Some Fact(s) About Decomposition IV.

Remélem tudod, hogy meg vagy mérgezve!
Sőt, ahogy ezeket olvasod, egyre jobban megmérgeződsz!
Mint Guillaume tehenei...

Meglepő, hogy hosszúra nyúló, ámde tökéletesen érdektelen töprengéseim egyáltalán visszhangra leltek, pláne oly magas körökben, mint az esztétikai csalhatatlanságáról és erkölcsi makulátlanságáról ismert gyülekezet, és közülük is maga az üldözött ártatlanság és szakmai tökély szólalt meg.
Sokak nevében.
Nos, ez az óriási különbség. Én itt egyedül a magam nevében szólalok föl, és nem vindikálom a jogot, hogy bárki más nevében kikérjem magamnak az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély nevében történt és történő hunczfottságokat.
Minden esztétikától és szakmai tökélytől mentes, mocskos és tisztálatlan ogre lelkem mindig örül, amikor a parasztok vasvillát ragadva, lobogó fáklyákkal közelítik mocsaramat, mert azt jelenti, valamit jól csináltam, zavartam a köreiket.

Booooooo!

That’s all, folks!

Térjünk a lényegre!

Ha a szöveget vírusként fogjuk fel, mely az egyik gazdaszervezettől (az írótól) több másik gazdaszervezetig (olvasók) „akar” eljutni, akkor az analógiát fenntartva rá kell jönnünk, hogy vírusunk, mint a valódi molekuláris élősködök, magától nem terjed. Kell (kellett, lásd később) neki köztes gazda (kiadó) [1], hogy fertőzőképes formát öltsön (könyv), és kell (kellett? Lásd később!) neki mindenféle vektor (terjesztők) [2], hogy eljusson a céljáig.
A többi már szinte megy magától, bár a környezeti tényezők (kritika, recepció, kereslet, divatáramlatok, etc.) befolyásolhatják a fertőzés lefolyását és a virulenciát.

Vannak vírusok, melyek heves immunreakciót váltanak ki, akkor is, ha tetszetős külsőbe bújnak…
Vannak vírusok (retrovírus) melyek szépen beépítik magukat a gazda saját örökítőanyagába, és hamarosan más szövegek létrehozásának inicializálói lehetnek – ezeket a szövegeket másként remekműként ismerjük… [3]

Mielőtt azonban végképp beleszerelmesednék saját hasonlatomba (melyet ráadásul Dawkinstól loptam, ha jól tudom), és elkezdeném önmagammal azt csinálni, amit a kisragadozók és (sci-fi) írók gerincük hajlékonyságánál fogva időnkét elkövetnek saját genitáliákjukkal önnön nagyságuk fölötti örvendezés fokozásaképpen (mármint nem a kisragadozók nyalogatják a golyóikat emiatt), ideje a lényegre térni és folytatni a sci-fi potenciális gyilkosainak analízisét.
Valódi profiler munka – utálom, utálnak érte, veszélyes, nem szeretem és nem is nekem való…

Továbbá, mielőtt megvizsgálnám a kiadást és a terjesztést, nem árt tisztázni, hogyan látom a könyv, mint áru lényegét. Értékalapon – mivel még mindig és mindörökké marxista vagyok és maradok. Az olvasó, amikor megvesz egy könyvet, számára szellemi-morális-újratermelési (szórakozás), szakkönyvnél gyakorlati értéket is jelentő terméket vásárol. Ezt az értéket – szerintem – szépirodalom esetén 90%-ban maga szöveg jelenti, 10% a külcsín, a könyv megjelenése (a képeskönyv speciális esetét hagyjuk!). A hozzáadott érték fő forrása tehát a szerző, nem elhanyagolható, de jelentősen kisebb részben a kiadó [4]. Azonban a jelenlegi és jövőbeli piaci modellek egyike sem ismeri el ezt az egyszerű arányosságot, a szakma úgy viselkedik, mintha fordított lenne a helyzet. A szerzők tehát vagy hülyék, hogy belemennek ebbe a megalázó és igazságtalan viszonyba, vagy kilátástalannak érzik, hogy szembeszálljanak ezzel a korrupt, unfair, szabadpiacinak nevezett, de valójában monopolisztikus rendszerrel. Ez az alapszituáció a mai könnypiacon.

Először, mivel – a vírus hasonlathoz utolszor visszatérve – ma Alsó Merániában a vektoron múlik minden, velük fogok egy kicsit elmolyolgatni. Ennek oka, hogy bár a kiadók következnének a fertőzési sorban, az Új Galaxis miatt kicsit berágtam az Alexandrára. Megkeresett ugyanis a Kódex, hogy október ötödikéig küldjem el a címlapot, mert ha aznap nem küldik el Dezsőnknek, akkor nem fog megjelenni az idén…

What?!

Nem elég, hogy november közepe után már nem vesznek be könyvet, most már ez is? Nem kellene két, vagy itt, Kelet Jurópban stílusosan öt évre előre valamennyi borítót beküldeni, heti megjelenési lebontásban?

Gimme a break!

Terjesztésrül

A terminológia hamis, legalábbis nálunk, elvégre, amikor nyelvünket megújították, egyik alapkövetelmény az egyértelműség volt – de annak már kétszáz éve, az értékrelativizmus érájában ez éppen így van jól: ne lehessen tudni, miről is beszélünk.
Amerikában a terjesztő (Distributor) azt jelenti, hogy nagykereskedő, és a könyvpiac logisztikai problémáira (raktározás, szállítás) kínál megoldást. A láncban utána következik a (kis)kereskedő (Retailer), aki tulajdonképpen eladja a könyvet az olvasónak. A nagy kereskedőházak, Borders, Barnes&Nobles egyben betöltik a nagy és kiskereskedelmi szerepet, de a piac akkora, és akkora méretkülönbségek vannak az ötezer lakosú Turd’s Lot és a tizenhatmilliós LA között, hogy minden méret életképes a maga helyén, és fennmarad. A Borders és a Nobles nem tiporja szarba a kisebbeket, és élni hagy más terjesztőket is. És még ott vannak kereskedőként a hipermarkett láncok is. Nem bevett gyakorlat, hogy a Distributor kiadói gyakorlatot is folytat.

Nálunk a módszerváltozás (ez a helyes kifejezés, mostanában tanultam, az ám!) után a kiskereskedelem először felvirágzott (Utcai árusok, ugye, Dezsőnk? Mily rövid is az emlékezet, még ha saját életünkről is vagyon gyűjtés! Bocs, szó.), aztán az új évezredre jól megdöglött, gyakorlatilag nincs. Nálunk a terjesztő a piac kilencven százalékát lefedve kis és nagykereskedő is egyben, sőt, ha az Alexandrát nézzük, intenzív kiadói tevékenységet is folytat, a legnagyobb kiadó, az Európa is az övé.

Hogy is néz ki a könyvpéldányból származó bevétel felosztása, egy háromszáz éve piaci és kétszáz éve demokratikus berendezkedésű, normális méretű országban, mint Amerika?

• Átlagban 10 % a szerzőé. A nagyok (King, Crichton, Palanhiuk etc.) természetesen ennél nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, a kezdők meg kisebbet, de a kivétel csupán próbára teszi a szabályt, nem hozza.
• Átlagban 30% a kiadóé, melynek szélső értékei 25 és 32%.
• 10% a nyomdáé.
• 10% a terjesztőé. Nagy kiadók esetében. Kicsikből valószínűleg nagyobbat harapnak…
• 40% a kiskereskedőé

Ebben a viszonylatban a 90%-os értéktöbblet teremtés sehol sincs a szerző részéről, azonban, ha a könyvet piaci termékként számítjuk, akkor a különböző szereplőkre eső különböző költségvonzatokkal is számolni kell.
Inkább a haszonra, mint a bevételre kellene koncentrálni. Ilyen adataim azonban nincsenek, csak találgatni tudok.
Ha viszont így tekintjük, kiadó-szerző viszonylatban az arány jelentősen javul, a szerző költségei ugyanis minden ellenkező híreszteléssel ellentétben minimálisak, a kiadónak viszont, ha szép könyvet akar, egy csomó „ingyenélőt” meg kell fizetnie. A szerkesztő(k), lektor, grafikus, tördelő munkabére, a nyomdaköltség és marketingköltségek a kiadónál jelentkeznek. Amerikában a speciális remittenda szokások miatt az előző kiadói veszteségek is költségként jelennek meg. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a termék összköltségének kilencven százaléka a kiadóra esik.
Így aztán a húszdolláros árú könyvből

• az átlagszerző két dollár tiszta adózás előtti bevételhez jut,
• a kiadó elvileg hat dollár bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár ötöde, vagyis négy dollár, a marketing költségek beszámításával jó, ha tisztán ugyanannyit zsebre vág, mint a szerző – adózás előtt,
• a nyomda elvi két dollárjából mondjuk egy dollár a költség, egy dollár az adózás előtti bevétel,
• ugyanezt a költséghányadot becsülhetjük a terjesztőre is, vagyis a nagyker is egyetlen adózás előtti dollárra tesz szert,
• a kiskereskedőé elvileg nyolc dollár, a költséghányad becslésem szerint két dollár, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele hat dollár. Általában nulla kockázattal Amerikában is, a remittenda-kredit rendszer miatt.

Ebben rendszerben az értékteremtők és a közvetítők nagyjából megosztoznak a tiszta bevételen (42/58 %), a szerzőnek, mint legfőbb értékteremtőnek a részesedése a tiszta bevételekből tizenhét százalék, a másik két értékteremtőé tizenhét és nyolc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké ötvennyolc százalék. Nyilván ez nincs egészen jól, nem igazán ösztönző sem a szerző, sem a kiadó számára, de a kiadó legalább megél.

Mi a helyzet Alsó Merániában?

• Átlagban 7 % a szerzőé. A nagyok természetesen ennél valamivel nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, de az ő hasznuk inkább a nevükben rejlő magasabb példányszámokból származik.
• Átlagban 15% a kiadóé, melynek szélső értékeibe nem merek belegondolni.
• 8% a nyomdáé.
• 60% a terjesztőé, ha van kisker boltja, ha nincs.
• 10% kiskereskedőé

Az adózás előtti bevételek, az átlagos 2500 Ft árú könyvnél (a könyvárak nálunk minden valószínűség szerint jócskán fölfelé nyomottak) példányonként így alakulnak:

• az átlagszerző százhetvenöt forint tiszta adózás előtti bevételhez jut,
• a kiadó elvileg háromszázhetvenöt forintnyi bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár tizede, vagyis kétszázötven forint, a marketing költségek beszámításával jó, ha száz forintot zsebre vág – adózás előtt,
• a nyomda elvi kétszáz forintjából, mondjuk ötven forint a költség, százötven forint az adózás előtti bevétel,
• a terjesztő költséghányada mondjuk ugyanígy egynegyed (túlzás), tehát a „nagyker” ezeregyszázhuszönöt adózás előtti forintra tesz szert, általában nulla kockázattal a bizományosi rendszer miatt.
• a kiskereskedőé elvileg kétszázötven forint, a költséghányad becslésem szerint száz forint, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele százötven forint. A nem terjesztői kisker hazai kockázatát nem ismerem.

A hazai rendszerben az értékteremtők és a közvetítők 25/75% arányban osztoznak a tiszta bevételen, a szerző részesedése a tiszta bevételekből tíz százalék, a másik két értékteremtőé (kiadó és nyomda) hat!!!! illetve kilenc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké összesen hetvenöt százalék. Az Alexandrára vetítve, ahol nagyker-kisker ugyanaz, mind a hatvanhat, ha esetleg a kiadó is, hetvenöt kurva százalék kerül a Dezsőnk zsebikéjébe. A haszon háromnegyede.
Nyilván ez kurvára-kibaszottul nincs jól! Nem igazán ösztönző a szerző, de főleg a kiadó számára. Aki ma Alsó Merániában önálló kiadót alapít, az egyszerűen megszállott, vagy pénzmosodás, vagy hülye. A könyvszakma egészére ennek a szánalmas marginnak a jelentőségét majd külön postokban próbálom megérteni.

A kiadók terjesztés által végrehajtott piaci ellehetetlenítése nem most kezdődött, de azután gyorsult föl igazán, hogy az Alexandra abba többszörös monopolhelyzetbe jutott, mely normális országokban elképzelhetetlen lenne. Az Alexandra felemelkedésének valódi pénzügyi hátterét minden valószínűség szerint százötven évre titkosították, annak a financiális mikéntje, hogyan lett az utcai könyvárusból többszörös milliárdos (ha Dezsőnk gyakorlata szerint a bizományban tárolt idegen készletet sajátunkként kezeljük, legalábbis fedezetként milliárdos hitelek mögött) örök titok marad. Bizonyos lépések azonban, melyeket az Alexandra egy méret fölött megtett, mert megtehetett, világosan láthatók, és normális országban a piaci fölénnyel való sorozatos visszaélések miatt már régen szerteszét darabolták volna az Alexandra birodalmat.
Nem vagyok jogász, nem tudom, hogy Alsó Merániában egyáltalán nem létezik-e monopóliumellenes törvénykezés, és ha igen, a határokat a létező törvényekben még a Monarchia vagy az egész KGST mérete alapján állapították-e meg. Az biztos, hogy a józan jogérzék és gazdasági gondolkodás kizárná ilyen mértékű funkcióhalmozás és kizárólagosság egy cégcsoportba koncentrálódását. Nem engedné meg a kiadás, nagykereskedelem és kiskereskedelem összeolvadását.
Nálunk ez nem történt meg, így Dezsőnk nyugodt lélekkel kizárólagossá tehette a bizományosi forgalmazást, a raklapdíjat, a kilencven napos,vagy hosszabb fizetési határidőket, a hamis eladási adatokat és a könyvbevételből való hatvanszázalékos részesedést. Ezekre az eszközökre támaszkodva nyugodtan megtehette, hogy a tőkeszegény kiadókat sorra bedöntse [5], és/vagy fingé’-húgyé’ fölvásárolja az átkosból öröklött vagy időközben felépített boltjaikkal, bolthálózatukkal együtt. Megtehette, hogy a könyvpaloták vevőcsalogató pompájával, választékával, kapcsoltárus trükkjeivel, és az Alaxandra méretéből kizsarolt engedményekkel a rajta kívül eső kiskereskedelmet szinte teljesen kivégezze, nagykereskedőként erőből diktáljon kiadónak és a maradék kiskernek. Mivel a minőség ebben a rendszerben már nem számít, megteheti, hogy a könyvszakma más rétegeit is a maga képére gyúrja – kiadói révén is(lásd később).

Nem mintha gazdasági szempontból a másik két nagy terjesztő (nagyker-kisker), a Libri és a Líra sokkal jobb lenne a Deákné, illetve Dezsőnk vásznánál. A Libri például olyan nagyker, amely csak és kizárólag más nagykereket fogad el partneréül. A nonszenszek nonszensze.

A terjesztés könyvszakmára telepedésének és monopolisztikus jellegének nemcsak gazdasági, hanem a szakma egészét érintő-ellehetetlenítő kihatásai is vannak.
Legfontosabbként kell megemlíteni az olvasók könyvfogyasztóvá silányításának folyamatát, és ennek következményeit. A fogyasztói viselkedés ördögi körben erősíti egymást az új címek száma-példányszám arány egyensúlyának eltolásával-eltolódásával az új címek javára. Képtelenség azt hinni, hogy ugyanaz, sőt szűkebb vásárlóerő, tehát az adott évben adott számú könyvet vásárlók korlátozott, és álladó csökkenő száma nem odavezet, hogy minél több új cím jelenik meg, annál alacsonyabbak a példányszámok. A terjesztői marketing hatására a könyvfogyasztó új cím függővé vált. Ez látszólag a piac színesedését jelenti, mert hiszen többféle könyv jelenik meg, de a példányszámok drasztikus csökkenése éppen, hogy a szürküléshez vezet: a kiadónak ugyanis nincs lehetősége új szerzők bevezetésére. Még ha tőkeereje meg is engedné, nem létezik az a magas példányszámban eladott, biztos hasznot hozó könyv, melynek bevétele elnyelné az új szerző esetleges bukásával járó veszteséget. Az alacsony példányszámok szerzői oldalról azt jelentik, hogy esély sincs profi íróvá válásra, mert nem lehet az írásból megélni.
A terjesztői monopóliumból fakadó eladási ellenőrizetlenség azt hozza magával, hogy a kiadók nem képesek többé felmérni saját döntéseik könyvpiaci súlyát, melynek normálisan a kritika mellett (az nincs) az a legfőbb mércéje, hogy mennyien veszik meg a könyvet. A terjesztő azonban manipulálja nemcsak az eladás körülményeit, hanem az eladási adatokat is.
Az eladás központosítása (a könyvpaloták) valószínűleg megéri a terjesztőnek rövid és hosszú távon is (a palotákat a könyvárakban mi, olvasók fizetjük meg), de következményük a kiskereskedelem tönkretétele, és ezáltal a paletta elszürkítése, az eladási lehetőségek leszűkítése. Arról nem is beszélve, hány munkahely szűnt meg ezáltal.

Amit az Alexandra kiadóként és fölvásárolt kiadói [6] által a szakmával tesz, annak hosszú távú következményeit, nem tudom, mikor heverjük ki. Az új cím kényszer a saját kiadóknál is azt jelent, hogy a kiadás ideje vészesen lerövidül, mely csakis a minőség rovására történhet – tisztességes szerkesztésre, még ha lenne is ember, idő nincsen. A címválogatás is elhirtelenül, mely szintén a minőséget ronthatja. Az is nyilvánvalóan negatív szakmai kompromisszumok szükségességét vetít előre, hogy képtelenség annyi jó szakembert találni, akik az igényelt könyv áradatot tisztességesen megcsinálnák. Csakúgy mint az, hogy ekkora címtömegnél az egy könyvre eső költségeket le kell szorítani az alacsonyabb példányszámok miatt, tehát vagy a túlterhelt profiknak fizetünk kevesebbet, vagy újabb, nem profi személyzetet fizetünk meg, szintén rosszul. Így fordulhat elő, hogy egyetemisták fordítanak ingyen könyveket, webgrafikus tanfolyamot végzett, rajzolni pálcikaember [7] szinten tudó népek tervezik a borítókat.

A kiutat leginkább a teljes alsómerán könyvpiac összeomlásában, és az azt követő romeltakarításban-újjáépítésben látom. Az internet, az e-book okozta paradigmaváltás ugyanis egyelőre várat magára, és félő, hogy arra is a terjesztői rátelepedés lesz a jellemző. Valaki kiszámította, hogy az Amazon Kindle estében hogyan alakulnának a fenti arányszámok:

• 8 % a szerzőé.
• 33% a kiadóé.
• 0% a nyomdáé.
• 0% a terjesztőé.
• 0% a kiskereskedőé
• 59% az Amazoné.

Az látszik tehát, hogy a nyomdai és terjesztési költségek nem spórolódnak meg, hanem átkerülnek az Amazonhoz – extraprofitként. Mivel az e-book olcsóbb KELL, hogy legyen a papíralapú könyvnél, az árcsökkenést a legkönnyebb fajsúlyú szereplőre, a szerzőre tolják…

Fasza, mi? Az optimistábbak azt jósolják, hogy a szélesebb e-book piac fellendülésével a szerzői arány 30% is lehet.

That's fine.

Le it be!

Ja, ha már Inomi, és, hogy Szélesinek se legyen jobb, az Ellopni egy Chagallt ismertetője(?).

Update 091007:
Mások nyomora...

Jegyzetek:
[1] A vírus analógiát fenntartva: nagyon sok köztes gazda élősködő életmódot folytat, de ezt azért nem lenne fair általánosítani minden kiadóra.
[2] A vírus analógiát fenntartva: a vektor nagyon sokszor testfolyadék (vér, nyál, takony, ondó), így az alsómerán terjesztőkre nem túlzás és igaztalan a „geci” jelző használata.
[3] Beugrottál, mi, kis hamis?! Aszitted, mi, hogy majd a retródivatból csinálok ócsó (szó)viccet…
[4] Normálisan a nyomdának ebben szerepe nem kellene, hogy legyen, azonban mivel fizikailag egyelőre a nyomda állítja elő a könyvet a nyomdai kivitel minősége befolyásolja a könyv megjelenését. Tehát értéket ad hozzá vagy vesz el belőle.
[5] A következő történet egy érdekelt közlése, csak a szereplőkre vonatkozó nem éppen hízelgő jelzőket töröltem ki belőle. Azt illusztrálja, miképpen fektette ki az Alexandra az Inomi kiadót tíz egyszerű lépésben (nem volt az három sem!). A kiadót azért nevezem meg, mivel már nem létezetik. A többi szereplő viszont nem a fantázia műve. Mivel a közlés egyoldalú, kezeld a megfelelő fenntartásokkal, és nézz utána!
„Az Inomi előnnyel indult az Alexandránál, a tulajdonosa, Bogdán Miklós ismerte Matyit. Ez azt jelentette, hogy az Alexandra átvételkor rögtön FIZETETT a könyvkontingens egy részéért, tehát a könyvek megjelenéskor nullszalldósak voltak!!!
Ebbe a paradicsomi állapotba tört be a MAGUS jogok körüli per. A M* kiadási jogait Miklós megvásárolta Gáspártól, illetve akitől kellett. A M* jogai azonban korábban tucatnyi felé hasadtak: külön árulták a kiadási jogot, a logót, a szerepjátékot, a kártyajátékot, a megfilmesítési jogot... mindent, amiből a jogtulajdonosok könnyen és minél több pénzt szerezhettek.
Ha jól emlékszem, akkor a Gémeskút Kft. megvásárolta a logó jogát és az első tevékenysége az volt, hogy a terjesztőknek írt egy ügyvédi levelet, felszólítva őket, hogy ne terjesszék az Inomi könyveit, mert úgy jogsértést követnek el és lesznek szankciók... bla-bla...
Matyi ennek örömére rögtön befagyasztotta a kifizetéseket az Inomi felé. Bogdán rögtön megborult, és nem csak a M*, hanem a MU is... Ezt több tárgyalás követte, sikertelenül. Közben a Delta többségi tulajdonos lett a Gémeskútban...
Terjesztés szintjén viszont az a helyzet állt elő, hogy Matyi árulta a könyveket, csak nem fizetett az Inominak. Egy évvel az említett levél után a felháborodott Bogdán fotókat készített az Alexandrában, hogy "lám, a könyv kint van". Csak a rendezetlen jogi helyzetre hivatkozva Matyi nem fizet neki...
Megtehette...
Aztán az Inominak vége lett, a jogokat Gáspár egy jelképes forintért átadta a Tuannak, és felsorakozott melléjük... Ez egy évig tartott, míg (cenzúra) szerzőnknek a Delta Vision (cenzúra) tulaja (Terenyei) pénzt nem ígért, így a (cenzúra) Gáspár átsorolt az ellenzékhez, és megkezdődött egy olyan komédia, ami a M* végképp tönkreteszi...
Az Inomi könyveit végül az Alexandra két-három év késéssel leszedte a polcairól. Addig is árulta az árukészletet (egyszer 50 %-ban leárazva azt, ami nem is az övé). Nem sokkal ezelőtt a Delta Vision megvette az Inomit, és az árukészletre rátenné a kezét…"

[6] Ez a tanmese arról szól, hogyan kebelezett be az Alexandra egy prosperáló, ámde kevéssé tőkeerős kis kiadót, bótostul, készletestül, kiadói gárdástul, szerzői jogostul. A kiadó ma is él és virul, ezért a nevét neduddki! A történet valódiságáért viszont szavatolok.
Hát eccer vót, hónem vót, még a mútt században, az Óperencián jóval innen, vót eccer egy iciri-piciri kis kiadó. Ezt a kis kiadót a tulajdonosa kiváló szimata, szenvedélye a könyvek és a könyvkiadás ránt vitte egyre előrébb meg előrébb, végül még saját kis bótot is nyitott az egyik forgalmas metróaluljáróba’. Ez a tulajdonos nemcsak ahho’ értett, hogy fájintos kiadási jogokat szerezzen, hanem saját kezeivel látta el az akkor még létező könyvesbótokat. Ti nem is tudjátok má gyerekek, mi az a könyvesbót! Hát az olyan csudi kis hely, ahová az ember könyvet venni járt, aki a könyveket eladta, az többnyire szerette is aztat, és a bótba, képzeljétek – haj, uram teremtőm! –, se a Fráj kávéját, se a Matyi borát nem lehetett kapni. Tán mert se Frájnak kávéja, se a Dezsőnknek bora nem vót még akkoriban. De, hogy szavamat ne felejcsem, nőtt, nőddögétt az piciri-piciri kis kiadó, és a tulajdonos elfáradt. Rábízta a terjesztést először egy kis terjesztőre, akik aztán magosrul tettek arra, hogy a kis kiadó könyvei ott vannak-e a könyvesbótok pócán vagy se. De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, nem is lehettek, mer’ akkora mán a kis bótokat mind bedőtötte a Dezső nevű gonosz varázsló, aki a könyveket palotákba kőtöztette, amiknek, ha kacsalábuk nem kis vót, de kávézójuk bizonyosan. Akkor az iciri-piciri kis kiadó bevitte a könyveit a varázslóhoz, hogy tán terjesztgetné őket a saját palotájába’. Addig-addig terjesztgette, addig-addig nem terjesztgette a kicsiny kiadó könyveit a gonosz varázsló, amíg az végleg tönkre nem ment. Mert Dezsőnknek Attila király vót a példaképe, hun fizetett, hun nem. Jobbára nem. Amikó’ aztán az iciri-piciri kiadó már majdnem csődbe ment, a varázsló felajánlotta, hogy megvenné a kis kiadót, készletestül, bótostul, gárdástul meg szerzői jogostul és persze a tulajnak továbbra is minden kiadói szabadsága meglesz. Így is lett. Máig is félnek, ha meg nem hóttak!
A Matyi Dezső legyen holnap a vendégetek!
[7] Az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély szemében úgyis a pálcikaemberrel megrajzolt képregény az emberi szellem kiteljesedésének megközelíthetetlen Csimborasszója…