Time Machine

Alsó Merániában nem túlságosan költséges az időutazás, még annyi se kell hozzá, mint Wells Utazójának, szóval, nem kell még egy nyamvadt biciklinyereg se’. Egy korlátja van a dolognak, az Utazó csak saját legkorábbi emlékeinek megfelelő időbe juthat vissza. Ebben az intervallumban azonban korlátlanul, Technicolorban tér vissza, tökéletesen, nagy felbontásban elevenedik meg előttünk a múlt, megfelelően idős embereknek akár az egész elmúlt száz év a rendelkezésére áll. Nálunk ugyanis a téridő szövedéke olyan szépen felhasadozott, varrás mentén repedt, hogy az óvatlan Utazó bárhol és bármikor szembetalálhatja magát a múlt, a múltja darabjaival. A dolog szépséghibája, hogy nem az Utazó választása, hogy mikor és hol mikorra és hová kerül. De aki szereti a Kalandot, annak ez külön bónusz, ugyebár? Meg kell hagyni, ez a téridő hasadozás inkább rosszindulatú, alattomos: mintha egy megfelelően kisstílű, gyermekien gonosz értelem szaggatna itt teret és időt. Például sehogy sem sikerül visszajutnom a balatonszemesi KISZ táborba, sem az Irinyi táborába Révfülöpön. Micsoda mellek, édes Istenem!
Dehát a téridőhasgató kisstílű és gonosz, meglehet, éppenséggel gyengeelméjű vagy őrült, milyen lehetne az alsómerán téridőhasgató, nincs mit tenni, élvezzük azt, amit kaptunk.
Tegnap egészen 1984-be sikerült visszajutni, de ez az évszám csak véletlen, semmi köze Orwellhez, bár életemben a fordulat éve volt, az időszak, amikor kénytelen voltam újraírni – a jövőt. Akkor sokalltam be a GAMF gépészeitől, és hagytam ott a főiskolát, annak ellenére, hogy az akkori főtitkár személyesen könyörgött, hogy maradjak. Daliás idők! A Felszabadulás után azonban még eleget kellett tenni egy kínos kötelességnek. Tanulmányi szerződés kötöttem ugyanis az Egri Finommechanikával, mely természetesen így érvényét veszítette, mármint a szerződés, nem a Finommechanika, az későbbi, rendszermutyizós történet (a Reiter Ferenc utca egyik házának második emeleti teraszán félrecsapott baseballsapkában és munkásruhában idősebb úr szobabiciklizik), vissza kellett csinálni, visszafizetni, ilyen nyalánkságok. A procedúra részeként valami párttitkárral vagy szakszervezeti középkáderrel kerültem szembe, aki minősíthetetlen, megalázónak szánt hangnemben oktatott ki a felelőtlenségemről. Elhangzott többek között, hogy “Tuggyuk, hogy valami szinésznek(Sic! Nem í-vel, evtsak!) akar menni, Antal elvtárs…”. Megalázni nem sikerült, LGT rajongó voltam, “nincs szebb, mint a főokos előtt vigyázzban álló, láthatatlan röhögés“ [1]. Viszont életemben nem sértettek meg annyira, mint azzal, hogy az a féreg az elvtársának nevezett. Nincs a világon olyan elv, amelyben azzal az, hm…, emberrel közösséget tudtam volna vállalni. Hiszen én kommunista voltam akkor és vagyok most is… De jó lecke is volt egyben: nyilvánvalóvá vált, hogy mindent tudnak az emberről, bár többnyire rosszul. Ugyanis az iparművészetire akartam jelentkezni…
Well, oda, abba a pillanatba kerültem vissza, amikor az wIndex cikkét elolvasva megnéztem azt a brutális videót.

Molnár Gyula mindenestül AZ a világ. Ide jutottunk egy negyedszázad alatt.
Az emberről nyilvánvalóan látszik, hogy:

• Komoly vajmennyiség gyűlt össze a fején, az említett ügyekben
• Nem zavarja, hogy ugyanazok a tények, melyekkel érvel, őt magát hazudtolják meg
• Fogalma sincs, mi a képviseleti demokrácia
• A közvetlen demokráciától egyenesen allergiás rohamot kapna, ha el tudná képzelni
• Nem tudja, hogy mi a tény, az érv, a vita
• Hazudik, mint a vízfolyás
  
• Tökéletesen alkalmatlan mindenre.

Mellesleg megint Cseh Zolihoz fordulok: ez a Kupper András nem az a figura, akiből elméletileg nekünk kellett volna katonát faragni a Zách utcában?

Ceterum censeo, a kriptobolsi utódpártnak mennie kell!

Jegyzetek:

[1]
Szentimentális "rakenroll"

Nincs szebb, mint a vasalt világban
a gyûrött, a kócos rock and roll.
Nincs szebb, mint ha kilóg a sorból,
mer' nem ért a szóból, kinek ez a zene szól.
Nincs szebb, mint az alázat csendje,
ha zenére lázad, s a szív zakatol.
Nincs szebb, mint a csend kapuját
ha berúgja páros lábbal a rock and roll.

Szép volt...
Azt ígértem, halálig játszom.
Szép volt...
Há' játssz el értem egy szentimentális rock and rollt!

Nincs szebb, mint a főokos előtt
vigyázzban álló láthatatlan röhögés.
Nincs szebb, mint a zenébe bújt,
a szavakba' néma kételkedés.
Nincs szebb, mint a simogató pofon,
a játék, a játszma, a lelkesedés.
Nincs szebb, mint a titkos, a cinkos,
az összekacsintó egymást keresés.

Szép volt...
Azt ígértem, halálig játszom.
Szép volt...
Játssz el értem egy szentimentális rock and rollt!

Nincs szebb, mint a hétrét görnyedt
nyakkendőket egy este az ingről leveszik.
Nincs szebb, mint ha senki se bánja,
ha érzi, ha látja, hogy figyelik.
Nincs szebb, mint a teremőr réme,
a hangerő ténye, a rock and roll, rock and roll, rock and roll, rock and roll, rock and roll.
Nincs szebb, mint az, mi minden,
csak egyedül szép nem: a rock and roll.

Olyan szép volt...
Azt reméltem, halálig játszom.
Szép volt...
Há' játssz el értem egy szentimentális rock and rollt!

Rock and roll! Rock and roll!
Rock, rock, rock, rock, rock, rock, rock and roll!