A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. június 27., szombat

Collective Mannerism #3

Magam részéről végeztem a Preyer novellák előzsűrizésével, csaknem nyolcvan írás brutális négy nap alatt. Bár a Kollektív modorosságok negyedik fajtája, a

4. Humorizálás
– hál' Istennek – mérsékelten fordult elő közöttük, ha már ezt kezdtem el, be is fejeztem.

Élhetnék itt a bon mot-val a humor és a tréfa viszonyáról, ha nem vált volna annyira közhelyessé, hogy már hibásan is használják, így csak a szerkesztői tapasztalat statisztikája vezeti föl a tárgy problematikáját: a hozzám került írások jó húsz százaléka valamiféle humoros, szatirikus, parodisztikus, jó esetben ironikus hangot üt meg. Témától függően ez az arány változik, az ÚG 14. anyagához érkezett novellák csaknem a fele ilyen volt [1]. A jelenségről első indulatomban írtam már, itt csak továbbgondolás és a rendszerbe foglalás okán kerül újra elő.

A humorizálás terjedése ismét az oktatástól, sőt magától az az irodalomtól is csaknem teljesen független, az ember mélyen gyökerező biopszichológiai [2] tulajdonságai miatt valószínűleg kiirthatatlan. Arról van szó, hogy a hím, különösen a fiatal hím menthetetlenül humorizál – még akkor is, ha nem igazán tud. Humorizál egyrészt a saját falkában betöltött szerepének megerősítése, javítása miatt, másrész, hogy megnevettesse a nőket. Ez nagyon rendjén is van a kollégiumi szobában, a diszkóban, a strandon vagy a presszóasztalnál, bajom akkor lesz tőle [3], ha – okkal-ok nélkül – novellákban manifesztálódik, melyeket – absza meg! – nekem kell elolvasnom.

Az irodalmi humor sikerét a közönség, a mennyiség és a minőség viszonya határozza meg. Nagy különbség van ugyanis a ”mű” megítélésben, akkor ha a haverok és/vagy a csaj olvassa (akik életének a szerző humora integráns része, félszavakból megértik a poénokat, a humorforrás közös, tolerált), vagy a vadidegen olvasó vagy szerkesztő (akinek esetleg humorérzéke más irányú, a poénok felét nem érti, vagy nem tartja érdemesnek/értelmesnek, toleranciaszintje máshol helyezkedik el). A Karinthy-Kosztolányi féle asztaltársaság egész életén keresztül vadul szívatta egymást, humorizáltak, mégsem hozta be egyikük sem ezt a nyers formát az irodalmi közegbe. Kosztolányi legfeljebb ironizált, Karinthy paródiái pedig, bár nyilván az említett forrásból is táplálkoztak, végsőkig finomított, csiszolt irodalmiasított formában jelentkeztek. Egyszerűen tudták, érezték – a tehetség, ugyebár? –, hogy a tágabb olvasóközönségük mennyi és milyen humort igényel vagy visel el.

Mert a humornak mennyiségi gátja is van. Az immunválaszhoz hasonlóan, a túl sok humor deszenzitiválja a befogadót [4]: nevetés helyett félmosoly, később ideges arcrándulás a jelei az érzéketlenségnek. Különösen, ha kevéssé értheto, belterjes humorral bombázzák az embert. Valószínűleg van olyan közönségréteg, melynél ez sohasem következik be, könnyesre röhögi magát a századik beköpésen is, de, mint szerkesztő és író, szeretem azt hinni, a fantasztikumban ez nem így van – a gyakorlat azt mutatja, ez szép, de hamis illúzió lehet. A humor irodalmi formái sokkal közvetlenebb mennyiségi gáttal is szembesülnek: a kiadással. A jó kiadók nagyon is tisztában vannak az olvasói túltelítettség jelenségével, és egyszerűen nem engednek a piacra adott időben, adott mennyiségnél több humoros írást. A zsánerkiadóknak még inkább ügyelni kell az egyensúlyra, a paródia ugyanis könnyedén önmaga paródiájává válik, vagy – ebből egyenesen következően – zsánerparódiává. A paródia pedig kétélű fegyver, ha túl jól sikerül, ha túl mélyre vág, ha túl sokat röhögünk a zsáner inherens modorosságain, szűk témaválasztásán, ostoba ismétlődésein, esetleg később a nem humorosnak szánt írásokat sem vesszük már egészen komolyan [5]. A humor másféle mennyiségi aspektusa egyben a minőség tartományába visz át. Ez az adott íráson belüli mennyiséget jelenti: így, ha egyetlen szavunk sem vehető komolyan bohózatot kapunk (Skrull!, Gűrűkúra), mely a legkönnyebben megy át zsánerparódiává; ha komoly álcában hülyéskedünk, paródia az eredmény (Rozsdamentes Acélpatkány); ha egészen komoly szövegben csak a helyzetek abszurditásában vagy a nyelvi kifejezésben adagoljuk a humort, szatíra (Moldova, Hašek); de humorosak lehetünk implicit módon, rejtve, finoman fűszerezve, egyszerűen csak iróniakusan, mint Lem, Hrabal, Saramago vagy Marquez. Az abszurd és groteszk teljes volumenében humor, csak éppen itt maga a humor minősége más, mint az előbbiekben.

A humor szélsőséges minőségi megítélése egyszerű: jó humor vagy rossz humor. A befogadó szempontjából ez természetesen így igaz, és a marxi-hegeli mennyiségi-minőségi átcsapás a humor esetében kifejezetten érvényesül. A túlzott mennyiség – szinte biztosan – negatív minőségbe csap át, még akkor is, ha kifogástalanul jó humorból jön az áldás, a rossz humor pedig egyenesen megöli önmagát. Azonban a kevés humor sem szükségszerűen jelent jó minőséget, mert a humor fajtái önmagukban is minőségi különbségeket hordoznak. A nyers, altesti humortól (Tiroli szexfilmek), a helyzetkomikumon (Chaplin) és paródiákon (Karithy) keresztül, a nyelvi humorig (Vian, Esterházy, Sebeők), az iróniáig és az abszurdig/groteszkig (Örkény) széles a paletta. Különös, számomra megmagyarázhatatlan jelensége a humornak, hogy az abszurdra/groteszkre mintha fordítva lenne érvényes a mennyiségi-minőségi átcsapás. Ad absurdum kell elvinni mindkettőt, hogy hassanak, csakis száz százalékban adagolva működőképesek, ha ez alá megyünk, elveszítik erejüket, és humoros helyett nevetségessé válnak – rosszabb esetben modorossággá [6].

Létezik egy igen szánalmas formája a humornak, a célt tévesztett tréfa, mely a fentiekhez hasonlóan nem humoros, hanem nevetséges végeredményt ad. Előfordul az a baleset is, hogy az író nem veszi észre, hogy átlépte a humor és nevetségesség határát, sőt, amikor az írás szándéktalanul, egyszerűen a leírtak abszurditása, helytelensége miatt válik nevetségessé, amikor az író észre sem veszi, hogy mekkora bődületes hülyeséget követ el. Mivel azonban az irodalomban ezek a balesetek általában azonnal elnyerik méltó büntetésüket, nem válnak modorossággá.

Kívül is esnének a mostani tárgykörön, ha a sci-fi nem lenne közönségénél fogva olyan sajátos zsáner, ahol még a szimpla hülyeség is megerősítést képes nyerni és követőkre, rajongókra találni. Jólesne persze mindenért a CP-t felelőssé tenni (Snow Crashtől Accelerandóig bezárólag), de ez szimpla leegyszerűsítés és igazságtalanság lenne. A humoros sci-fi azelőtt is létezett, bár kétségtelen, hogy a CP beemelte az irodalomba a nerd-ök generációit, ezek a soha fel nem növő kamaszok pedig éppen a legkiszolgáltatottabb elszenvedői, és legproliferikusabb teremtői a jópofi colege humornak. A CP deklaráltan le akarta nyomni a klasszikus sci-fit, és ehhez hozzátartozott volna az a fajta nyelvi megújulás is, amelyet alapítói szerettek volna elérni. Ambícióikat mérsékelt sikerrel valósították meg – ennek része a laza, szlenges, humoros stílus is. Kétségtelenül vonzó a fiatal hímek számára, különösen, hogy még sikeres is.

Magyarországon ehhez hozzáadódik Rejtő Jenő páratlan és generációkon átívelo sikere. Rejtő akaratlanul is iskolát teremtett, és hetven éve már minden végzős gimnáziumi évfolyamban P Howard epigonok tucatjai várnak ugrásra készen, hogy a mester nyomába lépjenek. Amire persze csak keveseknek van esélye: a humorosan írni tudás különös tehetséget kíván, stílusérzéket, fogékonyságot az iróniára és öniróniára, eredeti gondolkodást. Ritka kincsek ezek, melyeket ráadásul csiszolni is érdemes, sőt kötelező.

Mivel pedig Rejtőnek, és a rejtői hatáskeltésnek a következő generációban szép számmal felbukkantak tehetséges követői is, gondolja meg mindenki kétszer, mielőtt az ő nyomdokukba lép! Nézzen szembe önmagával, hogy képes-e valójában versenyezni az elődökkel, és a kortársakkal. Mert epigonnak lenni a humorban nem elég. Csak nevetséges lesz tőle az ember.

A titok természetesen humorban is az egyensúly. A legjobb hatást a különféle humorkategóriák keverésével, gondos mennyiségi adagolásával érhetjük el. Ha csak egyféle humorfajtához ragaszkodunk, és azt ontjuk nyakló nélkül, menthetetlenül modorossá válunk.

Jegyzetek:

[1] Talán Dévényi aranyköpésének általánosítása okán.
[2] Ezt a tudományt most találtam ki. A pszichológia és a biológia (szervezettan, szerkezetbiológia, biokémia, molekuláris genetika, etológia, ökológia) valamiféle összeházasítása, mely a lelki folyamatokat nem kizárólag holmi ködös psziché fogalommal próbálja leírni, magyarázni, mint a hagyományos pszichológia, tudomást sem véve az ember biológiai beágyazottságáról, hanem bevonja a vizsgálatba a lélek és tudat fiziológiai és molekuláris hátterét, humán-humán, humán-nem humán környezet kölcsönhatásait is. Nem kétlem ugyanis, hogy egy-két évtizeden belül (ha lesz egy-két évtizedünk) képesek leszünk követni az agy molekuláris állapotát. Ma még persze olyan egyszerű molekula szintjét sem tudjuk veszélyes beavatkozás nélkül mérni , mint a szerotonin, de bízom benne, hogy nem is sokára sejtszinten képesek leszünk erre.
[3] Heveny allergiás reakciót vált ki, mely a fej elvörösödésében és indulatszavak kitörésében nyilvánul meg. Az egyetlen segítség azonnal jó írás olvasása.
[4] Azért viselem olyan fájdalmasan a Farkas-Németh Attila féle szóviccözönt a Trombiban, mert a GAMFon két félévet töltöttem egy tankörben a szóviccvilágbajnokkal, és deszenzitiválódtam. Az érettségi szünetben, annak idején, elolvastam valamennyi Rejtő könyvet. Utána évekig nem tudtam kinyitni egyet sem.
[5] Talán mulatságos, de én tragédiának élem meg, hogy a Gyalog galopp óta nem tudok komolyan tekinteni a középkorban játszódó filmekre, különös tekintettel az Arthur mondakörre, a Brian élete óta a Jézus élete filmekben keresgélem Brian anyját (a Ben Hur e tekintetben a legrosszabb, de még a Passiónál is előfordult), a Sean Connery-Audrey Hepburn féle Robin Hood feldolgozás után pedig ez a témakör ébreszt bennem sunyi röhögést. A space fantasyt az Űrgolyhók óta nem veszem egészen komolyan. Könyvben a Skrull! (műfaja: tahóság) lépi át a határt, mely után a kalandos sci-fi egésze, de még a disztópiák is a kukába kerülnek.
[6] Murakami hatástalansága irányomban talán ezzel is magyarázható, de mivel nem értem, hogy mit és minek ír, lehet, hogy még ezt is félreértem, és nem is abszurd egyáltalán… Jó lenne már, ha valaki egyszer felvilágosítana!

15 megjegyzés:

Timi írta...

Mi esténként még a Tiroli szexfilmek erotikáján és humorán nőttünk fel, német adón ment, azóta hiába keresem, nincs. Ezek a fiatalok honnan is tudhatnák, mi az a Tutti-frutti?

Valami új kell, ami tőlük jön és nem mi vagyunk már. Egyedien új. Nem könnyíted meg a helyzetüket. Nyelvi humor és Vian. Talán a legnehezebb. Ahhoz zseninek kell lenni. Talán még az irónikus fajtája, ami megfogható. Asse a Bánatos kurváim emlékezetéből…

Annak sem könnyű, aki ír, és annak sem, aki aztán elolvassa. Értem én a szigort, csak ezek a fiúk olyan helyesek (sajátomból indulva ki) és kíméletesnek lenni, néha az nekünk is öröm.:)

Timi írta...

"Magam részéről végeztem a Preyer novellák előzsűrizésével, csaknem nyolcvan írás brutális négy nap alatt."
Rendben. Ezt is lehet érteni és akkor jöhet érte valami jutalom? Említett Márquez könyvből (elolvastam újra, hogy én is csinálja ma valami hasznosat):

"…az egyik lány fedezett fel engem, a könyörtelen csodálat félelmetes tekintetével:
- Tessék mondani, nem maga az, aki az újságban a szerelmes leveleket írja?
Sose gondoltam, hogy egy alvó kislány ilyen pusztítást tud véghezvinni az emberben…...sírhatnékom támadt."

"…hogy a tudósok mindent tudnak, de egyet azért mégsem: nincsenek már szüzek sehol a világon, csak ti augusztusiak. Mért nem rendelted meg idejében? Az ihlet nem jelenti be magát előre, mondtam. De várni talán hajlandó, mondta ő, mert mindigis bölcsebb volt bármely férfinál.."

"Ráültem a lehúzós vécére…,és, most hadd ne szerénykedjem, még mindig egy hegyi csődör nyomban felfakadó és folyamatos vízsugarával."

"Végre itt volt valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelembe haljon bele a századik évemet követő bármelyik nap boldog agóniája után."
Közönséges, egyszerű helyzetekből hozza ki a humort.

Szeretném még megemlíteni Füst Milán: A feleségem történeté-t, mert azt végignevettem úgy, ahogyan van és abból bárhonnan idéznék, az fergeteges!! De idéznék, de idéznék.....lehet? Mondjuk énnekem is van blogom..., de most úgy idéznék! Idézzek? Nem merek, mert hátha föl lesz függesztve az itteni tartózkodásom, aztán nézhetek! Mehetek megint angolt tanulni...

Timi írta...

Van a Kapitány, aki állandóan morog, van a Felesége, akinek a szeretője Dedin (nem tudja biztosan a férj, csak sejti). És ezen morgolódik, de úgy...

"Ő ment középen, s kétoldalt mi ketten, az az úr meg én. A feleségem pedig átbeszélt az egyik oldalról a másikra:
- Dedin azt mondja, hogy vannak jó szivarok is. – A férjem azt mondja, hogy jobb volna most már más moziba menni.- És így tovább. S Dedin is olykor átüzent nékem valamit. Én azonban neki soha semmit.
Hogy tudnám én ezt kiebrudalni, ezt a pasast? Folyton ezen törtem a fejem.":)))

Névtelen írta...

???

Balfrász írta...

Kontra: ??????

Balfrász írta...

Timi,

én itt még senkit sem függesztettem fel, egyvalakinek mondtam, hogy takarodjék, de nem nyúltam a hozzászólásához...

Az, mondjuk, nem ártana, ha a megjegyzéseid kevésbé lennének utalásosak. Gondolatolvasó nem vagyok. Tudod, az ogrék koponyája vastag. :-)

Pl. még mindig nem tudom, hogy kit tartasz olyan kiváló újságírónak...

Bevallom, a paródia alapján nem ismertem rá, de mivel az újságírókat nem is igen ismerem már (csak a Heti Válaszéit, meg a hírszerző-hvg-komment.hu megmondóembereit, ugye, Sanyi :-)), az én hibám, hogy a büdös életbe nem fogom kitalálni.

Timi írta...

Balfrasz!

Engem bántana, a lelki világomat, ha valaki azt mondaná, hogy takarodjak! Megelőzendő jeleztem előbb a dolgot.:) Különben pedig ez a hetem volt ennyire szabad, hogy bátran olvashattam, írhattam, mert jövő héttől újra jön az angol tanár! Ami napi sok órát jelent nekem...

Az az újságíró, amikor én netre léptem, úgy tíz évvel ezelőtt, nagyon-nagyon jó volt! Ma nem az. A nevét pedig elfelejtettem. Ha meglátom a tévében, átkapcsol a távirányító magától. Én tehetek róla, hogy így aztán sose frissíthetem a memóriámat???
Nem a Megyesi Gusztáv, azt tudom. Az ő neve is csak azért ragadt meg bennem, mert annyira nem értettem: minek publikál valaki a tökéletesség tudatával, ha egyszer nem képes rá...? De ma már ez az "értés" sem lényeges. A média nem érdekel.
A kis ház érdekel a faluban engem már semmi más! De előtte gondolom még elmegyek külföldre néhány évet...

Balfrász írta...

A takarodj!-ért nálam nagyon meg kell ám dolgozni! :-)

Az illető például nem tekint embernek engem, így a köztünk lévő kommunikáció logikailag is elég nehezen magyarázható.

Tehát esély sincs arra, hogy megtudjam... Akkor viszont mindegy is.

Angolul ne tanártól tanulj! Fogd magad, és vállaj munkát valahol angol nyelvterületen leginkább ne megélhetési, hanem tanulási céllal. Ez arrais jó, hogy megszersd vagy megutáld a célországot... :-)

Timi írta...

Furcsa, de még mindig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kizárólag magamban gondolkodjak...
Reális esély külföldre még mindig Kína (most sem érdekel), és úgy vélem, a célország Németország lesz.
Angol nyelvterületen... nem hiszem! Várom, hogy felnőjenek a gyerekek és elölről kezdjem az életemet.:)
(Asszem túl konzervatív vagyok. Jobban, mint gondoltam volna.)

csz írta...

Jóska, nem gondoltál még arra, hogy újra csak az olvasás öröméért olvass?

Balfrász írta...

De. Mostanában sokszor. Vagy 120 kéziratot olvastam el az utóbbi két hétben...

Azért éri meg, meg a szászhúszból van legalább öt-hat nagyon jó, és tizenöt-húsz jó.

Két opció van:

1. Vegyük úgy, hogy az én szenvedésem (brühühühűűűűű, zok, zok) az ára, annak, hogy tíz jó író lesz pár éven belül.

Hogy ki a bakter ződreföstött fasza fogja kiadni őket, az már nem az én dolgom, ezért innentől:

2. Azért igyekeszem írókat fölfedezni, és azért támogatom őket, hogy aztán vihogva nézzem végig a vergődésüket.

csz írta...

Tehát az okok egy kis mazochizmus és hozzá egy csipetnyi szadizmus.

No szép!

Balfrász írta...

Ahogy mondod. A szenvedésemmért mások szenvedésének látványával kárpótolom magam. :-)

csz írta...

Ez inkább Biff-féle célnak tűnik, nem Józsua-félének :-)

Balfrász írta...

Hogy merhetnék bármiben is az Ő nyomában járni.
Jó nekem a másik megközelítés is.