Nem tudom bizonyítani, hogy a zsáner gyilkosai szándékosan teszik, amit tesznek. Hadd legyek jóhiszemű: hatalmas önzéssel párosult tudatlanság, meggondolatlanság vezeti inkább őket. Szerencse, hogy nem vörösiszappal foglakoznak, hanem „csak” irodalommal. Bár ki tudja, a marhaság kiömlése nem azonnal öl, de annál alaposabban, és a hatás elhúzódik.
Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].
Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!
Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.
Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?
Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!
Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.
Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!
Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.
Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.
A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.
Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.
Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:
A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.
Másodszor, a szabadság minőségét:
Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].
A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.
Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.
Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:
Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?
Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?
Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…
Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.
Jegyzetek
[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján…
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…
Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].
Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!
Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.
Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?
Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!
Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.
Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!
Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.
Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.
A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.
Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.
Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:
A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.
Másodszor, a szabadság minőségét:
Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].
A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.
Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.
Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:
„25 év fölött ne bízz senkiben!”
Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?
Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?
Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…
Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.
Jegyzetek
[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján…
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…
10 megjegyzés:
"mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?"
Pl Chiang nem ír ilyen kétségbeesetten össze-vissza acsargó, összeomlás jegyeit mutató blogbejegyzéseket?
Ember, szedd végre össze a bátorságod, keress egy pszichológust és kérd a segítségét.
@Balfrász, erős ellenérzéseid vannak, hát, mindenesetre kíváncsi lettem...
@Attila, látva pár kommented, Te biztosan tudsz ajánlani egyet-kettőt :-)
Egy ideje figyelemmel követem az ön munkásságát, és nagyra becsülöm a hazai sci-fi életért tett fáradozásait. Úgy gondolom minden sci-fi kedvelő köszönettel tartozik a munkáért és energiáért, amit feláldozott a fantasztikumért.
Eddig inkább távol tartottam magam a "kommenteléstől," most is csak egy hozzászólás erejéig szeretném idefűzni a véleményem, de most sem rosszindulat vezérel.
Először is: miért van önben ekkora harag és keserűség? Engedje el magát! A sci-fi nem politika (hálaistennek), ez a szórakozásról és szórakoztatásról szól.
Továbbá úgy érzem, hogy kezd önellentmondásokba keveredni. Előre kérem, hogy ne sértésnek vagy támadásnak vegye a megjegyzéseimet. Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy egy külső nézőpont sokszor hasznos lehet, mikor túlságosan elmerülünk egy valamilyen személyes vonatkozású problémában vagy vitában.
1. Angolszász sci-fi. Azt írja, hogy sokan szajkózzák, hogy az angolszász sci-fit kellene "másolnia" a magyaroknak. Széles körben figyelem a magyar fantasztikus blogoszférát, de ilyen kijelentésekkel nem igen találkoztam. Mint ahogy László Zoltán is írja egy nemrégi bejegyzésében, az hogy érdemes figyelni az angolszász irodalmat, nem azt jelenti, hogy utánozni is kellene őket. ( http://laszlozoltan.freeblog.hu/archives/2010/10/12/szgezzk_le/ )
Hiszen ön is számos nagyszerű könyvismertetőt írt angolszász művekről, elismerve őket, mikor megérdemelték. Ráadásul most pont egy "best of" antológia kapcsán támadt fel önben újra a remény, ha jól értelmeztem. Akkor most ön is arra buzdítja a magyar írókat, hogy utánozzák az angolszász társaikat? Nyilván szó sincs erről, mint ahogy mások esetében sem, akik méltatják a kintieket.
2. Cory Doctorow. Nem szeretem Cory Doctorow írásait, nem tartom jó írónak. Azonban vannak elidegeníthetetlen érdemei, közöttük a Creative Commons népszerűsítése, és a módszer hatékonyságának bizonyítása.
Ön azt írja, hogy Magyarországon nem lehet Cory Doctorownak lenni, és mély gúnnyal ír erről az úrról. Azonban az I-Deal internetes megosztásával és Terrával mintha ön is hasonszőrű célokat tűzött volna ki maga elé.
3. Guruzás. Akkor most ön is guru? Ezt értem a legkevésbé. Kikre gondol ezek az emberek alatt? Én úgy látom, hogy minden sci-fi rajongó és író a saját képességei szerint próbálja a hazai irányzatot előre mozdítani, minden önös érdek, vagy hátsó szándék nélkül. Ez az ön egész "guru ügye" lassan már összeesküvés elméleti méreteket ölt.
Továbbá a "guruk" ön által adott leírása önre is tökéletesen illik. Folyóiratot szerkeszt, és írói valamint sci-fivel kapcsolatos nézetei rendszeresen közzéteszi ezen a blogon, de már ezek előtt is jelentek meg kritikái a Solarián. Ezáltal ízlésével és irodalmi preferenciájával formálójává válik az irányzatnak. De ez teljesen természetes, nincs ezzel semmi baj. De attól sem válik senki összeesküvő guruvá, ha épp egy más ízlésvilágot képviselve teszi ugyanazt, mint ön.
4. Blog. Távol álljon tőlem, hogy önt bármilyen stilisztikai, retorikai vagy egyéb ügyben kijavítsam. Ugyanakkor meg kell vallanom, hogy sokszor kaotikusnak és nehezen olvashatónak érzem blogját. A fekete háttéren fehér betűk eleve nagyon nehezen olvashatóak, gyorsan kifárasztják szemet. A lábjegyzetek iránti vonzalmát megértem, de tényleg szükség van ezekre? Tudom, hogy ezek önnél már szinte védjeggyé váltak, de az esetek döntő többségében indokolatlannak és fölöslegesnek érzem a használatukat.
A szövegek esetében sokszor úgy érzem, hogy bár ott van a fókusz pont, mégis annyi mindent szeretne egyszerre átadni, hogy ez a fókusz elhomályosul, nehezen követhetővé válik. Gondolatai és ötletei túlburjánzása már a közérthetőség rovására megy. Persze ha nem gondolatainak átadása és a kommunikáció a célja ezzel a bloggal, hanem inkább egy webes napló vezetése, akkor érthető ez a stílus, ellenkező esetben kevésbé.
Előre is köszönöm, ha ezt elolvassa, netán még fontolóra is veszi valamelyik megjegyzésemet. További jó munkát és sikereket kívánok önnek!
Egy olvasója
Nos, szerintem Guruként sem lehet jelentős sikert elérni ezen a kis piacon. Különösen amikor bármikor jöhet valaki, aki rávilágít h a nagy szavakhoz hiányoznak a teljesítmények. :)
Ráadásul van még egy nagy különbség az angol nyelvterülethez képest, ott ugyanis a feltörekvő írók között nem illik szétszedni egymás írásait, itt viszont az emberek többsége olyan frusztrált és megkeseredett, h hobbi szinten űzi ezt...
Ilona,
Éppen ezért írtam, hogy a Módszer nálunk nem működik. Mert fő irigynek és visszahúzónak itt vagyok mindjárt én.
Igen Kedves Ismeretlen,
Először is, hadd tegezzelek, ezen az áldott interneten vagyunk. Kérlek, ne találd a gúnynak vagy iróniának még a szikráját sem a megszólításban, mindössze arról van szó, hogy te vagy az első e blog fennállása óta, aki nem úgy szólt hozzá, hogy a végeredmény az érdemi mondanivaló tökéletesen elsikkadása mellett a lehülyézésem. Nagyon örülök, hogy valakinek végre megfordult a fejében, hogy mi a túróért cseszem el az időmet ezzel az ostoba blogolással.
Örömöm ellenére nem válaszoltam azonnal, mert a hétvégén sok olyan tennivaló előkerült, amit nem így, nem akkora terveztem be, de remélem nem késő a válasz.
Sajnos már az első bekezdéssel vitatkoznom kell: senki sem tartozik köszönettel semmiért nekem. Amit csinálok mindig kizárólag önző okokból teszem, ahogy azt még a legelején és azóta többször kijelentettem ezen a helyen. De legalább nem anyagiakért, ha ez bármilyen felmentést jelent.
Vitatkozom a harmadik bekezdéssel is: keserűség az nincs bennem. Harag, vagy inkább düh, az van, de ez alkati kérdés, már óvodás koromban is gyűlöltem a kontraszelekció és a hazugság minden fajtáját. Valahol a génekben kell lenni, mert a lányom ugyanilyen, sőt, még "rosszabb". A harag valami hosszú folyamat, én képtelen vagyok rá, ha dühös vagyok, azt valami egyszeri provokálja ki és azonnal, mint most ez a könyv. Egyébként sajnálom, hogy az nem jön át, amit valójában érzek: a félelem és az írói, a személyes és a világért érzett aggodalom.
Nagyon jó lenne, ha az irodalom nem politika lenne, vagy nem működne úgy, mint a politika. Szerintem sajnos úgy működik, csak még rosszabb, mert közben ezt tagadja minden szereplő…
Mindenki keveredik néha önmagával ellentmondásba, aki nem, az – véleményem szerint – elmebeteg (csak az ökör következetes – az ő ökörségében), de abban amit most leírtam, nemigen találok önellentmondást.
Esetleg kísérje figyelemmel Kánai András működését. Azt, hogy másolni kellene, azt természetesen csak a sarkítás miatt mondtam, ha mondtam. Explicite valóban nemigen hangzik ez így el, mert irodalmi körökben ennek csúnya felhangjai vannak, de mi más lenne az odafigyelésre, a követésre buzdítás, az angolszász tematikák és írók szuperior voltának folyamatos hangsúlyozása, mint ennek a másolásnak a sugalmazása. Ugyanis, ha nem másolunk, nem azt az eredményt kapjuk, amit megkívánnak tőlünk… Ez az angolszász invázió egyszer már átcsapott rajtunk, kísértetiesen ugyanígy, az információhiányt kihasználva. Én is hasra estem huszonévesen Gáspár András sci-fijeitől. De mit is csinált? Lemásolta azokat a nyugati CP cuccokat, amelyek itthon nem voltak hozzáférhetők, és megfűszerezte valami magyarsággal (mely nem volt lényegi, csak máz). Az eredmény: Gáspár András a magyar sci-fi klasszikusa – ez leginkább, minket, olvasókat minősít. Csábító, de káros ez az út, azt hiszem. Annak számára is, aki rálép – éppen András pályája mutatja. Mindezek ellenében nekem van még valami a tarsolyomban, ami az angolszász sci-fi ájult rajongóinak nincsen: volt szerencsém megismerkedni az oroszlán, sas vagy cicakarmaikat most próbálgató magyar írójelöltekkel. Őket általában szart se érdekli az angolszász tematika! Ezért tartom bődületes hibának, sőt bűnnek az olvasói ízlés más irányba csavarási kísérleteit.
/folyt. köv./
Én eredetiben élvezem, vagy nem élvezem az angolszász sci-fit, ha hozzájutok, és az öröm, hogy egyszer végre számomra újra élvezhető írások lettek az év legjobbjai, nem annak szól, hogy a fél évtizedig úralkodó nonszenszek ezúttal jobban vannak megírva, hanem, hogy nincsenek nonszenszek. Az angolszász sci-fi elmozdult a technofétistől és bombasztikus történetektől, és visszatért a lényeghez, az emberhez. Amit a magyarok többsége sohasem hagyott el. Sőt, a kortárs magyar sci-fi legrosszabb teljesítményei szerintem éppen azok, amelyek innen elfordultak, és a 1995-2007 között divatos angolszász szerzőket utánozzák.
Még egy: nálam a méltatás nem szokott ájult hódolatot jelenteni. Talán Gaimant kivéve:-)
C. Doctorow. Valamiben végre egyetértünk. És éppen te írod le a lényeget: elidegeníthetetlen érdeme a Creative Commons népszerűsítése. Csak éppen ezeken az érdemeken keresztül, és nem tehetsége révén vált sikeres íróvá. (Persze ne feledkezzem meg a kapcsolati hálóról és tőkéről sem – ettől vagyok antiszemita!)
Nem szándékozom a C. Doctorow Módszert követni, amiért ingyen hozzáférhetővé teszem a saját írásaimat és ezt ajánlom, sőt lehetővé teszem másoknak is. Ennek nem az az oka, hogy ízlésformáló erővé akarok válni, hanem az, hogy ma, Magyarországon nincs más lehetőség a publikálásra. Ha valamitől félek és utálom, az az e-read. Ha hatalmamban lenne, vagy ötven évig késleltetném. És megzaboláznám, kizárólag a személyes, tudományos és üzleti kommunikáció terepévé tenném az internetet is, nem hagynám, hogy rövid távú profitérdekek a legrosszabb fajta tömegmédiává silányítsák azt is. Ezzel párhuzamosan rendbe tenném a hagyományos könyvészetet, ipart és piacot, meg az oktatást. És boldogan a kiadókra bíznám a kézirataimat, akik boldogan fogalakoznának velük. Vagy nem, de az már döntés és nem kényszer dolga lenne. Persze az ún. fejlődésnek nem lehet az útjába állni, és én nem is akarok, rohadjon meg magától, ahogy van!
/folyt. köv./
Gurutémában született egy külön bejegyzés, azt ajánlanám újra. Guru ebben az olvasatban az, aki az interneten osztja az észt, anélkül, hogy közben valós teljesítményt felmutatna a guruság témájában. Mindezt azzal a hátsó szándékkal, hogy kellő számú hívet toborozván, és az ízlést előformálván végül előállhasson saját remekművével.
Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt hátsó szándékok nélkül történnek a dolgok? Ez Magyarország. Magyar sci-fi írókról beszélünk. (Minden rajongó titkos rekeszében ott lapul legalább egy legzseniálisabb kézirat. Minden rajongó egyúttal potenciális író. :-) ) Egyébként, ha valaki is előre akarna mozdítani valamit, akkor mozdulna is a dolog. De az egész nem moccan – egyéni felfutások vannak.
Ha gurunak is tűnök, nem vagyok az. Egyrészt, mielőtt észt kezdtem osztani, valamit már csináltam, és folyamatosan csinálok is. Másrészt szinte soha, senkinek nem mondtam meg, hogy mit és hogyan csináljon. Egyszer, egyetlen egyszer kényszerítettem valakit, hogy hagyja abba azt, ami szerintem (mások szerint is, de valahogy mindig én szólok) káros. De az sem ízlés, hanem modor diktátum volt csupán. Harmadszor, nem kívánok olvasót nevelni, nem azt akarom, hogy saját olvasóim legyenek, akinek előtte megmondtam, hogy miért tessek. Magamnak írok, a saját modoromban, tematikámban, akinek nem teszik, az nem olvas. Azért sem szarházok másokat, mert az olvasóknak esetleg tetszenek. Negyedszer, nem ugatok bele mindenbe, mondom el kéretlenül mindenről és mindenkiről a véleményem – csak arról, ami szerintem káros, és amely kár számomra úgy tűnik, nem nyilvánvaló. (A Soláriára Odo kérésére írtam, de az nem volt kritika, mindössze véleményecske – és hamar abba is hagytam, mert rájöttem, hogy az őszinte vélemény így senkinek sem kell. Érdekes módon kijavított kéziratban mindössze öt százalékban talált visszautasításra az őszinteség. De hát az ÚG-re valamiképpen válogatott emberanyag verbuválódott.) Nem azt mondom meg, hogy ki mit csináljon, hanem azt, hogy valaki(k) éppen ezt teszik és, hogy ez nekem nem teszik. Azt szeretném elérni, ha guru valamit is elérhet, hogy ne legyen guruk, senki se próbálja az ízlését senkire rábeszélni, kényszeríteni.
/folyt. köv./
Köszönöm a blogra vonatkozó észrevételeket. Sok mindenben igaza van, sőt, talán mindenben, különös tekintettel a blog esztétikájára. Sajnos nálam egyelőre ez a színvilág a meghatározó ebben a témában – elég sötéten látom az irodalom jövőjét, befejezve azzal, hogy ötven-száz év múlva nem lesz hagyományos értelemben vett írástudó a Földön. Jó lenne, ha olyan szép tisztán tudnám csinálni, minta Terrát!
Ami a tartalmat illeti, ha rajtam múlna, nem blogolnék, de most már késő…
Így, mivel blogot írok, nem nagydoktori értekezést (De lehet, hogy az is ilyin lesz, ha egyszer sor kerül rá. halál a bírálókra! :-) ), burjánzok, el-elhagyom a fókuszt, mert ez a műfaj ezt megengedi, sőt. De vissza szoktam térni, nem? A lábjegyzetek éppen azért vannak, hogy a burjánzást féken tartsam. Nem mondhatok le róluk, mert akkor mind külön bejegyzés lenne, az meg pazarlás :-). A másik, a szavak között mindig ott lapuló irónia, és a "felsőbbség előtt vigyázzban álló láthatatlan röhögés", amitől nincs is szebb. Ez is ott van, és biza nem teszi könnyűvé a szövegelést. Köszönöm, hogy mégis megküzdesz vele!
Micsoda furcsa és ismeretlen hang ez az Olvasó a sci-fi közegben!
Magáz (sőt Önöz), és tisztelettel beszél. Ez a megközelítés hiányzik nekem, nagyon, az ilyen hozzáállás csak a legjobbat tudja kihozni a megszólított félből is.
Respektálom...
Megjegyzés küldése