mintha csak felerősíteni akarnák teste vékonyságát, póklábakként ölelték a pisztoly markolatát és egymást. Arca szíjas, bőrszíne egészségtelenül sápadt, már-már hullamód sárga, a szeme beesett és karikás, ajka keskeny és száraz. Az orr uralta azt az arcot, római fővezérhez méltó hatalmas sasorr, éles kontrasztban a behúzott állal, és magas, keskeny koponyával.
„Ez az orr! Valahol már láttam. Kell nekem egy ilyen orr! Római fővezérre én hasonlítok… Remélem.” Mond önkéntelenül pózba vágta magát, mintha latin tógát viselne. Bíborszegélyest… Tudta, hogy a póz, karján a macskával, több mint nevetséges.
Az Amatőr fekete vászonnadrágba és hosszú ujjú fekete pamutgarbóba bújtatta keskeny testét ninja orgyilkos, micsoda pojáca!, de a hatást lerontotta, hogy fakó, seszínű, száraz haját lófarokba fogta össze a tarkóján.
– Johnny Pointer vagyok – mutatkozott be –, és azért jöttem, hogy megöljem magát!
Először nézett Mond szemébe, és az író nem látott zavart vagy őrültséget a tiszta, mogyorószín szempárban. Elszántságot annál inkább.
Mond nagyot nyelt, és kiesett klasszikus pózából. „Ez tényleg lelő! Nem kellett volna bejönni! Szépen csendben kimenni, ahogy bejöttem, és hívni a zsarukat… Késő bánat!”
– Nézze, Mr. Pointer! Nem ismerem magát, és nem hiszem, hogy akaratlanul vétettem magának valaha is. Ha igen, bocsánatát kérem, aztán felejtsük el ezt az incidenst!
– Johnny. Mindenki Johnnynak hív! Én nem felejtek, Mond!
– Rendben. Megöl. Megteheti, magánál a fegyver… De jogom van tudni, hogy miért halok meg!
– Éppenséggel nincsen joga, de úgyis el akartam mondani… Azért ölöm meg, mert maga sci-fi író. Megölöm valamennyi sci-írót az országban. Ezzel a pisztollyal. Magával kezdem, mert magát ismerem… Ilyen egyszerű.
– Értem – válaszolta Mond kiszáradó torokkal, pedig csak azt értette, hogy tiszta tekintete ellenére Johnny Pointer mégiscsak őrült. Csak egy őrült akarhat lemészárolni minden sci-fi írót. – Akkor sem ismerem magát, Mr. Poin…, Johnny.
– Dehogynem! Tizennyolc évvel ezelőtt a Mittelfeld Egyetemen dolgozott, nem? Mielőtt profi író lett… Nem rémlik?
– Nem vagyok profi író… – tiltakozott Mond erőtlenül. Ha bebizonyítja, hogy nem író, a bolond talán meggondolja magát. – Ne haragudjon, de nem rémlik… Maga is a Tanszéken volt akkoriban?
– Nem voltam a Molekuláris Virológia tanszéken! – az Amatőr türelmetlenül felcsattant, a pisztollyal olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene.
– Vigyázzon, ember!
– Ugyan mire? Megtehetném, hogy szétlövöm a térdét, és azután kényelmesen elmondhatom, hogy miért is teszem, amit teszek. De nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni senkinek. Maga meghallgat, aztán lelövöm. Ilyen tiszta az ügy. Nem akarok felesleges fájdalmat… Üljön le a földre!
– Hogy?
– Üljön le a földre! Ott, ahol van… Tegye már le az a kurva macskát! Ne akarja, hogy szétlőjem a térdét!
Mond engedelmeskedett. Káin puhán a padlóra ugrott, sértődötten visszanézett, és a kanapéhoz sétát.
– Úgy! Üljön törökülésbe, és tegye a kezét a térdére. Mindkettőt!
„Tarkón lő majd, mint egy disznót! Ha feláll, hátra kell vetni magam, ki a folyosóra… Beszéltetni! Beszélteteni!”
– Még mindig nem tudom, hogy kicsoda maga, Johnny.
– Volt egy kutatás a hemagglutinin mutációk térképezésére…
– Már emlékszem! Maga írta a pozíció súlyozó programot. DISPOSE… Emlékszem. Senkit sem érdekelt… Amiatt hagytam ott az akadémiai szférát… Tíz évvel korábban lehetett volna influenza meg nátha vakcina… Eh…! De magának akkor szakálla volt!
– Részletkérdés. Most már tudja, ki vagyok. Elmondom, miért akarom megölni. A többi kurvapecérrel együtt.
– Mindnyájunkat? Nem tud annyi golyót venni a Glockjába, ahányan sci-fit írnak manapság…
– Ne viccelődjön ezzel! Annyit ölök meg, amennyit tudok, ha eleget kicsinálok, a többinek csak elmegy a kedve attól, hogy baromságokat irkáljon össze!
– Magának tematikai kifogásai vannak! – csodálkozott rá Mond. „Ha az őrültségbe rendszer csúszik bele, annál veszélyesebb… Beszéltetni kell!” – Mondja meg, hogy mit írtam rosszul semmit… mindent, és boldogan visszavonom!
– Már késő! Maga életveszélyes dolgokat publikált! Emlékszik? Háromfázisú vírusfegyver…
– Higgye el, voltak morális dilemmáim és álmatlan éjszakáim miatta. De szerencsére azt se vette senki komolyan…
– Nono. Azt nem tudhatja! Mindig akad valami barom, aki komolyan veszi magukat! Bármi baromságot, amit kiötlenek! Az emberek rühellik ezt a világot és a maguk fantáziabirodalmait akarják. Némelyiknek baromnak meg is van a hatalma hozzá, hogy megvalósítsa. Az ipar kétségbeesett marketingbarmai pedig állandóan azt szondázzák, mit lehetne a népre sózni. Sci-fivel aztán bármit! A porszívók úgy néznek ki, hogy minden változtatás nélkül kellékek lehetnének valami olcsóbb sci-fi filmben… Már vannak repülő autók, Mond! Képzelje el, hogy valahol valaki időgépet épít, vagy a maga inteinjeivel játszik.
Mond beleborzongott a gondolatba, de nem hagyta magát.
– Azt hiszi, hogy nélkülünk megállna a technológiai fejlődés?
– Nem vagyok hülye. De nehezebben fordulna esztelen irányokba. Maguk törik fel az ugart és trágyázzák meg a talajt, amiből a kézzelfogható baromságok kinőnek. Kimossák az emberek agyát, torz szükségleteket teremtenek. A szükséglet meg árut szül…
– Tudtommal semmiféle szükséglet nem született az írásaim alapján… Pláne nem áru. Most gazdag ember lennék… Ha valaki elhányta magát tőlük, már örülhetek…
– Ezt nem tudja öniróniával elütni…! Tudom jól, hogy a maga írásaiból nem lett termék! De csak azért, mert nem olyan témákban írt. Nem tehetek kivételt! Valamennyiüknek pusztulni kell! Azért kezdem magával, mert magát ismerem. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy milyen a riasztója, tudtam, hogy ugyanazt a jelszót használja mindenütt… Én nem felejtek, Mond.
Mond elvörösödött:
– Nem fogom többé… Megígérem.
– Ez már nem fontos. Akar imádkozni? Igyekezzen! Öt perc múlva halott lesz.
– Anyám! Ha engem véletlenül is választott, valami csak kiváltotta magában ezt a gyilkos szándékot, Johnny!
– Hát persze! Elveszítettem a munkámat…
– De hisz maga volt az egyik legjobb bioinformatikus az egyetemen!
– A legjobb vagyok – válaszolta Pointer sötéten. – De nem tudok többé dolgozni. Platformváltás történt.
– Ne mondja, hogy nem tudott lépést tartani egy platformváltással!
– De mondom. Ezzel nem tudtam. Fizikailag. Mindig is gyenge volt a fizikumom. Ezért lettem informatikus. Nem bírom a gesztusvezérelt információtechnológiát. Nem bírok lépést tartani azokkal a kigyúrt barmokkal, akik képesek napi tizenkét órát ugrándozni meg hadonászni, meg nyújtózkodni, meg hajolgatni a gesztustérben. Öt percig se bírom… És, hát a szagot se bírom…
– Micsoda?
– A szagot. Tudja maga is, egy gépterem régen sem volt éppen virágillatú. Épp’ maga írta valahol: „Szemét módon élő, szemetet evő emberek meg szemét műanyag kipárolgásai.” Most olyan a gépterem szaga, mint egy futballöltözőé… Méghogy platformváltás…
– Ó – az írótól nem tellett többre. – Izé… Johnny. Tudja, hogy én sohasem írtam ilyesmiről… Mindig is ellene voltam, hülyeségnek tartottam.
– Tudom. De nem számít. Valakik maguk közül éppen elég ideig tömték ezzel a szarral a nép fejét. A hülyeség meg gyökeret vert. Mindig a hülyeség ver gyökeret. Mostanra ez lett a menő. Van egy generáció, akik már csak így tudnak programozni. Az enyém meg többnyire így nem. Én biztosan nem. Tudja, hogy van: ha valami divatba jön, minden, ami nem divatos, a kukába megy. Készüljön, Mond!
Pointer erősen megmarkolta a pisztolyt. Mond látta, hogy a szeme összeszűkül, ujja a ravaszra görbül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése