Egy párszor már eltemettem a sci-fit. Most kihantolni szeretném, mert lehet, hogy tévedtem. Még nincs szaga (illetve van, de az természetes verítékszag), és mintha mocorogna valami a koporsóban.
Talán – Talán! Figyelj! – érdemes egy pillantást vetni a koporsófedél alá. Ha él és virul, kellemesen pirospozsgás és fasza történeteket kezd mesélni, akkor esetleg ki lehet segíteni a szarkofágból (vö. Csernobil. Az már repedezik.). Ha ellenben csak idétlenül ráng, kissé zöldes és össze-vissza pofázik, vagy csak hörög, akkor a pajszerral, amivel a fedél felfeszült, szépen szét lehet verni a büdös zombija fejét, és visszacsukni a fedelet. Jól odaszögelni.
RIP
A nyár elején módomban volt erre a bepillantásra, hosszú habozás után elkezdtem olvasni a The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection című igen vaskos válogatást, ami 2009-es megjelenést és 2008-as írásokat jelent. Féltem. Mi van, ha ugyanazt a dögöt találom benne, mint az előző éviben? Akkor nincs mese, jöjjön a pajszer.
Nem ez történt. A halottszemle eredményéről olvashatsz itt. Ehelyt a tanulságok maradnak.
Személyes tanulság, hogy nem szabad szem elől téveszteni a tudományos megközelítés aranyszabályait, vagyis egyedi esetekből általánosítani és extrapolálni (vö. öt év szar {számomra szar} angolszász termése, a trágyadomb magyar helyzet és a „sci-fi halála”) és nem szabad érzelmek, hormonok, kemikáliák (jobb, ha tudod, az alkoholnak is van receptora az agyban!) hatása alatt, pánikreakciók alapján következtetéseket tenni. Természetesen a kép még nem tiszta, várok egy-két évet, egy-két újabb best of válogatást, hogy magamnak is elhiggyem, nemcsak zombit látok.
A tudományos fantasztikum ugyanis tényleg bajban van. Beteg. Ölik. Itthon is, Amerikában is, talán Oroszországban is, hogy csak a számunkra legfontosabbakat említsem. Mindenütt másképpen és más okból és talán sehol sem szándékosan, de ölik.
Mindig is szerettem volna gyilkosságot nyomozni, most megpróbálom. Először a közelebbit – forró a nyom. És első körben kényelmes is: én vagyok az egyik gyanúsított. Itthon felröppent a vád, hogy én vagyok a gyilkos. Meg Szélesi, ez már bűnszövetkezet, de van néki elég baja enélkül is a szemüvegeivel.
Bennem tüske maradt ez a vád, így sokszor elgondolkodom rajta, hogy miben is áll a sírásásom [1]. Ennek az én gyilkosságomnak a lábjegyzethez képest itt csak egyetlen aspektusát nézem meg közelebbről. Azzal ölöm a sci-fit, amit írok, ahogy írom. Irodalommal és ezzel bloggal. Ha az irodalmi munkásságomat nézzük, a vád önellentmondásai nyilvánvalóak: ha olyan szarul írok, ahogy vádlóim tételezik, akkor annak semmiféle negatív hatása nem lehet, mert senkit sem érdekel az egész. Ha ellenkezőleg, briliánsok az írásaim, akkor meg mért baj az a sci-finek? Egyébként is, a megjelent két kötet és tucatnyi novella legfenebb koporsószögek lehetnek, pláne, ha az egyik könyv azelőtt tűnt el a könyvpiacról, hogy valójában odakerült volna. A blog már más kérdés. Itt bizony explicite eltemettem az egészet – tegyük hozzá, hónapokkal az után, hogy gyilkosnak kiáltottak ki. De igazán! Miért ölném azt, ami szerintem már halott? Amit itt, ezen a blogon írok, azt azért teszem, mert jobbnak akarom látni ezt az egészet, nem azért, hogy halott legyen. A befolyás egyébként is marginális. De még ha ez a befolyásom is lenne a sci-fi gyilkosa, vajon hányszor mondtam én itt meg, hogy mit és hogyan kellene csinálni? Hányszor tartottam itt írástechnikai szemináriumot, hogy rossz irányba, a halál felé vigyem a zsánert. Itt általában azt mondom meg, hogy mit nem kellene csinálni, mert ezért meg azért káros. Azt nagyon ritkán, hogy mit és hogyan kellene tenni.
Mások viszont nagyon is diktálni szeretnék a mit és a hogyant – és meg is cselekszik, explicite és implicite, gátlás és előrelátás nélkül. Azt hiszem, ők az igazi gyilkosai a zsánernek. Itthon is és külföldön is. Erről szól majd a következő bejegyzés.
Személyes följegyzés:
Ma újra fölfedeztem a könyvtárat, mint intézményt, és noha bántóan sok és büdös a diák, nyomasztóan sok a könyv és szemkápráztató a fény (Elmebeteg, és/vagy gazember, aki kompakt fénycsővel világít egy könyvtárban!) a Szabó Ervinben, "hála" a farbakúrt magyar könyvterjesztésnek, van, könyv, ami csak könyvtárban elérhető. Pl. ha már ott voltam, kikölcsönöztem Barthes A szöveg örömét is…
Útközben, a Krúdy utcában két fiúcskát láttam, akik fakardokkal és fapuskával játszottak. Van remény.
Hazafelé menet meg hátán a gitárral, Tátrai Tiborral találkoztam a rólam elnevezett utcában. Reménytelenül öregedőnek látszott. Nincs remény.
Orkfölön egyébként minden változatlan. Civakodó fiatal cigány szerelmespár lánytagja üvölti a távolodó suhanc után: – Na gyere! Hát kacagtass meg!
Jegyzetek:
[1] Az életemből jelentős energiát és időt szántam és szánok arra, amiről úgy hiszem, éppen az ellenkezője a gyilkosságnak. Mint szerkesztő, kb. három tucat embernek segítettem a publikálásban, közülük egynek most jelenik meg regénye. Nem hinném, hogy ez szándékos akadályozása az új generációknak. Talán azzal, ahogy „segítek”, valójában tematizálom a zsánert, saját ízlésemet kényszerítem rá? Aki olvasta az utolsó négy ÚG számot, meggyőződhet ennek ellenkezőjéről, de megkérdezheti az írókat is, akikkel együtt dolgoztunk. Vagy azzal ölném a sci-fit, hogy magam is írok? Ez elgondolkodtató. Egyrészt ugyebár haveri alapon elveszem a helyet a zseniális kezdők elől, mert engem adnak ki és nem őket. Itt csak az sántít, hogy az Agendánál ugyebár bárki megjelentethetett volna, aki küld kéziratot. Elismerem, ha nincs a barátság Németh Attilával, a Justitia talán nem jelenik meg. De csak talán nem: az első könyvet ugyanis Attila már akkor ki akarta adni Möbiusként, amikor alig ismert, és az első könyv a Galaktikában (hozzáteszem, egyazon szöveggel) közönségsiker lett – nevezzük ezt piaci szondázásnak. (Ja, hogy akkor még nem terjesztették azt rólam, hogy reménytelenül tehetségtelen vagyok az íráshoz!) Tehát egyetlen haverságból kiadott regényemmel elállom a publikálás útját mások elől. Ez derekas tett, különösen akkor, ha megnézzük, más magyar író hányszor jelent meg a Galaktikánál. Úgy nagyjából mindenki egy kötettel, László Zoli kettővel. Nem gyanús ez? Az sem, hogy az idén Lovas Lajos könyvét leszámítva más magyar megjelenés nincs a Galaktikában? Igaz máshol sem nagyon [2]. Nem én hajszoltam a magyar könyvszakmát ebbe a strukturális válságba, amely a zsánerirodalmat különösen, azon belül a sci-fit fokozottan sújtja.
[2] Kovács Ákosban megvolt a kitartás, türelem, idealizmus, hogy megpróbálja – és sikerült neki. Igaz, nem a Galaktikánál. Megvolt még neki más is ugyanis: a jó kézirat [3]. Akik gyilkost kiáltanak, előbb nézzenek körül, nem alultápláltságtól szenvedett-e ki az áldozat. Nemigen van ugyanis jó kézirat – valahol ez az igazság.
[3] Természetesen a jó kézirat önmagában nem elég. A nem kizárólag a piaci bevételt néző, merészebb, kissé profibb kiadó is kell hozzá.
Talán – Talán! Figyelj! – érdemes egy pillantást vetni a koporsófedél alá. Ha él és virul, kellemesen pirospozsgás és fasza történeteket kezd mesélni, akkor esetleg ki lehet segíteni a szarkofágból (vö. Csernobil. Az már repedezik.). Ha ellenben csak idétlenül ráng, kissé zöldes és össze-vissza pofázik, vagy csak hörög, akkor a pajszerral, amivel a fedél felfeszült, szépen szét lehet verni a büdös zombija fejét, és visszacsukni a fedelet. Jól odaszögelni.
RIP
A nyár elején módomban volt erre a bepillantásra, hosszú habozás után elkezdtem olvasni a The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection című igen vaskos válogatást, ami 2009-es megjelenést és 2008-as írásokat jelent. Féltem. Mi van, ha ugyanazt a dögöt találom benne, mint az előző éviben? Akkor nincs mese, jöjjön a pajszer.
Nem ez történt. A halottszemle eredményéről olvashatsz itt. Ehelyt a tanulságok maradnak.
Személyes tanulság, hogy nem szabad szem elől téveszteni a tudományos megközelítés aranyszabályait, vagyis egyedi esetekből általánosítani és extrapolálni (vö. öt év szar {számomra szar} angolszász termése, a trágyadomb magyar helyzet és a „sci-fi halála”) és nem szabad érzelmek, hormonok, kemikáliák (jobb, ha tudod, az alkoholnak is van receptora az agyban!) hatása alatt, pánikreakciók alapján következtetéseket tenni. Természetesen a kép még nem tiszta, várok egy-két évet, egy-két újabb best of válogatást, hogy magamnak is elhiggyem, nemcsak zombit látok.
A tudományos fantasztikum ugyanis tényleg bajban van. Beteg. Ölik. Itthon is, Amerikában is, talán Oroszországban is, hogy csak a számunkra legfontosabbakat említsem. Mindenütt másképpen és más okból és talán sehol sem szándékosan, de ölik.
Mindig is szerettem volna gyilkosságot nyomozni, most megpróbálom. Először a közelebbit – forró a nyom. És első körben kényelmes is: én vagyok az egyik gyanúsított. Itthon felröppent a vád, hogy én vagyok a gyilkos. Meg Szélesi, ez már bűnszövetkezet, de van néki elég baja enélkül is a szemüvegeivel.
Bennem tüske maradt ez a vád, így sokszor elgondolkodom rajta, hogy miben is áll a sírásásom [1]. Ennek az én gyilkosságomnak a lábjegyzethez képest itt csak egyetlen aspektusát nézem meg közelebbről. Azzal ölöm a sci-fit, amit írok, ahogy írom. Irodalommal és ezzel bloggal. Ha az irodalmi munkásságomat nézzük, a vád önellentmondásai nyilvánvalóak: ha olyan szarul írok, ahogy vádlóim tételezik, akkor annak semmiféle negatív hatása nem lehet, mert senkit sem érdekel az egész. Ha ellenkezőleg, briliánsok az írásaim, akkor meg mért baj az a sci-finek? Egyébként is, a megjelent két kötet és tucatnyi novella legfenebb koporsószögek lehetnek, pláne, ha az egyik könyv azelőtt tűnt el a könyvpiacról, hogy valójában odakerült volna. A blog már más kérdés. Itt bizony explicite eltemettem az egészet – tegyük hozzá, hónapokkal az után, hogy gyilkosnak kiáltottak ki. De igazán! Miért ölném azt, ami szerintem már halott? Amit itt, ezen a blogon írok, azt azért teszem, mert jobbnak akarom látni ezt az egészet, nem azért, hogy halott legyen. A befolyás egyébként is marginális. De még ha ez a befolyásom is lenne a sci-fi gyilkosa, vajon hányszor mondtam én itt meg, hogy mit és hogyan kellene csinálni? Hányszor tartottam itt írástechnikai szemináriumot, hogy rossz irányba, a halál felé vigyem a zsánert. Itt általában azt mondom meg, hogy mit nem kellene csinálni, mert ezért meg azért káros. Azt nagyon ritkán, hogy mit és hogyan kellene tenni.
Mások viszont nagyon is diktálni szeretnék a mit és a hogyant – és meg is cselekszik, explicite és implicite, gátlás és előrelátás nélkül. Azt hiszem, ők az igazi gyilkosai a zsánernek. Itthon is és külföldön is. Erről szól majd a következő bejegyzés.
Személyes följegyzés:
Ma újra fölfedeztem a könyvtárat, mint intézményt, és noha bántóan sok és büdös a diák, nyomasztóan sok a könyv és szemkápráztató a fény (Elmebeteg, és/vagy gazember, aki kompakt fénycsővel világít egy könyvtárban!) a Szabó Ervinben, "hála" a farbakúrt magyar könyvterjesztésnek, van, könyv, ami csak könyvtárban elérhető. Pl. ha már ott voltam, kikölcsönöztem Barthes A szöveg örömét is…
Útközben, a Krúdy utcában két fiúcskát láttam, akik fakardokkal és fapuskával játszottak. Van remény.
Hazafelé menet meg hátán a gitárral, Tátrai Tiborral találkoztam a rólam elnevezett utcában. Reménytelenül öregedőnek látszott. Nincs remény.
Orkfölön egyébként minden változatlan. Civakodó fiatal cigány szerelmespár lánytagja üvölti a távolodó suhanc után: – Na gyere! Hát kacagtass meg!
Jegyzetek:
[1] Az életemből jelentős energiát és időt szántam és szánok arra, amiről úgy hiszem, éppen az ellenkezője a gyilkosságnak. Mint szerkesztő, kb. három tucat embernek segítettem a publikálásban, közülük egynek most jelenik meg regénye. Nem hinném, hogy ez szándékos akadályozása az új generációknak. Talán azzal, ahogy „segítek”, valójában tematizálom a zsánert, saját ízlésemet kényszerítem rá? Aki olvasta az utolsó négy ÚG számot, meggyőződhet ennek ellenkezőjéről, de megkérdezheti az írókat is, akikkel együtt dolgoztunk. Vagy azzal ölném a sci-fit, hogy magam is írok? Ez elgondolkodtató. Egyrészt ugyebár haveri alapon elveszem a helyet a zseniális kezdők elől, mert engem adnak ki és nem őket. Itt csak az sántít, hogy az Agendánál ugyebár bárki megjelentethetett volna, aki küld kéziratot. Elismerem, ha nincs a barátság Németh Attilával, a Justitia talán nem jelenik meg. De csak talán nem: az első könyvet ugyanis Attila már akkor ki akarta adni Möbiusként, amikor alig ismert, és az első könyv a Galaktikában (hozzáteszem, egyazon szöveggel) közönségsiker lett – nevezzük ezt piaci szondázásnak. (Ja, hogy akkor még nem terjesztették azt rólam, hogy reménytelenül tehetségtelen vagyok az íráshoz!) Tehát egyetlen haverságból kiadott regényemmel elállom a publikálás útját mások elől. Ez derekas tett, különösen akkor, ha megnézzük, más magyar író hányszor jelent meg a Galaktikánál. Úgy nagyjából mindenki egy kötettel, László Zoli kettővel. Nem gyanús ez? Az sem, hogy az idén Lovas Lajos könyvét leszámítva más magyar megjelenés nincs a Galaktikában? Igaz máshol sem nagyon [2]. Nem én hajszoltam a magyar könyvszakmát ebbe a strukturális válságba, amely a zsánerirodalmat különösen, azon belül a sci-fit fokozottan sújtja.
[2] Kovács Ákosban megvolt a kitartás, türelem, idealizmus, hogy megpróbálja – és sikerült neki. Igaz, nem a Galaktikánál. Megvolt még neki más is ugyanis: a jó kézirat [3]. Akik gyilkost kiáltanak, előbb nézzenek körül, nem alultápláltságtól szenvedett-e ki az áldozat. Nemigen van ugyanis jó kézirat – valahol ez az igazság.
[3] Természetesen a jó kézirat önmagában nem elég. A nem kizárólag a piaci bevételt néző, merészebb, kissé profibb kiadó is kell hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése