Megbízatás

Elhiheted, én mindent tudok a gonoszról! Elég régóta ez a szakmám. Az emberi gonoszság a szakterületem. Bőséges és fárasztó munka. Fölöttébb unalmas lett néhány száz év után. Azután kész szenvedés. De hát ki vagyok én, hogy panaszkodjam?
          Egyébként nem az unalomig egyforma pitiánerségeitek végtelen ismétlődése zavar a legjobban, hanem az undor, amit közben érzek. Hánynom kell tőletek! De ezt úgysem érted… Hogyan is értenétek meg a jót, ami a lényegem?! A lényegünk. Mint ahogy valójában én sem értem meg a gonoszt, hiába ismerem a lényegét, és tapasztalom, érzem, látom, hallom, tapintom, sőt szimatolom, nap mint nap! Minket jóra teremtettek, előttetek nem ismertünk mást, csak a Végtelen Jót. Veletek aztán volt alkalmam megismerni a gonoszt is! De csak kisbetűvel. Úgy viszont bőségesen. Egy ideje már szinte kívánom, hogy cselekedjetek valami igazán gonoszat, valami nagystílűt, de nem! Minden gonoszságotok mélyén csak a hétköznapi kis gazemberségek lapulnak: irigység, hatalomvágy, bujaság, gyávaság. Ezek a kis bűnök undorítanak, mert végtelenül idegenek számomra.
          A fantáziátlanságotok, egyformaságotok a piti bűnökben egyszerűen csak dühít, és ez a düh, a lényegemtől idegen rossz, félelemmel tölt el… Félek saját magamtól. És, mint mindig, ugyanúgy, mint nálatok , a félelem újabb dühöt szül. Ördögi kör. Azelőtt sohasem féltem. Azelőtt sohasem voltam dühös. Ez a munka tönkretesz. Nem látom a végét, ez a legrosszabb. Csak a gonoszság végtelen, egyre szélesebb és egyre sekélyebb folyamát látom. Lehet, hogy egyszer elértek egy torkolatot, a Gonosz óceánját, és elvesztek benne. De ezt kétlem.
          Van egy teóriám. Lehet, hogy nem is igaz, sohasem számoltam utána, talán még nekem sem sikerülne, de azt gondolom, hogy a gonoszság összege véges: ahogy egyre több ember él a Földön, az egy főre eső rossz csökken, ezért vagytok egyre pitiánerebbek mindenféle bűnben. Nem mintha számítana a bűn nagysága…
          Nincsenek fokozatok, a kis gonoszságtól a nagyig eljutni már nem szándék, hanem alkalom kérdése. Aki kicsiben elbukott, elbukna nagyban is, nem is érdemes további próbák alá vetni.
          Lehet, hogy a másik elméletem igaz: ahogy egyre többen vagytok, egyszerűen egyre kevesebb alkalom kínálkozik, egyre kevesebb lehetőségetek van élni az alkalommal.
          Káinnal még könnyű volt. Mármint képletesen, mert természetesen nem egy Káin létezett, de minden családnak, minden törzsnek megvolt a maga Káinja. Mert mindig vannak, akik hibásan értékelik magukat, és mindig vannak, akiket hibásan értékel a közösség, tehát mindig vannak sértődöttek és sértettek – a végeredmény szempontjából nincs különbség a kettő között –, így minden sértődöttben és sértettben, minden Káinban , ott munkált az irigység és az elégtétel vágya, ami oly könnyedén lép frigyre a hatalomvággyal. Könnyű volt megtalálni Káint, könnyű volt belevájni lelke fekélyes sebeibe, és megmutatni neki, hogyan csillapulhat kínja.
          Sohasem mondtam, hogy valóban csillapul utána . Sohasem kértem a közvetlen tettet, mégis mindig ugyanoda torkollott a Kísértés. Pedig abban az időben, amikor még olyan közel voltatok a természethez, az állathoz , és olyan szánandóan kevesen voltatok, a testvérgyilkosság a legnagyobb gonoszságnak számított. Mégis, minden Káin rálépett arra az útra.
          Néha nem is tudom, kellettem-e én is hozzá. Néha kételkedem, hogy egyáltalán én csábítalak-e benneteket, vagy csak azért vagyok ott, hogy tanúja legyek a pillanatnak, amikor a gonosz útjára léptek. Igazán nem tudom… De ki vagyok én, hogy kételkedjek a munkámban?
          Ő azt parancsolta, hogy tegyelek próbára benneteket, engedtek-e a gonosznak. Akkor azt sem tudtam, mi a gonosz. Mellesleg azt sem tudtam, hogy mit jelent próbára tenni. Ilyesmi a mi létezésünkben addig föl se merült. Tettük a dolgunkat, és tudtuk, hogy az Jó.
          Azt válaszolta, a gonosz mindennek az ellenkezője, amit ismerek. Azt válaszolta, a próba, az próba. Mindig így csinálja, és addig nem is volt probléma, tudtuk az akaratát és valóra váltottuk, mert tudtuk, hogy az Jó. Én voltam az első, aki kérdezett, és aki újra kérdezett. Addig egyáltalán nem volt szükség kérdésekre. Mellesleg azt sem tudtam, hogy kérdezek.
          Azt válaszolta, a próba az választás. És én újra kérdeztem, hogy mi a választás.
          Megérintett – az is először történt meg –, és tudtam mindent, amit tudnom kellett, és megértettem mindent, amit meg kellett értenem.
          Sírtam akkor. Az is először történt meg. Velem. Velünk.
          Megkérdeztem, miért büntet ezzel a munkával. Mert már azt is tudtam, hogy mi a bűn, mi a bűnhődés. Tudtam, hogy mi a különbség bűnhődés és büntetés között. És tudtam, hogy semmiféle bűnért nem kell bűnhődnöm: Addig csak a Jót ismertem, csak a Jót cselekedtem.
          Azt válaszolta, hogy a feladat nem büntetés, hanem jutalom. Jutalom, mert olyan sikeres voltam a legutóbbi Ádámmal. Mert végre megszületett az emberiség a segítségemmel. Mert Ádám az állati lét helyett az emberi létezést választotta. A tudatos létezést. Annyi Ádám közül először. Az Érintés előtt nem tudtam, hogy választás elé állítottam Ádámot. Úgy tudtam, Jót cselekszem. Úgy tudtam, az ember Jó. Jobb, mint az állat. Az állat nem ismer sem jót, sem rosszat. De ez is így Jó.
          Még mindig úgy gondolom.
          Ki vagyok én, hogy másképpen gondoljam?
          Nem kételkedhetem az Ő terveiben.
          Nem mintha többet tudnék a terveiről, mint a Kérdések idején. Csak annyit tudok, amennyit az Érintés tudni engedett: létezik a Terv.
          Ez a tudás is túlságosan sok nekem.
          Hiszen nem tudni akartam! Csupán megérteni . Ahogy addig, nem akartam én tudni semmit! Csak meg akartam érteni a feladatot, hogy el tudjam végezni. Nem kértem az Érintést.
          Jobb lett volna nem kérdezni, jobb lenne nem tudni.
          Tudod, miért sírtam akkor?
          Mert a gonoszság lényege, hogy valaki ellen irányul. Valakinek szenvednie kell a gonosztól, és a gonosznak tudnia kell, hogy valaki szenved a gonoszságától.
          Mert a gonoszság őrület: valóban mindannak a tagadása, amit addig ismertem. Ha pedig a Jó az értelem, a tagadása csak az őrület lehet.
          Van még egy elméletem. Nem nagyon tetszik. Az a lényege, hogy a Kísértés maga szüli a gonoszságot. A Próba talán maga a gonosz. Mert értelmetlen. Mert számotokra mindegy, hogy mit választotok.
          Mármint az egyén számára mindegy – a Terv a Fajról szól. A Faj végül eléri a legfőbb Jót. Az ember Jó lesz. Tökéletesen Jó. Végtelenül Jó. Mint én. Mint mi. Mint Ő. Akkor bizonyára jön majd egy angyal, és az új, a tökéletesen Jó Ádámot választás elé állítja. Azt nem tudom, hogyan lesz tovább. Mivé lehet még az ember, ha eléri a Jóságot? Nem látok túl a Jón. Nem láthatok túl rajta.
          Csak azt tudom, hogy nem én leszek az az angyal, aki ráveszi azt az Ádámot, hogy megtegye a következő lépést. Engem addigra elpusztít a gonoszság. A ti gonoszságotok. Szinte érzem, ahogy minden rossz választásotok elvesz belőlem egy végtelenül kicsiny darabot.
          De ki vagyok én, hogy ez számítson valamit…?
          Addig az egyének megteszik a maguk választását. A jutalom és a büntetés pedig ugyanaz: a Semmi.
          Ugyanaz a Semmi, ami azoknak jár, akiket próbára sem teszek. Nem mintha ők nem választhatnának Jó és rossz között. Csak éppen az ő választásuk mintha semmit sem számítana a Terv szempontjából. Nem tudom, hogy miért nem. Nem látok sok különbséget közöttük és közötted. Mégis, valamiképpen tudom, hogy valakit próbára kell tennem, valakit pedig nem. Valószínűleg az Érintés ajándékozott meg ezzel a tudással is. Azelőtt semmi ilyesmit sem tudtam. Semmit sem tudtam.
          Addig csak gyönyörködtem az emberben.
          Néha ma is megteszem. Néha már látom azt a távoli Jót.
          Emlékszem Jézusra.
          A legbizarrabb Kísértés volt a praxisomban. Nem volt benne egy szikrányi gonosz sem, mégis próbára kellett tennem. Temérdek alkalommal. Egyszer sem bukott el. Ilyennek képzelem azt az eljövendő Ádámot, akinek nem én leszek az angyala.
          Jézus egyszerűen csak korán jött.
          Túl nagy volt még a gonoszság rajta kívül.
          Íme a negyedik elméletem, amit a legjobban szeretek mind közül: a rossz azért egyre kisebb stílű, mert valóban csökken a gonoszság az emberben, a gonoszság összege egyre kisebb. A Terv működik, a Kísértés értelme, hogy a gonoszak valamiképpen kigyomláltassanak, ne terjeszthessék a rosszat.
          Remélem, hogy így van.
          Még akkor is, ha a létezésem véget ér, mielőtt a Terv beteljesedik.
          Ami természetesen kívül esik az általad belátható időn.
          Az általam beláthatón is.
           Most van.
          Most lépsz ki a szeminárium kapuján. Most látom lelkedben a gennyedző sebeket. Most látom sötét szemedben a düh villanását.
          És tudom, hogy próbára teszlek majd. Hamarosan. Most .
          Ülsz majd velem szemben, tompán a bortól, hallgatod, amit mondok, vigyorogsz, bólogatsz, az irigység meg a hatalomvágy egyre emelkedik a lelkedben, és fogalmad sem lesz, hogy mit gondolok rólad közben. Nem tudod, hogy zokogok majd belül, miközben a bűnre csábítalak, ahogy zokogtam minden emberi lénynél, akit próbára tettem, és szánlak majd, de meg is vetlek közben, mert tudom, hogy elbuksz, már elbuktál, amikor a szemed először veted majd rám. Pedig nem a bujaság a legfőbb gyöngeséged. Azt hiszed, hogy a vágyad, férfiasságod vezet hozzám, pedig valójában a hatalom megszerzésének ígérete hoz majd el. Azt hiszed, te csábítasz el engem, holott én vonzlak magamhoz.
          Mindenem megvan hozzá.

          Semmit sem mondok el abból, ami átfutott rajtam, amikor megláttalak.
          Semmi közöd a fájdalmamhoz.
          Nem tudsz segíteni rajtam.
          Nem tudsz.
          Megszólítalak majd, és csak azt mondom:
          „Szép fiúcska! Kár, hogy a pópák között fecséreled el az idődet. Bezzeg apád, Visszárion, a te korodban nem csak szent igéknek élt…”
          És te velem jössz majd, elindulsz az úton.
          A Semmi felé.
          
          Nincs kedvem…!