Ruins

Ha Cseh Zoli még olvassa ezt a blogot, neki mond valamit, amiről írnom kell. A nagyon nagy többség nem volt ott és akkor, valószínűleg máskor sem.

A Népligetnél jártam, és a kocsiból kinézve a Körutat átívelő felüljáróról döbbenetes kép ugrott a szemembe: a Bolyai Főiskola, a laktanyám, ahol fura, de nem boldogtalan hónapokat töltöttem (antantszíjban, pisztolytáskában (pisztollyal) és sapkában szarni például leírhatalanul fura érzés; három perc alatt felébredni, és mondott antantszíjig bezárólag hiba nélkül felöltözni, majd átérni a szonszéd épületebe és felvenni a szolgálatot az ÜTI előtt megismételhetetlen bravúr) kiváló barátokat szereztem, szóval a Bolyai nem romokban, de leginkább a föld színéről eltörölve. Beton és téglahalmok apokaliptikus képe majd' egy kilométeren keresztül, az embernek kedve támad kamerát ragadni, és fényképezni ezeket a romokat, ilyen lehetőség több nem lesz.
És valahogy ez a kép mindennél jobban az ember agyába vési a múlandóságot, az ifjúság egyediségét és visszahozhatatlanságát.

Valahogy szimbóluma az ország állapotának is. Romok tengere. Az időbe belefagyott vasbetonhullámok. Megtört valami. Összetört. Összetörték. Szándékosan és meggondolás nélkül. Ott épületek álltak, amelyeket még nagyon is lehetett volna használni valamire. Talán anakronisztikus volt, de volt valami. Most már nincs. Valószínűleg mall lesz a helyén, a zsákutcába vezető esztelen fogyaszdüh (lásd baszdüh) újabb szentségtelen katedrálisa. Az elhagyott, kiűrített kórházak (ugyan állnak még) sugallják ugyanezt az érzést.

Elolvastam közben Tana French előző könyvét is. Szeresd te is.